Tények és tanúk - Egy év története naplójegyzetekben

TÉNYEK ÉS TANÚK

Zimándi Pius István

EGY ÉV TÖRTÉNETE

NAPLÓJEGYZETEKBEN

(1944. március 19.–1945. március 17.)

MAGVETŐ

BUDAPEST

© Zimándi Pius István örökösei, 2015

Szerkesztette és az előszót írta

ESCHBACH-SZABÓ VIKTÓRIA

Lektorálta és az utószót írta

UNGVÁRY KRISZTIÁN

MAGVETŐ

KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

www.magveto.hu

www.facebook.com/magveto

magveto@lira.hu

Felelős kiadó Nyáry Krisztián

Felelős szerkesztő Schmal Alexandra és Szegő János

Műszaki vezető Bezúr Györgyi

Elektronikus verzió eKönyv Magyarország Kft.

Készítette Békyné Kiss Adrien

www.ekonyv.hu

ISBN 978-963-14-3347-0

ELŐSZÓ

Zimándi Pius István jászóvári premontrei kanonok, legendás tanár és irodalomtörténész Bezdánban született 1909. augusztus 27-én. Szülei mindketten dunai svábok. Apja, Zillich Pál (1873–1936) először a 29. császári és királyi gyalogezred zenekarába nyert felvételt fúvósként, majd később egy szerb barátja segítségével megtanult magyarul, és letette a csendőrvizsgát (vagyis sváb származása ellenére ekkor már magyar asszimilánsnak volt tekinthető, nemzetiségi jelentkezőket ugyanis rendkívül ritkán vettek fel a csendőrségbe). Édesanyja, Gatter Erzsébet (1872–1945) óvónő és zongoratanárnő volt. Elza lányuk (1904) után három fiuk született: Pál Mátyás (1907), István Kálmán (1909) és Zoltán (1916).

Zillich Pál 1935-ben keletkezett naplójában részletesen leírja áttelepülésük történetét. A Monarchia összeomlásakor, 1918. december 1-jén hagyta ott családját Titelen, hogy Kecskemétre utazzon állást keresni. Először azt hitte, pár nap múlva visszatérhet, de erre már nem került sor. Titelen a szerbek házkutatást tartottak, zaklatták ott maradt feleségét és kisgyerekeit. A család 1920 májusában kiutasítás folytán került Jánoshalmára minden ingóság nélkül. A családfő különböző helyeken dolgozott, míg felesége zongoratanárként kereste kenyerét. Leírása szerint a helybéliek segítették ugyan, de az infláció egyre inkább felemésztette a havi zsoldot, s így csak 1929-ben tudtak Bácsalmáson közös erőfeszítéssel új otthont építeni. Meg kell említeni, hogy a hivatalos „magyarrá válás" sem ment könnyen. Az apa 1922 januárjában kapta meg a trianoni békeszerződéseknek megfelelően a magyar állampolgárságot, míg gyermekei 1926 júniusában, felesége pedig még ennél is később, csak 1933 áprilisában.

Zimándi István a kalocsai jezsuita gimnáziumot végezte el barátaival, Belon Gellérttel{1} és Udvardy Józseffel{2} együtt, majd 1929-ben Gödöllőn belépett a Jászóvári Premontrei Kanonokrendbe, ahol teológiai képzést kapott; itt vette fel rendi neveként a Pius keresztnevet. Szülei zenei háttere, a művészetek szeretete is vezethette az irodalomtörténet szak választásában. A Pázmány Péter Tudományegyetemen a híres irodalomtörténész, Horváth János is a tanára volt. Írók, irodalmárok között mozgott: barátai voltak Ágoston Julián, a későbbi piarista tanár, valamint Magyar István, Rónay György és Thurzó Gábor. Az Ezüstkor című folyóirat köréhez tartozott, amely a katolikus értelmiségi elit megújulási folyamatát próbálta előrevinni; a kör tagjai a félfeudális egyház szellemisége ellenében egy újfajta keresztény humanizmus megvalósításán fáradoztak.{3}

Zimándi Pius magyar irodalmat, latint és gyorsírást tanított; több jelentős didaktikai munkát is írt, például a Toldi híres elemzését.{4} Később prefektusként tevékenykedett Gödöllőn,{5} és 1943-tól a Pázmány Péter Tudományegyetem Tanárképzőjében adott elő. Beöthy Tamás, a neves jezsuita így ír megemlékezésében Piusról, alias Sire-ről, ahogy diákjai hívták: „Bízott a bennünk rejlő, csírázó isteni jóságban […]. A nevelés lényegét a személyek találkozásában látta, ezért örült, ha szobájában órákat is eltöltöttünk, játszva tanulva, beszélgetve. Gondolom, mindnyájunkat megérintett szeretete, amely megkülönböztetés nélkül áradt belőle."{6}

A Jászóvári Premontrei Kanonokrend iskoláját a háború végén komoly veszély fenyegette. A rendházat a német, majd az orosz katonák is elfoglalták. A rend tagjai kénytelenek voltak átköltözni Máriabesnyőre. Zimándi Pius nyugodt életszakasza ezzel befejeződött, kezdetét vette hosszú kálváriája. A gödöllői rendház ideiglenes bezárása után először a budafoki általános iskolában, majd a gimnáziumban volt igazgató 1948-ig; 1949–1950-ben, mindentől megfosztva a budapesti, Horánszky utcai Szent Norbert Tanárképző és Hittudományi Intézetbe (a Norbertinumba) menekült rendtársaival. Az egyházi hagyomány ereje egy darabig továbbra is működött, legalább elméletileg: Pius csak 1950. március 1-jén kapott latin nyelvű engedélyt a rendtől Rómából, hogy letegye elegáns fehér szerzetesi ruháját, világoskék övét, és civilben járhasson.

1950-ben, amikor az a hír járta, hogy a szerzeteseket elhurcolják, először Zoltán öccsénél rejtőzködött Kisszálláson, majd író barátja, Rónay György menekítette rózsadombi lakása cselédszobájába. „Én akkor június 29-én utaztam vissza Pestre, ahol egy jó barátom vállalta a kockázatot, hogy lakásába befogad. Azt hittük, csak pár hétre, hiszen »őszre úgyis megbukik a rendszer«."{7} Az író fia, Rónay László irodalomtörténész a premontrei diákok hetvenéves osztálytalálkozóján így emlékezett minderre: „A riadt szerzetes berendezkedett. Ha csengő szólt, igyekezett láthatatlanná válni. A házban két ÁVH-s is lakott, tőlük rettegett leginkább. Tudták persze, hogy pap, de semmit se tettek ellene, szerették és tisztelték. A kis szobában, ahol ágya, íróasztala és egy üveges szekrény alkotta szerény bútorzatát, hamarosan megjelent Fényi Ottó.{8} Megjelent? Viharzott, mint a szélvész. Hangfogó nélkül robbant be, apám a régi barátság okán ölelte át, de ujja köré csavarta anyámat is.

– Fél? – kérdezte a kis szoba felé bökve.

– Nagyon.

– Nem kell félni, Isten kezében vagyunk."{9}

Rónay György Az Alkony éve című regényében{10} Pius az óvatos megfigyelő, Tódor Imrus alakjában kel életre. Szenvedélyesen gyűjtötte az ismereteket. Mindennap igyekezett minden elérhető lapot elolvasni, a család, a rend és az irodalmi élet köreiben szerzett információkat gyorsírással lejegyzetelni, majd legépelni. A mai internetes világban is csodálatra méltó, átfogó és alapos munka volt. Sajnos arról nem maradt fönn jegyzet, hogy háborús naplóját pontosan mikor öntötte végleges formába.

Zimándi Pius több ajánlat ellenére sem volt hajlandó elhagyni Magyarországot, sőt Budapestet sem, mert a nehéz időkben is ki akart tartani a magyar katolikus egyház és a saját rendje mellett, mondván, „ha jó volt nekem, amíg az egyház törődhetett velem, akkor amikor bajban van, nem hagyom el". Az illegálisan működő rend vikáriusaként igazgatta a közösség maradékának magyarországi ügyeit. Hivatása titkos gyakorlása ebben az időben nagy veszélyt jelentett. Iratait nem merte magánál tartani: amikor Rónayékhoz költözött, az archívumot unokahúgára, Zillich Alice-ra bízta, aki előbb a Bácsalmás melletti Tataházán, majd újpesti albérletében rejtegette a tekintélyes méretű irattömeget, egészen a hetvenes évek elejéig. Ekkor kerültek vissza Zimándi Piushoz a feljegyzések, és ekkor történhetett a napló legépelése is.

A szerzetesrendek feloszlatása után eleinte csak alkalmi munkákat kapott. Barátai kisebb megbízásokat szereztek neki a Néprajzi Intézetben (1951), majd a Magyar Nyelvtudományi Intézet nagyszótárának munkatársa lett 1952-ben. A szótárkészítés mellett folytatta titkos papi és tudományos tevékenységét. Szerzetesként, vagyis a premontrei rend szabályzata szerinti reguláris kanonokként a legnehezebb körülmények között is hivatásának akart élni. A Rónay család nagyvonalú befogadó gesztusa nyomán velük töltött tíz év után a premontrei rend római támogatásával 1960-ban OTP öröklakásba költözött rendtársával és barátjával, Hajnal Zsigmond matematikatanárral.

Zimándi Pius élete szorosan összekapcsolódott két „falujával: Gödöllővel és bácsalmási családjával. Nővére, Somossi Ferencné Zillich Elza banktisztviselő vette át szüleik családi házát Bácsalmáson. Bátyja, Zillich Pál festőművész és kereskedő a naplóban idézett időben a Bácsalmáshoz közeli Madarason vezette vegyesboltját, ahol várandós feleségével és öt gyermekével élt. A zsidóüldözések idején támogatták Domján Józsefet (alias Spirit, a „spirituális festőt [1907–1992]) és feleségét, Evelynt (Waldmann Éva [1922–2009]).{11} Domján, aki az 1950-es években Kínában megtanulta a fametszés technikáját,{12} 1956-ban először Svájcba, majd később Amerikába emigrált, de mind Piusszal, mind Zillich Pállal továbbra is szoros barátságban állt. Zillich Pált mint „magyarországi németet" az oroszok Madaras elfoglalása után, 1945 januárjában hadifogságba vitték, ahonnan 1947 őszén súlyos betegen tért haza. Legfiatalabb testvérük, Zimándi Zoltán (Anton Z. Zillich) a papi hivatást választotta. Először káplán lett az újra visszacsatolt Óbecsén, majd tábori lelkész Ausztriában, és hadifogoly Németországban 1945-ben. A kisszállási és vaskúti plébánián végzett szolgálat után 1972 nyarán politikai okokból Bajorországba távozott és német nyelvű papként tevékenykedett, majd Kölnben élt.

Zimándi Piust az irodalom mellett szenvedélyesen érdekelte a futball. Vasárnap reggel, mint mindennap, elmondta miséjét, majd délután a futballpályára ment „szép focit nézni". Az Újpest hű drukkereként vidékre is elkísérte a fiúkat, sőt arra is képes volt, hogy csapot-papot otthagyva gyorsan elrohanjon a kávéházba Göröcs János híres lábának megtekintésére.

Tudományos munkásságának középpontjában a harminc éven át végzett kutatómunka nyomán Péterfy Jenő (1850–1899) középiskolai tanár, jelentős esszéista, művészeti kritikus élete és munkássága állt.{13} A témában benyújtott kandidátusi értekezését 1968-ban Barta János és Németh G. Béla nagyon pozitív véleménye ellenére a Magyar Tudományos Akadémia – feltehetően egyházellenes indíttatásból – elutasította. A munka rövid változata Péterfy Jenő élete és kora címmel 1972-ben megjelent ugyan az Akadémiai Kiadó gondozásában, de az 1300 oldalas, teljes mű a mai napig kiadatlan. További kiadatlan munkája a Kodolányi Jánosról készített naplójegyzetei, akihez hosszú évek barátsága is fűzte. Zimándi Pius szállította Kodolányi regényeihez a teológiai és vallástörténeti anyagot. A rendtársáról, Mécs Lászlóról tervezett művéhez készült jegyzeteit a Gödöllői Perjelség Levéltára őrzi.

Közvetlenül 1973. december 20-án bekövetkezett halála előtt érte a hír, hogy a kandidátusi bizottság újraindítja az elbírálás folyamatát, ami nagy örömmel és elégtétellel töltötte el. Bácsalmási temetésén 1974 januárjában ifjúkori barátja, Udvardy József szeged-csanádi püspök mondott beszédet, majd Pius kívánsága szerint magyarul, németül és szerbül is elmondta a Miatyánkot.

Személyes emlékezet

Ma már mondhatom, hogy szerencsére nagy családban nőttem fel, ahol sok kedves embert ismerhettem meg. Pius, nekünk Pista bácsi stabil része volt életünknek, hisz anyánk, Zillich Alice, Pál nevű bátyjának lánya volt a „kedvenc" unokahúga. Nekünk, gyerekeknek ő volt az, akivel sokat sétáltunk és beszélgettünk, Baján a Dunánál, majd később a Margitszigeten és Balatonbogláron. Emlékeim szerint csendes, nyugodt ember volt, aki mindenütt meg tudta teremteni az elmélyült kontempláció és az irónia terét. Sohasem keltette bennünk azt az érzést, hogy mint tudóst valamiben zavarnánk. A munkaidőt és a pihenés, a társasági élet idejét jól el tudta különíteni. Szerettünk vele lenni, mert mint tapasztalt pap beszélgetett ugyan velünk, de soha nem próbálta ránk erőltetni a maga értékrendszerét, hanem inkább azon fáradozott, hogy megértse, mi mit gondolunk. Családi események alkalmával sokszor rábíztak engem és Miklós öcsémet. Eléggé rosszcsontok voltunk, de őt sohasem tudtuk felidegesíteni. Nem büntetett, hiszen papként, tapasztalt pszichológus módján jól tudta, hogy viselkedésünkkel csak a szeretetét keressük, és szelíden, nagy humorérzékkel kezelt minket. Így megértem, hogy sok diákja életfogytig hálás volt Sire-nek, ahogyan az intézetben hívták.

Utolsó beszélgetésünk maradt meg leginkább emlékezetemben. Anyámmal csevegett hosszan a szalonban, majd amikor hazaérkeztem, megnézte a szobámat. Toleráns anyám nevelőapámmal, Szépe Györggyel egyetértésben megengedte, hogy a gimnázium utolsó évében járva hippikorszakunk minden álmát vizuálisan is megvalósítsam. Lakásunk dekorációjának egy része emlékeim szerint sok látogatót rettenően felháborított. A belvárosi lakás cselédszobájának parkettáját például éppen virágos mezőre festettem át, a falon függő képek között a kölni dóm üvegablak hátterére demokratikusan a Beatles George Harrisonját, XXIII. János pápát és Che Guevarát ragasztottam, akik a nyelvet öltő Einstein fotóját és Heisenberg A rész és az egész című könyvének borítóját nézték. Pista bácsi alaposan végigstudírozta a szobámban látható szimbólumokat, és rezignáltan mondta, hogy ezt a nemzedéket már nem egy generáció választja el tőle. De nem firtatta, hogy miért lépek túl a konvenciókon, itt is pozitívan reagált, és megdicsért, hogy az Eötvös Gimnázium német tagozatára járva őrzöm a családi nyelvet. Amikor megkérdezte, mi akarok lenni, azt hiszem, matematikust mondtam. Biztatott, hogy menjek inkább valamilyen filológiai szakra, de óvott attól, hogy az egyetemen virtigli kékharisnyává váljak; majd kezembe adta karácsonyi ajándékát, Szerb Antal könyvét, A világirodalom történetét, és megkért, hogy ezentúl komolyan foglalkozzak irodalomtörténettel, amiben ő majd segíteni fog. Sajnos erre szívbetegsége miatt már nem került sor, de más módon talán réges-régen meglátta sorsomat, amikor születésemről írt 1956-os naplójában. Úgy tűnik, megérezte, hogy engem Kelet-Ázsia fog érdekelni. Utolsó bejegyzés A Föld megmozdul című fejezetben: Augusztus 31. péntek, Viktória Ágnes születése: „Hosszú várakozás után végre itt a távirat: Bátyám lányának kisleánya született. […] Táviratként a következő buta szöveget választottam: »Szeretettel köszöntöm az újszülöttet és kívánom, hogy a szocialista társadalomnak hasznos tagja legyen.« […] Ma meglátogatott bennünket a Nyelvtudományi Intézetben egy mongol tudós: Rincsen. Úgy hallom, az ulánbátori egyetemen nyelvészprofesszor. Végtelenül rokonszenves jelenség. Európai szabású szürke szövetruha, ezüstös haj, a jellegzetes mongol bajusz, mely kétoldalt az arcán kis szakállba megy át. Intelligens arc. Mindent megköszön. Én gyanútlanul kezet fogtam vele, jó magyarosan, és csak aztán vettem észre, hogy mellőzi a kézfogást, és mindenkinek így köszön: Meghajlik, miközben mind a két tenyerét egymásra fekteti, mintha imára tenné össze."{14}

A kiadásról

Zimándi Pius halála után Litván György szerkesztésében megjelent 1956-os naplója, A forradalom éve, amely nagy sikert aratott pontosságával, élményközeliségével és a szükséges távolságtartással.{15} A most kiadásra kerülő napló szerzője a II. világháború végéről ad képet higgadtan, plasztikusan, de ugyanakkor teljes rémülettel, egy jobb jövőért harcolva a krónikás eszközeivel.

A szinte olvashatatlan, kézírással és gyorsírással készült szöveget Zimándi Pius és unokahúga, Zillich Alice gépelte le az 1970-es évek elején. Az eredeti kézirat elveszett, kiadásunk a gépirat egy példánya alapján készült. A gépirat másolatai lappanghatnak a szerző egykori diákjainál és barátainál, ezek egyelőre nem lelhetők fel. A szöveget modernizált helyesírással adjuk közre. A jegyzetek elkészítésekor igyekeztünk a kevéssé ismert személyekről bővebb információval szolgálni, valamint a legismertebbeknek elsősorban a korszakban játszott szerepére fókuszálni. A világ- és a magyar politikának a korban vezető személyiségeit (Hitler, Sztálin, Churchill, Roosevelt, Horthy, Szálasi stb.) szükségtelennek tartottuk ezen a helyen magyarázni. A jegyzetekhez nyújtott segítségéért köszönetet mondunk Karsai Lászlónak, a rendtörténettel kapcsolatos adatokért pedig Kovács Ágnesnek.

Eschbach-Szabó Viktória

ZIMÁNDI PIUS ISTVÁN

NAPLÓJA

1944. március 19.–1945. március 17.

1944. március 19. vasárnap

Este hétkor bejön hozzám Frici, Berci és Gligor, hogy nagy újság van: a németek megszálltak bennünket. Pesti vendégek hozták a hírt. És hogy Horthy tegnap Hitlernél volt, visszatartották, míg a németek bevonulnak. Szombathelyit, a vezérkari főnököt{16} is visszatartották. Vadabbnál vadabb rémhírek. Izgalom, nyugtalanság… A rádió nem mond be semmit. A déli órákban és délután hallgatott, berepülés lehetett. Aztán komolyzenét adott a rendes műsor helyett.

Március 20. hétfő

Még mindig nem tudunk semmi biztosat. Kossuth halálának 50. évfordulója. Kállay miniszterelnök{17} beszéde elmaradt. A reggeli lapok közölték a mozik és színházak szüneteltetését és gyűléstilalmat. A komikus csak az, hogy a gyűléstilalom az Országgyűlés Kossuth-ülésére is kiterjed.

Rémhírek. A rádió még mindig nem mond semmit. Az újságok sem.

Március 21. kedd

Ma voltam először Pesten a megszállás óta. Az állomáson igazoltatnak, de magyar rendőrök. Az utcán minden rendes, az élet megy tovább, csak német katonából van több, mint ennek előtte. És időnként egy-egy teherautó vonul el az utcán ágyúval, ez is német. Az Astoria szálló erkélyén – ott a főhadiszállásuk – két fegyveres német katonát látni: őrség. Igazoltatás napközben is van a villamosokon. A közönség látszólag nyugodt. Azt hiszem, ez csak a külszín. Belülről mindenki más. Az újságokban semmi, még célzás sem. Egyedül a Deutsche Zeitung vezércikke 1919-ről vonatkoztatható ide. Ennek utolsó mondata: szükséges az erős belenyúlás. – A rádió teljesen átállt, csak német híreket közöl. A rádió előtt hír szerint – ezt nem láttam – szintén német katonai őrség áll.

Még mindig nem tájékoztatják a közönséget. Így aztán persze a legkülönbözőbb hírek vannak forgalomban. Hogy mi igaz belőlük, mi nem, azt lehetetlen megállapítani. Mesélik, hogy kb. 33 ezren jöttek be, és helyenként ellenállás volt a mi részünkről. Hogy hol? Erről is különböző hírek keringenek. Debrecen? Miskolc? Újvidék? Kolozsvár? Több oldalról hatoltak be a németek: a szerbek és románok felől, keletről, nyugatról. Ugyancsak a hírek szerint a kormányalakítást senki sem akarja vállalni. Imrédy{18} ahhoz kötötte, hogy előbb menjenek ki a németek. Reményi-Schnellerről{19} egész drámai részleteket tud a túlfűtött fantázia. Állítólag Horthy megkérdezte tőle, vállalja-e a miniszterelnökséget, erre ő azt válaszolta, hogy csak határozott parancsra, de akkor rögtön fejbe is lövi magát. És kitette maga elég az asztalra a revolvert. Azt mondják, Hubay{20} sem vállalja. Szálasi nevét nem hallottam emlegetni. Említették még Rajnisst,{21} Sztójayt.{22}

Letartóztatások is vannak. Ezen a téren aztán a legvadabbak a hírek agyonlövésekről és egyebekről. Aránylag megbízhatónak látszik, hogy őrizetbe vették Kállay miniszterelnököt, Keresztes-Fischer belügyminisztert,{23} Baranyai Lipótot,{24} a Nemzeti Bank volt elnökét, Malasits Géza{25} szociáldemokrata képviselőt és sokan másokat. Állítólag Bajcsy-Zsilinszky{26} rájuk lőtt, mire három lövést kapott: lábába, kezébe, hasába; kórházban van. És ugyancsak állítólag elfogatóparancsot adtak ki Szekfű{27} ellen is. Sikerült azonban megszöknie. Bethlen{28} is megszökött. És sokan mások. Főleg a zsidókat viszik a németek, és azok közül is főleg a gazdagokat.

R. Gy.{29} előadást tartott délután hatkor a szabadegyetemen Proustról. Igen értelmesen. Voltak vagy nyolcvanan, ami sok, tekintve a zavaros helyzetet. A bizonytalanság érzése még mindig körülfog és fojtogat bennünket, mint a nehéz téli köd. Előadás után felmentünk együtt Th.-hoz.{30} Az eső esett, lehangoló idő volt, Th. éppen egy lexikonon dolgozott. Vidám volt és szellemes, mint rendesen. Saját bevallása szerint izgatott és hányingerek gyötrik. Tőle hallottam még, hogy Kállay ellenállást akart, de a minisztertanács leszavazta, hogy semmi értelme. R. Gy. annyira levert, hogy két napja enni sem tud.

Nyolc órakor elváltam tőlük, és elindultam a Keleti pályaudvarhoz. Az utcára érve vaksötétség fogadott, és vacak, borús idő meg nagy víztócsák. Türelmesen kerülgettem a tócsákat, vélvén, hogy csak a mellékutcában hiányzik a világítás. Az Apponyi térre érve ugyanez a helyzet várt. A villamosok álltak, sötéten. Feneketlen sötétség mindenütt. Nyomasztó érzés volt, mert nem tudtam, mi a háttere, berepülés-e vagy a német megszállással függ össze, és valami komolyabb lóg a levegőben. Azért fölszálltam az egyik villamosra, és nagy naivul megkérdeztem, miért állanak a villamosok. A vérbeli pesti válasz csak ez volt: „Na miért? – De aztán megtudtam, hogy berepülés van. Jobbnak találtam gyalog nekivágni a Keletinek. Kellemetlen érzés volt botorkálni a sötétben. Főleg a sarkoknál jöttem zavarba a járdaszegélyek miatt. Még szerencse, hogy egyes helyeken kimeszelték. Az időnként el-elrobogó autók világítása is segített. Várakozásom ellenére sok ember mászkált az utcán. Csöndesek voltak, de vidámak, nevetgélők, beszélgetők. Különben elég néma volt a város, szinte szokatlan. Csak a rendőröknek a szava hallatszott időnként: „Zseblámpákat eloltani! – Na meg a rikkancsoké: „Sport, Esti Újság! De senki se vett tőlük semmit. Nem érdekelt az újság senkit, egyik-másik oda is szólt: „Nem kell az most! – Különös, furcsa hangulat fogott el végig a hosszú úton.

A Keletin csak egy ajtót hagytak nyitva, ott is igazoltattak minden belépőt. A vonatok rendszeresen közlekedtek, az enyém hét perce ment el. Meg kellett várnom a következőt. Egy óra várakozási idő. Beültem a váróterembe és olvasni kezdtem Kazinczy életrajzát Négyesytől.{31} Aztán telefoncsöngetés, a kapus fölveszi a kagylót, leteszi, szó nélkül odamegy a kapcsolóhoz, és eloltja a villanyt. Mi meg ülünk ott a vaksötétben és teljes bizonytalanságban: nem tudjuk, gépek jöttek-e, talán bombázni is fognak. De azért senki sem kérdezi, mi van. Ez a telefoncsöngés, villanyoltás, illetve -gyújtás megismétlődik még egy párszor. Szerencsére olyan „minden mindegy"-es hangulatban vagyok, és izgalommentesen, türelemmel várom vonatom indulását.

Mikorra hazaértem, itthon mindent elég vastag hó födött.

Március 22. szerda

Este kilenc óra felé a rádió bemondta az új kormányt, és azt, hogy a német megszállás „kölcsönös megegyezés alapján" történt az erők minél teljesebb mozgósítása érdekében. Hogy a régi kormány mikor mondott le, arról semmit. A bemondás előtt is, utána is indulózene. És előtte több ízben beolvasta, hogy rövidesen fontos bejelentést tesznek. Persze hogy izgatottan vártuk a bejelentést. Most már a feszültség a lelkekben némileg feloldódott, most már biztosan tudtuk, mi van. De hogy mi lesz? Mindenki aggódik a jövőért. Az eddigi aránylag nyugodt életnek vége, mert ez mozgósítást jelenthet, bombatámadásokat. Vért és borzalmat. A mi háborúnk csak most kezdődik.

A német rádió is kommentálta az eseményeket. „Rendszabályok"-nak nevezi a megszállást. Eddig erről a német rádió is hallgatott.

Állítólag ultimátumot kaptunk a németektől, hogy ha nem parírozunk, akkor ostromállapotot hirdetnek ki, és teljesen átveszik a hatalmat. Ez ma este hat órakor járt volna le. Öt órakor az új, a Sztójay-kormány már le is tette az esküt.

Március 24. péntek

Tegnap már korán reggel bementem Pestre. Együtt utaztam egy egyetemistával. Tőle hallottam, hogy az egyetemisták fele ujjongva fogadta a németeket és a tőlük kirendelt vezetőt, a másik fele pedig emezeket szidta.

Az állomáson még mindig igazoltatnak. – Megvettem az összes kapható reggeli lapot. Deutsche Zeitungot is kértem. „Nincs – volt a válasz –, elfogyott, mert a Népszava helyett is azt veszik." Persze, gúny volt. Mondom: „Adjon egy Népszavát! Válasz: „Annak még a nyomdája is elfogyott. Szétverték a németek, mihelyt bejöttek. Ma már nem jelent meg a Magyar Nemzet. Úgy hírlik, hogy az Esti Kurír is megszűnik.

A Fővárosi Levéltárban akadt volna egy kis dolgom: a kutatás szünetelt, hurcolkodtak a bombatámadások elől. Az egyetem felé menet látom, hogy tódul ki az ifjúság és a tanárok (köztük Eckhardt Sándor{32} is, kiről szintén az a hír járta, hogy letartóztatták). Érdeklődésemre megtudom, hogy berepülés van, és miután az egyetemen nincs óvóhely, széteresztették a hallgatóságot. Ugyancsak itt tudom meg, hogy a dékáni hirdetményekre valaki egy tussal írt plakátot tett ki ezzel a szöveggel: „Aki az új kormánynak engedelmeskedik, hazaáruló!" Tájékoztatóm látta azt is, amint az Astoriából hozták ki az embereket – zsidónak látszottak –, egy teherautóra tették fel őket, és elvitték valahová. Állítólag a Lánchíd mellett van egy óvóhelypince, és ott gyűjtik össze a letartóztatottakat. Meg az Astoria pincéjében. Magam is láttam később ilyen teherautót. A tetején ponyva, belül állítólag a letartóztatottak, körülöttük pedig német katonák, rohamsisakkal és puskával.

Ezen a napon már jóval több német katonát láttam, de az Astoriánál nincs már őrség. A Nagykörúton végignéztem egy 25-30 hernyótalpas teherautóból álló német csoport elvonulását. Mindegyik autó tömve katonával. Autóik homokszínűek. Már a Margit hidat is őrzik. Nem a magyarok. Két teherautóra szerelt négycsövű ágyúval a híd közepén a járdán.

A mozikat, színházakat újból megnyitották. A falakon, a járdákon újra látható krétával a régi fölírás: „Szálasi". Az idő hideg, fagypont körüli. Fagyos szél fúj állandóan, de ezek a németek nem fáznak, télikabát alig egy-kettőn van.

Még ugyancsak kora délelőtt fölmentem az Eszterházy utcában lévő zeneműtárba.{33} Itt is hurcolkodnak, de vidéki lévén, kiadták, amit kértem. A múzeumkönyvtár hurcolkodás miatt zárva, az Egyetemi Könyvtárban töltöttem a délelőttöt.

A legújabb hírek. Vonatközlekedés csak Sátoraljaújhelyig és Szolnokig van, tovább nincs. – A francia követséget letartóztatták (?). – A mátyásföldi repülőtér elfoglalásának állítólagos története: 50 német repülő érkezését jelentették. Mikor megérkeztek, a mieinknek feltűnt, hogy sokan vannak és ejtőernyős ruhában. Azonnal nekimentek a németek géppisztollyal annak a pár magyarnak, aki ott volt, és lefegyverezték őket. Délben aztán bocsánatkérések mellett adták vissza a fegyvert a magyaroknak, mondván: ne haragudjanak, de ennek így kellett történnie. – Kanizsán állítólag elvágták a telefon- és egyéb drótokat, és szintén géppisztollyal mentek neki a vasutasoknak, hogy engedelmeskedjenek. – És ugyancsak állítólag a magyar katonáknak nem szabad kijönniük a kaszárnyákból – bár én nagyon sok magyar katonát láttam a pesti utcákon –, és rossz kosztot adnak nekik, hogy „csillapodjanak, ne legyenek olyan vérmesek". Hír szerint az első éjjel szívesen nekimentek volna a németeknek. Itt is ellentmondóak a hírek. Egyesek szerint fiatal katonatisztjeink örülnek a német beavatkozásnak, mások szerint az ellenkezője az igaz. Nehéz itt tisztán látni. És mindenki a saját pártállása szerint ítéli meg a helyzetet, aszerint, hogy németbarát, vagy az angolokkal rokonszenvez.

Tegnap délután itthon a gimnáziumot ½ 1 órakor lefoglalta egy német katonai küldöttség. ½ 2-re már meg is érkeztek a németek, egy 500 emberből álló kötelék a legkülönbözőbb fegyvernemből összeállítva, kitűnő felszereléssel és igen fegyelmezetten. Azt mondják, hogy nagyon udvariasak voltak, és hogy az Afrikakorpshoz{34} tartoztak. Albániából jöttek, nyolc napja voltak úton. Megérkezésükkor rögtön nekifogtak tisztálkodni. A padokat kihordták, de elfelejtették visszarakni, cserébe a konzervdobozokat hagyták a termekben. Fél hatkor váratlanul eltávoztak, más parancsot kaptak.

Ugyanaznap este.

A hazai németségnek adott pénteki rádió-előadások eddig így kezdődtek: „Köszöntjük katonáinkat és népünket a német köszöntéssel – és ekkor elhallgatott kis szünetet tartván. Ma már odamondta a „Heil Hitler-t is. A rádió hírszolgálata egészen német lett. A német rádiót már nem érdemes hallgatni, ugyanazt kapjuk itthon is, csakhogy magyarul. Azonkívül mindennap kapunk egy kis propaganda-előadást a zsidóság ellen. Na és a régi színvonalas esti híranyag-összefoglaló helyett ugyanezen a címen ismert és kevésbé ismert jobboldali újságírók olvasnak fel személyesen. Az egyiknek a hangja erősen borízű, mintha a kocsmaasztal mellől szólalna föl. Ez utóbbiak azonban nem összefoglalók, hanem a napi híranyagból kapnak ki egy hírt és ahhoz fűznek pár perces propaganda-előadást, amelynek színvonala meglehetősen egyenetlen. A hírek végén szokásos lapszemlében pedig már olyan lapok is szerepelnek, amelyeket eddig itt nem lehetett hallani, így lépten-nyomon idéznek a nemzetiszocialista beállítottságú Magyarságból.

Az oroszok már csak 100 kilométerre állnak a Kárpátoktól. Kósza hírek terjednek a magyaroknak Aradra és az ún. szerb Bánátba való bevonulásáról. Ugyanezek a hírek már napok óta tudták azt is, hogy több külföldi követünk megtagadta a közösséget a jelenlegi kormánnyal. Ez utóbbi hírek, úgy látszik, helytállók, mert a ma esti budapesti rádió szerint több követet megfosztottak magyar állampolgárságától, köztük a svéd követet, Ullein-Reviczkyt is.{35}

Március 27. hétfő

Reggelre téli táj fogad; minden belepve vastagon hóval, még a fák gallyai is. Délben +3 °C van. A hó napközben is többször esik.

Az éjjel húsz német katona hált a gimnázium tornatermében.

A „Tisza-záróvonal"{36} megszűnt. A német megszállás óta tilos volt az utazás Tiszántúlra és onnan ide. Miért? Nem tudom.

Március 30. csütörtök

Pesten. Megpróbálom rögzíteni benyomásaimat.

Először elmentem a nyomdászok egyesületébe kutatni egy adat után. Az időpontot rosszul választottam meg: „a hatóság" volt náluk. A rendszerváltozás! Kifelé jövet megszemléltem a lépcsőfeljáró előtti földszintes vasajtót rácsos szerkezetével. Úgy látszik, sztrájk esetére szól ez a berendezés. A Fővárosi Levéltár után – az idő rossz; egész idő alatt esett az eső – a Nemzetibe tartottam jegyet váltani A kaméliás hölgyre. Csodák csodája! Azelőtt órák hosszat kellett álldogálni, összeköttetéseket igénybe venni egy-egy színházjegyre, pláne erre az előadásra, most meg valósággal dúskálhattam a jegyekben. Időközben csatlakozott hozzám egy barátom. Mesélte, hogy Somogyváry Gyula{37} írót elvitték, állítólag az Intelligence Service tagja volt, továbbá hogy sok a csúnya feljelentés a magyarok részéről. Úgyhogy már maguk a németek is sokallják és botránkoznak.

Délfelé az egyik újság nagyhangú címmel jelent meg: „Döntött a minisztertanács a zsidókérdés ügyében! Most látni, mennyi embert érdekel ez a kérdés. Az újságban tulajdonképpen nem volt semmi részlet, csak maga a tény, hogy döntöttek, de mivel a rikkancsok is így árulták: „Itt a zsidókérdésben a döntés, úgy vették, mintha ingyen osztogatták volna. Számoltam: a Nagykörút és Rákóczi út sarkán két egymás mellett árusító rikkancs ugyanabból az újságból (Déli Magyar Szó) percenként átlag 7-8 darabot adott el. A Kossuth u. sarkán lévő még többet.

Délben hozta az Új Nemzedék a hírt: az iskolákat bezárták.

A Szenteleky Társaság{38} óbecsei közgyűlését és tervezett irodalmi estjét „elfújták az események – amint Csuka Zoltán{39} írja levelében. – A meghívók elkészültek ugyan, s épp aznap kellett volna szétküldenünk, amikor az ismeretes események bekövetkeztek. Azóta ugyan a gyülekezés ismét szabad, ki meri azonban a felelősséget vállalni, hogy nyolc-tíz városból összetrombitáljon embereket, s akkor ha mindent előkészítettünk, jöhet, Isten tudja, minden rendelkezés, vonatok leállítása stb., stb., és megint csak nem tarthatunk semmit.

Április 1. szombat

Miután az iskolaévet bezárták, az éppen folyamatban lévő lelkigyakorlatokat megrövidítették. Tegnap délután már semmi sem volt, délelőtt zajlott le az utolsó beszéd. Utána elénekelték a Himnuszt: Isten, áldd meg a magyart!

Ma szentáldozás a diákoknak, utána az osztálytermekben kellett gyülekezniük a további utasítások, a bizonyítványkiosztás napjának közlésére. Kicsit beszéltem a fiaimnak. A lényege ez volt: Legyenek becsületes keresztények, becsületes magyarok és legyenek hűek önmagukhoz, ez az üzenetem erre az öt hónapra, amíg a vakáció tart, vagy ha a Jóisten úgy akarja, hogy ne találkozzunk többet, akkor üzenet egy életre.

Utólag bántott, hogy elfelejtettem a lelki helytállásról is beszélni, és arról, hogy ne veszítsék el a fejüket. Erre ugyanis szükség van, látom a szülőkön. Egyik-másik nagyon meg van ijedve. Hiszen okuk van rá elég. Az orosz elérte már a Kárpátokat, a légitámadásokkal most már komolyan számolni kell, eddig elkerülhettük. A jövő bizonytalan és sok küzdelmet, fájdalmat rejt magában. A fiúk jobban tartják magukat, mint szüleik, nem csoda, fiatalok.

Április 3. nagyhétfő

Este ¾ 11 óra. Légiriadó van, de nem megyek le az óvóhelyre. Inkább itt ülök a szobámban abban a hiszemben, hogy a mi községünkre úgysem jönnek. Riasztva van Budapest–Bácska–Győr körzet. Pest felől egyelőre semmit sem lehet látni.

Ma délelőtt támadták először az angolszászok Budapestet. Nagy az izgalom, mert mindenki tudja, hogy ez csak a nyitány. Itt – kb. 18-20 km-re vagyunk a fővárostól – egyesek hallották is a robbanásokat. Gépeket látni nem lehetett. A támadás után már magam is láttam Pest felett a füstfelhőt, hosszan, laposan, elnyúlva.

A rádió du. ¾ 5 órakor bemondta, hogy bombázták a fővárost, emberéletben kár esett,{40} és hat bombázógépet lelőttek. Közelebbi helymegjelölést nem adott. Bemondta még, hogy Pestről elutazni pesti lakosoknak szigorúan tilos. Úgy látszik, a pánikot akarják a tilalommal megakadályozni. De már jelezték, hogy Pestet kiürítik. Az újságokban sem volt több, mint amit a rádióban hallottunk, pedig izgatottan vártuk, hogy hol bombáztak. A Pestről érkezők értesítéseire vagyunk utalva. Szerintük kb. 400 bombázó támadta a várost, közelebbről a Ferencvárosi pályaudvart, valami olajfinomítót a Soroksári úton – ennek a füstje látszhatott idáig –, és általában az Üllői út tájékát. Egyébként a rémhírek áradata indult meg. De azt mondják, hogy Pesten belül semmit sem látni, az élet megy tovább a maga útján. Holnap bemegyek magam is megnézni, föltéve, ha nem lesz beutazási tilalom.

Gyönyörű, holdvilágos este van, délelőtt ragyogó napsütés volt. A délelőtti gépek valószínűleg amerikaiak lehettek, azok szoktak nappal támadni, ezek a mostaniak pedig angolok. Ma egyébként kb. ezer magyar katona érkezett beszállásolásra a gimnáziumba, egy zászlóalj, huzamosabb időre. Innen egyenesen a frontra mennek. Mennyivel jobban fel vannak szerelve a németek, mint mi. A napokban megint itt hált 150 német katona. A mai nap eseményeihez tartozik még a nyári időszámítás bevezetése is: egy órával igazították előre az órákat.

Az idő múlik, még mindig semmi.

Egy horvát szülő járt itt ma délután. Nagyon borúlátó. Azt mondja, hogy jön a bolsevizmus. Horvátországban a kommunisták irtják a papokat és apácákat. Karjukból szíjat hasítanak – mindjárt illusztrálta is –, és megskalpolják őket. Biztató kilátások!

Este ½ 12 óra. Most mondja be a rádió: „Légoltalom, pihenj Békés, Karcag!" – Pest felől még mindig semmi.

½ 1 óra, éjfél. Valamivel 12 óra előtt mentem ki ismét ide a folyosóra szemlélődni. Már támadtak. Hamar átszaladtam a Pest felőli oldalra, egy második emeleti ablakban állapodtam meg. Igen látványos, de egyben nagyon fájdalmas tűzijáték varázsolódik elém a messzi távolból. Leírni nagyon nehéz. Nyomjelző lövedékek szaladnak fölfelé, olyanok, mint felfelé ívelő, futó vörös gondolatjelek. Aztán egymás után vakító fehér fények gyúlnak ki, számolom őket: egy, kettő… harmincig jutok el. Egy csomóban, karácsonyfa alakban lebegnek az égen, mint fényes állócsillagok. Egyszerre több is ezekből a „karácsonyfák"-ból. Amint az egyik füzér kialszik, dobják is már le a következőt az angolok, hogy jobban láthassanak. Közben mind sűrűbben – mint a rakéták – villámszerű föllobbanások, fénycsóvák villannak föl. És ezt az egész, borzalmakat sejtető tűzijátékot állandóan a fényszórók hatalmas sugarai pásztázzák.

Alig tart fél óráig. Aztán először az állócsillagok hunynak ki, majd ritkulnak a villámszerű lobbanások, azután már csak egy-egy kései vörös nyomjelző szalad föl az égre – ezek a mi légvédelmi ágyúink lövedékei –, végül az állandó kísérő robbanások is megszűnnek.

Az első éjjeli angol támadásnak vége. Mi maradt utána?

Április 4. kedd, este

Most érkeztem meg Pestről a szemleutamról. A szokásos vonatomról ismét elkéstem, ismét egy órát kellett üldögélnem a Keleti várótermében, ezúttal – őszintén bevallva – szorongások között. A délután látottak nem valami biztatók.

Megérkezésemkor izgatottan lesem, milyen a hangulat. Próbálok beszélni itt is, ott is valakivel, értesüléseket akarok szerezni, hol, merre lehet látni a bombázás eredményét. Az első benyomásom: az élet megy tovább. Sok a rémhír. Megkísérlem kihámozni belőlük a valót, és nekiindulok az Üllői út felé, mert erről azt hallom, hogy romokban hever. Megkönnyebbülve utazom rajta végig a villamoson, mert a hír valótlannak bizonyult. Az egyetem egyik orvosi intézetének mögöttes területéről látok tolongást, oda is eshetett valami. Két mellékutca elzárva, az egyik – a Márton utca – bejáratánál jobbra a harmadik házban fölfedezem az okot. Háromemeletes ház – volt. Most egy szinten van a földdel. Még mindig füstölög. Mikor később gyalog visszamegyek, érdekes menekülésről hallok. Egy fiatal anyát a vészkijáratnál kisodortak az óvóhelyből, kisgyereke bent maradt a gyerekkocsiban. Biztosra vették, hogy ott pusztult. Mikor a mentési munkálatokban odaértek, örömmel látták, hogy a kicsi csodával határos módon megmenekült. Vasrudak kerültek föléje, ezek megóvták a kőtörmelékek ráhullásától. A katonák serényen dolgoznak. Csak egy ház sérült meg az Üllői úton, ablakai az egyik emeleten kitörve, a vasredőny elgörbülve és a fal egy részen behorpadva. A ház előtt az utcán bútorok. Innen már hurcolkodnak.

A Gyáli útnál leszállok. Innen már gyalogosan szemlélődöm tovább. Minél beljebb érek, annál vigasztalanabb kép fogad. Az első benyomás: vajon mit kereshettek itt, hiszen kórház kórház hátán és egészségügyi intézetek. A védőnőképző intézet ablakai betörve, ugyanez a kép fogad a kórházaknál is. Kívülről állnak, de mondják, bent a pavilonokban, az udvarokban sok kárt tett a bombázás. Oda viszont nem engednek be. Egy óvóhely tele gyermekekkel, orvosokkal és ápolónőkkel. Telitalálatot kapott, ott pusztult mindenki, aki benne volt. Az ajtóknál visszatartják a betegek érdeklődő hozzátartozóit is. Épp most ért oda egy csoport munkaszolgálatos, eltűnnek a kapuban.

Az idő tavaszias, kellemes, megenyhült. Ebben a tavaszi napsütésben komoly arcú emberek hullámzanak a járdán. Csupa egyszerűbb ember meg pap. Bizonyos távolságra egymástól az út mentén fegyveres magyar katonák állanak őrt. Mindjárt rászólnak az emberre, ha megáll. Sétálva szemlélődni azonban szabad. Többen azért meg-megállnak a kórházak hosszú fakerítésénél, hogy a réseken keresztül valamit lássanak. Egyik helyen egy munkásasszony sírdogál csendesen. Megérdeklődöm, miért sír. Az urát vesztette el és tizenegy éves, egyetlen gyermekét. Most itt áll egyedül, de nem átkozódik, nem kárhoztat senkit, csak szeméből folydogálnak lassan a könnyek. Néha egy-egy sóhaj szakad ki belőle: „Óh, Istenem!" Nem engedik be a holttestekhez. Ott állok mellette, tehetetlenül.

Odább egy nagy keresztútnál – a Könyves Kálmán út ez – jobbra nagy füsttenger fogad, itt még mindig ég valami. Nagy területen. Arrafelé nem engednek, csak tovább egyenesen a Gyáli úton. A sarkon egy elárvult villamos. Üres. Ablakai betörve. Egy erősebben bombázott rész következik. Nagy bérházak, csupa kisemberek lakása. A tömeg itt már nagyobb. A házaknál ki-be járnak a csomagokkal megterhelt emberek, az elköltözők. A halottakat már előtte való nap elszállították. Sokan voltak. Számot még nem tudni, de több száz lehet. Az utakon itt is katonák, kíváncsi lézengők. Egy-egy szerelmespár tarkítja a sokaságot. Éppolyan önfeledten néznek egymásra, mintha körülöttük semmi sem történt volna.

Balra, a vasúti sínen túl, egy emeletes házat kettébe szelt a bomba. Belátni a második emeleten egy szobába. A szoba negyedik fala leomlott, a bútorok szomorúan tekintenek a járókelőkre. Jobbra a házak épek, úgy-ahogy. Az ablakok azonban mindenütt betörve. Előttünk kissé úgy fest, mint egy külvárosi korzó. Sokan ünnepi ruhában. Két egyszerűbb asszony jön szembe velem, meglep vidám arcuk. Megmagyarázzák: körülöttük mindegyik ház lakói meghaltak, őket megmentette a Jóisten. Az óvóhelyen élték át a borzalmas időszakot, csak úgy dobálta őket a légnyomás. Aztán rámutatnak az egyik házra: „Abban a házban mindenki meghalt. Az óvóhelyük az udvaron volt és telitalálatot kapott. Egy munkásnak a felesége tizenegy gyermekével veszett oda." Borzalmasabbnál borzalmasabb dolgokat mesélnek. Egyik legmegrázóbb: egy anya viszi a kisgyermekét az utcán a karjában. Egyszerre csak föltűnik neki, hogy valami folyik a kezére. Odanéz: kisgyermekének feje hiányzik. Leszakította a légnyomás.

Közben az utcán továbbra is sürgés-forgás. Tehergépkocsik, motorkerékpárok robognak. Viszik a megmaradt holmikat. Amott kenyeret hoznak egy teherautóval. Folyik a tervszerű segítési munka.

Árusok bódéi tűnnek elő. Valahogy megmaradtak. Nem éppen épségben. Az egyiknél egy öregasszony takarítgat komoly arccal. Talán mindene ott veszett. – Saroknál vagyok, a másik oldalon mély tölcsér. Kőtörmelék, fadarabok. Ez maradt meg egy vendéglőből. Egy odavalósi ember tájékoztat: az asszonyt és fiát már kiásták, de a vendéglős holtteste még nem került elő.

Olyan az egész, mintha valami borzalmas orkán zúdult volna végig a tájon. A fák is kitörve, helyesebben szólva – ami föltűnt nekem – nem törés látszik az ágakon, hanem mintha lemetszették volna őket törzsükről.

Úgy hallom, egy repülőgépgyárat arra Dunaharaszti felé teljesen tönkretettek a bombázók. Sok munkás odaveszett. Egy ismerősöm, akinek a bátyja ott dolgozik, meséli, hogy a bátyja száz emberből álló csoportjából csak 17-en jelentkeztek újra a munkánál. A Ferencvárosi pályaudvart is eléggé eltalálták. Pestszenterzsébeten is nagy a pusztítás. Alapjában véve terrorbombázásról beszélni nem lehet, bár az újságok – propagandaszempontból – annak nevezik. Mindenütt van a közelben gyár vagy vasútállomás vagy más katonai célpont. Igaz, hogy a közelben sok a kórház és kisemberek lakásai.

Szorongó érzéssel ballagok vissza. Tűnődöm és lesem az embereket. Kíváncsi vagyok, kit szidnak. Senkit. Hallgatnak. Hallgatnak és dolgoznak. Sehol egy lázító szó. Őszintén szólva, csodálkoztam. Igaz, hogy már csaknem huszonnégy óra telt el azóta, de egy ismerősöm is megerősíti tapasztalatomat. Ő a közelben élte végig az egészet, utána rögtön ott tartózkodott, a halottak elszállítását is végignézte. Csak egy képre emlékszik vissza: az egyik óvóhely bejáratánál két zokogó fiatal férfi, a feleségüket siratták szó nélkül, rázkódva, könnyekkel. Ez volt a legnagyobb kitörés, amit látott. Hogy belül mi van? Ki tudja? Óvatosság ez vagy lelkierő?

Bent a városban nagy sárga plakátok a falakon. Előtte kíváncsi olvasók: a kiürítési rendelkezések. Csak az megy, aki akar, nem kötelező az elköltözés. Találkozom egy öreg munkással. Beszélgetni kezdek vele, főleg a munkásréteg véleménye érdekel. „A családom a Duna partján ül, mindenünk odaveszett" – mondja, de olyan hangsúllyal és olyan közömbösen, mintha arról értesítene, milyen számú villamosok mennek a Nagykörúton.

Reményik{41} egy verse motoszkál a fejemben, az „Omnia mea mecum porto". Hadd írjam ide egypár sorát:

Mindenemet magammal hordozom,

Ha nem vesztettem el a lelkemet!

[…]

Nem az enyém tán a házam, ha leég,

Vagy véletlenül más foglalta el?

[…]

A kémény most már bennem füstölög,

És illatot a kert bennem lehel.

Bennem hallik az eső kopogása,

Amint veri a hű öreg tetőt.

Bennem van mindennek igazabb mása.

Április 5. szerda

Kiegészítésül a tegnapiakhoz mai postámból egy 16 éves pesti diák leveléből:

„Pillanatnyilag még élek, és ezért sietek felhasználni az alkalmat arra, hogy írjak. A légitámadást az iskolánktól nem messze lévő egyik nyilvános óvóhelyen élveztem végig. Hatalmas kalamajkát csapott a légvédelem, még a pincében is pislákolt a villany a dörgésektől. Lakásunktól viszonylag nem messze, a Himfy utcában egy magánházat kettészelt a bomba. A Horthy híd{42} budai hídfőjénél súlyosan megsebesült gránátszilánkoktól – melyekből egyébként magam is 11 különböző nagyságút szedtem össze az utcán – egy ló. A kőolaj-finomító meg az Üllői út és a Soroksári út felől talán még most (esti 6 óra 58 perc 25 mp) is látszanak a különféle lehetetlen színű füstfelhők. – Most olvastam ki a Magyarországot, mely szerint idáig hat bombázót lőttek le. Őszintén én kívánok legalább hatvanhatot! Mindenesetre ez a légitámadás már elég komoly volt.

Holnap valószínűleg egy történelmi esemény fog lejátszódni Nagykovácsynál:{43} megveszem, illetve megkapom a harmadik számú nyakkendőmet.

E vonallal lezárom a mai napot, és amennyiben élek, holnap tovább írok.

– – –

Tegnapi soraim óta az éjjel még egyszer légitámadtak. Alig félórai alvás után három kerek órát álltam az óvóhelyen, miután már aznap délelőtt lejártam a lábaimat. Ma bizonyítványosztás után az egyik osztálytársammal körülnéztünk a világban, és így összesítve tudok mondani egy-két dolgot.

A Szent Margit intézet{44} sarkára, a ciszterci templom{45} mögött az útra, a Nagyboldogasszony útra, a gyümölcsösbe és a Zilahy Irén{46} (színésznő) villájára esett bomba. Szám szerint nyolc darab. Ebből talált – értve, hogy komoly károkat okozott – három. Zilahy