Kék labirintus

Douglas Preston – Lincoln Child

KÉK LABIRINTUS

Douglas Preston

Lincoln Child

KÉK

LABIRINTUS

A mű eredeti címe

Blue Labyrinth

Copyright © 2014 by Splendide Mendax, Inc. and Lincoln Child

This edition published by arrangement with Grand Central Publishing,

New York, New York, USA. All rights reserved.

Hungarian translation © Gieler Gyöngyi

© General Press Könyvkiadó, 2015

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

GIELER GYÖNGYI

Szerkesztette

FEKETE KATALIN

A borítót

ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN

tervezte

ISBN 978 963 643 832 6

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: (06 1) 299 1030

www.generalpress.hu

generalpress@lira.hu

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

Lincoln Child a lányának, Veronicának,

Douglas Preston pedig Elizabeth Berrynek és

Andrew Sebastiannek ajánlja ezt a könyvet.

Köszönetnyilvánítás

Szeretnénk hálánkat kifejezni Mitch Hoffman, Lindsey Rose, Jamie Raab, Kallie Shimek, Eric Simonoff, Claudia Rülke és Nadine Waddell támogatásáért és segítségéért, amelyet a könyveink megírásában  nyújtottak.{1} Köszönet dr. Edmund Kwannak szakértő tanácsaiért.

1. fejezet

Az előkelő, historizáló stílusú házat, amely a Százharminchetedik és a Százharmincnyolcadik utca között emelkedett a Riverside Drive-on, kifogástalanul felújították, és gondosan karbantartották ugyan, mégis lakatlan benyomást keltett. Ezen a viharos júniusi estén senki sem sétálgatott a Hudson folyóra néző, kovácsoltvas korláttal védett kis tetőteraszon. A díszes, kiugró ablakokban nem derengett sárgás fény. Mindenhol sötétség uralkodott, csak a főbejáratnál égett egy lámpa, amelynek fénye megvilágította a tetővel védett kocsibeállót.

A látszat azonban csalóka is lehet – és olykor szándékosan az. A Riverside 891. szám alatt ugyanis Aloysius Pendergast, az FBI különleges ügynöke lakott – márpedig ő olyan ember volt, aki mindennél többre tartotta a diszkréciót.

Pendergast a ház elegáns könyvtárszobájában üldögélt egy bőrfotelben. A kora nyár ellenére szeles és hűvös volt az este, a tűz halkan ropogott a kandallóban. Pendergast a 750-ből származó, híres japán versantológia, a Manjósú egy példányát lapozgatta. Egy kisasztalkán tetsubin állt, kis öntöttvas teáskanna, mellette egy porceláncsésze, félig tele zöld teával. Semmi sem zavarta meg a figyelmét. Nem hallatszott más, csak a kihunyóban lévő parázs sercegése, és a lehúzott redőnyök mögül beszűrődő távoli mennydörgés.

Hirtelen halk léptek koppantak a hall felől, és Constance Greene jelent meg a könyvtárszoba ajtajában. Egyszerű estélyi ruhát viselt. Ibolyakék szeme és régimódi bubifrizurára vágott sötétbarna haja kiemelte bőrének fehérségét. Kezében egy köteg levelet tartott.

– A posta – mondta.

Pendergast bólintott, és félretette a könyvét.

Constance helyet foglalt mellette. Úgy látta, hogy mióta a férfi visszatért az általa „coloradói kalandnak" nevezett nyomozásból, végre ismét a régi önmaga lett. Az előző évben átélt szörnyű események óta a lány sokat aggódott Pendergast lelkiállapota miatt.

Constance elkezdte szétválogatni a leveleket, és félretette azokat, amelyek nyilván nem érdeklik a gyámját. Pendergast nem szeretett apró-cseprő hétköznapi ügyekkel foglalkozni. A férfi családja régóta kapcsolatban állt egy neves és diszkrét New Orleans-i ügyvédi irodával, amely intézte a számláit, és részben felügyelte igen tekintélyes vagyonát. Egy hasonlóan patinás New York-i bank foglalkozott az egyéb befektetésekkel, alapokkal és ingatlanokkal. A leveleit egy postafiókba irányította, ahonnan rendszeresen elhozta a küldeményeket Proctor, aki a sofőr és általános tótumfaktum szerepét töltötte be. Proctor azonban nemsokára Elzászba utazik, hogy meglátogassa a rokonait, ezért Constance elvállalta, hogy átveszi a levelezés intézését.

– Jött egy üzenet Corrie Swansontól.

– Felbontanád, kérlek?

– Elküldte egy levél fénymásolatát, amelyet a John Jay Főiskolától kapott. A szakdolgozatával elnyerte a Rosewell-díjat.

– Annak idején ott voltam a diplomaosztóján.

– Corrie biztosan nagyon örült.

– Az efféle főiskolai ünnepségek ritkán nyújtanak mást, mint zsibbasztóan unalmas közhelyek felvonultatását, Elgar Fény és pompa indulójának fárasztó zenei aláfestésével. – Pendergast kortyolt egyet a teájából. – De ez más volt.

Constance tovább válogatott a küldemények között. – És van itt egy levél Vincent D’Agostától és Laura Haywardtól.

Pendergast biccentett a lánynak, hogy olvassa el. – Egy köszönőlevél a nászajándékért és a vacsoráért.

Pendergast bólintott, Constance pedig félretette a levelet. Egy hónappal korábban, D’Agostáék esküvőjének előestéjén Pendergast többfogásos vacsorával vendégelte meg őket, amelyet saját maga készített, és a borospincéjéből származó ritka borokat szolgált fel mellé. Ez a gesztus mindennél jobban meggyőzte Constance-t arról, hogy kiheverte a nemrégiben átélt érzelmi traumát.

A lány átolvasott még néhány levelet, aztán félretette azokat, amelyek érdekesek lehetnek, a többit pedig a tűzbe dobta.

– Hogy halad az a családfadolog, Constance? – érdeklődött Pendergast, és töltött magának egy újabb csésze teát.

– Nagyon jól. Épp tegnap kaptam egy csomagot Franciaországból, a dijoni Bureau Ancestre-tól, és most próbálom összefésülni az anyagot mindazzal, amit Velencéből és Louisianából kaptam. Ha majd ráérsz egy kicsit, lenne néhány kérdésem Augustus Robespierre St. Cyr Pendergastról.

– Amit tudok, azt nagyrészt csak hallottam: mesék, legendák, elsuttogott horrorsztorik. A legtöbbjét örömmel megosztom veled.

– A legtöbbjét? Azt reméltem, az összeset.

– Attól tartok, rejlenek csontvázak a Pendergast család szekrényeiben – átvitt értelemben vettek és valóságosak is –, amiket előtted is titokban kell tartanom.

Constance nagyot sóhajtott, és felállt. Pendergast visszatért a verseskötethez, a lány pedig kiment a könyvtárszobából. Átsétált a hallon, ahol különleges ritkaságokkal telezsúfolt vitrinek álltak, és belépett egy hosszúkás, félhomályos helyiségbe, amelyet az időtől megsötétedett tölgyfa burkolat borított. A szoba fő berendezését egy hatalmas étkezőasztal alkotta, amely majdnem ugyanolyan hosszú volt, mint maga a helyiség. A közelebb eső végét rendezett papírhalmok borították: naplók, régi levelek, népszámlálási ívek, megsárgult fényképek és metszetek, bírósági tárgyalások jegyzőkönyvei, memoárok, mikrofilmről kinyomtatott újságoldalak és egyéb dokumentumok. Mellettük egy laptop állt, amelynek monitorja furcsán oda nem illően derengett a félhomályos szobában. Constance több hónappal korábban belevágott a nagy feladatba, hogy elkészíti a Pendergast família családfáját. A saját kíváncsiságát is ki akarta elégíteni, és Pendergastnak is segíteni szeretett volna, hogy ezzel elterelje a figyelmét a problémáiról. Fantasztikusan bonyolult, sokszor dühítő, de végtelenül izgalmas vállalkozás volt.

A hosszúkás helyiség túlsó végében, egy ívelt átjárón túl nyílt az előcsarnok a bejárati ajtóval. Constance épp le akart telepedni az asztalhoz, amikor hangos kopogtatást hallott.

Összevont szemöldökkel felnézett. A Riverside Drive 891.-be ritkán jöttek látogatók, és soha senki nem állított be előzetes bejelentés nélkül.

Kopp-kopp. Újabb kopogtatás hallatszott odakintről, a mennydörgés mély morajlásával kísérve.

Constance lesimította a ruháját, végigsétált a szobán, és kiment az előcsarnokba. A súlyos bejárati ajtó vastag volt, kukucskálónyílás nem volt rajta. Egy pillanatig habozott. Amikor harmadszorra már nem hangzott fel a kopogás, kinyitotta a felső zárat, aztán az alsót, majd lassan kitárta az ajtót.

A kocsibeállót megvilágító fényben egy fiatalember alakjának körvonalai rajzolódtak ki. Szőke haja csapzottan a fejére tapadt. Az arcát eső áztatta. Finom, jellegzetes vonásai voltak, magas, boltozatos homloka és szépen metszett ajka. Csuromvizes lenvászon öltönye a testére tapadt. Vastag kötelekkel körbetekerték az egész testét.

Constance felkiáltott, és oda akarta nyújtani a karját, de a fiatalember csak kidülledt szemmel rámeredt, és pislogás nélkül, mereven előrebámult. Egy pillanatig még egészen kicsit imbolyogva állva maradt, miközben meg-megvilágította az égen cikázó villám – aztán dőlni kezdett, mint egy kivágott fa, előbb csak lassan, majd egyre gyorsabban, végül arccal előre a küszöbre zuhant.

Constance rémült sikollyal hátraugrott. Pendergast futva érkezett, a nyomában Proctorral. Pendergast megragadta a lány karját, félretolta, és gyorsan letérdelt a fiatalember mellé. A vállánál fogva átfordította, kisimítgatta a szemébe hullott haját, és megtapintotta a hideg nyakán az ütőeret, bár nyilvánvaló volt, hogy már nem él.

– Halott – szólalt meg halkan és meglepően higgadtan.

– Te jóságos ég! – mondta Constance elcsukló hangon. – Ez a fiad... Tristram.

– Nem – rázta meg a fejét Pendergast. – Ez Alban. Az ikertestvére.

Egy pillanatig még ott térdelt a test mellett, aztán talpra ugrott, és egy macska fürgeségével eltűnt a dühöngő viharban.

2. fejezet

Pendergast végigrohant a Riverside Drive-on. A saroknál megállva északi és déli irányba is végignézett a széles sugárúton. Az eső most már úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Autók alig közlekedtek, és gyalogosok sem jártak az utcán. A tekintete megakadt a legközelebbi járművön: egy új, fekete Lincoln Town Car volt, az a fajta, amilyen ezerszámra jár Manhattan utcáin. A rendszámtáblát megvilágító kislámpa nem égett, nem lehetett leolvasni a számokat.

Pendergast üldözőbe vette az autót. A Lincoln nem gyorsított, kényelmes tempóban haladt tovább. Sorra áthajtott a kereszteződésekben a zöld lámpákon, és egyre távolodott. A közlekedési lámpák sárgára váltottak, aztán pirosra, az autó azonban továbbhaladt. Áthajtott egy sárgán, majd egy piroson, közben nem gyorsított és nem lassított.

Pendergast előkapta a mobilját, és futás közben benyomogatott pár számot. – Proctor, hozza ki a kocsit! Dél felé tartok a Riverside Drive-on.

A Lincoln már majdnem eltűnt, csak a hátsó reflektorok halvány fénye pislákolt az esőben, aztán az autó lassan befordult a Százhuszonötödik utca sarkánál, és ez a fény is eltűnt.

Pendergast tovább rohant, fekete zakója csak úgy lobogott utána, az eső az arcába vágott. Néhány sarokkal odébb ismét meglátta a Lincolnt, amely épp megállt egy piros lámpánál, két másik autó mögött. Megint elővette a mobilját, és hívott egy számot.

– Huszonhatos körzeti kapitányság, Powell – szólalt meg egy hang.

– Pendergast különleges ügynök vagyok, FBI. Egy fekete Lincolnt üldözök. Azonosíthatatlan New York-i rendszámtábla, dél felé haladt a Riverside Drive-on, a Százhuszonötödik utcánál. A sofőr gyilkossággal gyanúsítható. Szükségem lenne segítségre az autó megállításához.

– Van egy egységünk a közelben, kétsaroknyira onnan – felelte a diszpécser. – Tájékoztasson folyamatosan a jármű pontos helyzetéről.

– Helikoptert is kérek – mondta Pendergast, miközben lélekszakadva rohant tovább.

– Ha a gépjármű vezetője csak gyanúsított...

– Az FBI számára kiemelt fontosságú célszemélyről van szó. Megismétlem, kiemelt fontosságú célszemély.

A diszpécser kis hallgatás után válaszolt: – Akkor felküldünk egy helikoptert.

Miközben Pendergast eltette a telefonját, a Lincoln hirtelen kikerülte a piros lámpánál várakozó kocsikat, felhajtott a járdára, nagy sarat felverve átvágott a Riverside Park néhány virágágyásán, aztán a forgalom irányával szemben lehajtott a Henry Hudson Parkway-ről.

Pendergast újból hívta a rendőrségi diszpécsert, és tájékoztatást adott a jármű haladási irányáról, aztán Proctort hívta. Közben berohant a parkba, átugrott egy alacsony kőkerítést, és átvágott a tulipánágyásokon, mialatt egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a kocsi hátsó lámpáiról, amelyek nagy sebességgel távolodtak. A kerekek csikorgását is hallotta a távolból.

A sugárút túloldalán átmászott az alacsony kőfalon, aztán félig futva, félig csúszkálva szemét és üvegcserepek között lebotorkált a töltés oldalán, hogy így az autó elé kerüljön. Elesett, és legurult a lejtőn, aztán zihálva, vizesen feltápászkodott. Fehér inge egészen hozzátapadt a testéhez. Figyelte, ahogy a Lincoln egy hajtűkanyarral visszafordul, és száguldva feléje közeledik. A pisztolya után nyúlt, de csak az üres fegyvertokot találta meg a keze. Gyorsan körbenézett a sötét folyóparton. Egy reflektor vakító fénysugara rávetült, kénytelen volt a földre vetni magát. Miután a kocsi elhaladt, megint feltápászkodott, és a tekintetével követte a Lincolnt, amely beleolvadt a kocsisorba.

Egy pillanattal ezután megjelent egy régi Rolls-Royce, lefékezett, és megállt az út szélén. Pendergast feltépte a hátsó ajtót, és bepattant.

– Kövesse a Lincolnt! – utasította Proctort, és becsatolta a biztonsági övet.

A Rolls-Royce simán gyorsított. Pendergast a távolból meghallotta a szirénák halk sivítását, de a rendőrök még túl messze jártak, és nyilván akadályozni fogja őket a forgalom. Megragadta a rendőrségi rádió mikrofonját. Az üldözés felgyorsult, a Lincoln a sávokat váltogatva előzgette az autókat. Talán már százhatvannal is száguldott, és akkor sem lassított, amikor egy építkezési területhez értek, ahol az út mindkét oldalát beton terelőelemek szegélyezték.

A rendőrségi frekvencián hallani lehetett, hogy a rendőrök is követik az üldözött autót, de ők sem jártak közelebb hozzá. A helikoptert egyelőre sehol sem lehetett látni.

Hirtelen több fényes villanás tűnt fel előttük az úton, majd egy sor lövés dörrent.

– Lövéseket hallunk! – szólt bele Pendergast a rádióba. Rögtön megértette, mi történt. Az előttük haladó autók kétségbeesetten, pánikba esve jobbra-balra húzódtak, miközben újabb fények villantak, és ismét lövések dörrentek. Aztán sorozatos csattanások hangzottak fel, ahogy több autó is egymásba rohant. A láncreakció megállíthatatlan volt, az úton hamarosan roncsok sorakoztak egymás után. Proctor profihoz illően fékezett, próbált oldalra csúszva manőverezni, és kikerülni a roncsokat. A Rolls-Royce ferdén nekiütközött egy betonelemnek, amely visszalökte az útra, és hátulról fülsiketítő csattanással beleütközött egy másik kocsi. Pendergastot előrelökte az ütközés, de a biztonsági öv megtartotta, és visszarántotta. Félig kábultan hallotta a gőzsziszegést, a sikoltozást, a kiabálást, a fékcsikorgást és a nagy csattanásokat, ahogy újabb autók csúsztak egymásba. A zűrzavarba egyre hangosabb szirénakórus vegyült, és végre-valahára a helikopter berregése is felhangzott a magasban.

Pendergast lerázta a ruhájáról a rázáporozott üvegszilánkokat, és próbálta összeszedni magát. Kicsatolta az övet, és előrehajolt, hogy megnézze, mi van Proctorral.

A sofőr eszméletlen volt, a feje vérzett. Pendergast tapogatózva a rádió után nyúlt, hogy segítséget kérjen, de hirtelen feltépték az ajtót, és egy mentős ragadta meg.

– Vegye le rólam a kezét – szólt rá Pendergast. – Inkább vele foglalkozzanak.

Kiszabadította magát, és kilépett a zuhogó esőbe. Újabb üvegszilánkok hullottak le a ruhájáról. Végignézett az egybefüggő roncstengeren és a villogó fényeken, hallgatta a mentősök kiáltásait, és a tehetetlenül köröző helikopter berregését.

A Lincolnnak közben réges-rég nyoma veszett.

3. fejezet

Peter Angler nem volt éppen tipikus New York-i rendőrnek nevezhető. A hadnagy klasszika-filológia szakon végzett a Brown Egyetemen, és régebben lelkes környezetvédő aktivista volt. Bizonyos tulajdonságokban azonban osztozott minden rendőrkollégájával: szerette a tisztán és gyorsan megoldott ügyeket, és szerette rács mögött látni az elkövetőket. Elszántság és kitartás kellett ahhoz, hogy 1992-ben végzős egyetemistaként lefordítsa Thuküdidész A peloponnészoszi háború című művét, majd pár évvel később szögeket verjen ősöreg vörösfenyőkbe, és azzal akadályozza a fakitermelőket, akik láncfűrésszel estek volna a fáknak. Ugyanennek a kitartásnak köszönhette azt is, hogy már harminchat éves korában hadnagyi rangra emelkedett a rendőrség nyomozati osztályán. Úgy szervezte meg a nyomozásokat, mint a katonai hadjáratokat, és mindig gondoskodott róla, hogy az alá beosztott nyomozók alaposan és precízen végezzék a munkájukat. Angler nagy büszkeséggel tekintett a stratégiájának köszönhető eredményekre.

És pontosan emiatt töltötte el rossz érzéssel ez a mostani ügy.

Igaz, hogy a nyomozás még csak huszonnégy órája vette kezdetét, és nem az ő emberei hibája, hogy egyelőre megfeneklett. Mindent úgy intéztek, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Az elsőnek kiérkezők biztosították a helyszínt, felvették a tanúvallomásokat, és ott tartották a tanúkat a bűnügyi technikusok érkezéséig. Ők alaposan átvizsgálták a helyszínt, mindent átkutattak, rögzítették a nyomokat, és összegyűjtötték a bűnjeleket, együttműködve a helyszínelőkkel, az ujjlenyomatos csapattal, az igazságügyi szakértőkkel, a fotósokkal és a halottkémmel.

A hadnagy elégedetlenségét az okozta, hogy a bűncselekmény igen szokatlan természetű volt – ráadásul furcsamód az áldozat apja egy FBI-ügynök volt. Angler elolvasta a férfi vallomását, amely feltűnően rövid volt, és minden használható információt nélkülözött. Azt ugyan nem lehetett mondani, hogy hátráltatta volna a helyszínelőket, de az FBI-ügynök nem akarta a feltétlenül szükségesnél beljebb engedni őket a házába, még azt sem engedélyezte, hogy az egyik rendőr használja a mosdót. Az FBI persze hivatalosan nem nyomozott az ügyben, de Angler hajlandó lett volna szívességből betekintést engedni az aktákba, ha az ügynök úgy kívánja. Ő azonban nem állt elő ilyen kéréssel. Angler akár azt is feltételezhette volna, hogy ez a Pendergast nevű ember nem akarja, hogy elkapják a fia gyilkosát.

Ezért is döntött úgy, hogy saját maga fogja kihallgatni, pontosan egy perc múlva. Az órájára pillantott.

Egy perccel később be is kísérték az ügynököt az irodájába. Loomis Slade őrmester vezette be, aki Angler jobbkeze és személyi asszisztense volt, és gyakran vele vitatta meg az ügyek kérdéses részleteit. Angler egyetlen gyakorlott pillantással felmérte a látogató alapvető fizikai tulajdonságait: a férfi magas volt, vékony, egészen világosszőke hajjal és halvány szürkéskék szemmel. A fekete öltöny és az apró mintás fekete nyakkendő még inkább felerősítette külsejének aszketikus jellegét. Nem tűnt éppen tipikus FBI-ügynöknek. De hát, a lakcíme alapján – volt egy lakása a Dakota-házban, és egy pompás háza a Riverside Drive-on, ahol a holttestet találták – Anglert nem lepte meg az eleganciája. Hellyel kínálta az ügynököt, aztán letelepedett az íróasztala mögé. Slade őrmester egy távolabbi sarokban ült le, Pendergast háta mögött.

– Köszönöm, hogy eljött, Pendergast ügynök – kezdte Angler.

A fekete öltönyös férfi csak biccentett.

– Először is engedje meg, hogy részvétemet fejezzem ki a fia halála miatt.

Az FBI-ügynök nem válaszolt. Ami azt illeti, nem igazán tűnt úgy, mintha gyászolna. A világon semmit sem lehetett leolvasni az arcáról, olyan volt, mint egy csukott könyv.

Angler irodája nem hasonlított egy átlagos New York-i hadnagy irodájára. Persze ez is tele volt aktákkal, és az íróasztalon jelentések álltak nagy halmokban. A falakon azonban a szokásos oklevelek és a főnökséggel készült fotók helyett egy tucat bekeretezett antik térkép függött. Angler szenvedélyesen gyűjtötte a térképeket. Az irodába érkező látogatók figyelmét általában azonnal felkeltette a Leclerc 1631-es francia atlaszból származó oldal, vagy az ötvennyolcas lap John Ogilby Britannia-atlaszából, amelyen a Bristolból Exeterbe vezető út volt látható, vagy épp legfőbb büszkesége, az Abraham Ortelius másolatában ismert Peutinger-tábla egy megsárgult, töredezett darabkája. Pendergast azonban egy futó pillantásra sem méltatta a gyűjteményt.

– Szeretném újból átvenni a vallomását, ha nem bánja. Előrebocsátanám, hogy fel kell majd tennem néhány kínos és kellemetlen kérdést, ezért előre is elnézést kérek. Az ön bűnüldözői tapasztalatával bizonyára megérti.

– Hogyne, természetesen – felelte az ügynök. Dallamos, lágy déli kiejtéssel beszélt, de a hangjában valami acélos keménység is csengett.

– Van ennek az ügynek több olyan vonatkozása is, amelyek őszintén szólva eléggé érthetetlenek számomra. A vallomása szerint az ön... – Angler vetett egy pillantást az íróasztalán fekvő jelentésre – az ön gyámleánya, Miss Greene tegnap este kilenc óra húsz perckor kopogtatást hallott a ház bejárati ajtajánál. Amikor kiment ajtót nyitni, ott találta az ön fiát a küszöbön, vastag kötelekkel megkötözve. Ön megállapította, hogy halott, majd üldözőbe vett egy fekete Lincolnt, amely dél felé haladt a Riverside Drive-on, miközben értesítette a rendőrséget is. Így volt?

Pendergast ügynök bólintott.

– És miből gondolta rögtön, hogy a gyilkos abban az autóban menekül?

– Ez volt az egyetlen mozgásban lévő jármű a környéken. Gyalogosokat pedig sehol sem láttam.

– Eszébe sem jutott, hogy az elkövető esetleg elrejtőzött valahol a ház körül, aztán valamerre kereket oldott?

– Az autó átszáguldott több piros lámpán, felhajtott a járdára, átvágott egy virágágyáson, egy lehajtósávban a forgalommal szemben ment, aztán egy szabályellenes U kanyarral megfordult. Ez kellőképpen meggyőzött arról, hogy menekülni próbál.

A kijelentés száraz, lakonikus hangneme bosszantotta Anglert.

Pendergast folytatta: – Megkérdezhetem, miért késlekedett annyit a rendőrségi helikopter?

Angler még bosszúsabb lett. – Nem késett. Öt perccel a hívás után megérkezett. Ez elég jó reakcióidő.

Angler igyekezett kézben tartani a beszélgetés irányítását, és a szándékoltnál kissé élesebben megjegyezte: – Talán térjünk vissza magára a bűnesetre. Annak ellenére, hogy a környéken gondosan kikérdeztek minden lakót, a nyomozóim nem találtak tanúkat azokon kívül, akik a West Side Highway-en látták a Lincolnt. A holttesten nem volt semmiféle erőszakos külsérelmi nyom, a vérében nem találtak drogot vagy alkoholt. A halálát az okozta, hogy eltört a nyaka, úgy öt órával az előtt, hogy rátaláltak – legalábbis ez egy előzetes, boncolás előtti megállapítás. Miss Greene vallomása szerint úgy tizenöt másodpercbe telt, míg kiért az ajtóhoz a kopogtatás után. Tehát a gyilkos vagy gyilkosok megölték a fiát, megkötözték – nem feltétlenül ebben a sorrendben –, odatámasztották a már megmerevedett holttestet az ajtóhoz, bekopogtattak, aztán visszaültek a kocsiba, és sikerült többsaroknyira menekülniük, mielőtt ön üldözni kezdte őket. Hogy tudtak ennyire gyorsak lenni?

– A bűncselekményt kifogástalan alapossággal tervezték meg és hajtották végre.

– Nos, lehet, hogy így van, de nem lehetséges az is, hogy önt sokkolták a történtek – ami tökéletesen érthető az adott körülmények között –, és valójában a vallomásában elmondottaknál lassabban reagált?

– Nem.

Angler megfontolta a kurta választ. Vetett egy pillantást Slade-re, aki szokás szerint néma Buddha-szoborként üldögélt a háttérben, aztán ismét Pendergastra nézett. – Aztán itt van a tett meglehetősen drámai jellege. Megkötözött holttest az ajtó előtt... Ez némiképp a bandaháborúkban szokásos gyilkosságokra emlékeztet. Ami ismét felvet néhány fontos kérdést, és újból elnézést kérek, ha tolakodó vagy sértő lennék. Részt vett a fia valamilyen szervezett bűnözéssel kapcsolatos tevékenységben?

Pendergast ügynök továbbra is kifejezéstelen és kifürkészhetetlen tekintettel nézett Anglerre. – Fogalmam sincs, a fiam miben vett részt. Ahogy a vallomásomban is elmondtam, eltávolodtunk egymástól.

Angler lapozott egyet a jelentésben. – A helyszínelők és az én embereim is a legnagyobb alapossággal átvizsgálták a helyszínt, és feltűnő volt, hogy mennyire nem találtak semmiféle bűnjelet. Nem voltak ujjlenyomatok, csak és kizárólag a fiától származók. Nem találtak más hajszálakat és textilszálakat, csak a fiától származókat. A ruhái vadonatújak voltak, a legátlagosabb konfekcióholmi. A holttestet gondosan megmosdatták és felöltöztették. Az úton nem találtunk töltényhüvelyeket, tehát a lövéseket a kocsi belsejéből adhatták le. Röviden: az elkövetők jól ismerték a bűnügyi helyszínelők technikáit, és kivételesen óvatosak voltak, hogy ne hagyjanak hátra semmiféle nyomot. Pontosan tudták, hogy mit csinálnak. Kíváncsi lennék, Pendergast ügynök, hogy a szakmai tapasztalatai alapján mivel magyarázná ezt a dolgot?

– Újból csak megismételni tudom, hogy egy aprólékosan kidolgozott bűncselekménnyel állunk szemben.

– Az, hogy a holttestet a küszöbén hagyták, azt sugallja, hogy az elkövetők üzenni akartak valamit. Van valami elgondolása, hogy mi lehetett az üzenet?

– Nem szeretnék spekulálni.

Nem szeretnék spekulálni. Angler fürkésző pillantást vetett az ügynökre. Sok szülővel beszélt már, akiket porig sújtott, hogy elveszítették a gyermeküket. Nem volt szokatlan, hogy a sokktól teljesen elnémulnak. Sokszor csak akadozva, összefüggéstelenül válaszoltak a kérdésekre. Pendergast azonban egyáltalán nem így viselkedett. Úgy tűnt, képességeinek teljes birtokában van. Úgy hatott, mintha nem akarna együttműködni, vagy nem állna érdekében, hogy segítsen.

– Akkor beszéljünk a fiával kapcsolatos rejtélyekről – folytatta Angler. – Ami azt illeti, az egyetlen bizonyítékunk a személyazonosságára az, hogy ön azt állítja, a fia. Nem szerepel egyetlen rendőrségi adatbázisban sem. Nincs születési anyakönyvi kivonata, jogosítványa, társadalombiztosítási száma, útlevele, nem járt iskolába, nem kapott vízumot az országba. A zsebeiben nem találtunk semmit. A DNS-adatbázisokat még vizsgáljuk, de az eddigiek alapján úgy tűnik, a fia soha nem is létezett. A vallomásában ön azt mondta, Brazíliában született, és nem volt amerikai állampolgársága. De brazil állampolgársága sincs, és abban az országban sincs róla semmiféle adat. A város, ahol ön szerint felnőtt, nem is létezik, legalábbis hivatalosan. Nincs semmi nyoma, hogy kiutazott volna Brazíliából, vagy hogy belépett volna az Egyesült Államokba. Hogyan magyarázza mindezt?

Pendergast lassan keresztbe tette a lábát. – Nem tudom megmagyarázni. Csak meg tudom ismételni, amit a vallomásomban is elmondtam: úgy tizennyolc hónappal ezelőtt jutott egyáltalán tudomásomra a fiam létezése.

– És akkor találkozott vele?

– Igen.

– Hol?

– A brazíliai őserdőben.

– És azóta?

– Nem láttam, és nem is kerültem vele semmiféle kapcsolatba.

– Miért nem? Miért nem kereste?

– Már mondtam: eltávolodtunk egymástól.

– Pontosan miért?

– A személyiségünk nem illett össze.

– Mondana valamit a fia jelleméről?

– Alig ismertem. Élvezte, ha gonosz játékokat űzhetett, és nagyon értett a gúnyolódáshoz és a megfélemlítéshez.

Angler vett egy mély lélegzetet. Ezek a semmitmondó válaszok kezdtek az idegeire menni. – És az édesanyja?

– A vallomásomban olvashatta: meghalt Afrikában, nem sokkal az ikerfiaink születése után.

– Igen, a szafaribaleset. – Ebben az ügyben is volt valami nagyon furcsa, de Angler egyszerre csak egy képtelen dologgal tudott foglalkozni. – Lehetséges, hogy a fia valamiféle bajba került?

– Efelől semmi kétségem.

– Miféle bajba?

– Sejtelmem sincs. Rendkívüli tehetsége volt ahhoz, hogy a legnagyobb bajból is kimásszon.

– Honnan tudhatja, hogy bajban volt, ha nem tudja, mifélében?

– Mert erőteljes bűnöző hajlamai voltak.

Egy helyben jártak körbe-körbe. Anglernek az volt az érzése, hogy Pendergastot nemcsak nem érdekli, hogy a rendőrség elfogja-e a fia gyilkosát, de valószínűleg vissza is tartja az információkat. De vajon miért teszi ezt? Arra sincs semmi biztosíték, hogy a holttest valóban a fiáé. Bár az igaz, hogy feltűnő köztük a hasonlóság. De nem volt más, aki igazolta volna az áldozat személyazonosságát, csak Pendergast. Érdekes lesz látni, hogy a DNS-ét megtalálják-e az adatbázisokban. Azután már egyszerű lesz összehasonlítani Pendergastéval – mivel szövetségi ügynök, az ő adatai szerepelnek a nyilvántartásban.

– Pendergast ügynök – szólalt meg hidegen Angler. – Újból fel kell tennem a kérdést: van bármiféle ötlete, gyanúja, sejtése arról, hogy ki ölhette meg a fiát? Rendelkezik bármiféle információval, hogy milyen körülmények vezethettek a halálához? Vagy bármi elgondolása arról, miért hagyták a holttestet az ön küszöbén?

– Semmit sem tudok hozzátenni ahhoz, amit a vallomásomban elmondtam.

Angler félretolta az előtte heverő jelentést. Ez még csak az első menet volt. Még semmiképp nem végzett ezzel az emberrel. – Nem is tudom, mit furcsálljak jobban ebben az ügyben: a gyilkosság körülményeit, azt, hogy ön nem reagál rá, vagy azt, hogy a fiáról nem találunk semmiféle háttéradatot.

Pendergast arca tökéletesen szenvtelen maradt. – „Ó, drága új világ, amelyben ilyen nép van!"

– „Új – neked"{2} – vágta rá Angler.

Az egész beszélgetés alatt Pendergaston most először mutatkozott az érdeklődés valamiféle halvány jele. Némi kíváncsisággal pillantott a nyomozóra.

Angler előbbre hajolt, és az íróasztalára könyökölt. – Azt hiszem, egyelőre végeztünk, Pendergast ügynök. Hadd fejezzem be ezzel: lehet, hogy ön nem akarja, hogy megoldjuk ezt az ügyet. De meg fogjuk oldani, és én vagyok az az ember, aki ezt véghezviszi. A végsőkig el fogok menni, ha kell, egy bizonyos nem túl együttműködő FBI-ügynök küszöbéig is. Megértette?

– Ezt el is várom öntől. – Pendergast felállt, biccentett Slade-nek, aki kinyitotta neki az ajtót, aztán szó nélkül kilépett az irodából.

A Riverside Drive-ra visszaérve Pendergast határozott léptekkel átvágott a hallon, és bement a könyvtárba. Az egyik bőrkötésű könyvekkel megrakott magas polchoz sietett, és félretolt egy fapanelt, amely mögül egy laptop bukkant elő. Gyorsan begépelt valamit, több jelszót beírt. Először rácsatlakozott a New York-i rendőrség szerverére, aztán belépett a még le nem zárt gyilkossági ügyek adatbázisába. Beírt bizonyos referenciaszámokat, aztán továbbment a rendőrség DNS-adatbázisába. Ebben gyorsan megkereste a bizonyítékok vizsgálatának eredményét, amelyeket az úgynevezett „szállodás gyilkos" ügyében gyűjtöttek, aki másfél évvel korábban manhattani szállodákban elkövetett brutális gyilkosságokkal sokkolta a várost.

Bár engedéllyel rendelkező felhasználó volt, az adatokat nem tudta volna sem megváltoztatni, sem pedig törölni.

Pendergast egy pillanatig a monitorra meredt, aztán elővette a zsebéből a mobilját, és hívott egy távolsági számot, az ohiói River Pointe-ban. Első csöngésre felvették a telefont.

– Ejha! – szólalt meg egy halk, izgatott hang. – Csak nem a kedvenc titkos ügynököm?

– Üdv, Mime! – felelte Pendergast.

– Miben állhatok ma a rendelkezésére?

– Azt szeretném, ha eltávolítana bizonyos adatokat a New York-i rendőrség adatbázisából. Szép csendben, és nyom nélkül.

– Mindig örömmel megteszek bármit, amivel keresztbe tehetek a kék egyenruhásoknak. Mondja csak, van ennek bármi köze a... hogy is hívják... „Futótűz" akcióhoz?

Pendergast kicsit hallgatott. – Igen, van. De kérem, Mime, ne tegyen fel több kérdést.

– De biztosan megérti, hogy kíváncsi vagyok. Mindegy, hagyjuk. Megvannak a szükséges referenciaszámok?

– Szóljon, ha mondhatom.

– Mehet.

Pendergast a szemét a monitorra szegezve lassan, tagoltan lediktálta a számokat.

4. fejezet

Aznap este fél hétkor megcsörrent Pendergast mobilja. A kijelző ismeretlen hívót jelzett.

– Pendergast különleges ügynök? – szólalt meg egy jellegtelen, monoton, mégis ismerős hang.

– Igen.

– Én vagyok a barát, akire most szüksége van.

– Hallgatom.

A férfi száraz kacagással folytatta: – Egyszer már találkoztunk. A házában jártam, aztán elhajtottunk a George Washington híd alá, ahol átadtam egy dossziét.

– Igen, hogyne, Locke Bullardról, aki után akkor épp nyomoztam. Ön dolgozik a... – Pendergast elhallgatott, nem mondta ki a férfi alkalmazóját.

– Úgy van. Nagyon bölcsen teszi, hogy kihagyja az ilyen bosszantó kormányszervek említését egy nem biztonságos mobiltelefonos beszélgetésből.

– Mit tehetek önért? – kérdezte Pendergast.

– Inkább azt kellene kérdeznie, hogy én mit tehetek önért?

– Miből gondolja, hogy segítségre szorulok?

– Csak két szó: „Futótűz" akció.

– Értem. Hol találkozzunk?

– Ismeri az FBI Nyugati huszonkettedik utcai lőterét?

– Hogyne.

– Fél óra múlva ott, a tizenhatos lőpályánál. – A telefon elnémult.

Pendergast belépett a Huszonkettedik utca és a Nyolcadik sugárút sarkán álló, hosszan elnyúló, alacsony épület kétszárnyú bejárati ajtaján, felmutatta a biztonsági kordonnál őrködő nőnek az FBI-jelvényét, lement egy rövid lépcsősoron, majd újból megmutatta a jelvényét a lőtér felügyelőjének. Magához vett néhány lőlapot és egy fülvédőt, és belépett a lőtérre. Elsétált az ügynökök, gyakornokok és lőoktatók mellett a tizenhatos pályáig. Minden második pálya után zajvédő fal húzódott, és észrevette, hogy a tizenhatos és a tizenhetes is üres. A fegyverek dörrenéseit csak részben tompították el a zajvédő falak. Pendergast, akinek mindig is nagyon érzékeny volt a füle, feltette a fülvédőt.

Épp kirakosgatott a kis polcra négy üres tárat meg egy doboz töltényt, amikor megérezte, hogy valaki mellé lépett. Egy magas, vékony, középkorú férfi állt mellette, szürke öltönyben. Mélyen ülő szemei voltak, az arca a korához képest meglehetősen ráncos. Pendergast azonnal felismerte. A haja talán kissé megritkult, mióta négy évvel ezelőtt látta, de egyébként semmit sem változott – jellegtelenség és szürke névtelenség lengte körül. Az a fajta férfi volt, akit ha az utcán megpillant az ember, már pár másodperccel később sem tud személyleírást adni róla.

A férfi rá sem nézett Pendergastra, csak előhúzott a zakója alól egy Sig Sauer P229-est, és letette a tizenhetes pálya előtti polcra. Fülvédőt nem tett fel, és egy diszkrét mozdulattal – miközben még mindig nem nézett Pendergast felé – intett neki, hogy ő is vegye le a sajátját.

– Érdekes helyszínválasztás – nézett végig Pendergast a lőtéren. – Sokkal kevésbé eldugott, mint kocsival megállni a George Washington híd lába alatt.

– Éppen amiatt kevésbé feltűnő, hogy nem eldugott. Csak két szövetségi ügynök gyakorol egy lőtéren. Nincs telefon, amit lehallgassanak, senkit sem tudnak bedrótozni. És persze ebben a nagy zajban úgyis lehetetlen a lehallgatás.

– A lőtér felügyelője emlékezni fog rá, hogy egy CIA-ügynök megjelent az FBI lőterén. Főleg mivel maguk nem is igen hordanak fegyvert.

– Vannak másféle igazolványaim is. Nem fog emlékezni semmi különösre.

Pendergast kinyitotta a doboz töltényt, és elkezdte megtölteni a tárakat.

– Tetszik a fegyvere – jegyezte meg a férfi Pendergast pisztolyára pillantva. – 1911-es Les Baer Thunder Ranch Special, ugyebár? Nagyon szép darab.

– Talán elmondhatná, miért vagyunk itt.

– Valamennyire szemmel tartottam magát az első találkozásunk óta – mondta a férfi, továbbra is kerülve a szemkontaktust. – Amikor megtudtam, hogy köze van a „Futótűz" akció elindításához, érdekelni kezdett a dolog: egy titkos, de igen intenzív kutatás,