A bába nyomában

SABINE EBERT

A BÁBA NYOMÁBAN

Sabine Ebert

A BÁBA

NYOMÁBAN

A mű eredeti címe

Die Spur der Hebamme

Copyright © 2007 by Droemersche Verlagsanstalt Th. Knaur Nachf. GmbH & Co. KG, Munich, Germany

www.sabine-ebert.de

A kötet az AVA International GmbH (www.ava-international.de) közreműködésével jelent meg.

Hungarian translation © dr. Réti Emese

© GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ, 2014

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

DR. RÉTI EMESE

Szerkesztette

KISS BÉLA

A borítótervet

KISS GERGELY

készítette

ISBN 978 963 643 725 1

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: 299-1030

www.generalpress.hu

generalpress@lira.hu

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

Szereplők

A regény fontosabb szereplőinek felsorolása. A történelmi személyeket *-gal jelöljük.

Christiansdorf lakosai

Christian, a meisseni őrgróf, Otto von Wettin szolgálatában álló lovag, a telepesek vezetője*

Marthe, fiatal bába és a gyógynövények szakértője, Christian felesége

A gyermekeik, Thomas és Clara, valamint Marthe mostohalányai, Johanna és Marie

Randolf, Christian legádázabb ellensége, Christiansdorf várnagya

Richenza, Randolf felesége

Lukas, korábban Christian apródja, jelenleg lovagi vazallusa

Jakob, Lukas öccse, Christian apródja

Gero és Richard lovag, Christian barátai

Herwart, az őrség kapitánya Christiansdorfban

Jonas, kovács és a felesége, Emma

Karl, kovács, Marthe mostohafia

Agnes, Karl felesége

Mechthild, Christian szakácsnője

Till, Christian írnoka, korábban Ludmillus néven vándor énekes

Hildebrand, korábbi falugazda és a felesége, Griseldis

Kuno és Bertram, őrök Christian szolgálatában

Bartholomäus, plébános

Hermann, bányamester

Hans és Friedrich, egykor hallei sószállítók

Peter és a testvére, Anna, árva gyerekek

Hilbert, Christian káplánja

Josef, kelmekereskedő

Anselm, szabó

egy orvos

Tilda, bordélytulajdonos

Meissen

Otto von Wettin, Meissen őrgrófja*

Hedwig*, a felesége

Albrecht* és Dietrich*, az őrgróf fiai

Sophia* és Adela*, az őrgróf lányai

Ulrik, cseh herceg*, Sophia férje

Martin*, Meissen püspöke

Susanne, Hedwig cselédje

Josefa, javasasszony, Christian nevelőanyja

Főnemesség és papság

Staufen Barbarossa Frigyes császár*

Burgundiai Beatrix*, Frigyes felesége

Oroszlán Henrik*, Szászország és Bajorország hercege

Matild*, Henrik felesége

Jordan von Blankenburg, Henrik asztalnoka

Dietrich von Landsberg*, Ostmark őrgrófja, Otto őrgróf testvére

Konrad*, Dietrich von Landsberg fia

Otto testvérei: Dedo von Groitzsch*, Heinrich von Wettin gróf* és Friedrich von Brehna*

Wichmann*, Magdeburg érseke

Kegyes Lajos, Türingia tartománygrófja

Otto von Brandenburg*, Hermann von Weimar-Orlamünde*, Dietrich von Werben* és Bernhard von Aschersleben*, Medve Albert fiai és Hedwig fivérei

További személyek

Ekkehart, Giselbert és Elmar lovagok, Randolf barátai

Raimund, lovag Otto szolgálatában és Christian barátja

Elisabeth, a felesége

Sigrun, Lukas menyasszonya

Sebastian, a gyóntatója

Berthold* és Conrad*, a Christiansdorf melletti falu urai, Randolf barátai

Martin és Gertrud, egykor Christiansdorf lakói, átköltöztek a szomszéd faluba

Hilda, gyógyító

Melchior, a gyermek tolvajcsapat mestere és vezetője

Aloisius, asztrológus

Prológus

Minden bátorságukat összeszedték, és útra keltek, hogy idegen földön keressék a szerencséjüket és szabadon élhessenek. Nagyon sok szenvedésen mentek keresztül. Hamarosan elképzelhetetlenül sok ezüstöt találtak. Gyorsan terjedt a hír, hogy Christiansdorfban csak a kezüket kell kinyújtaniuk, hogy sok pénzre tegyenek szert. Az embereknek azonban keserves szenvedések árán kellett megtanulniuk, hogy ez nem így van: a boldogságért mindenkinek meg kell küzdenie.

ELSŐ RÉSZ

Veszedelmes találkozások

Christiansdorf, 1173. március

– Uram, bordélyt kell építenünk!

A harminc év körüli, sötét hajú, markáns arcú lovag csodálkozva nézett le a nyeregből az idős asszonyra, aki a hófúvással mit sem törődve elé szaladt, és térdre vetve magát, komoran ezt a furcsa kérést szegezte neki.

Alig hallható sóhajjal megállította a lovát. Napok óta lovagolt a hóban-fagyban, csontig átfagyott, fáradt és éhes volt, de leginkább a felesége iránti vágy gyötörte. „Istenem az égben, tudom, hogy szeretnünk kell felebarátainkat, de ezzel a zsémbes asszonysággal ugyancsak próbára teszel" – gondolta.

A parasztasszony felháborodásában nem vette észre, mennyire zavarja a férfit.

– Nem lehet végigmenni a falun anélkül, hogy ne botlana az ember azokba a fedetlen keblű szégyentelenekbe, és ne látná, ahogy sóváran meresztgetik a szemüket. Még a házas emberekre is kivetik a hálójukat. Attól a sok elvadult férfitól pedig, aki letelepedett itt, nincs nyugta a tisztességes fehérnépnek – panaszolta.

Téged biztosan nem zargat senki, futott át a lovag agyán, de aztán arra gondolt, hogy valószínűleg történt valami, ha az idős asszony ilyen időben elébe jött az útra.

– Elrendezem, Griseldis – felelte türelmetlenül. – Most menj vissza végre a meleg kályhához.

A tél ebben az évben csak nem akart véget érni, bár már március közepén jártak. Ha a hó nem olvad el hamarosan, nem tudják időben elkezdeni a vetést. Ha viszont igazak a hírek, amiket Meissenben uránál, Otto őrgrófnál hallott, akkor a falunak nemsokára nagyobb gondjai lesznek a megkésett vetésnél.

– Igen, uram, természetesen – hajolt meg sietve az öregasszony, és elsántikált, miközben a lovag indulásra ösztökélte lovát. Az már pontosan tudta, hogy közel van az istállója, így magától is arra vette az irányt.

Mint mindig, amikor hosszabb távollét után hazatért, Christian most is körülnézett, és nyugtázta a hatalmas változást, amin a falu átment azóta, hogy körülbelül hat esztendővel ezelőtt ideérkezett egy csoport frank telepessel. Elhagyták az otthonukat, és elindultak a bizonytalanságba. A veszélyekkel teli utazás végén elhódítottak egy darab földet a vadontól, és művelhetővé tették. Hamarosan óriási ezüstbányára bukkantak: annyi bányász és kézműves költözött ide, hogy a négytucatnyi lakosból rövid idő alatt néhány száz lett. Rajtuk kívül azonban tolvajok, kalandorok és szajhák is érkeztek, akik nyilván bajt kevertek mostanában – legalábbis ezt vette ki Griseldis szavaiból.

A férfiak és nők üdvözölték urukat, tisztelettel hajoltak meg előtte. A többi faluval ellentétben náluk nyoma sem volt a téli csendességnek: folyvást hallatszott a bányászok szerszámainak hangja a földek mellett lévő tárnákból, a kovácsok pedig a válogatóasztaloknál kalapáltak. A patakparti olvasztóhutákból gomolygó sűrű füst is a kemény munkára utalt.

Christian örömmel indult a háza felé, de nem Marthe fogadta, akire annyira vágyott, hanem csak egy cselédlány. „Mit ér a jövőbe látó feleség, ha még azt sem érzi meg, hogy jövök?" – gondolta csalódottan.

– Istennek hála, hogy épségben hazatért, uram – üdvözölte a cseléd őszinte örömmel.

A férfi viszonozta a szívélyes köszöntést, majd így szólt:

– Hol van a feleségem?

– Sajnálom, uram. Asszonyom mondta, hogy valószínűleg ma érkezik. Kész a leves, és a forró fürdő is várja, neki viszont el kellett mennie, mert az egyik tárnában baleset történt.

Legalább nem szüléshez hívták, futott át Christian agyán. Olyankor előfordult, hogy egész nap a színét sem látta. A következő pillanatban elszégyellte magát, hiszen lehetséges, hogy egy ember megsérült vagy meghalt.

– Értesítsék, hogy megjöttem. Egy forró fürdő csodálatos lenne.

A cseléd távozott, Christian pedig lecsutakolta a lovát. A mén túlságosan kiszámíthatatlan volt ahhoz, hogy egy lovászra bízza. Miután megetette, végre bement a házba, ahol már várt rá a tízéves Marie, felesége egyik mostohalánya az első boldogtalan kényszerházasságából. A lányka kézen fogva vezette Christian fiát, Thomast, és félénken üdvözölte a férfit. A hároméves kisfiú apja elé rohant, átkarolta a lábát, aztán a karjával felfelé nyújtózkodott, és arra várt, hogy az felvegye. Édesapja arcához bújt, és azonnal hangosan méltatlankodni kezdett szúrós szakálla miatt.

– Később megborotválkozom – ígérte Christian mosolyogva. Gyengéden, büszkén nézett a fiára, aki fekete hajával és sötét szemével mintha hasonmása lett volna. – Mit csinál a húgod? – kérdezte.

– Alszik. Még mindig nem tud járni – háborgott a fiú, apja nagy mulatságára. – De mindenki azt mondja, hogy nemsokára fog – tette hozzá fontoskodva.

Clara kilenc hónapos volt. Bátyja születése óta lovag módjára vigyázott rá, és figyelte minden mozdulatát. A fiúcska rúgkapálva jelezte, hogy le akar szállni, majd apját a bölcsőhöz vonszolta, aki készségesen követte. Meghatottan nézte a lányát. Míg Thomas rá hasonlított, a zöld szemű és gesztenyebarna hajú Clara édesanyja tükörképe volt. A rózsás arcú csöppség édesen aludt, miközben száját úgy mozgatta, mintha éppen szopna. Christian mindennap hálát adott Istennek, hogy két egészséges gyermekkel áldotta meg, és hogy a felesége túlélte a szülést. El sem tudta képzelni, hogy Marthe nélkül éljen: ő volt élete szerelme.

Mechthild, a szakácsnő lépett hozzá.

– Kér forró levest, uram? A fürdő is mindjárt kész.

Christian a konyhában evett, ami kissé távolabb állt a háztól, nehogy a lakóépület lángra kapjon. Ott melegebb volt, ezért az étel sem hűlt ki, miközben felszolgálták. A szakácsnő telemert egy tálat, és egy szelet kenyérrel odaadta urának. Christian, mielőtt belekóstolt, beszívta a frissen sült kenyér és a finom leves illatát. Belemártotta a kenyeret Marthe különlegesen fűszerezett bablevesébe, aztán adott egy falatot a fiának.

A forró leves és a tűz melege jólesően járta át. Csak most vette észre, mennyire kimerült és átfázott, bár a hosszú lovaglás a hideg ellenére megizzasztotta. Gyógyításban jártas felesége azonnal levetetné vele a nedves ruháit, és forró vízbe ültetné. Fia elé tolta a maradék levest, aki egyre laposabban pislogott.

– Ha megetted, menj aludni.

A kicsi elhúzta a száját.

– Még nem – morgolódott.

– Fogadj szót, és akkor holnap kilovagolunk.

Thomas sugárzó arccal nézett rá. Christian megsimogatta fia selymes haját. Miután ismét rábízta Marie-ra, felment a hálószobába, ahol már várta a forró fürdő.

Élvezte, ahogy a teste lassan átmelegedett, közben gondolatai az utazás körül forogtak, amelyről éppen hazatért. Aggódott amiatt, amit hűbérurától, Otto őrgróftól hallott: a faluja és a saját sorsa ismét kockán forgott. Az ezüst ugyanis egyszerre volt áldás és átok, bizonyos jólétet teremtett ugyan, főleg azokhoz az évekhez képest, amikor ideérkeztek, és nélkülözniük kellett. Ugyanakkor felébresztette ellenségeik kapzsiságát is, és vért és szenvedést hozott.

Még jobban foglalkoztatta azonban, hogy néhány héten belül kiderül, mi történt legádázabb ellenségével, akinek visszatértére már hónapok óta számított. Megesküdött, hogy megöli azt az embert.

Az ajtó halk nyílása zökkentette ki a gondolataiból. Karcsú és törékeny felesége lépett be, havas köpenyben, örömtől sugárzó arccal sietett felé.

Christian felpattant, és kiszállt a dézsából. Marthe elvett egy törülközőt, hogy letörölje róla a vizet, ám a férfi megakadályozta, helyette szorosan átölelte és magához vonta.

– Hiányoztál.

Végtelen hosszúnak tűnő csók után az asszony kibontakozott a karjaiból, és nevetve válaszolt.

– Azt látom. – Tekintete végigsiklott a férfi testén, átkarolta a nyakát, gyengéden megcsókolta, és a fülébe súgta: – Te is hiányoztál nekem.

Christian levette a nő főkötőjét, és beletúrt gesztenyebarna hajába, lecsúsztatta válláról a köpenyt, aztán az ágyhoz vitte. A vállát csókolgatta, kezével pedig a combját simogatta.

Marthe türelmetlenül kioldotta a ruháját. Néha nem értette, hogyan bír ki egyetlen napot is a férje nélkül. Valahányszor hosszabb távollét után hazaérkezett, mindig szenvedélyesen estek egymás karjába. Most nem veszi le a ruháját, nem akart várni, ahogy szerelme sem. Szoros ölelésben forrtak össze, és hamarosan már csak mámoros nyögésük hallatszott.

– Összegyűrtem a ruhádat – mondta színlelt megbánással Christian, amikor már boldogan egymás mellett feküdtek. – Így nem mehetünk le a terembe, mit szólna a háznép?

Marthe nevetett.

– Akkora zajt csaptunk, hogy a szomszéd faluban is hallották, nem hiszem, hogy ezek után a ruhám állapota bárkit is meglepne. – Gyengéden megsimogatta a férfi arcát. – Úgyis tudja mindenki, mennyire szeretjük egymást. – Kacéran csillogó szemmel folytatta. – Különben is, nem az a kötelességem, hogy jó feleségként minden kívánságodat teljesítsem?

Christian sem tudta elfojtani a nevetést.

– Ragaszkodom is hozzá.

A fiatalasszony felkelt.

– Segíts kikötni, a zöld ruhát veszem fel.

A férfi türelmesen kibogozta az összekuszálódott szalagokat. Ezután segített levenni a ruhát és az alsóruhát, közben szerelmesen nézte feleségét. A két szülés alig változtatta meg az alakját. Tizenkilenc évesen majdnem olyan kislányosan vékony volt, mint azon a napon, amikor sok szenvedés után egymásra találtak. Csupán a keblei lettek teltebbek.

Amikor először találkoztak, nincstelen, egészen fiatal bába volt, és éppen menekült. Egy kegyetlen várúr le akarta vágatni a kezét és a lábát, mert a felesége halott fiút szült. Christian akkor indult a telepesekkel a meisseni őrgrófságba, és megvédte az üldözőitől. A lány éles esze és a gyógyításban való jártassága hamarosan felkeltette az érdeklődését, de nem csak az övét. Elvitte ugyanis a meisseni várba, hogy meggyógyítsa az őrgróf legkisebb fiát. Épp ekkoriban történt, hogy meg akarták mérgezni Hedwig őrgrófnét, Marthe viszont meghiúsította a merényletet. Ezzel azonban magára vonta az ellenségeik figyelmét is.

Mikor megtalálták az ezüstöt, felgyorsultak az események. Otto őrgróf Christian ellenségét, Randolfot nevezte ki a jövőbeni christiansdorfi vár várnagyává. Randolf feldúlta a falut, hamis vádak alapján bebörtönöztette és megkínoztatta Christiant, de Marthe Christian apródjával, Lukasszal – életüket kockára téve – megmentettek. Lelepleztek egy Otto őrgróf elleni összeesküvést is. Marthe gondosan ápolta Christiant, aminek köszönhetően a félholt lovag felépült. Christian megküzdött Randolffal, hogy megszabadítsa a falut tőle. Mielőtt elindult a harcra, megvallották egymásnak érzelmeiket: így kezdődött a lovag és a fiatal gyógyító lány lehetetlennek tűnő szerelme.

Otto őrgróf vezeklésül elküldte Randolfot a Szentföldre, az egyszerű miniszteriálist, Christiant és ifjú feleségét, Marthét pedig nemesi rangra emelte.

„Végre megint tud nevetni", gondolta Christian, miközben némán figyelte felesége mozdulatait. Túlságosan hosszú ideig kellett tehetetlenül néznie, ahogyan a gond és a bánat emészti, a szerelem viszont mindkettőjüket meggyógyította, őt magát is a hosszú gyász után. A lélek sebei azonban nem tűntek el teljesen, és ismét felszakadnak, ha elmondja neki, amit nem titkolhat el.

Marthe fel akart állni, hogy kivegye a ládából a ruháját, a férje viszont megragadta a kezét, és visszahúzta az ágyra. A meztelen test látványa újra felélesztette vágyát, de még erősebb volt benne az érzés, hogy bárcsak megvédhetné minden bajtól az ölelésével. Boldognak akarta látni.

A nő mellé bújt, és megsimogatta vállig érő haját, arcát, majd izmos karját. Végül felsőteste sebeit érintette meg sorra: ahogyan szokta, amikor egymás mellett feküdtek.

Christian fölé hajolt, és lassan végigcsókolgatta a testét. A fiatalasszony hamarosan türelmetlenné vált.

– Gyere – suttogta, és kézmozdulatával egyértelműen jelezte, hogy nem akar tovább várni. Szerelme majdnem két hétig volt távol. Egy örökkévalóságig.

– Istenemre, a háznép éhen hal, ha nem megyünk le végre. Fel kell kelnem, különben elalszom, és két napig fel sem ébredek – sóhajtotta a férfi.

Marthe elmosolyodott.

– Te vagy a ház ura. Itt maradhatunk, a háznép ehet egyedül.

Bár Christiannak nagyon is kedvére volt a javaslat, mégis nemet mondott rá. Amikor ugyanis hazatért egy utazásról, este szokás szerint mindenki részt vett a vacsorán a nagyteremben, és elmesélték neki, mi történt a faluban a távolléte alatt.

– Bizonyára meghagytad a szakácsnőnek, hogy készítsen valami különlegeset. Nem okozhatunk neki csalódást. – A böjt idejében jártak, ráadásul a készletek is eléggé kifogytak már, úgyhogy nem igazán számíthatott másra, mint hústalan levesre vagy sózott halra.

Mielőtt lementek a nagyterembe, megnézték a gyermekeiket, akik édesen aludtak a szomszéd szobában.

– Csodálatosak – suttogta Christian, és magához ölelte feleségét.

– Igen, azok. Isten hozott itthon.

Hírek

Lementek a nagyterembe, ahol a cselédek éppen az asztalok és padok felállításával foglalatoskodtak. Marthe mostohalányai segítettek nekik.

– Jól vagy, Johanna? – kérdezte Christian az idősebbiket, akivel nem találkozott, mióta megjött. Biztosan elkísérte Marthét a sebesült bányászokhoz.

– Igen, uram – felelte félénken, és tiszteletteljesen meghajolt, közben elsimította rakoncátlankodó szőke tincseit. – Habár sok a tennivaló: a láz, most meg a tárnabaleset. Két ember megsérült, de hamarosan ismét tudnak dolgozni.

– Biztos vagyok benne, hogy megtettél minden tőled telhetőt – bátorította kedvesen.

A tizenkét éves lányka már nagyon korán érdeklődni kezdett Marthe munkája iránt, és alaposan megismerte a gyógynövényeket.

Az esküvő után a férfi magához vette felesége mostohagyermekeit. A két bájos szőke teremtés szorgalmas és szeretetre méltó volt, igaz, még ennyi idő után is nagyon félénken viselkedtek a jelenlétében. Nehezen szokták meg, hogy nem egy egyszerű paraszt gyermekeiként nevelkednek, hanem egy lovag házában. Ráadásul a falu lakói szigorúnak, de igazságosnak tartották Christiant, és ritkán látták mosolyogni, mivel csak családja és barátai körében mutatta meg ezt az arcát.

Marie általában vidám volt, nem úgy, mint nővére, Johanna, aki sokszor viselkedett komolyan, és inkább befelé fordulva élt. Ugyanakkor már nyolcévesen bizonyította bátorságát, amikor Marthéval együtt megmentette a bátyja, Karl és a falusi kovács, Jonas életét. A két fiatalember Christian leghűségesebb szövetségesének számított, ezért Randolf szörnyű ítéletet hozott róluk. Johanna és Marthe vállalták az életveszélyt, és odaosontak hozzájuk, hogy segítsenek rajtuk. Ha Christian nem érkezik meg kivont karddal az utolsó pillanatban, a két lányt is kivégezték volna.

– Szaladj el Bartholomäus atyáért, aztán Jonasért és a feleségéért. Hívd el őket vacsorára – kérte Christian a lányt. – És hozd magaddal a bátyádat is.

Karl Jonasnál dolgozott a kovácsműhelyben, és apja házában lakott. A lányka felkapta a köpenyét, és már futott is.

Nem sokkal később mind körülülték az asztalt, és vacsoráztak. Christian mellett a díszvendégek foglaltak helyet: a plébános, a bányamester és a falu bírája. Bartholomäus atya általában barátságosan viselkedett. Hat esztendővel korábban elhagyta kolostorát, és a telepesekkel tartott, hogy gondját viselje a lelküknek. Hermann bányamester felelt a tárnákért és az olvasztóhutákért. Jonas, a falu kovácsa csinos, vörösesszőke feleségével, Emmával érkezett. Fiatal kora ellenére a falubeliek három évvel ezelőtt bíróvá választották. Elődje, Hildebrand a vészterhes időkben gyávának bizonyult, az ő felesége, Griseldis rohant Christian elé, mikor a lovag hazaérkezett.

Marthe oldalán Gero és Richard lovag ült, a birtok nélküli testvérpár, Christian barátai, akiket három évvel korábban fogadott a szolgálatába. Két ember hiányzott a társaságból: Lukas, Christian egykori apródja, akit bátorságáért az őrgróf személyesen ütött lovaggá, és az öccse, Jakob, Christian jelenlegi apródja. Uruk hazaküldte őket, mert az édesapjuk súlyos betegségben szenvedett.

A hosszú asztalnál evett Christian teljes háznépe is: Marie, Johanna, Karl, a szakácsnő, a cselédek, lovászok és az özvegyasszony Hiltrud, aki a ház urának megbízásából felügyelte a faluban a sörfőzést és a kenyérsütést. A férje furcsa körülmények között halt meg, miután ezüstlopással vádolta meg Christiant és Guntramot, a bányafelügyelőt, akit emiatt Randolf emberei fel is akasztottak.

Christian nem tartotta cinkosnak férje árulásában, ezért az asszony, aki rettegett a megtorlástól, mérhetetlenül hálás volt. Leste minden parancsát, és amióta erőszakos férje meghalt, valósággal kivirult.

A ház ura elégedetten nézett körül. Ebben a társaságban sokkal jobban érezte magát, mint az intrikus és hízelgő udvaroncok között. Marthe mellett ült, akinek a boldogságtól sugárzott az arca, az emeleten aludtak a gyermekei. Sajnos azonban már nem sokáig élvezheti ezt az idillt.

Miután mindenki befejezte az evést, töltetett magának egy kupa sört, és hátradőlt, majd megszólalt:

– Milyen hírek vannak a faluból?

– Három gyermek meghalt a láztól – panaszolta Bartholomäus atya. – Ezenkívül két leprás érkezett a legnagyobb havazásban. Építettünk nekik egy kunyhót a falu szélén, rendszeresen viszünk nekik ennivalót. Tűzifát maguk is tudnak gyűjteni. Amint elolvadt a hó, tovább akarnak menni, már ha egyáltalán túlélik a telet…

– Griseldis panaszkodott, hogy bordélyházat kellene építeni. Mi történt? – érdeklődött tovább.

Jonas felnevetett.

– Az egyik szajha szemet vetett Hildebrandra, aki nem tiltakozott. A két asszonyság egymásnak esett, és mindenki szeme láttára összeverekedett.

– Nem tűrhetünk el ilyesmit – vetette közbe a plébános szigorúan. – Talán egy bordély tényleg jó megoldás lenne. Legalább nem szennyezné be a bűnösök látványa a többiek lelkét, és az asszonyoknak is jobb lenne.

– Szükség van a szajhákra – dörmögte a bányamester. – Az embereim és az őrök között is túl sok a legényember. Ha néha-néha nem hálhatnak pénzért nőkkel, még nagyobb baj lesz. Máris verekszenek azért a néhány fehérnépért.

– Azt hittem, a sok kalandorral és tolvajjal együtt maguktól is idejönnek a szajhák – mondta Christian, és segélykérően Marthéra nézett, aki magában kuncogott. Érezte, hogy a férje szívesen ráhagyná e kényes probléma megoldását.

– A következő misén ejtek néhány szót a testi bűnökről és a házsártos asszonyokról. Jó lenne, ha minél előbb ítélkezőnapot tartanál, fiam, mert az utóbbi időben nagyon elharapózott a lopás. Az őrséged elfogott egy fiút, aki el akarta lopni az özvegy Elsa erszényét – mesélte a pap.

Christian homlokát ráncolva nézett maga elé. Nem akart kézlevágással büntetni egy gyermekkorú tolvajt, de nem tűrhette azt sem, hogy elvegyék az emberektől munkájuk gyümölcsét. Akadt elég tennivaló, és más falvakhoz képest itt a falusiak jól éltek. Ha valaki szükséget szenvedett, a válogatóasztaloknál ércdarabolással megkereshette a kenyerét. Még a faluban élő betegeket és koldusokat is bőkezűen ellátták alamizsnával. Az ezüstből sokan annyira meggazdagodtak, amiről egykori hazájukban nem is álmodhattak.

Marthe férje karjára tette a kezét.

– Ezt az ügyet alaposan ki kellene vizsgálnod. Azt hiszem, valaki idehozott egy csapat gyereket, és velük lopat magának. Kérdezd ki a fiút, aztán találd meg a megbízóját. Szerencsétlen félholt volt az éhségtől, és kékre-zöldre verték.

Nemsokára feloszlott a társaság, Christian pedig udvariasan megkérte a bányamestert, hogy maradjon még pár percet. Bocsánatkérően pillantott Marthéra azért, amit mondania kell.

– Otto őrgróf azt akarja, hogy rögtön húsvét után elkísérjem Goslarba, a császári udvari tanácsra. Újabb bányászokat kell toboroznom, mert az érctelepről adott legújabb jelentés alapján az őrgróf mihamarabb el akarja kezdeni a kitermelést a közeli bányákban is.

A bányamester elképedve, sőt rémülten meredt rá.

– A császár városában, az uralkodó szeme láttára kell bányászokat toboroznia?

– Megértem az aggodalmát, bányamester uram, de az őrgróf parancsa egyértelmű – felelte Christian erélyesen. – Amikor megtalálták az ezüstöt, az őrgróf azonnal bányászokat küldött Christiansdorfba, hogy felgyorsítsa a kitermelést. Most újabb oka van rá, a lombardok által Barbarossának gúnyolt császár ugyanis itáliai hadjáratot tervez, a német fejedelmek azonban nem igazán akarnak ebben részt venni. A hat évvel ezelőtti hadjárat katasztrófának bizonyult, és semmi sem biztosítja, hogy a mostani szerencsésebb lesz. Otto sok más főúrhoz hasonlóan ki akarja vásárolni magát a háborúból, ehhez pedig ezüstre van szüksége. Sok ezüstre.

Christian nyugodtabban folytatta.

– Szívesen magammal vinném a Harzba az egyik emberét. Nem kegyelmedet, mert az túlságosan feltűnő lenne. Egy munkást, akinek élnek ott rokonai, és csendesen meggyőzhetné őket, hogy költözzenek ide.

– Holnapra találok valakit – válaszolta Hermann elgondolkodva, majd megköszönte a vacsorát, és távozott.

Közeledett a pillanat, amikor Christian ismét kettesben marad Marthéval, és el kell neki mondania a legrosszabb hírt.

Karl azonban még ott álldogált, és láthatóan valami nagyon nyomta a szívét. A kovácslegény duzzadt az erőtől, és a bajban mindig bátran viselkedett, most viszont igencsak ijedtnek tűnt. Jonas kissé előrelökdöste, Marthe pedig bátorítóan mosolygott rá. Christian karba fonta a kezét, és izgatottan várta, mi sül ki ebből.

Karl zavartan toporgott.

– Uram, szeretném megkérni, engedélyezze, hogy megházasodjak – bökte ki végre.

Christian meglepődött.

– Ki lenne a boldog ara?

– Agnes, a fővájár lánya. El tudom tartani, hiszen a kovácsműhelyben rengeteg a munka – tette hozzá sietve, mivel húszévesen még túl fiatalnak számított a családalapításhoz.

Christian emlékezetébe idézte a lányt. Félénk, gesztenyebarna hajú teremtés, aki egy kicsit hasonlít Marthéra. Remélte, hogy a fiú őszintén szereti, és nem csak mostohaanyját akarja vele pótolni. Agnes bizonyosan jól járna ezzel a házassággal. Karl erős, jóképű fiatalember, kovácsként kitűnő parti, ráadásul a húgaival is mindig szeretettel bánt.

– Mit szól az apja?

– Beleegyezett.

– És a lány?

Karl mosolygott, és egészen elvörösödött.

– Ő is.

Christian a vállára tette a kezét.

– Mikorra tervezitek?

– Beleegyezik? – kérdezte a fiú olyan örömmel, mintha a jóváhagyás helyett nagy dühkitörésre számított volna.

– Természetesen, áldásom rátok.

– Májusban leszek huszonegy – mondta Karl, szinte ujjongott az örömtől.

– Tehát a szénakaszálás után. Rendben? Ha a mostohaanyád egyetért, megkapjátok apád házát és földjét. – Tudta, hogy Marthe örülni fog ennek, hiszen már beszéltek a dologról korábban.

– Nekünk adják, tényleg? – csodálkozott a legény.

– Mi jól megvagyunk itt. Az apád az életét adta, hogy megmentse Marthét. Tekintsd ezt a jogos örökségednek. – Jonashoz fordult. – Mit szólnál hozzá, ha berendezne ott egy kovácsműhelyt? Mindig panaszolod, hogy alig győzitek a munkát. Mindketten felvehettek egy segédet, és megoszthatjátok a tennivalókat. Az egyikőtök dolgozzon a bányászoknak, a másik a falubelieket lássa el azzal, amire szükség van: készítsen tűket, patkoljon, élesítse az ekevasakat. Vagy ahogy akarjátok, ebbe nem szólok bele. Csak ahhoz ragaszkodom, hogy a fegyverekkel te foglalkozz.

Jonas bólintott.

– Jó javaslat. Megbeszéljük rögtön a részleteket?

Karl szinte repült a boldogságtól.

– Hadd vigyem meg előbb a jó hírt Agnesnek. – És már el is rohant.

Jonas és Emma szeretetteljesen egymásra nézett, azután elbúcsúztak.

– Tudtál erről? – kérdezte Christian a feleségét még mindig meglepődve.

– Már jó ideje kivirágzott köztük a dolog. És mielőtt megkérdezed, igen, beszélt velem, mert nem volt biztos benne, hogy megfelelő az időpont a kéréséhez, és nem tudta, mit szólsz majd hozzá – felelte mosolyogva.

Elindultak a hálószobába.

– Miért lenne kifogásom ellene? Rendes, becsületes ember – mormogta Christian.

– Boldogok lesznek együtt – mondta Marthe, amikor felértek. Megfogott egy kancsót, és teletöltött két kupát. – Halljam, mit titkoltál el mostanáig?

Christian egykedvűen leült. Tényleg semmit sem lehet elrejteni előle. Fáradtan hátrasimította a haját.

– Először is bosszant, hogy hamarosan újra el kell mennem, és ezúttal nem kísérhetsz el az udvari tanácsra.

– Clara még úgyis kicsi egy ilyen utazáshoz, ráadásul megütközést keltene, hogy magam szoptatom. Ezenkívül hallottad, hogy veszélyes láz terjed, amiben már három gyermek meghalt. Johannával reggeltől estig úton vagyunk, hogy ellássuk a betegeket.

– Jaj istenem, majdnem elfelejtettem. – Christian felugrott, és lerohant a lépcsőn. Felesége elhűlve nézett utána. Pár perc múlva visszajött egy kis csomaggal. – Ez a tiéd.

Meglepetten bontotta ki, és elállt a lélegzete. Egy sötétkék, prémmel szegélyezett kapucnis köpeny volt benne. Meghatottan felvette, és megsimogatta a puha kelmét.

– Gyönyörű, de biztosan egy vagyonba került. Megengedhetjük ezt magunknak egyáltalán?

– Mindig ezt kérdezed, ha ruhát veszek neked. Tudod, hogy nem csak azért teszem, hogy egyszerűen cicomázzalak.

Marthe kissé gyanakvóan nézett rá.

– Azt akarod, hogy viseljem, mikor a beteget látogatom?

A férje határozottan bólintott.

– A drága ruha jelzi a rangodat. Ha továbbra is segíteni akarsz a betegeken, mindenkinek tudnia kell, hogy már nem védtelen kis gyógyító vagy, akivel kedvük szerint bánhatnak. Ne feledd, egyszer majdnem agyonvertek boszorkányságért.

Marthe csendesen sóhajtott. Gyakran beszéltek erről, és ez a téma mindig felzaklatta. Nem csak a pénz aggasztotta. Általában egyetlen falu hűbérként nem volt elegendő, hogy a lovag fizethesse a felszerelését, és teljesítse ura felé a kötelezettségeit. Az ő falujuk azonban nagy és gazdag volt. Christian bevétele nagy részét az őrökre és a fegyverzetükre költötte, mégpedig okkal. Az ezüst nagy kísértést jelentett a tolvajok számára: Christiansdorfnak már több támadással is szembe kellett nézni.

Marthénak magának is voltak ellenségei, ha itt nem is, akkor a szomszéd faluban, amelyet Christian vetélytársai kormányoztak, és ahol az az asszony is élt, aki egykor boszorkánysággal vádolta. Marthe annak idején úgy tudott elmenekülni az üldözői elől, hogy első férje útjukat állta, és feláldozta érte az életét. Bizonyára így akarta jóvátenni, hogy a kényszerházasságuk idején rosszul bánt vele.

Christian mindig azt mondta, hogy a drága ruhák páncélként védik, és erre bizony szüksége is volt, főként a férfi távollétében. Ezért ragaszkodott hozzá makacsul, hogy a betegek gondozása közben nemes hölgyhöz illően öltözzön. Marthe viszont nem szeretett úrnőként viselkedni. A szíve mélyén még mindig egyszerű lánynak érezte magát, így mindig megütközött rajta, ha egykori útitársai meghajoltak, sőt letérdeltek előtte. A hatalom kétélű fegyver: könnyen megronthatja a gyakorlóját.

Nem tette fel a kérdést férjének, hogyan tartsa tisztán a drága holmit a parasztok és bányászok füstös, szűk házaiban.

– Köszönöm – suttogta, meghatódva a féltő gondoskodástól. Hirtelen komoly arccal nézett férjére. – Mi nyomaszt valójában? Amellett, hogy hamarosan újra el kell utaznod, és ismét ki kell kaparnod a gesztenyét Ottónak.

Christian pár pillanatig a semmibe bámult, majd ifjú feleségére nézett.

– Három békés, boldog évünk volt. A nyugodt időknek valószínűleg hamarosan vége.

Marthe kérdő tekintetet vetett, mire férje folytatta:

– Otto őrgrófnak jelentették, hogy Oroszlán Henrik év elején visszatért a szentföldi zarándoklatról. Azt beszélik, hogy a braunschweigiak ötszáz lovagjával együtt ujjongva fogadták. Állítólag értékes ereklyéket hozott, és pompás székesegyházat akar építeni. Az a hír is járja, hogy útközben mindenütt királyként vagy császárként fogadták.

Marthe rögtön megértette, hogy ez mit jelenthet. Hét évvel korábban Otto őrgróf több fejedelemmel és egyházi főméltósággal fellázadt Oroszlán Henrik, a nagy hatalmú szász-bajor herceg ellen. Christiannal jelen volt Würzburgban, amikor az udvari tanácsban a császár azzal vádolta a lázadókat, hogy rátámadtak legbefolyásosabb és leghűségesebb vazallusára. A büntetést csak úgy kerülték el, hogy Oroszlán Henrik ellenségei beleegyeztek a békekötésbe, de a béke elég törékenynek bizonyult.

– A zendülés legtöbb vezetője halott, Medve Albert, Türingiai Lajos, Christian von Oldenburg. Gondolod, hogy ennek ellenére háború lesz? – kérdezte halkan.

– Henrik hatalma és befolyása növekedett a zarándoklattal. Már csak ezért is ki fog törni a viszály közte és a többi herceg között, de talán még Henrik és a császár közt sem lehetetlen.

Marthe lehunyta a szemét. Látta maga előtt a korábbi kegyetlen fegyveres viszály miatt porig égett falvakat, megcsonkított gyermekek és nők holttestét, halott férfiak sokaságát. Talán Christiannak is hadba kell vonulni hamarosan? A fosztogató és gyújtogató hordák ezúttal ide is elérnek? Hiszen Christiansdorf már nem egy félreeső, jelentéktelen falucska, hanem ezüstjéről ismert gazdag közösség.

– Ez még nem minden, amit el akartál mondani, ugye? – faggatózott tovább.

– Nem – Christian mélyet lélegzett, mielőtt folytatta. – Otto kémei jelentették, hogy a braunschweigi nagyúr kíséretében visszatért a Szentföldről egy nemesi származású meisseni lovag is.

Marthe összegörnyedt, habár már rég számított erre a hírre. Randolf visszajött. A férfi, aki a társaival elrabolta és brutálisan megerőszakolta, amikor még alig volt tizennégy éves, aki Christiant hamis váddal bebörtönözte, és majdnem halálra kínoztatta, és akit Otto bűneiért csupán zarándokútra küldött a Szentföldre. Hogy megvédje, Christian az ítélet után nehéz szívvel lemondott a párbajról, ehelyett azt kérte, hogy emeljék nemesi rangra Marthét.

Christian megfogta jéghideg kezét, és a mellére szorította, hogy felmelegítse.

– Talán nem ő az, vagy ha mégis, akkor lehet, hogy Oroszlán Henrik szolgálatába lépett. Különben biztosan hazajött volna a feleségéhez és a fiához.

Mindketten tudták, hogy közvetlenül az elutazása előtt feleségül vett egy fiatal özvegyet, hogy a birtokait ne kelljen kizárólag az intézőre hagynia. Távollétében a hitvese egy fiút szült, aki majdnem napra pontosan annyi idős volt, mint az övék.

Marthe felemelte a fejét, és nyugodtan a férje szemébe nézett.

– Ezt te sem gondolod komolyan. Hány lovagot küldött még Otto a Szentföldre? Az őrgrófnak szüksége van rá, ahogy a császárnak Oroszlán Henrikre. A leggazdagabb vazallusok állítják ki a hadjáratokra a legnagyobb seregeket. Az őrgróf még több hatalmat fog ígérni neki, hogy Meissenben tartsa – mélyet sóhajtott. – Mindketten tudjuk, hogy Randolf hamarosan itt lesz. Isten irgalmazzon mindnyájunknak.

Ítélkezési nap

Marthét másnap hajnalban Emma kétségbeesve hívatta, mert a gyermekei belázasodtak. A bába felkapta a kenőcsökkel és tinktúrákkal teli kosarát, és elrohant gyermekkori barátnőjéhez, aki ugyanabból a faluból származott, mint ő.

Christian sem tétlenkedett sokáig a házban, mert sok mindent el kellett intéznie az utazás előtt. Kilépett az ajtón, és egy pillanatig élvezte a látványt. A hófúvás megszűnt, a fehér hó csillogott a napfényben, és csikorgott a talpa alatt.

Egy kis barna alak suhant el mellette, megbotlott, végül prüszkölve legurult a hóba.

– Hopplá! – Christian villámgyorsan elkapta a fiút a köpenyénél fogva. A kis Christian volt, az első gyermek, aki a faluban született, és a szülők kérésére az ő nevét kapta. Már a hatodik évében járt. – Hogy van az édesanyád? – érdeklődött a falu ura.

– Jól, uram – felelte a fiúcska. Bertha férje volt az a bányafelügyelő, akit Randolf hamis vádak alapján felakasztatott. A bányamester fogadta be, hogy gondoskodjon a házáról. Az ő felesége már régen meghalt, a lányát pedig kitagadta, miután az boszorkánysággal vádolta Marthét, és a halálát követelte.

– Menj a házamba, kérj valamit enni a szakácsnőtől, és szárítkozz meg a tűz mellett – mondta Christian színlelt szigorral. A gyerkőc csillogó szemmel megköszönte, és már futott is a házba. A legtöbb falubeli különös gondot fordított rá, nemcsak félárvasága miatt, hanem inkább azért, mert otthonuk létrejöttének jelképét látták benne.

Christian bement az istállóba, és üdvözölte a lovát.

– Magaddal viszel? Megígérted – hallatszott a háta mögül fia csengő hangja. Mosolyogva felé fordult.

– Szólj Marie-nak vagy a szakácsnőnek, hogy ne keressenek.

Thomas boldogan rohant vissza a házba. Christian megveregette Drago nyakát.

– Sajnálom, de a pajkos fiacskám miatt másik lovat kell választanom. – Habár a mén lassan túl öreg volt ahhoz, hogy egy lovagot a felszerelésével együtt cipeljen, még mindig nagyon kiszámíthatatlanul viselkedett, és Christianon kívül nem tűrt meg senkit a hátán. A férfi ezért gondosan ügyelt, hogy a fia ne menjen a közelébe, így később sem fog titokban ráülni.

Felnyergelt egy fiatal, temperamentumos mént. A legtöbben úgy vélték volna, hogy ez sem alkalmas egy hároméves gyermeknek, Christian viszont azt akarta, hogy fia a lehető leghamarabb megtanuljon bánni a lovakkal. Ő maga elég tapasztalt lovas volt ahhoz, hogy a tüzes ménből engedelmes útitársat neveljen. A fekete hátast nászajándékba kapták a barátjától, Raimundtól, aki lovakat tenyésztett, és többször kölcsönkérte Dragót fedezőménnek. A nagyvonalú ajándékkal nem csupán ezt köszönte meg, hanem azt is, hogy egykor Marthe meggyógyította súlyos sebesüléséből, és megmentette az életét.

Thomas csillogó szemekkel már ott állt mellette. Christian maga elé ültette a nyeregbe, és kilovagolt a falu nyugati végéhez. Itt voltak az istállók, az őrség szállása és a gyakorlótér, ahol néhány falubeli legényt is kiképeztek. A másik őrtorony a falu északi kapujánál állt, ahonnan a Meissenbe vezető utat tarthatták szemmel.

Az őrök éppen gyakorlatoztak, amikor Christian odaért. Elégedetten nézte Herwartot, a parancsnokot. Kitűnő lovag válhatott volna belőle, ha nemesi származású lenne. Körülbelül negyvenéves lehetett, sok harcban vett részt, és kora ellenére még mindig nagyon gyorsan forgatta a kardot.

– Milyenek az új emberek? – kérdezte Christian.

– Gyorsabban forog a nyelvük, mint ahogy a kezük jár – felelte nevetve, amitől az idő véste ráncok elmélyültek az arcán. Intett egy vörös hajú, szeplős legénynek és egy kócos fekete hajúnak. – Ti ketten, az úr tudni akarja, mit tanultatok. Mutassátok meg!

A két fiú közelebb lépett, és meghajolt. Kuno és Bertram tizenhat éves volt, az első telepesekkel érkeztek, és majd kicsattantak a kalandvágytól. Veszélyes helyzetekben is bátran viselkedtek, ezért Christian teljesítette leghőbb vágyukat, és megengedte, hogy kiképezzék őket. A vörös hajú Kuno árva volt. Nevelőanyját, az öreg Gretét Randolf leszúrta, miután az asszony megátkozta. Bertram apja, az egykori korelnök és felesége, a házsártos Griseldis pedig nem mert ellenkezni Christiannal.

A két kalandvágyó legény hevességével pótolta a hiányosságait a fegyverforgatásban.

– Gyorsabbak lettetek, de óvatlanabbak is – mondta Christian elismerően. Levette a kardját, és odaadta Herwartnak, aztán kért egy botot, amivel az ifjak is gyakoroltak. Magához intette a vörös hajút. – Támadj, és igyekezz megvédeni magad.

Kuno kissé habozott. A többiek között is nehéz dolga volt, hiszen azok sokkal régebb óta gyakoroltak nála, ráadásul Christian legendás kardforgatónak számított. A fiú többször látta saját szemével, amint példaképe nálánál magasabb és erősebb ellenfelet legyőzött, de nem akart szégyent vallani, tehát előrelendült.

Néhány csapás után Christian könnyedén kiütötte a kezéből a botot, és csak pár ujjnyira a nyaka előtt állt meg az ő fegyvere.

– Ha az ellenfeled magasabb nálad, legtöbbször felülről fog támadni. Te pedig egyáltalán nem számítottál a csapásra – magyarázta a fiúnak. A mindig hetyke Kuno most igencsak csalódottnak tűnt, és szégyellte magát.

Christian megismételte a mozdulatot, de sokkal lassabban.

– Ha elég gyors vagy, kihasználhatod a pillanatot, amikor az ellenfeled felkészül a csapásra, ilyenkor védtelen a felsőteste – folytatta, és alkalmat adott Kunónak, hogy „megszúrhassa". – Tanuld meg előre látni az ellenfeled szándékát. Ettől függ az életed – mondta a lovag, és közben visszavette a kardját.

– Lejárattatok, szerencsétlenek! – ordította Herwart. – Ezért reggelig fogjátok fényesíteni a páncélokat, legalább végre megerősödtök.

– Ne most, Herwart – vágott a szavába Christian. Odavitte a fiát a két legényhez. – Vigyázzatok rá egy kicsit, de maradjatok a közelben. Rátok akarok bízni valamit.

Az utolsó mondattól Kuno újra felderült.

– Igen, uram.

– Ne higgyétek, hogy ennyivel megússzátok – fenyegetőzött Herwart.

Christian nézte, amint fia örömmel követi a legényeket, hiszen tudta, hogy mindig kaphatók valami csínytevésre. Ezután bementek az őrök szobájába.

– Rögtön húsvét után ismét el kell mennem a császári udvari tanácsba. Amíg távol vagyok, a négy legjobb embered költözzön be a házamba.

Herwart felvonta a szemöldökét, de nem mert kérdezősködni. Ura úgyis elmondja, amit tudnia kell. Az őrparancsnok az állát dörzsölgette.

– Ha erősebb védelemre van szüksége, az a legjobb, ha magam megyek. Gyakorlatozhatunk az udvaron is, akkor mindig készenlétben lehetek.

– Rendben – bólintott Christian megkönnyebbülten. – Mi van azzal a kis tolvajjal, akit elfogtatok?

– Épphogy hétesztendős, és máris tapasztalt erszénytolvaj. A tömlöcben ül. – Herwart kivett a ládából egy összecsomózott vászonbatyut. – Ezt találtuk nála. Az öreg Elsa határozottan állítja, hogy az övé. Erről a hímzésről ismerte fel.

Christian kibontotta, kis réztálka volt benne, amiben a vékony pfennigeket tartották.

– Mind megvan?

Herwart bólintott.

– A feleségem úgy véli, hogy egy egész kis