A Vége

BARTIS ATTILA

A VÉGE

MAGVETŐ

BUDAPEST

© Bartis Attila, 2015

A részleteket Franz Kafka A kastély című művéből

Rónay György fordításában idézzük

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

Budapest

www.magveto.hu

www.facebook.com/magveto

magveto@lira.hu

Felelős kiadó Nyáry Krisztián

Szerkesztette Kemény István

Felelős szerkesztő Dávid Anna

A borítót Szűcs Attila Szoba fekete kutyával című festményének felhasználásával Pintér József tervezte

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

ISBN 978-963-14-3345-6

„Bölcsőt veszek, használtan is."

Marosvásárhelyi Népújság, apróhirdetés

ELSŐ RÉSZ

Szombat hajnalban, amikor mentem ki a reptérre, még nem szállt fel a köd. Ahogy a városszéli mezőn befordult a taxi a kettes terminál felé, egy fekete kutya feküdt az út közepén. Még rángatózott. Az előttünk száguldó kocsi gázolhatta el. A taxis fékezett, félrehúzott, kiszállt. A dzsekije alól elővett egy darab acélkábelt, kétszer homlokon vágta az állatot, aztán a hátsó lábától fogva kihúzta az útszélre. Elnézést, mondta, amikor visszaült. Semmi baj, mondtam.

Szabad András vagyok, ötvenkét éves, fotográfus. Elég ismert. Pontosabban nagyon. Persze, ez önmagában még aligha ok arra, hogy az ember leírja az életét.

Azért mentem Stockholmba, hogy elvégezzenek egy vizsgálatot.

Két éve nem fényképezek. Amióta Éva meghalt.

Elöljáróban annyit még tisztáznom kell, hogy nem hiszek Istenben. Sokáig nem így gondoltam, de ezt most már tisztán látom. Ez természetesen nem Istenről szól, hanem rólam. Nincs bennem hit. A hit nélküli remény pedig nem több, mint bizonyos esélyek számolgatása. S így, mint minden számolgatás, kissé nevetséges.

Például: összecserélt-e Pesten az orvos véletlenül két leletet.

Vagy igen, vagy nem.

Ennek ellenére látnom kell azt is, hogy hiába nem vagyok alkalmas annak okát kétségbevonhatatlanul Istenben találni, a világban mégiscsak jelen van valamiféle gondviselés. Lehet, hogy hatalmasabb nálunk, lehet, hogy belőlünk fakad. Ezt senki nem fogja eldönteni.

Kornél azt mondta, írjam le az életem, ha az ember ránéz egyben az egészre, az ilyesmi el szokott dőlni magától.

(Budapest, 1960. ősz)

Azokból az időkből tulajdonképpen csak a sötétségre emlékszem. Vagy inkább homályra. Pont három év telt el ugyanabban a homályban, mint amibe Apámmal a kátrányszagú Keleti pályaudvarra érkeztünk. Teljesen mindegy volt, hogy reggel kivilágosodik, a fénytől is csak a mélyszürke lett láthatóbb. Egészen másfajta sötétség volt ez, mint amiben az előző három esztendő telt. Annak lehetett tudni a végét. Pecsétes papír volt róla, hogy három év. Az ugyan nem volt ráírva, hogy Apám helyett egy árnyék jön ki a börtönből, meg az sem, hogy mire benyit az ajtón, Anyám ebbe a három évbe belehal. De tudni lehetett, hogy három. És nincs az a természettörvény, nincs az a rendíthetetlen fizikaképlet, ami fontosabb lenne ennél a bizonyosságnál: Három. Anyám se halt volna meg semmi pénzért az első vagy második esztendőben. Ha három, akkor három. Akkor meg kell várni, amíg legalább Apám árnyéka hazaér.

Megkerestük a büfét, hogy vegyen magának cigarettát, aztán elgyalogoltunk eddig a bérházig. Többnyire itt élek most is. Kicsi volt a cipője. Vagyis eredetileg jó volt, csak a csomagoláskor megdagadt a lába, a botjával is alig tudott lépni. Kértem a bőröndjét, de nem adta ide, inkább megálltunk minden sarkon pihenni. Az utat ismerte, már járt itt, így legalább nem kellett kérdezősködnünk senkitől.

Volt egy-két ember az utcán, nyitottak a boltok. A házfelügyelő épp húzta ki a kukákat. Apám vele is találkozott már, most engem mutatott be neki, aztán feljöttünk a lakásba.

A kulcs szorult, az előtérben nem volt villany. Egy-egy csupasz körte lógott a szobákban, huszonötösök. Azok működtek. A konyhában százas. Apám megkérdezte, melyik szobát választom. Kinéztem az ablakokon, ugyanoda lehetett látni mindkettőből. Mondtam, hogy mindegy, így a másodikat választottam, amelyikben éppen voltunk. Apám behozta az előtérből a bőröndöm. Egy ideig téblábolt, kereste a helyét, végül a szoba közepére tette le. Én néztem a szemközti házat. Egy idős nő odaát épp virágot locsolt egy nejlonfüggöny mögött.

Amúgy nem volt teljesen üres a lakás, az előző lakóktól itt maradt egy-egy matrac, az én szobámban a két ablak között egy pozdorja íróasztal székkel, az Apáméban egy ruhásszekrény. Le volt esve az ajtaja. Meg persze, a két cserépkályha. A konyhában egy Otthon tűzhely, s egy piros kredenc, szintén pozdorjából. Ugyanilyen mosogató. Ez volt az első, amit Apám halála után kidobtam.

Megfogtam a széket, és átvittem középre, a bőrönd mellé. Inkább oda ültem, mint az asztalhoz. Az valahogy mégis az enyém volt. Apám megkérdezte, hogy becsukja-e a két szoba közötti ajtót. Mondtam, hogy igen. Szárnyas ajtó, segítettem a reteszt lenyomni. Becsuktuk, aztán úgy maradt.

Hallottam, ahogy kattan a zár a bőröndjén. Majd, ahogy sír. Aztán abbahagyja, és visszakattintja a zárat. Aztán nem hallottam sírni többé soha.

Beszólt, hogy lemegy zsömléért meg valami felvágottért. Mondtam, hogy jó. Miután csukódott a bejárati ajtó, még vártam egy darabig, végül csak rászántam magam, és kimentem pisilni. Egy csótány szaladt át a fürdőszobán. Lekapcsoltam a villanyt és inkább a konyhában, a mosogatóba pisiltem. Utána hagytam folyni a vizet mindaddig, amíg Apám a zsömlékkel, húsz deka párizsival, meg egy Budapest-térképpel visszajött.

Az én szobámban ettünk, mert ott volt az asztal. Én az élére állított bőröndömre ültem, Apám a székre. A morzsát a papírzacskókkal együtt a vécébe dobtam, aztán Apám kiterítette a térképet, és megmutatta, hogy hol vagyunk.

Azt jegyezd meg, hogy párhuzamos a Lenin körúttal. A November hetedikén leszállsz, és a Népköztársaságon elindulsz a Hősök tere felé. Jöhetsz földalattival is, de nincs messze. Vagy végigjössz a Majakovszkijon. Szív. Szív utca nyolc. Ez mindig legyen nálad, és akkor nem tévedsz el, fiam.

Úgyhogy összehajtottam és eltettem, és attól kezdve évekig nálam volt. Nem is nagyon tévedtem el. Igaz, egyelőre még fogalmam nem volt róla, honnan is érkezhetnék villamossal a November hetedikére. Csak másnap jöttem rá, hogy már itt élek ebben a városban, és még nem léptem ki a lakásból. Akkor elővettem a térképet, és megnéztem, merre kell a Dunához menni. Az első sarkon balra, aztán a Leninen jobbra, végig. A lépték alapján pont annyira volt, mint tőlünk a Kiserdő. Tehát semmi szükség villamosra.

(a hídon)

Átellenben a sarkon akkor még megvolt a trafik. Oda jártunk később telefonálni is. Bementem és vettem egy csomag cigarettát. A férfi kérdezte, hogy milyet kérek. Csak azt ismertem, amit Apám szívott, a Sellőt. Így abból vettem egy csomaggal. Az csak két forint volt. A gyufa nem jutott eszembe. Egyből eltaláltam a Dunáig, már alkonyodott. Felmentem a hídra, hogy egyszerre mindkét partját lássam. Az egyik gyalogostól tüzet kértem. Még nem cigarettáztam soha, bár nyugodtan megtehettem volna. Azt tudtam, hogy szédülni fogok, így megkapaszkodtam a korlátban. Alattam örvénylett, mögöttem elment egy villamos. Remegett a híd.

Jött egy nő a gyerekével. Aztán két férfi. Aztán egy másik nő, szürke őszi kabátban, akiről messziről azt hittem, hogy Imolka. Az első cigarettától még tényleg szédültem, de nem annyira, mint szerettem volna. Amikor a másodikhoz tüzet kértem, a férfi nekem adta a gyufát, így nem kellett többet kéregetnem. A villamos ellenére elég sokan jártak át gyalog a hídon. Ennyi idő alatt otthon már legalább ötször lett volna kinek köszönnöm. Mire a tizediket elszívtam, már szétfagyott a szélben mindenem. Azt reméltem, hogy az a nő, aki Imolkára hasonlított, majd ugyanitt fog visszajönni, de nem. Igaz, akkor se történt volna semmi. Jobbról egy vár, balról egy parlament, középen teherszállító hajó.

(a raktáros)

Eredetileg úgy volt, hogy a teherautó a bútorainkkal három nap múlva érkezik. Vettem seprűt, felmosórongyot. A házfelügyelőtől szereztem vödröt meg létrát. Korbán Gyulának hívták, egyedül élt. Hátul az udvarban, a közös vécék mellett volt a szolgálati lakása. Kivitte a kukákat, télen sózta a járdát, feljelentéseket írt, más dolga nem nagyon volt. Azt hiszem, Apámon és rajtam kívül mindenki tartott tőle a házban. Nekünk nem volt miért. Egy házfelügyelőnél sokkal magasabb rangú felügyelők írták a jelentéseket Apámról. Kitakarítottam, bár nem volt túl nagy kosz. A rádiónk a teherautón volt, így nem tudtam rádiózenére takarítani, de a parkettet viaszos ronggyal végigfényesítettem, ahogy Anyámmal szoktuk. Végül nem hoztak semmit. Apám várt még egy napot, aztán elment érdeklődni. Valami gond van a szállítólevéllel, ezért nem érkezett még meg a teherautó, de két napon belül itt lesz, ezt mondták a telefonba. Aztán, hogy rossz címet adtunk meg, és visszament Mélyvárra minden. Nem adtunk meg rossz címet.

Apám már a harmadik naptól dolgozott. Raktáros volt a temető mögött, a gumigyárban. Ez legalább a lába állapotán nem rontott. A börtön óta bot nélkül már nem nagyon tudott járni. Igaz, előtte is mindig használt botot. Már gyerekkora óta. Sikerült elintéznie, hogy gimnáziumba kerüljek, bár ennek semmi értelme nem volt, hiszen úgyse mehettem volna egyetemre. Igaz, valószínűleg egyébként se mentem volna. Rosszak az ebbéli képességeim. Pont annyit jártam be órákra, amennyi ahhoz kellett, hogy ne rúgjanak ki. Így legalább nyugodtan igazoltathattak, nem voltam közveszélyes munkakerülő. Amíg Selyem Adél oda nem került az iskolába, közelebbi kapcsolatom senkivel nem nagyon volt.

Apám néha elment megkeresni egy-egy régi pesti ismerősét. Volt, aki már az ajtóban megkérte, hogy többé ne keresse, volt, aki csak akkor, amikor megtudta, hogy nemrég szabadult. Persze, olyanok is voltak, akik meghívtak vasárnapi ebédre. Meg akiktől ruhákat kaptam, néha könyvet. Sőt, igazából ők voltak többen. Sokkal többen. És nem ők tehetnek róla, hogy belevesztek ebbe a sötétbe. Azok is belevesztek, akik az ajtót csak láncnyira merték kinyitni.

Ismerősöknél karácsonyoztunk volna, de lemondták. Nem félelemből vagy rosszindulatból, hanem mert a gyerekük kórházba került. Így Apámmal otthon maradtunk. Lent, a csarnoknál már pakoltak az árusok, de még meg tudott venni egy fenyőt. A karácsonyfatalp is a teherautón volt, meg a díszek, így csak simán letámasztottuk a sarokba. Gyertyánk az volt, pár hete kellett kérjek a házfelügyelőtől, amikor kiment a biztosíték. Meggyújtottam, odaálltunk a fa elé, és elénekeltük a Csendes éjt. Aztán Apám bement a szobájába, és áthozta a Zorkijt, meg egy tekercs Forte filmet.

Boldog Karácsonyt, fiam.

(a Zorkij)

Az első képet a Dunáról készítettem. Már, ha nem számolom a halott Anyámról készült képeket. De azok nem léteztek, kiszakadt a kazettából a film, órákon át a semmire exponáltam. Karácsony másnapján kimentem a hídra, mint szinte minden este. Letettem a Zorkijt a korlátra, hogy ne mozogjon, megvártam, hogy elmenjen a villamos, mert attól beremegett a híd. Egészen másféle képet szerettem volna készíteni, de akkor ez volt. Jobbról a Vár, balról a Parlament, középen jégtörő hajó. Már sötét volt, úgy gondoltam, teljes rekesszel egy perc lenne, de nekem fél perc elég lesz, akkor csak a lámpák meg a jégtáblák fognak világítani. Lenyomtam, magamban számoltam harmincig, aztán elengedtem a gombot. Csak azzal nem számoltam, hogy ami egy pillanatig még előttem van, az nem örökkévaló. Hogy fél perc alatt elkígyóznak az autófények, hajót, jégtáblát elsodor a folyó.

A második képem még aznap este a csupasz izzó volt a plafonon. Ez beégett. A harmadik a sarokba állított fenyő. Aztán letettem a fényképezőgépet, és nem vettem elő napokig. Nem volt miért. Aztán Újév másnapján, a szemközti házba egy emelettel lejjebb egy negyven körüli nő költözött. Nem volt szép, inkább semmilyen, de minden reggel sarokig tárta az ablakot. Kitette a párnát meg a takarót szellőzni. Kék, paplanvarrásos pongyolát és fejkendőt viselt. Vasárnaponként egyszerre kelt a velem szemben lakó öregasszonnyal, így tudtam pár olyan képet is készíteni, amin ő ágyneműt szellőztet, fölötte az öregasszony virágot locsol. A fenyő után tulajdonképpen már csak őket fényképeztem. Készítettem még egy képet az udvaron a porolóról, hogy beteljen a film, aztán valahol arra, amerre a felrobbantott Erzsébet híd pesti pilonja állt, találtam egy labort.

Kis, levelezőlap méretű képeket kértem mindegyikről. A laboros egy ötven körüli sovány férfi volt. Igazából jóindulatú. Így puszta jóindulatból harminchat helyett csak hatot nagyított le. Azt mondta, hogy a többi egyforma. Ha már pocsékba ment a film, legalább a papír ne menjen kárba. Nem is érti, mindegyiken ugyanazok az ablakok vannak. Meg hogy ezekből is a Dunát meg a villanykörtét kár volt, az egyik bemozdult, a másik beégett. Mondtam, hogy igen, látom. Aztán belelendült, és folytatta, hogy a fenyőfásat is kár volt. Ott áll egy fenyő a parkettán egy sarokban, ennyi. Ez karácsonyfa, mondtam, de meg se hallotta. A poroló meg így érdektelen. Ha valaki mondjuk épp porolna, és lenne a képnek dinamikája, megmutatna valamit az életből, akkor igen. De így csak egy cső. Egy üres poroló egy sivár udvaron. Az ablakokat meg egyszerűen nem is érti. Miért kellett azokra harmincat exponálni? Mi van ott? Mondtam, hogy én sem tudom, aztán kifizettem, és eljöttem.

Engem a poroló zavart a legjobban. Mert az volt a legjobb. A villanykörtén az sem segített volna, ha nem ég be, azon tényleg csak egy villanykörte lógott egy szürke dróton. A fenyőt pedig rajtam kívül senki nem láthatta olyannak, amilyen. Fenyő maradt, nem lett karácsonyfa. Ahhoz kellett volna még valami. Igaz, három év múlva legalább elkészítettem azt a képet rendesen. A paplanteregető nő, fölötte a virágot locsoló öregasszonnyal akkor lett volna jó, ha fent nincsen függöny. Így még az öregasszony homályos árnyát is alig lehetett látni. A poroló viszont jó volt. Sokkal jobb a fenyőnél. Olyan sivárrá tette az udvart, amilyen sose lett volna nélküle. És ezért zavart. Mert tényleg kizárólag azért exponáltam, hogy beteljen a film.

(a cédula)

Végül három és fél hónap múlva jöttek meg a csomagjaink. Már túl voltunk az Újéven, a Karácsonyon. A dobozok eláztak, a ruhák, ágyneműk megpenészedtek. A bútorok nagyobbik része megúszta, csak a tükör hasadt el. Meg egy arasznyi helyen a nagy, teliholdas festmény szakadt szét. A fuvarvállalat kiállított egy számlát a raktározási díjról. Rendelkeztek egy aláírt papírral, amely szerint Apám január végére kérte a kézbesítést. Semmi értelme nem volt reklamálni. Kifizettük, a munkások káromkodtak, amiért a harmadikon lakunk, a zongorát egyszer elejtették. Én elkezdtem felhordani a dobozokat.

Amikor megjött a teherkocsi, Apám kérdezte, mit szeretnék az én szobámba. Így hozzám kerültek Anyám bútorai. Egyedül a virágállvány nem fért be, de nálam volt a vitrin az összes porcelántörmelékkel, az íróasztala az Apámtól kapott leveleivel, a ruhásszekrény a ruháival, a szekretere titkok nélkül, a tükre kettéhasadva, a fotelje, az ágya. Máshol nem volt hely, a zongorát a két szoba közti ajtónak toltam. Így az nem lett többé kinyitva soha. Mozdulni alig lehetett. Becsuktam a spalettát, és végigdőltem az ágyon. Tudtam, hogy rajtam kívül bárki megfulladna ebben a szobában. Még Apám is. Végre otthon voltam.

Ő megpróbálta ugyanúgy rendezni be a szobáját, mint hajdan. Íróasztal, karosszék, könyvek. Sezlon kisasztallal, olvasólámpával, pohár vízzel. Egy akasztós szekrény az ingeknek, két váltás öltönynek. Az írógépét elvitték az utolsó házkutatáskor, a csillagásztávcsövét már gyerekkoromban eladta. Abból vette az Agfa nagyítógépet. A negatívjait és a fotográfiáit valami csoda folytán nem kobozták el, pedig felmerült a tisztben, hogy nem normális, ha valaki az eget fényképezi. Kell ott legyen a felhők mögött valami. Amire Apám mondta, hogy persze hogy van, Isten van a felhők mögött. Azért is fényképez, hogy egyszer felbukkanjon, és meg tudja mutatni az őrnagy elvtársnak. Amire előttem és Anyám előtt, visszakézből kapott egy úristenes pofont. De szerencsére legalább a képeit nem vitték el. Látták, hogy nincsen rajtuk semmi. Csak a három év börtön után már nem lehettem ugyanolyan biztos benne, mint régen, hogy még mindig meg akarná mutatni az Úristent egy belügyes tisztnek.

Ami nem fért el se nála, se nálam, azt az előszobában egymásra pakoltuk. Attól kezdve ott állt a konyha és a fürdő között egy törött kisasztalokból, szúette komódokból és szakadt fotelekből épült Bábel tornya. Pakolás közben azt mondta, ezeket jobb lenne eladni. Leszálltam a hokedliről, hogy a szemembe nézzen. Azt mondtam, soha.

Este bekopogott, kérdezte, bejöhet-e. Mondtam, hogy persze, de a küszöbnél elakadt. Igazából azért jött be, hogy megkérjen, ne gyűlöljem, de nem mert megkérni. Így én se tudtam elmondani, hogy nem gyűlölöm, csak nem tud segíteni. De az jó, hogy ott él a másik szobában. Végül csak annyit mondott, főzött krumplilevest.

Kimentem, a fazékból tálalt, egyben voltak a krumplik. Kérdezte, van-e még elég pénz nálam, mondtam, hogy van. Megkapta a fizetését, odatette a fiókjába, onnan vegyek, ha kell. Megköszöntem a vacsorát, mondtam, hogy finom volt, aztán visszamentem a szobámba. Már lekapcsoltam a villanyt, már szinte elaludtam, amikor eszembe jutott, hogy ma születésnapja volt.

Felkeltem, körülnéztem, kerestem valamit, amit neki adhatok. Az Anyám holmijai közül semmit nem adtam volna oda. Olyasmi meg nem nagyon volt, ami az enyém. Végül elővettem a fényképeimet, kikerestem a porolót. Ráírtam a hátára, hogy Apámnak, Budapesten. Aztán rájöttem, hogy ezt nem adhatom, hiszen pont olyan, mint egy börtönudvar. A sarokba állított fenyőről ő viszont legalább tudja, hogy karácsonyfa. Úgyhogy ráírtam arra is. Mire odaadhattam volna, már aludt. Hajnalban ment a gyárba, nem akartam felkölteni. Letettem az asztalára, a sötétben még ráírtam, hogy boldog születésnapot. Reggel, az ajtóm előtt találtam egy cédulát: Köszönöm, Fiam.

(a gyárban)

Egy hajnalon be kellett mennem Apámhoz a gyárba. Még sötét volt, a pályaudvarnál esni kezdett. Szürke víz csorgott a macskakövek között, úszott vele a lámpafény. Egy ideig kerestem a rendes bejáratot, végül elgördítettem a csapágyas vaskaput. A portásfülkében egy csupasz izzó lógott, huszonötös. Alatta ült a portás, egyenruhában. Ötven körüli. Nem kövér, inkább csak zsíros arcú, kefebajusszal. Mögötte a falon, mint egy térkép városai, a kulcsok. Megálltam a kis ablaknál, mondtam, hogy apámhoz jöttem, Szabad András raktáros, itt dolgozik. A férfi fel se nézett, tovább játszott a patkánnyal. Egy madzaggal a farkától a telefonhoz kötözte, amikor az állat el akarta rágni a spárgát, egy kulcscsomóval a fejére csapott. Az asztalon szétkenődött a vér. Újra elmondtam, Szabad András, raktáros, itt dolgozik. Az apám. Végre rám nézett. Szép tiszta szeme volt. Hát mégis eljött a sánta fia, mondta, de a patkány újra lekötötte a figyelmét, megint fejbe kellett verni, nagyon rágott. A hetes, leghátul.

A gyárudvaron kupacokban itt-ott gumik égtek. Egy kutya kódorgott a füstben. Hullott a szőre, sovány volt. Amint meglátott, eliszkolt a toronykémény felé. Bent, a vörös téglafalak mögött egy gép lassan be- és kilélegzett. Mintha aludna. Még sötétek voltak az ablakok. Messze hátul, az udvar végén állt a hét raktárépület. Amolyan egymáshoz épített hangárok. Odabent, a hideg lámpafényben oszlopokban álltak a fekete gumik. Az utolsó ajtóban egy asztal telefonnal, pont, mint a portásfülkében. Ott ült Apám. Fölötte egy huszonötös izzó, mellette a botja. Odamentem, és azt mondtam neki, jöjjön, mert megfőttek a csontok, Anyám már kitette a vacsorát. Nem válaszolt, végig egy láthatatlan pontra nézett. Oda, ahol álltam. Arra ébredtem, hogy ez a láthatatlan pont vagyok én.

Hallottam, hogy még alszik. Hogy ugyanolyan lassan lélegzik ki-be, mint álmomban a gépek. Arra gondoltam, elkésik, aztán eszembe jutott, hogy vasárnap van. Kerestem egy füzetet, kitéptem belőle a történelmet, és leírtam a portást, a kutyát, Apámat. Az volt az első. Aztán harminchárom év alatt megtelt egy ládányi füzet. Lehet, hogy pontosabbak az álmaim, mint a képeim.

Kimentem a konyhába enni valamit. Apám fényképei ott voltak egy dobozban összepakolva a spájzban, a cukor, só, liszt fölött. Levettem, végignéztem őket. Pár kép a mélyvári kertről, pár rólam meg Anyámról. A többin felhők. Hátoldalukon a felhő típusa, a felvétel helye, ideje, nyomtatott betűvel, ceruzával. Valami katalógust akart készíteni.

Nem értettem, miként hihette akár egy pofon erejéig is, hogy egyszer majd ott lesz valaki a szürke felhők mögött. Elfelejtettem bevásárolni, csak tojást találtam. Amíg sült, arra gondoltam, hogy tulajdonképpen semmit nem ér a fényképezés. Ahogy Apám képeiről is folyton lemaradt Isten, ugyanúgy én se fogom soha azt a gumik füstjében kódorgó kutyát lefényképezni. Ahol az Úristen egy pillanatra látható, ott kiszakad a film.

(a FED)

Egy reggel összetalálkoztam Apámmal a konyhában. Megkérdeztem, süssek-e neki is tükörtojást. Amióta kiszabadult, éjszakára pizsama helyett inkább fürdőköpenyt viselt. Kicsit olyan volt, mint egy nagykabát. Megköszönte. Azt mondta, amíg megsül a tojás, inkább felöltözik. Nem érezte jól magát házi ruhában. Öltönyben járt mindig, így volt a legegyszerűbb. Valamiért így szokta meg. Abban ment hajdan tanítani, munkaszolgálatra, mindenüvé. Meg most a gumigyárba.

Ötvenhatban készült róla egy kép, ahogy rakosgatja le a körúton a sarki kifőzdéből hozott levesestányérokat. Egy angol napilap címoldalán jelent meg. E miatt a kép miatt tartóztatták le. Meg mert néhány kifőzdei tányér miatt a szovjet tankok órákig nem mertek továbbmenni. Azon a képen is sötét öltönyben volt. A karján lógott a botja.

Amikor felöltözött és kijött, megkérdeztem, ő nem akarja-e többé már használni a fényképezőgépet.

Azt mondta, biztosan nem.

Leültem én is, egy darabig jót beszélgettünk. Elmesélte, hogy eredetileg egy Leicája volt, de az elkallódott a munkaszolgálaton. A háború után vette a Zorkijt. Pontosabban először egy FED-et, csak amikor megtudta, hogy a gépet arról a Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkijről nevezték el, aki megalakította a Csekát, majd a GPU-t, meg akiről elnevezték az ÁVH tiszti iskoláját is, akkor megundorodott, és lecserélte a Zorkijra.

Megkérdeztem, jobb volt-e a Leica.

Azt mondta, hogy ő nem érezte, csak látta a különbséget, de én idővel érezném.

Kérdeztem, ezt miből gondolja.

Azt mondta, abból, hogy én egészen más vagyok, mint ő.

Azt mondtam volna, ez így van, de inkább hallgattam.

Azt mondta, neki ahhoz volt tehetsége, hogy lefényképezze, amit lát. Pontosan, jól komponálva, úgy, hogy ne legyenek zavaró elemek a képen. Ezt szerette a csillagászatban is. Hogy tisztán kell látni. Az egészet is egyben, meg minden részletet. És ehhez elég némi arányérzék, meg egy jó gép.

Ez nem biztos, mondtam.

De igen, mondta. Én pedig sokkal inkább hasonlítok Anyámra, mint rá. Ha tényleg fotográfus leszek, akkor nem a láthatót akarom majd lefényképezni.

Csak a láthatót lehet lefényképezni, mondtam.

Ugyan, fiam, mondta. A látható csak eszköz. Ahogy a fényképezőgép is csak eszköz. Ahhoz viszont, hogy a láthatatlant tudjuk lefényképezni, az kell, hogy észre se vegyük, fényképezőgép van a kezünkben.

Igen, az jó lenne, mondtam.

Hát ebben tud segíteni egy tökéletes gép. Ami hozzám nő, eggyé válik velem, mintha a lencséje a szemem lenne, a film meg az emlékezetem. Egy másolat pedig soha nem lehet tökéletes.

Azt mondtam, hogy nekem a Zorkij most tökéletes, ha nem tudok vele eggyé válni, annak én vagyok az oka, nem az, hogy csak egy másolat.

Már bántam, hogy szóba hoztam a fényképezést. Egy lépésre voltunk attól, hogy segíteni akarjon. Mintha csak véletlen lenne, levertem az asztalról a késem, hogy le kelljen hajoljak érte, betegyem a mosogatóba, és akkor már összeszedem a tányérokat is. De mosogatás közben csak megkérdezte, akarom-e, hogy délután felszerelje a nagyítógépet. Még van papírja és vegyszere valamelyik dobozban, szívesen megmutatja, hogy működik. A mosogatás nem volt elég, hogy eltereljem a szót, így végül mégis muszáj volt azt mondjam, hogy köszönöm, inkább majd máskor. Mondta, hogy ahogy gondolom. Aztán elindult a gyárba, én meg bementem olvasni a Megalázottak és megszomorítottakat.

(az önkiszolgáló)

A Majakovszkij sarkán volt egy önkiszolgáló étterem, párszor odajártam főtt ételt enni. Olcsó volt. Egy alumíniumtálcára kivette az ember a kenyeret meg az evőeszközöket, a levest kérni kellett a pultnál. Volt főzelék feltéttel, túrós tészta, körömpörkölt, bécsi, köretek. Aztán a pénztárnál lehetett fizetni. Az eszcájgok is alumíniumból voltak, a merőkanalak is, a pult rácsa is, amin tolni kellett a tálcát. Száz éve még házat lehetett volna venni ennyi alumíniumból. Nagy házat, kerttel, verőfénnyel, postagalambokkal. Aztán egyszer csak sok lett az alumínium. Néha várni kellett üres asztalra, de nem sokat. Csak enni jártak be az emberek. Minden asztalon volt kancsóban víz. Ezeket egy ötven körüli nő hordta ki. Négy-négy kancsót tudott kihozni egyszerre. Fehér köpenyt viselt és magas szárú vászon munkacipőt, mint a két pultos meg a pénztárosnő. A haját felrakva hordta, a szemhéját vastagon zöldre festette, és rajzolta a szemöldökét. Az aranygyűrűi hozzákoccantak a kancsófülekhez.

Legelőször Apámmal jártam ebben az étkezdében. Főzni akart, ottfelejtette. Lefőtt a csirkeszárnyakról a víz, odaégett. Egész délelőtt szellőztettünk. Akkor jutott eszébe, hogy látta ezt az önkiszolgálót a körúton. Nem örültem, mert oda-vissza fél óra, meg még amíg eszünk. A lakásban már kialakult, hogy mikor találkozunk össze, mennyit vagyunk együtt. Ha elmegyünk valahova, akkor nincs kéznél a szobám. A némaság is feszélyező, meg a beszélgetés is kényszeredett lesz. De láttam, milyen keserűen próbálja felkaparni egy késsel a lábos aljáról a négy elszenesedett csirkeszárnyat, úgyhogy mondtam, persze, menjünk.

Végül egészen jó volt. Elmesélte, hogy valószínűleg felveszik könyvtárosnak egy iskolába. Ez attól függ, hogy csak tanítani nem taníthat többé, vagy egyáltalán nem dolgozhat tanügyi intézetben. Ez még nem derült ki. Azt mondtam, hogy szerintem csak nem taníthat. Annak semmi értelme, hogy egyáltalán ne dolgozhasson, az iskolagondnok is a tanügyben dolgozik. Ebben bízott ő is.

Mondom, ekkor láttam azt a nőt először. Már az utcáról. Nem volt függöny, épp az ablak melletti asztalokhoz vitte ki a vizeskancsókat. Másnap nem mertem visszamenni, de harmadnap rászántam magam. Odajött, és kicserélte az asztalomon a kancsót, pedig még szinte tele volt. Közben végigmért, de aztán többet nem jött arra.

Valójában nem voltam éhes, csak újra látni akartam, ahogy festett-fekete, toronyba rakott hajjal, szemén és ajkán zsíros festékkel, meg nyolc aranygyűrűvel hordja a vizet. Mintha eltévedt volna. Mint Apám a gumigyár raktárában. Vagyis hogy nem, a legkevésbé sem. Úgy járta körbe a termet, mintha az összes koszos tányérral, kiszolgálóval és kispénzű vendéggel együtt az övé lett volna. A hetes számú raktárban nemhogy a gumitömlők, de még a saját árnyéka sem volt az Apámé. Már ha volt odabent árnyéka. Tulajdonképpen még abban sem voltam biztos, hogy odabent a gyárban ő maga egyáltalán látható. Ezért is nem mentem oda soha.

Napokba telt, amíg magammal mertem vinni a fényképezőgépet. Végül nem volt bátorságom kivenni a tokból. Még vagy háromszor visszamentem, aztán valahogy rászántam magam. Letettem a Zorkijt az asztalra, a tányérom mellé, és amikor a nő kilépett a lengőajtón a kancsókkal a kezében, megnyomtam a gombot. A következő pillanatban már tudtam, hogy a kép felén a szemközti széktámla van, hogy belőle szinte semmi nem látszik. Végigjött a kettes sor mellett, egyenesen hozzám. Kővé dermedtem. Úgy mért végig, mintha lopáson kapott volna. Ezt még egyszer ne, mondta, és otthagyott.

Délelőtt volt, estére értem haza. A Kálvin téri büféknél ittam egy kávét, kimentem a pályaudvarra, megnéztem a vonatot, amelyik hazamegy Mélyvár fele. Aztán a ligetben ültem egy padon. Kismamák gyerekeket sétáltattak, nyugdíjasok kutyákat. Rend volt. A Szív sarkán még egyszer elhatároztam, hogy visszamegyek a nőhöz bocsánatot kérni. Végül inkább évekig nem mentem arrafele. Még otthon is a rajtakapottak szégyenétől remegett a gyomrom.

Apám már hazaért, kérdezte, merre jártam. Azt mondtam, hogy csak sétálni. Kérdezte, fényképeztem-e, mert látta a vállamon a gépet. Mondtam, hogy nem, aztán bementem a szobámba. Imolkát egy szuterénablakból, füzetlapokra írva, alig tizenkét évesen. Jobbról kredenc, vízcsap, balról sezlon, középen az asztalnál I., előtte tányér. Jobbról kredenc, vízcsap, balról sezlon, középen az asztalnál I. harisnyát stoppol. Anyámat holtan. A szemközti nőt a párnájával a spaletták mögül. Tudtam, hogy ha rendesen felemelem a gépet, ha belenézek a keresőbe, ha nem félek, akkor talán még kedves is lett volna. Meg tudtam azt is, hogy ez a tudás semmit nem segít. Hogy hacsak valaki nem önszántából áll elém, egy életen át leskelődni fogok.

(az aláírás)

Elég hamar kiderült, hogy tévedtem, Apám egyáltalán nem dolgozhatott a tanügyben. Iskolába még söprögetni se mehetett volna, nemhogy könyvtárosnak. Különben nem sokat értett a könyvtárosi munkához. Körülbelül annyit tudhatott róla, amennyit egy-egy vacsora közben Anyámtól hallott. Igaz, a raktárosi munkáról még ennyit se volt honnan tudnia. Kicsit zavart, hogy pont könyvtárosi állást keres. De nem tettem szóvá. Az ember nem mondhatja az apjának, hogy inkább valami más foglalkozást keressen, mint ami hajdan az anyja volt.

Egy este, amikor hazaértem, zárva volt az ajtó. Próbáltam kinyitni, de belülről benne volt a kulcs. Gondoltam, kopogok. Aztán, hogy jobb, ha még várok. Valami hangok szűrődtek ki, mintha járkálnának. Meg nyöszörgés. Pár pillanatig azt hittem, hogy megismerkedett egy nővel. Ennek örültem volna, bár nem tudom, miért. Talán mert akkor nem kell vele osztoznom Anyám emlékén. Igen, ez a legvalószínűbb. Bár azt nem tudom, miből gondoltam, hogy akkor őt Anyám emléke nem illeti.

Aztán valakihez beszélt. Részeg volt. Nektek, te mocsok? Neeem. Azt hiszitek, be tudtok mocskolni? Neeem. Soha nem tudtok bemocskolni! Neeem. Soha, te pribék. Aztán hallottam, ahogy törik egy üveg vagy pohár. Aztán ahogy öklendezik. Közben is mondogatja: Nem, nem. Aztán ahogy zubog a víz a mosogatóba. Ritkán láttam Apámat részegnek. Kicsit ittasnak gyakran, ünnepekkor, még amikor Anyám élt, de részegnek alig. Azt nem volt nehéz tudnom, miért ivott.

Lementem az utcára, bár fogalmam nem volt róla, merre menjek. A pályaudvarra nem akartam, ott késő este már egyfolytában igazoltatnak. Végül a Dohány sarkán beültem egy kávéházba. Az üvegen át már hónapok óta néztem ezt a helyet, de valamiért soha nem mertem bemenni. Igaz, általában sokan is voltak. Most legalább nem. Kértem egy kávét, néztem a faliórán a nagymutatót. Próbáltam úgy számolni magamban, hogy pont hatvannál ugorjon. Hogy ha éjjel fényképezek, óra nélkül is tudjam a másodperceket. Meg hogy ne gondoljak Apámra. Egyszer sem sikerült eltalálnom. Ötvenhat volt a legjobb.

Rajtam kívül alig ült bent valaki. Hatalmas hodály volt, arany oszlopokkal, a szuterénben vendéglővel, freskókkal. Kicsit mintha vendéglátóipari egységgé alakítottak volna egy templomot. Fogalmam nem volt róla, hogy ez a világ egyik leghíresebb kávézója.

A ruhatárban így tavasszal már csak egyetlen kabát lógott. A ruhatárosnő keresztrejtvényezett. Kicsit messzebb, az egyik sarokban, a két öregasszonyon túl, félig háttal egy fiatal férfi ült. Olvasott. A zakója zsebéből egy újság lógott ki. Így messziről olyan volt, mintha én ülnék ott tíz évvel idősebben. De lehet, hogy csak öttel. Egyedül az újság különböztetett meg tőle. Persze, amikor odafordult a pincérnőhöz fizetni, kiderült, hogy egyáltalán nem olyan, mintha én ülnék ott, de akkorra ez már mindegy volt.

Végignéztem, ahogy odaadja a százast, majd elteszi a visszajárót. Majd ahogy előkotorja újra, és kitesz az asztalra valamennyi borravalót. Majd ahogy kikéri az egyetlen nagykabátot. Az ablakból még láttam, amint elsiet a villamos fele. Tizenegykor zártak, el kellett jönnöm. Húszassal fizettem, próbáltam kitalálni, az a férfi mennyit hagyott az asztalon. Végül otthagytam mindent. A pincérnő utánam szólt, és a tízest visszaadta. Ezt ottfelejtette, mondta. Zavarba jöttem, de kedves volt, legalábbis nem volt se a hangjában, se a tekintetében semmi megalázó. Megköszöntem és eltettem, aztán elindultam haza.

Tudtam, hogy a kulcs még mindig a zárban van, s ott is marad reggelig, de azért megpróbáltam, hátha. Végül hátramentem a közös vécékhez. A padlásfeljáraton fel szinte a vasajtóig. Leültem a lépcsőre, és vártam. Nem mertem elaludni, nehogy valamelyik szomszéd meglásson. Bár aligha jár bárki is a padlásra éjjel. Meg azt is tudni akartam, mikor megy el Apám, nehogy az ajtóban összetalálkozzunk.

A vécék mellől néztem, ahogy elmegy. Késve, sietve, már amennyire bottal lehet sietni. Felmentem, a lakás rendben volt, a pohár törmelékei ott voltak a szemetesben, az üres vodkásüveg is. Aludtam valamennyit, aztán olvastam. Azokat a könyveket olvastam végig, amelyekben Anyám könyvjelzői voltak. Félbevágott füzetlapokat használt könyvjelzőnek. Ritkán írt is rájuk, bár legfeljebb egy-két szót. „Aljosa, Aljosa!"

Amikor megjött Apám a munkából, úgy tettem, mintha akkor ébrednék. Mintha épp most mennék ki a fürdőbe. Mintha csak véletlenül futnánk össze az előszobában, a használhatatlan bútorok Bábel-tornya előtt. Zavarban volt, de még mielőtt megszólalhatott volna, sietve azt mondtam, hogy csak most ébredtem, délre értem haza, tegnap egy kávézóban megismerkedtem egy férfival, végigbeszélgettük az éjszakát. Kissé gyanakodva megkérdezte, miféle férfival. Mondtam, hogy nyugodt lehet, én mentem oda hozzá, igazából csak gyufáért, és azért kezdtünk beszélgetni, mert láttam, hogy ugyanazt olvassa, amit én. Szóval nem spicli. Mennyi idős, kérdezte Apám. Mondtam, hogy most végez a bölcsészeten. Ettől kissé megnyugodott, mintha egy egyetemista nem lehetne spicli, és elindult a szobája felé, de az ajtóból visszafordult.

Ne haragudj, benne felejtettem a kulcsot, mondta.

Tudom, mondtam, azért mentem le a kávézóba.

És hol aludtál?

Itt, a padláslépcsőn.

Ne haragudj, fiam.

Nem haragszom. Szerintem írd alá.

Hallgatott.

Mit?

Azt.

Úgy nézett rám, mintha ott se lennék. Mint álmomban, amikor bementem hozzá a gyárba.

Te aláírnád, fiam?

Nem, mondtam gondolkodás nélkül.

Akkor nem értem, hogy jutott eszedbe.

Én nem voltam börtönben. Te már leülted a magadét. Semmiért. Írd alá, és vedd úgy, hogy előre büntettek meg érte.

Nem a semmiért ültem, fiam.

Nem úgy értettem.

Ilyen alku nincs.

Ártasz vele valakinek?

Igen. Magamnak.

Másnak ártasz-e vele? Muszáj-e olyasmit jelentened, amiért valakit lecsuknak?

Fiam…

Mivel zsarolnak?

Azzal, hogy illegálisan szereztem ezt a lakást.

Megvetted, nem?

Nem, fiam. Ez tanácsi. Ahhoz kellett a pénz, hogy nekünk utalják ki. Meg hogy egyáltalán felköltözhessünk Pestre. Nem lehet ebbe a városba vidékről csak úgy felköltözni. Még másnak sem, nemhogy nekünk. Ahhoz vagy külön engedély kell, vagy nagyon sok pénz.

És mit tudnak csinálni?

Kilakoltathatnak. Valószínűleg kapunk egy szükséglakást.

Én már nem költözöm ki ebből a szobából. Soha. Se nagyobba, se kisebbe.

Ezek szerint te egy szobáért mégis aláírnád.

Hallgattam. Hiába tudtam, hogy nem írnám alá, úgy éreztem magam, mint egy patkány. Mert vele tényleg aláírattam volna. Abban a pillanatban ez eszembe sem jutott, de tulajdonképpen segített volna, ha végre megvethetem.

Értem, mondtam.

Bocsáss meg, fiam, de nem.

Ennyim van, ez a szoba.

Akkor majd ennyid se lesz.

Végül nem lakoltattak ki.

(a gyökerek)

Ha megpróbálok a gyökerekig visszaásni, azt látom, hogy Anyám, Apám, Hitler, Sztálin és Imolka döntötték el, miről szól majd az életem. Bár azt hiszem, Imolkát leszámítva ezzel mindnyájan ugyanígy vagyunk. És persze mindenkinek megvan a maga Imolkája is.

Nem látom okát, hogy a saját életem számbavétele során valami nagy családtörténetbe kezdjek. Alkalmas se vagyok rá, a lehetőségem sincs meg. Se Anyámat, se Apámat nem kérdezhetem, a nagyszüleim közül eggyel sem találkoztam soha. Az okát pedig azért nem látom, mert a családom története nem különös, nem kiváltságos, mondhatni az összes egyediségével együtt majdhogynem prototípusa a magyar családtörténeteknek. Vagy akár a közép-európai, középosztálybeli, nemzsidó családtörténeteknek. Amúgy szerintem a zsidó családtörténetek is elég hasonlóak. Leszámítva a leszámíthatatlant.

Van viszont pár történet a családomban, amelyet fontosnak tartok. Mert valamiképp, mint a sorminta, megismétlődtek újra meg újra. Egy sima, egy fordított, egy sima. De a fontosságuk nem is pusztán az ismétlődésben rejlik, hanem abban, hogy ezek az ismétlődések milyen alamuszin bújnak el, néha évtizedekig láthatatlanok. Apám nem látta meg soha, nekem harminc évembe telt meglátni, hogy ugyanúgy egymást kerülgetve éltünk egy lakásban, ahogy hajdan Apám és nagyapám kerülgette egymást. Meg ahogy nagyapám kerülgette dédapámat.

És persze vannak történetek, amelyekkel nem találok párhuzamot, amelyeket egyszerűen csak szeretek. Például, ahogy anyai nagyanyám megbolondult, és évekre elaludt. Vagy ahogy apai dédnagyanyám megbolondult, és cafatonként felhordta a lakásba a lótetemeket. Bár az is lehet, hogy csak idő kérdése megtalálni a párhuzamot.

(Dédapámszabadandrás)

Dédapámszabadandrás foglalkozását tekintve egy kolozsvári utcát meg néhány száz hektár tűlevelű erdőt birtokolt. Az orvosi tanulmányai befejezése után azzal búcsúzott el Nagyapámszabadandrástól, hogy nyugodtan menj vissza Pestre, mert itt nincs szükség körorvosra, fiam. Itt a hegyek és az erdők meggyógyítják az embert. Akinek pedig mégis baja van, az vagy martilaput eszik, vagy hátramegy az istállóba és felakasztja magát.

Igaz, ha nagyapám jogásznak készült volna, annak se állt volna útjába, csak Kolozsvártól számítva pár száz kilométeres sugarú körben annak se látta volna semmi értelmét. Mondhatni, ahhoz, hogy Dédapámszabadandrás a maga közelében nagyapám bármilyen foglalatosságának értelmét lássa, ahhoz nagyapámnak egy másik anyától kellett volna születnie. Ezt nagyapám is tudta, így úriember módjára megköszönte Dédapámszabadandrás atyai hozzájárulását a tanulmányaihoz, és Kolozsvárról visszaköltözött az anyjához Budapestre, ahol született. Majd jelentkezett körorvosnak Mélyvárra, és megvette a Jerecián-féle házat.

Dédapámszabadandrás mentségére legyen mondva: soha nem szerette a feleségét. Soha nem ígért neki se szépet, se jót, és nem is önszántából házasodott. Az egy darab kötelező nászéjszaka után dédanyámat a teljes, elszegényedett famíliájával együtt Pestre költöztette, és eltartotta. Az egyetlen, nászéjszakai együtt hálásból született fiát úgyszintén. Aztán a gimnáziumi években nagyapámat mégis magához vette, mert azt remélte, megszereti. Nem szerette meg, egyikük sem tehetett róla. Három faluban iskolát építtetett, Kolozsváron tornaklubot alapított, jótékonykodott, művészetet támogatott, harangot öntetett, de szeretni egész életében csak a gyerekkori szerelmét, első unokatestvérét tudta.

Amikor Farkas Debóra, az első unokatestvére tüdőbajban meghalt, dédapám hazasétált a Házsongárdi temetőből, csőre töltötte az addig soha nem használt párbajfegyverét, majd önkezűleg vetett véget az életének.

A golyó célt tévesztett ugyan, de dédapám élete valóban véget ért. Igaz, még két évig feküdt bénán és vakon egy rekamién. A cselédei fürdették, a parasztjai etették, a rokonai kifosztották. Ez alatt a sorvadásban töltött két év alatt egyszer még találkozott a fiával, és megkérdezte tőle, mit kér kárpótlásul, amiért nem tudta apához méltóan szeretni.

Nagyapámszabadandrás a Maros-völgyi vadászházat választotta, ahol egyszer, még gimnazistaként, pár hetet töltött az apjával, és az Istenszékén túlélt viharok, meg a hasmenéssel végződő gombászások közepette már-már meg is feledkeztek róla mindketten, hogy nem szeretik egymást. Én is ezt választottam volna, fiam, mondta dédapám, és nagy valószínűséggel ez volt az a pillanat, amikor nagyapám úgy döntött, ha fiúgyermeke születik, őt is Szabad Andrásnak fogják hívni. Ami alig pár hónapra rá be is következett.

Aztán Versailles-ban aláírták Európa halálos ítéletét, ami sokak szerint úgy történt, hogy kiterítették az asztalra Nagymagyarországot, és a román, délszláv meg csehszlovák kurvák bekötött szemmel addig táncoltak rajta, amíg a cipősarkukkal meg nem húzták Kismagyarország határait. Nem biztos, hogy pont így történt, de a végeredményt nézve akár így is történhetett volna. És nem biztos, hogy halálos ítélet lesz a versailles-i békéből, ha csak és kizárólag Nagymagyarország térképén táncoltatják a részeg örömlányokat, de volt ott más térkép is, például német. Mindenesetre attól a pillanattól kezdve, hogy meghúzták Magyarország új határait, és Kolozsvár meg a Maros völgye ugyanolyan távol került Budapesttől, mint Ulánbátor vagy Dardzsiling, Nagyapámszabadandrás egyszeriben azt a Maros-völgyi házat tekintette szülőházának, ahol tulajdonképpen egyetlen nyarat töltött egész életében.

Később pedig ugyanezt tekintette szülőházának Apám is, bár ő még egy napot sem töltött ott soha. Földrajzi atlaszokból meg revizionista fotóalbumokból ismerkedett a szülőföldjével, és mire Dédapámszabadandrás vadászvillája az én szülőházammá vált volna, addigra a Tigris és az Eufrátesz a Maros két mellékfolyója lett, az Istenszéke pedig az Ararát meg a Sínai-hegy fölé emelkedett. Tulajdonképpen ugyanúgy íródik a mitológia, mint a történelem. Meg mint az ember élete.

Mindenesetre negyvenben, amikor újra meghúzták Magyarország határait, immár a legreálisabbakat, csak sajnos, pont a náciknak volt realitásérzéke, a nem túl sok realitásérzékkel rendelkező nagyapám vonatra szállt, és egy Petre Armenis nevű borkereskedőtől visszavásárolta a Maros-völgyi házat. Ingyen is visszakaphatta volna, de ezt nem tartotta helyénvalónak.

Azt leszámítva, hogy ráment a házra majd minden pénze, az üzlet inkább csak szimbolikus értékű volt. Petre Armenis a karbantartási munkálatok elvégzése ellenében továbbra is a házban lakott. Nagyapám biztosított számára védelmet az