A fehér csillag

INY LORENTZ

A FEHÉR CSILLAG

Iny Lorentz

A FEHÉR CSILLAG

A mű eredeti címe

Der weiße Stern

© 2014 Droemersche Verlagsanstalt Th. Knaur Nachf. GmbH & Co. KG, München

Hungarian translation © B. Szabó Károly

© General Press Könyvkiadó, 2015

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

B. SZABÓ KÁROLY

Szerkesztette

SZABÓ PIROSKA

A borítót

KISS GERGELY

tervezte

ISBN 978-963-643-775-6

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó u. 4–8.

Telefon: (06 1) 299 1030

www.generalpress.hu

generalpress@lira.hu

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő KENYÓ ILDIKÓ

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

Szereplők

Belcher, Andreas: texasi telepes

Belcher, Anneliese: Andreas felesége

Belcher, Friedrich: Andreas és Anneliese kisebbik fia

Belcher, Michael: Andreas és Anneliese nagyobbik fia

Beluzzi, Simone: texasi telepes

Calientes: mexikói tiszt

Coureur, Rachel: Thierry Coureur felesége

Coureur, Thierry: texasi telepes

de Gamuzana, Elvira: Hernando de Gamuzana felesége

de Gamuzana, Hernando: alcalde (azaz polgármester) San Felipe de Guzmánban

de Gamuzana, Mercedes: Hernando de Gamuzana lánya

de Gamuzana, Ramón: empresario, azaz a telepesügynök

Dyson: Spencer egyik embere

Felipe: szállodai mindenes

Fichtner, Gisela: Walther Fichtner felesége

Fichtner, Walther: texasi telepes

Fuller, James: texasi katona

Gillings, Moses: Rachel Coureur apja, texasi telepes

Jack: boltossegéd

Jemelin, Diego: texasi telepes

Jemelin, Rosita: Diego Jemelin felesége

Julio: Walther marhapásztorainak vezetője

Laballe, Arlette: Thomé Laballe felesége

Laballe, Thomé: texasi telepes

Lionbaker, Everett Mainstone: földmérő

Lope: Walther egyik marhapásztora

Lucien: texasi telepes

Marguerite: Thierry Coureur testvére

Nizhoni: navahó lány

O’Corra, Ean: texasi telepes

Patrick atya: ír pap

Pepe: Walther szolgája

Per’na-pe’ta: komancs asszony

Po’ha-bet’chy: az egyik komancs csapat törzsfőnöke

Poulain, Albert: texasi telepes

Poulain, Cécile: Albert Poulain lánya

Poulain, Charlotte: Albert Poulain felesége

Quique: Walther legfiatalabb marhapásztora

Rudledge, Amos: texasi katona

Sanchez: texasi telepes

Scharezzani, Tonino: texasi telepes

Schüdle, Gertrude: texasi telepes asszony

Schüdle, Jakob: Gertrude férje

Spencer, Nicodemus: spekuláns

Ta’by-to’savit: komancs

Tobolinski, Krzesimir: texasi telepes

Tobolinski, Leszek: Krzesimir Tobolinski fia

Tom: Poulainék szolgája

To’sa-mocho: komancs törzsfőnök

To’sa-woonit: komancs asszony

Velasquez: mexikói tiszt

Történelmi személyek

Austin, Stephen F. (1793–1836): empresario Texasban

Bowie, Jim (1796–1836): a texasi hadsereg ezredese

Fannin, James Walker (1804–1836): a texasi hadsereg ezredese

Houston, Sam (1793–1863): a texasi hadsereg tábornoka

Jackson, Andrew (1767–1845): az Egyesült Államok elnöke

Parker, Silas (1802–1836): Texas Ranger

Roman, André Bienvenu (1795–1866): Louisiana kormányzója

Santa Anna, Antonio López de (1794–1876): Mexikó elnöke

Seguín, Juan Nepomuceno (1806–1890): mexikói származású texasi, Santa Anna ellenfele és Sam Houston szövetségese

Smith, Henry (1788–1851): Texas kormányzója

Travis, William Barret (1809–1836): a texasi hadsereg ezredese

White, Edward (1795–1847): André Roman utódja Louisiana kormányzói székében

Első rész

A komancs

I.

1830-ban, a mexikói Coahuila y Tejas szövetségi államban, a Rio Colorado mellett két lovas állt a magaslaton, akár a szobrok. Még tarka lovaik sem mozdították meg a farkukat, hogy elhessegessék a szúnyogokat. Walther Fichtner érezte, hogy izzadni kezd a tenyere. Olyan volt, mint egy néma párbaj, hogy ki veszíti el először a nyugalmát, és kap a fegyveréhez. Bízott ugyan a puskájában, de annak csak az egyik csövében volt golyó. Az egyik indiánt lelőheti. A puska másik csövét söréttel töltötte meg, ahhoz pedig túl messze volt a két lovas – ráadásul közte és a farm között álltak. Gisela egyedül maradt a farmon, mert Walther elküldte a szolgájukat Diego Jemelin haciendájára,{1} hogy vasszegeket hozzon. A három gulyáslegény pedig a nyájat őrzi, meghallhatják ugyan a lövést, de nem érnek majd idejében a házhoz, hogy megvédjék a feleségét.

Walthernek ezek a gondolatok jártak a fejében, miközben úgy vette a vállára a fegyvert, hogy az indiánoknak nem kellett attól tartaniuk, hogy azonnal tüzelni kezd, majd elindult feléjük. Megpróbált úrrá lenni a félelmén, hogy az indiánok esetleg a ház felé vágtatnak. Mert bármilyen gyorsan futott is Walther, bizonyára későn érne oda.

A férfi megkönnyebbülésére a két alak nem szándékozott elhagyni a helyét. Íjaikat ugyan a kezükben tartották, de nem céloztak Waltherre. A férfi ezt jó jelnek vette. Miközben felbaktatott az emelkedőn, próbált visszaemlékezni mindarra, amit a környék bennszülötteiről tudott. Ami persze nem volt túl sok. Mexikói barátai két csoportra osztották a bennszülötteket: az indianókra, akik alkalmazkodtak hozzájuk és a falvakban éltek, valamint a vadakra, akiknek, úgy tűnt, az a legnagyobb öröme, ha nyilat ereszthetnek a mexikóiakba. A két férfi az utóbbiak közé tartozott.

Körülbelül tíz lépés távolságra tőlük Walther megállt, és a jobbját üdvözlésre emelte.

– Buenos días!{2} – szólalt meg.

A két lovas közül a fiatalabb, egy zömök, erős testalkatú férfi, aki hollófekete hajába két sastollat tűzött, végigmérte Walthert.

– Te jönni északról?

Walther tudta, hogy a mexikóiak nem szívesen látják az Egyesült Államokból érkezőket, akik közül néhányan már letelepedtek Texasban, és úgy tűnt, ez az indián sem kedveli őket különösebben.

– Nem – felelte Walther. – A Nagy Vízen át érkeztem, és a mexikói kormánytól kaptam ezt a földet művelésre.

Az indián dühösen végigmérte.

– Én Po’ha-bet’chy vagyok a nemene{3} törzsből. Az északi fehérek ellen harcolok. Elveszem a skalpjukat!

– Ugyan mi előnyöd származik ebből? – kérdezte feszülten Walther. – Nem ártottam neked.

Po’ha-bet’chy Walther fegyverére pillantott. A környéken ritka volt a különböző kaliberű, dupla csövű puska, amelynek fémvereteit finom gravírozás díszítette. Renitz gróf több mint harminc esztendeje adta nászajándékul a fegyvert Walther apjának az esküvőjére. Később Holger Stoppel használta, míg végül újra Waltherhez került. Egyszer régen azért készítették, hogy a német erdőkben vadásszanak vele, most pedig Texas vadonjaiban vált a férfi hasznára.

– Neked lenni szép fegyvered – szólalt meg a nemene. – Megmutatni nekem!

Az indián ezzel sarokba szorította Walthert. Ha odaadja neki a puskát, akkor fegyvertelenül könnyű prédává válik. Ha azonban ellenkezik, azzal bebizonyítja, hogy nem bízik a komancsban. Walther fején ezernyi gondolat cikázott át, miközben lassan a lovas felé lépett, és odanyújtotta neki a puskát.

– Tessék! A türingiai Suhl városából származik. Ott élnek német föld legjobb fegyverkészítői.

Ez a három fogalom semmit sem mondott Po’ha-bet’chy számára, a puska azonban tetszett neki. Szemügyre vette a veretébe gravírozott szarvast és a számára ismeretlen írást. Azután beleszagolt a két különböző puskacsőbe. Hirtelen Waltherre célzott a fegyverrel, és felnevetett, amikor az vissza­hőkölt.

– Jó fegyver. Akarok lőni! – Miközben az indián kimondta ezeket a szavakat, észrevett egy nyulat, amely alig száz lépésre előmászott az odújából. Célzott, majd meghúzta a ravaszt. Eldördült a lövés, és miközben a nyúl felbukott, majd fekve maradt, több prérityúk is felröppent a bozótból. Po’ha-bet’chy reflexszerűen újra elsütötte a fegyvert, azután csodálkozva látta, ahogyan két madár a földre zuhan.

– Hozd ide őket, Ta’by-to’savit – mondta a kísérőjének a saját nyelvükön. A másik indián odavágtatott a nyúlhoz, lehajolt a nyeregből az állatért, azután éles rikoltással felemelte. Ugyanígy tett a két prérityúkkal.

Walther csodálkozva nézte. Még sohasem látott ilyen ügyes lovast.

Eközben Po’ha-bet’chy elgondolkodva vizsgálgatta a puskát. A fegyver jó volt, szívesen megszerezte volna magának. Azután mégis megrázta a fejét, és visszaadta Walthernek.

– Te nem északról jönni. Különben nem adtad volna oda nekem fegyvert. Van sód?

– Igen, a farmon – válaszolta habozva Walther.

Szívesen megtöltötte volna újra a puskát, hogy ne érezze magát olyan kiszolgáltatottnak. Ám azért, hogy ne keltse fel a két nemene gyanakvását, lassan csinálta, közben pedig megmutatta Po’ha-bet’chynek az apró sörétgolyókat. Az indián a kezébe vett egyet, majd hitetlenkedve a fejét csóválta. – Prérityúkok lenni messze. Ilyen apró golyókkal egyetlen fegyver sem lőni ilyen messzire.

– Magad is láttad. Vagy talán csak én látom a barátod kezében a két madarat? – kérdezte mosolyogva Walther.

Po’ha-bet’chy utasította a kísérőjét, hogy adja oda neki a prérityúkokat, és most már számára is nyilvánvalóvá vált, hogy több sörétgolyó is eltalálta őket.

– Különleges fegyver – szólalt meg csodálkozva, azután a farm irányába mutatott. – Most hozni sót.

Walthernek nem tetszett az ötlet, hogy a farmra vigye az indiánokat. Ám csak úgy tudta volna megakadályozni a dolgot, ha lelövi őket, azt pedig nem akarta.

– Nincs messze – mondta Po’ha-bet’chy tarka lova mellé lépve.

II.

Gisela nem érezte jól magát. Az sem vigasztalta, hogy a szomszédasszonya, Rosita Jemelin szerint a terhesség együtt járt ezekkel a panaszokkal. Az asszony legszívesebben egész nap az ágyban maradt és sírdogált volna. Ám éppen ezt nem engedhette meg magának. Walthernek és Pepének ennie kell valamit, ezért sürgősen foglalkoznia kell a zöldségekkel. Most már kétszeresen is sajnálta, hogy Gertrude Schüdle, aki az első hetekben náluk lakott és segített neki, a Poulain családhoz költözött. Mindenesetre ott nagyobb szükség volt rá. Charlotte Poulain súlyosan megbetegedett egy kígyómarástól, a nyolcesztendős Cécile pedig még túl kicsi volt a háztartás vezetéséhez. Gertrude elutazása óta néhány dolog elmaradt. A három pásztor legalább ellátta magát, és csak néhány naponta látogatott el a farmra készletekért.

– Nem hagyhatom cserben Walthert, miután annyi mindent tett értem – sóhajtott Gisela, majd feltápászkodott. Nehezére esett, hogy megmosakodjon és felöltözzön. Meg kellett gyújtania a tüzet, vizet kellett hoznia a patakról, és egy edényt kellett akasztania a tűz fölé.

Miközben kimérte a kását a leveshez, visszavágyott a renitzi erdészház jól berendezett konyhájába. Az oda visszavezető út azonban örökre lezárult előtte.

– Ne játszd meg magad! – utasította rendre magát. – Most már itt élsz, és meg kell elégedned azzal, amid van! – Arra gondolt, hogy ő és Walther sokkal jobban járt, mint számos kivándorló, akiknek idegenek emberek szolgálatába kellett lépniük, nehogy éhen haljanak. Nekik volt földjük és saját házuk, habár kisebb volt, mint az erdészház Renitz gróf erdejében. A legelőn több tehenet és egy bikát is tartottak. Walther a barátaik, Thierry Coureur és Thomé Laballe, valamint a közös igavonó ökrük segítségével búzát is vetett.

– Jövőre minden jobb lesz – szólalt meg hangosan az asszony, hogy bátorságot öntsön magába. Akkorra már a gyereke is megszületik majd, akiről még mindig nem tudta, hogy szeresse-e, vagy inkább gyűlölje. Ha biztos lett volna benne, hogy Walther a gyermek apja, örömmel vállalta volna a terhesség nehézségeit. Amikor azonban éjjelente álmatlanul feküdt a férje mellett, gondolatban újra meg újra átélte, ahogyan Diebold von Renitz leteperi és megerőszakolja.

Le kellett lőnie az ifjú Renitz grófot, amikor az meg akarta ölni a férjét, és azóta vér tapadt a kezéhez. Olykor szinte látni vélte a vörös folyadékot az ujjain. Most is a vizesvödörhöz ment, hogy lemossa a kezét, és megpróbált úrrá lenni az érzésen, hogy Diebold von Renitz vére Káin-bélyegként megjelölte őt.

Gisela leverten nekilátott a munkának – mindig rosszkedvű lett, ha eszébe jutott a múlt –, és közben kinézett az egyik apró ablakon, vajon nem jön-e már vissza Walther az ellenőrző útjáról. Hirtelen két lovast vett észre, és összerezzent. Indiánok voltak – kinézetük alapján vadak, ahogyan a mexikóiak nevezték őket.

Gisela, amilyen gyorsan csak tudott, az ajtóhoz rohant, és bereteszelte. Azután elővette a pisztolyt, amelyet a férje hagyott otthon számára, hogy a távollétében se legyen védtelen, és reszkető kézzel puskaport tett a gyújtóserpenyőbe.

Az asszony csak azután mert újra kipillantani, hogy a fegyver már lövésre készen állt. Csak ekkor vette észre Walthert az indiánok mellett, akit addig vélhetően eltakart az egyik ló. A férfi puskája a vállán lógott, miközben az indiánokkal beszélgetett. Gisela fellélegzett. Azt ugyan nem tudta, melyik törzshöz tartoznak a lovasok, de békésnek tűntek. A nő ennek ellenére résen volt, és megvárta, amíg a férfiak megállnak a ház előtt.

Walther észrevette az egyszerű kéményből gomolygó füstöt, és feltételezte, hogy a felesége a házban van. Mivel el tudta képzelni, mennyire megijedhetett Gisela, elhatározta, hogy hangosan kiált neki:

– Gisela, minden rendben van! Ezek ketten csak egy kevés sót szeretnének.

Mivel Walther németül beszélt, Po’ha-bet’chy nem értette, mit mond. Ahhoz azonban elég jól beszélt angolul, hogy észrevegye a különbséget.

– Valóban nem északról jöttél – szólalt meg az indián. – Fentebb a folyónál élnek néhányan.

– A folyó mentén amerikai települések vannak? – Walther meglepődött, mert erről eddig semmit sem hallott. Közben arra gondolt, milyen értelmetlen dolog az Egyesült Államok lakóit amerikaiaknak nevezni, amikor a mexikóiak is ugyanazon a földrészen élnek.

Po’ha-bet’chy elégedetten bólintott. Azok az amerikaiak, akikkel eddig megismerkedett, másképpen beszéltek, mint ez a férfi. Elharapták a szavakat, így alig lehetett megérteni őket. Ez az idegen azonban érthetően beszélt, és szüneteket tartott a szavak között.

– Az amerikaiak lenni olyan messze, ameddig egy nemene ellovagolni fél nap alatt.

– Köszönöm a felvilágosítást! – válaszolta Walther elgondolkodva.

Eddig azt hitte, hogy a Ramón de Gamuzana földjén élő telepesek az egyetlenek közel és távol. Azon gondolkodott, vajon Ramón de Gamuzana testvére, Hernando, illetve Diego Jemelin miért nem mondott semmit a környékbeli többi településről.

A rövid beszélgetés alatt Gisela elrejtette a pisztolyt a ruhája zsebébe, és ajtót nyitott.

– Jó napot! – köszönt az asszony önkéntelenül németül.

A két nemene ügyet sem vetett rá, inkább Waltherre pillantott.

– Sót! – követelte Po’ha-bet’chy.

Walther bement a házba, és kinyitotta a ládát, amelyben a durva szemcséjű sót tartották, amit a parton találtak pár helyen. Kétmaroknyit egy bőrerszénybe töltött, amelyet átnyújtott az indiánnak, aki követte őt a házba.

– Ennyit nyugodt szívvel adhatok.

Po’ha-bet’chy szemügyre vette az erszényt, azután körülnézett a ház egyetlen helységében, végül pedig Giselára pillantott. Az asszony fekete haja kiemelte sápadt arcát, és észrevehető volt a terhessége is. Mindenesetre az indián betegnek látta a lányt. Ezért távolságot tartott tőle, elvette a sót, majd kiment. Egy ugrással felpattant a lovára, amelyet kizárólag a combjával irányított. Mielőtt ellovagolt volna, elvette a barátjától az egyik prérityúkot, és odadobta Walthernek.

– A sóért cserébe – mondta, azután hirtelen vágtára ösztökélte a lovát. Ta’by-to’savit éles rikoltásokkal követte. Hamar lőtávolon kívül értek, és a dombok eltakarták őket Walther tekintete elől.

A férfi utánuk bámult, amíg el nem tűntek a horizont mögött, azután megkönnyebbülten fellélegzett. Hála istennek, minden jól alakult, Walther azonban tudta, hogy az indiánok nem minden látogatása végződik ilyen barátságosan.

Megdicsérte Giselát a bátorságáért, azután magához ölelte.

– Olyan boldog vagyok, hogy mellettem vagy!

– Én is boldog vagyok! – Gisela szeme mégis könnybe lábadt.

Walther rémülten pillantott az asszonyra.

– Mi bajod, kedvesem?

– Semmi! Csak múló szeszély, amely olykor elfogja a várandós asszonyokat. Rosita Jemelin is figyelmeztetett erre. Azt mondta, az ember ilyenkor örömében is sírva fakad.

– Jobb lenne, ha többet lennél nők társaságában – válaszolta Walther elgondolkodva. – Egyedül Rositával találkozol egy- vagy kéthetente, senki mással. Mi lenne, ha a legközelebbi, Hernando de Gamuzana úrnál San Felipében tett látogatásom alkalmával megkérdeznék egy ottani asszonyt, eljönne-e hozzánk szolgálónak?

A javaslat elsőre csábítóan hangzott Gisela számára, hiszen akkor a szolgálóra bízhatná a legnehezebb háztartási munkákat. Ám éppen ez volt az, ami egyben a dolog ellen is szólt. A többi telepes asszony nem tartott cselédet, és Walther feleségeként neki is el kellett látnia a kötelességeit. Gisela ugyan a terhességnek ebben a stádiumában nem érezte valami jól magát, Rosita Jemelin szerint azonban ez nemsokára megváltozik. Az asszony ezért megrázta a fejét.

– Azt a kevés munkát egyedül is el tudom végezni. Ne haragudj, de a levessel kell foglalkoznom. Egyébként mit csináljak a madárral, amit az indiánok itt hagytak a sóért cserébe? Sütve szeretnéd, vagy vágjam apróra a húst, és töltsem lepényekbe, ahogyan errefelé szokás? Bab is van hozzá.

Walthernek a sült csirke említésére összefutott a nyál a szájában.

– Szerintem nyárson sütve a legjobb. Megehetnénk vacsorára.

– Akkor hagyjunk belőle Pepének is, hogy ne csak levest kelljen ennie.

– Feltéve, ha még ma hazajön. Éjszakára talán Jemelinnél marad.

Gisela a homlokát ráncolta.

– Annak nem örülnék! Hiszen megígérte, hogy kibővíti a veteményeskertet. Rosita Jemelin tökmagot akart küldeni vele a vetéshez. Szereted a tököt, ugye?

– Mindent szeretek, amit főzöl – bólintott Walther.

– A leves! Nehogy kifusson. – Gisela ezekkel a szavakkal a tűzhelyhez sietett, és a főzőkanál után kapott.

Walther egy pillanatig az asszony után nézett, azután arra gondolt, hogy ő is kialakíthatna néhány új ágyást Gisela számára. Először azonban meg kell keresnie a három pásztort, hogy figyelmeztesse őket a közelben lévő indiánokra.

– Gisela, egyedül hagyhatlak egy órára? – kérdezte a férfi.

– Természetesen! Bezárom az ajtót, nehogy hívatlan vendég érkezzen, és itt van a pisztolyod is. – Azzal Gisela elővette a ruhája zsebéből a fegyvert, és megmutatta Walthernek.

A férfi odalépett hozzá, és átölelte.

– Annyira bátor vagy, jobb életet érdemelnél ennél.

Gisela röviden a férfira pillantott, majd hozzásimult.

– Melletted nekem van a legszebb életem az egész világon!

III.

Walther épségben találta a három marhapásztort. Azok nem találkoztak a két nemenével. Viszont Quique, aki tizennégy évével a legfiatalabb volt közülük, büszkén egy borjúra mutatott, amely az anyja mellett feküdve mélyen aludt.

– Ma éjjel született, señor. Üsző, később majd ő is sok borjút ellik majd.

– Nagyon jó! Szép munka.

A fiúk örültek Walther dicséretének. Addig csak a három tehénre és a bikára, valamint féltucatnyi másik tehénre vigyáztak, amelyek Thierry Coureur, Thomé Laballe, Albert Poulain és a Loire néhány másik túlélőjének tulajdonában voltak. A három marhapásztor már sok másik vaquero{4} irányítójaként látta magát, akikre óriási csordákat bíznak.

– A másik tehén is nemsokára megellik. A többinek még idő kell – szólalt meg Julio, a vezetőjük.

– Ügyeljetek rá, nehogy a tehenek és a borjak vadállatok martalékává váljanak, és vigyázzatok az indiánokkal! – utasította Walther a marhapásztorokat, akik részben szintén indián származásúak voltak.

Ugyanúgy bánt velük, mint a szolgákkal a hazájában. Julio, Lope és Quique ezt meg is érdemelte. A munkájuk nem volt veszélytelen, mert a tehenek állandó kísértést jelentettek a kóborló indiánok számára. A vadállatokkal ellentétben a tehenek könnyű zsákmánynak ígérkeztek, és egy egész nagycsaládot elláthattak hússal.

Walther elgondolkodva a három marhapásztor fegyverére nézett. Egyedül Julio rendelkezett fegyvernek nevezhető valamivel. A másik kettő övén ósdi pisztolyok lógtak, amelyekkel Walther nem mert volna lőni.

– Ha újra eljutok San Felipébe, veszek nektek jobb fegyvereket – ígérte Walther.

– Kitűnő fegyvereink vannak! – kiáltott fel Quique. – Ezt a pisztolyt Don Alfonso de Gamuzana, Don Hernando nagyapja ajándékozta a nagyapámnak. Neki és az apámnak is jó szolgálatot tett, most pedig az enyém.

– Azért én veszek nektek új fegyvereket. Ezt pedig később majd a fiadnak, vagy az unokádnak ajándékozhatod. – Walther nevetve a fiú vállára csapott, azután elbúcsúzott.

– Adiós, señor! – kiáltottak utána a marhapásztorok.

A legények ugyan egy másik országban születtek, és az édesanyjuktól más nyelvet tanultak, Walther mégis erősebben kötődött hozzájuk, mint a legtöbb emberhez, akit a hazájában ismert. Miközben visszalovagolt a farmra, a két indiánra gondolt, akikkel találkozott. Még mindig nem tudta, mit gondoljon róluk. Talán azért jöttek, hogy kikémleljék, megéri-e rajtaütni a farmon?

Ekkor eszébe jutott, hogy nemsokára a tengerpartra kell lovagolnia, hogy elhozza az új telepeseket San Felipe de Guzmánból. Ezalatt Gisela egyedül marad Pepével a farmon. Wal­ther nem feltételezte a szolgáról, hogy annyira bátor és határozott lenne, hogy szembeszálljon egy csapat vad indiánnal.

Neki viszont teljesítenie kell a megbízást, amelyet Hernando de Gamuzana adott neki a bátyja, Ramón nevében. Hiszen Walther kapta a Loire túlélői közül a legnagyobb földet, és ezért kinevezték a terület északi részének a felügyelőjévé, amelyet Ramón de Gamuzana a Mexikói Köztársaság megbízásából betelepített.

Röviddel azelőtt, hogy a farmra ért volna, két lovat pillantott meg a ház előtt kikötve. Azonnal vágtára bírta a hátasát, és nagyon megkönnyebbült, amikor felismerte Diego Jemelin sárgaderes lovát. Jemelin nemcsak a legközelebbi szomszédjuk volt, hanem a terület déli részének felügyelője is. A másik egy tarka ló volt, Walther már többször látta Jemelinnel.

Miközben Walther kikötötte a lovát Jemelin csődöre mellé, a másik férfi éppen kilépett a házból. Részben indián származású volt, fél fejjel alacsonyabb Walthernél, zömök és olyan inas, hogy akár három napig is tudott volna szünet nélkül lovagolni. Mivel jól vágott az esze, ideális választás volt Ramón de Gamuzana számára, hogy a betelepítést irányítsa a területen.

– Buenos días, Señor Jemelin – köszöntötte Walther a férfit.

– Buenos días, Señor Waltero! – Jemelin már nem is próbálkozott vele, hogy kimondja a Fichtner nevet, így egyszerűen Walterónak szólította őt, ami megfelelt a mexikói hatóságok előírásainak, amelyek ragaszkodtak a keresztnév spanyol írásmódjához.

– A felesége említette, hogy indiánok kószálnak a környéken. Volt valami probléma a szarvasmarhákkal?

– Szerencsére nem. Az egyik tehén megellett az éjjel – válaszolta Walther jókedvűen.

– Nem ez lesz az egyetlen borjú. Öt év múlva legalább húsz szarvasmarhája lesz, tíz év múlva pedig akár száz is – jósolta Jemelin, azután újra az indiánokra terelte a szót. – Melyik törzshöz tartoztak? Karankawák voltak? Az utóbbi időben feltűntek a környéken, amióta innen keletre összeütközésbe kerültek az americanókkal.

Walther vállat vont.

– Nem ismerem annyira a különböző törzseket, mint ön, Señor Jemelin. A két indián azt állította, hogy nemenék.

– Madre de Dios!{5} – Jemelin elsápadt, és keresztet vetett. – Tudja maga, mit jelent ez? Komancsok! A legrosszabb fajta! Adjon hálát a Guadeloupe-i Szent Szűznek, hogy még él. Istenre mondom, ha arra gondolok, hogy ezek a vadak itt kószálnak a környéken. Azonnal hazalovagolok, és figyelmeztetem az embereimet. Üzenetet kell küldenem Don Hernandónak is, hogy küldjön katonákat. Sürgősen szükségünk van rájuk.

Walther meglepődött. Számára nem tűnt ennyire veszélyesnek ez a Po’ha-akárkicsoda. Mindenesetre Jemelin ebben az országban nőtt fel, és volt tapasztalata az indiánokkal.

– Valóban azt hiszi, hogy ezek az emberek veszélyesek? – kérdezte végül.

– De még mennyire! Rajtaütnek a falvainkon, és mindenkit megölnek, aki a kezükre kerül. Rablók, banditák, gyilkosok és ki tudja, még mik. Imádkozom Urunk Istenünkhöz, hogy soha ne találkozzak egyetlen komanccsal se. A felesége meghívott vacsorára. Sajnos így most már nem maradhatok, mert azonnal haza kell lovagolnom. Hasta la vista, Señor Waltero!{6} Adja a Szent Szűz, hogy a komancsok továbbálljanak.

Azzal Jemelin a lovához sietett, eloldotta és nyeregbe pattant. Még intett egyszer, azután megsarkantyúzta a lovat, és még sebesebben elviharzott, mint ahogy azt a komancsok tették.

Walther a fejét csóválva nézett utána, azután bement a házba.

– Eddig értelmes embernek tartottam Jemelint. De nem tűnik valami bátornak.

– Ennek semmi köze a bátorsághoz – szólalt meg Pepe, szintén keresztet vetve. – A komancsok ördögök! Alig merem elhinni, hogy nem bántották önt és a señorát.

A fiatal legény az asztal mellett ülve annyira reszketett, hogy alig tudta a szájához emelni a kanalat.

– Nekem nem tűntek ördögöknek. Csak egy kis sót akartak, amiért cserébe itt hagyták ezt a tyúkot. – Gisela a ropogós madárra mutatott, amely nyárson forgott a tűzhelyen.

Pepe az asszonyra bámult, mintha Giselának elment volna az esze. A fiú sápadt arccal beszámolt a komancsok rémtetteiről. Titokban azt gondolta, hogy az alemann férfi és a felesége ereiben forró vér helyett a hideg hazájuk jeges vize csordogál. Az északi szövetségi államokban minden mexikói rettegett a préri rablóitól. A komancsok eddig a messzi északon és nyugaton vadásztak. Úgy tűnt azonban, hogy már megérkeztek a környékre. Pepe ezért elhatározta, hogy gyertyát gyújt a Guadeloupe-i Szent Szűznek, ha túléli ezt az évet.

IV.

Mivel Diego Jemelin váratlanul ellovagolt, Walther nem tudott beszélni vele az észak-amerikaiakról, akik a komancsok szerint északra, a folyó mellett telepedtek le. Pedig annyira fontosnak tartotta ezt az információt, hogy másnap reggel felkerekedett Jemelin farmja felé.

Útközben a tájat nézte, amely még mindig idegennek tűnt számára. Míg a folyó közelében bokrok és erdőcskék nőttek, amelyekből a szomszédaival együtt építésre alkalmas fát szerezhettek, a víztől eltávolodva szárazabb lett a vidék, és olyan növények termettek, amelyeket Walther nem ismert. De biztosan meg lehet művelni ezt a földet is. Ahol víz van, ott fel lehet szántani a talajt, hogy szántóföld legyen belőle. Walther birtokának több mint a fele alkalmas volt erre. A föld többi része pedig legelő lesz a szarvasmarhák számára. Ahhoz azonban, hogy az állatok és a növények hasznot hozzanak, szükség volt emberekre is, akiknek eladhatja őket.

Walthernek nevetnie kellett saját magán. Ez egyelőre még csak álomkép. Először is túl kell élniük a következő hónapokat. Ezen gondolkodva Walther átlovagolt egy homokos területen, ahol csak néhány agávé meg pár fa nőtt, amelyek azokra a pálmákra emlékeztették a férfit, amiket egy könyvben látott. Ez a földdarab is Walther birtokához tartozott, ez képezte a határt Jemelin farmja és az övé között. Walther újra füves területre ért, nemsokára pedig megpillantotta az erdőt, melynek közelében helyezkedett el Jemelin birtoka, illetve – ahogyan ő nevezte – a haciendája. Ha a folyót követte volna, akkor szinte az egész napot igénybe vette volna, hogy ideérjen. Így azonban levágta a folyókanyarulatot, és ennek az időnek csak a negyedére volt szüksége.

Első pillantásra látható volt, hogy Diego Jemelin már régebb óta él itt, mint ő és Gisela. A folyó közelében fekvő földeken kukorica termett, a ház melletti hatalmas kertben pedig karókra felfuttatva bab nőtt. Volt itt uborka, paradicsom és más növények is, amelyek csak Amerikában termettek meg, és láthatóan szívesen fogyasztották őket.

Giselával még hozzá kell szokniuk ennek az országnak a gyümölcseihez és zöldségeihez, gondolta magában Walther, amikor elért a sövénykerítéshez, amely körbevette az épületeket. Jemelin háza nemcsak hogy jóval nagyobb volt az övéknél, de tartozott hozzá egy istálló, két pajta és egy lakóépület a fél tucat vaquero számára, ahol a peonnak nevezett kétkezi munkások is laktak. Walther azt remélte, hogy két-három év múlva az ő farmja is hasonlóan fog kinézni.

Amikor belovagolt a kerítés kapuján, éles füttyszót hallott. Jemelin fegyverrel a kezében azonnal kilépett a házból, de amint megpillantotta Walthert, azonnal leengedte a puskát. Walther leszállt a nyeregből, és a kantárszárat az egyik odasiető szolga kezébe nyomta.

– Buenos días! – köszöntötte a gazdát.

– Üdvözlöm, Señor Waltero! Mi járatban nálunk? – Jemelin átadta a fegyverét az egyik emberének, azután kitárt karral Walther felé indult.

Időközben Jemelin felesége, Rosita is kijött a házból, és meglepetten nézett Waltherre.

– Egyedül hagyta a feleségét, amikor a komancsok vad hordái járnak a környéken? Halálra izgulnám magam, és a gyermekeimért is aggódnék! – Azzal az asszony a kislányra meg a kisfiúra mutatott, akik egy cseléd felügyelete alatt a közelben játszottak.

– Gisela nincs teljesen egyedül, Pepe ott van mellette – válaszolta Walther.

Rosita, egy vaskos, az egészségtől szinte kicsattanó asszony, a fejét csóválta.

– Pepe nem túl nagy segítség. Szörnyethal félelmében, ha csak messziről meglát egy komancsot.

– Rosita, ne ijeszd meg Señor Walterót – utasította rendre a férje az asszonyt, azután bevezette a házba. – Ne is figyeljen oda a feleségemre, barátom. Annyira azért nem gyáva a szolgája. A felesége pedig elég bátor hozzá, hogy golyót repítsen valamelyik vad indiánba.

– Az ember persze aggódik – ismerte be Walther. – De hát a civilizáció szélén élünk.

– Egy kicsit még azon is túl – válaszolta nevetve Jemelin. – A legközelebbi város San Felipe de Guzmán, de az is kilométerekre van innen. Igazából csak egy nagyobb falu, ahogyan San Antonio de Bexár és a többi helység is, amik innen elérhető távolságban vannak. A tartomány fővárosába három hét alatt jutnánk el, szekéren pedig majdnem háromszor annyi idő alatt.

– Városokat kellene építenünk, hogy eladhassuk a terményeinket – mondta Walther.

– Igen, azt kellene! De előbb igyunk egy kis tequilát. – Azzal Jemelin elővett egy üveget a szekrényből. – Biztosan megéhezett – mondta a férfi Walther felé fordulva.

– Egy kicsit – válaszolta Walther kézbe véve a poharat.

– A su salud!{7} – Jemelin koccintott vele, azután hellyel kínálta az asztal mellett. – Rosita mindjárt készít néhány tortillát babbal, kukoricával és darált hússal.

Amikor Walther látta, hogy az asszony apróra vágja a kicsi, csípős paprikát, amelyet annyira kedveltek errefelé, és a töltelékbe rakja, aggódni kezdett az ínyéért és a gyomráért. Mindenesetre nem utasíthatta vissza az ételt, mert azzal halálosan megsértette volna Jemelint.

A pálinka is erős volt. Walther inkább sört ivott volna, de azt nem nagyon lehetett találni a környéken. A bor is ritka volt errefelé, mert délről kellett felhozatni a településekre. Erre gondolva Walther visszaemlékezett jövetele okára, és élesen Jemelinre nézett.

– Tud arról, hogy feljebb a folyó mentén amerikaiak telepedtek le?

– Az országban több települése is van az americanóknak. Mindent ellepnek, mint az egerek. A Mexikói Köztársaság kormánya ezért is tiltotta meg a további bevándorlást az Egyesült Államokból. – Jemelin utálkozó arcot vágott, és azon gondolkodott, Walther vajon honnan tud az amerikaiakról.

– Nem fogja elhinni, de a komancsok beszéltek nekem erről.

Jemelin halkan felnevetett.

– És ön hisz nekik?

– Igen. – Walther mutatóujját a poharába mártotta, és felrajzolta az asztallapra a folyót. – Itt vannak maguk, és itt vagyunk mi. A komancsok szerint itt kell lennie a településnek.

Diego Jemelin elgondolkodott.

– A hatóságok bizonyára nem vették észre őket. Én semmit sem tudok róluk, és esküszöm a feleségem életére, hogy Hernando és Ramón de Gamuzana sem tud semmit.

– Egyszer el kellene oda látogatnunk – mondta Walther. – Az amerikaiak egyre közelednek a birtokainkhoz. Nem csoda, hogy eddig elkerülték a figyelmünket, hiszen eddig még nem mentünk fel olyan messzire a folyó mentén. Csak azt nem értem, hogyan sikerült eljutniuk annyira északra. Ha dél felől jöttek, nagy ívben el kellett volna kerülniük a birtokainkat.

– Lehet, hogy kelet felől érkeztek – vetette fel Jemelin. – Ott van egy Nacogdoches nevű település, ahol americanók élnek. Onnan pedig már nincs messze Louisiana, ami már az Amerikai Egyesült Államokhoz tartozik.

– Mindenesetre fel kell vennünk velük a kapcsolatot. Talán kölcsönösen segíthetünk egymásnak – javasolta Walther.

Jemelin azonnal megrázta a fejét.

– Ezt hagyjuk inkább a kormányzó embereire! Nem hiszem, hogy az americanóknak engedélyük lenne a letelepedésre, mert arról tudnom kellene. Ha azonban azt hiszik, hogy csak úgy Tejasba jöhetnek, és földet foglalhatnak, akkor óriásit tévednek.

Walther még sohasem látta ennyire izgatottnak a szomszédját. Jemelin utálata az americanók irányába túltett még Hernando de Gamuzana ellenszenvén is. Ameddig a telepesek betartják a mexikói törvényeket, igazából mindegy, melyik országból származnak, gondolta magában a férfi. Nem akart azonban veszekedni Jemelinnel, ezért megtartotta magának a véleményét. Inkább kifelé mutatott, ahol a nap már a délutánba hajlott.

– Ha még ma haza akarok jutni, akkor ideje indulnom.

– Hiszen még nem is evett – vetette ellen Jemelin. – Rosita külön magának sütötte a tortillát.

– Akkor természetesen még maradok egy kicsit. Egész idő alatt Señora Rosita tortillájára éheztem – felelte Walther nem teljesen őszintén, és megvárta, hogy Jemelin felesége adjon neki egy adagot. Annyira csípős volt a töltelék, hogy könnyek szöktek Walther szemébe.

Jemelin észrevette a dolgot, és gyorsan töltött neki egy nagy pohár tequilát.

– Tessék, igyon.

– Köszönöm. – Walther ledöntötte az erős pálinkát, mintha csak víz lett volna, de nem érezte sem az ízét, sem pedig az alkohol hatását. Akasztófahumorral arra gondolt, hogy Jemelin bizonyára meglehetősen egyhangúnak találta a levest és a lepényt, amelyet Gisela feltálalt neki a látogatásakor.

Eltartott egy ideig az étkezés, utána Jemelin megkérdezte Walthertől, mire lenne szüksége neki és a Loire többi telepesének.

– Holnap San Felipébe lovagolok, hogy szóljak Don Hernandónak a környéken látott komancsokról. Be kell számolnom neki az americanók letelepedéséről is. Ha már ott vagyok, beszerzek néhány dolgot, és önnek is hozhatok egy s mást – ajánlotta fel a férfi mosolyogva.

Walther röviden elgondolkodott, azután bólintott.

– Ez kedves öntől. Szükségünk lenne még némi vetőmagra és készletekre. Ameddig felépítjük és berendezzük a házakat, nincs időnk vadászni. Pedig sok a vad errefelé. Szükségünk lenne több fegyverre is. Bár minden telepesnek van fegyvere, de ha az indiánok valóban támadnak, akkor ez kevés lesz.

– Ebben igaza van – helyeselt Jemelin. – Mindegyik vaquero fegyvert visel nálam, és erre szükség is van. Nem csak a komancsok miatt, mert a vadászmezőik messze nyugatra fekszenek, sokkal inkább a karankawa és a többi környékbeli törzs miatt. Ők legtöbbször csak egy-egy állatot lopnak el, de olykor megtámadják a haciendákat is. Jobb, ha több golyó fogadja őket. Meglátom, mit tehetek San Felipében.

– Nagyon köszönöm! Alapvetően mindenre szükségünk van, ami a birtokon felhasználható. – Walther hagyta, hogy Jemelin újra megtöltse a poharát, majd apró kortyokban inni kezdett.

Ekkor Rosita Jemelin is bekapcsolódott a beszélgetésbe.

– Megígértem Giselának, hogy küldök neki tökmagot, hogy elvethesse. – Azzal az asszony mosolyogva egy kis vászonzsákocskát tett az asztalra. – De a csilipaprika magjából is van még, amivel a levest meg a tortillát ízesítem. Gisela örülni fog, hogy elvetheti.

Azzal az asszony meg sem várva Walther válaszát, elővett egy kisebb erszényt, és a tökmagos zsákocska mellé tette.

Walther a magokra nézett, és azon gondolkodott, nem kellene-e útközben véletlenül elhagynia a csilipaprika magját. Mivel azonban Rosita biztosan rákérdez majd Giselánál, mindjárt el is vetette az ötletet. Helyette mosolyt erőltetett az arcára.

– Önnek is nagyon köszönöm, señora. Nagyon kedves!

– Örülök, ha segíthetek a feleségének, hogy hamar zöldség teremjen nála – válaszolta Rosita Jemelin ragyogó arccal, Wal­ther pedig kezdte rosszul érezni magát, amiért nem örült eléggé az asszony ajándékának.

– Itt kellene maradnia éjszakára, mert már későre jár – javasolta Diego Jemelin. – Az indiók éjszaka szoktak kószálni, egyetlen lovas pedig könnyen áldozatul eshet nekik.

Walther kipillantva rájött, hogy Jemelinnek igaza van. Ha most útnak indul, akkor csak nem sokkal éjfél előtt érkezik haza. A nyugtalansága mégis arra ösztökélte, hogy elutasítsa szomszédja meghívását.

– Ha nem érkezek meg még ma éjjel, akkor a feleségem aggódni fog. Mégis inkább hazalovagolok.

Azzal fogta a magvakat, még egyszer köszönetet mondott, és kiment a házból. A San Felipe de Guzmánban álló házaktól eltérően Jemelin otthona nem szárított téglából épült, hanem fából, mint Walther háza. Még nem voltak munkások errefelé, akik megformázták, és a napon kiszárították volna a téglát. Ilyen munkások csak akkor jönnek ide, ha több ember él a környéken. Mexikóból azonban kevés telepes érkezett, és mérséklődött a bevándorlás Európából is, mert a legtöbben azok közül, akik elhagyták az öreg kontinenst, az Egyesült Államokba akartak eljutni.

Talán éppen a Hernando de Gamuzana és Diego Jemelin által megvetett americanók jelenthetik a megoldást, gondolta Walther. Ha feljebb a folyó mellett van egy település, akkor a lakosaival lehetne kereskedni, és sok mindent be lehetne szerezni tőlük, amire Giselának és neki szüksége van. Még ha az országba érkező áruk sohasem találkoznak a mexikói vámtisztekkel, akkor is jobb birtokolni őket, mint lemondani róluk. De ez nem olyasmi volt, amiről beszélhetett Diego Jemelinnel.

Walther elbúcsúzott a szomszédaitól, lóra ült, és észak felé lovagolt. Bár sok mindenen kellett gondolkodnia, megpróbált éber maradni. Ebben az országban előnyt jelentett, ha valaki előbb pillantotta meg a másikat.

V.

Az ellenséges indiánok csak az egyik fenyegető veszélyt jelentették a sok közül. Annak a valószínűsége, hogy az embert megmarja egy mérges kígyó, és nyomorúságosan meghal, jóval nagyobb volt. A lovak patája beszorulhatott egy nyúl vagy egy prérikutya üregébe is, és az állat kitörhette a lábát. Walther fejében rengeteg dolog kavargott azzal kapcsolatban, ami sötétben történhet vele, és egy pillanatra átsuhant az agyán, hogy megfordul, és visszalovagol Jemelin haciendájára. A gondolat azonban, hogy gyávának tűnne fel a szomszédja előtt, megváltoztatta a véleményét. Ehelyett kényelmes tempót diktált magának, és abban reménykedett, hogy a lova majd idejében észreveszi az esetleges akadályokat.

Walther számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy túl optimistán ítélte meg a helyzetet, amikor úgy számított, hogy még éjfél előtt hazaér. Túlságosan is lassú tempóra fogta a hátasát. Másrészt viszont csodálatosnak tartotta a holdfényben ragyogó tájat.

Régi hazájában erdészként gyakran volt úton éjjelente, és az erdő neszeit hallgatta. Ebben az országban is hallotta az állatok kiáltásait és a szél hangját, amely a bokrokban fütyült. Mindenesetre másként hatott rá. Ott a természet ura volt, itt azonban csak egy porszem egy végtelennek tűnő országban, amely tárt karokkal várta, de egy pillanat alatt el is pusztíthatta.

Azon az éjjelen Walther sokat gondolt Giselára és a gyermekre, aki pár hét múlva jön majd a világra. Walther számára egyértelmű volt, hogy csak fiú lehet, aki majd továbbviszi, amit ő elkezdett. Még nem tudta, milyen nevet adjon a kisfiúnak. A családi hagyományok alapján Walther apja után Waldemarnak kellett volna elneveznie, helyesebben Waldemarónak, ahogyan azt a mexikói hatóságok megkövetelték. Esetleg Gisela apja után a Josef nevet adhatnák neki. Akkor Josénak szólítanák, ahogyan az a környéken szokás.

– Melyik hangzik jobban: José Fichtner vagy Waldemaro Fichtner? – töprengett Walther hangosan, és szinte összerezzent a saját hangjára.

Óvatosabbnak kell lennie. Ez nem a renitzi erdő, ahol legfeljebb egy vadorzó vagy néhány csellengő akadt az útjába. Itt indiánok kószálnak, és vadállatok, akik veszélyt jelenthetnek a lovára.

Erre gondolva Walther egy kézbe fogta a gyeplőt, másik kezével pedig a puskája után nyúlt, amely szíjon a vállán lógott.

A következő órákban semmi sem történt, ami miatt Wal­thernek nyugtalankodnia kellett volna. A távolban már látszódtak a domb körvonalai, amelyen a farmjuk állt, amikor hirtelen lövés dördült.

Gisela! – ez volt a férfi első gondolata.

Azután a fejét csóválta. A pisztoly hangja nem ilyen. Bizonyára a vaquerók lőttek. Walther