Csendes halál

A mű eredeti címe

Der stumme Tod

Originally published in the German language as „Der stumme Tod" by Volker Kutscher

Copyright © 2009, 2010, Verlag Kiepenheuer & Witsch GmbH & Co. KG, Cologne, Germany

Hungarian translation © Csősz Róbert

© General Press Könyvkiadó, 2016

A mű fordítását a Német Külügyminisztérium által fenntartott Goethe-Institut támogatta.

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

CSŐSZ RÓBERT

Szerkesztette

KISS BÉLA

A borítót

KISS GERGELY

tervezte

ISBN 978 963 643 848 7

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: (06 1) 299 1030

www.generalpress.hu

generalpress@lira.hu

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő KENYÓ ILDIKÓ

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

A művésznő orgánuma igen jól és minden helyzetben hibátlanul hallatszott a hangszórókból; néhány, a hangosfilm számára kevésbé alkalmas nyelvi sajátosságot azért még igazán ki lehetne küszöbölni.

Film-Kurier, 1929

A hangosfilm tehát a lélektelen embereket szolgálná? Nagyra becsült nézőim és hallgatóim: hogy a hangosfilm kiket szolgál majd, azt egyedül mi döntjük el.

Fritz von Unruh, 1929

What have I become?

My sweetest friend

Everyone I know

Goes away in the end

You could have it all

My empire of dirt

I will let you down

I will make you hurt{1}

Nine Inch Nails, 1994

Köszönetnyilvánítás

Egyetlen nevet sem szeretnék külön kiemelni, ugyanakkor mindenkinek köszönetet szeretnék mondani, aki hozzájárult e könyv megszületéséhez, elsősorban a feleségemnek és a félkész kézirat valamennyi próbaolvasójának, az ügynökömnek, aki végig hitt benne, a lektoromnak és a kiadó munkatársainak, akik oly sokat tettek a könyvért, mindazoknak, akik orvosi, műszaki és dramaturgiai ismereteikkel segítették a munkámat, a Potsdami Filmmúzeum és a Berlini Városi Könyvtár segítőkész munkatársainak, a nagymamámnak, aki olyan sokat mesélt nekem a harmincas évek hétköznapjairól, és nem utolsósorban azoknak a szakértő olvasóimnak, akiktől rengeteg javaslatot kaptam, hogy mit lenne érdemes elolvasni a weimari Németország időszakáról és a korabeli berlini rendőri hétköznapokról.

Továbbá köszönetet mondok mindazoknak a szerzőknek, akiknek a munkájából ihletet meríthettem és tanulhattam.

www.gereonrath.de

1930. február 28., péntek

1. fejezet

A fénysugár keresztültáncol a sötétségen, sokkal játékosabb, mint máskor, legalábbis úgy látja, vadul és nyugtalanul. Végül a villódzás megszűnik, és a fény végre testet ölt.

Egy arc finom vonásai rajzolódnak ki: a fény rajzolja a vetítővászonra.

Egy lány arca.

Felnyílik a szeme.

Őt nézi.

Fénybe vésve az örökkévalóság számára, örökre és az idők végezetéig megmentve az elmúlástól. Amikor és ahányszor csak akarja, ragyogásba boríthatja vele ezt a sötét helyiséget, ezt a komor életet.

Az életét, amelynek vigasztalan sötétségébe csak egyvalami hozhat világosságot: a vetítőgépből érkező, a mozivásznon táncoló fénypászma.

Látja, ahogy a nő szeme elkerekedik. Látja, és tudja, pontosan tudja, mit érez közben a nő. A nőnek teljesen idegen az érzés, neki viszont oly ismerős. Olyan közel érzi magát hozzá. Majdnem olyan közel, mint abban a pillanatban, amelyet megörökítenek a celluloidszalagon.

A nő ránéz, és mindent megért. Azt hiszi, mindent ért.

A torkához kap, attól fél, megfullad.

Komolyabb fájdalmat nem érez, de észreveszi, hogy valami megváltozott.

Valami hiányzik.

A hangja.

Mondani akar valamit, de már nem tud beszélni.

Nincs több hamis hang. Az az elviselhetetlen hang, amely nem is az övé. Megszabadította a hangjától, amely leigázta, mint egy gonosz, idegen hatalom.

A nő szemében meglepetés látszik, nem rémület: nem érti, mi történik.

Nem érti, hogy ő imádja, hogy csak az iránta, az angyali lénye iránt érzett imádatból tette, amit tett.

De nem is az a lényeg, hogy megértse.

Ekkor a nő kinyitja a száját, és egyszerre minden olyan, mint régen. Végre ismét hallja a hangját. Végre ismét az ő hangját hallja! Az igazi hangját, amely örök, és senki sem veheti el tőle, amely időtlen, és nem szennyezi be a jelen mocska és közönségessége.

A hang, amely úgy elvarázsolta, amikor először meghallotta. Ahogy hozzá beszélt, csakis hozzá, miközben annyian ültek még körülötte.

Alig tudja elviselni, ahogy a nő ránéz. Átnézett a perem fölött, most már mindent látott; nem tart sokáig, és elveszíti az egyensúlyát.

A földre zuhan.

A tekintete hirtelen teljesen megváltozik.

A halál sejlik fel a szemében.

Tudja, hogy meg fog halni.

Hogy most fog meghalni.

Innen már nincs visszaút.

A halál.

Ott van a szemében.

Megérkezett.

2. fejezet

A sötét öltönyös férfi hanyagul a zöld selyemruhás nőre mosolygott. Egyik kezét a zsebébe dugta, a másikban egy konyakospoharat tartott, rendíthetetlenül állt ott, egy lépést sem hátrált. A szeme sem rebbent, amikor az estélyi ruhás nő alig néhány centiméterrel megtorpant előtte.

A zöld selyem vadul hullámzott, ahogy a nő szaporán lélegzett.

– Talán rosszul hallottam valamit? – lihegte.

A férfi ivott egy korty konyakot.

– Elnézve a maga csinos kis fülecskéjét, aligha hinném, hogy azzal bármit is rosszul hallhat. – A mosolya lassan széles, gúnyos vigyorrá torzult.

– Szóval maga tényleg azt hiszi, hogy így bánhat velem?!

A férfinak tetszett, hogy a nőt haragosnak látja; minél dühösebb lett a nő, annál gátlástalanabbul vigyorgott rá vissza. Majd szünetet tartott, mintha alaposan meg kellene fontolnia, mit válaszol.

– Azt hiszem, igen – mondta egy elismerő biccentés kíséretében. – Ha nem tévedek, akkor Von Kessler úr pontosan így bánt magával. Vagy tévednék?

– Nem hiszem, hogy magának ehhez bármi köze lenne, kedves Thorwald gróf!

A férfi szórakozottan nézte a nőt, aki dühösen csípőre tette a kezét. Az ablaktáblák mögött villámok cikáztak.

– Ez nem válasz – szólalt meg a férfi a konyakospoharát nézegetve.

– Ez a válasz megfelel magának?

A nő még be sem fejezte a mondatot, és már ütésre emelte a kezét. A férfi behunyta a szemét, úgy várta a csattanós pofont. Ám az elmaradt. Egy hangos kiáltás után, amely mintha egy másik világból jött volna, hirtelen megfagyott a levegő a szobában.

– Ááállj!

A pillanat törtrészéig mozdulatlanná dermedtek, mintha egy fényképen lennének, majd a nő leengedte a kezét, a férfi pedig kinyitotta a szemét; mindketten elfordították a fejüket, és a sötétséget fürkészték, azt a pontot, ahol a parkettát mocskos betonpadló váltotta fel. A nő pislogva bámulta a fényfalat, de csak egy összecsukható szék körvonalait tudta kivenni; egy férfi ült rajta, aki egyetlen rövid szóval mindent tönkretett, most pedig felállt, a fejhallgatóját a székre akasztotta, és kilépett a fényre. Szikár alak, hanyagul megkötött nyakkendővel, felgyűrt ingujjal. Az előbb még akkorát üvöltött, hogy mindenki összerezzent, most viszont selymes és lágy hangon szólalt meg.

– Betty, angyalom, az utolsó szavaknál rossz irányba beszéltél – mondta. – A mikrofonok nem vették, amit mondtál.

– A mikrofonok! A mikrofonok! Hallani sem bírom, Jo! Ennek már semmi köze a filmhez! – A hangmérnökre pillantott, mire az fülig elvörösödött. – A film – folytatta a nő – fényből és árnyékból áll, de ezt ne kelljen már a nagy Josef Dresslernek magyaráznom! – Az arcom a celluloidszalagon, Jo! Én nem a... mikrofonokon keresztül hatok a nézőkre!

A mikrofonok szót külön megnyomta; úgy tűnt, mintha egy újonnan felfedezett, különösen undorító rovarfajról beszélne.

Dressler nagy levegőt vett, mielőtt válaszolt:

– Tudom, hogy nincs szükséged a hangodra, Betty – mondta. – De az már a múlt. Ezzel a filmmel kezdetét veszi a jövőd! Az pedig beszél!

– Ostobaság! Sokan vannak, akik nem hagyják, hogy bolondot csináljanak belőlük, akik még rendes filmeket forgatnak. Mikrofonok nélkül. Vagy azt gondolod, hogy a nagy Chaplin téved? Ugyan ki tudja, hogy a beszélő film nem csak egyszerű divat-e? E pillanatban még mindenki majmolja, de lehet, hogy nemsokára eltűnik a süllyesztőben.

Dressler meglepődve bámult rá, mintha nem is ő ejtette volna ki ezeket a szavakat.

– Én tudom – mondta a férfi –, mi itt mindnyájan tudjuk. Ahogy te is. A hangosfilmet egyenesen neked találták ki, ahogy téged is egyenesen a hangosfilmnek teremtettek. Ez tényleg naggyá tesz majd. Csak egyvalamit kell tenned: figyelj arra, hogy a megfelelő irányba beszélj.

– Figyeljek! Ha szerepet játszom, akkor azt át kell élnem!

– Hát persze! Éld csak át. De közben Victor felé beszélj, és csak akkor emeld ütésre a kezed, ha már befejezted a szövegedet.

Betty bólintott.

– És ne üss akkorát, mint a próbákon, elég, ha csak meglegyinted az arcát. Nem a pofont kell majd hallani, hanem a mennydörgést.

Mindenki nevetett, még Betty is. A dühe már elpárolgott, és a hangulat is oldódott. Erre csak Jo Dressler volt képes. Betty ezért imádta annyira.

– Szóval: nézzük az elejéről, újravesszük az egészet!

A rendező visszaült a székre, és feltette a fejhallgatót. Betty ismét elfoglalta a helyét az ajtónál, Victor el sem mozdult a kandalló elől, így neki csak az arckifejezését kellett a kezdő jelenethez igazítania. A díszletek mögött még elég nagy volt a sürgés-forgás, így a színésznő kihasználta a lehetőséget, és ismét a szerepére összpontosított. Egy szállodai alkalmazott – aki a főnöke kedvéért egy milliomos lányát alakítja, de hamar szembe kell néznie a színjáték következményeivel – szörnyen felháborodik, amikor egy nagyképű jöttment pimaszkodik vele. Akiről, miután a jelenet végén megcsókolta, kiderül, hogy valójában nem is nagyképű, hanem a szerénység megtestesítője.

A kamerát és a hangfelvevőt újból elindították, a műteremben egyszerre olyan csend lett, mint egy templomban a nagymise alatt.

A csöndet csak a csapó törte meg.

– A szerelem vihara, ötvenharmadik jelenet, másodszor!

– Ééés, tessék! – mondta Dressler.

Victor ismét pimaszkodni kezdett, Betty pedig újra egyre jobban dühbe jött. Ahogy azt egy filmben kell. Végig pontosan tudta, hol áll a kamera, mégis úgy tett, mintha nem lenne ott az az üvegszem, amely minden mozdulatát rögzíti.

Amikor a kandallóhoz ért, ráförmedt Victorra. Az egyik jókora mikrofon épp a feje fölött lógott, megpróbált erről is, akárcsak a kamerákról, tudomást sem venni, csak Victorhoz kell beszélnie, és így a mikrofon is veszi. Ennyire egyszerű. Jónak igaza van. Most már tudta, hogy jól csinálja. Ha Victor nem bakizik, amire sajnos mindig számítani lehetett, akkor sikerül mindent felvenni. Betty látta a villámlást, épp a megfelelő időben jött. Majd a saját ütemérzékére hagyatkozva elkezdett lassan visszafelé számolni, miközben elmondta a jelenet utolsó szavait:

– Ez a válasz megfelel magának?

Most.

Éppen most jön a pofon.

Érezte, hogy eltalálja a férfi arcát. Mégiscsak túl erős volt az ütés! Na, Victor azért túl fogja élni. Legalább még inkább élethű lesz a veszekedés.

Csak ekkor tűnt fel neki, hogy valami nincs rendben.

Hiányzott a mennydörgés.

Helyette egy éles, fémes csattanás hallatszott, egy halk csilingelés; mintha egy apró fémdarab hullott volna mögöttük a földre.

Betty lehunyta a szemét. Ne! Kérlek, ne!

Csak nehogy valami idióta technikai hiba legyen! Ne, épp most, amikor olyan jól ment!

A sors azonban nem volt hozzá ilyen kegyes.

– Picsába az egésszel! – szentségelt Dressler hangosan. – Ááállj!

Betty csukott szemmel is észrevette, hogy megváltozott a fény. Mielőtt a szemét ismét kinyithatta volna, egy ütést érzett. Mintha egy óriási kalapáccsal rácsaptak volna a vállára, a felkarjára és a nyakára. Amikor újból kinyitotta a szemét, már a földön feküdt. Mi volt ez? Valami reccsenést hallott, ami a testéből jött, és érezte, hogy valami eltört benne. A fájdalom olyan hirtelen és olyan kegyetlenül tört rá, hogy egy pillanatra minden elsötétült körülötte. Aztán meglátta a stúdió plafonjára erősített vásznakat és az acélállványzatot, Victor döbbent arcát, amely rámeredt, majd a következő pillanatban eltűnt a látómezejéből.

Fel akart állni, de nem tudott, odébb akart menni, mert valami borzalmasan égette az arcát, a haját, az egész bal oldalát, és elviselhetetlenül fájt. De még a fejét sem tudta elfordítani, valami a padlóra nyomta, és szénné akarta égetni. A teste vadul tiltakozott a fájdalom ellen, de a lába egyszerűen nem engedelmeskedett, nem mozdult, sőt most már egyetlen tagja sem; a teste, akár egy lázadó katona, minden parancs végrehajtását megtagadta. Égett haj és perzselt bőr szaga csapta meg az orrát, egy sikolyt hallott. Rémülten értette meg, hogy csak a saját hangja lehetett, mégis úgy tűnt, mintha valaki más sikoltozna, mintha ő egyáltalán nem adhatná ki ezeket a hangokat, mintha ez a sikoly nem is belőle jönne. Az a valaki pedig csak sikoltozott, kínlódott, és már meg sem akart mozdulni, most már csak sikítani akart, sikítani, sikítani.

Ekkor újból megjelent előtte Victor arca, de már nem is arc volt, hanem egy torz maszk, amely tágra nyílt szemmel bámulta. Szája bizarr módon eltorzult, nem egy filmbéli hős ajka volt, de mégis nagyon elszántnak tűnt. Csak amikor meglátta, ahogy az alaktalan, a levegőben végtelen hosszan lebegő medúzára emlékeztető víz felé zúdul, csak ebben a végtelen pillanatban, még mielőtt a víz hozzáért, ébredt rá, mit is tett a férfi.

Rögtön tudta, hogy ez az utolsó kép az életében.

Ezután már csak a fényt látta. A vakító fényt, amely teljesen beragyogta, sőt nem csak beragyogta: ő maga volt a fény, a pillanat törtrészéig egy korábban sohasem látott fényesség részévé vált, és olyan tisztán látott, mint még soha. És tudta, hogy éppen ez a fényesség taszítja visszafordíthatatlanul és örökre a sötétségbe.

3. fejezet

Sch. asszony minden erejével védekezett. A „gyümölcskertész azonban leteperte, és megpróbálta letépni róla a nadrágot. Amikor a nő azzal fenyegetőzött, hogy sikítani fog, ha nem száll le róla, a „gyümölcskertész gúnyosan megjegyezte, hogy sikítson csak, ha akar, itt úgysem fogja meghallani senki. Miközben tovább birkóztak, Sch. asszony azt mondta, előbb hal meg, mint hogy engedjen neki, mire a „gyümölcskertész azt felelte: „Akkor meg kell halnod...

– Parancsol még valamit az úr?

– Akkor meg kell halnod – mormolta maga elé Rath.

– Tessék?

Gereon Rath felpillantott a magazinból, amelyet éppen olvasott. Egy pincér állt az asztalánál, kezében egy mosatlan tányérokkal teli tálcával.

– Nos, minden rendben – mondta Rath. – Már nem fontos.

– Hozhatok még valamit az úrnak?

– Köszönöm, egyelőre semmit. Még várok valakit.

– Értem.

A pincér elvette az üres kávéscsészét az asztalról, és elsietett. Egy vérig sértett pingvin. Rath bámulta, ahogy a tálcájával ügyesen egyensúlyozik a széksorok között. A kávézó lassan megtelt. Nemsokára meg kell majd védenie a szabad széket az asztalánál.

A nő késett. Máskor sosem késik. Vajon nem fogta fel, hogy miről van szó? Vagy éppen azért nem jött el, mert felfogta?

A nőnek nem lett volna szabad az irodában felhívnia. Egyszerűen nem értette meg. Szívességet akart tenni neki, mint mindig, pedig ő egyáltalán nem várta el tőle. Csak ezért akarta mindenáron elvinni a Resibe. Biztosan tetszik majd neki, hiszen a Rajna mellől származik – mondta a nő, amikor megmutatta neki a belépőket a kosztümös bálra.

Farsang!

Már ez a szó is!

De itt így nevezték, farsang. Rath sejtette, mi vár rá. Kosztümkényszer, borkényszer, jókedvkényszer, nagyonszeretlek-kényszer, mikettenörökreösszetartozunk-kényszer.

A félresikerült telefonbeszélgetés alatt döbbent rá, milyen is a Kathival való kapcsolata: egy szilveszteri ismeretség az egész, amely túl sokáig nyúlt az új évbe.

Nem sokkal éjfél előtt ismerkedtek meg egymással, együtt koccintottak az új esztendőre, majd, már mindketten igencsak kapatosan, spontán megcsókolták egymást. Együtt mentek oda a bóléstálhoz, ahol valami okostojás mindenkit azzal traktált – és ezzel az új évtizedhez fűzött összes reményüket azonnal meghiúsította –, hogy ez még egyáltalán nem az új évtized, egy kicsit még türelemmel kell lenniük, mivel az csak az 1931-es esztendővel veszi majd kezdetét, és matematikailag úgy helyes, ha 1930-at a húszas évek utolsó évének tekintjük.

Rath a fejét csóválta, és újból teletöltötte a bóléspoharakat, miközben Kathi elbűvölve hallgatta azt az istenadta tehetségű, hittérítői buzgalommal megáldott matematikust. Szabályosan el kellett rángatnia az idegesítő alaktól, előbb vissza a tetőteraszra, ahonnan az ünneplő társaság a tűzijátékot csodálta a charlottenburgi éjszakai égbolton, majd egy sötét sarokba, ahol ismét megcsókolta, miközben körülöttük az emberek kacagtak és hahotáztak, a tűzijáték rakétái pedig fütyülve törtek az ég felé, majd felrobbantak. Rath vadul vette birtokba a száját, amíg a lány egy rövid, éles kiáltást nem hallatott, egy fájdalmas sikolyt. Felrepedt az ajka, és egy pillanatra olyan meglepetten nézett rá, hogy Rath már fogalmazni kezdte magában a bocsánatkérését. Ám ekkor a nő felnevetett, és újból magához ölelte.

Kathi szenvedélynek hitte, ami valójában Rath dühe volt, egy megnevezhetetlen agresszió tört utat magának, és egy ártatlan emberen tombolta ki magát. Később, amikor a nő felvitte a kis tetőtéri szobájába, Rath úgy esett neki, mintha száz éve nem szeretkezett volna.

Kathi ezt szerelmeskedésnek hívta.

A férfi dühét pedig szenvedélynek.

Ugyanúgy félreértette ezt is, mint mindent, ami később következett. Szerelmük – ahogy a nő nevezte azt, ami közöttük volt, és amire Rath nem talált megfelelő szót – a tűzijátékkal és az újévi jókívánságokkal kezdődött, de már az első pillanatban sem volt jövője. Sejteni már akkor sejtette ezt, amikor először megcsókolta a nőt, de akkor az alkohol és a hormonok még minden egyéb megfontolást félresöpörtek. Legkésőbb azonban már akkor biztos volt benne, amikor a nő újév napjának reggelén szerelmes pillantások közepette kávét hozott neki az ágyba.

Rath először megörült a kávéillatnak. Majd meglátta a szerelemtől ragyogó arcot.

Megitta a kávét, és fáradtan a nőre mosolygott.

Ez volt az első hazugsága, amelyet még rengeteg további követett. Pedig nem akart hazudni, igen, néha egyáltalán nem is tudta, hogy éppen hazudik. A hazugságai napról napra csak nőttek, fokról fokra elviselhetetlenebbé váltak. Már régen meg kellett volna mondania Kathinak az igazat.

A hang, amely az előbb a telefonkagylóból tört rá, az az erőltetett, derűs csevegés a farsangi bálról, a találkozókról, a mulatságról, a jelmezekről és mindenféle egyéb jelentéktelen dologról, egyszerre felnyitotta Rath szemét. Itt az ideje, most már tényleg itt az ideje, hogy véget vessen ennek az egésznek.

De nem telefonon. És semmiképpen sem az irodából telefonálva. A szeme sarkából Gräfre pillantott, a bűnügyi titkárra, aki elmélyülten lapozgatta az egyik aktát, és a beszélgetést rövidre zárva az Uhlandeckhez rendelte Kathit. Hogy beszéljenek egymással.

– Mit akarsz te a Ku’dammon, amikor Schönebergbe kell mennünk? – kérdezte Gräf anélkül, hogy felpillantott volna a papírokból.

– Te mész Schönebergbe.

Rath a titkára kezébe nyomta a gépkocsi kulcsát, és az Uhlandecknél kitetette magát. Kathi ott dolgozott a közelben.

Mégsem volt nyoma sem.

Rath ismét kinyitotta a bűnügyi havilapot, amelyet azelőtt olvasott, hogy a pincér odalépett hozzá. Gennat bűnügyi tanácsos, Rath főnöke az Alexen, egy látványos düsseldorfi nyomozásról mesélt a lapban, egy borzalmas, megoldatlan gyilkosságsorozatról, amelyben ő és néhány válogatott berlini kollégája igyekezett kisegíteni a helyi bűnügyi rendőrséget. Rath nem akart csatlakozni hozzájuk, habár tudta, hogy a visszautasítással csalódást okoz Buddhának, és ezzel a karrierjének sem tesz jót: ha Gennat kiválasztott valakit, az felért egy kitüntetéssel, amit az ember nem utasított vissza csak úgy. De még az apja is lebeszélte Rathot arról, hogy visszatérjen a Rajna menti tartományba, még ha Düsseldorfról volt is szó, nem pedig Kölnről. Túl veszélyes, mondta Engelbert Rath bűnügyi főtanácsos. Ha LeClerk és az újságjai kiszagolják, hogy Gereon még mindig rendőrként dolgozik, akkor az egy évvel azelőtti ügyeskedésük kárba vész.

Milyen bosszantó! A düsseldorfi sorozatgyilkosság az utóbbi évek leglátványosabb poroszországi bűnesete: kilenc gyilkosság és még további gyilkossági kísérletek alig néhány hónap alatt. A düsseldorfi rendőrség abból indult ki, hogy a gyilkosságokat egyetlen tettes követte el, és ezzel kezelhetetlen mértékű hisztériát keltett a városban. Gennatnak nagyon rossz véleménye volt az ilyen elhamarkodott következtetésekről, és minden egyes düsseldorfi gyilkosnak kidolgozta a profilját. Ez a bűneset olyan, mintha egyenesen a havilapoknak találták volna ki. Gennat minden számban külön beszámolt a nyomozás állásáról, amely egyébként a neves berlini segítség ellenére egy tapodtat sem mozdult előre. A felmutatható eredmények hiányában Gennat gondosan felsorolta az áldozatokat: a kilenc halotton kívül a négy súlyos és öt könnyebb sérültet, akiket Düsseldorfban és a város környékén néhány hónap alatt jegyzőkönyveztek. Sch., a huszonhat éves háztartási alkalmazott, akinek a sorsát Gennat részletekbe menően ismertette, csak azért élte túl a súlyos sérülésekkel járó támadást, mert a tettest megzavarták.

Rath a folytatásokban közölt beszámoló valamennyi részét elolvasta, miközben az Alexen tartotta a frontot, és a különféle ügyes-bajos dolgokat intézte. A maradékot, amit Böhm főfelügyelő vetett oda neki alamizsnaként, mivel Gennat Buldog Böhmöt bízta meg azzal, hogy a távollétében vegye át a gyilkossági ügyosztály irányítását. Ez pedig Gereon Rathnak azt jelentette, hogy értelmetlen kifutófiúi feladatokat kellett ellátnia, vagy a legjobb esetben olyan ügyeket kellett megoldania, amelyeket senki sem akart elvállalni. Mint például a schönebergi Isolde Heer esetét, aki két napja megnyitotta a csapot a gáztűzhelyén anélkül, hogy begyújtotta volna – öngyilkosságok, amelyek sok munkával jártak ugyan, de semmiképpen sem fenyegettek azzal a veszéllyel, hogy dicsőséget hoznak az ember fejére. Az efféle esetekből újabban rengeteg akadt, az öngyilkosságok ezen a télen nagyon divatosak voltak. Ezeket általában az adott kerület helyi bűnügyi nyomozói dolgozták fel, néhányuk azonban eljutott egészen az Alexig is. Ahol pedig jó eséllyel Gereon Rath íróasztalán kötöttek ki.

Lehangoló munka.

Belelapozott a folyóiratba, és megkereste azt a helyet, ahol a pincér félbeszakította.

Ezt követően Sch. hirtelen késszúrást vagy vágást érzett a nyakán, és hangosan segítségért kiáltott. Egy pillanatra úgy érezte, mintha egy kiáltás felelt volna a segélykiáltására. A „gyümölcskertész" erre szemből és minden különösebb célzás nélkül szurkálni kezdte, végül pedig egy erőteljes döféssel hátba szúrta. Eközben, amint az már többször is említésre került, a tőr hegye beletört a hátába...

– Rath felügyelőt telefonon keresik! – Egy kifutófiú sétált végig a széksorok között, és közben egy nagy, nyomtatott betűkkel írt, Távbeszélő feliratú táblát tartott a magasba. – Rath felügyelő, kérem, fáradjon a telefonhoz!

Beletelt néhány másodpercbe, mire ráeszmélt, hogy őt hívják, majd felemelte a kezét, mintha az iskolában jelentkezne. Néhány vendég felé fordult, amikor a kifutófiú az asztalához lépett.

– Szíveskedjen követni, kérem...

Rath letette a folyóiratot az asztalra, hogy foglalja vele a helyet. Vajon Kathi akarja telefonon lemondani a találkozót?, találgatta magában, miközben a papírtáblát követve elindult a telefonfülke felé. Ha így akarja, akkor legyen így! Essenek gyorsan túl rajta telefonon!

– Kettes fülke – mondta a kifutófiú.

Itt mindjárt két távbeszélő is volt az üvegablakos, sötét faajtók mögött. A jobb oldali fölött egy kis lámpa világított. A kifutófiú az e mellett látható, csillogó rézbetűre mutatott.

– Csak vegye fel a kagylót – mondta. – Már kapcsolták magának a hívást.

Rath bement, és becsukta maga mögött az ajtót. A lokálban zajló beszélgetésekből itt már alig lehetett hallani valamit. Kezébe vette a kagylót, vett egy nagy levegőt, és beleszólt.

– Rath? Maga az? Na, végre!

– Főfelügyelő úr? – kérdezte Rath. Teljesen feleslegesen. Ilyen ugató hangon csak egyetlen ember beszél.

Wilhelm Böhm főfelügyelő.

Buldog tévedhetetlen érzékkel mindig akkor csapott le rá, amikor vaj volt a füle mögött.

– Maga meg merre mászkál, jóember? Alaposabban el kellene igazítania az embereit! Voss kisasszony még azt sem tudta megmondani, hogy egyáltalán mit művel ott a város másik felében.

– Isolde Heer – motyogta Rath –, most már biztos, hogy öngyilkosság történt. A jelentés már majdnem teljesen kész. Reggelre ott lesz az asztalán.

– Irodalmárnak állt? Vagy miért kávéházban írja a jelentéseit?

– Az egyik tanú itt dolgozik a közelben, és a találkozóhoz a...

– Nos, valójában mindegy is. Hagyja a fenébe azt a jelentéktelen szemetet, és szedje össze a segédnyomozóját...

– ...titkár...

– ...és menjen ki Marienfeldébe. Terra Műterem. Halálos baleset. Épp most kaptuk a hírt. A kettőszázkettesek erősítést kértek. Bizonyára bonyolultabb az eset, mint gondolták.

Vagy csak aggódnak a kettőszázkettesben a kollégák, hogy nem tudnak idejében hazamenni, gondolta Rath.

– Egy baleset – felelte. – Roppant izgalmasan hangzik. Egyébként miféle műteremről van szó?

– Terra. Filmes fickók. Valaki leesett az állványról, vagy valami ilyesmi. Odaküldtem magának egy autót, a kollégák tudják az utat.

– Akkor nekem nincs is más dolgom, mint hogy köszönetet mondjak magának.

Böhm úgy tett, mintha észre sem vette volna Rath szarkazmusát.

– Á, felügyelő úr – tette hozzá végül –, lenne itt még valami.

A francba! Sose bosszantsd fel a felettesedet!

– Igen?

– Ennek a Wesselnek holnap ötkor lesz a temetése. Azt szeretném, ha megtekintené azt a kis látványosságot. Tapintatos távolságból, természetesen.

Természetesen! Na, Buldog mégiscsak kitalált valamit, hogy belerondítson a hétvégéjébe! Micsoda eszményi kombináció: egy hálátlan feladat, ideális módon épp szombat délután, amikor egyébként nem lenne szolgálatban, és aminek garantáltan semmi jelentősége nem lesz a többi nyomozás kimenetelére.

– És pontosan mit is kell majd megfigyelnem, főfelügyelő úr? – kérdezte. A legkevésbé sem látta értelmét annak, hogy másnap a temetőben tébláboljon, egy politikai ügyben meg aztán végképp nem, amikor a történteket már egyébként is régen tisztázták. Lehet, hogy a politikai rendőrségnek érdekes az ügy, az A ügyosztály számára azonban teljesen érdektelen.

– Bizonyára nem kell külön elmagyaráznom, hogyan dolgozik a bűnügyi rendőrség – förmedt rá Böhm a telefonkagylóból. – Egyszerű rutinfeladatról van szó! Csak tartsa nyitva a szemét!

– Igenis, főfelügyelő úr!

Az udvarias elköszönés problémája magától megoldódott, mivel Buldog már le is tette a kagylót.

A meggyilkolt személyek temetésén való részvétel rutinfeladatnak számított az ügyosztályon, csak ezúttal teljesen nyilvánvaló volt, hogy a másnapi temetés inkább politikai tüntetés lesz, és egész biztosan semmiféle új ismerettel nem szolgál egy olyan ügyben, amely egyébként a napnál is világosabb: néhány héttel ezelőtt egy strici golyót röpített egy ifjú SA-vezető szájába, mivel az kifogta a hámból az egyik lovacskáját. A fickó hat hete vizsgálati fogságban van, és már mindent be is vallott, egyébként pedig önvédelemre hivatkozott, holott néhány kommunista cimborájával együtt erőszakkal hatolt be az áldozat lakásába. Az áldozat vasárnap meghalt, Goebbels lapja, az Angriff pedig egyből szentet, mártírt vagy – a völkischek{2} szóhasználatával – vértanút csinált az ifjúból, aki beleszeretett egy szajhába, és aztán az életével fizetett érte. Így a hangulat is igencsak felforrósodott. A rendőrség arra készült, hogy a nácik és a kommunisták egymásnak esnek majd, és kivezényelt a helyszínre néhány század egyenruhást. Böhm ebbe a pokolba akarta őt küldeni. Talán abban reménykedik a főfelügyelő, hogy valamelyik náci vagy komcsi tévedésből eszméletlenre veri majd.

Rath ott maradt a telefonnál, hogy tárcsázza Schöneberget, és a Heer-lakásban sikerült is elérnie Gräfet. Öt perccel később már az Uhlandecknél ácsorgott a járdán. Kathit várta. Ő viszont még mindig nem volt sehol. Már úgyis túl késő, hogy helyrehozzák a dolgot.

Böhm még a gyilkosságiak helyszínelő kocsiját sem engedte át neki. A készenlétisek zöld Opelje megállt a Ku’damm második sorában. Czerwinski bűnügyi titkár nagy keservesen kihámozta súlyos testét az anyósülésről, megpillantotta a felügyelőt, majd kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját. A volánnál Henning segédnyomozó foglalt helyet. Rath felsóhajtott. Stan és Pan, ahogy a két elválaszthatatlan kollégát a Várban hívták, nem tartozott a becsvágyó nyomozók közé. Böhm valószínűleg ezért is sózza mindig a nyakába őket. Henning megbökte a kalapja karimáját, amikor a felügyelő nagy nehezen bepréselte magát a hátsó ülésre. Alig fért el a hosszú, kemény, fából készült karók és az ülésre pakolt, formátlan láda mellett.

Rath szitkozódni kezdett.

– Ez meg mi a csuda?

– A fényképezőgép – jegyezte meg Henning –, ennek a szaros Opelnek olyan kicsi a csomagtartója, hogy ott nem fér el.

– A helyszínelők autójában elfért volna!

A segédnyomozó bocsánatkérően megvonta a vállát.

– Arra most Böhmnek van szüksége – tette hozzá.

– Hogy ne kelljen gyalogolnia az Aschingerbe, vagy minek?

Henning engedelmesen felnevetett, ahogy azt egy segédnyomozótól elvárták, ha egy felügyelő tréfásnak szánt megjegyzést tett. Czerwinski közben ismét visszamászott az anyósülésre, a segédnyomozó pedig a gázra taposott. Az Opel kerekei csikorogtak, ahogy megfordult, és átvágott a szembejövő sávba. Rath beverte a fejét egy kiálló merevítőbe, és káromkodott egy kiadósat. Amikor az autó befordult a Joachimstaler Straßéra, mintha Kathi piros télikabátját látta volna megvillanni a visszapillantó tükörben.

4. fejezet

A filmes műterem egészen közel volt a lóversenypályához. Henning közvetlenül a homokszínű Buick mellett parkolt le, amely már az udvaron állt. Gräf nem vesztegette az idejét; a lehetőség, hogy a lehangoló öngyilkosságon kívül valami mással is foglalkozhat, még ha csak egy balesettel is, szemlátomást szárnyakat adott neki. Mégiscsak egy baleset, méghozzá egy filmes műteremben. Talán még Henny Porten színésznővel is összefutnak majd.

A telket hosszú téglafal határolta. Maga a műterem az utcától egy kissé távolabb helyezkedett el, és első pillantásra olyan volt, mint egy túlméretezett üvegház – egy üveghegy, amely idegenül hatott a dísztelen porosz gyárépületek között. A bejáratnál egy egyenruhás posztolt a kétszázkettes körzetből, méghozzá olyan diszkréten, hogy az utcáról a kék egyenruhát nem is lehetett látni.

– Erre tessék, uraim – mondta a posztos rendőr, amikor Rath felmutatta a jelvényét, majd a méretes acélajtóra mutatott. – A kollégájuk már odabent várja önöket.

– Mégis mi történt? – kérdezte a felügyelő. – Mi csak annyit tudunk, hogy valami baleset.

– Egy színésznő pórul járt. A forgatás kellős közepén. De ennél többet én se tudok ám.

Rath mögül zihálás hallatszott. Henning a fényképezőgéppel szerencsétlenkedett, éppen próbálta kiszedni az Opelból. Az egyenruhás kinyitotta az acélajtót, a vézna segédnyomozó pedig a méretes fényképezőállvánnyal a vállán beegyensúlyozott a műterembe. Rath és Czerwinski követte.

A hatalmas ablakokból, amelyektől az épület kívülről úgy nézett ki, mint egy óriási pálmaház, belülről semmit sem lehetett látni, a mennyezetről súlyos függönyök lógtak, és a falakat is teljesen beborították a szövetcsíkok. Az alaposan felmálházott Henningnek nagyon vigyáznia kellett, nehogy orra bukjon, a földön ugyanis mindenfelé kábelek futottak, egyiket-másikat a terem egész hosszában kifeszítették. Rath óvatosan és nagyon körültekintően utat tört magának a kábeldzsungelben. A termet zsúfolásig töltötték a műszaki berendezések. Állványra szerelt fényszórók, köztük egy üvegfalú láda, amely leginkább egy puritán gyóntatószékre emlékeztetett. A vastag, ugyanakkor csillogóan tisztára törölt üvegablak mögött Rath egy kamera körvonalait fedezte fel. Egy másik kamerát, szintén állvánnyal együtt, egy kocsira tettek fel, beékelve egy súlyos fémdobozba, amelyből csak az objektív kandikált ki. Mellette egy futurisztikus kapcsolótábla rengeteg gombbal, fénycsővel és villogó lámpával, amelyen egy fejhallgató hevert. A pultból egy vastag kábel indult el hátrafelé, és vékonyabb kábelek kapcsolták össze egy leginkább akasztófára hasonlító szerkezettel, amelyen két ezüstös fekete mikrofon lógott, akár két kövér pók a szalon plafonján. Ennek padlóján se kábeleket, se elektromos berendezéseket nem lehetett látni: drága parketta, sötét cseresznyefa bútorok, sőt még egy kandalló is állt benne – mintha egy előkelő hotelszobába tévedt volna. Az elegáns belső térben összegyűlt kis csoport is ugyanilyen idegenül hatott: felgyűrt ingujjú, otthoni munkához öltözött, valamint szürke és fehér munkaköpenyes figurák. Az egyetlen ember, aki a szobához illően alkalmi öltönyt viselt, egy szőke hajú férfi volt, és egy kissé távolabb, a fényszóróállványok és kábelkötegek körül felállított egyik kempingszéken, az arcát a kezébe temetve üldögélt. Egy egérszürke kosztümös fiatal nő igyekezett megvigasztalni, a férfi fölé hajolt, és a fejét a szürke hasához szorította. A férfi néha hangosan felnyögött, ez volt az egyetlen komolyabb zaj a teremben, mivel a középen ácsorgó emberek olyan halkan beszélgettek egymással, mintha még mindig egy hangosfilmet forgatnának, ahogyan azt kívül, az ajtó fölött figyelmeztetően villogó lámpa hirdette.

Rath átverekedte magát a Henning mögött álló méretes fényszóróállványon, és elindult az emberek felé. Odabiccentett a segédnyomozónak, mire az elejtette a nehéz kameraállványt, és akkora robajt csapott vele, hogy mindenki feléjük fordult. A csoport egy kissé szétvált, így Rath két egyenruhás mellett végre meglátta Gräfet. A következő pillanatban az is egyértelművé vált számára, miért nem beszélt senki sem hangosan a teremben, miért csak suttogni mertek az emberek. Gräf lábánál sötétzöld, elegánsan redőzött selyemszövet csillogott, mintha egy festményhez készítették volna elő, de valójában egy természetellenesen kificamodott női testet rejtett. Az arcot már fel sem lehetett ismerni, az egyik fele teljesen torz volt, a bőre szénné égett, alatta láthatóvá vált a nyers hús, és felfakadt égési hólyagok éktelenkedtek rajta. A másik fele nagyrészt takarásban volt, de azért sejteni engedte, milyen szép lehetett egykor ez az arc. Rathnak akaratlanul is Janus isten jutott az eszébe, meg dr. Jekyll és Mr. Hyde. A világosszőke haj a jobb oldalon tökéletes frizurában állt, a bal oldalon viszont teljesen le volt pörkölve. A nő feje és a felsőteste nedvesen csillogott, a nedvességtől mélyzölddé vált selyemruha a mellére és a hasára tapadt. A bal karja beszorult egy földön heverő fényszóró alá.

Gräf rögtön magukra hagyta az egyenruhásokat, amint meglátta Rathot. Meg kellett kerülnie a holttestet, hogy odamehessen a főnökéhez.

– Üdv, Gereon! – mondta, és megköszörülte a torkát. – Csúnya eset. Az a nő ott a földön maga Betty Winter.

– Kicsoda?

Gräf hitetlenkedve bámulta a főnökét.

– Betty Winter. Ugye nem azt akarod mondani, hogy nem ismered?

Rath megvonta a vállát.

– Az arca mintha ismerős lenne.

– Azt nem hinném. Teljesen szét van trancsírozva – felelte Gräf nagyot nyelve. – Forgatás közben történt. Pontosan telibe kapta a fényszóró. Onnan fentről esett le. – Felmutatott a mennyezetre. – Simán van vagy tíz méter. És jó nagy súlya van ám egy ilyen izének. Ráadásul még be is volt kapcsolva. Szóval tűzforró lehetett.

Rath felpillantott a magasba. A mennyezetről egy acélszerkezet lógott alá, rácsos közlekedőhidak hálózata, amelyekre a különböző nagyságú fényszórók ütegeit szerelték fel, közöttük függőlegesen elhelyezett, sötét szövetcsíkok lógtak, egyhangú, komor zászlódíszeknek hatottak. A méretes, súlyos textilcsíkok néhány helyen még mélyebbre értek, mint maguk a megvilágító hidak, és azokat részben el is takarták. Pontosan a holttest fölött egy foghíj tátongott a fényszórók sorában. Csak a fekete, pendülésig feszült, még mindig áram alatt lévő kábel jelezte, hogy ott korábban lógott valami.

– Minek ide ez a rengeteg fényszóró? – kérdezte Rath. – Miért nem engedik be inkább a napfényt? Végül is ezért van a filmstúdióknak üvegfala.

– Itt hangosfilmet forgatnak – válaszolta Gräf, mintha ezzel mindent meg is magyarázott volna. – Az üvegnek elég rossz az akusztikája. Ezért lógatják fel ezt a rengeteg függönyt. Így lehet egy némafilmstúdióból sebtében hangosfilmstúdiót csinálni.

– Te aztán otthon vagy a témában!

– Már elbeszélgettem az operatőrrel.

A fényszóró, amely telibe trafálta a színésznőt, jóval nagyobb volt, mint amelyekkel a bűnügyiek az éjszakai tetthelyeket megvilágították; acélhengerének legalább akkora volt az átmérője, mint egy nagydobnak. Az elektromos vezeték nem tudta érdemben lefékezni a zuhanást, megállítani még kevésbé, csak a szigetelést tépte ki, úgyhogy néhány helyen még a csupasz vezetékeket is látni lehetett.

– Ez a monstrum ölte meg a színésznőt? – kérdezte Rath.

Gräf a fejét rázta.

– Igen is, meg nem is.

– Hogyhogy?

– Nem halt meg azonnal. – Gräf nyelt egy nagyot. – Azt mondják, úgy üvöltött, mint akit nyárson forgatnak. A tűzforró fényszóró szó szerint megsütötte, különösen, mivel még mindig áram alatt volt, és még mindig égett. A partnere pedig ott állt közvetlenül mellette...

– Az a nagydarab, szmokingos szerencsétlenség?

– Igen. Victor Meisner.

– Azt hiszem, őt ismerem.

Gräf felvonta a szemöldökét.

– Szóval mégiscsak jársz moziba?

– Egyszer egy krimiben láttam. Egyfolytában a revolverével hadonászott, és megmentett valami kis nőcskét.

– Most is próbálta megmenteni. Csakhogy revolver helyett egy vödör vizet használt, tűzoltóvödröt. Itt minden méterre jut belőlük egy, a fokozott tűzveszély miatt. Ezzel pedig, úgy néz ki, jókora áramütést okozott a művésznőnek. A nő legalábbis rögtön abbahagyta a visítozást, és a biztosítékokat is rögtön levágta.

– Elképzelhető, hogy túlélte volna a balesetet?

Gräf megvonta a vállát.

– Várjuk meg, mit mond az orvos. A színészi karrierje mindenesetre abban a pillanatban véget ért, amikor a fényszóró telibe találta. Még ha túl is élte volna, szerelmes filmben bizonyára nem kapott volna többé szerepet.

– Ez a szerencsétlen flótás meg szemlátomást tisztában van azzal, hogy mit tett – jegyezte meg Rath a szipogó Meisner felé intve.

– Úgy tűnik.

– Beszéltél már vele?

– A kollégák megpróbálták. Esélytelen...

– Nincs kihallgatható állapotban?

– Értékelhető vallomást még nem...

Hangos csörömpölés szakította félbe Gräf mondatát. A bűnügyi titkár egy gyors pillantást vetett Czerwinskire és Henningre, akik nagy körülményesen éppen a fényképezőgép tartóállványát igyekeztek felállítani.

– Talán az lenne a legjobb, ha én csinálnám a fényképeket – jegyezte meg Gräf. – Mielőtt a két kolléga teljesen szétszedi a fényképezőgépet.

Rath bólintott.

– Csináld csak. Arra a két zsenire meg bízd rá a pórnép kifaggatását és a személyi adatok felvételét. Valószínűleg mindannyian láttak valamit.

Gräf megvonta a vállát.

– Az operatőr tényleg mindent látott. Ahogy a rendező is. Ez a munkájuk. – A bűnügyi titkár egy sovány, inas alak felé intett a fejével, aki egyszerre buzgón és higgadtan magyarázott egy jól öltözött, ötvenes éveiben járó, félig kopasz fickónak.

– Na, mindjárt kezelésbe is veszem – bólintott Rath. – És hol van az az ember, aki a fényszórókért felelős?

– Fogalmam sincs. Mindennel egyszerre én sem tudok foglalkozni.

– Szólj Henningnek, hogy kerítse elő, és küldje ide hozzám!

Gräf sarkon fordult, Rath pedig a nyöszörgő Meisnerhez sétált. A színészt ebben a pillanatban senki sem nézte volna hősszerelmesnek. Amikor Rath megállt előtte, a férfi abbahagyta a szipogást, és kisírt szemét a nyomozóra emelte. A szürke egérke továbbra is nyugtatva simogatta a vállát. Rath felmutatta a jelvényét. A férfi szinte könyörögve bámult rá, az arca csatakos volt a könnytől. Egyszer csak kitört belőle a kétségbeesés.

– Én öltem meg! – kiáltotta. – Én öltem meg Bettyt! Istenem, mit tettem?

Meisner átkarolta Rath nadrágját. Nem tűnt valami jó ötletnek, hogy itt és most beszéljen vele.

– Maga senkit sem ölt meg – mondta Rath –, baleset történt.

Megpróbált kiszabadulni az ölelésből, de ez nem ment olyan könnyen. Végül a szürke kisegér sietett a segítségére.

– Semmi baj, Victor – mondta nyugodt hangon –, te is hallod, mit mondott a felügyelő úr.

Megfogta a színész karcsú kezét, mire a görcsös szorítás rögtön alábbhagyott. A nő elhúzta a színészt Rathtól, és visszaültette a rendezői székbe, ahol az arcát ismét belefúrta a nő szürke szoknyájába.

– Hiszen maga is látja, hogy nem tud beszélni – mondta a szürke kisegér –, sokkot kapott! Remélem, mihamarabb egy orvos is megérkezik.

Rath tudta, hogy Schwartz doktor már úton van, de afelől kétségei voltak, hogy az igazságügyi orvosszakértő a megfelelő em-

ber-e arra, hogy rendbe szedjen egy olyan finom lelket, mint Victor Meisner. Átnyújtotta a nőnek a névjegykártyáját.

– Meisner úrnak nem kell most rögtön vallomást tennie; nyugodtan bejöhet a főkapitányságra is – jegyezte meg. – Ha majd jobban lesz. De legkésőbb hétfőn.

A nő a felügyelőre nézett, aki úgy érezte, mintha pillantása egyenesen a lelkébe hatolt volna. Felírta a dátumot a névjegykártyára, és rögtön az időpontot is feljegyezte mellé. Tizenegy óra. Ennél későbbi időpontot a legjobb jóindulattal sem adhatott a szegény ördögnek.

– Gondoskodjon róla, kérem – mondta a nőnek. – Az lesz a legjobb, ha kórházba viszi.

A nő habozva bólintott, mintha egyedül képtelen lenne bármit is csinálni.

– Csináld, kérlek, Cora, amit az úr mondott – szólalt meg Rath mögött egy mély férfihang. – Tényleg jó lenne, ha Victor egy pillanattal sem maradna itt tovább, mint amennyit kell.

Rath hátrafordult, és meglátta azt a kopaszodó fickót, aki az előbb még a rendezővel beszélgetett. Cora a kijárathoz vezette Victor Meisnert. A színész úgy totyogott utána, mint egy lazára engedett marionettbábu.

– Bellmann vagyok – mutatkozott be a kopaszodó fickó, és kezet nyújtott Rathnak. – La Belle Produkciós Iroda. Én vagyok A szerelem vihara producere.

– La Belle? – kérdezte Rath a kézfogás közben. – Azt hittem, hogy ez a Terra Film stúdiója.

– A helyiség tényleg az övék, a filmet azonban nem ők forgatják. Saját stúdiót csak nagyon kevés filmes vállalkozás engedhet meg magának. Mi azért nem az UFA filmstúdió{3} vagyunk – jegyezte meg Bellmann, már-már szabadkozva, majd rámutatott a rendezőre, aki addigra már szintén csatlakozott hozzájuk. – Jo Dressler, a rendezőm.

– Jo?

– A Josef olyan régimódi – szólt közbe Dressler, és közben ő is kezet nyújtott Rathnak. – Jó napot, felügyelő úr!

– Még mindig képtelenek vagyunk felfogni, mi történt – folytatta Bellmann. – Méghozzá a forgatás kellős közepén! – A producert szemlátomást komolyan megdöbbentette az eset. – Két hét múlva A szerelem viharának a mozikban kellene lennie.

– Ilyen gyorsan? – kérdezte Rath meglepetten.

– Az idő pénz – felelte Bellmann.

– Még két forgatási napot terveztünk – magyarázta Dressler. – Ma és holnap.

– Vagyis a film már majdnem készen van?

Dressler bólintott.

– Micsoda tragédia! – szólalt meg ismét Bellmann. Majd idegesen felnevetett, és helyesbített: – Mármint a baleset, arra gondoltam. A baleset a tragédia, a film természetesen egy komédia. Egy isteni, romantikus komédia, valami egészen új. És a szó szoros értelmében isteni.

Rath bólintott, habár egy szót sem értett az egészből.

– Látták, hogyan történt?

– Én nem – rázta meg a fejét Bellmann. – Amikor ideértem, Betty már ott feküdt a földön, és meg se mozdult. De Jo, te csak el tudod mesélni a felügyelő úrnak...

A rendező a torkát köszörülte.

– Nos, amint azt a munkatársainak már elmondtam... a jelenet legvégén történt. Éppen másodjára vettük fel a jelenetet, és ezúttal tényleg nagyon jól ment. Már csak a pofon és a mennydörgés hiányzott, azzal ki is jöttünk volna a jelenetből...

– Mennydörgés?

– A szerelem vihara Thorról, az ősi germán viharistenről szól, aki beleszeret egy berlini lányba, és Thorwald grófként udvarolni kezd neki. Amikor igazán közel kerülnének egymáshoz, megzendül az ég.

Rath ismét bólintott, megvolt a véleménye a hallottakról. Elég eszement történet, gondolta magában. Ezzel kellett volna Betty Winternek sikert sikerre halmoznia?

– Na, igen – folytatta Dressler –, csakhogy ekkor lezúgott az a fluter a mennyezetről.

– Az a micsoda?

– Az a fényszóró, ami telibe találta Bettyt. Leterítette, és maga alá temette. Istenem, ahogy ott feküdt és sikoltozott... és senki sem tudott segíteni rajta... egyszerűen borzalmas volt...

– De hát miért nem segített neki senki?

– Könnyű azt mondani! Tudja maga, milyen forró egy ilyen fényszóró? Maga sem fogná meg csak úgy, hogy arrébb tegye!

– De azért akadt, aki segíteni akart...

– Victorra gondol? – kérdezett vissza Dressler, és megvonta a vállát. – Fogalmam sincs, mi üthetett belé! A kettejük közös jelenete volt, ott állt közvetlenül Betty mellett, amikor megtörtént a baj. Ki tudja, mi zajlik le ilyenkor az emberben? Ott van közvetlenül melletted valaki, érzed az égett hús szagát, hallod, ahogy sikoltozik, még szép, hogy segíteni akarsz rajta! És hogy sikoltozott Betty, te jó ég! – A rendező megrázta a fejét, mintha kirázhatná belőle az emlékeket, és egy pillanat alatt meg nem történtté tehetné az egészet. – Mindenki lebénult a döbbenettől. Mire felfogtuk, mire készül Victor azzal a vödörrel, már rá is öntötte a vizet.

Dressler megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta:

– Rögtön abbahagyta a sikoltozást, csak a teste... rándult egy hatalmasat... mintha... mintha fel akarna ülni. De akkor már elkezdődött a csattogás; minden biztosíték elszállt, és az összes lámpa kialudt.

– És azután?

– Eltartott pár másodpercig, mire ismét látni lehetett valamit. Én értem oda elsőként Bettyhez, mármint Victor után. De addigra már halott volt.

– Ezt miből állapította meg?

– Én... kitapintottam a nyaki ütőerét, de már semmit sem lehetett érezni. Meghalt.

– Hihetetlen, nem igaz? – kotyogott közbe ismét Bellmann. – Hihetetlen veszteség ez a német filmet tekintve.

Rath a producerre nézett.

– Egyébként gyakran történik ilyesmi? – kérdezte.

– Micsoda?

– Hát az, hogy egy fényszóró egyszerűen csak így lepottyan az égből. Az a szerkezet ott fent elég ingatagnak néz ki.

Rath a producer érzékeny pontjára tapinthatott, mert az rögtön kikelt magából.

– Ide figyeljen, felügyelő úr, lehet, hogy az az állványzat kissé ideiglenes benyomást kelt, de higgye el nekem, hogy itt mindent ellenőrzünk, és mindenre van engedélyünk, kérdezze csak meg az építési osztályon dolgozó kollégáit! – Bellmann egyre jobban dühbe gurult; mondatról mondatra emelte fel a hangját. – Ez egy üvegház, tökéletes bármilyen filmfelvételre, hangfelvételre azonban már nem. Ezért is építettük át, amit még mindig nem fejeztünk be teljesen. Hangszigetelés, ugye, érti. Ez egy hangosfilm esetében fontosabb, mint a természetes fény. Arról sajnos kénytelenek vagyunk lemondani. De ami a világítást illeti, ezen a téren mindig is kiváló felszerelésünk volt, a fényszóróink a legmodernebbek közé tartoznak, amit manapság csak kapni lehet, sőt a nitraphotlámpák...

Bellmann hirtelen rádöbbent, mennyire nem helyénvaló ez a megjegyzése, amikor egy színésznőt éppen egy ilyen modern fényszóró ölt meg. Elhallgatott.

Rath a világért sem akarta megtörni a producer szavait követő nyomasztó csendet. Vannak olyan emberek, akiket éppen így lehet előcsalni a fedezékükből. De Bellmann uralkodott magán. Erre a képességére producerként nyilván szüksége is volt. A rendező már jóval nyugtalanabbnak tűnt, egyik lábáról a másikra állt, mintha vécére kellene mennie. Még mielőtt valami meggondolatlant szólt volna, Henning megtörte a csendet. A segédnyomozó egy vézna alakkal a nyomában lépett hozzájuk, akit Hans Lüdenbachként mutatott be Rathnak.

A felügyelő alaposan végigmérte az emberkét, aki szürke munkaköpenyében úgy nézett ki, mint egy alulfizetett házmester.

– Maga a világosító?

– A fővilágosító.

– Akkor tehát maga a felelős azért a fényszóróért, amely ott fent önállósította magát?

Az emberke kinyitotta a száját, mondani akart valamit, Bellmann azonban megelőzte:

– Felügyelő úr! A felelősséget a történtekért természetesen én vállalom magamra! – Mindez úgy hangzott, mintha egy bukott miniszter mondta volna, aki a lemondásával ki akarta húzni a parlamenti ellenzék méregfogát.

– Én ezt most inkább gyakorlati értelemben gondoltam – felelte Rath. – Valaki elbaltázta a dolgot. És ha nem a fényszóró-berendezés gyártója volt, akkor bizonyára az ön valamelyik embere lehetett, fővilágosító úr.

– Az lehetetlen – vágta rá Lüdenbach.

– Szokták rendszeresen ellenőrizni, hogy odafent egyetlen csavar sem lazult-e ki?

– De még mennyire! Ha a fény nincs rendben, akkor neki sem lehet kezdeni a forgatásnak!

– És ez a fluter teljesen rendben volt?

– Tökéletesen volt beállítva. Kifogástalanul világított. Azt, hogy miért adta meg magát a rögzítés, nem tudom megmondani önnek, ahhoz fel kellene menni, és közelről meg kellene nézni a dolgot.

– Még nem tette meg?

Lüdenbach a fejét rázta.

– Mégis hogyan? Az emberei mindent megtiltanak! Semmihez sem szabad hozzányúlnunk, ez volt az első, amit mondtak.

– Nyilván – bólintott Rath. – Azért mutassa csak meg annak a fényszórónak a helyét – folytatta, mire Lüdenbach egy keskeny acéllétra felé vette az irányt, amely mintha egyenesen az égbe vezetett volna. Rath azon töprengett, hogy a létra vajon csak egy olyan cingár alakot bír-e el, mint ez a Lüdenbach úr. Nem nagyon fűlött a foga ahhoz, hogy tíz méter magasan, biztosítókötél nélkül mászkáljon egy ingatag állványzaton, a tériszonya miatt azonnal gyöngyözni kezdett volna a homloka a félelemtől. Nem is nézett le, ahogy lépcsőfokról lépcsőfokra kapaszkodva mászott felfelé a szürke köpeny nyomában. Amikor követte Lüdenbachot az ingatag függőrácson, amely minden lépésnél nyikorgott és zörgött, ugyancsak megpróbált nem lenézni a mélybe. Tapogatózva haladt előre, görcsösen szorította a korlátot, és minden lépésnél a cipője orrát nézte. A lába alatt lévő vasrácson át a filmstúdió padlója végtelenül távolinak tűnt. Furcsa kép rajzolódott ki onnan fentről; a kandallószoba mellett, ahol a holttest is hevert, egy hotel recepciója és egy egyszerű küldöncszoba volt, mellettük pedig egy kávézó terasza. A kandallószoba ajtaja egyenesen egy fogdával kiegészített rendőrőrsre nyílott. Bizonyára ezeken a helyszíneken játszódott A szerelem vihara. Odalent éles fény villant. Gräf munkához látott. Rath kényszerítette magát, hogy előrenézzen. A fővilágosító egyszerűen eltűnt.

– Hékás! – kiáltotta Rath az állványzatba kapaszkodva. – Hová tűnt?

Az acélrács-labirintus fent