Az amerikai: Egy magának való úriember

Martin Booth

Az amerikai

Egy magának való úriember

Fordította Gellért Marcell

Athenaeum

A fordítás alapjául szolgáló mű

Martin Booth: A   Very Private Gentleman

Copyright © Martin Booth, 2004

Hungarian translation © Gellért Marcell, 2010

Minden jog fenntartva.

ISBN 978-963-293-102-9

Kiadta az Athenaeum Kiadó,

az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

Felelős kiadó az Athenaeum Kiadó ügyvezetője

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: 1-235-5020

www.athenaeum.hu

athenaeum@lira.hu

Szerkesztette: Vincze Orsolya

Műszaki vezető: Rácz Julianna

A borító az azonos című film plakátja alapján készült.

Nyomdai előkészítés: 9s Műhely

Hugh-nak és Karennek

Az emberek előbb-utóbb rájönnek, hogy a gyilkosság nemcsak azt jelenti, hogy az egyik tökfej megöli a másikat… hanem egy kést… egy tárcát… és egy sötét utcát.

Thomas de Quincey

Fenn az Appenninek magaslatain, Itália karcsú hegygerincén, mely évezredek óta oly büszke tartással hordozza az óvilág terhét, kicsiny barlang rejtőzik egy meredek hegyoldalban. Nem mindennapi erőpróba feljutni oda. A keskeny ösvényt végig laza kőhordalék borítja. Tavasszal, hóolvadáskor egy kétszáz méter hosszú, keskeny vályúban végighömpölyög itt a lucskos áradat, s a sziklafelszínbe vájt mélyedésben úgy gyűlik fel az olvadt hólé, mint a gumifa kérgén ejtett vágásban a fa könnye.

A tavaszi hóolvadás vizét időről időre – így tartják a helybeliek – vörösre festi egy szent remete vére, aki itt élt a barlangban; mohával, zuzmóval és a szakadék fölé hajló fenyők magvaival táplálkozott, szomját pedig a kőmennyezetből csöpögő vízzel oltotta.

Magam is jártam ott. Akinek tériszonya van vagy szédül, jobb, ha elkerüli. Vannak szakaszok, ahol az ösvény nem szélesebb egy pallónál, és csak rák módra, a sziklának háttal lehet felfelé araszolni rajta. Szemben a sárkányok pikkelyes hátát idéző, sejtelmes ködbe burkolózó hegyek vonulata, alul a szédítő mélység. Ahogy az itteniek mondják, ez az út a hit próbája, a hité, mely minden nehézséget legyőz a megváltás felé vezető úton. Tiszta időben állítólag kétszáz kilométerre is ellátni. Az ösvény mentén itt-ott csenevész fenyők kapaszkodnak a sziklába, a tetőt uraló óriások törpe ivadékai. Körös-körül keleti lampionokra emlékeztető, sűrű szövésű pókhálók borítják a tüskés ágakat, mintha egy szellemkéz ünnepi díszbe öltöztette volna őket. Azt mondják, az érintése éget, mint a tűz. Mintha az eredendő bűn bélyegét égetné az áldozat bőrébe. A hálót méreg borítja, amely megtámadja a légzőszerveket. Pár perc alatt végez az emberrel, mintha egy keselyű nagyságú pók fonná szőrös lábait a torkára, hogy kiszorítsa belőle a lelket. Az elszáradt tűlevelekkel, satnya kaktuszokkal és gyógynövényekkel borított köves talajon smaragdzöld gyíkok surrannak be a legközelebbi sziklarésbe a közeledő léptek hallatán. Szemük akár a fekete gyöngy smaragd foglalatban – drágakővel ékesített brossnak is nézhetné őket az ember, ha nem illannának el, mielőtt közelebbről is szemügyre vehetnénk őket.

A barlang durván öt méter mély, és olyan magas, hogy egy átlagos termetű ember épp elfér benne állva. Nekem sem kell fejet hajtanom odabent. Az egyik falon keskeny padkát vágtak a sziklába, ez lehetett az önsanyargató szent fekhelye. A barlang szájánál rendre friss tábortűz nyomai tanúskodnak a visszatérő látogatókról. Többnyire szerelmespárok jönnek ide, hogy a szemet gyönyörködtető tájban hódoljanak a szenvedélynek, vagy épp, hogy a szent közbenjárását kérjék: segítsen nekik feloldozást nyerni a paráznaság vétke alól. A barlangban legbelül a buzgó hívők, merő odaadásból vagy abban a reményben, hogy önkéntes szolgálatukkal elnyerik az égiek jóindulatát, betonkockákból kezdetleges oltárt emeltek. A maradék malterból még némi vakolásra is jutott. Az emelvény közepén poros fakereszt áll egy szebb napokat látott ón gyertyatartó társaságában, vastag viaszfolyás éktelenkedik körülötte. Senkinek sem jut eszébe, hogy lekaparja.

Talán azért, mert a viasz vörös. Egy nap talán híre megy, hogy valójában az is egy darab a szent testéből. A hívő számára semmi sem lehetetlen, a bűnös pedig szüntelen a jelet keresi, a bizonyságot, hogy sosem késő megbánni a tettét. Én már csak tudom. Én is közéjük tartozom. Ráadásul katolikusnak kereszteltek.

Minden férfi szeretne nyomot hagyni maga után. Azzal a tudattal búcsúzni az élettől, hogy tettei vagy gondolatai nyomán valami megváltozott a világban. Önteltségében elhiteti magával, hogy halála után majd azt mondják róla: íme, ez az ő műve. Ő találta ki, ő álmodta vagy valósította meg.

Évekkel ezelőtt egy kis angliai faluban éltem, ahol a maga módján mindenki megpróbálta megörökíteni a nevét az utókornak. Az öreg Cedric ezredes – aki őrnagyi rangban szerelt le a brit hadseregből úgy, hogy a háború hat éve alatt egy napot sem volt bevetésen – a helyi templom szerény harangjátékához két harangot is vett, az ötödiket és a hatodikat. Egy ingatlanügynök, aki szép vagyont gyűjtött a falubeli telkek értékesítésével, egy egész bükkfasétányt telepített a dűlőúttól a házáig, amit egy néhai gabonahombárból varázsolt elegáns kúriává. Semmi sem volt neki túl drága – sem a talajerózió, sem a falusi srácok focipályája, sem az útjába eső főcsatorna –, hogy átrajzolva a táj képét, beírja a nevét a történelem e félreeső szegletébe. Mindnyájuk közül a legambiciózusabb azonban a helyi buszjárat sofőrje volt. Brian hatalmas sörpocakkal büszkélkedett, és zsíros haját – pontosabban annak gyér maradékát – hátulról előre fésülve igyekezett palástolni tar koponyáját. Brian egy személyben volt megyei tanácsos, a helyi egyházközség elöljárója, gondnok, a községi tanács fejlesztési bizottságának alelnöke és a harangjátékosok helyi szövetségének társelnöke. A másik társelnök az ezredes volt – ki más lehetett volna?

Nem árulom el a falu nevét. Nem lenne bölcs dolog. Nem mintha az esetleges jogi következményektől tartanék. Csupán a nyilvánosságot szeretném elkerülni. Ennyi az egész. A múltam az enyém, és szeretném, ha ez így is maradna. A titoktartás – manapság inkább diszkréciónak mondják – létfontosságú számomra.

Egy faluban képtelenség zárkózottan élni. Bármilyen gondosan ügyeltem a magánéletemre, mindig akadt valaki, aki ott ólálkodott körülöttem, szimatolt, fülelt és belesett a függönyön át, hogy kifürkéssze, mit művelek odabent. Ezek voltak azok az emberek, akik semmilyen nyomot nem hagytak maguk után, és akárhogy igyekeztek, semmivel sem tudták gyarapítani a világot, amelyben éltek – a falut, a helyi gyülekezet életét. A legtöbb, amit elmondhattak magukról, hogy mások kisebb-nagyobb sikereiből így vagy úgy kivették a részüket. Már arra is büszkék voltak, ha azt mondhatták: „Hogy ő? Már akkor ismertem, amikor átvette a plébániát!; vagy: „Ott voltam, amikor történt; vagy: „A saját szememmel láttam, ahogy kipördült az autó. Még ma is ott van a nyoma a sövényben. Ronda egy kanyar, annyi szent. Valakinek már lépnie kéne ebben az ügyben." Persze, ők azok, akik sohasem lépnek, és akármibe fogadnék – pedig mi sem áll távolabb tőlem, mint a szerencsejáték –, hogy fagyos téli reggeleken ma is ugyanúgy csikorognak a gumik és horpadnak az ajtók abban a kanyarban.

Akkoriban ötvösként dolgozgattam, persze csak afféle üstfoldozóként. Ékszerekkel vagy drágakövekkel sosem volt dolgom. Teáskannákat, tálcákat forrasztgattam, villákat egyengettem, templomi gyertyatartókat fényeztem, és kegytárgyakról készítettem másolatokat. Mindennapos vendég voltam a régiségboltokban és a turistacsalogató vásárokban. Ez a munka nem igényelt különösebb szakképzettséget, amivel egyébként sem dicsekedhettem. Mindössze némi fémműves alapképzettségem volt, amit még a középiskolában szedtem fel a műhelyben a gyakorlati foglalkozások alatt.

Hébe-hóba egy kis orgazdasággal egészítettem ki a keresetemet. A falubelieknek persze sejtelme sem volt az alvilági üzelmeimről, a körzeti megbízottnak pedig nem volt ki mind a négy kereke. A bűnüldözői tudománya kimerült annyiban, hogy kordában tartotta a helyi fácánállományt tizedelő vadorzókat és az alkalmi almatolvajokat. Ennek köszönhette, hogy bekerült az ezredes fiának a jószágkönyvébe. Az ifjabbik Cedric szenvedélyes vadász volt, aki a saját kertjeiből látta el gyümölccsel a helyi almaborkészítőket, és saját fácántenyészetet tartott fenn a maga és vadászcimborái számára. A körzeti megbízott ily módon elérte, hogy ha csak a hivatalos iratokban is, de neve fennmaradjon a helyi krónikákban. Ezeket a jószágkönyveket maga az ezredes vezette ingatlanbirtokosi minőségében, bár ő maga szívesebben használta a földesúr kifejezést. A derék rendőr emlékét az idők végezetéig őrzi majd az apákról fiúkra szálló helyi anekdotakincs, mely híven tanúsítja a fácán- és almatolvajokkal szemben tanúsított buzgalmát.

Az orgazdaság adta az ötletet, hogy odébbálljak, és megpróbálkozzam más üzletágakkal is. A törvény kijátszása némi izgalmat vitt egyébként teljesen eseménytelen életembe a világnak ama eldugott szegletében. Biztosíthatlak róla, hogy nem a pénz miatt kaptam rá. Egyébként sem kerestem sokat vele: parasztházakból és régiségboltokból összelopkodott apró-cseprő ezüsttárgyak kifényezése vagy beolvasztása nem az évszázad üzlete. Arra volt csak jó, hogy elűzzem vele a szürke hétköznapok unalmát. És ennek köszönhettem, hogy értékes kapcsolatokra tettem szert a bűn rejtélyes, kiismerhetetlen világában, mely azóta is második otthonom.

A különbség csupán annyi, hogy most már mindössze egyetlen lappal játszom, igaz, egy dzsókerrel.

Benne járok már a korban, de nekem is sikerült kitörölhetetlen nyomot hagyni a történelemben. Igaz, csupán közvetve. Diszkréten, feltűnés nélkül. Ha valaki átlapozná az egyházközség kimutatásait, megtudhatná, hogy ki szerelte fel azt a két harangot, sőt, talán még azt is kideríthetné, ki állított fel egy „lassíts" táblát abban a bizonyos tűkanyarban. Kevesen tudják, milyen szerepem volt a történelem alakulásában, és ez a szám a jövőben sem fog változni. Kivételt csupán e sorok olvasói képeznek. És ez így van jól.

Benedetto atya jobbára brandyt iszik. Persze a konyakot jobban kedveli, még jobban az armagnacot, de nem túl válogatós. Pap létére nem is nagyon engedheti meg magának. Még az a szerény jövedelme is, amit a magáénak mondhat, teljesen ki van szolgáltatva a tőzsde szeszélyének. A vallásos érzület és hitbuzgalom Olaszországban is hanyatlóban van, így egyre kevesebb pénz folyik be az adományokból. Manapság már csupán fekete kendőkbe burkolózott, naftalinszagot árasztó vénasszonyok és svájcisapkás, dohos zakójú öregurak járnak misére. A kölykök hangosan gúnyolják az utcán, és azt kiabálják utána, hogy bacherazzo, amint fekete csuhájában sietős léptekkel igyekszik a misére.

Ma reggel, szokásához híven, a hétköznapi ruháját viseli, a katolikus papok közismert, ódivatú uniformisát – melynek feketeségét még jobban kiemeli a néhány rövid, ősz hajszál a vállán – az elmaradhatatlan fekete selyem ingmellel és a magas körgallérral. Ez a papi egyenruha már akkor is ugyanilyen fakó és régimódi lehetett, amikor elhagyta a szabóműhelyt, ahol készült: ahol elvágták az utolsó cérnaszálat – mint valami köldökzsinórt –, ami a világhoz kötötte. Harisnyája és cipője ugyancsak fekete, ez utóbbit rendre a reverendája szegélye fényesíti csillogóra, mire hazatér a miséről. Mindaddig, amíg a konyak minőségi, lágy, zamatos, és a poharat megmelegíti a nap sugara, Benedetto atya elégedett. Szokása szerint megszagolgatja az italt, mielőtt belekóstol, akár egy méh vagy egy lepke, amint illatmintát vesz a virágról, mielőtt kiszívná belőle a nektárt.

– Az egyetlen jó dolog, ami a franceséktől jön – jelenti ki elégedetten bólogatva. – Minden egyéb…

Elfintorodik és lemondóan legyint a bal kezével. A franciák az ő szemében reménytelen népség, a szellem útonállói – ez a kedvenc jelzője –, az igaz hit bitorlói, akik Avignonból egyetlen jó pápát sem adtak az egyháznak, ráadásul ők Európa legnagyobb bajkeverői is. Ezért is tartja olyan találónak, hogy aki angolosan lelép, az az angol nyelvben „franciásan távozik, a közutálatnak örvendő óvszert pedig „francia zubbonynak hívják. A francia borokból hiányzik a tűz (csakúgy, mint magukból a franciákból), a francia sajt pedig túl sós. Ez pedig szoros összefüggésben áll azzal, hogy a franciák túlságosan nagy hangsúlyt fektetnek a szexre. Ez persze korántsem újdonság. Az olaszok – jelenti ki Benedetto atya a hiteles tanú magabiztosságával – ezt már az ókorban is tudták. Ugyanígy vélekedtek róluk, amikor Franciaország Gallia néven Róma tartománya volt. Pogány söpredék. Csak a konyakjuk ér valamit.

A derék pap háza a Via dell’Orologio szomszédságában, egy zegzugos utcácska közepén áll. Szerény, tizenötödik századi épület, annak idején egy neves óraművesé volt. A közeli utca is ennek az iparágnak a képviselőiről kapta a nevét. Vaspántokkal megerősített masszív tölgyfa kapuja már megfeketedett a kortól. Udvar nincs, de a ház mögött van egy falakkal határolt kis kert, mely a viszonylag sűrűn beépített városrészben is biztosítja az áhított csendet és nyugalmat. A ház egy domboldalon épült, így a telek több napfényt kap, mint amit a város sűrű beépítettsége alapján gondolna az ember. A többi ház annyival lejjebb épült, hogy a nap szabadon beragyoghatja a kis belső kertet.

Ebben a kertben üldögélünk kettesben Benedetto atyával. Négy óra is elmúlt, és a kert nagyobbik része már árnyékba borult, de asztalunkhoz még odasüt a bágyadt délutáni nap. Előttünk az asztalon egy gömb alakú konyakosüveg – ma kivételesen armagnacot iszunk –: zöld palack, krémszínű címkével, melyen nemes egyszerűséggel csak ennyi áll fekete betűkkel: La Vie.

Kedvelem Benedetto atyát. Bár az egyház szolgája, az ő esetében ebben nincs semmi kivetnivaló. Ájtatos, de nem bántóan az. Imádja a jó anekdotákat, és szellemes beszélgetőpartner. Nyitott a világra, tisztán, logikusan gondolkodik, és keresetlenül, minden mesterkéltség nélkül fejezi ki magát. Nagyjából velem egykorú, rövidre nyírt hajában már több az ősz szál, mint a fekete; okos szemei derűt sugároznak.

Pár nappal a megérkezésem után ismerkedtünk meg. Sétálgattam a városban, látszólag minden cél nélkül, akár egy nézelődő turista. Valójában tanulmányúton voltam – memorizáltam az utcákat, a városka szerkezetét, hogy pontosan tudjam, merre nyerhetek egérutat, ha úgy fordulnak a dolgok. Odajött hozzám, és megszólított. Persze angolul. Minden igyekezetem ellenére lerítt rólam, honnan jöttem.

– Segíthetek valamiben? – kérdezte.

– Köszönöm, csak ismerkedem a várossal – feleltem.

– Turista?

– Nem. Ideköltöztem. Pár napja.

– Merre lakik?

Úgy tettem, mintha ezt a kérdést meg sem hallottam volna. – De nem hosszú időre. Csak amíg végzek a munkámmal.

Ez igaz is volt.

– Akkor engedje meg, hogy az érkezése alkalmából meghívjam egy pohár borra. Üdvözlésképpen.

Ekkor jártam először Benedetto atya csendes kis házában a Via dell’Orologio szomszédságában. Most visszagondolva, minden bizonnyal a potenciális hívőt látta bennem, egy eltévelyedett bárányt, akit visszaterelhet az akolba.

Amikor leültünk, még az egész kertet beragyogta a nap. Azóta beszélgetünk, konyakkal lelkesítve, őszibarackkal édesítve a társalgást. Ezúttal is a történelem van terítéken. Nézetkülönbségeinknek köszönhetően kimeríthetetlen téma. Benedetto atya szilárdan hisz benne, hogy a történelem – ami alatt ő a múltat érti – a legfontosabb tényező, ami alapvetően meghatározza az ember életét. Ez az alaptétele, és ebben nincs is semmi meglepő. Különösen ha abból indulunk ki, hogy ő egy pap, aki egy réges-régen megboldogult óraműves házában él. Történelem nélkül a papoknak nem lenne munkájuk, hiszen a vallást a történelem táplálja és hitelesíti. Ráadásul a vallás képviselőjeként egy néhai óraműves házában él.

Én másképp gondolom. Szerintem a történelem távolról sem olyan fontos. A történelemnek vélt események befolyásolhatják az ember nézeteit és cselekedeteit, de ez nem törvényszerű. Ráadásul – teszem hozzá – a múlt teljesen semmitmondó a számunkra: évszámok, események és nagy nevek tömkelege, olyan neveké, amelyeknek a viselői sok esetben közönséges szemfényvesztők, tehetségtelen törtetők, blagueurök, felkapaszkodott szerencselovagok voltak, átlagemberek, akik a sors szeszélye folytán jó helyen voltak jó időben. Benedetto atya számára véletlen természetesen nem létezik. Ez a fogalom az ember találmánya. Mindnyájunk életét Isten irányítja.

– Az emberek a történelem foglyai, de ugyanakkor magukban is hordozzák a történelmet, akár a kehely Krisztus vérét – teszi hozzá.

– Akkor mi a történelem? – kérdezem. – Számomra biztos, hogy nem csapda. Semmilyen módon nincs hatással az életemre, hacsak nem fizikai, anyagi értelemben. Nejloninget hordok, mert valaki valamikor feltalálta a poliésztert, ami történelmi eseménynek számít. Azért vezetek autót, mert annak idején feltalálták a belső égésű motort. De azt állítani, hogy azért viselkedek így vagy úgy, mert magam is részese és hordozója vagyok a történelemnek, képtelenség.

– Nietzsche szerint a történelem hozza napvilágra az új igazságokat. Minden tény, minden új esemény hatással van az utána jövő korokra és az emberek egymást követő nemzedékeire.

– Akkor az ember egy közönséges idióta!

Kettévágtam a késemmel egy barackot. A sűrű, édes lé kövér tócsába gyűlt a deszkákból ácsolt asztalon. Kivájtam a magot a húsából, és a kés hegyével kipöcköltem a legközelebbi virágágyásba. Az aranyfejű körömvirágok tövében már egy kavicságyásra való mag éktelenkedett – telhetetlen étvágyunk néma tanúi. Benedetto atya leplezetlen nemtetszéssel csóválja a fejét. Az ő szemében az ember ócsárlása istenkáromlás, hiszen a teremtő a saját képére formált bennünket.

– Lehet, hogy az ember tényleg ilyen bensőséges viszonyban áll a történelemmel, de akkor, úgy tűnik, nem nagyon veszi a szívére a dolgot – folytatom. – A történelem mindössze arra tanított meg bennünket, hogy túl ostobák vagyunk ahhoz, hogy tanuljunk belőle. Mert igazából a történelem nem más, mint olyan igazságok halmaza, amelyeket megfelelő hazugságokká torzítanak azok, akiknek ez érdekében áll. A történelem az ember önimádatának legbeszédesebb bizonyítéka. – Hangosan szürcsölve szívom ki a mézédes barack levét. – Igazán szégyellhetné magát, atyám.

Benedetto atya látja a szemem sarkában bujkáló vigyort, ezért nem is veszi a szívére a szemrehányást. Megvonja a vállát, és újabb barackért nyúl. Mindössze öt darab maradt a terebélyes fatálban. Gondosan meghámozza a gyümölcsöt. Én némán szopogatom a magamét.

– Hogy tud itt élni Olaszországban – kérdezi, miközben egy elegáns mozdulattal mandinerrel a falról a virágágyásba pöcköli a magot –, ahol minden a történelemről szól? Lépten-nyomon találkozik vele, és mégis ilyen megvetéssel beszél róla.

Alaposabban szemügyre veszem a kertet és környékét. A barackfa mögötti ház redőnyét szemérmesen leeresztették, nehogy véletlenül belássanak a szomszédos házba, mondjuk, éppen akkor, amikor a tiszteletes úr áztatja magát a fürdőkádban.

– Történelem? Lépten-nyomon? Körülöttem? Ókori épületek romjai, azok igen. De történelem? Úgy értem, a nagybetűs. Az nem létezik. Merő fikció. Valójában a hétköznapi események az igaz történelem, de arról nem készülnek feljegyzések. Nagy szavakkal, megilletődötten emlegetjük Róma dicsőséges történetét, de a rómaiak többsége annak idején vagy nem tudott, vagy nem is akart tudni róla. Mit tudott egy rabszolga vagy egy gyalogos kereskedő Ciceróról, Vergiliusról, a szabin nőkről vagy Sirmio csodáiról? Semmit. A történelem nem volt számukra más, csak egy csomó zavaros mendemonda holmi ludakról, akik megmentettek egy várost, vagy Caliguláról, aki megette a még meg sem született gyerekét. Egy összefüggéstelenül maga elé motyogó aggastyán – ez volt nekik a történelem. Nemigen volt idejük a történelemre, amikor a pénzük hétről hétre kevesebbet ért, hónapról hónapra több és több adót kellett fizetniük, a liszt ára az egekbe emelkedett, és a kíméletlen nyári forróság a végsőkig próbára tette a tűrőképességüket.

– Az embereknek fontos, hogy továbbéljenek az utókor emlékezetében… – vette át a szót Benedetto atya.

– Ezért kell felnagyítani őket a hőstörténetekben – vágtam közbe.

– Te nem akarsz nyomot hagyni magad után, fiam?

Akkor szólít így, ha zavarba akar hozni. Nem vagyok sem a fia, sem az egyháza gyermeke. Már nem.

– Talán igen – ismerem el mosolyogva. – De bármit is teszek majd ezért, az egyértelmű és megmásíthatatlan lesz. Nem lehet majd többféleképpen értelmezni.

Benedetto atya az üvegért nyúl, hogy újratöltse a poharát.

– Ezek szerint a jövőnek élsz?

– Pontosan – bólintok határozottan. – Én csakis a jövőnek élek.

– És mi más a jövő, ha nem a leendő történelem?

Kérdőn felvonja a szemöldökét, és szemével a poharam felé int.

– Nem, köszönöm, mára elég volt. Mennem kell. Későre jár, és még el kell készítenem néhány vázlatot.

– Művészet? Ott tényleg nincs kétségnek helye. Ott az aláírása egy híres kép alján.

– Az ember nem csak papíron vagy vásznon hagyhatja ott a kézjegyét – vetem ellen. – Van, aki az égben örökíti meg a nevét.

Benedetto atya elneveti magát, miközben felállok, hogy búcsút vegyek tőle. Elkomolyodva rám pillant. – El kellene jönnie a templomba – mondja csendesen.

– Isten történelem. Velem különben sem menne semmire. – Észbe kapok, hogy ezt a megjegyzésem akár zokon is vehetné, ezért sietve helyesbítek: – Ha tényleg létezik, biztosan nem sok hasznomat venné.

– Ebben téved. A mi urunk mindenkire számot tart.

Benedetto atya azt hiszi, hogy megismert az elmúlt hetekben, hónapokban, de valójában fogalma sincs róla, ki vagyok. Ha lenne, egész biztosan módosítaná a nézeteit velem kapcsolatban. Persze, az sem kizárt – ez a csavar tényleg Istenre vallana –, hogy neki van igaza.

Signor Farfalla! Signore! La posta!

Signora Prasca minden reggel felkiabál hozzám az udvar közepén álló szökőkút mellől. Akár egy szertartás, amit ha esik, ha fúj, el kell végeznie. Az ő korában már mindent a szokások uralnak. Az én szokásaim egyelőre csupán átmenetiek. Kortársaim többségével ellentétben nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy kényelmi szempontok szerint szervezzem meg az életem.

– Köszönöm!

– A koreográfia mindennap, amikor postám érkezik, ugyanaz. Ő felkiabál olaszul, én angolul válaszolok, ő pedig ugyanazokkal a szavakkal tudatja velem, hol találom a leveleimet: – Sulla balustra! La posta! Sulla balustra, Signore!

Lejövök egy szintet a lépcsőn, a harmadik emeletre, és az erkélyről lenézek a sötét udvarra – melybe naponta talán másfél órára süt be a nap kora délután, a nyár közepén –, hogy szemügyre vegyem az aznapi adagot, mely már ott fekszik a lépcsőkorlát legalsó oszlopának tetején. Signora Prasca következetesen úgy helyezi el a leveleket, hogy a legnagyobb boríték kerüljön alulra, a legkisebb pedig a tetejére. Ez utóbbi – vagy egy levelezőlap, vagy egy kisméretű borítékban küldött levél – többnyire fényesebb a többinél, és úgy csillog a félhomályban, akár a pénzérmék, melyeket adományként vagy kabalából dobálnak a turisták a kutak mélyére.

Signor Farfallának hív. Mint mindenki más a környéken: Luigi, a Piazza di S. Teresán lévő bár tulajdonosa, Alfonso a parkolóból, Clara, a csinos és Dindina, a csúnyácska szeretőm, Galeazzo, a könyvesboltos és persze Benedetto atya. Nem tudják az igazi nevem, ezért elkereszteltek Lepke úrnak. Nekem tetszik.

Signora Prasca nem érti, hogy lehet, hogy a leveleimen rendre más nevek szerepelnek, a címzett hol Mr. A. Clarke, hol Mr. A. E. Clarke, hol Mr. E. Clark. Természetesen mindegyik fedőnév. Olyan is volt már, hogy M. Leclerc vagy Mr. Giddings névre kaptam levelet. Ennek ellenére sohasem kérdezett rá a nevemre, és akármennyit is pletykál rólam, egyelőre semmi jele, hogy bárki is ferdén nézne rám. Senkinek sem vagyok gyanús, mert ez Olaszország, ahol mindenki a maga dolgával törődik, és tudják, hogy az egyedülálló férfiak magánélete meglehetősen bonyolult. A leveleim többségét én magam adom fel magamnak. Valahányszor elmegyek valahová, küldök a címemre egy-két üres borítékot vagy egy levelezőlapot, gondosan ügyelve arra, hogy elváltoztassam a kézírásom: így azt hiszik, hogy valamelyik rokonomtól kaptam. Van is egy képzeletbeli unokahúgom, aki Bácsikámnak szólít, és „Pet"-ként írja alá a lapokat. Rendszeresen küldök válaszborítékokat a biztosítótársaságoknak, utazási irodáknak, üdülőközvetítő cégeknek, kereskedelmi magazinoknak és egyéb cégeknek, melyek válaszképpen ontják a reklámszemetet a címemre. Naponta jönnek a rikító színekben pompázó nyereményértesítők, melyekből megtudhatom, hogy ismét boldog várományosa vagyok egy autónak, egy floridai nyaralásnak vagy egy milliós évjáradéknak. A legtöbb ember számára ez a megállíthatatlan reklámszemét-áradat bosszúság, nekem azonban az álcám nélkülözhetetlen kelléke.

Miért éppen Mr. Butterfly? Nagyon egyszerű. Lepkéket festek. Mindenki azt hiszi rólam, hogy ez a becsületes foglalkozásom. Hogy lepkeportrék készítéséből élek.

Tökéletes álca. Különösen ezen a vidéken, ahol a civilizáció még nem nyomta rá rontó bélyegét a tájra. A városka környékén, a mezőgazdasági vegyszereket sosem látott hegyoldalakon és erdei réteken hemzsegnek a pillangók. Köztük olyan ritkaságok is, mint a kék minusculák. Nézni is élvezet őket, festeni pedig maga a gyönyörűség. A szárnyuk fesztávolsága körülbelül akkora, mint egy egypennys érme átmérője. A színük irizáló: a kék minden árnyalatában pompázik, a csillogó égszínkéktől az alkonyi szürkéskékig, milliméterről milliméterre más és más. A felszínüket apró fekete pontok tarkítják, a szegélyük fekete-fehér, és alsó szárnyukon szarvakra emlékeztető mikroszkopikus nagyságú faroknyúlványok meredeznek. Egy ilyen apróságot élethűen megfesteni nem kis teljesítmény: a részletek fölött aratott diadal. Számomra pedig minden a részleteken, a legapróbb összetevőkön múlik. A legjelentéktelenebbnek tűnő részletekre is kiterjedő megfigyelőképességem híján már régen halott lennék.

Hogy megőrizzem az álcám hitelét, és elejét vegyem az esetleges gyanakvásnak, elmagyaráztam Signora Prascának, hogy a Leclerc a Clark francia megfelelője (akár van a végén e, akár nincs), a Giddings pedig a művésznevem, ezzel írom alá a képeimet.

A nagyobb hihetőség kedvéért kifejtem neki, hogy a festők gyakran használnak álneveket, azért, hogy megőrizhessék az inkognitójukat, mert csak ennek birtokában tudnak háborítatlanul dolgozni. Ha folyton zaklatják őket, nem tudnak dolgozni, a munkájukra koncentrálni, a galériák, a nyomdák, a könyvkiadók és a szerzők ugyanis mindent határidőre követelnek tőlük.

Mióta ezt elmondtam a derék asszonyságnak, már többen is megkérdezték tőlem, hogy mostanában újabb könyvön dolgozom-e.

Erre azt szoktam válaszolni, hogy nem, csupán szeretnék elkészíteni egy nagyobb képanyagot. Hogy legyen mihez nyúlnom, ha eljön az ideje. Emellett galériák is rendelnek tőlem képeket. Miniatúra-gyűjtők és entomológusok számára.

Egy nap valamelyik dél-amerikai államból jött levelem. Színpompás trópusi lepkéket ábrázoló bélyegek voltak rajta – nagyméretű, rikító bélyegek, amilyeneket a diktátorok kedvelnek. A rovarok színei túlságosan élénkek voltak ahhoz, hogy élethűek legyenek, túl csillogóak és hivalkodók, mint a különböző plecsnik és kitüntetések a generalissimók egyenruháján.

– Aha! – kiáltott fel Signora Prasca sokatmondóan, mintha most állt volna össze a kép a fejében. A felismerést lendületes kézmozdulat kísérte.

Hasonlóan sokatmondó mosollyal bólintottam, és cinkosan kacsintottam rá.

Azt hiszik, valamelyik banánköztársaságnak festek bélyegeket. Meghagyom őket ebben a hitben. Így mindnyájunknak egyszerűbb.

Sokak szemében Franciaország a szerelem birodalma, ahol a nők kacérak, gyönyörűek, durcás kis arcukban, kerek, babás szemükben ott bujkál a kéj titkos ígérete, telt, ívelt ajkuk pedig csak a csókra vár. A táj mindenhol elbűvölően szép és hívogató – a Dordogne völgyének hullámzó dombságai ugyanúgy, mint a Pireneusok szabdalt vonulatai vagy a Rhône-delta mocsaras lápvidéke – akármerre is kalandozik az utazó. A nap mindenhol egyforma melegséggel süt a buja szőlőültetvényekre. Az ember megpillant egy szőlőskertet, és máris ott látja magát a hegyoldalban heverve egy üveg bordói és egy gyönyörű lány társaságában, akinek a csókja akár az érett szőlő. A nők szemében a francia férfiak az elbűvölő kézcsókok, a sármos meghajlások és a szellemes társalgások, egyszóval a csábítás mesterei. Mennyire mások, mint az olaszok! – mondják. Szerintük az olasz nőknek szőrős a hónaljuk, bűzlenek a fokhagymától, és már fiatalon elhíznak a sok pastától; az olasz férfiak pedig megcsipkedik a nők hátsóját a római buszokon, és olyan vehemensen szeretkeznek, akár egy csődör. Íme, egy csokorra való az idegengyűlölet tévképzeteiből.

Számomra Franciaország provinciális és unalmas, a fennen hangoztatott patriotizmusuk pedig csak tarka virágszőnyeg, mely arra hivatott, hogy leplezze a forradalom véráztatta rögeit. Egy ország, ahol a történelem akkor kezdődött, amikor egy horda veszett paraszt vasvillákkal megrohamozta a Bastille-t, és lenyakazta a feljebbvalóit, csak mert többek voltak náluk. A forradalom előtt – hangoztatják a franciák a maguk lezser, hadaró beszédmódján, a gallokra jellemző sűrű vállvonogatással véve elejét minden ellenvetésnek – csak szegények és dúsgazdag arisztokraták éltek az országukban. Most pedig… újabb vállrándítás kíséretében mutatják előreszegett hegyes állukkal felfelé az irányt, merre keresendő a mai Franciaország kétes nagysága. A szomorú igazság az, hogy a szegénység és az arisztokrácia kettőssége ma is ugyanúgy jellemző az országra – az előbbi a francia szellem, az utóbbi a francia politika sajátja. Olaszország más. Olaszország szerelem.

Szeretek itt élni. A bor kitűnő, a nap tüzes, az emberek pedig elfogadják a múltjukat olyannak, amilyen volt, és nem kérkednek vele. A nők lágy, odaadó szeretők, legalábbis Clara az – Dindina határozottabb, rámenősebb –, a férfiak pedig szeretnek jól élni. És mindent érzéssel csinálnak. Szívvel, lélekkel – ebben senki nem szenved hiányt. A közalkalmazottak tisztán tartják az utcákat, és biztosítják a forgalom folyamatosságát; a vonatok pontosan járnak, és a csapokból folyik a víz. A carabinieri és a polizia rendületlenül üldözik a bűnt, a maguk bevált módján, és a polizia stradale gondoskodik róla, hogy betartsák az előírt sebességet az utakon. Az adóbevallásnál nem kukacoskodnak minden filléren. És mindeközben az emberek élnek, bort isznak, megkeresik és elköltik a pénzt, és hagyják, hogy minden menjen a maga útján.

Olaszország a laissez-faire állama, bukolikus anarchia, amelyet a bor szeretete és más vonzalmak irányítanak – a jó ételek, a szex, a szabadság, a gondtalanság, az ahogy tetszik filozófiája, mindenekfölött pedig maga az élet szeretete. A senza formalità vagy a non interferenza akár Olaszország nemzeti jelmondata is lehetne.

Hadd mondjak el ezzel kapcsolatban egy történetet! A római adóhatóság vezetői elhatározták, hogy elkapják az adócsalókat, persze nem úgy, mint Angliában, ahol a legcsekélyebb tartozást is felderítik, és egy buldog kitartásával kíméletlenül bevasalják az emberen. Itt csak a legnagyobb kutyákat akarták elkapni, az adócsalás cézárait. De nem a megszokott módszerekkel: bankokban felállított átlátszó csapdákkal, az értékpapírpiac és a tőzsdei részvénymozgások megfigyelésével. Egy pár emberből álló egységgel végiglátogatták az