Breaking News - A Saron-merénylet nyomában

Frank Schätzing

BREAKING NEWS

A Saron-merénylet nyomában

ATHENAEUM

ATHENAEUM

BUDAPEST

Copyright © 2014, Verlag Kiepenheuer & Witsch Gmbh & Co. KG

Copyright © 2014, Frank Schätzing

Hungarian translation © Frick József, 2015

ISBN 978-963-293-530-0

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

A Breaking News regény, vagyis a képzelet műve. A legtöbb szereplője kitalált, de vannak benne olyan szereplők is, akiknek alakját valós közéleti személyek ihlették. Ez utóbbiak kitalált jelenetekben szerepelnek, melyekben a valódi események csupán kiindulópontjai voltak a művészi képzeletnek. Főleg Ariel Saron esetében igaz ez, még akkor is, ha a regénybeli kijelentései elhangzottak a valódi személytől, és hiteles források alapján ténylegesen megtörténtek életének kiemelt eseményei. Különösen vonatkozik ez a kötet második felében leírt történésekre, amelyekben a szerző fantáziájának terméke a fiktív személyeknek az itt ábrázolt Ariel Saronra gyakorolt befolyása. Kitalált figurák a Kahn család tagjai: Ráhel, Shalom, Jehuda, Phoebe, Benjámin, Lea, Miriam, Uri és Yael, valamint Dávid Cantor, Manszur al-Sakakini és családja, a Sin Bét és a Samael minden tagja, továbbá Krister Björklund, Inga Dorn, és sok más mellékszereplő is.

A rövidítések és nevek részletes magyarázata a kötet végén található, illetve németül letölthető a breakingnewsroman.com oldalon.

Helgének és Reginának

2008

Afganisztán északi határvidéke

Magányos Toyota Land Cruiser a végtelen úton. Utasai fején zsák, az álluk alatt megkötve. Nyitott szájukon át lélegeznek, mert az orrukon keresztül már nem kapnak elég levegőt. A gyötrelem valójában nem testi, hisz a zsák átereszti a levegőt, a többit pedig csak meg kell szokni.

De megszokható-e egy ilyen helyzet? Vakon döcögni egy gödrös hegyi úton, miközben a hátsó ülés rossz rugói szaggatják a derekadat?

Ez attól függ. Egy kevésbé civilizált vidéken sincs különösebb oka annak, hogy egy dohos fekete csuklyát húzzanak bárki fejére. Ott az embereket vagy azonnal agyonlövik, vagy felakasztják, így nincs mit megszokni. De lehet, hogy valaki emberrablók áldozata lesz. Zsákkal a fején hallja, ahogy kínzója lazán odalép, majd barátságos hangon szól hozzá, mielőtt megismertetné vele a poklot, vagy valami hasonló kellemetlenséget.

A harmadik lehetőség, hogy az utas önként húzza a fejére, mert a sofőr nem akarja, hogy emlékezzen az útvonalra.

Hagen tudja, hogy Björklundnak még nagyobb bajai vannak a helyzettel, hisz őt az asztmája is kínozza. Őt magát csak az zavarja, hogy a fején levő zsákba valamikor belehánytak. Hiába van tisztára mosva, ha egyszer léteznek kiirthatatlan szagok. Most azonban nem is a szagok késztetik arra, hogy a múlton merengjen, hanem a keletkezésük körülményei. Mint ahogy a holtak gondolatai is befészkelik magukat egy szellemjárta ház falaiba. Hagen megpróbálja elképzelni szegény ördögöt, aki szenvedésében végül teleokádta a zsákot. Azt szeretné hinni, hogy az a valaki is önként húzta fejére a zsákot, ahogyan most ők ketten is. Legbelül mégis tudja, hogy ez nem így volt.

Vajon ki lehetett Marianne Degas, Max Keller és Walid Bakhtari közül? Melyiküknek tépázta meg az idegeit és fordította fel a gyomrát az a zsák, amely most őt zárja el a külvilágtól?

Lassan teljesen magával ragadja a feltevés, hogy éppen neki jutott az, amelyben valamelyik fogoly kénytelen volt megbarátkozni saját halálának gondolatával. Mintha nem is lenne másik száz vagy ezer ugyanilyen zsák. Tulajdonképpen ki gyártja ezeket? – jut eszébe. Léteznek emberrabló-boltok? – Heti akció, vegye, vigye! A kiváló minőségű látászáró zsák S, M, és L méretben, egy év garanciával, azonnali házhoz szállítással. Szettben a zajmentesen zárható „Dadullah béklyóval. Soha többé nem kell csomózgatni, ha sietős, csak össze kell pattintani, s a béklyó máris szorosan ül. Tíz szett vásárlása esetén „Jámbor típusú kínzókamrát kap ajándékba, tehát ne habozzon! Most hívjon, akár titkos számról is!

Degas, Keller, Bakhtari.

Mióta Husain megmondta neki, hogy ismeri a három, másfél hónapja eltűnt önkéntes tartózkodási helyét, Hagen másra sem tudott gondolni. Egy német segélyszervezet két munkatársa és a helyi sofőr tűnt el a Kunduz-delta északi vidékén, a Qowngowratba vezető úton. Egy kocsirakomány gyógyszert és infúziós oldatot akartak odavinni, de nem érkeztek meg. Utoljára Kunduz városától tíz kilométerre, a rizsföldek és dinnyeültetvények között fekvő nyomorult porfészek, Aqli Bur környékén látták őket. A faluban semmi különleges nincs. Csak vályogkunyhók, szalmatetők, kecskék és útszélen integető gyerekek.

Ott tűntek el.

A Heal Afghanistan, ez a nevében is nagyravágyó szervezet, három nappal később tesz tényeket nem tartalmazó bejelentést a külügyi hivatalban és a sajtóban. Nincs videó, amelyben bárki magára vállalná az emberrablást, és váltságdíjat sem követel senki. A válságstábban a kisujjukat sem mozdítják. Persze mit is tehetnének? Az sem biztos, hogy a három embert elrabolták. Lehet, hogy már trágyaként oszlanak az afganisztáni szántókon. Vagy elásták őket a sivatagi homokban. Az ötvenfokos déli hőségben szépre mumifikálódnak, és ők lesznek Ötzi utódai. Ki akarna felkerekedni és a kutatásukra indulni?

Nem túl jó vicc.

Mivel azonban az esetet mégsem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni, a sajtó kiad tíz sort a Heal Afghanistan munkatársainak eltűnéséről. A közlemény éppen aznap jelenik meg eldugott helyen, az újság rövid hírei között, amikor Hagen hamburgi lakásán repülőjegyet foglal Kabulba maga, Krister Björklund és Inga Dorn számára. Onnan akarnak továbbutazni Kunduzba, hogy a Bundeswehr táborából tudósítsanak.

Az ilyen melókhoz nincs sok kedve.

Inga egész lelkes, hiszen először utazhat válságövezetbe. De ő? Mi a fenét keresne ott? A tervezett cikk anyagát Hamburgban is összeguglizhatná, ha hallgatna a Védelmi Minisztérium figyelmeztetéseire. Viszont ha ő, az ismert oknyomozó újságíró odamegy, biztos, hogy azonnal a nyakába varrják a sajtótisztet.

Elolvassa a közleményt. Aztán még egyszer.

Majd felhívja Bilal Husaint.

Tudni akarja, hogy hallott-e valami közelebbit az eltűntekről.

Bilal Husain Hagen pakisztáni kapcsolata, hírforrása. Afganisztán jövője Pakisztánban fog eldőlni, ott pedig senkinek nincsenek Husainéhoz hasonló kapcsolatai. A The Statesman és az Independent News Pakistan tudósítójaként csaknem minden információhoz hozzáfér. Ami viszont Hagen számára a legfontosabb: hogy a táliboknak is bizalmasa. Rajta keresztül teszik közzé a hírhedt felvételeket, amelyeken vagy a szent háborút, a dzsihádot hirdetik, vagy éppen a jelszavakkal teleírt zászlóik tövében holtsápadt külföldiek gubbasztanak. Szinte naponta találkozik a kunduzi csoportjuk szóvivőjével, hogy intézze a dolgaikat. Cserébe elvárja, hogy elfogadják közvetítőként, ha külföldi erőkkel tárgyalnak. Idővel elterjedt róla, hogy valamennyire még befolyásolni is tudja a szent harcosokat. Mindemellett egy csóró.

Husain megörül Hagen hívásának. Mi van a melóval? Hogy van a család? Körülményes nyitás, keleties időhúzás. Hagennek mindegy. Ha pakisztáni barátja szállítja a sztorit, ami kirobbantja a nyári uborkaszezonból, akkor akár a Koránt is felolvashatja neki végtelenítve.

Végre Husain azt mondja:

– Oké, Tom, körbehallgatózom.

– Jól van. Köszönöm, Bilal.

– Biztos vagy benne, hogy a Kunduz-deltánál tűntek el?

– Legalábbis ott látták őket utoljára.

– Érdekes.

– Miért?

A tálibok folyton elrabolnak valakit.

– De nem ennyire fent északon – jegyzi meg Husain, mikor két héttel később a pakisztáni Pesavarban találkozva az Ékszerészek utcájából a Chowk Yadgar térre lépnek.

– Itt valóban ritkán – bólogat Hagen.

Husainnak persze igaza van. A profi emberrablók, mint a Haqqani is, inkább a keleti tartományokba fészkelték be magukat, oda, ahol Afganisztán mélyen benyúlik a szomszédos Pakisztánba. Délen is rabolnak el külföldieket. Északon inkább házilag összetákolt aknákat ásnak a homokba, és úgy örülnek, mint a gyerekek, ha egy leszakítja egy katona lábát. De ki állíthatná, hogy nem kezdik el északon is a túszejtést?

Husain a fejét rázza.

– Ez nem illik bele a stratégiájukba.

– S ha megváltoztatták?

– Mondjuk úgy, figyelnek és tanulnak.

– De hát kitől?

– Nem világos? – mosolyog Husain. – Természetesen az ellenségeiktől.

Pesavart kora reggel óta perzselte a nap. A forróság a lassan ereszkedő szürkületben még mindig poshadt tócsaként ül az óváros utcáin és terein. Az embernek úgy tűnik, mintha az oxigénnel együtt valami olyan elegyet is beszippantana, ami megrövidíti az életét. A kétmilliós város a rossz levegőjével könnyedén felveheti a versenyt olyan nagyvárosokkal, mint Kuala Lumpur, Los Angeles vagy Peking.

– Az ISAF tizedelési programja csak egy dolog – mondja Husain. – A tálibok ellen ez nem jelent tartós megoldást.

Lassan ballagnak a téren, közben Hagen körülnéz. A Chowk Yadgar elég lepusztultnak tűnik. Néhány turista kerülgeti a híres hagymakupolás emlékművet, lagymatagon fotózgatnak is. Nem sok utazási iroda kínál errefelé utakat, mióta a nyolcvanas években megkezdődött a turisták folyamatos elrettentése. Az afgán mudzsahedek a határon át ide menekültek, hogy harcosokat toborozzanak és kialakítsák módszereiket a szent ügy érdekében. Céljuk az volt, hogy hazapaterolják a szovjet hadsereget. Nem mellékesen az amerikaiak teljes mértékben támogatták őket ebben. Az amcsik nemcsak azt tanították meg nekik, hogyan lehet a szovjet vadászgépeket lelőni, hanem azt is hagyták, hogy a szemük láttára, dzsihádista eszméket követve szerveződjenek hálózattá. 2001. szeptember 11. óta pedig az egész világ ismeri a nevüket. Sehol máshol nem nőhetett volna akkorára az Al-Kaida, mint a titokzatos Pesavarban. Egy bizonyos Oszama bin Laden vendégháza Hotel Terrorrá nőtte ki magát, s az öngyilkos merénylők ott kívánnak egymásnak jó utat a mennybe. A városban csak úgy nyüzsögnek a CIA és az ISI ügynökei, a katonai tanácsadók, az újságírók, a dzsihádisták, a gengszterfőnökök és a politikusok – az utóbbi kettő sokszor egy személyben.

– És mi az új stratégiájuk?

– Ami feltűnő lesz benne, az az, ahogy az emberek szimpátiáját próbálják visszanyerni.

Pontosan, gondolta Hagen.

A táliboknak kapóra jön, hogy az ANA, az Afgán Nemzeti Hadsereg, csürhévé korrumpálta magát, a rendőrség pedig fikarcnyit sem jobb náluk. Az ISAF minden igyekezete kudarcba fulladt, hogy analfabétákat, munkanélkülieket vagy bűnözőket képezzenek ki és állítsanak a maguk oldalára. Ezzel az erővel akár ki is nyithatnák a börtönöket, és bármelyik kiszabadult rabnak nyomhatnának sapkát a fejébe, jelvényt a mellére, puskát a kezébe.

Ami azért nem egészen igaz. Léteznek ugyanis olyan afgán fegyveres erők, akik meg akarják védeni népüket.

Na de kitől? A táliboktól? A mérhetetlen korrupciótól, ami féreg módjára rágta bele magát minden politikai intézménybe? Hámid Karzai elnöktől, akinek a féltestvére Kandahárból irányítja a kábítószer-maffiát, és akit a CIA gazdagon megfizet? Vagy saját társaiktól, akik alig kapják kézhez fegyverüket, máris odaadják bagóért bárkinek, aki ellen tulajdonképpen harcolniuk kellene?

A válasz: igen.

És még valami: ha tisztességes rendőr vagy, és nem hagyod magad megvenni, holnapra halott rendőr leszel.

Nem csoda, hogy a legtöbb afgán inkább százszor találkozik az ISAF katonáival, mint egyszer a saját biztonsági erőivel, akiknek a jóindulata a legjobb ajánlattól függ, állandóan be vannak szívva, és tulajdonképpen semmit sem csinálnak.

Csak bíráskodnak.

Ezt pedig a tálibok is megteszik.

Ők tudatosan kezdték az állami törvénynélküliség légüres terét kitölteni azzal, hogy a vitákat a Pashtunwalli előírásai szerint simították el. Próbáltak megfelelni azok igényeinek, akik egész életükben a sárban gürcölnek, és soha nem mennek tíz kilométernél messzebb a házuktól. Olyan emberek ők, akiknek a leghalványabb fogalmuk sincs arról, mi az a szavazólap, bár a neveket sem tudnák elolvasni rajta, ahogy a sajátjukat sem leírni. Nem beszélve arról, hogy a jelöltek a világon semmit sem jelentenek nekik, a legkevésbé Hámid Karzai, aki valami Kabulban ül, ami akár a Holdon is lehetne. Ezek az emberek jogosan kérdezik, hogyan akarná Karzai úr megoldani az olyan problémákat, mint hogy Abdullah idióta unokaöccse rendesen keresztbetett a falunak azzal, hogy Ajmar lányát az illendőnél hosszabb ideig bámulta. Ami bőven elég volt a vérontáshoz. Nem kellett volna Karzai úrnak idefáradnia, és az ügyet az érintettekkel megtárgyalnia?

Nem így van?

Akkor meg miért választanák meg?

A tálibokat nem kell szeretni. De megoldják az emberek problémáit.

– Mert a tálibok igazán figyeltek – magyarázza Husain, – és jól megtanulták az ISAF stratégiáját.

Ők tanúi voltak annak, hogyan indítja az ISAF egymás után a szeretetoffenzívákat. A katonák kimentek a falvakba, meghallgatták az emberek problémáit, megtanulták a szokásaikat, és megpróbáltak afgán fejjel gondolkozni. Lassan ők lettek a szeretett nagybácsik, akik ajándékot hoznak. Kijavították az utakat, kisebb barátságokat kötöttek, és fokozatosan aláásták a többnyire puskával prédikáló szent harcosok iránti szimpátiát.

– Ezt mi is meg tudjuk csinálni – mondták magukban.

És átvették a stratégiát.

Vág az eszük, ismerte el magában Hagen: feltalálták a jóságos tálibot.

Persze, nem egészen.

Az olyanok számára, akik a házasságtörőket buzgó odaadással kövezik meg, nagyon is gyengédnek tűnhetnek. A vér, vagy legalábbis a pastu vér, hevesebb a tűznél, így lassan megváltozott a hangulat. A vicc az, hogy az ISAF ebből kezdetben semmit sem vett észre. Tudták, hogy az emberek félnek a táliboktól, a parancsnokok mégis csak akkor kaptak észbe és próbáltak rémülten rájönni, hol rontották el, amikor először lőttek rá egy faluban azokra a katonáikra, akik előző nap még az iskolát építették.

Ez sem volt elég érthető?

Dehogyisnem. A legtöbb afgán kedveli az ISAF katonáit, vagy legalábbis jobban, mint a saját kormányát. Viszont ezen a vidéken csak úgy lehet életben maradni, ha az embernek szövetségesei vannak, nem elég kedvelni valakit.

– Az ISAF-nak egy idő után feltűnt, hogy nem kötnek új üzleteket, sőt, az emberek rokonszenvét is kezdik elveszíteni. Mindig és mindenütt jelen kellene lenniük.

– Ehhez pedig túl kevesen vannak.

– Hát, igen – mosolyog Husain. – Keserves felismerés.

– Az ISAF tehát úgy próbálja a mudzsahedek állandó széptevését megakadályozni, hogy becserkészik őket, a vezetőiket pedig célzottan levadásszák?

Husain bólint.

– Pontosan. Ahogy a Hamasszal teszik az izraeliek.

Hagen Husainra néz. Vajon mi járhat a fejében? Felesleges lenne kérdezni, melyik oldalon áll. Errefelé az ember mindig az éppen jó oldalon áll.

De vajon miben hisz?

Befordulnak a Piac utcába a Cunningham óratorony felé. Egy itt felejtett emlék abból az időből, amikor az angolok még világbirodalomról álmodtak. Ahogy enyhül a forróság, lassan megélénkül a negyed. Reklámokkal teli ablakú motoros riksák száguldoznak. A nagy berregésbe lerobbant mopedek dudakoncertje vegyül. Biciklisek mutatnak be nyaktörő mutatványokat. Aki csak tud dudálni, az mind dudál is, hogy üdvözölje a barátait, elijessze a gyalogosokat, közölje a véleményét mások szabálytalanságairól, a sajátjait pedig előre bejelentse, vagy csupán azért, mert egy duda arra való, hogy dudáljanak vele.

– Nem vagy éhes?

Husain megáll egy bódé előtt. Lapos tálakon ínycsiklandozó zöldségek, gyümölcsök, fűszerek. Illatuk elnyomja a kipufogóbűzt. Tyúkok tapossák egymást a halomban álló ketrecekben. Husain urdu nyelven tréfálkozik a kereskedővel, majd mangók és rúpiák cserélnek gazdát. A kereskedő felvágja nekik a gyümölcsöt, aztán továbbindulnak.

– Ez aggasztja a tálibokat – magyarázza Husain mangóval a szájában. – De mit tehetnének? Térjenek vissza az utcai terrorhoz? Robbantsák fel magukat megint piacokon, és reméljék, hogy pár külföldi katona is akad a civil áldozatok százai között? Ezzel megint csak eljátszanák az emberek bizalmát.

– Nehezen fogják tűrni – véli Hagen. Szája sarkából csurog a gyümölcs leve.

– Nehezen hát, de ahogy mondtuk…

– Ez nem segít nekik.

De a nyílt harc sem. Egy ilyen, nagy területre kiterjedő háborút a tálibok sem tudnak megnyerni. Semmi baj az ISAF csúcstechnikájú hadigépeivel. De hogy lehetne meggyengíteni olyan ellenséget, aki a vezetőidet éjjellátóval űzi ki rejtekükből, és úgy lövi le őket, mint egy nyulat? Ha egyszer az ellenséged új stratégiáját ugyanúgy átvetted már, ahogy eddig az összes korábbit is?

Figyelni és tanulni.

A kiterjedt háború helyett egyetlen pontos találat kell.

– Mégpedig egy abszolút pontos találat – bólint Husain.

A tálibok pedig rájöttek, hogy ezt a háborút csak a sajtóban nyerhetik meg. Mert a médiának nem elég, ha mindig ugyanazt a vérfoltot lehet csak mutatni. Akármennyire tragikus, megszokjuk, hogy civileket robbantanak cafatokká, a katonákat pedig koporsóban viszik haza. Ki foglalkozik még az iráni atombombával? Ez már nem is hír, csak háttérzaj.

– A Quetta Shura tehát olyan akciókra alapoz, amelyekkel a tálibok napi 24 órán át képernyőn lehetnek a CNN-en. Ez az új irány.

– Adásidőhöz igazított győzelem.

– Pontosan.

Quetta Shura. Az amerikaiak bevonulása után az egykori tálib kormány maradéka Mohammed Omar molla vezetése alatt a pakisztáni Kvettában gyűlt össze, és alakult újjá. Egy olyan polippá váltak, amely újabb és újabb kart növeszt, hogy tartományról tartományra hódítsa vissza Afganisztánt a szomszédból; hogy a hitetleneket megfojtsa, és így állítsa vissza a régi állapotokat. Quetta Shura: ők a főnökök, ők az irányadók.

Hagen megvetően legyint.

– Ha megint úgy kezdik, mint áprilisban, nem sokra mennek az irányukkal.

Akkor ugyanis Karzait akarták megölni.

De elszúrták.

S ha sikerült volna? Mármint az elnököt meggyilkolni. És a helytartóit. Meg az ISAF főparancsnokát! Megtámadni a Kabul Hiltont. A tálibok elvben győznek, amint sikerül elérniük, hogy csak velük foglalkozzanak a főműsoridőben. Az ISAF, ez az izomkolosszus pedig tehetetlenül sétálhat haza.

– Nem tudod, mit terveznek?

Husain ránéz. Felhúzza a szemöldökét.

– Csak kérdeztem.

– Tom, én információkkal kereskedek, nem emberéletekkel.

Ez szép.

– De valamit terveznek?

– Csak annyit tudok, hogy minden erejüket a nagy rohamra gyűjtik. Omar molla maga vette kézbe az irányítást. De most nyugton vannak, nehogy bármit is veszélyeztessenek. Nehogy egy lényegtelen csatában vérezzenek el.

– Lehet, hogy a kimerültség látszatát akarják kelteni?

– Igen, azt is.

És Hagen megérti. Egyszerre összeáll a kép.

– És akkor néhány parasztlegény a Kunduzon túl, az isten háta mögött elfog három önkéntest, ami úgy hiányzik nekik, mint púp a hátukra.

– Ráadásul pont aratáskor. Jól érted.

Az aratás egyszer véget ér.

A szegénység nem.

Tehát a paraszt is a helyi tálib vezetésért küzd, és mellékesen néhány afgánit is keres vele. Ennek nincs köze az ideológiához, pusztán a túléléshez, és ezt az ISAF is tudja. Aratási idő után az egekig nő a merényletek száma. A parasztgyerekek Aqli Burban pedig azt hiszik, hogy a három túsz sok pénzt hoz majd a konyhára, ha eladják őket a szent harcosoknak. Addig meg bezárják őket a kecskeólba.

– A Quetta Shura viszont most épp nem vesz semmit.

– Nem.

A túszszedés összetett üzletág. Ugyanúgy a keresleten és a kínálaton alapul, mint a déligyümölcsök, a nyersanyagok vagy az értékpapírok kereskedelme. Az emberrablást néha legfelülről szervezik, de előfordul, hogy csupán elkeseredett parasztok vagy egyszerű bűnözők állnak mögötte. Aprópénzt kérnek a túszaikért a helyi táliboktól, akik továbbadják őket, míg végül egy profi szervezetnél kötnek ki. A legfontosabb a piaci érték. Hány millió dollárt, hány bebörtönzött mudzsahedin szabadon engedését, vagy milyen politikai ígéretet lehet egy túszért cserébe kicsikarni? Milyen nyomást gyakorol a média a kormányra, vagy az éppen érintett szervezetre, hogy az kivásárolja a túszokat? És milyen hatást ér el az a propaganda, ha valakit élő adásban fejeznek le?

A Heal Afghanistan nem tud piaci árat fizetni. Az csupán egy jelentéktelen aacheni civil szervezet, nincs befolyása a médiában, senki sem emel szót mellette és pénze sincs. A Külügyi Hivatal is legszívesebben elfelejtené őket. A lényeg, hogy szóba se kerüljenek. És amíg senki sem követel váltságdíjat, nem is kell beszélni róluk.

– Azok hárman pár napig ülnek az ólban és közben kieszik a parasztokat a vagyonukból, mire a szent harcosok megszánják őket, és átveszik a túszokat. Rang nélküli, mezei harcosok. A parasztok örülnek, hogy megszabadultak tőlük, a harcosok meg azt hiszik, hogy dicsőséges tettet hajtottak végre, hogy a nagy szervezetek majd kezet csókolnak nekik ezért.

– Tévedés.

– De még mekkora! Először is leértékelt árut vettek, másodszor pedig a Quetta Shura tojik a fejükre, hiszen most nem érdekük túszokat szedni.

– És most hol lehetnek?

– Folyamatosan mozognak. Múlt héten valahol a hegyek között húzódtak be egy tanyára.

– A magasokba?

– Inkább az afgán Toszkánának mondanám.

– Az bárhol lehet.

– A kapcsolattartóm lakott területről beszélt. A tanya valamelyik tálibszimpatizáns klánfőnök földjén van. Fogalmam sincs, hogy pontosan hol.

Hagen végigsimít a fején.

– Nem lehetnek túl jó hangulatban.

– Nem hát. Három értéktelen foglyuk van. Etetni kell őket, hogy életben maradjanak. Valószínűleg abban reménykednek, hogy a Quetta Shura meggondolja magát és átveszi őket. Ez lehet a magyarázat arra, hogy még mindig nem kért senki váltságdíjat. Ha a Quetta Shura átvenné a foglyokat, az ő dolguk lenne váltságdíjat követelni. Ha nem, akkor ezeknek a mezei harcosoknak kell kitalálniuk valamit. Kérdés, hogy a vezetők megengedik-e nekik, hogy maguk intézzék el a dolgot, amikor a szervezet nem akarja felriasztani szendergéséből a világot.

Három túsz, akik a kutyának sem kellenek. Sem Németországban, sem a Hindukusban. Micsoda sors!

Veszettül száguld feléjük egy élénksárga motoros riksa, és mint az őrült, nyomja a dudát. Husain minden sietség nélkül lép oldalra, Hagen pedig gondolataiba merülve ugrik félre. A tömeg a Karimpura bazár felé sodorja őket. Punjabiba öltözött férfiak sietnek el mellettük, sapkájuk emelkedett jámborságukat hirdetve ragyog az alkonyatban. Mások kaftánban vannak, és egy-egy turbánt is látni. A férfiak frissen borotváltak, csak az öregek viharvert vonásait keretezi hatalmas fehér szakáll. A nők salwar kameezt viselnek, azt a színes, áttetsző anyagból készült lenge ruhát, amelyen alakjuk is átsejlik. Kissé Ali babás romantika, mintájuk azonban a villanydrótok liánszerű szövevényére emlékeztet, amelyek aggasztóan lógnak az útszéli oszlopokon. A régi kereskedőházak faragásos erkélyein színes zászlók lengedeznek, csillag és sarló, Korán-idézetek, és nagy bajszú filmcsillagok, lobogó hajú, dagadó keblüket szinte fedetlenül hagyó szépségektől körülrajongva.

Ellentmondásokkal teli kép.

Majd bekanyarodik az utcába egy teherkocsi. Első pillantásra kicsit viccesnek is tűnik. Mintha fogadtak volna, hogy ők tudják a legtöbb embert felpréselni egy furgon platójára. Szorosan ülnek egymás mellett, szinte egymás hegyén-hátán, lábuk minden irányba lóg a platóról. Fejükön fekete, fehér vagy mintás turbán, a szakálluk gondosan nyírva. Olyanok, mint amikor a sün felmereszti a tüskéit: kezükben magasba tartott páncélököl és géppisztoly.

– Teerik-i-Taliban – mondja Husain csücsörítve.

Tehát pakisztáni tálibok.

Ez minden, csak nem vicces. Pesavar egy lőporos hordó, a szent harcosok logisztikai fellegvára, mondhatni Halálcsillaga. A városban annyira gyűlölik Amerikát, hogy Pervez Musarraf szájából még a „szövetséges" szó is leplezetlen gúnyolódásnak hangzik. A pakisztáni kormány bármiben is állapodott meg korábban a határos tartományok törzsfőnökeivel, most a tálibokkal kénytelen tárgyalni.

– A legszívesebben elfoglalnák Pesavart – mondja Husain, és köp egyet. – De nem tudják. Még nem.

Mindegy, mert a város így is az övék. Innen száz kilométernyire kanyarog az Afganisztánba vezető, stratégiai fontosságú Hajbár-hágó, ami egyszerre a terrorizmus főütőere és a NATO első számú utánpótlási útvonala. Olyan határon vezet át, ami ellenőrizhetetlensége miatt valójában nem is határ. A hágót övező szétszabdalt, sziklás hegyekben a tálibok az urak, szövetségben az Al-Kaidával, a Haqqanival, az üzbég dzsihadistákkal, az arabokkal, a csecsenekkel és minden más szélsőséges csoporttal. A háborút Pakisztánban kell megnyerni, ha valaki Afganisztánban győzni akar.

Az önkéntesek elvesztek, ha arra a határvidékre hurcolták őket. Ott senki nem tud segíteni rajtuk. A Quetta Shura még hallgat. De mi lesz, ha meggondolja magát, és mégis átveszi a túszokat? Egyetlen ISAF-katona sem merészkedne fel a magasokba, ahol az igazán elvetemültek ülnek. Akik lefejezik az embereket.

Hagen tűnődik.

Amit eddig megtudott Husaintól, az elég egy cikkhez.

De kevés egy sztorihoz.

Husain egy kávéház felé veszi az irányt. A pulton diós, mandulás és karamellás édességek halma, a tálkákban shahi tukra. Hagen szereti ezt az édes süteményt, szívesen enne is most egyet, mégis megtorpan, és visszahúzza Husaint a karjánál fogva.

– Mondd csak, Bilal…!

– Igen?

– Odaviszel?

– Hová?

– A tanyára. A túszokhoz.

Husain összevonja a szemöldökét, de nem mondja, hogy „Elment az eszed?, sem azt, hogy „Ezt verd ki a fejedből! Csak néz Hagen szemébe és vár.

– Interjút akarok készíteni. Az emberrablókkal. Mondd meg a kapcsolattartódnak, hogy Németországban el tudom érni, hogy megkapják, amit akarnak. A fickók megjelenhetnek a sajtóban. Dicsőséget szerzek nekik. Cserébe beszélni akarok mindegyikkel, és lefotózni őket.

– Mit segít ez a túszoknak? – kérdez vissza Husain.

– Nyilvánosságot kap az ügyük – mosolyog Hagen. – Úgy tűnik, Berlinben kivárásra játszanak. De annak búcsút inthetnek.

Husain felemeli az állát, fejét jobbra-balra forgatja. Orrlyukai úgy kitágulnak, mint a veszélyt érző állatnak. Nem messze, a Cunningham óratorony mögött a tálibokkal teli furgon eltűnik, csak az álladó fenyegetettség érzete marad utána.

– Van fogalmad róla, mibe mászol bele?

– Igen.

– A tűzzel játszol. Talán pont a tűzfészek közepén, talán nem.

– Bilal, a fenébe is! Ott várnak, és senkinek sem kellenek! Mit gondolsz, mi a fenét kezdenek velük a tálibok? Talán örökbe fogadják őket? Ki fogja keresni őket, ha az újságok nem írnak róluk, ha senki nem emel szót értük, a kormány pedig a kisujját sem mozdítja az érdekükben? Ennél rosszabb már nem is lehetne!

Husain csücsörít.

– Miért érzem úgy, hogy valami nem stimmel az egyenletben?

– A pénz stimmelni fog.

Husain szeméből eltűnik a csillogás. Elfogja a lemondástól való félelem, hiszen nagyon jól tudja, mekkora szüksége van a pénzre.

– Na, mi lesz? Segítesz vagy nem?

– Oké, körülnézek.

Azóta néma csönd.

Tíz nappal a pesavari találkozó után Hagen Kunduz tartományban egy dombon állva néz le a völgybe. Vályogfalakkal körülvett, kocka alakú házak állnak a nagyjából három négyzetkilométeres területen. Afgán rusztika. Régies bájuk olyan benyomást kelt, mintha időutazást tett volna az ember. A vizesárkok mentén cserjék, a magas fűben gyékények. Dél felé egy kacsaúsztató, körülötte vékony törzsű fák adnak árnyékot, leveleik remegnek a forró szélben. A szántókon túl szinte átmenet nélkül tűnik el a növényzet. Még néhány halványzöld árnyék, mintha a képet megörökítő festő, aki a falu ábrázolásakor nem sajnálta a festéket, az utolsó csepp zöldjét is a holdbéli tájhoz akarta volna elhasználni. Távolabb már semmi sincs. Csak por és kövek, egészen a hegyek lábáig, amelyek éppolyan homokszínűek és kopárak, mint a síkság.

– Miért vagyunk itt?

– Riadókészültség van a szent harcosok miatt.

Hagen kitörli szeme sarkából a port. Tűnődik. Ha a radikális iszlamisták, buzgó ultraortodoxok és minden fanatikus imája meghallgatásra találna, és eljönne az olyannyira áhított Megváltó, hát agyon is vernék.

Nem lenne nekik elég radikális.

Ezen nem lehet eleget csodálkozni. Jól megfogalmazott és logikus gondolatok, mint egy program lépései. Az agy a merevlemez. Valahol ujjak száguldanak a billentyűzeten: Ha minden harcos… – mentés, küldés. E-mail küldése az agytekervényekbe.

Hagen hunyorít, felemeli a fejét. Elmerül az ég kék óceánjában. Álca-kék. Isten álcája, már ha egyáltalán létezik.

Amiben Hagen kételkedik.

Nem mintha a hite a nyomorúság frontjain vívott harcban veszett volna el. Ilyen siralmas ostobasággal csak mások büszkélkednek. A fontoskodók, akik a vallásos élmények hiányát azzal próbálják pótolni, hogy számukra az út menti árokban heverő dög is megfelelő indok a lét nagy kérdéseinek feszegetésére. Gyűlöletesek. Utálja részeg együttérzésüket, ahogy a hotelek bárjában a gyanútlanul iszogatóknak fecsegnek. Az ilyen alakok keltik rossz hírét a munkájának. Legszívesebben a homlokára tetoválnák: oknyomozó újságíró. Arról papolnak, hogy a Délkelet-Ázsiában kiáradó tenger meg az afrikai polgárháborúk véres őrülete a telhetetlenség vírusai, és az áldozatok ezrei miatt nem tudnak már hinni.

Mintha alkudozni lehetne a Főnökkel.

Hagen másképp látja. Szerinte aki igazán hisz, annak el kell fogadnia, hogy a Teremtő felelős a bajokért is. Koszovóért. Szomáliáért. Dárfúrért. Csádért. Khao Lakért. Irakért. Afganisztánért.

Minden bajért.

Hagen sosem hitt. Legalábbis azokban az istenekben nem, akiket megismert. Tízévesen, a katolicizmusba és ezzel a szent bűnbánatra kényszerítve, már túl volt ezen. Tanácstalanul ült be a nyomasztóan fülledt gyóntatószékbe, nem tudva, mit kellene mesélnie a rács túloldalán lévő pofának. Izzadva kérdezte magában: Megbocsátani, de miért? Hiszen nem volt bűntudata. Gyermekkori kisiklásai között az egyetlen igazi bűn az lett volna, ha csalódást okoz a pofának azzal, hogy várakozásai ellenére semmit sem mond neki. A pasas ugyanis, ha kijön a dohos függönyű szekrényből, ahol úgy ücsörög, mint egy fotóautomatában, azonnal visszaváltozik azzá a szégyentelen, de legfőképpen félelmetes szemétládává, aki nagyobb áhítattal osztogatja a pofonokat, mint Krisztus testét.

Mert Isten szolgájának gyorsan eljárt a keze.

Hagen tehát egész közel hajolt a rácshoz és elsuttogta, ami éppen eszébe jutott. Hazudott a szüleinek. Átszaladt a piroson. Vajon elég ennyi? Hallgatásával próbálta kifürkészni. A pofa is hallgatott, nyilván, mert még nem volt elégedett. Három bűn kell egy tízéves gyerek bűnösségének bizonyítására, és hogy a rács másik oldalán levő férfi tudjon mit megbocsátani.

Na, jó: egy srác fejéről lekapta a sapkát, és feldobta az iskola tetejére.

Ezt a Tom Sawyerből vette, mert más nem jutott eszébe. De legalább eredetien hangzott, még ha Sawyer iskolája egyemeletes is volt, az övé pedig egy fakó, hétemeletes betonkocka, ami a történet hitelességét némileg megkérdőjelezte. A pap nem kérdezett vissza. Lehet, hogy még örült is. Legalább valami újdonság számára, hiszen a becsapott szülőkről szóló marhaságot már tucatnyiszor hallotta. Az ítélet megszületett két miatyánk és egy üdvözlégy formájában, Hagen pedig átadta a helyét a következő diáknak, hogy ő is kitalálhasson valamit.

Na igen, gondolta.

Ha Istennek ez a fontos.

És ugyanabban a pillanatban eszébe jutott, hogy Istennek ez nem lehet fontos, hiszen nincs is. Nem is lehetne. A pofonokat osztogató pap találta ki. Miért? Hogy hatalma legyen. Teljesen egyértelmű. Hatalom. És mint mindenki, aki hatalomra tör, a pap is megvesztegethető. Gyermekhazugságok által korrumpálható.

Röhej.

Isten soha nem engedné, hogy egy ilyen ostoba ember működhessen a nevében, és kezében egy bűnlajstrommal a szekrénybe ülhessen, hogy a kisgyerekeknek lelkiismeret-furdalást okozzon.

Pedig a pap ott ült, és pontosan ezt csinálta.

Ez bizonyítja, hogy Istent csak kitalálták.

A hatalmi harcot az nyeri meg, aki a legjobb mesét találja ki, ez egyértelmű. Hagen tehát elhatározta, hogy ő fog nyerni.

Mesemondó lesz.

Nagyszerű történeteket talál ki.

Az igazságot fogja elmondani.

Ropog a nyaka, ahogy még jobban hátrahajtja a fejét. Az ég valósággal beszippantja. Kopaszra nyírt fején kövér izzadságcseppek gördülnek le. Jobb kezével végigsimít koponyáján, ujjait a nadrágjába törli. Homlokán azonnal újabb cseppek jelennek meg.

Hagen szinte elpárolog a forró déli napon.

Mellette a sajtótiszt nagyot fúj.

– Átkozott hőség.

Hagen mosolyog.

Te bohóc, gondolta. Fogadni mernék, hogy egy hónapja még Potsdamban ültél, és telefingtad a széked az íróasztal mögött. A parancsnokok válla meggörnyed a sok arany és ezüst kitüntetéstől, pedig soha nem kellett még egyetlen életet sem megvédeniük. Soha nem álltak zárótűz alatt. Soha nem merült fel még egyikben sem, hogy a következő lépése az utolsó lehet, mert taposóaknára lép. Nem ismerik a rémületet, amely a kunduzi táborlakókat dermedtre ijeszti: a házilag összetákolt aknákat. Ki akarna nyomorékként egy tolószékben kikötni? Ki akarná, hogy maradványait a páncélos felderítőből kelljen kikanalazni, miután azt füstölgő roncshalmazzá változtatta egy pokolgép? Akkor már inkább egy golyó. Fegyverrel a kézben, dicsőséggel meghalni.

Katonaromantika?

A legkevésbé sem. A katonák talán épp Bruce Willis-filmeket néznek a laptopjukon

– Ki mást néznénk? Háborúban vagyunk, nem? – Valójában mindenki haza akar menni. Csak nem tud. Így tehát gondolkodni kezd azon, mi lenne, ha…

Ha már meg kell halni, akkor legalább…

Igazság szerint a legtöbben úgy halnak meg, hogy véletlenül rálépnek vagy ráhajtanak valamilyen robbanószerre.

Mint két napja is. Csardara körzet. Álcázott akna.

Mint három hete is.

Az efféle tragédiák miatt a Hindukusnál minden katona többet tud az ölésről és a meghalásról, és többször érezte saját izzadságának szagát, mint a kellemes Németországban a teljes tábornoki kar, akik úgy vélik, kitűnően ismerik a kiküldött katonák helyzetét, tudják, mire van szükségük; ahogy azt is, hogyan kell úgy kedvében járni a táliboknak, mint a dacos kisgyereknek.

Azoknak, akik azt állítják, hogy itt nincs háború.

Akkor is háború van – gondolja Hagen –, ha százszor is azt állítják, hogy nincs. A háborút pedig nem lehet megszokni! Ahogy semmit sem, ami együtt jár vele.

Csak épp nincs választási lehetőség.

– Tal Gozar – mondja a sajtótisztnek. – Gondolkozott már rajta?

– Sajnálom, Tom.

– Tudom, mi a kockázat.

– Akkor sem – csóválja fejét a tiszt. – Nem tehetek semmit. – Nehezen veszi a levegőt, sápadt, úgy tűnik, már szinte teljesen kiszáradt. Nincs valami jól.

– Túl keveset iszik – szól Hagen aggódó hangon.

– Sajnos igen. Én…

– De mégis. Többször voltam ilyen helyeken, mint maga. A többségnek hetek kellenek az akklimatizálódáshoz. Szóval: igyon! Menjen árnyékba! Tegye, amit mondok és bízzon bennem! – Majd vigyorogva teszi hozzá: – Egyszerűen jelentse ki, hogy Tom Hagennek nagyobb a tapasztalata, mint nekem. Bárhova akar menni, elengedhetem.

A tiszt erőtlenül mosolyog vissza.

– Na, mondja már – szólal meg mellette Inga is, és nevet. – Mondja, hogy Tom Hagennek nagyobb tapasztalata van, mint nekem. Hagennek, a fenegyereknek. Ő átlátja a helyzetet, nekem meg keringési problémáim vannak.

Ez hiba volt.

A tiszt úgy gondolja, Hagen megengedhet magának ilyen fricskákat is vele szemben, de ez a cserfes lány, akinek még ott a tojáshéj a fenekén, nem. A nő újságíró-gyakornok? Nevetséges. Azért küldték ide a pasassal, hogy az ne másszon rá a katonalányokra. De Kunduz nem egy óvoda.

– Nem azon múlik, kinek mekkora az újságírói tapasztalata – szólal meg végül szipogva.

Egy darabig csendben néznek le a falura.

– Tulajdonképpen mi a baj? – kezdi Inga újra. – Ha északon olyan biztonságos, mint mondja, akkor semmi bajunk nem történhet, igaz? Hacsak mégsem úgy állnak a dolgok, ahogy azt maga állítja. Akkor viszont a közvéleménynek joga lenne tudni…

– Inga! – mutat Hagen a vízmű kis épülete felé. A ház úgy néz ki a hegyoldalban, mint egy játékkocka. Björklund ott fényképezi a katonákat, ahogy a dombot délnyugat felől biztosítják. Vállukon nehéz G36K gépkarabély, lefelé fordított csővel.

– Kérdezd meg Kristertől, nincs-e szüksége valamire!

– Nem kell neki semmi – forgatja szemét a lány.

– Akkor is kérdezd meg!

Inga vállrándítva indul el. Menet közben kihívóan ringatja csípőjét. Látványa sokkal csábítóbb, mint az őket körülvevő kietlen táj. A sajtótiszt arra gondol, hogy a kiadó csak a lelkesedése miatt engedte ide a lányt a többiekkel. Ez csak részben igaz. A lány tehetséges, ugyanakkor tisztában van azzal, hogy nem árthat a karrierjének, ha formás lábait nem egyszerűen csak járkálásra használja az ilyen sivár helyeken.

A táborban eddig mindenki megbámulta a fenekét. A katonák, amíg rajta legeltetik a szemüket, talán elfelejtik, mire képes az ellenség. Pár pillanatig nem gondolnak a hitelből épült házukra, ahol hamar anyává lett feleségük az emlékbe hagyott fotókat nézegeti, miközben festi a gyerekszobát, és a hazatérésük napjáról álmodozik. Az asszonyok figyelmét csak a barátnőjük hívása tereli el, aki egyetlen beszélgetés alkalmával sem mulasztja el megemlíteni, hogy rengeteg katona szakít sms-ben. A katonafeleségek közös jellemzője a magány. Inga pedig egy olyan kort idéz vissza, melyet ezek a fiúk csak a filmekből ismerhetnek: 1954, Korea, frontszínház, Marilyn Monroe ringó csípője. Egy segg, ami még az isten háta mögötti helyet is szebbé teszi.

Ma senki nem nézi.

A csapat jó hangulatban szóródott szét a domboldalon. Sokszor voltak már itt. Amikor idedübörögnek a terepjárókkal, mindig rengeteg gyerek rohan utánuk. Már megjavították a vízvezetéket, és felépítették a lányiskolát. A falubeliek megkedvelték őket. Barátságosan beszélgetve teáztak a malikkal.

Nem volt gond soha.

Most azonban megváltoztak a dolgok.

A faluban kísérteties a csend. Csak néhány rémülten mekegő kecskét látni, amint egy fiú az istálló sötétjébe tereli őket. A fiún kívül, szemmel láthatóan, senki sincs a faluban. Futás közben folyamatosan ide-oda forgatja a fejét; látszik rajta, hogy legszívesebben köddé válna.

A dombra egyetlenegyszer sem néz fel.

Fél.

De mitől? A falusi gyerekek nem félnek az ISAF járőreitől.

– Fekete füst! – kiált fel az egyik katona.

Az ellenállásban használt kifejezés. Hagen tudja, hogy az őrjárat parancsnoka mindjárt sátrat bont. Látja, amint kilép a Dingó árnyékából, ahol az elmúlt percekben az őrmesterrel beszélt. Még utoljára megpróbálta meggyőzni a sajtótisztet.

A férfi azonban fáradtan rázta a fejét.

– A katonák mindennapjairól kell tudósítanom – makacskodik Hagen. – Tehát kell nekem valami, amiről tudósítást írhatok.

– Már van miről.

– Viccel? Egy hete azt nézzük, ahogy a 13. kontingens a páncélosokról törölgeti a port, a honvágytól beteg újoncok rohangásznak a postára, a tábori csendőrök pedig egy rakás írástudatlan afgánból próbálnak rendőrt faragni…

– Ezek a katonáink mindennapjai.

– Nem beszélve a hadtápsátor megrázó helyzetéről. Hány doboz sört is fogyaszthat egy katona naponta? Kettőt?

– Ez nem fair, Tom.

– Pontosan. Nem fair – sóhajt fel Hagen. – Ez a küldetés baromi veszélyes, és ez a veszély jelenti a mindennapjaitokat. Én erről akarok tudósítani. Nem pedig arról, hogy a táborban árvízvédelmi gyakorlatot tartanak arra az esetre, ha a parancsnoki irodában túlfolyna a kávéfőző.

– Biztosan van más mód is, hogy emeljék a példányszámot.

– Ez sem volt fair.

– Senki nem vonja kétségbe, hogy maga, Tom, egy hős.

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy az itt lévő katonák megérdemelnék, hogy tudósítsanak róluk.

– Nem. És maradjunk csak magánál. Én megértem magát. Komolyan. Helmand mákültetvényei között kúszott ide, miközben a tálibok szét akarták lőni a seggét. A fotósa zsebre vághatja Schwarzeneggert is. A kislány pedig nyilván a kiadó nagy reménysége. Minden világos. – Néz Hagen szemébe, és nem titkolja ellenszenvét. – De nálunk, itt a Bundeswehrben másképp működnek a dolgok. Ha az angol Királyi Tengerészet nem csinál abból gondot, hogy magukkal vigyenek egy riportert a Zöld Zónába, az az ő bajuk. De nekem nem az a feladatom, hogy megvédjem magukat.

– Saját felelősségünkre tartanánk magukkal.

– Tévedés. Amíg a mi egységünkről tudósítanak, addig ez az én felelősségem. A Tal Gozar-i kirándulás katasztrófával is végződhet. Tudjuk, hogy ott a malik egy egész hordányi mudzsahedint tart maga mellett. A parancsnokság fegyveres konfliktustól tart. Túlságosan kockázatos, hogy velünk jöjjenek.

– Megállapodtunk, hogy a szokásos járőrt elkísérhetjük.

– A szokásosat igen.

– Kérem!

– Tulajdonképpen itt sem szabadna lenniük.

Hagen igyekszik uralkodni a haragján. Tudja, hogy vissza kell fognia magát. Ezért akkor sem szólal meg, amikor a járőrparancsnok hozzájuk lép. A sötét foltokkal tarkított homokszínű egyenruhában és a nehéz golyóálló mellényben úgy fest, mint egy játékbolti akcióhős-baba. Csak a karimás vászonkalap nem illik hozzá, amit egyébként mindannyian viselnek. Abban inkább egy turistára hasonlít.

– Nos? – kérdezi a tiszt.

– Esélytelen – mutat körbe. – Még ha minden irányban Wolfokat állítunk fel, akkor sem tudjuk megakadályozni, hogy meg ne közelíthessenek.

– Erre valók a Dingók.

– Igen, a főbejáratnál. De tucatnyi más irányból is jöhetnek, a számtalan szűk helyen át. A Dingókat lehetetlen lenne akár csak a közelükbe is vinni, hacsak nem a konyhán keresztül viszem az embereket. Tálcán kínáljuk magunkat. Se egy épület, se egy tető, ahová a mesterlövészeket állíthatnánk. Ezenkívül…

Fejével a falu felé int.

A füstoszlop messziről is látható, akár egy figyelmeztető ujj. A szent harcosok jelzése, hogy a környéken őrjárat van. Ami persze azt is jelenti, hogy ők is itt vannak. A katonák nem kevés fájdalmas lecke során már megtanulták a jeleket. Például, ha egy faluból hirtelen eltűnnek az emberek, mert senki nem merészkedik az utcára, vagy mert éjjel mindenki a rokonokhoz menekült, biztosra vehető, hogy a mudzsahedinek csapdát készítenek elő, vagy pokolgépeket helyeznek el, esetleg mind a kettőt.

Már a fiú is eltűnt a kecskéivel együtt.

– 25 kilométerre van a béke szigete – szólal meg a parancsnok. – Gyerünk!

A béke szigete. Egy kicsi anyaföld.

Sört isznak, kivetítőn nézik a Bundesligát, biliárdoznak, fociznak. A hivatalosan hadtápnak nevezett barakk valójában a kunduzi tábor középpontja, a bazár és egy kerti söröző sajátos keveréke, amit arra találtak ki, hogy a katonák idegei kisimuljanak, miután felborzolta kedélyüket a rémület és az unalom.

Valami persze mindig borzolja az idegeiket.

A sajtótiszt sötét pillantást vet rájuk a kocsiban, miközben ők is beszállnak a terepjáróba. Dühös, és le akarná vezetni valakin a mérgét, de csak a körülményeket szidhatja. Hagen tudja, hogy a tiszt nem rá vagy Ingára dühös, hanem azért feszült, mert neki kell előkészítenie ezt az átkozott látogatást. A látogatás, amiről csak a következő héten lehet majd olvasni, mindenkit meglepett. A Bundeswehr legfőbb parancsnoka pottyan közéjük az afgán égből, „váratlanul, mint a madárszar", ahogy Krister mondaná.

Hagen látja, hogy Inga beszáll a másik Wolfba. Nevetés harsan fel, a katonák idegessége jókedvbe csap át. Örülnek a hölgytársaságnak, de annak még inkább, hogy végre eltűnnek innen. Utolsóként Krister fut be és Hagen mellé préseli magát a hátsó ülésre.

– És merre mehetünk még? – érdeklődik a sajtótiszt.

– Talán az aliabadi leányiskola felé? – A járőrparancsnok válaszra sem várva azonnal beleszól a rádióba. – Általános közlemény. LOC Pluto felé megyünk vissza. A falvakon keresztül fegyelmezetten vonulunk, a még otthon kiadott parancs szerint firm, fair, friendly, világos, uraim? Száraz augusztusunk volt és nem akarjuk, hogy az emberek porfelhőbe fulladjanak. Általános lőtilalom, mint mindig.

Más útvonalon megyünk tehát vissza. A táliboknak nem kell tudniuk, merre járnak a hitetlenek.

Mégis tudják.

A kavics ropog a kerekek alatt. A Wolf porfelhőt húzva maga után döcög le a dombról a síkságra. A többi járgány szorosan követi.

– A fenébe! – mérgelődik a sajtótiszt. – A baghlani fiúiskola volt az első látogatási pontként megbeszélve.

– Jobb a lányiskola.

– Miért? – kérdezi Hagen.

A századparancsnok hátrafordul, mosolyog. Napszemüvegén finoman áll a por.

– Az a szívügyem.

– Nocsak.

– De, tényleg. Az iskola újjáépítésére a katonák dobták össze a pénzt a zsoldjukból. Másképp nem is ment volna. Komolyan mondom, a katonák szeretik azt az iskolát!

– Az újságíró kolléga elég iskolát látott – morog a tiszt. – Neki egy vízmű kell. Imádja a vízműveket!

– Hát, az ittenit mindenesetre nem mutatjuk meg neki.

A sajtótiszt természetesen tudja, hogy a parancsnoknak igaza van, még akkor is, ha ő mint magasabb rangú, most sokkal nagyobb cirkuszt csinálhatna. Ő százados, a másik pedig csak főhadnagy. Lehet, hogy az aktakukac, aki az itteni 45 fokos hőségben levegőért kapkod, jobban kiismerte Afganisztánt, mint a felfújt hólyagok a bevetési parancsnokságon. De nem a sajtótiszttel van a baj. Ő is csak egy fickó, aki előléptetésre vágyik. A probléma megértéséhez tudni kell, hogy a felrobbantott, vagy bármi más módon megölt német katona a jelenlegi védelmi miniszter, Franz Josef Jung szándéka szerint nem harcban esett el, hanem „szolgálat közben életét vesztette. Mára már az „elesett szó a legjobb úton halad a kiveszés felé. Nem szabad, hogy e miatt a szó miatt a német érzelmek ismét fellángoljanak, ezért az itteni cirkuszt nem szabad háborúnak nevezni. A háborúban „elesettek" vannak, ez itt a gond. Békében az ember csak szolgálat közben patkolhat el.

Ami persze nem sokkal jobb, viszont sokkal jobban hangzik.

Az otthoniak a legszívesebben meg sem hallanák a katonatörténeteket, így a Hindukusba küldött katonák a térkép egy fehér foltján, a semmi közepén landoltak. Hogy meghaltak-e, vagy csak félholtak, esetleg még élnek, tök mindegy. A világ összes hadserege nagyobb támogatást kap, mint ők Németországból, ahol megbámulják a katonát, ha egyenruhában megy a McDonald’sba, mert azt sem nézik ki belőle, hogy ki tudja csomagolni a hamburgert – vagy rögtön ámokfutó tömeggyilkosnak vélik.

Hagen lehunyja a szemét. Gondolatban jegyzetel:

Fiainkat és lányainkat olyan háborúba küldjük, amelynek megvívásáért megvetjük őket.

Ez lehetne a cikk indítása. Hogyan tovább?

Már amennyire egy háború megvívásáról beszélni lehet. Ráadásul még inkább megvetjük őket azért, ha menteni próbálják a bőrüket. Akár teljesíted a küldetést, katona, akár nem, a békeszerető német civil megvetésével büntet.

Túl kritikus? Talán.

A vietnami veteránok hazatérésük után úgy érezték, hogy magukra hagyták őket. Németországban ez másképpen van. A Bundeswehr katonájaként már a bevetés előtt is egymagad vagy. Senki nem mondja, hogy büszke lenne rád. Senki nem akarja tudni, hogy telnek a napjaid azon az átkozott helyen, csaknem 5000 kilométerre az otthonodtól, ahova kiparancsoltak. Büszke vagy a hadseregre? Abban az országban, amelynek földjén soha többé blablabla, és így tovább.

Kinyitja a szemét, és nézi, amint mellettük nyomorúságos fák, kiégett mezők, páncélosok roncsai suhannak el. Björklund fényképez. A főutakon mindenfelé a szovjet hadsereg rozsdás hagyatéka hever. Némán tanúskodnak arról, hogy ebben az országban sem a háborút, sem a békét nem lehet megnyerni.

Átkozottat nem lehet írni.

Fellazítja a fegyelmet?

A Megváltót is agyonverő szélsőségesekkel kapcsolatos részt még fel kell vennie diktafonra. Gyorsan, mielőtt a hőségben az agya is felforr, és megint mindent elfelejt.

A menetoszlop most gyorsabban halad. Kicsit nagyobb gázt is adhatnak a településeken kívül, ha az útszélen sincsenek szamarukat terelő emberek. Ebben az országban a modern világ és a középkor között rekedtek, ők, a kútépítők és a demokrácia hősei. A semmittevés és a halálfélelem között őrlődnek itt, s lassan, de biztosan megőrülnek. És pontosan ezért keringenek a sajtótisztek juhászkutyaként minden riporter körül, aki azért jött, hogy a táborokból tudósítson. Gondosodniuk kell az újságírók biztonságáról és épségéről, de arról is, nehogy valamelyik katona elégedetlennek tűnjön, ha arról kérdezik, mit érez ott legbelül. És persze arról, hogy egy firkász se legyen jelen, ha egy őrjárat rémálomba csap át.

Már késő, gondolta Hagen.

Ott voltam. Lent Helmandban, Musa Kalehtől nem messze. A tálibok „zártkertjében, az ópiumdzsungel kellős közepén. A sárba nyomtam az arcomat, valahányszor felharsant az „RPG! kiáltás, és a gránátok felénk fütyültek. A többiekkel együtt én is csak remélhettem, hogy nem engem találnak el. Láttam, ahogy meghal a remény. Mit titkolhatnátok még előttem? Hogy itt fent a viszonyok egyre inkább olyanok lesznek, mint lent délen? Ki hinné még el nektek, hogy északon biztonság van, hogy itt csak barátságosan integető afgánok laknak, akik alig várják, hogy a Bundeswehr derék katonái végre kutat ássanak nekik, iskolát építsenek, és jókedvűen zsibongó kölykök körében együtt teázzanak a törzsfőnökökkel? Persze, valamikor így volt. Amíg az angolok és a dánok állig fegyverben álltak a mudzsahedek kereszttüzében, addig a német őrmesterek a golyóstollba töltöttek elszántan új betétet és nyomták valamelyik örömtől sugárzó gyerek kezébe. Északon örültek minden délen elintézett tálibnak. De ezek az idők elmúltak.

Már régen.

Pont azon tűnődik, hogy így nem jutnak semmire, amikor csipogni kezd a mobilja.

Előhúzza a golyóálló mellény zsebéből.

Egy sms jött. Bilal Husaintól.

Szeméből kitörli az izzadsággal kevert finom sivatagi port, és elolvassa az üzenetet. Azt, amire már tíz napja várt:

Meglesz az interjúd. A többit szóban. Bilal.

– Csak ti ketten, te és Krister – emeli fel hangját Husain a vonal túlsó végén.

– Semmi videokamera, műholdantenna, laptop vagy mobil, világos? Különben titeket is ott marasztalnak.

– És Krister kis kézi kamerája?

– Az sem. Fényképezőgép, diktafon, slussz. Csináltak egy videót, amit megkaptok. Külön nektek vették fel! Büszkék lehettek magatokra.

Hagen előtt már az sem titok, hogy az emberrablók nem szeretnék, ha egy BGAM antennával felszerelkezve menne. Műholdas helyzetmeghatározásra pedig jó lenne.

– Hol cserélünk kocsit?

– Csak lassan. Értetek megy valaki. Egy világoskék Subaruval. Az illető neve Afeef. Ő lesz a sofőr és egyben a tolmács is. Minden oldal bízik benne. Az utat pedig tudja.

– Ha lehet, én is szeretném tudni.

– Az A7-esen mentek Kundúz város irányába, Mor Sheykh és Naqal felé. A városközpont előtt nem sokkal befordultok balra Khulm felé, követitek az utat a folyón túl a deltából kivezető irányban és…

Bele a sivatag kellős közepébe.

A senki földjére.

Afganisztán nem olyan, amilyennek az esti híradó alapján elképzeli az ember. A tévében hatalmas kősivatagokat mutatnak, elmosódott, távoli hegyekkel körülvéve, az ég pedig olyan, mint egy óriási vibráló képernyő. Üres kékség a földi kietlenség párjaként. A Kabul nevű romhalmaz központja pedig látszólag csak azt a célt szolgálja, hogy a sajtóban be lehessen mutatni a Nyugat kudarcba fulladt erőfeszítéseit.

Pedig Afganisztán zöld is tud lenni.

Tavasszal óriási területek változnak zöldellő mezőkké. Hatalmas, látványosan szétszabdalt hegyek húzódnak végig az országon. A Noshak, minden hegymászó álma és rémálma egyben, hétezer méternél is magasabban nyúlik az égbe, a Kuhe Tuluksa és a Kuhe Bandaka hatezres csúcsai mellett. Akadnak völgyek, amiket csak bájosnak lehet nevezni. Dúsan termő deltavidékek, amiket a parasztok évszázadokkal ezelőtt mozaikföldekké alakítottak. Ezeket a területeket még most, kora ősszel is, amikor a nap már szétégette a földet, bárminek lehet nevezni, csak sivárnak nem.

És vannak sivatagok.

Terméketlenek. Barátságtalanok.

Olyan helyek, ahová senki nem szeretne kilyukadni.

Afeef egy alacsony, barátságos, őrülten vezető pastu, aki szüntelenül mulat valamin. Repedt hanglemez módjára kommentálja, ahogy Krister a pakolt, ezt az afgán sapkát a fején viseli.

– Mint egy madárfészek! Mint egy madárfészek!

– Ha egyszer úgy néz ki, mint egy fészek – dörmög Krister egykedvűen.

– Inkább mint egy sajttorta – vigyorog Hagen.

– Sajttorta? – nevet Afeef. – Sajttortának nevezitek?

Tréfálkozva mulatnak egymáson. Afeefet már önmagában az is felvidította, hogy salwar kameezbe öltözött utasai legalább annyira afgánnak néznek ki, mint vikingnek. És tényleg. Az útjuk előtt nem sokkal növesztett szőke szakálluk nem éppen pastu kinézetet kölcsönöz nekik. Ha elkendőznék a fejüket és az arcukat, még talán eladhatnák magukat pastunak. Csakhogy a salwar kameez viselése a nyíltságot, a helyi szokásokkal szembeni tiszteletet jelképezi. A gesztusok pedig ezen a vidéken sokat számítanak: még egy szakáll is bizalmat ébreszthet.

Bármi fontos lehet.

Indulás után egy szűk órányit haladnak a folyóközi farmok mellett, learatott földek és ültetvények között. Befordulnak Khulm irányába és átmennek a hídon. Ismét tanyák. Aztán hegyek, melyeknek kopárra égetett, fakó, rideg és idegenszerű tömegei akár a Marsról is származhatnának. A romba dőlt karavánszerájok mellett követik az utat nyugatra, majd egy hatalmas, dermedt hullámhegyre emlékeztető, szovjet bombák krátereivel szabdalt fennsíkot szelnek át.

De miért tartunk nyugatra?

Valami nem stimmel.

Az emberrabló bandák, akár tálibok, akár közönséges bűnözők, inkább keletre húzódnak.

Már régóta olyan, mintha visszafelé mennének az időben. A magas tetejű vályogkunyhók mintha egy elsüllyedt világból maradtak volna itt. Az ember azon sem csodálkozna, ha a csenevész bozótból mitikus lények ugranának elő.

Aztán gazdasági épületek.

Feltűnik egy település: az utca két oldalán reklámtáblák és várakozó teherautók. Villanypóznák végtelen sorban.

– Abdanban vagyunk.

Abdan, persze. Nem az a kimondott turistacélpont.

– Itt keresztülmentek – mondta Husain –, a benzinkúton túl. Onnan néhány méterre, jobbra van egy út.

Út? Egy kátyúgyűjtemény. Egy rémálom.

– Azon mentek tovább.

Abdan elsüllyed a láthatár mögött. Még ott remeg délibábként a levegőben, majd végképp eltűnik.

Tovább, csak tovább, mindig nyugat felé.

Egyszerre finom port hoz a szél.

Hatalmas dűnék merednek irgalmatlan mélységek fölé: lágyan hullámzó homoktenger. Az út, amit már alig lehet annak nevezni, lefelé halad.

Végtelenül magányos hely.

A Land Cruisert leszámítva.

Három kalasnyikovos férfi veszi át őket Afeeftől. Arcuk eltakarva, az egyik tört angolsággal beszél. Megmotozzák őket, aztán kapnak egy-egy zsákot, hogy maguk húzzák a fejükre. Az angolul beszélő elnézést kér a kellemetlenségekért.

– Pontosan itt foglak várni benneteket – vigyorog Afeef.

Ha visszajöttök.

Kimondatlanul ugyan, de ez is benne volt.

– Persze, hogy visszajöttök – mondta Husain. A melmastia, a pastu vendégjog rátok is vonatkozik. Az Afghanyat kötelezi vendéglátóitokat. Az életük árán is meg kell védeniük titeket, amíg a földjükön tartózkodtok. Feltéve persze, hogy betartjátok a szabályokat.

– És mik ezek a szabályok?

– Hát… – Rövid hallgatás. – Olyanok, mint az időjárás.

– Nos, ez szuper.

– Ugyan már, Tom! Mit mondjak? Ismered a szabályokat.

Mindenesetre elég embert ismer, aki nem tartja be azokat.

– Készüljetek fel mindenre. Egy törzsfőnök vendégszeretetét fogjátok élvezni, aki maga ugyan nem tálib, de szimpatizál velük. Szállást ad a szent harcosoknak és a túszoknak.

– Mit tudsz a fickóról?

– Fogalmam sincs, ki az. Állítólag ért a robbanóanyagokhoz. A kapcsolattartóm egyszer elszólta magát. Azt hiszem, az ő emberei szállítják a táliboknak a házilag barkácsolt bombákat meg ilyesmiket.

– Remek.

– Ne lepődj meg semmin. Nyugi.

– Ne aggódj.

– Te akartad.

Tényleg akarta?

Most itt ülnek.

Hagen egyenletesen veszi a levegőt a zsákban, és megpróbálja a savanyú szagot kizárni a tudatából. Az első ülések felől beszélgetést hall. Nevetés, laza viccelődés, amit újra meg újra megszakít a hörgő motor zaja. A motor minden prófécia szerint mindjárt szétesik, de persze még tíz év múlva is működni fog. Afganisztán poros poklában nincs kereslet a csendesen surranó hathengeresek iránt. Az itteni autóknak szívósnak kell lenniük, akár egy csótánynak.

Arab rock üvölt a rádióból.

Ez érdekes információ.

Azt jelenti, hogy a kocsiban nem tálibok ülnek.

A szent harcosoknak tiltják a zenét, de sajátos módon ez nem akadályozza meg őket abban, hogy lelkesen énekeljenek bús, ősi dalokat, megnyugtató recitativókat. Hangszerkíséret nélkül. Mint minden ebben a csodálatos országban, ez sem egyértelmű. Mohammad Omar molla, a tálibok szellemi vezetője megtiltotta, hogy az emberek szórakozásból hallgassanak zenét. Vallásos dalokat viszont lehet énekelni. Ez persze felveti a kérdést, hogy ha egy vallásos ember vidám, vajon akkor is vallásosnak számít-e.

Mindegy. Omar biztos nem az arab popzenére gondolt.

Vajon Jung tud-e ilyeneket?

Franz Josef Jung, a meglepetés.

A riporterek persze tudták, hogy jön. Amikor Berlinnek eszébe jutott, hogy a legutóbbi ballépések miatt a miniszternek Canossát kellene járnia, ami egyre inkább Afganisztánt jelent, ők már képben voltak. De tartották a szájukat, különben keresztre feszítették volna őket. Még az oly kiváló hálózattal rendelkező tálibok sem terveznek merényletet valaki ellen, akiről nem tudják, hogy jön.

Merényletet pedig csak akkor lehet elkövetni, ha a célszemély már az országban van.

Nem egyszerű bemutatni, hogy a német pénzből a német katonák milyen eredményeket érnek el a Hindukusnál. Ami annyira figyelemreméltó, hogy megérje ideutazni miatta, azt a nagy kockázat miatt nem mutathatták meg Jungnak. Végül sikerült a minisztert és díszkíséretét egy pár guruló páncélszekrényben körbeutaztatni a környéken, hogy otthon majd elmesélhesse: az északi tartományok biztonságosak, a német kontingens felügyelete alá tartozó területnek pedig csupán 12 százaléka van akut veszélynek kitéve. A felelősök ezért rettegtek attól, nehogy pont a miniszter alatt robbanjon pokolgép, hiszen senki nem tudta megmondani, merre van az az átkozott 12 százalék. Körülbelül ugyanolyan könnyű különválasztani a többitől, mint többszöri keverés után a sűrített tejet a kávétól.

De nem történt semmi baj.

Végül Jungnak volt ereje a 600 katona előtt megemlékezni az őrjáratról, amely egy héttel korábban Kundúztól délre futott aknára. Három ember megsérült, egy meghalt. Nem könnyű az ilyen esetek demoralizáló hatását ellensúlyozni. A miniszter azonban mindent megtett ennek érdekében. Kijelentette, hogy az áldozatok megvédték a szabadságot. A hangulat ugyan nem javult, de legalább senki nem akarta a beszéd közben őt küldeni a túlvilágra. Bocsánatot kérni a pastu törzsfőnököktől már sokkal nehezebb volt, miután a németek és az afgán rendőrség az egyik ellenőrzési ponton idegességükben tüzet nyitottak két kocsira. A golyózáporban négy gyermek vesztette életét. A tragikus baleset és a félreértés fogalma ebben az esetben már ugyanúgy hangzik, mint a becsületsértés és a vérbosszú.

Na, ez volt az igazi ballépés!

Ha valamire igazán nem volt itt szükségük, akkor ez a vérbosszú-ügy az.

A kundúzi tartományfőnök nyugtató szavai szerint nem a Bundeswehr hibája volt. De mi legyen az elégtétellel? Az mindig segít. A törzsfőnökök is ugyanezt vallották, így a hullámok elcsitultak. Jung nem jött üres kézzel, a kezei legalábbis nem voltak olyan üresek, mint a szavai. Egyébként a katonák szeretik a csapatlátogatást. Alapjában véve mindenkinek örülnek, aki eljön megnézni, hogy megvannak-e még.

Akár a politikusoknak is.

Jó, lehet, hogy Lady Gagának jobban örültek volna.

Vagy akár Xavier Naidoonak.

„Nem lesz könnyű ez az út…"

Azért Jung látogatása sem volt rossz.

A miniszter pedig azzal a megnyugtató bizonyossággal repült vissza Németországba, hogy mindent megtett, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Hagen viszont, aki az egész szomorú komédiát kötelességtudóan lejegyezte, most interjúra készül.

Egy idegen kocsiban. Idegen kezekben.

A Land Cruiser egyik kátyúból a másikba vágódik. Felküzdi magát a hegyekre. Elöl vég nélkül megy a fecsegés, fiatalos, erőteljes pastu hangok. Hagen ugyan egy kukkot sem ért, a fickók mégis jókedvűnek tűnnek.

Björklunddal csak néha vált egy-egy szót. Érdekes, hogy az elmúlt órák alatt milyen keveset beszéltek egymással. Ugyanakkor miről is beszéltek volna? Hogy a kocsiban fullasztó a levegő? Hogy zsákkal a fejükön nem tudnak felkészülni az úthibákra, és minden egyes zökkenő felér egy meglepetésszerű támadással az ágyékcsigolyájuk ellen? Hogy veszélyes dologba vágtak bele?

Persze, hogy veszélyes. Mi más lenne? Akkor miért kellene erről beszélni?

Gondolatai Ingára terelődnek. Mindenképpen jönni akart volna ő is. De nem lehetett. A szabályok miatt. Hagen általában nem különösebben fél kockázatos szituációkba vinni a csoportját. Egy válságövezetbe nem nyaralni megy az ember. Inga ugyan nem volt még valóban kemény helyzetben, de az, aki Afganisztánba megy tudósítani, tulajdonképpen máris bekerült a mély vízbe.

Viszont ebben az esetben…

Mennyire akarta a lány, hogy velük tarthasson! Már idegesítő volt. Múlt éjjel még kefélés közben is csak azért sóhajtozott, hogy vigyék magukkal. Természetesen megérti a lányt, átérzi a kíváncsiságát. Mikor még csak tanonc volt a sztárriporterek mellett és a hotelbárok vaskos italszámláit fizethette utánuk, ő sem hagyta magát lerázni, míg magukkal nem vitték. Mindenhova.

Most már őt tekintik sztárriporternek.

Itt viszont a tálibok hozzák a szabályokat.

Elmagyarázta Ingának, hogy az emberrablók nem akarnak harmadik embert. Pláne nem egy nőt. A szerkesztőségben különben is megtiltották, hogy ilyen helyzetekbe belevigye a lányt – és ez valóban így van. A legfontosabb azonban, hogy a lány ne vethesse a szemére, hogy nem elég kitartó.

Vajon merre tarthatnak?

Valamerre.

Bármelyik irányba indulhattak. Talán északra nem. Ahhoz az út túl meredeken emelkedik. Az északi oldal inkább lapos, poros sivatag, amely egész Tádzsikisztánig és Üzbegisztánig nyúlik. De nyugat felé sem tarthatnak, hiszen akkor a sivatagban kéne lenniük. Ehelyett folyamatosan hegynek fel, völgynek le mennek.

Délre? Kabul felé?

Daniele Mastrogiacomora jutott eszébe, az olasz újságíró, akinek a neve tavaly bejárta a világot. Távolról sem volt kezdő. Helmandba utazott, hogy Dadullah mollával, a szent harcosok egyik legkegyetlenebb parancsnokával készítsen interjút. Minden meg volt beszélve, minden le volt szervezve. Bizalmasokon keresztül, mint most is.

Aztán mégis elrabolták őket.

És megismerték a poklot.

Mastrogiacomo és tolmácsa két hétig szenvedett a tálibok fogságában, mire kiderült, hogy a molla becsapta őket. Mastrogiacomot csak hosszas alkudozás után engedték szabadon. A sofőrjét lefejezték. A tolmácsot először elengedték, aztán mégis meggondolták magukat, megint elfogták, és őt is lefejezték.

Gondolj valami másra!

Például arra, hogy eddig egyetlen útzárba sem ütköztek. Úgy tűnik, a sofőr tudja, merre vannak az ellenőrző pontok, és mindent meg is tesz, hogy elkerülje őket. Hol barázdásra taposott aszfalton zötyögnek, hol pedig árkon-bokron keresztül haladnak, messze minden úttól. Csak ritkán jön szembe valaki. Hagen néha nagy teherautók motorjának távoli hörgését hallja, de leginkább csak a Land Cruiser köhög és zúg magányosan. Viszont hallani lehet a madarak élénk csivitelését. Mintha csak hozzá beszélnének, és elárulnák, hova is tartanak.

– Inni?

Az egyik pastu oldalba böki a vizesüveggel. Hagen elveszi tőle az üveget, a zsák alá dugja, szájához emeli és iszik belőle. Langyos, mint a húgy. Továbbadja Björklundnak.

– Jól lenni? – kérdezi nyájasan az, amelyik beszél valamennyire angolul.

– Mi jól lenni – mondja Björklund –, mi lenni Ritz Hotel!

A pastu nevet.

Mióta elindultak, szinte megható igyekezettel próbál gondoskodni róluk. Folyamatosan kérdezgeti, hogy éhesek-e, szomjasak-e, akarnak-e vécézni, vagy van-e bármi egyébre szükségük. Mintha csak egy guruló szállodában lennének. Szüntelen kérdezősködése miatt Hagen elnevezte magában Jóllenni-nek. Jóllenni folyamatosan sajnálkozik amiatt, hogy kénytelenek viselni a zsákot, hogy a hátsó ülés nem elég kényelmes, vagy hogy nem élvezhetik a tájat.

– Ti nem látni. Kár. Sehol a világ nem ilyen szép. Szép Afganisztán!

Aztán megint pastuul mond valamit, a másik pedig felröhög.

– Fogadjunk, hogy csak szórakoznak velünk – dörmög Björklund.

– Na és? – rándítja meg Hagen a vállát. – Örülj neki. Amíg nevetnek rajtunk, addig nem tekerik ki a nyakunkat.

Nem sokkal később egy szerpentinen ereszkednek alá. Most már rendes, sőt, nagyon is jó úton haladnak.

– Mindjárt ott – bátorítja őket Jóllenni.

Hagen már szívből várja. A feneke úgy elzsibbadt, mintha érzéstelenítőt kapott volna. Cserébe úgy érzi, a háta bármelyik pillanatban szétszakadhat. Egy darabig sík terepen mennek, majd egy enyhe emelkedő következik.

Jobb kanyar.

Bal kanyar.

A Land Cruiser megáll.

Lépések közelednek. A nyitott kocsiablakon át üdvözlések hangzanak. Valaki bedugja a fejét a kocsiba, Hagen legalábbis erre következtet a hangerő alapján. Érzi, hogy a hang gazdája mustrálja őt és Björklundod.

– Allah akbar! – Nagy az Isten!

Lehetséges. Mikor mondta ezt róla utoljára valaki, miután találkozott vele?

A pastuk kisegítik őket a kocsiból. Hagennek vakon is feltűnik, hogy valami lakott területen vannak. Nem lehet nagy, hiszen nem hallatszik városi zaj. Egy tanya, vagy talán egy falu. A fák koronái között susog a szél. A kocsihoz szaladó zsibongó gyerekek. Egy tyúk folyamatosan kárál.

Egy kéz karon fogja és elvezeti. A gyerekek utánuk futnak, de valaki durva hangon elkergeti őket.

– Óvatosan – hallja Jóllenni hangját.

Megváltozik az atmoszféra és a hangok hangzása is, ahogy belépnek egy házba. Ahogy a lábával előretapogatódzik, Hagen hirtelen ellenállásba ütközik. Néhány lépcsőn kell felmenni, majd pár lépést előre.

– Itt. Várni.

A percek kínosan lassan vánszorognak.

Aztán a várva várt pillanat: egy kéz megoldja a zsinórt, és lehúzza a zsákot a fejéről. Istenem, milyen boldog, hogy orra megszabadul a szagtól! Friss levegő áramlik a tüdejébe, fény árad a szemébe – ekkor veszi észre, mennyire megszokta már a zsákot.

Hozzánőtt.

A hányásszag.

Pontosan így tudunk túlélni – gondolja. Mint a kínzottak, akik megkedvelik kínzóikat. Különben lehet, hogy megőrülnénk.

Körülnéz.

A négyszögletes helyiség elég nagy, a vályogfalak sárgára vannak festve. Áttetsző függöny leng az egyetlen ablak előtt, amely a külvilágból csak a kontúrokat engedi látni. A padlón cseresznyepiros szőnyegek, a mennyezeten tapéta. A kazetták dús arany és rubin díszítése sajátos ellentétben áll a falak dísztelenségével. Kövér ülőpárnák sorakoznak egymás mellett. Két kendőbe burkolt arcú férfi őrködik, csak a szemük villan ki a redők közül. Nem tűnnek idegesnek, a kalasnyikovjukat a térdükre fektették. Leplezetlen kíváncsisággal szemlélik az idegeneket.

Kettejük közt gubbasztanak a túszok.

A jelenet kísérteties. Mintha a díszleteket egy Al-Kaida- vagy Haqqani-videóból másolták volna le. Csak lassan tudatosodik bennük, hogy itt minden valódi. Mint amikor az ember egy olyan helyre érkezik, amelynek a nevét eddig csak a közlekedési hírekben hallotta, és most először látja, hogy a város a valóságban is létezik. Újabb két férfi lép be. Az egyik kaftános, nagytermetű, talán a törzsfőnök, akit Husain is említett. A másik tálibnak látszik, sovány, szürke salwarban van, kínosan ápolt szakállt és gondosan felcsavart, fekete turbánt visel. A csuklóján az amerikai haditengerészeknél szokásos Timex óra, barna, nagy, drága holmi.

Az övébe tűzve tőr.

– Al salāma ’alaikum – szólítja meg őket Hagen.

A tálib elmosolyodik.

– Wa-’alaikum al-salām wa-rahmutu allāhi wa-barakātuhu.

Kezet fognak, majd afgán módon is üdvözölik egymást: egyszerre érintik baljukkal a másik alkarját.

– Amanullah – mutatkozik be a tálib.

Vagy mégsem, gondolja Hagen.

Újabb kézfogások. A kövér azt állítja, hogy Muneer a neve. Hagen legnagyobb meglepetésére Björklund, aki eddig soha egy arab szót nem ejtett ki a száján, most csípőből rukkol elő egy mondattal, amiből ő semmit sem ért, de amit a többiek láthatóan szívesen vesznek. Muneer dallamosan válaszol. Hagen biztosra vette, hogy Björklund nagy bajban lesz, ha válaszolnia kell, és igaza lett: nem könnyen oldotta meg a helyzetet.

Üdvözlik a túszokat is. Csupa beesett, sápadt arc. Hagen figyeli őket, amint bemutatkoznak és biztosítják, hogy jól vannak és végül is jól bántak velük. Akármit mondanak, minden szavuk az ellenkezőjét sugallja. Csak Walid Bakhtari, a tolmács van a helyi szokás szerint öltözve. Max Kelleren farmer, arany karkötő és James Dean feliratú póló van. Hagen a legszívesebben megragadná és megrázná.

Átkozott hülyegyerekek, gondolja. Meg akarjátok változtatni a világot, pedig még a saját külsőtöket sem vagytok képesek. Feltűnően képviselitek a jólétet, amiben halálra unjátok magatokat,