Talált tárgyak országa

Cecelia Ahern

Talált tárgyak országa

Fordította

Hussami Péter

A fordítás alapjául szolgáló mű

Cecelia Ahern: A Place Called Here

(London: HarperCollins, 2006)

Athenaeum

Copyright © Cecelia Ahern, 2006

Hungarian translation © Hussami Péter, 2010

Cecelia Ahern

Talált tárgyak országa

Athenaeum 2000 Könyvkiadó Kft.

www.athenaeum.hu

Készítette: eKönyv Magyarország Kft.

Neked, apa –

minden szeretetemmel.

Per ardua surgo

Azt a személyt nevezzük eltűnt személynek, aki, függetlenül eltűnése körülményeitől, ismeretlen helyen tartózkodik.

A személy mindaddig eltűntnek minősül, amíg holléte és fizikai állapota megállapítást nem nyer.

Ír Állami Rendőrség

1

Még gyerek voltam. Egy nap eltűnt Jenny-May Butler, az utcánk túloldalán lakó kislány.

A rendőrség nyomozásba kezdett, sokáig keresték hiába. A sztori hónapokon át szerepelt a híradókban, mindennap a címlapon cikkeztek róla az újságok, az emberek erről beszéltek mindenfelé. Az egész ország beszállt a kutatásba. Ez volt a legnagyobb ilyen keresőakció, amelyet én tízéves fejjel megéltem. Úgy láttam, mindenkit megérintett az eset.

Jenny-May Butler szőke, kék szemű szépség volt. A tévéképernyőről ragyogó mosolyt sugárzott minden háztartásba. Aki látta őt, elérzékenyült, országszerte könnybe lábadtak a szemek, és a szülők az aznap esti fektetéskor a szokásosnál egy fokkal szorosabban ölelték meg a gyermekeiket. A kislány volt az ország álma. Mindenki imákba foglalta a nevét.

Ő is tízéves volt, osztálytársak voltunk. A híradóban mindig figyelmesen néztem őt, és hallgattam, hogy a riporterek úgy írják le, mintha egy valóságos angyal lenne. Aki csak a médiából ismerte, el sem tudta volna képzelni, hogy a szünetben a tanár háta mögött kővel dobálja meg Fiona Bradyt, vagy hogy engem például „böngyörfejű tehén"-nek hívott Stephen Spencer füle hallatára, csak hogy a fiú ne nekem tegye a szépet, hanem neki. Nem, a tündöklése hónapjaiban ő maga volt a tökéletesség megtestesítője, én pedig nem tartottam illendőnek, hogy leromboljam ezt a képet. Idővel el is felejtettem a botlásait, hiszen ő többé már nem Jenny-May volt: Jenny-May Butler lett belőle, az az édes eltűnt kislány, akit a kilenc órai híradóban sírva várt haza kedves családja.

Soha nem találták meg – a holttestét sem, sőt, még csak a nyomát sem. Mintha köddé vált volna. Senki nem látott gyanús alakokat arra kószálni az ominózus időpontban. Az utcák akkoriban még nem voltak bekamerázva. Nem voltak tanúk, nem voltak gyanúsítottak – a rendőrség mindenkit kikérdezett, akinek köze lehetett az ügyhöz. Az utca lakói gyanakvóvá váltak: mindenki barátságosan üdvözölte a többieket reggelente, amikor munkába indultak, de közben azon gondolkodtak, néha egészen kicsavart, paranoid módon, hogy vajon tényleg megbízhatnak-e a szomszédjukban. Szombat reggelenként sokan kint voltak az utcán – mosták az autójukat, kerítést festettek, gazoltak vagy füvet nyírtak, és közben azon spekuláltak, ki mennyire sáros. Ettől elszégyellték magukat. Maguk is megütköztek ezen, feldühödtek, amiért az eset így eltorzította a gondolkodásukat.

Persze a rendőrség munkáját egy csöppet sem könnyítette meg, hogy az emberek egymásra mutogattak a zárt ajtók mögött. Csak annyit tudtak kihámozni a beszámolókból, hogy a környéken minden a legnagyobb rendben.

Sokat gondolkodtam azon, hová mehetett, hová tűnt Jenny-May. Egyáltalán: hogy tud valaki így, nyom nélkül levegővé válni, úgy, hogy senki nem tud semmit?

Éjszakánként gyakran bámultam ki a szobám ablakán, a házukat figyeltem. A verandájuk állandóan ki volt világítva, talán azért, hogy Jenny-May hazataláljon. Mrs. Butler többé nem tudott aludni – láttam, állandóan ott kuporgott a dívány szélén, mintha feszülten figyelné, mikor hallja meg a pisztolylövést. A nappaliban ült, és az ablakot bámulva várta, hogy valaki végre telefonáljon és hírt adjon a lányáról. Néha integettem neki, olyankor szomorúan visszaintegetett. De többnyire úgy sírt, hogy nem látott át a saját könnyein.

Mrs. Butlerhez hasonlóan engem is zavart, hogy nincsenek válaszok a kérdéseimre. Észrevettem, hogy Jenny-May sokkal fontosabb lett a számomra miután eltűnt, mint előtte volt. Ezt is különösnek találtam. Hiányzott a lány, hiányzott a tudat, hogy ott van velünk. Felmerült bennem, hogy talán most is ott lehet valahol a közelben, megint kövekkel dobál meg valakit és hangosan nevet, csak épp mi nem látjuk és halljuk. Akkortól kezdve amikor nem találtam valamimet, kész voltam mindent felforgatni. Egyszer például eltűnt a kedvenc pár zoknim, én pedig a szó szoros értelmében darabokra szedtem érte a házat. A szüleim aggódva figyeltek, nem tudták, mit csináljanak – végül segítettek.

Nagyon zavart, hogy az eltűnt dolgaim egyszerűen soha nem lettek meg. Ha nagy ritkán mégis megtaláltam valamit, akkor sem volt felhőtlen a boldogságom: például mindig csak az egyik zokni lett meg. Ilyenkor beugrott egy kép: Jenny-May Butler áll, ki tudja, hol, kövekkel dobálózik, nevet, és rajta van a kedvenc zoknim.

Nem vágytam új dolgokra – tízéves koromtól kezdve úgy éreztem, hogy amim eltűnt, nem lehet pótolni. Nem, nem újat akartam, hanem megtalálni a régit.

Azt hiszem, annyit agyaltam a zoknimon, mint Mrs. Butler a lányán. Én is sok éjszakát átvirrasztottam, újra és újra átfutottam a megválaszolatlan kérdések egész sorát. Ha már kezdett elnehezülni a szemhéjam, egy újabb zavaró kérdés ugrott elő az agyam valamelyik bugyrából, és ettől újra felébredtem. Soha nem aludtam eleget, így reggelente egyre fáradtam voltam. Egyre fáradtabb, de semmivel sem okosabb.

Talán ezért történt meg velem a dolog. Talán mert annyi éven át olyan intenzíven próbáltam kifordítani az életem és mindent megkeresni, hogy közben éppen magamat felejtettem el megkeresni. Valahogy elfelejtettem megkeresni, ki is vagyok én valójában, és miért vagyok itt.

Huszonnégy évvel Jenny-May Butler esete után én is eltűntem.

Leírom a történetem.

2

Életem története hemzseg az iróniától. Az, hogy eltűntem, szinte csak csepp a tengerben.

Lássuk csak. Száznyolcvanhat centi magas vagyok. Gyerekkorom óta bástyaként tornyosulok szinte mindenki fölé. Szemben más gyerekekkel, én soha nem tűntem el egy áruházban; bújócskában esélyem sem volt; a diszkóban soha nem kértek fel táncolni; én voltam az egyetlen tinédzser, akit nem villanyozott fel a gondolat, hogy végre megveheti élete első pár magassarkúját. Jenny-May Butler kedvenc rám vonatkozó gúnyneve – illetve ha nem is kedvenc, mindenképp a tíz kedvenc egyike – „daruláb" volt. Ezt a nevet előszeretettel használta barátai és csodálói körében. Higgyék el, ismerem az összes gúnynevem. Engem egy mérföldről észre lehetett venni: a táncparketten kilógtam a sorból, a moziban senki nem akart mögém ülni, a boltban mindig extrahosszú szárú nadrágot kellett vásárolnom, minden csoportképen a leghátsó sort erősítettem. Nagyon kilógtam. Aki elmegy mellettem, mind észrevesz és megjegyez magának. És mégis: egy nap eltűntem. Fátylat a zoknis történetre és Jenny-May Butlerre: az, hogy még egy ekkora kiálló kampó is el tud tűnni, ez az igazi csoda. Mit ad isten, pont az én történetem lett a misztériumok misztériuma.

A második ironikus körülmény: az volt a munkám, hogy eltűnt személyeket kutassak föl. Éveken át rendőrként dolgoztam. Fűtött a vágy, hogy minden energiámat eltűnt emberek felkutatásának szentelhessem, de nem akartam egy külön erre létrehozott ügyosztályon dolgozni, úgyhogy csak arra építhettem, hogy „szerencsém" lesz, és valahogy belebotlok néhány ilyen esetbe. Hát igen, a Jenny-May Butler-incidens tényleg tüzet gyújtott bennem. Válaszokat, megoldásokat akartam, mégpedig úgy, hogy mindet személyesen én találjam meg. Talán egy kicsit mániákussá is váltam e tekintetben. Olyan intenzíven próbáltam a megoldásokat a külvilágban megkeresni, hogy szinte soha nem gondoltam végig, mi zajlik bennem.

Ha húsz életem lenne, sem felejteném el, milyen állapotban találtunk néha rá egy-egy emberre. Volt olyan is, aki nem is akarta, hogy ráakadjunk. Gyakran épp csak egy kósza nyomot találtunk, sokszor még annyit sem. Ezek az esetek nagyon felcsigáztak, ilyenkor minden erőmet bevetettem, messze többet, mint amennyit a munkám megkövetelt. Nemegyszer már rég lezárták az esetet, de én nem adtam fel; az eltűntek családjaival is sokkal tovább kapcsolatban maradtam, mint szokás. Úgy éreztem, nem vághatok bele a következő ügybe, amíg az előzőt nem zártam le. A rendőrség kötelékében viszont sokat kellett papírmunkával foglalkoznom, és nem jutott elég időm a keresésre. És mivel engem csak az érdekelt, hogy meglegyen, aki eltűnt, otthagytam a rendőrséget, és inkább a saját szakállamra kezdtem nyomozni.

El sem tudják képzelni, milyen sokan vannak, akik ugyanilyen megszállottan nyomoznak, mint én. Az eltűntek családja többnyire nem is értette meg, mi hajt. Nekik legalább konkrét okuk volt: rokoni szálak, szeretet fűzte őket a keresett személyhez, míg én olyan kevés pénzt kértem a segítségemért, hogy abból épp csak fenn tudtam magam tartani – ők pedig nem értették, hogy miért csinálom, ha nem a pénzért. Azt hiszem, a lelki békémért csináltam. Hogy éjszakánként nyugodtan tudjak aludni.

Hogy tűnhet el egy ember, aki testben és lélekben olyan, mint én?

Most veszem észre, még be sem mutatkoztam. A nevem Sandy Shortt. ¹ Tessék, csak nevessenek. Tudom, hogy ki akarnak nevetni. Én is csatlakoznék, ha az egész nem okozott volna annyi szívfájdalmat az életem során. A szüleim azért neveztek Sandynek, mert amikor megszülettem, a hajam olyan szőke volt, mint a tengerparti föveny. Sajnos, nem látták előre, hogy pár évvel később ébenfeketévé sötétedik. És azt sem sejtették, hogy édesen rúgkapáló lábaim röviddel később robbanásszerű, megállíthatatlan növekedésbe kezdenek. Szóval, a nevem Sandy Shortt. Ez volnék én, így jegyeznek, így azonosítanak, pedig sem Sandy nem vagyok, sem Shortt. Ez a nyilvánvaló diszharmónia a nevem és a külsőm között sokakat nevetésre késztet a bemutatkozásnál. Bocsáttassék meg, nem mindig sikerül velük kacagnom. Mert abban semmi vicces nincs, ha valaki eltűnik, sőt, rájöttem, hogy eltűntnek lenni valójában ugyanaz, mint a munkám: most is ugyanazt csinálom, mint amikor dolgoztam. Keresek. De ezúttal a visszautat keresem.

Rájöttem valamire, amit még szeretnék megosztani. Bizonyítékot találtam arra, hogy az életem teljesen más, mint korábban volt: most, az életben először, haza akarok menni.

Pont most, hogy eltűntem. Micsoda időzítés! Ez a legironikusabb az egészben.

3

Leitrimben, Írország legkisebb megyéjében születtem. A megye Leitrim városából és környékéből áll, lakossága alig több, mint 25 000 fő. A városban még ma is láthatóak a régi kastély romjai, és áll néhány ódon épület, de a település mára elvesztette régi jelentőségét, és afféle faluvá fejlődött vissza. Sokszínű itt a táj: bokros barna dombok, fenséges hegyek, mély völgyek fodrozzák, mindenfelé festői tavak. De a Donegal Baynél elterülő kétmérföldnyi partszakaszt leszámítva Leitrim el van vágva a tengertől: nyugatról Sligo és Roscommon, délről Roscommon és Longford, a keletről Cavan és Fermanagh, északról pedig Donegal határolja. Valahányszor erre járok, klausztrofóbia kerülget, és úgy érzem, mindenem odaadnám egy talpalatnyi szilárd talajért.

Az a mondás járja Leitrimről, hogy a legjobb dolog, ami ebből a városból valaha kijött, az a Dublinba vezető út. Amikor tizenhét éves koromban befejeztem az iskolát, jelentkeztem a rendőrséghez, és elindultam azon az ominózus úton a fővárosba. Azóta ritkán tértem vissza. Egy ideig kéthavonta hazajártam meglátogatni a szüleimet a család négyszobás házában, a szülőhelyemen, a tizenkét sorházból álló zsákutcában. Általában egész hétvégére akartam maradni, de többnyire csak egy napot sikerült, aztán egy munkahelyi krízishelyzetre hivatkozva bepakolás nélkül beugrottam az autómba, és amilyen gyorsan csak tudtam, elinaltam, vissza a legjobb dolgon, ami valaha kijött Leitrimből.

Nem volt rossz a viszonyom a szüleimmel. Ők mindig támogattak: a boldogságomért készek lettek volna akár a testükkel is megvédeni egy golyózáporban, vagy tűzbe, szakadékba ugrani. De az a helyzet, hogy én soha nem tudtam elengedni magam a társaságukban. Láttam a szemükben, hogy kit látnak bennem, és nem tetszett. Többet láttam magamból a mimikájukon, mint bármelyik tükörben. Egyeseknek van ilyen képessége: ha rád néznek, az arcuk pontosan megmutatja, hogy viselkedsz. Gondolom, azért voltak ilyenek, mert szerettek, de én ettől függetlenül nem voltam képes sokáig időzni olyanokkal, akik szerettek, mégpedig pontosan a tekintetük, az elém tartott tükör miatt.

A szüleim tízéves korom óta aggódva figyeltek és óvatosan bántak velem. Eljátszották, hogy vidámak, olyan felszabadultan beszélgettek és nevettek, hogy csak úgy zengett a ház. Megpróbálták elterelni a figyelmem a gondolataimról, könnyed, normális légkört akartak teremteni az otthonunkban, de én tudtam, min mesterkednek, és miért, és ez még inkább felhívta a figyelmem arra, hogy valami nincs rendben.

Tényleg annyira szerettek és segítettek…Valahányszor nekiláttam, hogy egy újabb tárgy után tűvé tegyem a házat, mindig barátságosan tiltakoztak. Tejet és süteményt tettek ki az asztalra, a háttérben szólt a rádió, ment a mosógép – hogy ne engedje ránk telepedni azt a kényelmetlen csendet, amely idővel mindig beállt.

Anya szélesen rám mosolygott – olyan mosollyal, amely nem ért föl a szeméig, olyannal, amelytől a hátsó fogai egymásnak feszülve csikorogni kezdtek, amikor azt hitte, már nem látom. Tettetett könnyedséggel a hangjában, álságosan vidám arckifejezéssel félrevetette a fejét, hogy elrejtse, milyen figyelmesen követi minden lépésem, és megkérdezte:

– Miért akarod megint átkutatni a házat, édesem?

Mindig „édesem"-nek hívott, mintha tudná, hogy ugyanúgy nem vagyok Sandy Shortt, mint ahogy Jenny-May Butler sem angyal.

Akármennyi zajt és mozgást csaptak is a konyhában, végül mégiscsak beállt az a csend, amely erősebb volt az összes hangnál.

Ezt válaszoltam:

– Azért, anya, mert nem találom.

– Melyik zoknit keresed? – kérdezte, és olyan vidáman mosolygott, mintha tényleg csak csevegne velem, nem pedig azt próbálná kétségbeesetten kifürkészni, hogy működik az agyam.

– A fehér csíkos kéket – válaszoltam egyszer. Mindig világos színű zoknit akartam, mert azokat könnyű észrevenni és megtalálni.

– Nahát, lehet, hogy nem tetted be mindkettőt a szennyesbe, édesem. Lehet, hogy amit keresel, ott csücsül a szobádban. – Elmosolyodott, vigyázva, hogy az arca meg se rezzenjen, és nagyot nyelt.

Megráztam a fejem.

– Mindkettőt betettem. Láttam, hogy mindkettőt beraktad a mosógépbe, de ki már csak az egyiket vetted. Nincs a gépben és nincs a szennyestartóban.

Balul sült hát el a terv, hogy a háttérben zümmögjön a mosógép, mert most hirtelen rá terelődött a beszélgetés. Ahogy anyám végignézett a konyha padlóján, ahova kiborítottam az összes szennyest és az összehajtogatott, frissen mosott ruhát, nagyon igyekeznie kellett, hogy elrejtse, milyen nagy belső küzdelem árán tudja csak fenntartani a mosolyát. Egy pillanatra lehullott róla az álarc. Olyan rövid pillanatra, hogy más talán észre sem vette volna. De én igen. Láttam az arcát, ahogy szétnézett a földön. Félelem telepedett rá. Nem a zoknit féltette, hanem engem. Aztán gyorsan újra felragasztotta a vidám maszkot, majd olyan hanyagul vont vállat, mintha a dolog említésre se lenne méltó.

– Lehet, hogy elfújta a szél. Nyitva hagytam a hátsó udvari ajtót.

Megráztam a fejem.

– Vagy kieshetett a kosárból, amikor kivittem a ruhákat.

Megint megráztam a fejem.

Nyelt egyet, feszessé vált a mosolya.

– Lehet, hogy ott van a lepedők között. Hatalmasak azok a lepedők, ha egy zokni közéjük keveredik, sosem találod meg.

– Már megnéztem.

Anya elvett egy süteményt az asztalról, és kényszeredetten beleharapott, csak hogy ne kelljen tovább mosolyognia. Komótosan rágta, úgy tett, mintha nem gondolkodna, mintha a rádiót hallgatná. Még dúdolt is a zenére, pedig nem ismerte. Mindezt, csak hogy elhitetesse velem, hogy fölöslegesen aggódom.

– Édesem – mosolygott –, a dolgok néha eltűnnek.

– És olyankor mi történik velük? Hova kerülnek?

– Sehova – mosolygott tovább. – Minden ott marad, ahol elejtettük vagy ott hagytuk. Ha nem találjuk meg, az csak azért van, mert nem a megfelelő helyen keressük.

– De én már mindenhol megnéztem, anya. Mindig megnézem.

Tényleg mindig megnéztem. Mindent kész voltam felforgatni, a házban nem volt egy gyűszű, amelyet ne néztem volna át.

– De hát egy zokni nem tud csak úgy magától felállni, és elszaladni – nevetett anya tettetett jókedvvel.

Látják, pont, ahogy anya feladta, úgy adják fel ilyenkor mások is. Egyszerűn nem foglalkoznak tovább a dologgal. Az ember, bár nem talál valamit, tudja, hogy megvan valahol, annak ellenére, hogy már mindenhol megnézte, és mégsem találta. Ezért inkább csak a saját őrültségének tudja be a dolgot, magát hibáztatja a tárgy eltűnéséért, és aztán szép lassan elfelejti az egészet. Én képtelen voltam erre.

Emlékszem, apám arra ért haza a munkából, hogy a szó szoros értelmében a feje tetején áll a ház.

– Elvesztettél valamit, édesem?

– A fehér csíkos kék zoknimat – válaszoltam tompa hangon az ágy alól.

– Megint csak az egyiket?

Bólintottam.

– Jól van, megnézem fent. – A fogasra akasztotta a kabátját, az esernyőjét az esernyőtartóba rakta, lágy csókot nyomott zaklatott felesége arcára, bátorítóan megnyomkodta a hátát, aztán felment. Két órán át a szobájukban volt, elvileg kereste a zoknit, de én nem hallottam mozgást. Belestem a kulcslyukon, apa hanyatt feküdt az ágyon, a szeme egy ruhával letakarva.

Még évekkel később is, ha hazalátogattam, ugyanilyen könnyed kérdésekkel bombáztak. Tudom, hogy nem vallatni akartak, de én annyira belesüppedtem a páncélomba, hogy támadásnak vettem.

– Milyen a munkád? Volt mostanában érdekes eseted?

– Milyen az élet Dublinban?

– Mi a helyzet a lakásoddal?

– Van barátod?

Soha nem volt barátom. Nem akartam, hogy még egy olyan mesélő szempár vegyen körül, mint a szüleimé, hogy aztán szüntelenül zaklasson. Volt szeretőm, ellenfelem, pasim, haverom, egyéjszakás partnerem. Eleget próbáltam ahhoz, hogy tudjam, hosszú távon egyik sem fog működni. Nem tudtam megnyílni előttük. Nem érdekelt eléggé a dolog, nem akartam eleget adni és kapni. Amit ezek a férfiak nyújtani tudtak volna, nem kellett, és ők nem értették meg, mire van szükségem. Úgyhogy feszes mosolyok közepette mindig elmondtam a szüleimnek, hogy a munkám rendben van, Dublin nyüzsög, a lakás szuper és nincs barátom.

Valahányszor eljöttem a házból, még olyankor is, amikor idő előtt elmenekültem, apa büszkén jelentette ki, hogy én vagyok a legjobb dolog, ami valaha kijött Leitrimből.

Nem Leitrimben volt a hiba, nem is a szüleimben. Annyi mindenben támogattak, és én csak most jövök rá. És ez a tudat napról napra egyre jobban frusztrál, sokkal jobban, mint az, hogy soha nem találtam meg semmit.

4

Amikor Jenny-May Butler köddé vált, utolsó rúgásként még elvitt belőlem egy szeletet. Azt hiszem, már mondtam, hogy az eltűnése után valami belőlem is eltűnt. Ahogy egyre idősebb és magasabb lettem, úgy nőtt bennem ez a lyuk is, míg felnőttkoromra egy hatalmas kráter tátongott bennem. De hogy tűntem én el fizikailag? Hogy jutottam oda, ahol most vagyok? Illetve az első és legfontosabb kérdés: hol vagyok most?

Itt vagyok. Ez minden, amit tudok.

Szétnézek, próbálok ismerős dolgokba kapaszkodni. Állandóan vándorlok, keresem, az Innen kivezető utat, de nincs. Hol van az az Itt? Bárcsak tudnám. A hely tele van személyes tárgyakkal: slusszkulcsok, lakáskulcsok, mobiltelefonok, kézitáskák, kabátok, reptéri címkékkel díszített bőröndök, páratlan cipők, hivatali akták, fényképek, konzervnyitók, ollók, az elveszett tárgyak között szanaszét heverő fülbevalók, amelyek néha megcsillannak a fényben. És zoknik, rengeteg páratlan zokni. Akármerre megyek, olyan tárgyakba botlok, amelyeket emberek talán mind a mai napig kétségbeesetten keresnek.

Vannak eltűnt állatok is. Sok-sok ijedt arcú, hervadt bajszú kutya és macska, akik már egy csöppet sem hasonlítanak a gazdájuk által kiplakátolt fényképre. Hiába ajánlanak értük jutalmat a megtalálónak, soha nem jutnak haza.

Hogy írjam le, milyen ez a hely? Átmeneti hely. Egy hatalmas, elegáns folyosó, amely sehová sem vezet. Maradékokból összeütött gálavacsora. Sportcsapat, amelybe nem válogatták be az embereket. Anya a gyermeke nélkül, test szív nélkül. Majdnem ott van, ahol lennie kell, és mégsem. Csurig tele van személyes tárgyakkal, mégis üres, mert a tárgyak gazdái valójában nem szeretik, ami az övék.

Hogy kerülök én Ide? Én vagyok az egyike az eltűnt hajnali kocogóknak. Szánalmas. Végignéztem egy rakás B-kategóriás krimit, és valahányszor azzal kezdődött a film, hogy a rendőrség kora reggel helyszínel egy kocogó polgár meggyilkolásának a helyszínén, mindig felhördültem. Mindig azt gondoltam, mekkora marhaság, hogy nők futni járkálnak a városuk sikátoraiban az éjszaka sötétjében vagy kora reggel, főleg ha tudják, hogy a környéken sorozatgyilkos vadászik rájuk. Mégis megtörtént velem. Én pont egy ilyen kiszámítható, tragikusan naiv kora reggeli kocogó voltam, szürke melegítőben, üvöltő fülhallgatóval a fejemen. Igaz, engem nem raboltak el. Csak eltévedtem.

Egy folyó torkolata mentén futottam, a lábam dühödten taposta a földet, mint mindig, a testem mindegyik toppantásba beleremegett. Emlékszem, éreztem, ahogy izzadságcseppek folynak le a homlokomon, a mellkasomon és a hátamon. Egy kicsit reszkettem is a hűvös szélben. Ha eszembe jut az a reggel, alig bírok uralkodni magamon, hogy ne figyelmeztessem magam még egyszer, el ne kövessem újra ugyanazt a hibát. Amikor egy-egy jobb napomon visszaemlékszem, ugyanazon az úton maradok. Utólag persze könnyű okosnak lenni. Hányszor kívánjuk, bár soha ne tértünk volna le az útról!

Napfényes nyári reggel volt, hét fok. Csend volt körülöttem, leszámítva a Rocky fülemben harsogó zenéjét. Bár nem hallottam magam, éreztem, hogy nehezen veszem a levegőt. Mindig hajszoltan éltem. Ha úgy éreztem, meg kellene állnom, nagyobb fokozatra kapcsoltam. Nem tudom, büntetni akartam-e magam, vagy pusztán a természetem kíváncsi oldala ösztökélt arra, hogy folyton új helyekre, helyzetekbe jussak, hogy a testem is olyan teljesítményre kényszerítsem, amilyet korábban még sosem hoztam ki belőle.

Egy pocsolya mellett futottam el. Ahogy lenéztem, megláttam a víz zöldesfeketeségében egy elsüllyedt békaliliomot. Emlékszem, amikor kislány koromban a nevemmel össze nem férő langalétaságommal és feketehajúságommal küszködtem, apám azt mondta, a békaliliomra sem illik rá a neve, hiszen nem is liliom. Lilás-rózsaszínes, sárga torkú virág, de ettől függetlenül gyönyörű, nem igaz? Szerinted nem vicces? Nem, ráztam meg a fejem, szerintem nem vicces. Már messziről figyeltem, néztem, ahogy közeledik, és közben éreztem, azt mondja: „tudom, mit érzel". Éreztem, hogy az órám lecsúszik a csuklómról, leesik, nekiütődik baloldalt az egyik fának. Amikor életemben először a karomra vettem az órát, rögtön sikerült eltörnöm a csatját, azóta időnként kinyílt és leesett. Megálltam, megfordultam. Az óra ott hevert a nedves talajon. A hátam egy égerfa durva barna kérgének támasztottam, hogy egy kicsit kifújjam magam. Ekkor vettem észre, hogy a közelben balra egy vékony kis ösvény ágazik le az útról. Nem kacsintott rám hívogatóan, nem volt igazán kitaposva, de a kutató énem átvette fölöttem az irányítást, a kíváncsi agyam azt parancsolta, nézzem meg, hová vezet.

Ide vezetett.

Olyan gyorsan és olyan sokáig futottam, hogy mire az iPodom a lejátszólista végére ért, és megálltam szétnézni, már ismeretlen tájon voltam. Sűrű köd vett körül, első ránézésre egy fenyvessel borított hegy magaslatára érhettem. A fák egyenes gerinccel tornyosultak körém, mintha így reagálnának arra, hogy valaki észreveszi őket – ahogy a sündisznó is azonnal összehúzza magát, ha veszélyt észlel. Lassan levettem a fülhallgatómat. A lihegésem üvöltve visszhangzott a királyi hegyek között. Rögtön megértettem, hogy már nem Glin faluban vagyok. Sőt, még csak nem is Írországban.

Egyszerűen csak Itt. Azóta eltelt egy nap, de én még mindig itt vagyok.

Nekem a keresés a szakmám, úgyhogy nagyon jól tudom, hogy működik a folyamat. Olyan nő vagyok, aki maga pakol be a bőröndjébe, és senkinek nem mondja el, hol fog tartózkodni, mondjuk, az elkövetkező egy hétben. Rendszeresen eltűnök, rendszeresen elvesztem a kapcsolatom másokkal. Senki nem követi figyelemmel az életem, és én örülök is ennek. Szeretem, hogy szabadon járhatok-kelhetek. Gyakran odautazom, ahol egy eltűnt személyt utoljára láttak, körbeszaglászok, körbekérdezek. A gond jelen esetben az volt, hogy csak aznap reggel érkeztem Glinbe, és első lépésként rögtön kimentem futni a Shannon folyó torkolatához. Még senkivel sem beszéltem, nem jelentkeztem be szállóba, nem sétáltam olyan utcán, ahol a napnak ebben a szakában mások is megfordultak. Tudom, mit fognak rám mondani. Még eset sem lesz belőlem – csak egy újabb ember leszek, aki kivonult az életből, és nem akarja, hogy megtalálják. Az ilyen ugyanis gyakran megesik. És ha mindez egy héttel korábban történik meg velem, valószínűleg még igazuk is lenne azoknak, akik így gondolják.

Úgyhogy idővel én is azok egyike leszek, akiknek az eltűnése sem magára az eltűntre, sem a társadalomra nem jár veszéllyel. Ide tartoznak például azok a nagykorú személyek, akik elhatározták, hogy új életet kezdenek. Harmincnégy éves vagyok, és az ismerőseim mindig azt látták, hogy már nagyon régóta ki akarok lépni az egészből.

Ez pedig azt jelenti, hogy jelenleg nemcsak, hogy nem hiányzom senkinek, de még csak nem is keres senki.

Vajon meddig? Mi lesz, ha megtalálják lestrapált, piros, 1991-es Ford Fiestámat a víz mellett? Benne van az utazótáskám, a műszerfalon egy eltűnt személy aktája, odébb egy addigra kihűlt, de érintetlen kávé, és a mobilom, amelyen feltehetőleg lesz néhány nem fogadott hívás.

Akkor mi lesz?

5

Várjunk csak!

A kávé. Jut eszembe: a kávé.

Úton idefelé megálltam egy autószerelő-műhely előtt. Az üzlet zárva volt, csak kávét akartam a ház előtti automatából. Ott látott valaki. Egy férfi, aki épp a kerekeit fújatta fel.

A semmi közepén voltunk, ritkán lakott környéken, hajnali negyed hatkor. A madarak úgy csicseregtek és a tehenek olyan hangosan bőgtek, hogy gondolkodni is alig bírtam. A tájra sűrű trágyaszag telepedett, de a friss reggeli szellő egy kis édes virágillatot is belekevert a bűzbe.

Az idegen és én mindketten távol voltunk mindentől, mégis épp valami kellős közepén. Már az a körülmény, hogy mindketten olyan távol vagyunk az élettől, elég volt ahhoz, hogy találkozzon a tekintetünk, és kapcsolódási pontot találjunk.

A férfi magas volt, de nem annyira, mint én. Egyik sem olyan magas, mint én. Száznyolcvan centi lehetett, pirospozsgás, kerek arcú, vörösesszőke hajú, kék szemű. Abban a korai órában fáradt volt a tekintete, valahogy egyúttal ismerősnek is tűnt. Kopott farmert viselt, kék-fehér kockás vászoninge vezetés közben összegyűrődött, a haja kusza, az arca borotválatlan, a pocakja méretén látszott, hogy már nem tinédzser. Úgy tippeltem, harmincöt-negyven körül lehet, pedig idősebbnek látszott, a szemét és a száját markáns vonalak vették körül… Olyan szomorúság áradt belőle, hogy nyilvánvaló volt, nem a sok kacagás vezetett a ráncok idő előtti megjelenéséhez. A halántéka már őszült, bár talán nem régóta: mindegyik ősz hajszála egy súlyos lecke emlékét őrizte. A fölös kilók ellenére láttam, hogy izmos, kemény a teste. Olyan embernek tűnt, aki sok fizikai munkát végzett – ezt mindenképp alátámasztotta, hogy strapabíró munkásbakancs volt rajta. Nagy, erős, sokat látott kezei voltak. Ahogy leemelte a pumpát az állványról, megduzzadtak a karján az erek – láttam, mert az inge könyékig fel volt tűrve. Nem munkába tartott: ebben a ruhában, ebben az ingben biztosan nem. Neki ez volt a legjobb ruhája.

Ahogy visszamentem az autómhoz, tüzetesen szemügyre vettem.

– Bocsánat, azt hiszem, leejtett valamit – szólt utánam.

Megálltam, hátranéztem. Az órám az aszfalton hevert, ezüstösen csillant meg a hajnal első napsugaraiban. „Átkozott óra", motyogtam, miközben megnéztem, nem tört-e össze.

– Köszönöm – mosolyogtam az idegenre, ahogy újra a csuklómra csatoltam.

– Nincs mit. Gyönyörű nap, nem igaz?

A hangja is ismerősnek tűnt, nem csak a szeme. Tanulmányoztam a férfit, mielőtt válaszoltam volna neki. Honnan ismerem? Egy bárban ismerkedtünk volna össze? Netán volt vele egy részegen elkövetett afférom? Exszeretőm, exkollégám, ügyfelem, szomszédom vagy esetleg iskoláskori barátom? Végigzongoráztam a lehetőségek listáját, de egyik sem vezetett sehova. Arra gondoltam, ugyan nem