Egy kékharisnya följegyzéseiből

Előszó

A kötet az 1991 óta írtakat tartalmazza, mindazt, ami nem regény és nincs Kertész Imrének ajánlva. Némiképpen önkényesen csoportosítottam őket, meghagyva egyben és időrendben az ÉS-beli „kékharisnyákat", melyek így talán a (velünk) múló időt is mutatják. Az önismétléseket se nagyon gyomláltam ki, mutassák csak, hogy én így dolgozom: rakosgatok.

A közírások mozgatórugóiként a reményt és a félelmet szokás említeni (azaz „érdemes és „van mit veszíteni) – ez elvileg most is így van, de most nem látom szükségét e fogalmakat szóba hozni. Délután kijövök a szobámból és körbenézek – ennyi ez a könyv.

Kelt Rómaifürdőn, ’94 tavaszán

Egy kékharisnya

följegyzéseiből

A tárgy dicsérete

E helyt, hetenként, kéthetenként, majd meglátjuk, nem azt szeretném utólag bizonygatni, hogy így az irodalom meg úgy. Hogy az irodalom: irodalom. Hogy szöveg és nem szövegköz. Vagy hogy az író nem habozik élet és irodalom közül az utóbbit választani, lévén az az élete, vagy hogy is. Meg hogy alany és állítmány. Nem. Mert persze igen, de hát édesmindegy, tényleg szóra sem érdemes, semmilyen pátosz nem jogosult, még a pátosznélküliség pátosza sem. Sem ez, sem az nem véd meg, mert semmi sem véd meg. A szekrényrend ábrái nem adnak módot zöld szvetterek és önsajnálat elhelyezésére.

Tulajdonképpen meg nem írt cikkek lesznek ezek is, nem kifejtések, ahogy illenék, inkább csak jelzések, a gyermekded lelkesedés lerakatai. Gonoszkodva azt lehetne mondani: kékharisnya-pihegés. Valóban. Csupa ah, oh, be jó! Nem is akarna több lenni, nem akar iránytű lenni, se vállon veregetés, de nem is visszahúzódás volna ez, semmi ápoljuk kertjeinket! – de abba is hagyom, minek így körbebástyázni magam, most ehhez van kedvem, és kész.

Valamelyest persze önvédelemből van ehhez kedvem, karbantartom magam, ápolom a reflexeimet; nem jó jel, ha erre külön gondolni kell, nem jó jel, ha a jó dolgokat külön gyűjtögetni kell – de mégis ez fog itt történni, gyűjtögető nép vagyok. Félek attól, hogy elhatalmasodik a legyintés.

Mondok egy példát a satnyulásra. Nemrégiben Nádas Péter kapott egy nagy nemzetközi irodalmi díjat, tényleg nagyot, tényleg irodalmit, semmi de, semmi azonban, olyant, amilyent eddigelé senki élő vagy holt magyar író nem kapott, se Pázmány Péter, se Molnár Ferenc. Kékharisnya, vártam, hogy beindul a gépezet. Előbb a Híradó, aztán a Stúdió, majd véletlen riportok, hivatkozások, túlzások, végül egy portréműsor, mondanom sem kell, halálunalmas. És az újságok, a hét végi mellékletek, nagy színes fotók, szóval az egész fölösleges és felszínes hajcihő, ami egy ilyen eseménnyel jár. Egy szál hajcihő se, hajcihőnek még a közelében sem (nevezetesen még a díj nevét se tudták rendesen az újságok leírni). Ha a kiváló Zalaegerszegi Tanács nem adott volna új fia tiszteletére fogadást, amelyről aztán észlelhető módon beszámoltak a lapok, maradt volna pötitnél pötitebbel szedve egy kis hírecske az ötlábú borjú és az elveszett szakszervezeti bélyegző közt. Rendben, gondoltam, ezek most másra figyelnek, figyelmetlenek, nem a dolgukkal foglalkoznak, azaz arányosan tudósítani a világ dolgairól, hanem az új szabadság mámorában mondják a magukét, pedig én nem a magukéra volnék kíváncsi, hanem a dolgokra. Na de majd az emberek!, az emberek mint olyanok! Találkozván evvel-avval, kezdtem volna tehát pihegni, hogy így a Zeit, úgy a Spiegel – pórul így kékharisnya ritkán járt, kedélytelen bólogatás, irigység, hümmögés, ó csakugyan!?

Nem értettem. Hiszen nem arról van szó, hogy np írói kvalitásairól kéne színt vallani (védjen meg téged egy kékharisnya!), np az osztrák állami díjtól egy mákszemnyivel se lett jobb író (rosszabb se), hanem csak arról, hogy valakinek (régi szép kifejezéssel élve: egynek közülünk) „sikerült", és ezt jó érzésekkel tudomásul vesszük. Nem np-nek tartoznánk evvel a figyelemmel (őt ez vélhetően kis örömmel töltené el, és, gondolom, többé-kevésbé hidegen hagyná), hanem saját magunknak. Állandóan arról nyafogunk, hogy a világ nem vesz minket tudomásul. Tényleg nem vesz, de amikor mégis, akkor azt észre sem vesszük.

De volna egy belsőbb indok is, ismét, mindig, az irodalom önismerete. Mert azért azt igencsak tanulságos lehet megnézni, hogy miért kezdik falni a germánok az Emlékiratok könyvét, hogy mit mondanak, olyanféléket-e, mint „mi", vagy másféléket, és ha mást, hogyan mást, és így tovább. Ezek csupán az irodalom kérdései, de azt azért kajánul megismétlem: azt persze, hogy mi az irodalom, azt úgysem tudja senki; ezért nem korlátozás, hanem szükségszerű, hogy az irodalom az irodalom kérdéseivel foglalkozzék. (Erősen fogadom, hogy többé ezt nem írom le…)

Nem csakazértis akarok örülni, ellenkezőleg, még csak ellenkezőleg sem, nem akarok semmit, de azt sem akarom (ellentmondás!), hogy ha már, véletlenül, illogikusan megesik velem a dolog, és hát meg-megesik, akkor az hamvába hulljon… állj! nem jó, nem hullt, holt, hamvába holtjon. Hát ne holtjon.

Elefántcsonttoronyból kékharisnyába: ott vagyunk, kérem, ahol a part szakad. Igaz, ott is a helyünk.

⁎

Rögtön közre is adom a következő „harisnyát", egy darab ünnepi mondat az egész: Mészöly Miklós, aki saját hagyományaihoz hűtlenül, vagy mondjuk inkább így: hanyagul, e napokat kórházban tölti, kerek hevenegy éves lett. De félre tréfa s bú: Isten éltessen, Miklós!

Lázár, Jordán,

Lator, Darvasi, Kalmár

– Sipőcz, Kohn Géza, Halász, Vadász, Madarász –

Rögtön tudtam, hogy hibáztam. Amikor megláttam azt a csomó embert, aki hasztalan próbált nem tülekedni, ezt a rettenetes udvarias tolongást, csak bólintottam, mint a veszett fejsze nyele, igen, otthon kellett volna maradni. De hát ép ésszel ki gondolta volna, hogy egy ilyen dalnokverseny vagy mi, mint cukor a legyeket, vonzza a népeket. Jegyünk nincs. A derekam is fáj. Ja igen: és a fejem is. Állni én már hajlandó nem vagyok. Akkor most demokratikusan sorban állni vagy valami kis protekció. Vagy valami kis.

Jordán Tamás röpült épp el a tömeg fölött, ragyog s gagyog, csillog a szeme, mintha ő volna az igazgató, belekapaszkodunk a bokájába, és a kiművelt emberfők sokasága fölött, huss, be a nézőtérre. Tényleg annyian vagyunk, mint a FÁK. Nem akarnék most beszámolni erről a vízkereszti Merlin-estről, a sok jó emberről sem, aki kis helyen el kellett, hogy férjen (legföljebb Lázár Katinál tartanék egy kis kitérőt, pihenőt, mert mindig úgy megörülök, ha látom, akár a Pavlicsek kutyája, főleg ha színpadon látom; olyan színésznő, aki egymaga – állj, nem fontoskodunk, maradjon így: olyan színésznő, aki egymaga) – hanem csak a hangulatról beszélnék, a jóról, melyhez nem elegendő a nívó, kell még valami más is, valami megfoghatatlan, a helynek, a résztvevőknek, a nézőknek szerencsés kevercse, arról, ahogy a termet egy pillanat alatt valami frenetikus vidámság töltötte meg, rögtön tudta mindenki, hogy nem hibázott, el kellett ide jönni.

Ahogy a vicc is mondja, sok oka volt ennek. A vicc közismert, de azért emlékeztetek rá: nem szólal meg délben a harang, kérdi az idegen, mért nem, hát bátyám, sok oka van ennek, sok, igen sok, elsőre ugye, hogy nincs harang… Ez a nem létező harang, ez a nincsharang, ez volt Lator László. Kurziváljuk csak be: Lator László. Körénk varázsolta azt, ami nincs: az irodalmat, illetve inkább azt, amiben az irodalom lehetne, vagy könnyebben lehetne, bár éppenséggel miért is kéne az irodalomnak könnyebben lennie?, valamiféle szellemi teret kerített oda, nem csinált semmi különöset, térült-fordult, játékvezetett, s míg Ferencz Győzőék a Művelődési és Közoktatási Minisztérium Kulturális Alapját dicsőítő verset eszkábálták, volt vele munka, addig ő régmúlt időkről fecsegett, Kormosról, Réz Ádámról, a fiatal Juhász Ferencről, elegáns volt, mint rendesen, tudott mindent, mint rendesen, volt, főképpen azonban csak volt. Ami ritka. Ritka az, aki van. Ebben a vanásban még az is hihetőnek látszott, hogy talán manapság is vannak költők, manapság is van költészet. Vagy ki tudja. Mindenesetre nagyon jó este volt, rég nem éreztem magam ilyen könnyen. Egy hiba történt, fatális, Jordán Tamás zakójának a mintája megegyezett az enyémével. Ezt a jövőben majd egyeztetnünk kell.

Megemlítem még, hogy olvastam a héten két remek Darvasi László-novellát, az egyiket a januári Jelenkorban, a másikat a Magyar Naplóban (jan. 24.). Mindkét írás nagy ívűbb vagy többrétűbb, mint az a korosztályabélieknél szokás, akik mind nagyon jól írnak, tehát nem ezt hangsúlyoznám, hanem a szerkezet bonyolultságát, a hangok sokféleségét, és főleg a szöveg kiegyensúlyozottságát, valami lerobbant szürrealizmusnak (lásd Brazil, brazil vagy olykor Márton László) és egy föld közeli, mindennapi tapasztalatnak az ötvözetét. Nyíltabb írások ezek, mint amiket amúgy látni mostanában.

És fölhívnám még Kalmár Melinda írására a figyelmet, a Nappali házban jelent meg: A következetlenség dicsérete a címe és tárgya, alig néhány gépelt oldal, de rengeteg átgondolandó állítás van benne, kritikai helyzetvázlat, ritka tömör szöveg. Fontos írás, legalábbis nekem. Idemásolom még sormintának a mottóját: ami van, nem tudhatjuk teljes egészében – csak akkor tudjuk meg, amikor már nincs, de akkor már nem úgy tudjuk meg, ahogy volt.

Uff

Kékharisnyába búni jó. De azt nyilván nem gondolhattam, hogy elbújni is lehetne (illetve el lehet, de: minek).

Ma úgy döntöttem, nem gazember leszek, de elő fogok fizetni a Hunniára, igaz ugyan, hogy egy magas rangú MDF-es ismerősöm szerint a lap egy okádék, pontosabban, hogy neki okádhatnékja támad tőle folyamatosan, de, mondom, angyalom, az lehetetlen, az egy kizárt dolog, há’szen amikor, igaz, hogy egy eszdéeszes, de azért azt mondták, hogy ez egy neonáci vagy milyen újság, akkor a te pártodból való ezt visszautasította, sőt azt állította, hogy az a lap, az a magyar szellem önvédelme, és erre figyeltem én föl, merthogy a magyar szellem önvédelme az nekem is szívügyem, de akkor még kicsinyhitűsködtem egy darabot, hogy hátha ez a neonáci dolog bekúr, mert akkor ugye volt-nincs magyar szellem önvédelme, de az én aggódásomat úgy elfújta a te frakcióvezetőd, mint, hasonlat később, szót sem ejtett arról, hogy itt a közelben valami neonáciszerűségféléhez hasonló volna, ellenkezőleg, jól lebarmolta azt a ganéj eszdéeszest, hogy az mért fasisztáz vagy fasisztázik, amiben teljesen igaza van, vigyázni kell avval, mint a tűzzel, fasisztázni csakis akkor szabad, ha van fasisztázni való, akkor persze rögtön kell is, azonnal, csípőből, gondolkodás nélkül, tudja és érzi ezt az a te frakcióvezetőd is, azt, hogy a demokrácia terében helyük van az antidemokratáknak is, de nincs helyük a fasisztáknak, náciknak, nincs, nincs, nincs, itt bizony következetlenek vagyunk a demokrácia elveiben, tudja ő, hogy azon lehet vitatkozni, miként ábrázzuk a koronát, de azon nem, hogy lehet-e horogkeresztet a falra rajzolni vagy nem, erről nem lehet vitatkozni, ez nem vita tárgya, így döntöttünk Auschwitz után, elnézést, Európában, ezt mind nyilván tudja a te frakcióvezetőd, ezt kellett kiolvasnom a hozzászólásából, meg sem fordulhat az ő agyában olyan, kurzív, végzetes baromság, hogy azért fogná vissza magát, mert egy eszdéeszes minősítésről volna szó, amit elfogadva az ellenzék nyomásának engedne, ilyen végzetes baromság nem fordulhat ott meg, tudván tudja, hogy e földrészen sehol sincs ez ügyben véleménykülönbség kormánypárt és ellenzék közt, sehol, nem tudják annyira utálni egymást, hogy ez ügyben ne fognának össze, sokszor más se tartja össze őket, csak ez, ez a rettenetes emlék, amely nem a zsidókról szól, nem a németekről, hanem az emberről mint olyanról, azaz rólunk, rólam, rólad, a frakcióvezetődről, aki jól tudja azt is, hogy Németországban, Ausztriában nemcsak a közösség elleni izgatásra vonatkozó törvények vannak, hanem náciellenes törvények is vannak, miközben védi tehát ezt a láthatóan fontos és makulátlan lapot, a Hunniát – melyről ugyan mindenki, akivel beszéltem, persze ez engem is minősít, hogy kivel beszélek, azt állítja, hogy egy okádék, pontosabban, hogy nekik egyenként okádhatnékjuk támad folyamatosan tőle –, és védelmezi a sajtószabadságot, a sajtószabadság olykor valóban vitatható határait éppen eme lap kapcsán védelmezi, mindeközben már nyilván azon agyaz, hogy tán nálunk is jó volna egy ilyen náciellenes törvény, és milyen hasznos volna, ha ezt épp az ő pártja szorgalmazná, hiszen ezek a neók szívesebben sunnyognak a konzervatívok farvizén, mint a liberálisokén, jó volna, mert annak idején mi is megégettük magunkat a fasizmussal, tudja hát a frakcióvezető, hogy oka van ezen országok aggályoskodásának, tudja, hogy például Németországban már az is büntetendő, ha valaki kicsinyíti, eljelentékteleníti a náci bűnöket (Verharmlosung der Nazi-verbrechen, mondják ott), hogy nem is annyi koncentrációs tábor volt, meg a zsidók mindig is túljammerolták, ez büntethető, és büntetik is, mindezt tudja, és amikor azt mondja, ő vagy más, hogy hát minden országban van antiszemitizmus és efféle, akkor azt nem úgy folytatja, hogy tehát nem kell ríni, fölfújni a nagy semmit, túldimenzionálva, személyeskedve, hanem úgy, hogy tehát ha még az ily gazdag, kiegyensúlyozott, a demokráciát régóta gyakorló országokban is újra meg újra előjön ez a métely, akkor nekünk tényleg semmi okunk sincsen kevésbé érzékenyen figyelni minderre, azaz például el sem képzelhető, hogy ez ügyben ne legyen teljes egyetértés a Parlamentben, és ha még eztán is maradt volna bennem kétség, himnikus befejezésként olvashattam a Tiszta Hangban (kommentár nélkül, mert nyilván nem kívánt kommentárt) a Hunnia főszerkesztőjének a lesújtó véleményét erről az egészről, ő nyíltan megmondta, hogy a lapjában nincs, nem is volt, nem is lesz fasiszta szellemiségű cikk, és ha valami fasiszta, akkor ez a kirekesztősdi az, és én ettől végérvényesen megnyugodtam, hiába mondja már nekem ez a magas rangú emdéefes ismerősöm, hogy ez a lap egy okádék, pontosabban, hogy neki okádhatnékja támad tőle folyamatosan, mert nyilvánvaló, hogyha ez egy okádék lap volna, pontosabban, okádhatnékunk támadna tőle folyamatosan, az csak kiderült volna a parlamenti purparlé nyomán.

Uff. Uff, szólt a derék indián, ki szavatolja a kékharisnyák biztonságát. Egyébiránt megint olvastam, most az Életünkben, egy jó Darvasi-novellát. Már unom, hogy mindig olvasok egyet. Mostantól kezdve csak azt említem, ha nem olvasok egy jó Darvasi-novellát.

A tetőfedők és a lyuk

Olvasván, hogy Q. azért és csak azért ellenjavallta egy kézirat kiadását az átkosban, nehogy az, a kézirat, balról (!) ledöfje az akkor épp megint bimbózó magyar reformot, ezt a maszlagot volt képe előadni, és másoknak volt képe bevenni, olvasván, hogy Q* (ejtsd: kúcsillag) a mai napig vállalja azt a hajdani cikkét, mely azóta is a bértollnoki íráskodás példadarabja, mint ilyet okítják az egész világon, Fokföldtől Mürzzuschlágig, lám, mondtam magamban, mert olykor azt mondom magamban, lám, lám, a pofátlanságnak nincsen határa. Mindennek van határa, Magyarországnak is van határa, de a pofátlanságnak most nincsen határa.

És akkor arra a kicsi hírre bukkantam, hogy Erich Honecker az ő távoli Moszkvájából igényt tart a nyugdíjára. 2000 Deutsche Mark-ra. Ami úgy jön össze akkurátus németül, hogy ezerhat lenne pöngetve a fasizmus elleni harcért, és négy kiló, mert tetőfedő volt. Tetőfedő. Tehát, hogy voltak tetők, léteztek, melyeket ő fedett. Hogy erre nem gondoltam! Hogy az Erich tetőfedő. De hát az, 400-ért. És akkor mégis oda lyukadtam ki, hogy ez a pofátlanság csimborasszója, hogy ez überolhatatlan, azaz mégis van annak határa.

De hogy ezt talán már nem is volna érdemes a pofátlansággal mérni, helyesebb rádöbbenni, hogy ilyen az ember. Vagyishogyhát egyik ilyen, a másik meg nem ilyen, de mindenesetre ilyen is lehet. Lám, lám! Semmi nem idegen tőlem, ami embertelen. Q., Q* és Erich kínzó, régi kérdésünkre is választ ad. Mi a magyar? mi az ember? Lyuk, barátaim, a tetőn, lyuk, legjobb esetben, egy kék harisnyán…

Hunok Berlinben

Mostanság, hogy az embert úton-útfélen figyelmeztetik, hogy ő magyar és <öncenzúra>, az ember egy leheletnyit irritált attól, hogy ő magyar, ami bizony butaság, mert csak a figyelmeztetésre kéne orrolni, jelesül a figyelmeztetőket elküldeni hatfelé korpára malacnak; nebich.

Apropó leheletnyi: olvasom, nem mondom meg, hol, kiről, mert kizárólag (?) stilisztikai volna az észrevételem, olvasom, hogy állítólag egy cikk leheletnyit antiszemita volna. Ha szép az, ami érdek nélkül tetszik, akkor ez szép: leheletnyit antiszemita. Egy incifincit hazaáruló. Csipetnyit ávós. Férjem egy csöppnyit állat. S ha már Lőrincze tanár úr malaclopójába bújtam, hallom a minap a tévében, ahogy a riporter csöndesen értetlenkedve visszakérdez, hogy hát hogy az istenbe lehetséges ez meg az. Láthatóan úgy hitte, körülbelül annyit mond, hogy hogy a csudába vagy hogy a manóba vagy hogy a bánatba. De ez nem így van, legalábbis az én római katolikus hallásom ezt roppant durvának hallja, nem is fordítanám le most magyarra, de evvel a fáradsággal a meteorológiai jelentések is szólhatnának úgy, hogy ma nagyon rácsesztünk, kedves nézőink, egész kib-babrált nap esett ez a rohadt franc havas eső. Ne tessék tehát azt mondani, hogy hogy az istenbe, vagy ha igen, akkor tessék nagyon földúltnak lenni.

De vissza választott témánkhoz, a mi kis magyarjainkhoz. Akik február végén Berlinbe röpültek magyar irodalmi napokban részeltetni az egyesített várost. Már említettem máskor, hogy milyen szivárványosan sokféle magyar van, magyar van egypupú, van kétpupú, van százpupú, sőt több. Hát ezt most megtudták a berliniek is.

Az egyik este hallhatták Eörsi klasszikus történeteit börtönről meg konszolidációról, Földényi F. Lászlót csöndesen filozofálni, miről is?, egy berlini fotóról vagy a Potsdamer Platzról, láthatták-hallhatták a tüneményes színházi embert, Táborit, akit jó volna nálunk is látni-hallani, Dalos Györgyöt mulatságosan, és Kertész Imrét súlyosan, mondjuk így, a zsidó lét különösségeiről.

Közbevetőleg megjegyezném, hogy Berlin megint és megint fantasztikus volt. Akik ott élnek, nem ezt mondják, nyüszítenek, mint a hetet kölykedzett eb, nem értik egymást és nem szeretik egymást, keleti a nyugatiját és viszont, beszélni is alig tudnak, épp a szájukig ér a múltjuk, a titkosrendőrség kavargó kakája. Az endéká, e keserű kehely még nem múlt el róluk, meglátszik az épületeken, az arcokon, a járáson (magácskának olyan szocialista a járása, ad notam sarkosan fordul a fasiszta tömeggyilkos), és még rosszul is mondom, mert ez nem olyasvalami, ami elmúlhatik, ez ők maguk, majd velük együtt múlik el. Ahogy a kádárizmus velünk.

De aki egy hetet van csak ott, és amúgy is elfogult a város iránt, az megint ezt a lehengerlően laza gazdagságot látja, nem a szó szerintit, hanem azt a számtalan lehetőséget, amely a különféle életmódok számára kínálja magát.

Az egyik estét az úgynevezett fiatalok kapták. Úgy lett elgondolva az est szerkezete, hogy irdatlanul híres magyar írók bemutatják, bevezetik a nem irdatlanul híres magyar írókat; azaz Földényi, Krasznahorkai meg én fontoskodtunk Rakovszky, Garaczi, Kukorelly és Márton körül. A hallgatóság, a szépszámú, alig hogy elámult Rakovszky érdes, kőszerű verseitől (ez itt a vallomás helye), máris a német barokk egy égő tekintetű, bizton őrült képviselőjét láthatta, ez volt Márton Laci, aki kis túlzással szólva a szünetben tüzes karikákon ugrált át, amennyiben obskúrus 16. századi német költőket citált kérésre, ám akkor már szegény porosz irodalombarát Kukorelly tárgyias, knapp leírásainál tartott, a szerző saját előadásában, heroikus küzdelemben a nyelvvel, a schiessen és a scheissen szavak álnok csapdáiban, soha nem tudva, ki lesz a győztes, ha van egyáltalán, miközben ez a külsődleges bizonytalanság is része lett a versnek; hogy azután Garaczira figyeljen, aki ott is rögtön garaczilaczi lett, dolmányos vérdudu, ki a halálról beszélt, sápadtan, hűvösen, kedves gyerekek, hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy halál, fogta magát és elindult világot látni.

Váratlanul a bevezetők is komolyan vették a bevezetést, így hétféle fölfogás volt jelen. Heten hétfelé! Gyönyörű volt ez a sokféleség, az, ahogy semmi közünk nem volt egymáshoz, és mégis együtt voltunk, együtt a magyar nyelvben, mint megannyi satnya illusztráció a híres Kosztolányi-vallomáshoz. A berliniek, lehet, most azt hiszik, a magyar egy irdatlan és színes irodalom, erős, mint a tölgy, könnyed és súlyos, őrült és higgadt, szóval élő. Hát, hát… Hol volt, hol nem volt. Kedves gyerekek! Kedves gyerekek! Kedves gyerekek!

Hobo

Benyaltam, azt jó ideig benyaltam a kommunistáknak, illetőleg képszerkesztő szekértolóiknak, hogy József Attila daliás. Az a szép fiatal, rímelő férfi a „Dolgozni csak szépen" fölirat alatt diadalmasan nézett ránk, mint egy aratási plakát. Nem állítván, hogy az a szocialista egy önjavító rendszer lett volna, mégis úgy rémlik, a Pándi-féle új Kritika címlapján jelent meg a valódi József Attila, az a kis termetű, nagy fejű, csapott vállú, gömbölyes orrú, érezhetően izzadós tenyerű, zilált, kiállhatatlan fráter, a magyar költészet egyik legnagyobbja, rossz öltönyben, szánalmasan.

Verset én olvasni szeretek, egyedül, este, már majdnem éjjel vagy reggel, félálomban, remélve…, nem, ez nem a reménykedés helye, de az azért jót tesz a napnak, ha van helye benne a versnek, mások lesznek a fényviszonyok, szépen meglassulhat a nap, persze nem a verstől, hanem az olvasójától, de hát ha nincs vers, olvasó sincs.

A versmondást meg többnyire ki nem állhatom. Az előadóművészettel mint olyannal pedig ki lehetne a világból kergetni. Pláne, ha még kellékek is vannak, meg olyan kis izék, dramatizálások, mintha színpadon volnánk, mintha a versben megszólaló az drámai perszóna is volna, mintha, mintha…, és ezeknek a kis mintháknak semmi közük a művészet fundamentális minthájához, ezeknek a gyakorlathoz van közük, a műv. házak műsorterveihez, színészegyeztetéshez, a kultúrgépezethez, melyet még jó szívvel szidni sem lehet, mert ahhoz nem működik elég olajozottan, deviszont hasznos lehet.

Más azért a helyzet, ha valaki mond verset, mert akkor az a maga módján nézi a költőt, eszkábál össze egy képet. A Katonában Hobo (Földes László) és Márta István, két valaki, rakott össze egy József Attilát (munkatársak Antal Csaba, Báthory Zsolt, Galkó Balázs, Jordán Tamás). Az előbbiek szellemében nem József Attila miatt mentem el, hanem Hobo miatt. Van az a szép vicc az egyszeri emberről, aki megnézvén a III. Richardot, előadás után bemegy a címszereplő színészhez, s szól: Te színész. Hét óra óta figyellek: nagy g… vagy! – Hát mondjuk, így figyelem én régóta Hobót, különféle helyzetekben, és tényleg ámulok. Annyi természetesség és nyugodtság van benne, és valami folyamatos jóra törekvés, mintha nem is egy nagyszájú bluesgazember volna. Megkockáztatom, van benne valami tanáros, még inkább tanítós, nem bonyolítja túl a dolgokat, de ezt, hogy úgy mondjam, nem hazugsággal éri el, s így érthetően és hitelesen, higgadtan tud beszélni, akár kommunistaszerű édesapjáról, akár Mick Jaggerről. Gyermekeim egy részhalmaza minden vasárnap estéjét az ő klubjában tölti, és jó erre gondolnom.

Elvileg rosszul kezdődött a dolog, voltak kellékek, dramatizálások, meg aztán, ha van két különböző alkat, azt mondjuk éppen ők ketten, József Attila meg ez a nagydarab medve. Mégis az történik – noha Hobo nem színész, versmondása sem különös, csak éppen minden porcikája hiteles –, hogy a költőt érzékelem a színpadon, azt a kicsi, szerencsétlen alakot, aki mindannyiónk vacogó szeretetéhségét fogalmazgatta egész életében, s most ott ágál fent előttem, ott van a színpadon, és azt mondja, ti jók vagytok mindannyian, mért csináltok hát rosszat. Uram, nem látta Magyarországot? Ott ősz van, kicsike kertjeinkbe zörgő, száraz virágot ültet az Úr.

A piaristákról

Egyszerű dicshimnuszra készülök, ami talán nem minden veszély nélküli vállalkozás, jelen esetben piarista diák voltom találkozva a Demokratikus Charta alá nem írásával, s ők ketten ölelkezve a bankügyekben való járatlanságommal – nos, ez szinte predesztinál…, de én nem akarok a jegybank elnöke lenni! Előmenetel szempontjából tessék tehát úgy venni, mintha aláírtam volna a Chartát.

A hozsanna formális oka az, hogy háromszázötven éve vannak Magyarországon piaristák, háromszázötven éve dolgoznak, tanítanak itt a kegyesrendiek, részei és formálói a magyar oktatásnak, kultúránknak. Hogyne, hogyne, legyinthetnénk, magától értődő. Lehet, hogy az, de azt gondolom, megint ideje van (kényszerítése) törődnünk a hagyományainkkal, azokkal az évszázados értékekkel, gesztusokkal, öntudatlan szavakkal, melyek nélkül folytonosan csak önmagunkra hagyatkoznánk, önmagunkra, erre a kevésre. Itt persze megint idézhetnénk Wittgensteint (Neumer Katalin nyomán): A tradíció nem olyasmi, amit valaki meg tud tanulni, nem fonál, amit akkor vehet föl valaki, amikor neki tetszik. (…) Akinek nincs tradíciója, és szeretné, ha lenne, olyan, mint a boldogtalan szerelmes.

Akinek viszont van, de úgy tesz, mintha nem volna, mert nem veszi észre, az, okai bár legyenek számosak és fényesek, az nem reménytelen szerelmes, hanem ütődött. Ilyen ütődött szerelmeseknek látszunk manapság lenni. Bevallom, hogy én például a sok magyarozó öblögetéstől kis piros-fehér-zöld kiütéseket kapok lassan bármiféle hazafias-tól, amivel kimerítem az ütődött szerelmes ismérveit, összekevervén az öblögetést az öblögetés tárgyával. Ez a reflex azért alakulhatott ki bennem, mert nyilvánvaló képtelenségek is szőnyegen maradhatnak, olyan szőnyegen is, melyet tekintélyek hitelesítenek. Ha például világos volna pártállástól függetlenül, hogy az, aki Magyarországot magyarrá akarja tenni, az nem nagy elme és példaszerű hazafi, hanem beszámíthatatlan, akkor könnyebb volna. Mert ennek így nincs értelme (a Petőfi-sorral – „s nem magyar, aki szolga" – lehet értelmet adni neki, de akkor tessék is ezt az értelmet megadni neki). Nem azt kéne megmondani, ki a magyar, hanem, hogy ki vagy te. A magyart nem magyarrá kell tenni, nem is lehet, hanem a magyarnak kéne magát önmagává tenni, azaz valamivé és tudni mivé; és ez volna a magyar. Mondjuk. Előre nem lehet tudni, mi a magyar, hiába próbálkoztok!

Hosszan tudnék a személyes piarista élményeimről mesélni, arról, ahogy megtanultam, mi a tanulás, vagy a tanáraimról, és szívesen meg is tenném ezt, mert tényleg sokat tanultam tőlük – de nem eleget, fiam!, szokta az ember megálmodni a mondat végét. Az alapító, Kalazanci Szent József nagy ötlete az volt, hogy népiskolákat és jó iskolákat hozott létre, tudás és áhítat, szakemberség és pietás, matematika és szentháromság. A piaristák az ÉS. Az ÉS indig nagy kihívás, mert könnyen SE-SE lehet belőle, s akkor jobb a tiszta VAGY, bár az is lehet, hogy bennünk nincs elég bizalom és nyugodtság, és így biztosítjuk magunkat a VAGY-gyal. „A bravúr kötelező", ezt a mondatot is ott hallottam, az iskola falai közt.

Mindezt fontos volna megérteni. Ehhez nem kell katolikusnak lenni, se hívőnek. Ehhez csak figyelni kéne, figyelni kéne tudni. De görcsre görccsel felelünk. Azt gondolom, az új rendszerben a katolikus egyház semmivel sem nyújtott többet, mint a társadalom maga, ami talán érthető is, hiszen része annak. Örökségünk a félelem, a gyanakvás. De nagy és csak egyszer elkövethető hiba volna, ha kigyanakodnánk egymást a saját jussunkból, abból a közös tudásból, amelyből összeáll egy ország.

Semmilyen tapasztalatról nem mondhatunk le. Azaz értse meg ki-ki a magáét, a maga iskoláit, és ez a megértett iskola az, amit a közösbe teszünk – ha akarjuk, ha nem. Vagyis nem országos ünnepségeket tartok most, csak magamban rendelek el… csöndességet a háromszázötvenedik születésnap alkalmából, köszönve a köszönendőket.

Szívesen és hálásan

Szívesen és hálásan gondolok a Piarista Gimnáziumra, és szívesen is beszélek erről mindig (aminek csupán az a hátulütője, hogy többnyire ugyanazt, ugyanazokat mondom – igaz, a „kérdés" is ugyanaz).

Ha fontoskodni akarnék, és az emlékezés műfajához ez majdnem hozzá is tartozik, úgy mondanám, hogy (számomra) három oszlopa volt ama gimnáziumi létnek. Ez a háromféleség három tanárhoz köthető, három tanítás vetőmagjának lehettem (lám, kicsit stílusficamos) kövecses talaja.

Az, hogy én matematikusi diplomát szereztem, az inkább volt Pogány tanár úr szenvedélyességének köszönhető, mint az enyémnek. Ez a szenvedély nem volt veszélytelen, aki nem tartott vele, azt legyűrte, nem túlzás talán: megalázta. Az az égő viszony, amely tanár és tárgya közt létezett, élmény és példa számomra azóta is. Ekkor tanultam meg a tudást becsülni, s bonyolódtam bele a tanulás kalandosságába is.

Kincs tanár úr elsőre éppen az ellenkezőjének látszott, aki maga volna a szenvtelenség. Fokozatosan derült ki, hogy a látszólag hűvös tartózkodás mélyén szintén valami tűz lobog, az igazságosságé. (Áldott kettesek, melyeket osztályelsőként kasszíroztam…) Ezt, diákok, lassan tanultuk meg becsülni, azt hittük, hogy ez magától értődő. De ahogy múltak az évek, kiderült, hogy ez a legkevésbé sem magától értődő. És az is kiderült, hogy az igazságosság az személytelen, de Kincs tanár úr hozzánk való viszonya egyáltalán nem az, figyelt ránk, ismert minket, és a maga geometrikus szeretetével terelt. S talán még ma is így van, örök osztályfőnök.

A harmadikféle tanítás Jelenits tanár úr nevéhez köthető. Ha az előző két oszlopot a Tudás és az Igazságosság dicséretének fogjuk föl, akkor e harmadikat az Egész dicséretének nevezhetjük. Jelenits tanár úr akármilyen kicsi dologról szól is, az egészről beszél, arra figyelmeztet. Az Egész dicsérete számomra azonos a hittel. Hogy valamelyest frivolan fogalmazzak: egy egyházi iskola, amely még a hitről is hitelesen tud szólni – ennél kívánni sem lehet többet.

Többszörösen is jólesett akkor odajárnom. A legfontosabbat, a belült már elmondtam. De kívülről is jó volt, mert az iskola nagy presztízzsel bírt, emlékszem, hogy az egyetemen is elismerőleg bólogattak, látván, honnét jövök. Ez 68-ban történt. Mondjuk, két évvel előbb is bólogattak volna, és szó nélkül kivágtak volna (klerikális reakció gyanánt, fölteszem). Azaz ennek az egész vállalkozásnak, egyházi iskolába járni, volt valami enyhe ellenállás jellege. Ez főleg a szüleinket mutatta jó fényben, amire egy kamasznak nagy szüksége van. Furcsa, érdekes volt ez a bátorság, némiképp jellemző a Kádár-korszak kontúrnélküliségére, hogy miközben az egész társadalom belenyugodott ezen időkbe (szó szerint: ahogy akit fejbe vertek, arccal a sárba esik bele, úgy nyugodott bele az ország a van-ba, lassan bele), mégis jelezte, jelezhette, hogy volna itt más is, mint a belenyugvás.

Az iskola sziget volt, miközben az ország természetszerűleg nem volt az, illetve egyszerre volt kint is, bent is (amiről most szívesen elfelejtkeznénk).

Nagy kár, hogy most az egyházi iskolák kérdése úgy vetődött fel, ahogy felvetődött. Pedig ennél tisztább ügy elvileg nincsen. Jó is, igény is van, lehetőség