Vad vidék

INY LORENTZ

VAD VIDÉK

Iny Lorentz

VAD VIDÉK

A mű eredeti címe

Das wilde Land

© 2015 Knaur Taschenbuch. Ein Imprint der Verlagsgruppe

Droemer Knaur GmbH & Co. KG, München

Hungarian translation © B. Szabó Károly

© General Press Könyvkiadó, 2016

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

B. SZABÓ KÁROLY

A borítót

KISS GERGELY

tervezte

ISBN 978 963 643 885 2

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: (06 1) 299 1030

www.generalpress.hu

generalpress@lira.hu

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő KISS BÉLA

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

Szereplők

Azor, Quique: Walther marhafarmjának vezetője

Belcher, Andreas: texasi telepes

Bennett, Bill: Spencer intézője

Benito: munkás Walther farmján

Burke, Zebulon: az Amerikai Egyesült Államok hadseregének tisztje

Clyde: az Amerikai Egyesült Államok hadseregének tisztje

Coureur, Abigail: a Coureur család idősebbik lánya

Coureur, Rachel: Thierry felesége

Coureur, Thamar: a Coureur család fiatalabbik lánya

Coureur, Thierry: texasi telepes

de Arranza, Juan: Hernando de Gamuzana veje

de Gamuzana, Elvira: Hernando de Gamuzana felesége

de Gamuzana, Hernando: alcalde (azaz polgármester) San Felipe de Guzmánban

de Gamuzana, Mercedes: Hernando de Gamuzana leánya

Dyson, Luke: Spencer segítőtársa

Éneklő Száj: Köröző Sas felesége

Fichtner, Diego: Walther és Nizhoni kisebbik fia

Fichtner, Gretel: Walther és Nizhoni lánya

Fichtner, Josef: Walther Fichtner idősebbik fia

Fichtner, Maria Amalie: Nizhoni Fichtner keresztségben kapott neve

Fichtner, Maggie: Walther és Nizhoni leánya

Fichtner, Waldemar: Walther Fichtner kisebbik fia

Fichtner, Walther: texasi telepes

Freihart, Herlind: Landolf Freihart felesége

Freihart, Landolf: német forradalmár

Freihart, Meinrad: Freihart fia

Freihart, Wigburg: Freihart leánya

Grenzberg-Malchendorff: német gróf

Hosea: Spencer egyik embere

Jenkins: texasi telepes

Jenkins, Jim: Jenkins fia

Jones: afrikai származású vaquero

Ka’sa-na’vo: komancs harcos

Köröző Sas: indián származású vaquero

Lionbaker, Everett M.: földmérő

Malden, Ezra: az Amerikai Egyesült Államok hadseregének szállásmestere

Manolo: vaquero

Mayendenk: német báró

Miguel: vaquero

O’Corra, Ean: texasi telepes

O’Corra, Letta: Ean O’Corra felesége

O’Flannagan, Morgan: texasi telepes

Patrick atya: ír pap

Pepe: Walther szolgája

Per’na-pe’ta: komancs asszony

Po’ha-bet’chy: komancs törzsfőnök

Poulain, Albert: texasi telepes

Rudledge, Amos: felderítő

Sólyomszárny: Köröző Sas és Éneklő Száj fia

Tobolinski, Krzesimir: texasi telepes

Tobolinski, Leszek: Krzesimir Tobolinski idősebbik fia

Tobolinski, Marek: Krzesimir Tobolinski kisebbik fia

To’sa-mocho: komancs törzsfőnök

Sanchez: texasi telepes

Scharezzani, Tonino: texasi telepes

Schröter, Philipp: Grenzberg-Malchendorff titkára

Schüdle, Jakob: Gertrude Poulain előző férje

Spencer, Nicodemus: spekuláns

von Renitz, Clemens: Renitz új ura

Történelmi személyek

de Ampudia, Pedro: mexikói tábornok

Houston, Sam: Texas első elnöke

Lamar, Mirabeau B.: Texas második elnöke

Parker, Silas: Texas Ranger

Polk, James K.: az Amerikai Egyesült Államok elnöke

Taylor, Zachary: az Amerikai Egyesült Államok hadseregének tábornoka

von Boos-Waldeck: Victor von Leiningen képviselője Texasban

von Leiningen, Victor: a Mainzi Nemesi Egyesület első képviselője Texasban

von Meusebach, Otfried Hans: a Mainzi Nemesi Egyesület harmadik képviselője Texasban

von Solms-Braunfels, Carl: a Mainzi Nemesi Egyesület második képviselője Texasban

Első rész

Maggie

I.

1839 nyarának egyik szerda reggelén a farmon olyan csend honolt, mint vasárnaponként szokott. Pedig éppen ebben az évszakban várt a legtöbb feladat Walther Fichtnerre és az emberei­re. Munka helyett Walther és mexikói munkásai mozdulatlanul álltak a kocsiszín mellett, és a lakóházat bámulták. Gertrude Poulain és Rachel Coureur nem sokkal napfelkelte után kizavarták onnan a ház urát és Pepét, és azóta úgy védelmezték a házat, mint a kerubok az Édenkertet.

Quique, a vaquerók, a marhapásztorok vezetője azért látogatott el a farmra, hogy megbeszéljen néhány dolgot a gazdával. Hamar észrevette azonban, hogy Walther nem figyel rá. Így aztán elhallgatott. Amikor Fichtner arca elszürkült az aggodalomtól, Quique megrángatta a férfi ruhaujját.

– Ne féljen, señor! Ezúttal minden rendben lesz!

Szavai ellenére Quique megborzongott, mikor eszébe jutott, hogy Walther első felesége, Gisela három esztendeje meghalt fia, Waldemar születésekor. Tekintete önkéntelenül a két gyermekre tévedt. Josef a sír mellett üldögélt, ahova három éve az anyját temették, és szorosan átkarolta öccsét. A két fiú arcán ugyanaz a félelem tükröződött, mint az apjukén. Ezúttal a mostoha­anyjuk vajúdott, és mindhárman attól tartottak, hogy őt is elveszíthetik.

– Ne féljen, señor! Ezúttal minden rendben lesz! – ismételte meg Quique.

Fichtner végre válaszolt.

– Úgy lesz! Isten nem engedheti meg, hogy a gyermekek második anyja is meghaljon.

A vaquero megértette, mi zajlik Walther lelkében, és többször keresztet vetett. A Szent Szűzhöz fohászkodott magában, hogy könyörüljön meg Maria Amalie Fichtneren, akit még mindig Nizhoninak hívott mindenki.

– Talán ki kellene lovagolnia velem a csordához, señor – javasolta.

Walther megrázta a fejét. Nem tudott a marhákra gondolni, miközben a felesége éppen vajúdott, és egy új gyermeket hozott világra.

– A fiainak is jót tenne – győzködte Quique. – José átélte, hogy az anyja meghalt Waldemaro születésekor.

Bár Texas már három éve különvált Mexikótól, és saját állam lett, Quique még mindig a spanyol nevükön szólította a gazda fiait, ahogy korábban elő volt írva.

Walther nem vette rossz néven tőle, hiszen maga is sokat töprengett rajta, vajon az új Texas jobb-e, mint a korábbi, mexikói Tejas. Több földje volt, mint bárki másnak a környéken, de nem tetszett neki a nyugtalanság, amely az országban uralkodott, amióta különváltak Mexikótól. A vaquerók szinte minden héten telepesekbe botlottak, akik egyszerűen csak letelepedtek a birtokán, és nem akarták megérteni, hogy itt már nincs szabad terület az újonnan érkezők számára.

Abbahagyta a töprengést, és újra a lakóház felé nézett. Még mindig nem hallatszott egyetlen hang sem. Ha legalább hallaná Nizhoni sikoltozását, gondolta, akkor tudná, hogy beindult a szülés. A csönd azonban még jobban megrémisztette, mint az, ha az első feleségére gondolt, aki már az első szülésbe is majdnem belehalt, a másodikat pedig nem élte túl.

Walther gyávának érezte magát. Quique felé fordult.

– Rendben, lovagoljunk ki a csordához!

– Waldemarót majd magam elé ültetem a nyeregben – ígérte a vaquero. – José egyedül akar majd lovagolni.

– Nem hiszem, hogy le tudnánk beszélni róla! – Fichtner arcán apró mosoly suhant át. Josef alig volt tízéves, de máris jobban lovagolt az apjánál. Amikor Walther parancsot adott, hogy nyergeljék fel a lovakat, a fiú odaszaladt a foltos musztángjához, és felpattant a ló csupasz hátára, meg sem várva, hogy a munkások segítsenek neki.

– Majd meglátjuk, ki ér oda elsőnek a csordához, papa! – kiáltotta. Egészen elfelejtett aggódni a mostohaanyjáért.

Walther megrázta a fejét.

– Ma nem versenyzünk! Nem akarom kifárasztani a lovakat, mert előfordulhat, hogy gyorsan vissza kell érnünk.

– Remélem, azért, hogy üdvözöljük a kisöcsénket – felelte Josef, majd nekiiramodott.

Walther és Quique valamivel lassabban követték, és ameddig még látszott a ranch, időnként hátranéztek. Továbbra sem hallatszott egyetlen hang sem, és semmi sem mozdult.

II.

A Fichtner-ranch lakóházában Rachel és Gertrude az asztal mellett ültek, kávét ittak, és a süteményt majszolták, amelyet Nizhoni még előző este sütött.

– Kitűnő! – szólalt meg Rachel. – Mindenképpen add meg a receptjét, Nizhoni.

Ő is csak ritkán hívta az indián lányt a keresztségben kapott nevén, Maria Amalie-nek, ha pedig mégis így tett, akkor már inkább az amerikai Mary Amelyt részesítette előnyben.

– Majd leírom neked – válaszolta a nő vajúdás közben. Az arca megvonaglott a hirtelen fájásoktól.

Gertrude a lányra pillantott, majd elégedetten bólintott.

– Egyre gyakoribbak. Már nem tart sokáig, és megpillantjuk a gyermeket. Mit szeretnél jobban, fiútestvért Josef és Waldemar mellé, vagy inkább egy kislányt?

– Ahogy a szellemek akarják.

Nizhoni eltűnődve mosolygott. Két évig azt hitte, nem fogja gyermekkel megajándékozni Walthert. Most azonban kidomborodott a hasa a tehertől, amelyet hordott, és érezte, az újszülött próbálkozik, hogy végre meglássa a napvilágot.

– Már nem tarthat sokáig, különben Walther és a fiúk belehalnak az aggodalomba – tette hozzá.

Rachel az ablak felé pillantott, majd gúnyosan elhúzta a száját.

– Éppen most lovagolnak el! Néha azt kívánja az ember, bárcsak bátrabbak lennének. Thierry is így viselkedett. Amikor először vajúdtam, ellovagolt Lucienhez.

– Férfiak! – gúnyolódott Gertrude. – Amikor tavalyelőtt megszületett a fiam, inkább Albertet kellett vigasztalni, nem engem.

– Nem akkor volt, hogy Albert és Thierry megittak két üveg tequilát, azután rosszul lettek tőle? – kérdezte Nizhoni, és halkan felnyögött az újabb fájástól.

– Az Abigail születésekor történt! – javította ki Rachel. – Akkor én is sikoltoztam, hogy Isten megkönyörüljön rajtam. Thamar viszont könnyen megszületett. Bementem a házba, felemeltem a ruhámat, és már ki is pottyant a kislány.

– Thierry mégis berúgott – szólalt meg Gertrude nevetve. Azután újra Nizhoni felé fordult. – Mi a helyzet a fájásokkal? Most már gyakrabban kellene jönniük.

– Egyre hevesebbek! – válaszolta Nizhoni nagyot nyögve. – Mintha mindent kinyomnának belőlem!

– Akkor már nem tart sokáig. Feküdj le az ágyba! – Rachel letette a kávéscsészét, pedig éppen kortyolni akart belőle, azután a vajúdó nő mellé lépett.

Nizhoni megrázta a fejét.

– A fekvés nem jó szüléskor; jobb, ha ülök!

– Nem szülheted meg úgy a gyermeket, mint a mezőn, hogy csak feltűröd a szoknyádat! – kiáltott fel Rachel.

– Hagyd már! – szólt közbe Gertrude. – Könnyebben megy majd, ha úgy csinálja, ahogyan akarja. Egyébként most fogadhatunk utoljára, hogy fiú vagy leány lesz. Egy lábos őszibaracklekvárba fogadok, hogy fiú!

– Egy kosár pekándiót teszek fel ellene – emelte a tétet Rachel, majd Nizhonira pillantott, aki háttal a falnak támaszkodva guggolt.

– Tényleg így akarod a világra hozni?

– Már meg is született – szólalt meg Gertrude, majd gyorsan lehajolt a kis emberért, aki a világra küzdötte magát. Gyors pillantást vetett a gyermek lába közé, majd felsóhajtott.

– Megkapod a lekvárt, Rachel.

– Ezek szerint kislány! – Rachel elégedettnek tűnt, hiszen Gertrude őszibaracklekvárja párját ritkította a French Settlement területén.

– Add ide! – szólalt meg Nizhoni, és kinyújtotta a kezét a kislány felé.

– Előbb hadd vágjam el a köldökzsinórt – felelte Gertrude lágy mosollyal. – Könnyű szülés volt, ezt el kell ismernem!

Nizhoni elmosolyodott. Nem tartozott a két asszonyra, milyen kínokat kellett kiállnia. De már nem is számított. Csak az apró gyermek érdekelte, akit Gertrude éppen megmosdatott és bepelenkázott. A pelenka a fehérek szokása szerint vászonból készült, ő azonban elhatározta, hogy szárított mohával és fűvel béleli ki, nehogy kisebesedjen a gyermek hátsója.

Gertrude végre átadta neki a csecsemőt. A baba nagy szemekkel nézett rá, és ökölbe szorította apró kezét.

– Azt hiszem, nemsokára megéhezik a kicsi – szólalt meg Nizhoni.

– Ezen ne múljék!

Nizhoni arca egy pillanatra elsötétült. Amikor a komancsok táborában szült, bőségesen folyt a teje, pedig a gyermeke csak pár órát élt. Még most is elkomorodott, ha erre gondolt, és olykor álmodott is róla. Giselának, Walther első feleségének elapadt a teje, a férfi ezért hozta őt a házba, dajkának. Időközben Josef derék legénnyé vált, Nizhoni büszke volt rá és a kisöccsére is. A két fiúnak most osztoznia kell mostohaanyjuk szeretetén a kishúgukkal.

– Szólnunk kellene az udvaron várakozó férfiaknak, hogy minden rendben van, és elmehetnek Waltherért. Biztos látni akarja a kislányát. – Gertrude ajka remegett kissé, mert a szülés valóságos misztériumot jelentett a férfiaknak, nem tudták, hogyan viszonyuljanak hozzá.

– Majd én szólok nekik! – Rachel az ajtóhoz lépett, de még egyszer visszafordult, hogy megbizonyosodjon róla, kintről nem lehet látni Nizhonit. Ezért csak akkor nyitotta ki az ajtót, amikor az indián asszony kimerülten leült az ágyra, és a karjában ringatta a kislányát.

– Hé, Pepe! – szólt oda Rachel a szolgának. – Mondd meg Mr. Fitchnernek, hogy gyönyörű kislánya született.

Volt idő, amikor Rachel inkább leharapta volna a nyelvét, mint hogy szóba álljon egy mexikóival. Időközben azonban hozzászokott, hogy a French Settlementben vegyes lakosság él, ő pedig megtanulta értékelni az embereket.

– Kislány! Señor Waltero nagyon boldog lesz, hiszen fiai már vannak. – Pepe arca felragyogott, azután egyszerre elkomorodott. – Hogy van a señora?

– Jól vagyok – szólalt meg Nizhoni, miután meghallotta a kérdést.

– Akkor a señor még boldogabb lesz! – Azzal Pepe megfordult, és odaintett magához egy fiatal munkást. – Benito, nyergelj fel egy lovat, és lovagolj ki a csordához. Jelentsd a señornak, hogy minden jól alakult, és hogy egy kis señorita apja lett!

Pepe nem szeretett lovagolni, ezért inkább az ifjú meszticre bízta a feladatot. Benito arca ragyogott, mert arról álmodott, hogy egyszer ő is vaquero lesz, mint a példaképe, Quique. Ehhez azonban úgy kell lovagolnia, mint egy komancsnak, a mostani küldetés pedig kitűnő alkalom rá, hogy imponáljon a vezetőjének. Villámgyorsan felnyergelt egy musztángot a karámban, majd a hátára pattant, és elvágtatott.

– Aztán nehogy kitörd a nyakadat! – kiáltott utána Pepe. Benito azonban már hallótávolságon kívül járt, és nyugat felé igyekezett, amerre a csorda legelt.

III.

A felesége iránti aggodalmát elnyomta a büszkeség, amikor Walther megpillantotta a marhacsordát legelés közben. Quique emberei felügyeltek rá. Alig tíz esztendővel azelőtt egy bikával és két tehénnel kezdett bele a vállalkozásba, időközben a saját szaporulat, a szomszédos birtokok állatainak felvásárlása, valamint a gazdátlan marhák befogása miatt a csordában több százra nőtt az állatok száma. Pedig már többször is eladott tíz-húsz marhát a városokban, amelyek gombamód szaporodtak a French Settlement környékén. Ezenkívül rendelkezett egy megszelídített musztángokból álló tekintélyes ménessel és két hatalmas csődörrel is, amelyekkel a környéken párjukat ritkító hátaslovakat tenyésztett.

Quique felelt a marhacsordáért, míg a lovakat a barátja, Lope gondozta, remekül dolgoztak együtt. Ekkor Lope érkezett meg vágtatva, és már messziről lengetni kezdte a sombreróját.

– Hola señor! Hogy van a señora? Megszületett már a gyermek?

Walther megrázta a fejét.

– Nem, még nem. Quique úgy vélte, jobb, ha kilovagolok a csordához, mielőtt még idegességemben lerágom a körmömet.

A két vaquero elnevette magát. Lope csatlakozott hozzájuk, és amikor megpillantotta Josefet a musztáng csupasz hátán, csóválni kezdte a fejét.

– Hát elfelejtetted, hogy ifjú caballero{1} vagy, nem pedig vad komancs? Mit gondolnak majd rólad és rólunk, ha úgy ülsz a lovon, mint egy indio bravo?{2}

– Nizhoni szerint mindkettő vagyok, tudnom kell úgy lovagolni, mint egy vaquero, és úgy is, mint egy komancs – válaszolta öntudatosan a fiú.

Lope önkéntelenül bólintott.

– Tudod is mindkettőt! Ezért kellene idegenek előtt nyeregben ülnöd. Akkor is lovagolhatsz nyereg nélkül, ha senki sem látja.

– Hiszen senki sincs itt – ellenkezett Josef.

– Talán Señor Sam Houston neked senki? – kérdezte Lope jóindulatúan Josefre pillantva, aki erre rémülten nézett körül.

– Mr. Houston itt van? Sehol sem látom!

– Ott jön! – felelte a vaquero dél felé mutatva.

Fichtner is csak ekkor pillantotta meg a texasi függetlenségi háború diadalmas tábornokát és a Texasi Köztársaság első elnökét. Időközben ugyan Mirabeau B. Lamart választották meg új elnöknek, Houston azonban még mindig nagy befolyással bírt. Azonkívül Walther barátja volt.

– Örülök, hogy látom, Sam! – köszöntötte Walther.

– Gondoltam, meglátogatom önt, Walther. Szép a birtoka… rengeteg a tehén is. Nem hiszem, hogy lenne Texasban tucatnyi telepes, akinek ennyi állata van, legfeljebb néhány régi texasi családnak. – Houston a tábortűzre mutatott. – Adna egy csésze kávét egy szomjas embernek, és egy lepényt? Azóta nem ettem, hogy felkerekedtem Andreas Belcher farmjáról. Fekszik ugyan néhány új farm a birtoka és az ön földjei között, de azokat zöldfülűek vezetik, akiknek először még be kell bizonyítaniuk, hogy igazi texasiak, mielőtt elfogadnék tőlük akár egy korty vizet is.

Houston felnevetett, mint egy jó tréfán, Walther azonban megértette a célzást. Éppen az új telepesek miatt nem választották meg Houstont másodszor elnöknek. Alig három év telt el a mexikóiak elleni győztes csata óta a San Jacinto folyó mellett, azonban ezalatt több új telepes özönlött az országba, mint az azt megelőző húsz esztendőben. Az új telepesek szemében a múltbeli érdemek annyit értek, hogy meghívták egy italra Sam Houstont vagy egy másik katonát, aki részt vett a csatában.

Miközben Walther Texas jelenlegi helyzetén merengett, Quique nevetve Jonesra, a sötét bőrű szakácsra mutatott.

– Nemcsak egy csésze kávéra hívjuk meg önt, Señor Houston, hanem egy hatalmas steakre is. Jöjjön, szálljon le a nyeregből! Majd mi ellátjuk a lovát, ön pedig egyen valamit.

– Erre nem mondok nemet! – Houston leugrott a nyeregből, a gyeplőt pedig átadta az egyik odasiető vaquerónak, azután kinyújtózkodott, hogy felfrissítse a vérkeringést a végtagjaiban. – Az ember hamar meggémberedik a nyeregben. Vagy talán már túl öreg vagyok? – kérdezte viccelődve.

– Talán már nincs úgy hozzászokva a lovagláshoz, mint régen – válaszolta Walther mosolyogva. – Az utóbbi években többet ült az elnöki székben, mint a nyeregben. Ezt megérzi az ember.

– Szívesen ülnék ma is az elnöki székben, hogy elejét vegyem néhány butaságnak. De erről nem szeretnék korgó gyomorral beszélgetni.

Azzal elvette Jonestól a gőzölgő kávét és egy tányért a hatalmas sült hússal, azután leült a nyergére, amelyet az egyik vaquero a földre helyezett, majd élvezettel enni kezdett.

– Nem úgy volt, hogy a felesége nemsokára szülni fog? – kérdezte Walthert két falat között.

– Éppen most vajúdik. Quique idehozott, nehogy beleőrüljek a birtokon az aggodalomba – válaszolta Fichtner. Érezni lehetett a szégyent a hangján.

– Akkor talán nem is baj, hogy meglátogattam. Így legalább beszélgethetünk a régi időkről, és egy kis időre megfeledkezhetünk a jelenről. – Houston nevetett ugyan, de az arckifejezése elárulta, hogy egyáltalán nincs jókedve.

– A steak kitűnő – szólt oda Jonesnak. – És a kávé is! Mostanában ritkán ittam jobbat.

– Ennek örülök, elnök úr – felelte a szakács.

Houston tiltakozva felemelte a kezét.

– Elnök? Az már régen volt. Most más ül a székemben, aki nemsokára hatalmas slamasztikába sodor minket. Elnézést a kifejezésért, Walther. De ez az igazság.

– Ott jön Benito! – kiáltott fel Josef, és a munkásra mutatott, aki erős vágtában közeledett, és csak közvetlenül Walther előtt állította meg a lovát.

– Azt üzenik, hogy kislánya született, señor! – szólalt meg kifulladva. – Igen, és hogy a señora jól van.

– Hála istennek! – szaladt ki Walther száján.

Houston kezet nyújtott neki.

– Gratulálok, Walther! Ez legalább örvendetes hír. Most bizonyára szeretne a feleségéhez és a kislányához sietni.

– Természetesen – válaszolta Walther.

– Akkor legyen még legalább addig türelemmel, ameddig megettem a húst és megittam a kávét. Később bizonyára kapunk valami erősebbet is.

– Meg kell elégednie a tequilával, mert whiskym nincs – mosolyodott el Walther, mert ismerte Houston gyengéjét a röviditalok iránt. Azonban akár józanul, akár részegen, ez a férfi messze többet ért, mint az, aki jelenleg Texas elnöki székében ült. Ezért megvárta, amíg Houston jóízűen megeszi a steaket, és közben hallgatta, ahogy érdektelen dolgokról fecseg.

Ezalatt Josef odairányította a musztángját Quique csődöre mellé, és kinyújtotta a karját az öccse felé.

– Waldemar ezúttal velem lovagol!

A vaquero röviden elgondolkodott, azután Josef elé ültette a hároméves kisfiút.

– Vigyázz rá! – figyelmeztette.

– Úgy lesz! – ígérte Josef magához szorítva az öccsét. – Minden rendben lesz, igaz, Kicsi Farkas?

– Igen, Nagy Puma – válaszolta a kisfiú a bátyja felé fordulva. – De kisöcsikét szerettünk volna!

– Igen, azt szerettünk volna – felelte sóhajtva Josef. – A lányok semmire sem jók! Csak visítanak, mint Rachel néni Abigail lánya, amikor belelökjük a pocsolyába, és jól megcsipkednek, ha senki sem látja.

A fiú Coureurék legidősebb lányára gondolt. Abigail négy hónappal fiatalabb volt Waldemarnál, és azonnal megsértődött, ha nem az történt, amit ő akart, és árulkodott a felnőtteknek.

Josefnek és az öccsének egyáltalán nem tetszett a gondolat, hogy a birtokukon Abigail Coureur szaladgáljon fiatalabb kiadásban. De majd megvédik magukat.

– Majd megmutatjuk neki – súgta oda Waldemarnak. – A kishúgunk nem visíthat, ha összekoszolja magát, és tartania kell a száját, ha nyulat vagy vadat akarunk lőni.

Bár Waldemar eddig csak látásból ismerte Josef puskáját, azért serényen bólogatott.

– Így lesz! El sem tudom képzelni, hogy olyan rossz lesz majd, mint Abigail vagy a többi szomszéd lány. Mama majd odafigyel rá. Ő jobban lő, mint a legtöbb férfi, és csak nevet rajta, ha koszos lesz.

Josef még emlékezett a vér szerinti édesanyjára, Waldemar viszont Nizhonit hívta mamának. Azt sem tudta, hogy a kicsivel csak az apjuk közös, az édesanyjuk nem. Mivel minden fenntartásuk ellenére már nagyon szerették volna látni a kistestvérüket, dühös pillantást vetettek a vendég felé, akit azonban nem lehetett kizökkenteni a nyugalmából.

Sam Houston végre lenyelte az utolsó falatot, letörölte a kését a bőrnadrágja szárában, majd bólintott Walther felé.

– Most már elindulhatunk a ranchra.

Walther odahozatta a lovakat, azután nyeregbe pattant. Közben a fiai felé pillantott, de semmit sem szólt, mert bízott az idősebb fiában, hogy nem sodorja bajba magát és Waldemart.

Miközben a ranch felé lovagoltak, Houston körbe-körbenézett.

– Igazán rendben tartja a birtokát, Walther. Ez nem mondható el mindenkiről. Némelyeknek van ugyan földjük, de nem képesek eltartani belőle a családjukat.

– Sokan azt hiszik, hogy itt Texasban a szájukba repül a sült galamb, de közben elfelejtik, mennyi vesződségbe kerül termővé tenni a földet. – Walther megvetően beszélt, de elég sok új telepest ismert, akik pontosan így gondolkodtak.

– Néhány telepes füle mellett nemsokára nem galambok fognak elszállni, akár jól átsültek, akár nyersek – szaladt ki Houston száján, de azonnal felemelte a kezét, és ezzel elejét vette Walther kérdéseinek. – De erről majd később beszélünk. Most pedig köszöntsük az új jövevényt.

IV.

Bár Gertrude és Rachel azt tanácsolták Nizhoninak, hogy maradjon az ágyban, ő felkelt, és tetőtől talpig megmosakodott friss vízzel. Megmosdatta a kislányt is, aki nem örült a hideg víznek, és csak akkor nyugodott meg, amikor az édesanyja újra a keblére vette, és ő felfedezte a tejforrást.

– Megfürdetni! Még ilyet! Reméljük, nem betegszik meg a kislány – háborgott Rachel.

– Nem hiszem – válaszolta Nizhoni, és megsimogatta a csecsemő szinte kopasz fejét.

– A hideg fürdő felélénkíti a vérkeringést! – idézett Gertrude az egyik könyvből a kevés közül, amelyeket kapni lehetett a French Settlement területén. A könyvben szerepelt az összes jótékony hatás, amellyel a friss vízben vagy még inkább a folyóban való fürdés járt.

Rachel elhúzta a száját, de nem mondott semmit, hanem kinézett az ablakon.

– Lassan már jönnie kell Walthernek!

– Ha a vaquerók gratulálnak neki, akkor nem szabadul egykönnyen – ellenkezett Gertrude.

– A férjem Abigail születése után azonnal hozzám sietett – felelte Rachel.

Gertrude kinevette.

– De annyira be volt rúgva, hogy a szolgának kellett lesegítenie a nyeregből. Még a kicsit sem adhattuk a karjába, mert féltünk, hogy leejti.

Ez igaz volt. Rachel elhúzta a száját.

– A te férjed még részegebb volt, amikor a fiatok született.

– Ne veszekedjetek! – korholta őket Nizhoni. – Mindkettőtöknek derék férje van, igazán elnézhetnétek nekik ezt a kis gyengeséget. Hiszen csak azért ittak, mert aggódtak értetek.

Erre a két asszony elnevette magát.

– A te férjed pedig kereket oldott! – vágta rá Gertrude. – Már Josef születésekor is ezt tette. Bár Gisela akkor nagyon rosszul volt. Egész idő alatt attól féltünk, hogy elveszítjük őt és a gyermeket is.

Nizhoni egy pillanatra mintha maga előtt látta volna Walther első feleségét, aki a legjobb barátnője volt: a szoba közepén állt, és rá mosolygott. Könnyek szöktek a szemébe, mert Gisela túl korán hagyta itt ezt a világot.

– Hé! Csak nem fogsz itt sírni nekünk! – kiáltott fel Rachel, akit a többi szomszédasszony nem ok nélkül nevezett kissé sprődnek. Mivel azonban máskülönben jó természete volt, szemet hunytak e tulajdonsága felett.

Nizhonit a megjegyzés megzavarta a Giselára való emlékezésben, ezért nyersen reagált.

– Ezek a könnyek olyasvalakiért hullnak, aki számomra szent…

…és akinek pokollá tetted az utolsó napjait! Nizhoni nem mondta ki a mondat második felét. Hiszen mindegyik asszonyt mélyen érintette Gisela halála, még Rachelt is, aki azóta jobban beilleszkedett a közösségbe.

– Walther érkezik! – Gertrude megjegyzésére már el is feledkeztek a vitájukról.

Miközben Rachel feltakarította a szülés nyomait, Gertrude vizet rakott fel a tűzhelyre a friss kávéhoz. A férfiak biztos tequilát isznak majd, ők azonban Rachellel megérdemelnek egy csésze forró italt.

Mivel a csecsemő már teleette magát és elaludt, Nizhoni rendbe szedte a ruháját, és az ablakhoz lépett. A szíve vadul kalapálni kezdett, amikor megpillantotta a férjét. Mellette Josef és Waldemar lovagoltak Josef musztángján. Nizhoni igyekezett az idősebb fiút felelősségre tanítani, ezért most elégedetten elmosolyodott. Azután megpillantott még egy lovast, hunyorítani kezdett, hogy jobban lássa, majd odafordult a másik két asszony felé.

– Mr. Houston is Waltherrel van.

– Az elnök? Ó!

Houstont ugyan leváltották, de sokakhoz hasonlóan Rachel is – tiszteletből vagy megszokásból, de – így hívta a férfit. Izgatottan Nizhoni mellé lépett, és megnézte a lovasokat.

– Te jó ég, a két fiú egy lovon lovagol. Meghalnék a félelemtől, ha az én gyermekeim lennének!

Eddig csak két lánya született, úgyhogy Nizhoni és Gertrude nem is mondott erre semmit. Mindketten izgatottak voltak, mit szól majd Walther a kislányához, és örültek, hogy üdvözölhetik Sam Houstont. A mexikói diktátor, Antonio López de Santa Anna ellen vezetett győztes hadjárat óta, amelyből a French Settlement-beli férfiak egy kivétellel épségben érkeztek haza, ezen a vidéken szentként tisztelték Houstont.

A tábornok Walther és a két fiú társaságában belovagolt az udvarra, és leszállt a nyeregből. A ranch munkásai közül többen azonnal odaszaladtak hozzájuk. Pepe leemelte Waldemart a lóról, és a földre tette, Josef közben fürgén leugrott a nyeregből, és megfogta az öccse kezét.

Walther megsimogatta a két gyermek fejét.

– Nemsokára láthatjátok a húgotokat.

Josef kissé szomorúnak tűnt, Waldemar pedig elhúzta a száját.

– Jobban örültem volna egy öcsikének! Nem kell egy olyan kislány, mint Abigail.

– Ez aztán az egyenes beszéd! – szólalt meg nevetve Houston. A szolgák elvezették a lovakat, hogy lenyergeljék őket. A férfi összeborzolta a fiú világosszőke haját, majd rákacsintott.

– Akkor panaszkodj a Jóistennél, mert ő a felelős érte. Tudod, hogyan írhatsz neki?

Waldemar és Josef megrázták a fejüket.

– Szent Péter, a mennyek kapuja. Ő majd átadja a levelet a Szentléleknek, aki továbbítja a Jóistennek!

– Waldemar nem is tud írni! – szólalt meg Josef kissé megkönnyebbülve. – Én pedig nem fogok.

– Gyáva! – duzzogott az öccse, Josef azonban most elnézte neki.

Walther szigorúan nézett a két fiúra, azután bement a házba. Arra számított, hogy az ágyban találja Nizhonit, az asszony azonban a szoba közepén állt, karján az újszülöttel, és félig reménykedve, félig ijedten nézett a férjére.

– Hogy vagy? Minden rendben ment? – kérdezte Walther.

– Igen – válaszolta Nizhoni. – A gyermek egészséges, és már szopott is. De kislány, és nem fiú, aki egyszer majd nagy harcossá válhatna.

– Hogy jutott eszedbe, hogy fiút szeretnék? – kérdezte csodálkozva Walther.

– Nos, nem mondtad ugyan, de azt hittem, hogy egy férfinak… – nyögte ki Nizhoni, de Sam Houston félbeszakította.

– Ha minden asszony fiút hozna a világra, mert az apák így akarják, akkor az emberiség egy nemzedék alatt kihalna. Texasban egy lány ugyanannyit ér, mint egy fiú. Elég legyen ennyi! Most pedig mutasd meg a gyermeket. Ha akarjátok, leszek a keresztapja. Vagy inkább egy keresztanyát akartok?

Walther boldogan nézett rá.

– Megtiszteltetés lenne számunkra, Sam, ha ön lenne a gyermek keresztapja. Ugye te is így gondolod, kedvesem?

– Természetesen!

Nizhoni boldogan elmosolyodott. Ha egy olyan hatalmas törzsfőnök, mint Sam Houston jelentkezik keresztapának, az biztos kiengeszteli az ősei szellemét. Eszébe jutott, hogy át kell majd adnia a kislányának a népe örökségét, és nem csupán a fehérek életére kell megtanítania, még ha az apja fehér férfi is.

– Akkor legyen így! – Houston átvette a csecsemőt Nizho­nitól, és megcsiklandozta a gyermek állát. A kislány azonnal kinyitotta a szemét, és vidáman nézett rá.

– Na tessék! Még mindig népszerű vagyok a nőknél. – Houston nevetve átadta a gyermeket az apjának, aki büszkén és hálával nézett a kislányra.

– Találtál már nevet neki, Walther? – kérdezte Rachel. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy Houston tudomást sem vett róla.

Walther végignézett a csecsemőn, aki kézzel-lábbal ellenkezett a karjában.

– Nizhoni és én már több néven is gondolkodtunk, de még nem döntöttünk.

– Akkor hamarosan meg kell tennetek – felelte Rachel.

– Hagyjunk még időt erre nekik – szólalt meg mosolyogva Houston. – Mégiscsak jelentős döntés, mert a kislány egy életen át viseli majd ezt a nevet. Nem koccintunk rá?

Nizhoni azonnal megértette a felszólítást. Elővett néhány poharat és egy nagy üveg tequilát, és töltött a két férfinak. Rachel nem engedett.

– Ha koccintani akartok rá, akkor tudnunk kell, hogy hívják! – Mindjárt tett is néhány javaslatot, a Bibliából.

Houston felhúzta a szemöldökét, egy húzásra kiürítette a poharát, majd bólintott Nizhoni felé.

– Kitűnő az ital! Hol lehet ilyet szerezni?

– Emilio Sanchez főzi. Nem túl jó farmer, de a tequilája kiváló – válaszolta Fichtner.

– Tudna nekem szerezni pár üveggel, Walther? – Houston szélesen elvigyorodott. Bár nem ivott már olyan sokat, mint korábban, olykor azért szívesen lehúzott pár pohárkával. Újra töltött magának, és koccintott Waltherrel.

– Keresztapaként tulajdonképpen az én dolgom, hogy nevet válasszak a gyermeknek, nem igaz?

– Megtiszteltetés lenne! – felelte Walther.

– Akkor legyen Maggie a neve a mi kis kincsünknek.

– Szép név – szólalt meg Nizhoni, majd átvette a gyermeket Walthertől. Csókot lehelt a kislány homlokára, és lágyan ringatni kezdte. – Maggie a neved – súgta a fülébe. A gyermek kinyitotta a szemét, majd elfintorodott, és hangosan adta az édesanyja tudtára, hogy megéhezett.

– Erős a hangja – mondta nevetve Houston, azután kiitta a poharát, és megfogta Walther karját. – Sétáljunk egyet.

Walther különös hangsúlyra figyelt fel a férfi hangjában. Houston már útközben is célozgatott valamire, ettől Walthernek rossz érzése támadt.

V.

Sam Houston a Rio Colorado vizére pillantott, amely a nevével ellentétben tisztán csordogált előttük,{3} azután letelepedett a fűbe.

– Nagyon szép itt, Walther. Önök, németek jobban élnek, mint az északi telepesek. Ők nagyon türelmetlenek, és azt várják, hogy amit délelőtt elültettek, azt délután már leszüretelhessék.

– Tíz évembe telt – felelte Walther.

– Remélem, továbbra is lesz rá ideje, hogy kiépítse a ranchot! – Houston elfintorodott, majd a folyóba köpött. – Lamar elnök el akarja űzni a komancsokat a keleti vadászmezőkről, és ki akarja osztani a földjüket az új telepeseknek.

– Ez nem fog tetszeni a komancsoknak! – kiáltott fel rémülten Walther. – Ha háborúra kerülne sor, minket is veszély fenyeget a French Settlement területén.

– Miután a hívei több karankawa csoportot is elpusztítottak, Lamar azt hiszi, hogy folytathatja a komancsokkal. Ez a bolond egy nem létező hadsereggel és olyan üres államkasszával akarja megtámadni az indiánokat, mint egy whiskysüveg, pedig a komancsok több mint ezer harcossal bárhol le tudnak csapni az országban. Ez sok telepes életébe kerül majd, és tönkreteszi az országot. Megpróbáltam megakadályozni. A legtöbb új telepes szemében azonban csak egy öreg, béna farkas vagyok, aki attól retteg, hogy a fiatalabbak felülmúlják a régi dicsőségét. – Houston hangja keserűen csengett a tehetetlenségtől, amelyre ítéltetett.

– Ez kemény lesz – válaszolta Walther elgondolkodva –, utána pedig Texasnak nagyobb szüksége lesz önre, mint bármikor.

– Szép is lenne! – Houston megdörzsölte a homlokát, azután megrázta a fejét. – Tudja, milyen érzés látni, hogy minden összeomlik, amit valaha felépített?

– Igen, tudom! – Fichtnernek eszébe jutott a hazája, ahonnan el kellett szöknie, és Gisela is, aki hosszú ideig az élete része volt. – Igen, tudom – ismételte meg, majd kezet nyújtott Houstonnak. – Jöjjön, aminek jönnie kell: én ön mellett vagyok, Sam!

– Tudom! – Houston megragadta barátja kezét, és elgondolkodva a folyóra pillantott. – Emlékszik még rá, amikor a hadseregünkkel Santa Anna csapatai elől menekültünk, a katonáink pedig a pokolba kívántak minket?

– Nagyon is jól!

– De megmutattuk nekik, a mexikóiaknak és a saját embereinknek is, de elsősorban az nyerészkedőknek, akik vérszívókként tapadtak ránk, és ócska áruért értékes földet akartak maguknak.

– Ezt sem felejtettem el – felelte halkan Walther.

– Akkoriban elzavartam a legrosszabb fickókat – folytatta Houston. – Most, hogy már nem vagyok elnök, visszatértek, és telebeszélik az új elnök fejét, ez a fajankó meg már több földet is a nevükre íratott. Ezek egy részét azonban a komancsoktól kell elvennie. Örülnék neki, ha néhány gazfickó a rézbőrűek kínzóoszlopán végezné. Ők azonban elegánsan a háttérben maradnak, és másokat küldenek előre maguk helyett.

– Tudja, hogy ki jött vissza közülük? – kérdezte Walther nyugtalanul.

– Sajnos el kell mondanom, hogy az ön „barátja", Nicodemus Spencer is újra itt van, és a korábbiakhoz hasonlóan James Shuddle-lel dolgozik együtt. Most ők az empresariók,{4} de saját maguknak is csinos kis földet szereztek már. Spencer birtoka északra fekszik, de mindjárt a French Settlement határánál kezdődik. Vigyázzon vele! Többször is emlegette már önt, és maga köré gyűjtött néhány gazfickót. Bár cowboyoknak nevezi őket, ahhoz a néhány tehénhez azonban, amelyek a birtokán legelésznek, elég lenne egy fiatal legény is egy mogyorófavesszővel.

– Spencer tehát visszatért! – Walther borzongva és dühösen gondolt vissza a férfira, aki a waterlooi csata után leszúrta Gisela édesanyját, mert az asszony meg akarta akadályozni, hogy kifossza a halott férjét. Még mindig fájt neki, hogy Spencer az egyik angol tiszt segítsége miatt megúszta jogos büntetését.

– Időközben már tábornoknak nevezi magát, hogy imponáljon a telepeseknek. Ezért az egyik utolsó hivatali utasításom az volt, hogy önt is kineveztem tábornoknak, a barátját, Coureurt pedig ezredesnek.

– Mit is mondott a nem létező hadseregről? – kérdezte Walther gúnyosan.

– Nem hinném, hogy Lamar önt és Coureurt is megkeresné. Önök a komancsok barátainak számítanak, és, ami még rosszabb, az én barátaim. – Azzal Houston Walther vállára csapott, és elvigyorodott. – Ilyen egyszerű a politika! Amint megválasztottak, mindenkit elzavarsz, akiket az elődöd alkalmazott, és a barátaidat ülteted a helyükre, mindegy, hogy alkalmasok-e a hiva­talra, vagy sem.

– Ez ostoba látásmód. Jobb lenne a helyükön hagyni az embereket, akik értenek a dolgukhoz – válaszolta Walther a fejét csóválva.

– Lamar barátai jutalmat akarnak, ha pedig valami rosszul sül el, akkor másokra kenik a hibát. Ennek pedig nem lesz jó vége, erre megesküszöm.

Houston újra felállt, és kezet nyújtott Walthernek.

– Jöjjön! Menjünk vissza a házba, hogy megcsodáljuk a kis Maggie-t. Jobb, mint arra gondolni, milyen ostobaságot követ majd el a kormányunk a következő hónapokban.

VI.

Sam Houston két napig maradt a ranchon, iszogatta Sanchez tequiláját, azután továbblovagolt Waterloo felé – azaz Austin felé, ahogyan a várost Stephen Austin tiszteletére elnevezték. Waltherben kavarogtak a gondolatok és érzések. Nem csupán a fenyegető háború nyomasztotta, hanem a gyilkos Nicodemus Spencer és a vele együtt járó problémák.

A komancsok ellen tervezett háború azonban pillanatnyilag fontosabb volt neki, ezért elhatározta, hogy felkeresi Po’ha-bet’chy táborát, a törzsfőnökét, akivel évek óta üzletelt. Tudta, hogy a tűzzel játszik, mert ha az indiánok elszánják magukat a harcra, akkor őt is ellenségnek tekintik majd.

Amikor Nizhonival