Gyilkos vágy

KOVÁCS NOÉMI

Gyilkos vágy

ATHENAEUM

ATHENAEUM

Budapest

© Kovács Noémi, 2014

Felelős szerkesztő: Peiker Éva

Borítóterv: Földi Andrea

ISBN 978-963-293-348-1

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Régi bűnnek hosszú az árnyéka.

AGATHA CHRISTIE

TÉNYEK

A Cseppkő utcai gyilkos személye és a történet fikció, de néhány szereplőt ebben a regényemben is hús-vér emberek ihlettek. Niedermüller Zsolt valóban a BRFK Életvédelmi Osztályának vezetője. Szabó Zita doktornőt dr. Szabó Zilia neurológusról, Kósz Zoltán magánnyomozót pedig Kószó Zoltán nyomozóról mintáztam, aki a valóságban is megállította a szerb sorozatgyilkost, Magda Marinkót. A szerb bűnöző is létező személy, a regényben megnevezett gaztetteit valóban elkövette. Az is tény, hogy a ’90-es évek elején a szerb alvilág pezsgő életet élt Szegeden és környékén.

A regényben szereplő valamennyi magyar és amerikai vendéglátóegység és helyszín létezik.

Bár mondhatnám, hogy a regény végén felbukkanó jászapáti rendőrőrs állapota nem tükrözi a valóságot, nem tehetem. Ám Jászapáti csupán egy kölcsönzött helyszín, a szóban forgó őrs valódi nevét homály fedi… Az ott dolgozó rendőröket nem szerettem volna kellemetlen helyzetbe hozni, ha mégis sikerült, tőlük elnézést kell kérnem. A könyv azon részével csupán az igazságra kívántam rámutatni; arra, hogy létezik ma Magyarországon olyan hely, ahol még a bűnnel is elviselhetetlen körülmények között kell megküzdeni.

ELSŐ RÉSZ

A hosszú hét

1.

Vége. Mindjárt vége. Erre gondolt, miközben összeszorította a fogát és izmait görcsösen megfeszítve behunyta a szemét. Halkan sóhajtott. A vihart, amely az imént elsodorta, erős széllökések követték, amik a fejét követelték. Jobb agyféltekéje elzsibbadt, látótere beszűkült. Az előtte álló alak nem mozdult. Fekete ruhája az éjnél is sötétebbnek tűnt, és vadul tépte a szél. Arcát csuklya rejtette el a nyomozó szeme elől. Sziklaszilárdan állt, kezét összekulcsolva. Úgy tűnt, földbe gyökerezett a lába. Peter Page viszont alig tudott megkapaszkodni. Egy derékig érő, méregzöldre festett oszlop segítségével próbált egy helyben maradni a Mérleg és az Október 6. utca sarkán. Nem volt messze az újságot tartó rikkancs szobrától, amelyhez egy szép fiatal lány tapadt görcsösen, miközben szorosan magához ölelt egy kis kutyát. Az állat apró vakkantásokkal jelezte, hogy fél. A Lánchíd fényei fél órája kialudtak és az utcai közvilágítás sem működött. A nyomozó nem látta, kivel áll szemben, csak az alak körvonalait tudta kivenni, és csak azért, mert egy fényszóró hátulról megvilágította. Hálás volt, hogy nem kell a vaksötétben küzdenie, pedig az árnyat körülölelő földöntúli világosság szúrta a szemét. Szerette volna megkérdezni a lénytől, mit akar, de nem tudott megszólalni, hirtelen fülsiketítő lett a hangzavar. Egy náci bombázókötelék megbontotta a téridőt és leszakított belőle egy darabot; a robbanás megrengette az egész Belvárost. A bomba a Mérleg sarkán álló házba csapódott és kis híján leszakította Page fejét, aki alig öt méterre állt az épülettől. Véres betonkövek indultak el nagy sebességgel a nyomozó felé, majd az aszfaltra csapódtak. Page felkapta a fejét: leszakadt testrészek és kisebb-nagyobb húscafatok hullottak alá az égből. Fájdalmas gyereksírás hasított az elméjébe, és kegyetlen bűz facsarta az orrát: emberi hús szaga csapta meg az orrát, friss vér folyt a lába elé. Az orkán erejű szél közben megszűnt és ködös emlékké vált. Ebben a pillanatban zuhogni kezdett az eső, amely a hulló port még a levegőben mocsokká változtatta. Barna sárrá. Az alak már közelebb állt, egészen Page előtt, úgy egy méter távolságban, tisztán és kivehetően. A nyomozó erős vágyat érzett arra, hogy közelebb lépjen, de nem bírt megmozdulni. Ezúttal neki eresztett gyökeret a lába. Szemtől szemben álltak egymással, miközben szép lassan kiüresedett körülöttük a világ; Budapestnek már nyoma sem volt. A csuklyás eltűnt, majd újra feltűnt Page orra előtt, és felemelte a fejét. A Normafás gyilkos átható tekintete nézett a nyomozóval farkasszemet.

2.

Fekete Mercedes fordult be a Cseppkő utcába. Szép környék. Ez lehet Budapest gazdag negyede – gondolta Ivan Bojević, majd lekapcsolta a fényszórót és lassított, amennyire csak tudott. Még a rádiót is lehalkította, hogy jobban koncentrálhasson. Nem volt otthon a terepmunkában, de ezt most nem akarta Borisra hagyni. Ez a pénz túl fontos. Attól tartott, hogy a vörös hajú ezt is elszúrná, ahogy az elmúlt öt kliens ügyét, és most nem akart kockáztatni. Bojević erős testalkatú, 190 centis kolosszusként a harmincas évei vége felé járt, fekete szeme fölött vastag szemöldök ívelt, ébenfekete hullámos haja kerek arcába hullt. Jellegzetes figura, akiről kiválóan lehet fantomképet készíteni. Khakiszínű ruhát és barna bőrkesztyűt vett fel, mert úgy gondolta, ebben könnyebb elbújni. A sárga kerítést kereste, amely mögött a célszemély lakott, és amit a műszerfalra post-ittel sebtében rögzített fénykép mutatott. Hunyorogva nézett körbe, mert a lámpa fényénél alig látott. Tudta, hogy egy napja van tisztázni a dolgot, különben levágják a fejét. Vagy a karját. Vagy a fülét. Bármijét. Esetleg egy vagy két szeme látja kárát. Tehát nem babra megy a játék. És a helyzetet nehezítette, hogy izzadni kezdett, ráadásul egyik kerítés sem tűnt az igazinak. Egy macska érkezett halk puffanással a motorháztetőre, eltérítve a férfi tekintetét, aki erőset fékezett és lehúzódott az autóval a padkára.

Egy pillanat sem telt el, és máris hangos ricsaj törte meg a csendet. Suhanctársaság tűnt fel az egyik kapualjban. A jól megtermett szerb zsigerből lebukott az ülésben és behúzta a nyakát. A környék veszélyesebbnek bizonyult, mint gondolta. Elég egy rossz lépés vagy egy jó memóriájú szomszéd, és lebukik. Úgy kell tennie, mintha itt se lenne, különben semmi esélye arra, hogy véghezvigye, amiért több száz kilométert autózott és hajnal óta úton volt. Bár annak, hogy mikor indult, kevés köze volt ahhoz, mennyire volt fáradt. Valójában a kölcsönadott pénz merítette le minden erejét, amit most vissza kellett szereznie. Úgy döntött, itt hagyja az autót és gyalog megy tovább, hiszen nem árt, ha nem látják a kocsit a ház előtt. Letépte a fényképet és fekete bőrdzsekije felső zsebébe tette, aztán kinyitotta az ajtót és óvatosan körülnézett, nem figyeli-e valaki. Mivel nem érzékelt semmi gyanúsat, kiszállt és elindult. Az utca meredeken ívelt felfelé a családi házak között. Bojević az órájára nézett. Tíz értékes percet vesztett, úgyhogy kicsit meggyorsította a lépteit. Amint a ház tulajdonosát szitokszóval emlegette, meg is látta a sárga kerítést. Megállt, elővette a fényképet és vetett rá egy pillantást. Igen, ez az a ház, amit keresett. Itt laknak Csepregék. Mutatóujjával megnyomta a csengő gombját. Az emeleti ablakban fény gyúlt. Alig két perc múlva Csepreg már egy köntösben állt a teraszon és nagyon dühösnek látszott.

– Ki a fene vagy? – kérdezte.

– János? Ivan vagyok – mondta a szerb sajátos akcentussal, magyarul.

A negyvenes, magas, vállig érő barna hajú férfi visszalépett a házba és bevágta maga mögött az ajtót, mire a húskolosszust elöntötte a düh. Szétfeszítette a vaskaput és rohanni kezdett a bejárat felé, amin aztán olyan erővel dörömbölt, hogy a négypontos erősítésű ajtó berepedt ott, ahol az ökle érte.

– Nyisd ki, te szemét! – Üvöltésére a szomszéd háznál fény villant.

Mivel Csepreg nem reagált, a szerb úgy döntött, testének teljes tömegét, vagyis mind a százötven kilóját a bal lábára helyezi, hogy felemelhesse a jobbat. Saját módszerével erősebbet rúgott bárki másnál, és nem kellett sok ahhoz, hogy bárhova bejusson. Úgy, ahogy a krav-maga edzéseken tanulta, a lábát csípőből lendítve darabokra törte a bejárati ajtót, aztán az emelet felé vette az irányt. Csepreg, aki a lépcső alatt várt a megfelelő pillanatra, látta, hogy Ivan az emeletre megy, és addig kirohant az ajtón. Pechjére a szerb észrevette és utána eredt. Tíz métert sem tudott megtenni, mire utolérte. Bojević két kézzel megragadta és az arca elé húzta Csepreg arcát. Érezte a félelmét, és ez most még jobban felpörgette.

– Mit képzelsz, te féreg? Elfuthatsz Ivan elől? Vége a családodnak, érted?– Az erős akcentus most ijesztőbben hangzott, mint amikor nyugodt volt. – Hol a pénz, mi?

– A házban – közölte Csepreg remegő hangon. – Azért mentem be, hogy előkeressem.

– Akkor hová futkorászol az éjszakában?

– Rám rúgtad az ajtót, ember, esélyem sem lett volna, hogy tisztázzam magam, nem? Nézd, ha most szépen visszamegyünk, kulturáltan elrendezzük és nem is láttuk egymást többet, jó? – Bojević engedett a szorításból és letette Csepreget. – Csak menjünk szépen vissza, és semmi hülyeség. Mindenki minket néz!

A szerb most vette észre az ablakokból bámuló arcokat. Bár az előbb megnyugodott, ettől megint ideges lett, de ezúttal magára. Hogy lehetett ekkora barom? Most az egész utcát ki kell irtania! Elhatározta, hogy előbb megszerzi, amiért jött, visszaveszi a pénzt, amit a főnök kölcsönadott, aztán majd eldönti, hogyan tovább. Vállból nyílegyenesen előre lendítette a karját, és egyetlen gyors mozdulattal eltörte Csepreg orrát.

3.

A péntek este ellenére a fogda szokatlanul üres volt, amitől a Teve utcai Rendőrpalota is csendesebbnek tűnt, mint máskor ilyentájt. Csupán néhányan lézengtek a tizediken lévő életvédelmi osztályon, és csak azért, hogy egyetlen irat se hiányozzon a soroksárihoz. Page-nek és Kovácsnak ez lett a második közös ügye, és arra a következtetésre jutottak, hogy az asszonyt futás közben ketten megtámadták és megölték; erre megvolt minden bizonyíték. Most a vádemelés következett. Az ügyész bejelentette, hogy hétfőn át is ugrik a két gyilkos elleni vád irataiért. Page az irodájában ült. Fejjel az asztalra esett, amikor elvesztette az eszméletét.

– Főnök! – Csapó Laci, a nyomozó fiatal asszisztense, a vállát rázva próbálta felébreszteni. És a módszer hatásosnak bizonyult, mert Page lassan kinyitotta a szemét.

– A rohadék! – szólalt meg halkan. A nyomozó volt, mégis idegenül hangzott neki, mintha valaki más hangján szólt volna.

– Megint rohamod volt?

– Miért nem hagy nyugodni?

A Normafás rendszeresen visszajárt Page-hez, ezt már megszokta. De azt fel nem foghatta, hogy miért. Érzékelte, hogy az irodában van, ahogy azt is, hogy az arca és rövid, szőke haja nedves lett az asztalra kiömlő kávétól, amiből Anna fényképére is jutott. Sőt, a padlóra is. Csapó lehajolt és felvette a bögrét.

– Megint a Normafás volt? A nácik? Ugye, tudod, hogy a németek sosem bombázták Budapestet, az amerikaiak viszont… – hirtelen elhallgatott, mert majdnem elfelejtette, hogy a főnöke félig amerikai. Rájött, hogy súrolja a lélektani határt.

De a jóképű nyomozót annyira kimerítette a migrén, hogy nem hallotta a mondatot. A feje lüktetett. Egy egyszerű mozdulatra is alig futotta tőle, mégis erőt vett magán és lassan Csapó felé fordult. Magában kutatott a válasz után, de csak nem akart összeállni a kép. Egyszerűen nem értette, miért üldözi őt a normafás gyilkos.

– Olyan ez, mint az első szerelem! – próbálta humorral oldani a hangulatot Csapó. – Újra és újra eszedbe jut.

Ha még az lenne! – gondolta Page, de mivel kimondani nem akarta, mozdulatlanul nézte a nyomozótanoncot.

– Főnök, ez így nem lesz jó!

– Csapó! – Page olyan dühvel üvöltött rá, amivel magát is meglepte. – Ne avatkozz bele!

– Ne kiabáljon, ez egy munkahely!

Az erős, határozott hang a nyomozó háta mögül hallatszott. Niedermüller Zsolt ezredes, a BRFK életvédelmi osztályának vezetője már egy ideje az ajtóban állt és kettejüket figyelte. Tisztában volt vele, hogy a nyomozónak a normafás ügy óta fokozatosan romlott az állapota. Naponta kapott panaszos feljegyzéseket a beosztottjaitól, ügyészektől, szakértőktől, sőt, egyszer még egy szemtanútól is, amelyek mind arról szóltak, hogy Peter Page megőrült. Azt írták, dühkitörései vannak és rátámad mindenkire. A főnök tudta, hogy aludni sem tud, de eddig bármit bízott rá, mindent megoldott. Most viszont úgy látta, hogy a betegség a munkája rovására megy. Eljött az idő, hogy beavatkozzon.

– Kérek engedélyt, hogy megmagyarázzam – közölte Page, aki lassan felemelkedett a székről, amikor észrevette az ezredest.

Niedermüller az asztal elé lépett és előrehajolt. Tíz centi sem maradt közöttük.

– Nincs mit magyarázni, Page. Hazamegy pihenni, nincs apelláta! – Most Niedermüller nézett vele farkasszemet. – Ha meglátom az irodában, a folyosón, vagy akár csak a Teve utca közelében, gondoskodom arról, hogy többé ne lehessen nyomozó. Megértettük egymást?

Page tiltakozni akart, de mire megszólalt volna, az ezredes kifordult az ajtón. A nyomozó visszahuppant a székbe, ránézett Csapóra, aztán a fényképre, amin Anna mosolygott, és a tenyerébe hajtotta a fejét.

4.

A helyszínelők parancsnoka a bal kezére is felhúzta kék kesztyűjét és leguggolt, hogy közelről megvizsgálhassa az áldozatot. Kiss alezredes még csak negyven múlt, de már erősen őszült. Zömök testalkatával és 160 centijével kitűnt átlagos magasságú társai közül. Mivel szeretett alapos munkát végezni, igyekezett a holttest minden porcikájára vetni legalább egy futó pillantást. Arról, amiről úgy gondolta, fontos lehet, fényképet és jegyzeteket is készített. Kizárólag hagyományos papírt használt azóta, hogy az iPadje egyszer felmondta a szolgálatot és minden terhelő bizonyítékot magával rántott. Azóta a tollát határozottan megbízhatóbbnak tartotta. Ezúttal három emberrel jött a helyszínre és mindegyiknek kiosztott egy feladatot. Az egyikük a környezetet vizsgálta, benézett a polcok mögé, kihúzta a fiókokat, amíg a másik DNS-mintát vett és a szabad szemmel nem látható anyagmaradványokat rögzítette a vegyész szakértőnek, a harmadik pedig kamerázott, az egész munkafolyamatot rögzítette. A kétrét hajtott fehér műanyagra nyomtatott 1-es szám az áldozat mellé került, ahogy mindig. Csepreg felesége nyitott szemmel, háton feküdt. Kezét széttárta, akárcsak az angyal, amit kisfiával rajzoltak telente a kertjükben magasodó hóba. Csakhogy ez a hóangyal, a többivel ellentétben, a két szeme közé egy golyót is kapott. Napbarnított arcára és a feje alatt lévő perzsaszőnyegre rászáradt a vér, ami hosszú, gesztenyebarna hajába is beleragadt. A harmincas éveiben járt. Ocelotmintás, egyrészes, térdig érő, márkás, méregdrága ruhát viselt, amiből látszott, hogy Csepregéknek van mit a tejbe aprítani. Kilencéves kisfia a kanapén ült és lábát lóbálva a sürgő-forgó kékruhásokat nézte. Kiss időnként rápillantott, hogy minden rendben van-e vele. Arra tippelt, fel sem fogta, mi történt, talán azt sem érti, kik ők és miért vannak a nappaliban. Eközben Tamás kishúga, a kétéves Gina a kiságyában aludt édesdeden a gyerekszobában. Kiss találgatott. Talán a gyilkosság idején sem volt ébren. A rendőrséget Csepreg hívta ötkor, pontosan egy órája, amikor hazaért. Most a helyszínelők mellett állt és figyelt.

– Azt mondja, ön nem aludt itthon? – kérdezte Kiss, annak teljes tudatában, hogy ezt megkérdezni nem az ő dolga, hanem a nyomozóé, aki bármelyik pillanatban megérkezhet. Egyszerűen győzött benne a kíváncsiság. A kamerázó helyszínelő a férfi felé fordította az objektívet. Zoomolt, élességet állított, aztán szűkszekondban megállapodott. Közeliben akarta mutatni az áldozat férjét.

– Nem, mint már mondtam, összevesztünk Barbival, és kirakott otthonról. Egy kórházban aludtam, ami a körülményekhez képest, azt hiszem, jó döntés volt.

– Legalább helyrerakták az orrát – nyugtázta Kiss. – A lába is tegnap tört el?

– Az a barom… – válaszolta feldúltan. – Igen.

Mivel guggolás közben megerőltető egy álló ember arcába nézni, Kiss nem folytatta. Inkább elővette a 2-est fémből készült, szürke dobozából és a holttest lába melletti, kicsi, kerek, fehér úszómécsesek mellé rakta. Ezekből tízet számolt össze és még néhány füstölőt, amiből egy el is égett és a halott szagával elvegyülve jellegzetes aromát kölcsönzött a levegőnek. Ezt a szokatlan szeptemberi meleg megfejelte még eggyel. Tisztában volt vele, hogy magasabb hőmérsékleten hamarabb kezd bomlani a holttest és egyre erőteljesebb bűzt áraszt. Azon törte a fejét, hogy rég volt ennyire nagy a hőség ősszel, és hogy ilyen rohadt üggyel is rég találkozott már, mint ez a mostani. Utoljára főiskolás korában. Minden csupa vér volt a holttest közelében. Aztán megállapította, hogy a tetthely úgy fest, mintha valamilyen szertartás helyszíne lenne. Az asszony bal kezében egy sárga cetlit tartott, rajta három számmal: 3, 6, 3. Ebből és a fecni jobb széle felé húzódó tollvonásból Kiss arra következtetett, hogy a nő nem tudta befejezni, amit akart. Szeretett nyomozni, magában. Vajon a rituáléhoz kötődő számokat írta le, vagy valami mást? Mindenesetre nem jött neki össze, gondolta, mert valaki lelőtte. A lövedék bemeneti nyílása pontosan a két szeme közötti vonalra esett. A lyuk körül úgy másfél centis átmérőjű fekete kört hagyott maga után a szétszóródott lőpor. Látszott, hogy az orra és a szája mellett ezen keresztül távozott a vér. Végigfolyt az arcán és lecsöpögött mellé. Kiss arra kérte a nyomokat rögzítő hadnagyot, fordítsa meg a testet, hogy megnézzék, megvan-e a kimeneti seb. Arra számított, hogy az asszony fejének hátulján tölcsérszerűen kiszélesedő nyílást lát, ami nagyobb, mint az arcán elhelyezkedő, de csalódnia kellett. Nem volt semmilyen lyuk. Arra tippelt, hogy a golyó az áldozat fejében maradt, de azért alaposan belekotort a véres masszába, hátha talál benne valamit.

– Jackpot! – szólalt meg Kinyó Tibi, a legfiatalabb, és a nő felé fordította a kamerát. Jobb mutatóujjával megnyomta a zoom gombját, hogy közeliben vehesse az arcát – Mindent vitt!

– Hogy te mekkora barom vagy! – mondta Koleszár, aki épp az áldozat hajszálát helyezte egy műanyag zacskóba. – Gondolj arra, hogy ezt a bíróságon is levetítik majd! Mellesleg, ha mindent vitt volna, most a nő agyvelejében kellene turkálnunk. Tudod, milyen az? Én ott voltam a jászberényi Taczmann-ügynél. Na, az mindent vitt, ember! A gyilkos egyetlen eszközzel, saját erőből verte agyon az áldozatait. A fal is véres volt! Mindenhová jutott az agyvelejükből. Hidd el, nem akarsz te olyat!

Ebben az idillinek nem igazán nevezhető pillanatban futott be Kovács. Akkora lendülettel nyitott be, hogy magával sodorta az ajtó melletti asztalkán addig békésen pihenő, Szung korabeli vázát. Azonnal megállapította, hogy a dísztárgy csillagászati magasságokban definiálható értéket képvisel, vagyis az ő pénztárcájának elérhetetlen. Kovács István alezredes Page társa volt a normafás eset óta. Feladta „Pest megyés" csoportvezetői posztját, de nem bánta. A szőke amerikai nyomozó legnagyobb bánatára Kovács kedvelte őt. Nem mintha Page-nek kifogása lett volna a társa ellen, de jobban szeretett a saját tempójában, egyedül nyomozni. Niedermüller viszont tudta, mit csinál, amikor egy csapatba rakta őket. Kovács legalább egy tízessel idősebb volt Page-nél, és bizonyos ügyekben tapasztaltabb; jól kiegészítette a harmincnégy éves nyomozó zseniális képességét, miszerint bármilyen rejtély megoldását képes kiszimatolni. A hiperozmiás Page-et emellett vérbeli kopóösztönnel is megáldotta a sors.

– Mi az ábra, fiúk? Megint egy széplány? – kérdezte Kovács, akinek azonnal elment a kedve a viccelődéstől, amint meglátta a kissrácot a kanapén. Fejével Tamás felé biccentett. – Ő mit keres itt?

– A fia – közölte Koleszár, aki még mindig az áldozat hajával volt elfoglalva.

– Neki itt semmi keresnivalója – mondta Kovács.

– Tudom, mire gondolsz – szólt közbe a helyszínelők vezetője –, de már mindent látott. Ő talált rá.

– Ugye, maradhatok? – Szemmel láthatóan a kisfiút egészen felvillanyozta az érkezése. – Nyomozó bácsinak tetszik lenni?

– Az vagyok – válaszolta Kovács negédesen, bár elszörnyedt annak hallatán, hogy egy kilencéves látta meg először a saját anyja hulláját.

Minden jóérzésű nyomozót elkeserítene, de Kovácsot különösen érzékenyen érintette, mert egy évekkel ezelőtti ügyére emlékeztette. Hét éve egy alig kilencéves kislány talált rá kirabolt nagymamája tetemére, akit a nappalija csillárjára akasztottak fel. Ők ketten, a nagymama és az unoka, együtt laktak. A kislány csak azért úszta meg, mert fényes nappal gyilkolták meg a nagyit, amíg ő az iskolában volt. Semmit sem látott. Mégis gyorsan felfogta, mi történt. Azóta ilyen-olyan csínyekből és betörésekből tartja fenn magát, de a legutóbbi hírek szerint már komolyabb bűnök felé is fordult: két évvel idősebb lányokat futtat, mióta elszökött az intézetből. És miközben Kovács egy újabb rémképen elmélkedett, Kiss rájött, hogy tévedett a kisfiúval kapcsolatban. Okosabb, mint gondolta, és feltehetően tisztában van vele, mit is csinálnak ők. A kamera Kovács felé fordult, aki intett a kezével, hogy ez most nem jó ötlet, így az objektív továbbmozdult, hogy újra a holttestet mutassa. A hangot viszont tovább rögzítette.

– Hogy hívnak? – kérdezte Kovács.

– Csepreg Tamás.

– Mondd csak, nem akarsz a szobádba menni, Tomi? – A nyomozó karon fogta és felállította a kanapéról. – Gyere, mutasd meg, hol van, jó?

– Éhes vagyok – szólalt meg a kissrác. – Eszünk valamit?

Csepreg a konyhaasztalnál ült és egy papírra firkálgatott magába roskadva. Neki eszébe sem jutott a kaja, ahogy az sem, hogy a fiának biztos korog a gyomra. Még a kislányára sem vetett egy pillantást sem azóta, hogy hazaért, pedig ő volt a kedvence. A toll szinte átlyukasztotta az anyagot, olyan sokszor húzogatta előre-hátra maga előtt.

A következő másfél órában Kovács felváltva kérdezte ki az apát és a fiút, rendelt pizzát a gyereknek, beszélt a helyszínelőkkel, dohányzott, jegyzetelt, mindent megfogott, felemelt, nyomokat keresett, azaz teljesen elfáradt. Most már érezte a társa hiányát. Elővette a mobilját, de nem azért, hogy Page-et hívja. Anna számát kereste, mert a legfontosabbról majdnem megfeledkezett. A gyereknek pszichológusra volt szüksége.

5.

Szombat reggel tízkor Page az ágyában ült betakarózva; a tévé távirányítóját babrálta. Azon töprengett, bekapcsolja-e. Mi lehet benne ilyenkor? Híradó? Egy vicces tévésorozat vagy egy krimi, aminek már az elején tudja a végét? Néha ilyesmikkel szórakoztatta magát, de most igazából egyik sem érdekelte. Könyvet sem akart a kezébe venni, az már éjjel sem ment. A sorok között is a Normafás arcát látta. Egyfolytában azon töprengett, hogy üzenni akar valamit, amit neki meg kellene értenie. Ráadásul úgy érezte, az ő hibája, hogy vele most nem lehet zöld ágra vergődni. Letette az irányítót a kezéből. A falnak dőlt, két karját összekulcsolva eltakarta a szemét. Egy percig sötétben akart maradni, hátha rájön valamire, de semmi használható nem jutott az eszébe. Semmi olyasmi, ami csak kicsit is segítene kiszabadulni a pokolból. Dühös volt magára. Dühös az árnyra, a nácikra, mindenkire. Még a szomszéd macskája is idegesítette, pedig az aztán tényleg nem tehetett semmiről. Tudta, hogy ez így nem mehet tovább, és szerencsére ezt Anna is tudta. A pszichiáter délre ígérte magát, és kizárólag a szőke nyomozó miatt ült a repülőre, hogy munkát kérjen Niedermüllertől. Page érezte, hogy ideje összeszednie magát. Kikászálódott az ágyból és a konyhába indult, hogy főzzön egy tüsszögőst. Mostanában így nevezte a kávét, mert egy ideje mindig elkapta a tüsszögőroham, ha beleivott, de ez nem zavarta különösebben. Jó erőset főzött, majd kikapcsolta a kotyogóst és elindult a nappali felé, de előbb betért a fürdőszobába. Vetett egy pillantást a tükörképére. Egy percig némán bámulta karikás szemét, majd megállapította, hogy a terveivel ellentétben tegnap is elfelejtett borotválkozni, mert a borostája mára rövid szakállá nőtt. Becsoszogott a nappaliba és leült kanapéra. Bekapcsolta a tévét: a híradó ment.

A tudósító közölte, hogy a Cseppkő utcában meggyilkoltak egy fiatal nőt, akire kilencéves kisfia talált rá. A riportban megszólalt egy szomszéd, aki elmondta, hogy éjjel két férfi verekedett az utcán, és hogy szerinte közük lehet a gyilkossághoz. A rendőrség kizárta az önkezűséget, de a nyomozás érdekében további részleteket nem volt hajlandó elárulni. Page szenvtelen arccal pislogott néhányat a képernyőre, mintha nem is Budapestről szólt volna a híradó, aztán kikapcsolta a készüléket. Üres kávésbögréjére bámult. Felállt és letette a kisasztalra. Amikor az ablakhoz lépett, hogy elhúzza a sötétítőt, észrevette, hogy Anna száll ki egy sárga taxiból. Talán meglepte volna, hogy ilyen korán, ha lett volna ideje belegondolni. Csakhogy valami más, pontosabban valaki más terelte el a figyelmét. Egy magas, fekete hajú férfi is kiszállt vele együtt. Magához húzta a szépséget, és szorosan átölelte. Mivel a kocsi csomagtartójában maradt egy nagyobb bőrönd, amit a sofőr nem vett ki, Page rájött, hogy a férfi Annával utazott. Talán egészen New Yorktól. Lehet, hogy a repülőn ismerkedtek össze, vagy esetleg előtte, a váróban; akárhogy is, az ölelés túlságosan bensőségesre sikeredett. Ez nagyon nem tetszett neki. Aztán észrevette a bőröndön a New York-i ragacsot és máris sejteni vélte, kit lát. Csakis Anna férje lehet az illető, aki visszaült a taxiba és továbbhajtott. Megszólalt a csengő. A nyomozó nem tudta, mitévő legyen. Beengedje vagy sem? Ha nem, az illetlenség, ha igen, talán örök és maradandó sebet szerez, amit sohasem fog kiheverni. Anna még egyszer csengetett. Már majdnem sarkon fordult, amikor Peter Page úgy döntött, lesz, ami lesz, kinyitja.

6.

Niedermüller nem költözött feljebb. Az országos rendőrfőkapitány kérését, miszerint legalább a tizenharmadikon kellene dolgoznia, azzal hárította el, hogy ő is csak egy nyomozó a sok közül. Csak most magasabban van. Harmat János duzzogva, de végül beleegyezett, hogy az ezredes a tizediken maradjon a beosztottjai mellett. Csak annyit kért tőle, tartson szigorú fegyelmet, mert a nyomozók könnyen elkanászodhatnak, és akkor – a hatás kedvéért mindig az éppen előtte álló szavait idézte – „seggre ül a fegyelem". Az pedig kétségtelenül nem tesz jót. Ugyanis ha a fiúk lazsálnak, a gyilkosok is eldurvulnak, és ki tudja, hogyan tudják majd őket megállítani. Az ezredes nem látta ennyire borúsan a helyzetet, de nem kívánta a tábornokkal megosztani a gondolatait, inkább csak annyit mondott, vette az adást, és engedélyt kért, hogy távozhasson. A főkapitányi emeletről, a tizenötödikről, vagyis a Rendőrpalota legtetejéről külön lift szállítja az utasokat lefelé, nem az, amivel a kisebb posztokban dolgozókhoz lehet eljutni. Pusztán óvintézkedésből. Ez egyben azt is jelenti, hogy ha a kapitány a földszinti aulába kívánna menni, egyszer mindenképpen át kell szállnia. Niedermüllernek nem kellett, de nem is az aulába tartott. Kiszállt a liftből és elindult az irodája felé, ami mindig nyitva állt beosztottjai előtt, és ami még szombat délelőtt sem volt üres. Kovács ott ült a bőrkanapén és egy kávét kavargatott.

– Pisti, mit akarsz? – kérdezte Niedermüller, és magukra zárta az ajtót.

– Kérek engedélyt, hogy elmondhassam.

Kovács felpattant, amikor belépett a főnöke.

– Hagyjuk már ezeket a formális baromságokat, mondjad! – Niedermüller a kanapé felé biccentett a fejével, hogy üljön le, ő pedig lehuppant a vele szemben lévő fotelbe.

– Nem fog menni, főnök – jelentette ki határozottan Kovács.

– Mi nem fog menni, Pisti?

– Nem tudjuk Page nélkül megoldani a Cseppkő utcai gyilkosságot!

– Miért, mi a gond?

– Az, hogy Page-en kívül egyikünknek sem volt még rituális ügye.

– Rituális?

– Igen. A tetthelyen mécseseket, füstölőket meg ilyesmiket láttam, szerintem ez valami beavatás, vagy valami ehhez hasonló szertartásos kivégzés lehet, ami nálunk nem gyakori, Page viszont látott ilyet Los Angelesben, és…

– Pisti, ugye tudod, hogy Page beteg? – Niedermüller Kovács szavába vágott.

– Főnök, nem megy nélküle. Vagy Page lelkét ápolgatod, vagy a gyilkosét. Neked kell döntened!

Niedermüller a szája elé emelte mutatóujját, miközben hüvelykujjával megtámasztotta az állát, és kinézett a Rendőrpalota nagy üvegablakán. Bár a szombati napra nem jellemző a reggeli csúcs, ma valami történhetett, mert az egész Róbert Károly körút beállt. Niedermüller arra tippelt, hogy az Árpád híd dugult be. Az autósok dudáltak, az emberek hosszú, tömött sorokban egymást lökdösték a Teve utca előtti buszmegállóban, mert a busz is elakadt valahol.

– Elakadtunk, főnök – kontrázott Kovács, aki észrevette, hogy főnöke az autókat figyeli. Érezte, hogy már csak egy pici kell az áldásához.

– Nem tudom, Pisti, nem tudom – motyogta maga elé Niedermüller.

Az ezredes úgy tartotta, hogy Page a legjobb embere. Más körülmények között azonnal rávágta volna, hogy az övé az ügy, de most a szőke nyomozó egészsége, talán az élete forgott kockán. Ez volt a mérleg egyik serpenyőjében, a másikban pedig egy gyilkos. Mint minden döntés előtt, most is hosszan mérlegelt.

– Hagyjuk pihenni, megoldjátok egyedül – mondta ki végül. – Nem jöhet vissza.

Az ezredes intett, hogy befejezte. Kovács pedig megértette: itt az ideje, hogy távozzon.

7.

– Úristen, ne haragudj! Tudom, hogy delet mondtam. Felébresztettelek?

Annán nem fogott az idő. Vannak nők, akik egy év alatt évtizedeket képesek öregedni. Megjelennek a szarkalábak a szemük sarkában, őszülni kezd a hajuk, még kicsit meg is görnyednek… Na persze, nem mindegy, melyik korban jelentkeznek a tünetek, de nyilvánvalóan nem abban, amiben Anna volt. Még mindig a harmincas évei elején járt, és Page azt hitte, nem lehet annál szebb, mint amikor megismerte. Rájött, hogy tévedett. Tátott szájjal nézte, mint egy kisfiú, amikor nyáron végre meglátja a fagyis standot. Anna elnevette magát.

– Azért nem gondoltam, hogy ekkora meglepetés leszek.

– Nem is! Csak nem rád számítottam.

A nő arca ravaszkás, kacér mosolyra derült. Pszichiáterként ennél jobb magyarázatokkal is találkozott.

– Kérsz egy tüsszögőst?

Még mindig az ajtóban álltak. Anna teljes menetfelszerelésben, Page talpig pizsamában, kócosan.

– Hogy mit?

– Kávét.

– Attól te tüsszögsz?

– Előfordul.

– És migrénes vagy. – Ez már egészen úgy hangzott, mint egy orvos kijelentése, aki a kórképet elemzi. A kacérságnak nyoma sem maradt.

– Azért ez nem újdonság. Kérsz vagy sem?

– Lehet róla szó, feltéve, hogy beengedsz!

Page most vette észre, mekkora barom. Anna körülbelül tíz perce állt már vele szemben nehéz csomagokkal a kezében. Odanyúlt a legnagyobbért és átvette tőle.

– Végleg hazaköltözöl, vagy csak egy évre jöttél? – poénkodott, hogy elvonja a nő figyelmét udvariatlan viselkedéséről.

– Page, én nő vagyok! Nekem nem elég hét póló, hét alsógatya és hét pár zokni egy farmer mellé egy hétre.

A nyomozó felnevetett és intett, hogy jöjjön be. A hidegkúti lakás igazi bunkerré változott, amióta Anna nem látta. A sötétítőfüggönyhöz vezető ösvény másik vége a konyhába futott. Ez volt az, amit Page kitaposott. Ezt az utat keresztezte a nappalit a terasszal összekötő „tiszta folyosó". A padló többi részén vastagon állt a por. A pszichiáter jobbra számított, de nem lepte meg, amit látott. Page élettere a lelkiállapotát tükrözte. A földön a Normafás aktájának másolata hevert, papírok szanaszét, kilences Parabelluma pedig az asztalon, megtöltve, csövével a bejárat felé, mintha várna valakit. Anna azon morfondírozott, vajon egy eltévedt betörőre vagy egy bosszúszomjas gyilkosra számított-e a nyomozó, amikor odatette.

– Mikor takarítottál utoljára? – kérdezte kimérten, miközben a kezével helyet csinált, hogy leülhessen. Page a konyhából kiabált a szobába.

– Nem tudom, van annak úgy egy éve is.

– Page! – kiáltott rá Anna. – Mi a fene van veled?

– Nem jön ide senki – magyarázkodott Page egy kávésbögrével a kezében, amit letett Anna elé, majd szorosan mellé ült. Jobb karja hozzásimult a nő bal karjához.

– Mondhatnám, hogy a kutya se, bár ez nem igaz. A szomszéd macskája néha az ajtó elé tesz egy félig rágott egérdarabot. Biztos úgy gondolja, hogy éhes vagyok. – Page elröhögte magát. Anna felpattant.

– Szedd össze magad, elmegyünk!

A nő úgy gondolta, megtalálta a megoldást. A friss levegő jó lesz első lépésnek.

– Hová? – kérdezte Page őszinte érdeklődéssel, mintha a házán kívül nem is létezne más világ.

– Enni. Reggelizni fogunk.

– Kimegyünk?

– Igen. Kiviszlek innen a napra, a levegőre, a fák közé, bárhová, csak el innen. Megvan még a kedvenc reggelizőhelyed?

– A Gerlóczy?

– Az.

– Talán. Az egérdarabokon kívül csak pizzát láttam mostanában.

– Micsoda?

– Csak vicc volt, Anna, vicc volt, vicceltem! – nevetett Page. – Tegnap még bent voltam és dolgoztam, de Niedermüller egy állat. Nem enged a Palotába.

– Jól teszi – állapította meg Anna.

Page nem erre számított. Maga sem értette, hogy lehet, de ez az egy mondat is elég volt ahhoz, hogy kikeljen önmagából. Érezte, ahogy elönti a düh. Ingerülten reagált.

– Te is az ő pártját fogod?

– Hé, hé, nyugi! Én csak azt mondom, tényleg rád fér a pihenés.

– Minek?

– Hát talán azért, mert ha nem alszol, nem áll össze a kép.

Page elgondolkodott. Lehet, hogy túl sok az infó, ezért nem érti a Normafást? Ha többet aludna, megértené? Lehet, hogy Anna most fején találta a szöget? Ebben igazán szeretett volna hinni, mert egy ideje nem ment neki a gondolkodás. Nem látott át a káoszon, nem értette meg a gyilkosok rendszerét. Senkinek sem mondta bent, de a soroksáriét sem. Abban bízott, hogy a bizonyítékok elegendőek ahhoz, hogy a két férfit elítéljék, és nem számít majd a miért. Egyre inkább a hatalmába kerítette az érzés, hogy szereti ezt a nőt, és kezdett jobb kedvre derülni, csakhogy az állapot nem tartott sokáig: eszébe jutott a tenyérbemászó alak a taxinál. Elment a kedve a reggelitől. Mégis lezuhanyozott, felöltözött és megborotválkozott. De csakis Anna kedvéért.

8.

Fekete az életvédelmi osztály folyosóján toporgott egy ideig, aztán elkezdett fel-alá járkálni, mint akinek kilométerhiánya van. Eközben társa, Seregi Kati a falat támasztotta, Csapó pedig a tollával játszott az ezredes nyitott ajtaja mellett guggolva. Arra vártak, hogy Kovács megérkezzen és beavassa őket a nyomozás részleteibe. Az ezredes ugyanis különösen kiemelt ügynek nyilvánította Csepregné meggyilkolását, és mivel Page nem volt elérhető, a felderítésébe két tapasztalt nyomozót is beosztott Kovács és Csapó mellé. A Fekete néven emlegetett életvédelmis Kovácsnál is régebb óta volt a pályán, hatvan felé járt. Nevét nem sokan ismerték, és nem véletlenül. Mivel a Barankovics Zoltánt nem tartotta elég zsarusnak, ő maga szoktatta rá a társaságot az új, rövidebb változatra, hiszen mindent szeretett, aminek köze volt a fekete színhez. Szerette a kávét, de szigorúan tej és cukor nélkül és persze szerette a fekete hajú nőket. Fekete autóval járt, fekete pólókba meg nadrágokba bújt, és haját is feketére festette, amint megjelent halántékán az első fehér hajszál. És egyébként is így volt az egyszerűbb. Ő volt az egyetlen, akinél Harmat tábornok is elegendőnek tartotta, ha a neve helyett a jegyzőkönyvre is csupán azt írja: Fekete. Mindenki másnál megfeddés és hosszú eltiltás járt az ilyen vétségért.

A mellé osztott Seregi Katalin tapasztalt nyomozó, pár évvel idősebb Page-nél. Hosszú barna hajú, dögös nő, akit pengeéles elméje miatt helyezett a csapatba az ezredes. Amellett, hogy világéletében jól lőtt és érdekelték a marokfegyverek, az akták rendszerezését is nyugodtan rá lehetett bízni, a feje ugyanis olyan volt, akár egy adattár. Elég volt egyszer átfutnia egy dátumot és örökre megjegyezte, egyszer ránéznie egy képre és mindent fel tudott idézni róla, egyszer felírnia valamit, vagy csak hallania egy mondatot, és bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között előkotorta a memóriájából, ha arra volt szükség. Az ilyen nyomozó valódi kincsnek számít, különösen a kiemelt ügyeknél, amelyekről messziről látszott, hogy nem elég hozzájuk a rutin. Csepreg, a férj nem tett beismerő vallomást, nem találták meg a gyilkos fegyvert, nem hirtelen felindulásból elkövetett emberölés volt, ahogy a legtöbb budapesti életellenes balhé. Hidegvérrel kiterveltnek, egy profi munkájának tűnt.

Kovács egy papírpoharas kávéval és egy vastag adriával a kezében érkezett. A BRFK életvédelmi osztályán ezekben a kék dossziékban tartják a kisebb-nagyobb balhékat, amelyekből a komolyabbak a nyomozás végére akár ötven-hatvan adriásra is felduzzadnak. A csapat vezetője Page-dzsel közös szobájába invitálta a társaságot, amit rögtön ki is nevezett főhadiszállásnak. Mivel a társa költözött be hamarabb, ő dönthette el, milyen legyen az enteriőr, Page pedig ragaszkodott hozzá, hogy az égvilágon semmi se függjön a fehér falakon, így nagyobbnak és világosabbnak tűnt a picike helyiség. Persze a berendezést sem a Ritz stílusa ihlette: két barna íróasztal állt a szobában egymással szemben a hozzájuk tartozó székekkel, meg még egy, ha valakit ki kellene hallgatni, valamint egy kétajtós szekrény. Ennyi volt az egész. Kovács Page asztalának háttal helyezkedett, hogy kényelmesen láthassa a székeken ülő kollégáit. Szűkösen bár, de elfértek. A csoport vezetője körbeadogatta a fotókat, amit a nyitott kapcsos dossziéból vett ki. A Cseppkő utcai gyilkosság első adriájába a jegyzetek mellé az a száznegyvenöt fénykép is bekerült, ami a tetthelyen készült, és amit most minden nyomozó a kezében tarthatott: a legtöbb fotón a holttest látszott különböző szögekből és részletekben, a többin minden más, ami ott helyben fontosnak tűnt.

– Először is, van egy rossz hírem – szólalt meg Kovács. – Csapó, ez a te feladatod lesz!

– Micsoda, főnök? – kérdezte kíváncsian az asszisztense.

– Épp most akarnám elmondani.

– Elnézést.

– Szóval, Csepregnére a kilencéves fia talált rá.

– Úristen! – Seregi elámult a hír hallatán. – De hát az azt jelenti…

– Hogy valakinek ápolnia kell a lelkét – fejezte be a gondolatot Kovács. – Üdv a klubban! Egyébként, ha néztetek volna tévét, amit nem szoktatok, reggel bemondta a híradó. De nem ez a rossz hír.

Seregi a tőle balra ülő Fekete felé fordult, hátha sikerül olvasni a gondolataiban. Azt találgatta magában, vajon mi lehet még ennél is rosszabb hír; csakhogy Fekete rutinos vén rókaként tisztában volt vele, hogy a kérdésre millió válaszlehetőség létezik, és tényleg lehetnek az iméntinél sokkal súlyosabbak is, úgyhogy inkább Kovácsot nézte. Biccentett a fejével, hogy mondja már, nem kell a még hosszabb hatásszünet. És Kovács meg is szólalt.

– Azt a csinos golyót, amit a hölgy