A sólyom visszatér

Andrea Schacht

A sólyom visszatér

A mű eredeti címe

Der Sünde Lohn

© 2011 by Blanvalet Verlag, a division of Verlagsgruppe

Random House GmbH, München, Germany

Hungarian translation © Csősz Róbert

© General Press Könyvkiadó, 2014

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

CSŐSZ RÓBERT

Szerkesztette

SZABÓ PIROSKA

A borítót

KISS GERGELY

tervezte

ISBN 978 963 643 585 1

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: 299-1030

www.generalpress.hu

generalpress@lira.hu

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA

Az e-könyv konvertálását a Content 2 Connect Kft. végezte

2014

Sajgó szívem megszakadna bár

a nagy fájdalomtól, halott lennék régen,

a Szeplőtelen még csak meg se lát,

terhére vagyok, ez az én ínségem.

Névtelen költő

Szereplők

Alyss — szőlőbirtokkal is rendelkező bor- és szőrmekereskedő asszony, aki öt gyermek mellett egy házipapnak és mindenféle jószágnak is gondját viseli.

Marian — Alyss ikerfivére, aki a gyógyítás tudományának szenteli magát, és akire testvére a legnehezebb helyzetekben is bizton számíthat.

A háznép:

Arndt van Doorne — Alyss férje, akibe légypiszoknyi tisztesség sem szorult.

Merten van Doorne — Arndt mostohafia, aki súlyos pénzzavarba kerülve kész munkát vállalni Alyss borkereskedésében.

Hilda — házvezetőnő, a tisztaság és a babonák megszállottja.

Peer — tisztességben megőszült kereskedősegéd, aki önmagára és másokra egyaránt képes vigyázni.

Leocadie — Alyss unokahúga és egyik védence, akit nem múló szerelmi bánat kínoz.

Frieder és Lauryn — testvérpár, akiket igen megviselt apjuk elvesztése, de igyekeznek minél gyorsabban kiheverni a sorscsapást.

Hedwigis — Alyss unokahúga, akit sikerült leszoktatni a feleselésről. Rövid időre legalábbis.

Tilo — Alyss unokaöccse, aki előtt egy angliai úton kitágult a világ.

Magister Hermanus — házipap, aki igencsak botladozik az erényhez vezető úton.

Magister Jakob — nagy tudású jegyző, aki titokban hősies dolgokra képes.

Beste — fekete kandúr, de azért senkire sem hoz balszerencsét.

Kegyes — fiatal kutya, még csak most tanulja a házőrzés mesterségét.

Jerkin — ez idő tájt éppen szárnyaszegett fehér vadászsólyom.

Herold — harcias kakas, a reggel könyörtelen hírnöke.

Góg és Magóg — egy gúnár és három liba, akik a bibliai pogány népség után kapták a nevüket. És nem is minden ok nélkül.

Barátok, ismerősök, rokonok:

John of Lynne — a testvérekkel jó barátságban álló angol posztókereskedő, jelenleg ugyancsak kissé szárnyaszegett, ám ennek ellenére nagyon harcias, és keresi a megoldásokat.

Catrin von Stave — Alyss és Marian fogadott nővére, halk szavú, bölcs begina.

Mats Schlyffers — farkastorkú késélező, mindenféle szúró és vágó eszköz ismerője.

Gislindis — Mats lánya, aki tisztességgel megdolgozik az ezüstjeiért.

Mechtild — Tilo édesanyja, Reinaldus Pauli posztókereskedő szorgos felesége.

Pater Nobilis — a Szent Kolumbán-templom papja, aki bőkezűen osztogatja a bűnbocsánatot.

Fabio — kegytárgykereskedő, aki Mariant arabusul tanítja.

Theis és Joos — két nem különösebben jó hírnévnek örvendő fürdőszolga.

Arbo von Bachem — fölöttébb büszke nemes lovag, aki, ha a szükség úgy hozza, vitézül forgatja a kardot.

Pitter — fürdőtulajdonos, aki nagyon ügyel a hírnevére.

Franziska és Simon — az Adler fogadó, valamint számtalan gyermek és jó néhány teli kondér tulajdonosai.

Trine és Jan van Lobecke — patikusok, akik a gyógyszerek mellett bizonyos luxustermékeket is készítenek.

Jens Husmann — földbérlő, Magister Hermanus testvére.

Lore — szilárd erkölcsű vézna kis hordár, továbbá libapásztor és minden utcai pletykák ismerője.

Odilia — bőrdíszműves, némi mellékes jövedelemmel.

Julika — sörfőzdei mindenes, némi mellékes jövedelemmel.

És természetesen nem hiányozhatnak:

Almut és Ivo vom Spiegel — Alyss és Marian szerető szülei.

Előszó

Az eretnekség, akárcsak régen, úgy ma is az egyház véleményétől való eltérést jelenti. Ezt a magatartást herézisnek, vagyis önálló szemléletnek is nevezik. Megvetést érdemel mindenki, aki önállóan mer képet alkotni a világról.

A középkori emberek élete azonban másféle keretek között zajlott, mint amilyenek között egy mai modern emberé. Különösen a világ természetére vonatkozó ismeretek voltak korlátozottak, az emberek a bibliai teremtésmítosznál nemigen tudtak többet a világról. Alig akadt olyan, aki tudott olvasni, a régi rómaiak és görögök bölcs, korukat megelőző természettudományi írásait pedig végképp nem olvasták.

Ezért létezett egy intézmény — az egyház –, amely a végső igazságok birtokában volt. Az egyház mindent tudott, és mindenben igaza volt. Papjai a nép tanítói voltak, ők tudták megválaszolni a lét nagy kérdéseit. És aki az igazságot birtokolja, az a törvényeket is birtokolja. És akié a törvény, az szabályokat írhat elő, és megbüntethet mindenkit, aki átlép bizonyos határokat.

Aki tehát mást állított, mint az egyház, és véteni merészelt a szabályai ellen, az kizárta magát a társadalomból.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lett volna már a középkorban is elég bölcs és tanult ember, aki önállóan gondolkozott a világról. Alyss, Marian és John ilyen emberek, de ők ezzel együtt is tiszteletben tartják a társadalmi szabályokat, mert egyszerűen nem ismernek más lehetőséget. Kortársaik közül azonban néhányan, így például Husz János vagy John Wycliffe, alaposan megvizsgálták az egyházi hatalom és a keresztény hit összeférhetetlenségének okait, és véleményüknek hangot is adtak, amiért aztán az egyház eretneknek bélyegezve üldözte őket. Husz János máglyán lelte halálát, és alig fél évszázaddal a (természetes) halála után John Wycliffe maradványait is kiásták és elégették. Az egyház tűzzel harcolt az eretnekség ellen.

A babonaság az eretnekség rokona, amennyiben az is az egyház dogmatikus tanításaitól való eltérést jelenti. A babona azonban inkább visszafelé irányul. A pogány gondolatvilág elemei és a pogány rítusok a középkorban még elevenen éltek a kereszténység vékony máza alatt. A varázsigékben, a jóslásban, a természeti istenek imádatában vagy akár a boszorkányságban egyaránt a babonák világa öltött testet.

Magától értetődő, hogy az ilyen tevékenységeket az egyház szintén tiltotta, mivel korlátozták hatalmát és természetesen bevételeit is. Aki egy boszorkának, vajákos asszonynak fizet, az a papoktól vonja meg a pénzét. A pogány babonaságot így aztán ördögtől való dolognak kiáltották ki, és később, a kora újkorban ebből a gondolatból sarjadt ki a boszorkányüldözés.

Ekkor azonban még — bár inkább fogcsikorgatva, mint helyeselve — megtűrte az egyház a babonákat, és közülük jó néhányat még a keresztény vallási praktikák közé is felvett.

A húsvéti vízmerítés szokása még ma is sokfelé eleven él, sőt, a húsvéti víz állítólag csodákra képes.

Próbálja ki ön is! De nehogy fecsegni kezdjen, miközben merít a szent forrásból, majd egy korsóban hazaviszi a vizet!

Vigyázzon, nehogy megtörjön a varázs!

1.

Mint oly gyakran, a Temze-parti sikátorokat most is nedves, hideg köd ülte meg. A kikötői rakodómunkások, matrózok és kereskedőlegények a nyálkás éjszaka elől a csapszékekbe menekültek. A Vörös Oroszlánban is bábeli zűrzavar uralkodott. A kocsmát a világ legkülönbözőbb tájairól odavetődött idegenek kiabálása töltötte be. A portugálok lágy hangzói a velenceiek dallamosan éneklő mondataival, az arab hangok a kemény dán szavakkal keveredtek, a franciák civakodó nyelvelését túlharsogta a kölni teutonok nyers üvöltése. Elvétve azért egy-egy angol kifejezést is ki lehetett venni a teremben, amelyben a fáklyák fenyőszagú kormától, az erős sör bűzétől és a zsíros báránysült illatától megsűrűsödött a levegő.

Három férfi azonban hallgatagon ült az egyik asztalnál, és félig lehunyt szemmel a vendégeket mustrálta. Még a jól megtermett rakodómunkások és teherhordók közül is kitűntek széles vállukkal és prémes mellényükből előbukkanó izmos karjukkal. Mindhárman szőkék voltak, de ezt csak a bozontos szakállakról lehetett megállapítani, mivel a hajukat fekete sapka takarta. Lassan kortyolgatták a sörüket, és a vendégek közül senki sem vette magának a bátorságot, hogy a fenyegető asztaltársaság közelébe merészkedjen.

A frízekről köztudott volt, hogy kemény, szófukar népség, és a vitális testvérek[1] kalózportyái is elevenen éltek még az emberek emlékezetében.

Amikor azonban néhány angol matróz az egyik asztalnál kiabálni kezdett, hogy fizetnének, az éber szemű megfigyelő észrevehette volna, ahogy a három férfi egymás között titkos jeleket vált. Nem sokkal azután, hogy az angolok kiléptek az ajtón, a frízek is felálltak, és elhagyták a sötét lebujt. Meglepően gyors és könnyed léptekkel követték a matrózokat a szűk, sötét sikátorokban.

Igaz, nem sokáig.

És nem is messzire.

Majd rájuk vetették magukat.

A szerencsétlen matrózok tetemét gyorsan elnyelte a kikötő vize.

A kereskedőhajó kapitánya roppant bosszús volt. Nem szívesen vitt magával senkit, ezúttal viszont egyszerre több utas is tartózkodott a fedélzeten. Ráadásul a több végnyi drága szöveten és a különféle hordókon kívül még tíz, kalitkába zárt kerecsensólymot is szállított. A lehető leggyorsabban el kell juttatnia a madarakat Kampenbe, mert testsúlyuk többszörösét érik aranyban. Élve legalábbis. Ha viszont elpusztulnak, egy valamirevaló leves se jön ki belőlük. A sólymok gazdája ezt nyomatékosan közölte is a kapitánnyal, aki azonban enélkül is tudta, hogy ha valami baj történik az úton, az egy vagyonba fog kerülni neki. Mivel nem akart még külön biztosítási díjat is fizetni, így négy nap alatt el kellett érnie a csatorna túlsó partján fekvő kikötőt. Közben már meg is érkezett a dagály — a három legjobb matrózának viszont se híre, se hamva nem volt.

A kereskedő meg a segédje már meg is feddték a késlekedésért, és a két apród kíséretében utazó nemes lovag is bosszúsan vonta össze szemöldökét. A paripái nem igazán szívelték a tengeri utazást.

Így aztán a kapitány igencsak megkönnyebbült, amikor a három szálfa termetű, vállas fríz legény a maga szegényes nyelvén arra kérte, hogy fogadja fel őket az útra. A kapitány még azt sem nagyon kérdezte meg, honnan jönnek vagy hogy értenek-e a vitorlákhoz, a kérges tenyerek magukért beszéltek; az északi embereknek különben is tengervíz folyik az ereiben.

A súlyos kogge pontosan a tervezett időben hagyta el London kikötőjét.

2.

A háznép búgott és morgott, gágogott és rikácsolt, csaholt és prüszkölt, kotkodácsolt és kukorékolt. Egyes hangok Heroldtól, a harcias kakastól meg tyúkcsapatától származtak, mások Bestétől, a kandúrtól és Kegyestől, a birtokot őrző fiatal spicctől. A gágogás azonban a libáktól jött, akik a bibliai pogány népség után a Góg és Magóg nevet kapták.

Az Úr 1404. esztendejében a március enyhe, napos idővel köszöntött be. A vetés itt-ott már zöldellni kezdett, a szőlőskert kőfalán ücsörgő verebek pedig versenyt csiripeltek egymással.

Alyss, a ház úrnője a konyhaajtónak vetett háttal, elégedetten szemlélte kicsiny birodalmát. Az udvaron a tyúkok a magokat csipegették, amelyeket Hedwigis szórt eléjük feltűzött kötényéből. Ez egy fél évvel korábban teljesen elképzelhetetlen lett volna. A lánynak, aki Alyss nagybátyjának, Peter Bertolf építőmesternek és a férfi felfuvalkodott, patrícius feleségének volt a közös gyermeke, korábban egyáltalán nem fűlött a foga az ilyen alantas munkához. No, majd meglátjuk, meddig tart ki ez a nagy szerénység, gondolta magában Alyss. Beste, a fekete kandúr a röpde tetején trónolt, amely egykor a fehér kerecsensólyom szállásául szolgált. Miközben a tyúkseregletet figyelte, ostorként csapkodott a farkával. A szerénység nagyon távol állt tőle, és ez bizonyára örökre így is marad. De ugyanez ősellenségére, a fekete kakasra is igaz volt. Nem úgy Kegyesre, aki mindkettejükre egészséges tisztelettel tekintett, ugyanakkor a területére betévedő idegen jövevényeket mindig hangos csaholással fogadta. A libák ezzel szemben barátra és ellenségre egyaránt sziszegve rontottak rá, és Alyss csak azért nem sütött meg még egyet sem a négy szárnyasból, mert egyrészt ajándékba kapta őket, másrészt pedig mivel nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Ha megsütné őket, magyarázta el neki egyszer Magister Jakob, azzal lényegében a bizonyítékait semmisítené meg.

A libák ugyanis, Master John ígéretével szemben, egyáltalán nem tojtak aranytojásokat.

Az angol posztókereskedő, aki az év folyamán egészen összebarátkozott a háznéppel, azzal próbálta meg elnyerni Alyss rokonszenvét, hogy állatokat ajándékozott neki: előbb a fehér kerecsensólymot, majd a Herold névre hallgató fekete kakast, és végül a múlt őszön ezt a néhány gágogó szárnyas jószágot hozta neki ajándékba.

Rendes tojásokat azért csak tojt a három liba, akik Magóg pogány népét alkották, ami urukat és parancsolójukat, Gógot, a harapós gúnárt különös büszkeséggel töltötte el.

A kapuban ekkor feltűnt Leocadie és Hilda, mindketten egy-egy nehéz kosarat cipeltek. Az Alyss gondjaira bízott fiatal lányok közül a házvezetőnő minden alkalommal mást vitt magával a piacra, hogy ott aztán beavassa őket a kereskedelem és az alkudozás művészetébe, miközben azt is megtanulták, hogy ügyeljenek a felkínált portékák minőségére. Leocadie, Alyss tizennyolc éves unokahúga rendkívül jólelkű teremtés volt, igazi hallgatag szépség, ám amióta beleszeretett Arbo von Bachem lovagba, az egyik pillanatban halálosan boldogtalan volt, a másikban viszont madarat lehetett fogatni vele. De legalább már letett arról az őrült tervéről, hogy minden világi hívságról lemondva fátyol mögött élje le az életét.

Kegyes felugrált a két lányra, és vonyítva-szűkölve körültáncolta őket. Úgy tűnik, megérezte a kosárban rejlő böjti szalonna meg a sózott bálnazsír illatát, állapította meg magában Alyss.

Ekkor azonban a kutya váratlanul kővé dermedt, és hegyezni kezdte a fülét.

Néhány pillanattal később kiviharzott a nyitott kapun, olyan önkívületben, hogy a nagy csaholásban majdnem megfulladt.

Nagy zörögve egy lovas kocsi hajtott be az udvarra. Alyss felegyenesedett, és gyorsan a jövevények elé szaladt.

— Lauryn, Frieder! Isten hozott benneteket! Marian, te aztán régen várt szállítmányt hoztál!

A tizenhat éves Lauryn és egy évvel fiatalabb öccse az apja egyik villipi bérlőjének a gyermekei voltak. Leocadie-hoz és Hedwigishez hasonlóan az ő nevelésüket is Alyssra bízták.

Alyss a kezét nyújtotta a lánynak, és segített neki leszállni a kocsiról, a hordók meg zsákok közül. Az ifjú hölgyek is rögtön odarohantak, hogy megöleljék a barátnőjüket. Frieder segítség nélkül ugrott le a kordéról, de amikor Alyss vigasztalóan át akarta ölelni, a fiú kihúzta magát, és csak hűvösen bólintott.

— Köszönet a részvétedért, Alyss asszony — mondta Frieder méltóságteljesen, majd nekilátott, hogy lepakolja a batyuikat.

Közben Marian is leugrott a bakról, a kocsislegény mellől, és halvány mosollyal az arcán odalépett a testvéréhez.

— Nagyon megviselte őket az édesapjuk elvesztése, az ifjú hős azonban rendíthetetlennek akar látszani — mondta Marian halkan. — Hagyd csak, hadd tartsa magát, amúgy elég törékenynek tűnik a fiú.

Alyss bólintott, és kérdőn a fivérére nézett.

— Te azonban egészen jól nézel ki, már a korodhoz képest — állapította meg tárgyilagosan, mire Marian elvigyorodott.

— Te is, habár a mai naptól egy újabb esztendő súlya alatt görnyedezhetünk.

Igaz ugyan, hogy ettől a naptól már huszonöt tél terhe nyomta az ikrek vállát, de ez a körülmény egyáltalán nem nyomasztotta őket.

— Rakodjunk le gyorsan, még mielőtt végleg erőt vesz rajtunk az aggkori gyengeség — javasolta Marian. — A birtokról hoztam némi bort, mazsolát, mindenféle befőttet meg füstölt csemegét az éléskamrádba.

A felszólítására munkához láttak, Alyssnak pedig csak annyi feladata maradt, hogy irányítsa segítőit, mit hová tegyenek. Nagyon örült, hogy a birodalmát mostantól már nem csak tyúkok és hápogó kacsák népesítik be. Tilo kivételével a gondjaira bízott fiatalok ismét teljes létszámban jelen voltak. Alyss boldogan nézte a nagy sürgés-forgást.

Egész télen kissé magányosnak érezte magát, mivel kizárólag Leocadie jelentette az egyedüli társaságát. Azt pedig nem lehetett éppen vidámnak nevezni, mert a fiatal lány szívét szerelmi bánat keserítette. Hedwigist, a duzzogásra hajlamos tizenöt éves ifjú hölgyet engedetlen viselkedése miatt kénytelen volt hazaküldeni a szüleihez, és alig két hete, hogy nagy kegyet gyakorolva ismét visszafogadta a házába. A nagynénjének, Mechtildnek és Reinaldus posztókereskedőnek a tizenhat éves fia, Tilo élete első hosszabb üzleti útján Master John kíséretében már egy ideje Angliában tartózkodott. A két testvér, Lauryn és Frieder pedig nem sokkal karácsony előtt ment vissza az apjuk villipi birtokára. Mindketten tovább maradtak, mint ahogy azt tervezték, mert az apjuk váratlanul megbetegedett, és egy komor januári napon meg is halt. Így a gyerekek ott maradtak, hogy vigaszt nyújtsanak az anyjuknak. Mariannak jutott a feladat, hogy februárban átadja a birtokot az öreg vom Spiegel által kiválasztott új bérlőnek. Ez, úgy tűnik, mindenki megelégedésére meg is történt, így aztán Marian ismét magával hozta a fiatalokat, hogy az egy évvel korábban megbeszéltek szerint Alyss védőszárnyai alatt tanulhassanak és fejlődhessenek. Ehhez az is hozzátartozott, hogy itt-ott kicsit faragni kellett rajtuk, ami, különösen Frieder esetében, szorgos és kitartó gyalulást jelentett.

Alysst védencei távolléténél sokkal kevésbé szomorította férje, Arndt van Doorne távolmaradása, aki novemberben kelt útra, hogy keresztül-kasul beutazza Dél-Franciaország bortermő vidékeit. Az igazat megvallva az asszony olykor még arról is megfeledkezett, hogy a férje egyáltalán létezik.

— Alyss asszony, a harangok már régen elütötték a delet — szakította félbe töprengését a házvezetőnő. — Kész az étel, Magister Hermanus már az asztalnál ül, és türelmetlenül kopog a kanalával.

— Ó, igen, akkor etessük csak meg az örökké éhes háznépet.

Senkit sem kellett noszogatni, a kis csapat rögtön a konyha felé vette az irányt, nem sokkal később pedig már mindenki a káposztával és sózott hallal teli tálak fölé hajolt.

— Hogy van az édesanyád, Lauryn? — érdeklődött Leocadie együtt érzőn. — És te, te szegény árva? Az én könnyeim aligha apadnának el, ha az édesapám eltávozna közülünk.

Mivel Leocadie könnyei egyébként is bőséggel potyogtak, Lauryn válasz helyett csak komolyan bólintott, de a határtalan gyásznak semmi jelét nem mutatta.

— Anyám nagyon szomorú, de már összeszedte magát. Vom Spiegel úr rendkívül nagylelkű volt, és megengedte, hogy anyánk továbbra is a birtokon maradhasson. Ő veszi majd át a tehenészetet. De azért tart az új bérlőtől.

— Lauryn, a bérlő a birtokos utasításai szerint fog eljárni. Emiatt igazán nem kell aggódnod — nyugtatta meg Alyss a fiatal lányt.

— Én is így gondolom, Alyss asszony, de anyám most mégis nagyon fél, és az én sorsom miatt is aggódik. Meg amiatt is, hogy…

Lauryn körbenézett, miközben fülig pirult.

— Csak nem akar már most újból férjhez menni? — kérdezte Hedwigis némi felháborodással a hangjában.

— Nem, dehogy. Anyám azt szeretné, ha én mennék hozzá valakihez minél hamarabb. És… odaígérte a kezemet Wulfnak — mondta Lauryn, majd nagy zavarában kavargatni kezdte a levegőt az üres tányérban. A hirtelen rázúduló kérdéseket a higgadtságát megőrző Marian válaszolta meg helyette.

— Wulf istállómester harmincéves, igen tiszteletreméltó ember, akit a szüleink, amint azt te is tudod, Alyss, igen nagyra becsülnek.

Van valami furcsa a hangjában. Mintha eltitkolna előlünk valamit, tűnődött magában Alyss, miközben a testvére és Frieder sorra megválaszolták a további kérdéseket. Igen, ő is úgy ismerte Wulfot, mint egy jó megjelenésű, okos férfit, aki megtalálta a helyét az életben. De az istállómesterségnél többre sohasem fogja vinni. Lauryn azonban a maga komolyságával együtt is melegszívű, eszes lány volt, akit Alyss egy előkelő ház úrnőjeként is el tudott képzelni. Emellett azt is sejtette, hogy Lauryn szívét csak tovább fájdítja majd, ha visszatér Tilo. A lány ugyanis egy ideje már szűnni nem akaró, mély érzelmeket táplált a posztókereskedő fia és örököse iránt. Annak ellenére, hogy a fiú szeme majd kigúvadt, ha meglátta Leocadie-t — aki viszont még egy kedves pillantásra sem méltatta, mivel szerelmét egyes-egyedül Arbo lovagnak őrizgeti.

Bizony, a szerelem sötét verem.

— Johnról kaptatok hírt, amíg mi távol voltunk? — kérdezte Marian halkan a nagy fecsegés közepette, mire Alyss dacos szívébe éles fájdalom hasított. Nem, és nem is hiányolom, felelte magában az asszony. Még annyira sem, mint a férjemet.

Arndttal ellentétben azonban John igen gyakran az eszébe jutott. Méghozzá általában éjszaka.

Az ördögbe is!

De azért megemberelte magát, és a fejét rázva válaszolt.

— Nem, se Tilóról, se róla, ami miatt Mechtild asszony szörnyen nyugtalan. De induljunk ki inkább abból, hogy ha nincs hír, az jót jelent, mert a rossz hírek még a szélnél is sebesebben terjednek.

— Jó, de Anglia olyan borzalmasan messze van, a tenger pedig olyan veszélyes — sóhajtott fel Leocadie, és a szeme ismét könnybe lábadt.

— Leocadie, ha minden utazó miatt egyfolytában aggódnánk, akkor egyetlen értelmes gondolatra se jutna időnk — feddte meg a lányt Alyss. — Arbo lovag Rupert király[2] megbízásából van követségben, és ha a londoni udvarban érdemeket szerez magának, azzal bizonyára elnyeri majd király urunk nagyrabecsülését is.

— De vom Spiegel nagyapa gyűlöli.

— Dehogy gyűlöli. Csak neki nagyon szigorú elvei vannak, ami az őszinteséget és a felelősségvállalást illeti. Légy türelmes, a következő alkalommal talán nem lesz olyan szigorú kedvében. Most pedig szedjétek össze a tálakat, ma még sok munka vár ránk.

Az ifjú hölgyek Hildának, a házvezetőnőnek segítettek, Frieder tűzifát aprított, Alyss pedig elindult, hogy megszemlélje a szőlőskertet. Marian is csatlakozott hozzá.

A tőkéket még rőzsekötegek takarták, a karók, amelyekre a szőlővenyigék felkapaszkodhatnak majd, gúlákba rakva várakoztak a sorok végében, az agyagos föld csupa sár volt, az ültetvény szélén sorakozó gyümölcsfák pedig még kopaszon várták a tavaszt.

— Ideje fellazítani a talajt és ráhordani a trágyát — motyogta maga elé Alyss. — Örülök, hogy Frieder ismét itt van köztünk.

— De az ifjú hölgyek keze sem marad tiszta.

— Az biztos. Nem fog nekik megártani.

— Hedwigis szájalni fog.

— Talán. De ebben a két hétben, amióta megint itt van nálam, még csak meg se mukkant. Bár be kell vallanom, nagyon bizalmatlan vagyok vele szemben. Viszont úgy tűnik, használt a büntetés, amit az apja rótt ki rá.

— Miféle büntetés? Csak nem kell daróc vezeklőruhát viselnie a köpenye alatt?

— Nem, de majdnem eltaláltad. Az apja mindenféle cicomázkodástól eltiltotta, és ebben az évben új ruhát sem kaphat.

— Ejha! De mondd csak, a házi csuhásodat te is eltiltottad a cicomázkodástól? Ma nagyon visszafogottan osztotta az asztali áldást.

— Épp ellenkezőleg. Még egy szőrmekabátot is csináltattunk neki. De néhány napja örvendetesen szófukarrá váltak a prédikációi. Már attól féltem, hogy megint a gyulladt mandulái kínozzák. De amikor Góg és Magóg bekergették a présházba, igencsak kieresztette a hangját.

— A sátán elcsábította és összegyűjtötte őket a harcra, és ők körbevették a szentek haditáborát. Mikor veted már őket a tisztítótűzbe, Alyss?

— Nemsokára — motyogta az asszony maga elé. — Amint John visszatér, és meggyőződik róla, hogy ezek a libák tényleg nem tojnak aranytojást. Akkor eljön számukra a végítélet, mi pedig a sült libahúson szép kövérre hízunk.

Marian kuncogva hallgatta a testvérét. Alyss arcán ritkán látható mosoly suhant át.

— Ha Magister Hermanus valaha is helyénvalónak találta, hogy az állatoknak bibliai nevük legyen, akkor az ezeknek az istentelen pogány libáknak az esetében lehetett — mondta Alyss. — Ez a Góg ritka rosszkedvű egy gúnár, és pokolian gyors tud lenni, ha meg kell csípni valakit. Egyedüli Loréval szemben mutat némi tiszteletet. Nem tudom, hogy érte el az a kis utcagyerek, de a gúnár egyenesen bolondul érte.

— Talán neki is ugyanolyan éles a csőre.

— Igen, az meglehet.

3.

Az éles csőrű Lore néhány trágár mondat után rásziszegett Góg gúnárra, majd vigyorogva felnézett a ház úrnőjére, aki a konyhaajtóban éppen akkor bújt ki sáros papucsából.

— Tudod, asszonyom, csak mesélek neki egy kicsit a libasültről. Azt megérti — felelte Lore Alyss kimondatlan kérdésére.

— A böjti időszakban nem nagyon lehet félnivalója, a te éhes tekintetedből azonban bizonyára sok mindent ki tud olvasni. Mosd meg a kezed, és gyere, foglalj helyet közöttünk.

Alyss és segítői azzal töltötték a napsütéses délelőttöt, hogy felébresszék a szőlőültetvényt téli álmából, és mint minden pénteken, aznap is megjelent a birtokon Lore, a vézna kis hordár, hogy átkísérje Gógot és Magógot a szomszédos birtok kacsaúsztatójához, ahol olyan szívesen lubickoltak a kis pocsolyában. Délben aztán visszahessegette őket a helyükre, és fizetségként a libapásztorkodásért kapott egy kiadós ebédet.

A sűrű borsófőzelék már ott gőzölgött az asztalon. Mindenki egyenesen a kondérból szolgálta ki magát. A sózott heringet, a friss kenyeret, a vajat meg a nagy rakás édes kalácsot ugyancsak szélsebesen elpusztították. Alyss a szeme sarkából azért azt is látta, hogy legalább három kalács Lore hatalmas ruhazsebében kötött ki. Némi kezdeti vonakodás után, amelynek az volt az oka, hogy a benne lévő mazsolaszemeket bogaraknak hitte, a finomság egy csapásra a kislány kedvence lett.

Az ifjú hölgyek éppen nekiláttak, hogy leszedjék az asztalt, amikor kopogtak. Hilda nem sokkal később két uraságot vezetett be a meleg konyhába. Egyikük magas volt és ősz, csak a szemöldökéből meg a szakállát ékesítő két sötét csíkból lehetett sejteni, hogy a haja eredetileg fekete volt. Talárja fölött drága, szőrmével bélelt kabátot viselt. A másik úr fiatalabbnak tűnt, őt sápadt arcbőre és hajlott tartása alapján az ember leginkább sótlan szobatudósnak nézte volna.

Ahogy beléptek a konyhába, rögtön félbeszakadt a fecsegés-locsogás, az ifjú hölgyek tisztelettudóan lehajtották a fejüket, Frieder és Peer mélyen meghajolt, Lore eltűnt a háttérben, Magister Hermanus pedig egy biccentés kíséretében felemelkedett a helyéről.

— Apám, micsoda öröm látni téged — üdvözölte Alyss a vendégeket, és odalépett Ivo vom Spiegelhez. Rámosolygott az idős férfira, aki szeretetteljesen átölelte. Ezután hátralépett, és odabiccentett édesapja kísérőjének is.

— Gyermekem, örömteli híreket hozunk. A jegyző urat ma reggel meghallgatta a tanács, ő pedig nagy meggyőző erővel képviselte a kérésedet. A hozományfelszabadítást végül meg is szavazták.

A várva várt hír hallatán Alyss egy pillanatra határtalan megkönnyebbülést és örömöt érzett. A tény, hogy többé nem neki kell megfizetnie férje adósságait, és most már csakis ő rendelkezhet a hozományával, megadta neki az önálló cselekvés lehetőségét.

— Nagyon köszönöm, Magister Jakob. Remélem, nem kellett túl sokat fáradoznod miattam.

— Csak átnéztem néhány iratot, bizonyos citatiókat[3] és argumentatiókat,[4] amelyek előtt a tanács tagjai kénytelenek voltak fejet hajtani. Még azok is, akiknek a fejében káposztalé lötyög, vagy akiknek olyan kemény a fejük, mint egy bazalttömb — felelte Magister Jakob a rá jellemző érzelemmentes hangon.

— Van-e karod olyan, mint Istennek? Tudsz-e hangoddal, mint ő mennydörögni?[5], kérdezte az Úr Jóbtól, az ő szolgájától.

A jegyző ajka pergamenvékonyságú mosolyra húzódott.

— Való igaz, Alyss asszony, egy pillanatra tényleg kénytelen voltam felemelni a hangomat. Az Úr egyes teremtményeire a rövid, de hangos érvelés nagyobb hatást tesz, mint a hosszasan taglalt, tárgyilagos okfejtés.

— Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket. Amikor mindegyiket kivezeti, elindul előttük, s a juhok követik, mert ismerik a hangját — idézte Alyss egy egyetértő bólintás kíséretében János evangélista szavait, mire Ivo vom Spiegel szeme körül apró ráncok jelentek meg.

— Lám, öröm és vigasság hallik. Borjakat vágnak, juhokat ölnek… — dörmögte az idős úr.

— …húst esznek és bort isznak: „Együnk-igyunk, mert holnap úgyis meghalunk!", mondá Izajás — tette hozzá Magister Jakob.

— Foglalj helyet, Magister Jakob, és te is, apám — mondta Alyss, miközben odaintett Hildának. — Épp most bontottam fel egy palack fűszeres bort, és a birtokról tegnap kaptam néhány pompás füstölt pisztrángot.

— Gyermekem, mi már ettünk, a derék jegyzőnk csupán el akart kápráztatni bibliai ismereteivel.

— Igazad van, uram, ugyanakkor felhatalmazásom van rá, hogy megkóstoljam Alyss asszony fűszeres borát. Mivel a bort magam is ajánlottam egyik ügyfelemnek, szeretném leellenőrizni a minőségét.

— Az már más. Nos, akkor én magatokra is hagylak benneteket, az üzleti ügyeim nem tűrnek halasztást. Lányom, látogass majd meg minket, ha teendőid engedik. Édesanyád boldogan gondol vissza arra az időre, amikor világra hozott benneteket.

Alyss megígérte, hogy meglátogatja őket, kikísérte az apját, majd visszament a jegyzőhöz, és töltött neki egy pohár bort. Ekkor már csak ők ketten voltak a konyhában, a háznép tagjai, hogy ne zavarják a társalgásukat, már korábban tapintatosan távoztak.

Magister Jakob belekortyolt a borba, majd a maga sajátos, szenvtelen hangján elmesélte, hogyan győzte meg a tanácsot a hozomány felszabadításáról. Erre a nem éppen mindennapi, de jogilag teljesen helyénvaló eljárásra azért volt szükség, mert — amint azt Alyss nemrég megtudta — Arndt van Doorne nem csupán a saját borkereskedését tette tönkre, az ő hozományát is elherdálva ezzel, de emellett ráadásul rengeteg adósságot is felhalmozott, amiért most neki kellett felelősséget vállalnia. Hozománya visszafizetését ugyan már sikerült kiharcolnia, de ehhez Arndt kénytelen volt eladni a ház mögötti szőlőültetvényt, amelyet Alyss házasságuk elmúlt öt éve alatt a két keze munkájával keltett új életre. A szőlőskert, az asszony szorgos keze munkája nyomán, az elmúlt őszön hosszú idő után végre ismét hozott termést. A szíve majd meghasadt, amikor a tőkéken poshadó érett szőlőszemekre nézett, ám szerencséjére Magister Jakob éppen abban az időben állított be hozzá az új birtokos, von Merheim lovag ajánlatával, hogy fizetségért cserébe vállalja el a szőlő gondozását. Ettől a pillanattól kezdve Alyss bizonyos rokonszenvvel viseltetett a magának való jegyző iránt, akinek olyan egyhangú volt a beszéde, mint a lyukas háztetőn át a padlóra hulló esőcseppek kopogása. Amikor aztán kiderült, hogy Arndt van Doorne még a vagyont érő arany menyasszonyi koronáját is ellopta, Magister Jakob azt ajánlotta Alyssnak, hogy kérvényezze a tanácsnál a hozomány felszabadítását. Némi habozás után Alyss végül, szülei támogatásával, elfogadta a javaslatot.

— Mikor tér vissza a férjed? — kérdezte Magister Jakob, miután kiürítette a poharát.

— Nem tudom. Általában Burgundiában tölti a telet, és csak márciusban tér vissza Speyeren keresztül Kölnbe, ahonnan aztán a felvásárolt bort hajóval Angliába küldi. Eddig azonban még nem érkezett tőle áru.

— Szerinted ez jelent valamit?

Alyss megvonta a vállát. Ezen természetesen már ő is sokat töprengett, és most meg is osztotta a jegyzővel a gondolatait.

— Elképzelhető, hogy a hordókat