Vérvörös part

Douglas Preston – Lincoln Child

VÉRVÖRÖS PART

Douglas Preston

Lincoln Child

VÉRVÖRÖS

PART

A mű eredeti címe

Crimson Shore

Copyright © 2015 by Splendide Mendax, Inc. and Lincoln Child

This edition published by arrangement with Grand Central Publishing,

New York, New York, USA. All rights reserved.

Hungarian translation © Gieler Gyöngyi

© General Press Könyvkiadó, 2016

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

GIELER GYÖNGYI

Szerkesztette

SARUDI ÁGNES

A borítót

KENYÓ ILDIKÓ

tervezte

ISBN 978 963 643 945 3

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: (06 1) 299 1030

www.generalpress.hu

generalpress@lira.hu

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

Lincoln Child a lányának, Veronicának,

Douglas Preston pedig Ed és Daria White-nak ajánlja

ezt a könyvet.

1. fejezet

Amikor megszólalt a csengő, Constance Greene ujjai megtorpantak az antik flamand csembaló billentyűin, és feszült csönd telepedett a könyvtárszobára. A lány rápillantott A. X. L. Pendergast különleges ügynökre, aki a parázsló kandalló mellett üldögélt. Fehér pamutkesztyűs keze, amellyel egy díszes kódexet lapozgatott, hirtelen megdermedt. Mellette egy kis asztalkán egy félig teli pohár amontillado állt. Constance-nak eszébe jutott a legutóbbi alkalom, amikor valaki becsöngetett a Riverside Drive 891. ajtaján, ami igencsak ritka eseménynek számított Pendergast házában. A szörnyű pillanat emléke mérgező páraként ülte meg a szobát.

Megjelent Proctor, aki a sofőr, a testőr és az általános tótumfaktum szerepét töltötte be egy személyben. – Kinyissam az ajtót, Mr. Pendergast?

– Igen, legyen szíves. De ne engedje be az illetőt, előbb tudakolja meg a nevét, és hogy mit óhajt.

Proctor három perccel később tért vissza. – Egy Percival Lake nevű úriember keresi, aki szeretné megbízni önt egy magánnyomozással.

Pendergast már emelte is a kezét, hogy egy legyintéssel elutasítsa, de aztán meggondolta magát. – Említette, hogy milyen jellegű bűnügyről van szó?

– A részleteket nem volt hajlandó közölni.

Pendergast eltöprengett, és vékony, fehér ujjaival könnyedén kocogtatta a kódex aranyozott gerincét. – Percival Lake... Ismerősen hangzik a neve. Constance, megtennéd, hogy megnézed a... hogy is hívják azt a keresőt? Egy nagy számról nevezték el.

– Google?{1}

– Á, igen, az. Írd be, légy szíves, a Google-ba!

Constance felemelte a kezét a megsárgult, ódon elefántcsont billentyűkről, felállt, és kinyitott egy kis szekrényt, amelyből egy laptopot varázsolt elő egy kis kihúzható asztalkán. Pár pillanatig gépelt valamit.

– Van egy szobrász, akit így hívnak. Monumentális gránitszobrokat farag.

– Igen, tudtam, hogy ismerős valahonnan a neve. – Pendergast lehúzta a kezéről a fehér kesztyűt, és félretette. – Vezesse be!– fordult Proctorhoz.

Miután Proctor kiment, Constance összevont szemöldökkel Pendergastra pillantott. – Olyan sajnálatosan megromlott az anyagi helyzetünk, hogy kénytelen vagy magánnyomozói feladatokat vállalni?

– Nem, dehogy. De ennek az embernek az alkotásai, bár meglehetősen régimódiak, ösztönzően hatnak rám. Ha jól emlékszem, úgy törnek ki az alakjai a kőből, mint Michelangelo Ébredő rabszolgája. Annyit igazán megtehetek, hogy meghallgatom.

Pár pillanattal később ismét megjelent Proctor. Mögötte egy hatvanöt év körüli, feltűnő megjelenésű, dús, ősz sörényű férfi állt meg az ajtóban. De nem csak a haja volt feltűnő: legalább száznyolcvanöt centi magas, karcsú és sportos alkatú volt, markáns, jóképű arca bronzbarnára sült. Kék zakót viselt ropogós, fehér inggel és drapp nadrággal. Csak úgy áradt belőle az egészség és az életszeretet. Hatalmas keze volt.

– Pendergast felügyelő? – Kinyújtva gigantikus medvemancsát megragadta Pendergast sápadt, fehér kezét, és úgy megrázta, hogy közben majdnem fellökte a pohárka sherryt.

Felügyelő? Constance kissé összerezzent. Úgy tűnt, a gyámjának valóban ösztönző találkozásban lesz része.

– Kérem, foglaljon helyet, Mr. Lake – mondta Pendergast.

– Köszönöm. – A szobrász leült, és keresztbe vetett lábbal hátradőlt.

– Megkínálhatom valamivel? Inna esetleg egy sherryt?

– Igen, kérek, ha lehetne.

Proctor némán töltött egy kis pohárba, és odatette az asztalkára a vendég keze ügyébe. Lake belekortyolt. – Ez igazán kitűnő, köszönöm. És azt is köszönöm, hogy hajlandó volt fogadni.

Pendergast bólintott. – Mielőtt elmesélné a történetét, meg kell jegyeznem, attól tartok, nem formálhatok jogot a felügyelő címre. Ezt az angolok használják. Én pusztán csak különleges ügynök vagyok az FBI-nál.

– Azt hiszem, túl sok krimit olvasok. – Lake elhelyezkedett a fotelben. – Akkor hadd térjek rögtön a tárgyra. Exmouthban lakom, ez egy kis tengerparti városka Massachusetts északi részén. Csendes hely, távol esik a turistaútvonalaktól, még a nyaralók se nagyon vetődnek arra. Úgy harminc évvel ezelőtt a feleségemmel megvásároltuk a régi világítótornyot és a toronyőr egykori lakhelyét Walden Pointnál, és azóta is ott élek. Kitűnő hely a szobrászkodáshoz. Mindig is nagy rajongója voltam a finom boroknak – csak a vöröset kedvelem, a fehér hidegen hagy –, és a régi ház pincéje pontosan megfelel a meglehetősen nagy gyűjteményem tárolására. Mélyen a földbe ásták, kőből van a fala és a padlózata, a hőmérséklet télen-nyáron folyamatosan tizennyolc fok. Szóval néhány héttel ezelőtt elutaztam egy hosszú hétvégére Bostonba. Amikor hazatértem, egy hátsó ablakot betörve találtam. A házból nem vittek el semmit, de amikor lementem a pincébe, kiderült, hogy teljesen kifosztották. Az összes borom eltűnt.

– Ez szörnyű lehetett.

Constance mintha egészen halvány, megvető gunyorosságot vélt volna felfedezni Pendergast hangjában.

– Mondja, Mr. Lake, még mindig a feleségével él?

– Nem, ő évekkel ezelőtt meghalt. Most egy... barátnőmmel élek együtt.

– És ő is elutazott önnel azon a hétvégén, amikor betörtek a pincébe?

– Igen.

– Meséljen a borairól.

– Hol is kezdjem? Volt egy szép gyűjteményem a Château Léoville-Poyferré 1955-től kezdődő évjárataiból, valamint az összes jelentős évjárat egy sor kitűnő borból: Château Latour, Pichon Longueville, Pétrus, Durfort-Vivens, Lascombes, Malescot St. Exupéry, Château Palmer, Talbot...

Pendergast felemelt kézzel megállította a szóáradatot.

– Elnézést – mentegetőzött Lake szégyenkező kis mosollyal. – Hajlamos vagyok túlzásokba esni, ha a boraimról van szó.

– Csak bordeaux-i borokat gyűjt?

– Nem, az utóbbi időben szert tettem néhány kitűnő olasz borra is, Brunello, Amarone, Barolo... Mind eltűnt.

– Értesítette a rendőrséget?

– Az exmouthi rendőrfőnök teljességgel hasznavehetetlen, mi több, egy tökfej. Bostonból érkezett. Megtette a kellő lépéseket, de számomra egyértelmű, hogy egyáltalán nem veszi komolyan az ügyet. Gondolom, ha Bud Light sörgyűjtemény lett volna, az sokkal jobban izgatná. Szükségem van valakire, aki megtalálja a borokat, mielőtt túladnak rajtuk, vagy ne adj’ isten, megisszák.

Pendergast lassan bólogatott. – És miért hozzám fordult?

– Olvastam a nyomozásairól szóló könyveket, amelyeket Smithback írt. William Smithback, ha jól emlékszem.

Pendergast egy pillanatnyi hallgatás után válaszolt: – Attól tartok, azok a könyvek súlyosan eltorzítják a valós tényeket. Mindenesetre amennyi igaz belőlük, abból láthatja, hogy engem az emberi devianciák érdekelnek, nem az ellopott borok. Sajnálom, de nem segíthetek.

– Nos, én abban reménykedtem, talán segíthet, mivel a könyvekből úgy értesültem, hogy valamennyire ön is ért a borokhoz. – Lake előbbre hajolt. – Pendergast ügynök, kétségbe vagyok esve. A feleségemmel rengeteg időt áldoztunk arra, hogy összeszedjük ezt a gyűjteményt. Minden egyes palackhoz emlékek fűznek, és mindegyiknek megvan a külön története a feleségemmel töltött csodás évekből. Bizonyos értelemben olyan ez nekem, mintha most újból elveszítettem volna őt. Nagyon jól megfizetném a fáradozását.

– Őszintén sajnálom, de nem segíthetek ebben az ügyben. Mr. Proctor majd kikíséri.

A szobrász felállt. – Nos, tisztában voltam vele, hogy ez csak egy kétségbeesett próbálkozás. Mindenesetre köszönöm, hogy meghallgatott. – Az arcát elfelhőző aggodalom kissé megenyhült, és hozzátette: – Csak annyit mondhatok, hála istennek, hogy a tolvajok nem vették észre az Haut-Braquilanges-t.

A szobában csönd lett.

– Château  Haut-Braquilanges? – kérdezte halkan Pendergast.

– Igen, az. Egy teljes rekesz, 1904-es évjárat. A legdrágább kincsem. A pince egyik sarkába volt eldugva, még az eredeti faládában. Azok az átkozott idióták egyszerűen nem vették észre.

Proctor kinyitotta a könyvtárszoba ajtaját, és várt.

– Hogy sikerült egy egész rekesz 1904-es évjáratot találnia? Azt hittem, már rég nincs belőle.

– Mindenki más is ezt hitte. Mindig keresem az eladó borgyűjteményeket, főleg ha a tulajdonos meghal, és az örökösök pénzzé akarják tenni a borokat. A feleségem és én egy régi New Orleans-i gyűjteményben találtuk ezeket a palackokat.

Pendergast felvonta a szemöldökét. – New Orleansban?

– Egy tehetős ősi francia családnál, akik nehéz helyzetbe kerültek.

Constance látta, hogy enyhe bosszúság vagy talán inkább aggodalom fut át Pendergast arcán.

Lake a nyitott ajtó felé indult, de az ügynök felállt. – Jobban meggondolva, mégis vállalom a kis problémáját.

– Valóban? – Lake visszafordult, és mosoly terült szét az arcán. – Ez nagyszerű! Amint mondtam, szívesen fizetek bármilyen honoráriumot...

– A honorárium egyszerűen egy palack Haut-Braquilanges lesz.

Lake egy kicsit habozott. – Én inkább pénzbeli fizetségre gondoltam.

– Egy palack a honorárium.

– De felbontani a ládát... – Lake hangja elhalt, és hosszú csönd lett. A szobrász végül elmosolyodott. – Hát jó, miért is ne? Nyilván nincs szüksége készpénzre. Nagyon örülnék, ha segítene nekem. Tudja mit, választhat is a ládából! – Lake egész belepirult a saját nagylelkűségébe, és megint odanyújtotta a kezét.

Pendergast megszorította. – Mr. Lake, kérem, hagyja meg a címét és az elérhetőségeit Proctornál. Holnap felkeresem Exmouthban.

– Már alig várom. Nem nyúltam semmihez a pincében, mindent úgy hagytam, ahogy találtam. A rendőrség persze kijött, de alig csináltak valamit, épp csak készítettek pár fotót egy mobiltelefonnal; el tudja ezt hinni?

– Sokat segítene, hogy ha közben esetleg visszatérnének, ön találna valami kifogást, és nem engedné be őket.

– Ha visszatérnének? Erre nagyon kicsi az esély.

Ezután Lake távozott is, a nyomában Proctorral. Constance Pendergasthoz fordult, aki ezüstszürke szemével gunyorosan nézett rá.

– Megkérdezhetem, hogy mit művelsz?

– Elvállalok egy magánnyomozást.

– Lopott borok?

– Drága Constance, New Yorkban az utóbbi pár hónapban fájdalmasan kevés sorozatgyilkosság történt. Hogy úgy mondjam, üres a tányérom. Ez egy tökéletes lehetőség egy kis vakációra: egy-két hét egy elbűvölő tengerparti kisvárosban, amikor nincs szezon, és egy szórakoztató, apró-cseprő kis ügy, amivel elüthetem az időt. Arról nem is beszélve, hogy az ügyfél is nagyon szimpatikus.

– Szerintem jobban lehetne jellemezni a nagyhangú és beképzelt jelzőkkel.

– Te még nagyobb embergyűlölő vagy, mint én. Nem tudom, ki hogy van vele, de a legutóbbi események után nekem jólesne egy kis friss, őszi levegő a tengerparton – felelte Pendergast.

Constance vetett rá egy lopott pillantást. Igaz, ami igaz; a nyáron átélt megpróbáltatások után valóban jól jönne egy kis kikapcsolódás. – De egy palack bor legyen a honorárium? Legközelebb egy hamburgerért vállalsz el egy ügyet?

– Az nem valószínű. Ez a bor az oka, az egyetlen oka, hogy elvállaltam. A tizenkilencedik században Château  Haut-Braquilanges-­ban készült a legkitűnőbb francia bor. A leghíresebb cabernet sauvignon, cabernet franc és merlot fajtákat egyetlen szőlőskertben termelték, egy nagyjából kétholdas területen, egy domboldalon Fronsac közelében. Sajnos a dombon súlyos harcok folytak az első világháborúban, mindent elárasztottak mustárgázzal, és örökre megmérgezték a területet, a szőlőskertet pedig lerombolták. Legfeljebb két tucat palack maradt fenn ezekből a borokból, de a legjobb évjáratból, az 1904-esből egy sem. Egészen különleges, hogy ennek az embernek egész ládányi van belőle. Láttad, mennyire vonakodott megválni egyetlen palacktól is.

Constance vállat vont. – Remélem, élvezni fogod a vakációt.

– Semmi kétségem afelől, hogy roppant kellemes kikapcsolódás lesz számunkra.

– Számunkra? Azt akarod, hogy veled menjek? – Constance érezte, hogy forróság önti el az arcát.

– Igen. Szerintem készen állsz egy ilyen vakációra, és hogy elhagyd az ismerős környezetet. Sőt ragaszkodom hozzá, hogy velem gyere. Legalább annyira szükséged van egy kis kikapcsolódásra, mint nekem, és egy időre jó lenne megszabadulni a botanikus kert igazgatóságának panaszleveleitől is, nem gondolod?

2. fejezet

Constance rögtön megérezte a tenger illatát, amint Pendergast a régi Porschéval rákanyarodott a Metacomet-hídra. A rozsdás acélszerkezet egy tágas, sós vizű mocsár fölött ívelt át. Az október közepi napfény futólag megcsillant a víztükrön, ahogy átsuhantak a hídon. A sós vizű mocsár túlsó oldalán az út egy rövid szakaszon egy sötét kis fenyőerdőt szelt át, majd ismét a szabadban haladt tovább. Egy nagy kanyarulatban a mocsárvidék összetalálkozott az óceánnal, és itt terült el a massachusettsi Exmouth városka. Constance pontosan olyannak látta, amilyennek mindig is elképzelte a jellegzetes New England-i kisvárosokat: a főutca mentén zsindelyes tetejű házak sorakoztak, itt-ott templomtornyok meredtek a magasba, a városháza épülete vörös téglából készült. Miközben lassan végighajtottak a főutcán, érdeklődve szemlélte a környezetet.

A városka barátságos elhanyagoltságot tükrözött, ami csak fokozta elbűvölő jellegét: tipikus tengerparti hely volt fehér deszkaborítású épületekkel, magasban keringő sirályokkal, kissé hepehupás, téglákkal kirakott járdákkal, apró boltocskákkal. Elhajtottak egy benzinkút előtt, aztán több régi üzlet következett nagy kirakatokkal, egy bisztró, egy temetkezési vállalkozás, egy régi filmszínház, amelyet könyvesbolttá alakítottak át, majd egy tizennyolcadik századi tengerészkapitány háza, a tetején korláttal védett, körbefutó kis terasszal, ahonnan egykor a kapitány felesége kémlelte a tengert, a férje visszatértét várva. A házon tábla hirdette, hogy ez­ az Exmouthi Történelmi Társaság és Helytörténeti Múzeum székhelye.

Az utcákon sétálgató néhány helyi lakos megállt, és megbámulták az idegeneket. Constance-t meglepte a saját kíváncsisága. Bár soha nem ismerte volna be, tudta, hogy bármennyit olvasott is, nagyon keveset látott a való világból, és a saját hazájában is olyan felfedezőnek érezte magát, mint Marco Polo.

– Látsz olyat, aki bortolvajnak tűnne? – érdeklődött Pendergast.

– Az az idősebb úr a madraszkabátban, a lila csokornyakkendővel roppant gyanúsan fest.

Pendergast lassított, és könnyedén a járdaszegély mellé kormányozta a sportkocsit.

– Megállunk?

– Van egy kis időnk. Úgy hallottam, van egy helyi specialitás, kóstoljuk meg. Homártekercs. – Amikor kiszálltak, a madraszkabátos öregúr épp elsétált mellettük, mosolyogva biccentett, aztán továbbment.

– Határozottan gyanús – mormolta Constance.

– Már e miatt a csokornyakkendő miatt is megérdemelné, hogy lecsukják.

Végigsétáltak az utcán, majd befordultak egy kis sikátorba, amely a vízpartra vezetett. Egy sor horgászbódé állt ott, néhány boltocska és pár étterem. Több móló nyúlt be a kis öbölbe, amely a dagály miatt alakult ki. A távolban, a hullámzó hínártengeren túl, Constance meglátta az óceán fénylő sávját. Vajon tudna-e élni egy ilyen kisvárosban? Nem, semmiképp. De érdekes volt látogatóba idejönni.

Az egyik mólón, ahol boltok sorakoztak, volt egy tengeri ételekre specializálódott büfé is. Kézzel festett cégtábláján egy homár és egy kagyló járta a táncot, amelyhez hangszereken játszó feketekagylók szolgáltatták a talpalávalót.

– Két homártekercset kérünk – mondta Pendergast, miután beléptek.

Az étel hamar meg is érkezett: szép nagy homárdarabok krémes szósszal leöntve, egy megvajazott hot dog kiflibe gyömöszölve, amelyből a krémes szósz kifolyt a kartonpapír tálcára.

– Hogy kell ezt enni? – vette szemügyre Constance a saját adagját.

– Ötletem sincs.

Egy kék-fehérre festett rendőrautó kanyarodott be a közeli parkolóba, és körbehajtott. A sofőr, egy nagydarab férfi, aki a vállán századosi rangot jelző sávokat viselt, lelassított, és egy pilla­natig megbámulta őket, fölényesen elmosolyodott, majd továbbhajtott.

– Ez maga a rendőrfőnök – mondta Pendergast, és egy szemetesbe pottyantotta a homárt, amelyhez hozzá sem nyúlt.

– Úgy tűnt, valamit nagyon szórakoztatónak talál.

– Igen, és azt hiszem, hamarosan azt is megtudjuk, mit.

Ahogy visszafelé ballagtak a főutcán, Constance észrevette, hogy egy büntetőcédula lobog a Porsche szélvédőjén. Pendergast kihúzta az ablaktörlő alól, és megvizsgálta. – Úgy tűnik, két helyet is elfoglaltam a parkolással. Milyen figyelmetlen voltam!

Constance látta, hogy Pendergast valóban keresztben állt meg két felfestett parkolóhelyen. – De hát gyakorlatilag az egész utca üres, nem parkol itt senki.

– A törvényt mindig be kell tartani.

Pendergast a zakója zsebébe dugta a cédulát, és beszálltak a kocsiba. Indított, és visszahajtott a főutcára. Percek alatt kiértek a belvárosból, és a boltok lassan átadták helyüket a szerény, zsindelyes tetejű házaknak. Az út, amelyet mindkét szélén hatalmas tölgyek szegélyeztek, zöldellő mezők között vezetett, aztán magasabb területre értek, ahonnan jó rálátás nyílt az Atlanti-óceánra. A távolban, a szikláknál Constance már látta is az exmouthi világítótornyot, az úti céljukat. A csontszínűre festett, fekete tetejű építmény élesen kirajzolódott a kék égbolt háttere előtt. Mellette állt a toronyőr lakhelye, amely olyan komor látványt nyújtott, mint egy Andrew Wyeth-festmény.

Ahogy közelebb értek, Constance már ki tudta venni a sziklák szélénél elterülő mezőn elszórtan álló szobrokat is. Durván faragott gránitfigurák és kissé baljós formák emelkedtek ki a kőből: arcok, alakok, mitikus tengeri szörnyek. Lélegzetelállítóan szép hely volt egy szoborkert számára.

Pendergast lefékezett a ház előtt a kaviccsal felszórt behajtón. Ahogy kiszálltak, Percival Lake jelent meg az ajtóban, és kisietett a tornácra.

– Isten hozta önöket! Te jóságos ég, igazán elegánsan utaznak! Ez egy ötvenötös Spyder 550, ha nem tévedek – mondta, és lesétált a lépcsőn.

– Egészen pontosan ötvennégyes – felelte Pendergast. – A néhai feleségem kocsija volt. Én a kényelmesebb járműveket kedvelem, de a társam, Miss Greene ragaszkodott hozzá, hogy ezzel jöjjünk.

– Nem is! – tiltakozott Constance.

– A társa. – Constance-nak nem tetszett, ahogy a férfi ironikusan felvonta a szemöldökét, és végigmérte. – Nagyon örülök, hogy újból láthatom.

Constance meglehetősen hidegen rázta meg Lake kezét.

– Akkor lássuk a bűntény helyszínét! – mondta Pendergast.

– Maga aztán nem vesztegeti az időt.

– Egy bűnügyi nyomozásnál mindig fordított arány áll fenn a bizonyítékok mennyisége és a bűntett elkövetése óta eltelt idő hosszúsága között.

– Értem. – Lake bekísérte őket a házba. Átvágtak a hallon és egy nappalin, ahonnan pompás kilátás nyílt az óceánra. A régi házat kifogástalanul karbantartották, tágas volt, és levegős, a tengeri szellő meg-meglibbentette a csipkefüggönyöket. A kony­hában egy vonzó, karcsú és fitt, harmincas szőke nő épp répát szeletelt.

– Ő pedig az én társam, Carole Hinterwasser – mondta Lake. – Bemutatom Pendergast ügynököt és Constance Greene-t. Ők fogják megtalálni a borgyűjteményemet.

A nő mosolyogva megfordult, kivillantva hófehér fogait. Megtörölte a kezét egy konyharuhában, és mindkét vendéggel kezet fogott. – Elnézést, épp mirepoix-t készítek. Annyira örülök, hogy eljöttek! Perce teljesen odavan. Azok a borok rengeteget jelentettek neki, sokkal többet, mint az értékük.

– Hogyne – bólintott Pendergast. Constance látta, hogy a tekintete ide-oda cikázva mindent felmér.

– Erre tessék! – mondta Lake.

A konyha hátsó részében volt egy keskeny ajtó. Lake kinyitotta, és felkattintott egy villanykapcsolót. Egy meredek, rozoga lépcsősor tárult fel, amelynek vége a sötétségbe veszett. Hűvös, nyirkos kő- és földszagú levegő csapta meg az orrukat.

– Vigyázzanak! – figyelmeztette őket Lake. – A lépcső nagyon meredek.

Lesétáltak a labirintusszerű pincébe, amelynek kőfalait salétrom borította. A padlózata is kőből volt. Egy alkóvban kazán és vízmelegítő állt, egy másikban egy csomó sűrített levegővel működő szerszám hevert, homokzsákok, védőruházat és kőcsiszoláshoz való eszközök.

Befordultak egy folyosón, és megérkeztek a pince legtágasabb helyiségébe. Az egyik falat a padlótól a mennyezetig érő üres borospolcok borították. A fapolcok széléhez összepöndörödött, megsárgult cédulákat szögeztek, némelyik a padlón hevert, a törött üvegek mellett. Nehéz borszag ülte meg a levegőt.

Pendergast felemelt egy törött palackot, és megnézte a címkéjét. – Château  Latour 61. A tolvajok hihetetlenül gondatlanok voltak.

– Felforgatták az egész helyet azok az idióták.

Pendergast letérdelt a legközelebbi polcnál, és egy kis LED-es elemlámpával megvizsgálta. – Meséljen a betörés hétvégéjéről.

– Carole és én elutaztunk Bostonba. Ezt gyakran megtesszük, ott ebédelünk, elmegyünk egy koncertre vagy egy múzeumba, hogy egy kicsit feltöltődjünk. Pénteken délután mentünk el itthonról, és vasárnap este jöttünk meg.

A zseblámpa fénysugara ide-oda cikázott. – Ki tudott róla, hogy elmennek?

– Nagyjából az egész város, gondolom. Át kell hajtanunk a városon, és amint látta, Exmouth nagyon kicsi. És mindenki tudja, hogy gyakran kiruccanunk Bostonba.

– Azt mondta, betörtek egy ablakot. Feltételezem, a ház be volt zárva.

– Igen.

– Riasztórendszer van?

– Nincs. Gondolom, így utólag ez már ostobaságnak tűnik, de errefelé szinte nem létezik bűnözés. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára betörés Exmouthban.

Pendergast öltönyének rejtekéből előkerült egy kémcső meg egy csipesz, amellyel leszedett valamit a polcról, és eltette a kémcsőbe.

– Mit lehet tudni a ház történetéről?

– Ez az egyik legrégebbi ház Salemtől északra. Amint említettem, a világítótorony őrének a lakhelye volt. 1704-ben épült, aztán későbbi időpontokban többször kibővítették. A feleségemmel meg­vásároltuk, és rengeteg időt áldoztunk a felújítására. Szobrászként én bárhol dogozhatok, de ezt a helyet idillinek találtam: csendes, távol fekszik a főbb útvonalaktól, mégis közel van Boston. Elbűvölő, felfedezetlen vidék. És remek a helyi gránit. Van egy kőbánya a mocsár túloldalán. Innen került ki annak a rózsaszín gránitnak egy része, amelyből a New York-i Természettudományi Múzeum épült. Pompás anyag.

– Szeretném majd egyszer megnézni a szoborkertet.

– Hogyne, feltétlenül! Gondolom, a fogadóban szálltak meg. Majd megbeszéljük, hogy mikor néznek körbe.

Míg Lake a helyi gránitról áradozott, Constance Pendergastot figyelte, aki térden csúszkált körbe, összekoszolva az öltönyét, és a pince padlózatát vizsgálgatta. – És a Braquilanges-palackok? Gondolom, abban a ládában vannak, ott a sarokban?

– Igen, hála istennek, hogy a betörők nem vették észre!

Pendergast felállt. Sápadt arca aggodalmasnak tűnt. Odament a ládához, amelyre rá volt pecsételve a birtok címere. Nagyon óvatosan belenyúlt, és kivett egy palackot, szinte úgy dajkálta, mint egy kisdedet.

– Ki gondolta volna? – mormolta, aztán visszatette.

Ahogy visszasétált az üres polcokhoz, csikorogtak a talpa alatt az üvegcserepek. Most a felsőbb polcokat szemlélte meg. Vett még néhány mintát, aztán végigvilágított a mennyezeten, majd a padlón, a polcok lábánál. Hirtelen megragadott két vaspántot, amelyek középen tartották a polcot, és jó erősen megrántotta őket. A polc hatalmas nyikorgással és reccsenéssel elvált a kövekből rakott faltól, amely most előbukkant mögüle.

– Mégis mi a fenét... – kezdte Lake.

Pendergast azonban ügyet sem vetett rá, újabb polcokat is ledöntött, míg teljesen szabaddá vált a fal középső része. Elővett egy kis tollkést, beszúrta két kő közé a résbe, és kaparászni kezdett. Kilazított egy követ, és kihúzta a helyéről. Óvatosan lerakta a földre, és bevilágított a lyukba az elemlámpával. Constance meglepetten látta, hogy egy üreg van a fal mögött.

– A mindenségit... – mormolta Lake, és közelebb ment, hogy megnézze.

– Lépjen hátrább! – szólt rá élesen Pendergast.

A zakója zsebéből elővett egy gumikesztyűt, és felhúzta. Aztán levette a zakóját, leterítette a piszkos padlóra, és rátette a követ. Most már gyorsabban dolgozott, de továbbra is nagyon óvatosan. Kilazított még egy követ, aztán még egyet, és az oldalukkal felfelé fordítva a zakójára fektette őket. Constance összerezzent. Az angol szabóságban méretre készült zakó menthetetlennek tűnt.

A szűkös üreg lassan előtárult. Üresen tátongott, csak a hátsó falra, fölül és alul voltak láncok erősítve, amelyekről bilincs és lábbéklyó lógott. Constance hűvös szenvtelenséggel szemlélte – sok hasonló eszközt látott már Pendergast Riverside Drive-i házának pincéjében. Az FBI-ügynök azonban kissé sápadtabbnak tűnt a szokásosnál.

– Meg vagyok döbbenve – szólalt meg Lake. – Nem is sejtettem...

– Kérem, maradjon csöndben – vágott közbe azonnal Constance. – A gyámom... vagyis Mr. Pendergast most nagyon összpontosít.

Pendergast tovább bontogatta a köveket, míg elő nem bukkant a teljes üreg. Alig két méter magas volt, nagyjából egy méter széles és egy méter mély. Olyan ősrégi lehetett, mint a ház, és nyilvánvalóan azért készült, hogy egy embert zárjanak be ide. A rozsdaette bilincsek zárva voltak, csontváznak azonban nyomát sem látták. Constance-nak feltűnt, hogy a fülke megmagyarázhatatlanul tiszta, egyetlen porszemet sem látott sehol.

Pendergast letérdelt odabent, és egy nagyítóval megvizsgált minden kis zugot és repedést, készenlétben tartva a kémcsöveket és a kis csipeszkészletet. Constance figyelte, ahogy tíz percen át vizsgálódott, aztán mivel alig talált valamit, az üreg előtti padlót kezdte nézegetni. Újabb hosszas kutatás és kotorászás következett. Lake csak nézte, és láthatóan nehezére esett csendben maradni.

– Á! – kiáltott fel hirtelen Pendergast. Feltápászkodott, a csipesszel egy apró csontdarabkát tartva. Egy ékszerésznagyítót illesztett a szeme elé, és hosszasan vizsgálgatta a csontot. Aztán újból letérdelt a kövek mellé, és a zseblámpa fényénél a nagyítóval megvizsgálta a belső oldalukat.

Aztán felnézett, és ezüstszürke szemét Constance-ra szegezte.

– Mi az?

– A vakációnak vége.

– Ezt hogy érted?

– Ez már nem borlopás. Sokkal nagyobb szabású és sokkal veszélyesebb ügyről van szó. Nem maradhatsz itt, vissza kell menned a Riverside Drive-ra.

3. fejezet

Constance Pendergast porlepte arcába meredt, majd egy pillanatnyi hallgatás után azt felelte: – Túl veszélyes? Nekem? Aloysius, elfelejted, kivel beszélsz.

– Nem felejtem el.

– Akkor esetleg megmagyaráznád?

– Máris. – A kémcsőbe pottyantotta az apró csontdarabkát, bedugaszolta, és átadta a lánynak. – Fogd meg!

Constance átvette, a nagyítóval együtt.

– Ez egy ember bal mutatóujjának legfelső perce. Ha jól megnézed, láthatod, hogy a csont vége lekopott és töredezett. Ez a