Aisha, a hit védelmezője

Sherry Jones

AISHA,

a hit védelmezője

ATHENAEUM

Athenaeum 2000 Könyvkiadó Kft.

www.athenaeum.hu

ISBN 978-963-293-042-8

Fordította: Sóvágó Katalin

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Sherry Jones: The Sword of Medina

Copyright © Sherry Jones, 2009

Hungarian translation © Sóvágó Katalin, 2010

Michaelnek, aki mindennap eszembe juttatja,

hogy szeretni annyi, mint cselekedni

AZ ELSŐ

HELYESEN VEZETETT

KALIFA

⧫

ABU BAKR

632–634

AISHA

Mohamed meghalt!

Az álomból az ébrenlétbe átzökkentő szívdobbanás közben eszembe jutott a rettenetes valóság. A hosszú, lassú kilégzés – a férjem utolsó sóhaja – az előző este. Reszkető szívemre nehezedő feje. A megmerevedett, szinte kővé vált arca, amikor kiterítettem az ágyunkon. Most alattam feküdt, a szobámban eltemetve, ahol könnyeim áztatták a friss földet. Annyira kimerített a hosszú éjszaka, hogy elaludtam a sírján. Még arra sem ébredtem fel, amikor a reggeli imára szólítottak. Most egy kéz rázott fel, és Hafsza türelmetlen hangját hallottam: Zavargás az utcán! Az apád! Azonnal jönnöd kell, Aisha!

Még mindig a fülemben zúgott álmaim robaja és mennydörgése. A képek már kezdek szertefoszlani, mint amikor a Nap felszívja a párát, de azért homályosan emlékeztem egy dörejre – talán a Kába hasadt ketté, a mi szent templomunk? Kalimpáló szívvel kiugrottam az ágyból, magam mögött, a padló földjén hagyva a lidércnyomást. Szorosan magunk köré csavartuk a fátylunkat, és a szálló porban mezítláb futottunk át a kunyhómmal szomszédos, hűvös kis mecsetbe, onnan pedig ki az első ajtón a medinai főutcára. Ott férfiak tolongtak a kardjukkal hadonászva, és azt kiáltozták: – Jaa Abu Bakr! Jaa kalifa! Hála Allahnak új vezetőnkért! – Lázas szívdobogásom lelassult, mert megértettem, hogy abi nincsen veszélyben. Épp ellenkezőleg: amíg én aludtam, apám, Abu Bakr elnyerte Medina szívét.

Órákkal korábban, rögtön azután, hogy Mohamed meghalt, elmentem abihoz a tanácsterembe, ahol a medinai férfiak összegyűltek, hogy megválasszák férjemnek, Allah prófétájának, közösségünk vezetőjének utódját. Apám és barátai hírét vették a gyűlésnek, odasiettek, kunyhómban hagyva Mohamed ellátatlan holttestét. Kisvártatva én is követtem őket, és csak hazatérve fedeztem fel a szörnyűséget, amelyet Mohamed unokatestvére, Ali követett el nagybátyjának bujtogatására.

Visszarohantam, hogy szóljak abinak, aki végtelen türelemmel figyelt, amíg elmondtam, miként ásta meg Ali a sírt a szobám földjébe, miközben én az ajtónál hallgatóztam; hogyan mosták meg Mohamed testét ruhástól, hogyan próbálta al-Abbasz meggyőzni unokaöccsét, hogy szükség van a titkos temetésre. Nyilvános szertartás esetén, mutatott rá al-Abbasz, apám, Mohamed legbizalmasabb barátja és tanácsadója mondaná az imát. Akkor aztán végleg eldőlne, hogy ő követi a Prófétát, mondta al-Abbasz. Ali magának akarta a kalifaságot. Ő és a nagybátyja azt remélték, megakadályozhatják, hogy apám legyen a muszlimok vezetője. Ma végre láthattam, hogy iparkodásuk kudarcot vallott.

Ugráltak, énekeltek, kurjongattak a fehérbe – Mohamed színébe – öltözött férfiak és az asszonyok, akik fátyollal védték a fejüket a Naptól. Jöjjetek mind, jöjjetek! Fogadjatok hűséget az új kalifának, Abu Bakr al-Sziddiknek, az Igaznak! Miután végignéztem, miként okozza Mohamed lassú halálát a Medina-láz, azt hittem, könnyeim kútja kiszáradt, de most ismét sírni kezdtem, mikor elnéztem, hogyan lebeg apám alakja a tömeg feje fölött, a magasban, akár egy hős vagy egy király. Könnyben úszott az ő szeme is, de az umma kedvéért várt még a gyásszal.

Az épület falához simultam, nehogy letapossanak. Ám a tömeg elfordult, mielőtt odaért volna hozzám, és nagy hullámokat vetve bezúdult a mecsetbe. Auszok és khazrajok, Medina legfőbb törzsei, bevándorlók Mekkából, szülőföldünkről és máshonnan, akik Medinába menekültek az üldözés elől; sivatagi beduinok, akik szerették Mohamedet, mert ő úgy bánt velük, mint egyenlőkkel. Mögöttük Mohamed társai, köztük a keményszívű Umar, aki szomorú mosolyt erőltetett sötét arcára, és Uszman, akinek szeméből akkor sem tűnt el a szorongás, mikor kardjával hadonászva ordította abi nevét.

Mihelyt odabent voltak valamennyien – Allahra, sose láttam még ennyi embert szorongani abban a szűk kis mecsetben! –, én is besurrantam a fátylam védelmében, amely láthatatlanná tette hajam és arcom. A tömeg felsegítette abit a datolyapálma tönkjére, amelyen megszámlálhatatlan alkalommal állt Mohamed, ha az umma imáját vezette. Apám szeméből kibuggyantak a könnyek, és végigfolytak orcáján. Gyomrom görcsbe rándult, mert ismét arra gondoltam, hogyan halt meg a férjem az éjszaka; emlékeztem a keblemen nyugvó fejére, markomban a kardjára, amelyet reám hagyott, és haldoklása közben mondott szavaira: Jó szolgálatot tesz majd neked a közelgő szent háború idején! Ő tudta, hogy teljesíteni fogom a parancsát, mert maga tanított meg vívni, és láthatta, milyen vakmerő vagyok a csatatéren. Eszembe jutott, amit végignéztem – Ali gonosztettét –, és megint sírni kezdtem, nemcsak a bánattól, de felháborodásomban is a temetés miatt, amelytől mindnyájunkat megfosztottak.

– Drága testvéreim! – Apám hangja elfúló és megtört volt, mintha elvágták volna a torkát. – Noha méltatlan vagyok itt állni Prófétánk emelvényén, alázatosan köszönöm a bizalmatokat!

A tetőn felzendült a müezzin imára hívó szava: minden muszlimot szólított, hogy tegyenek hűségesküt. Az ajtóból észrevettem a kövér, kopasz al-Abbaszt: úgy ólálkodott az árnyékban, mint egy kém. Az undor kiűzött az udvarra, ahol nővér-feleségeim csoportja a mecset bejáratánál álldogált, és figyelték, mi történik.

– Hirtelen milyen boldognak látszik mindenki! – mondta a szavakat elnyújtva Rajhana, a zsidó nő, akinek epedő mandulaszeme volt. A fogoly hercegnőt Mohamed az embereitől kapta ajándékba. Harcosaink kiirtották Rajhana törzsében az összes férfit, mert vezetőik meg akarták gyilkolni Mohamedet, és Rajhana megkeseredett a bánattól, amellyel férjét és fiait gyászolta. – Azt ne mondjátok, hogy újabb próféta támadt föl halottaiból!

– Már a zsidók is hisznek a feltámadásban? – Hafsza, akinek igencsak felvágták a nyelvét, felvonta híres, merészen ívelt szemöldökét. Apjához, Umarhoz hasonlóan kételkedett mindenben. Sose hitte, hogy Rajhana őszinte szívvel áttért az iszlám hitre. – Allahra, nemsokára azt halljuk tőled, hogy te is hiszel a prófétákban!

– Lányok, ez most nem tréfálkozásra való idő! – A babonás öreg Szaudát Mohamed azért vette feleségül, hogy legyen, aki fölnevelje a lányait, ám ő valamennyiünk anyja lett, és most olyan szorosan markolta gonoszszem-amulettjét, mintha meg akarná fojtani magát. – A Prófétát még el sem temették!

– De igen – mondtam. Nővér-feleségeim felém fordultak. A szájuk is tátva maradt, kivéve Ramlahot, aki fölnevetett.

– Hadd találgassak: al-Abbasz keze van a dologban, nem igaz? – Kimutatta jókora fogait. – Egyszerűen határtalan a hataloméhsége! Bár az biztos, hogy nem ő piszkolta be vele a kezét. Lefogadom, hogy Alival ásatott, azzal a gerinctelen unokaöccsével!

Legszívesebben azt mondtam volna, hogy ami a hataloméhséget illeti, Ramlah apja példát mutathatna mindenkinek. Abu Szufjan, a mekkai kuraisi törzs vezetője többször próbálta megölni Mohamedet, mert féltékeny volt növekvő befolyására. Noha Mohamed feleségül vette a leányt, hátha ezzel elnyeri az apa hűségét, Abu Szufjan megátalkodott ember volt. Továbbra is küldözgette az orgyilkosait a mecsetbe, egészen addig, amíg rá nem kényszerült, hogy áttérjen az iszlámra – mert Ali kardja a torkának szögeződött. Ramlah azóta sem szenvedhette Alit, amitől majdnem rokonszenvesnek találtam.

Majmuna, al-Abbasz leánya – Ali unokatestvére – bezzeg nem fáradozott azzal, hogy fékezze a nyelvét:

– Jaa Ramlah, a Prófétát becsméreled, ha Alit bírálod – mondta. Szanaszét álló fekete hajával olyan volt, mint egy viharfelhő. – A Próféta úgy szerette Alit, mint a fiát. És mivel Ali az apja a Próféta egyedüli férfiörököseinek, joga van rá, hogy Mohamed örökébe lépjen.

– Akkor sem hagyhatjuk figyelmen kívül a kuraisok óhajait – mondta az elegáns, világos bőrű Umm Szalama, a rá jellemző kimértséggel. A gyönyörű, előkelő asszony özvegy volt, amikor Mohamed megkérte a kezét – méghozzá háromszor! – A kuraisi a leghatalmasabb törzs az egész Hidzsaszban. Támogatnának-e egy hasemita vezetőt?

– Mohamed hasemita volt – emlékeztette Majmuna.

– Ám Mohamed szájából Isten szólott – mondta Ramlah. – Hallott valaki bármilyen kinyilatkoztatást Alitól?

– A beduin törzsek ellenszegülnének Ali uralmának – szólalt meg váratlanul Dzsuajrija. Olyan ritkán hallatta csilingelő hangját, hogy egészen meglepődtem. Beduin volt – ugyancsak rabsorba került hercegnő –, mielőtt szabadságáért cserébe feleségül ment Mohamedhez. – Ha a férfirokon örökölné a kalifátust, az túlságosan emlékeztetne a királyságra. Nincs olyan beduin, aki valaha is szolgálna egy királyt.

– Engem ugyan semmi sem érdekel ebből – mondta Zajnab elfúló hangon. Ő küzdött velem a legelszántabban Mohamed szerelméért és a hárem vezetéséért; szilaj harcos volt, aki úgy fitogtatta szépségét és a Mohamed iránti szenvedélyét, mintha ő lenne a paradicsomi bülbül, mi pedig közönséges tyúkok. Ma azonban göndör haja borzas volt és csapzott, mintha hetek óta nem fésülködött volna, borostyánszín szeme felpüffedt, kivörösödött a sírástól.

– Mohamed meghalt – mondta Zajnab. Tenyerét az arcára szorította, amely úgy megnyúlt, mintha le akarna folyni. – Ő volt a legnagyobb ember… és itt hagyott minket! Elment! Allahra, hogy tudtok a kalifán vitatkozni, amikor nem látjuk soha többé a mosolyát ezen a világon?

Vádja elnémított minket. Umm Szalama átkarolta a zokogó Zajnabot és visszakísérte a kunyhójába, míg a többi nővér-feleség lehorgasztotta a fejét szégyenkezésében – kivéve engem. Néztem, ahogy Zajnab elmegy, és annyira szerettem volna követni a példáját! Annyira szerettem volna a tenyerembe temetni az arcomat, belefeledkezni a bánatba. Allahra, nem nagyobb-e az én keserűségem, mint Zajnabé? Nem engem szeretett-e Mohamed a legjobban minden felesége közül? Ismert, amióta élek, alig voltam kilenc, amikor feleségül vett, úgy nevelt, akárcsak egy apa – kezdetben! Később, mikor felnyitottam a szemét a nőre, akivé lettem, az ő szeretete is elmélyült, és addig változott, amíg egy ütemre nem vert a szívünk.

Reménykedtem, hogy hamarosan alkalmam lesz lepihenni és meggyászolni az én habibomat, a szerelmemet. Úgy látszik, nem lesz itt sem dzsihád, sem harc, semmi, ami miatt aggódnom kellene. Ali és al-Abbasz álnokul megpróbálták elbuktatni apámat, de kudarcot vallottak. Abu Bakr a kalifa, amibe bele kell nyugodniuk, mert nem tehetnek mást.

Mielőtt bármelyikünk szóra nyithatta volna a száját, olyan dobogás hallatszott a mecsetből, mint egy hatalmas szívnek verése, ahogy az ezer férfi és asszony a földre borult. Mi, nővér-feleségek beléptünk a szűk, négyszögletes helyiségbe, és térdre ereszkedtünk. A mosdatlan, izzadt testek orrfacsaró szaga elkeveredett a bűz ellen használt parfümök – a szantálfa, a mirha, a szegfűszeg – illatával.

– Üdvöz légy, kalifa raszul Allah! – kiáltotta a tömeg. „Isten Prófétájának utódja", így nevezték az apámat! Elszorult a szívem, ahogy láttam a szomorúságot abi arcán; ráncos lett tőle, olyan idősnek tűnt, mint a fatönk a talpa alatt. Nem ezzel akarta tölteni az idejét, amikor szívbéli jó barátja épp csak most hagyott itt minket.

Gyanítom, Ali még ennél is jobban el volt keseredve. Ő és al-Abbasz azt remélték, hogy Ali fog állni az apám helyén. Erre most a porban kell térdelniük a többi medinaival együtt, hogy hűséget fogadjanak Abu Bakrnak, Ali régi vetélytársának, a férfinak, akit a hívők választottak. Körbetekintettem, bekukkantottam minden zugba, megvizsgáltam minden lehajtott fejet, annyira szerettem volna látni Ali megaláztatását. Sötét volt az egyszerű kis mecsetben, a vályogfalakra foltokat rajzolt a pálmalevél tetőn beszűrődő napfény. A férfiak és a nők olyan szorosan zsúfolódtak össze a helyiségben, mint a juhok a karámban, de még így is megláttam volna Alit. Ráismertem volna búzaszínű hajáról, hátul mélyen kivágott ingéről, keskeny arcáról és utálkozva fintorgó ajkairól. Ahogy véget ért a szertartás, sorra végignéztem az arcokat, és nem hittem a szememnek! Ali nem volt itt! Ám Umar igen – és ő bizony nem csodálkozott.

– Ali gőgje határtalan, mint mindig! – morogta éppen apámnak, miközben odamentem a fatönkhöz, amelyen abi állt a zord, himlőhelyes Umarral. – Hanem Allahra mondom, ma megbosszulom! – Kirántotta kardját a hóna alá csatolt hüvelyből, és leugrott a fatönkről. Mellettem ért földet, de szokása szerint most is úgy tett, mintha nem venne észre.

Mögöttük kezdett szétszéledni a tömeg: a nők és a gyermekek kiballagtak az utcára, hazafelé indultak. Mások, zömmel férfiak, megálltak csoportban az ajtónál. Felénk nézegettek, beszélgettek.

– Vigyázz, jaa Umar! – mondta apám. – Ha Ali vérét ontanánk, csak magunk ellen bőszítenénk a támogatóit, és megosztanánk az iszlámot.

– A kard az egyetlen nyelv, amelyen Ali ért. – Umar a főbejárat felé fordult.

– Meglehet – válaszolta apám az ő nyugodt hangján –, de nem engedhetem, hogy fegyvert fogj ellene. Mohamed szerette Alit. Unokatestvérek voltak, és Mohamed úgy nevelte föl, mintha a saját fia lenne. A lányát adta feleségül hozzá. Nem örülne, ha azt látná, hogy így lépünk fel ellene.

– Abi igazat beszél, jaa Umar – szóltam közbe. – Különben sem akarjuk, hogy Ali azt mondhassa, erővel csikartuk ki belőle a hűségesküt. Ürügynek használná, hogy szembeforduljon apámmal.

Umar gyilkosan meredt rám: felháborította, hogy egy asszony ellentmond neki – holott Mohamed többször is kikérte tanácsomat. Apám mosolygott, és a kezét nyújtotta, hogy fölsegítsen maga mellé a fatönkre. Ott álltunk egymás mellett, és Umar a lábunk alatt hebegett-habogott.

– Egyetértek Aishával – mondta abi. – Ha tárgyalni akarsz Alival, tegyél belátásod szerint! Csak ne menj fegyverrel a házához.

– De hát Ali kettéhasít! – mondta Umar.

Ebben a pillanatban rohant be Talha unokatestvérem. Csinos arca sötét pírba borult vörösbarna szakálla alatt. – Jaa Abu Bakr, a vejed, al-Zubair azt ordítja Ali házának ablakából, hogy te eloroztad a kalifaságot!

– Eloroztam? – Abi felrántotta bozontos szemöldökét.

Vállára tettem a kezem, hogy megnyugtassam, mert apám érzékeny ember. – Miként orozhattad volna el a kalifaságot, ha egyszer neked adták? – kérdeztem. – Al-Zubair csak irigy.

– Magának akarja a rangot? – Apám megcsóválta a fejét. – Al-Zubair nagyravágyó férfi, de hogy Mohamed nyomdokába lépjen?

Talha elmosolyodott. – Al-Zubairnak nem kell a kalifaság. Ő az unokatestvérét, Alit akarja látni abban a rangban.

Érdesen fölnevettem. – Ali nem tágít, igaz?

– Al-Zubair és Ali azt mondják, hogy előbb halnak meg, mintsem hűséget esküdjenek Abu Bakrnak – szólt Talha.

Umar megsuhogtatta a kardját. – Allahra, akkor én leszek az, aki beteljesíti a próféciájukat!

– Vigyázz, Umar! – intette apám. – Megtiltom, hogy fegyverrel menj Ali házához!

Umar keze, amellyel a kardot fogta, ernyedten hanyatlott le. A fejét csóválta, és halkan motyogott. Visszafojtottam a lélegzetemet. Dacol-e Umar apámmal, tönkretesz-e mindent, amit ők ketten elértek? Megkönnyebbülésemre Umar a hüvelybe lökte a vasat.

– Hallom és engedelmeskedem, jaa kalifa. – Szeme felcsillant, és egy terelőostort húzott elő az övéből.

– Allahra, ez is elég lesz a munkához! – Egyet csördített felém az ostorral, és durván fölnevetett, amikor összerándultam. – Ezzel simán beleverem az alázatot az összes lázadóba – vagy torkukba fojtom az eltévelyedésüket!

⧫

Amíg Umar, Talha és a mecsetből kizúduló tömeg Ali háza felé vonult az utcán, én a kanyargós sikátorokon keresztül rohantam Aszma nővérem otthonához – és üresen találtam. Egyik nővér-felesége, riadt arcú, alacsony asszony, csak a fejét rázta, amikor kérdeztem, hová lettek. – Al-Zubair elhurcolta, és magával vitte a kicsi Abdallát is! Al-Zubair azt ordította: „Nem érdekel, ha Abu Bakr az apád! Akkor sem fogadsz hűséget annak az árulónak!" – Sietve otthagytam az asszonyt. Olyan szorongó félelem töltött el, mintha kardok csapnának össze a fejem fölött.

Alihoz vitték Aszmát és a kis Abdallát! Al-Zubair felhasználja a nővéremet. Apám sose engedné, hogy megtámadják a házat, ha tudja, hogy ott van a legidősebb lánya és az egyetlen fiúunokája. Az elviharzó Umar viszont azzal riogatott, hogy fel kell gyújtani Ali házát. Szívemet összeszorította a balsejtelem, míg futottam visszafelé a kígyózó ösvényen, a főút irányába. Kérlek, Allah, óvd meg a nővéremet és az unokaöcsémet a bajtól!

Ali háza előtt olyan szorosan álltak a férfiak, mintha még mindig a szűk mecsetben lennének. Ordítozás, fenyegetőzés hasogatta a levegőt, hasonlóan az ebek csaholásához, és abi tilalma ellenére pengék villogását láttam a délelőtti napsütésben. Nem akartam, hogy Umar észrevegyen, mert azonnal visszaparancsolt volna a mecsetbe, átmásztam hát az udvar falán, és kilestem Aszmát az egyik hátsó ablakban. A földön gubbasztott és magához szorította a fiát, aki ficánkolva tiltakozott, hogy abihoz akar menni.

Meghallva pisszegésemet, Aszma felugrott, és üdvözölt a hátsó ajtónál, a kis Abdalla pedig átkarolta a térdemet. Aszma behívott, és amikor beléptem Ali házába, megcsókolta az arcom. Ahogy körülnéztem, először éreztem részvétet az iránt az ember iránt, akit mindenekfelett gyűlöltem.

Sötét, sivár háza volt, inkább hiénáknak való odú, mint emberi lakóhely. A konyhából, ahova beléptem, egy apró ablakon be lehetett látni egy szűk szobába, amelynek vályogtégla falára ráfért volna a meszelés. A házban állott pelenka bűze terjengett. Néhány rongyos tevebőr párna hevert a döngölt padlón, nem volt szőnyeg, csak egy durva szalmafonat a sarokban, az árpa őrlésére szolgáló lapos kő mellett. Nem volt kemence; Fatima, Ali felesége a mecsetben sütötte meg a kenyerét. Ali és ő gyakran ott is ettek velünk. Fatima csatlakozott a nővér-feleségek háreméhez, ahol alázatos kutyaszemekkel bámulta Umm Szalamát, és gonoszul nevetgélt, ha Zajnab sértegetett engem. Fatima mindig féltékeny volt rám, amiért Mohamed szeretett. Hányszor is találgattam, hogy miért nem eszik otthon! Az itteni nyomort látva megértettem. Nekünk, nővér-feleségeknek nem volt semmink, mert Mohamed mindenét a szegényeknek adta, de a mi házunkba legalább jutott szín, derű – és ablak.

Nekünk a háremben volt időnk kelmét szőni és festeni, párnát, függönyt varrni. Tizenegyen voltunk feleségek és ágyasok, meg még néhány immár felnőtt gyermek, előző házasságokból. Fatimának viszont három kisgyermekre kellett gondot viselnie. Hogy etethesse fiait és csecsemő lányát, mosást vállalt, ezt a kemény munkát, amely meggörnyesztette a hátát és vörösre marta a kezét. Mikor lett volna ideje vagy kedve a díszítéshez? Ali ezekben az években akkora ügybuzgalommal harcolt a kuraisok ellen és igyekezett tönkretenni a házasságomat, hogy valószínűleg észre sem vette a szennyet.

Míg megcsókoltam nővéremet és kedves, őzikeszemű fiacskáját, gurgulázó hang ütötte meg a fülemet. Erőltettem a szememet a homályban, és megláttam az árnyékban Fatimát: a padlón ült, rázta a zokogás, és azt hajtogatta: abi, abi! Mohamedet gyászolta. Ő volt a kedvenc lánya, a legfiatalabb a négy közül, és, mint mondták némelyek, szakasztott mása anyjának, Khadidzsának, aki egyetlen felesége volt Mohamednek huszonöt éven át. Fatima csecsemő lánya, Zajnab a földön aludt az anyja mellett. Kisfiai, Ali al-Hasszan és al-Husszein az anyjuk haját simogatták és a hátát paskolgatták, ám Fatima ellökte őket. Ismét elfogott a vágy, hogy belefeledkezzem a gyászba – ám ekkor berontott a szobába a sógorom, és felszárította könnyeimet otromba szájalásával.

Ahogy meglátott, a szeme tágra nyílt, orrcimpái megremegtek.

– Dicsőség Allahnak! Imáim meghallgatásra találtak! – Al-Zubair belemarkolt a hajamba, és átvonszolt a szomszéd szobába. A ház visszhangzott nővérem sikoltozásától, az én felháborodott üvöltésemtől, Fatima zokogásától és a csecsemő sírásától. Aki hallotta, azt hihette, hogy a Hidzsasz legtehetségesebb siratóasszonyait fogadtuk fel.

Ezeregy tű szúrásához fogható fájdalom égette a fejbőrömet, valahányszor al-Zubair megrántotta a hajamat: ez könnyeket csalt a szemembe, és annyira felbőszített, hogy elfelejtkeztem a tőrről, amelyet a bal karom alatt hordtam. Aszma utánunk rohant, és ráugrott a férje hátára. – Hagyd békén a húgomat! – rikoltotta, és ököllel verte al-Zubair nyakát és karjait. Al-Zubair elengedett, földre teremtette Aszmát, aztán hasba rúgta. Aszma kétrét görnyedve kapkodott levegőért, én pedig dühösen vetettem volna magamat al-Zubairra, amikor kard szelte fütyülve a levegőt. Megtorpantam, odafordultam, és megláttam a szigorú tekintetű Alit.

– Jaa Aisha, nem szabadna beavatkoznod férj és feleség ügyeibe – mondta. – Ahogy ezt te is közölted velem számtalanszor, amíg Mohamed felesége voltál.

– Hogy mered kiejteni a szájadon Mohamed nevét, amikor a kezed még most is földes az ő méltatlan temetésétől! – Az arcába köptem. A nyálam a szakállát találta el, és megtapadt rajta.

Kézfejével letörölte a sértésemet. – Allahra, nem én káromolom a Próféta emlékét, hanem az apád! Azzal, hogy magához ragadta a kalifaságot, Abu Bakr gúnyt űz mindenből, amit Mohamed elért és kívánt volna!

– Az én apám nem ragadott magához semmit! – Felszegtem az állam. – A nép választotta!

– Az urak! – mondta al-Zubair. Ismét nekem ugrott volna, ám én egy fordulással kitértem a keze ügyéből.

– Al-Zubair igazat beszél. – Csak most vettem észre al-Abbaszt. Mögöttem ült egy rongyos párnán, és egy miszvak-pálcikával tisztította a fogát. Úgy csóválta a fejét, mintha egy szegény, tudatlan leány volnék, akinek a legegyszerűbb dolgot is meg kell magyarázni. – A nép nem is választhatott kalifát. Mohamed teste még ki sem hűlt, amikor Abu Bakr és a gazdag kuraisi barátai megkaparintották a tisztséget! Alit meg sem kérdezték!

– A nép szereti Abu Bakrt. – Ahogy Mohamed testét említette, hunyorognom kellett, hogy ne sírjak. Meghalt! – Szabadon és becsületesen választották abit!

– Abu Bakr elorozta a kalifaságot, mint az éjjeli tolvaj! – ordította al-Zubair az ablakból a kinti férfiaknak. – Amíg nem mond le a rangjáról és nem egyezik bele a tisztességes választásba, lányai nem mennek ki innen! Jaa Talha! Itt van ám nálam szerelmetes Aishád! Emlékszel még rá? A lányra, akit feleségül akartál venni valamikor? Nem látod többé, amíg Abu Bakr le nem mond!

Nem ijesztett meg a handabandázása. Ahogy térdeltem Aszma mellett, felnéztem al-Zubairra, és nem a félelmetes harcost láttam, aki számtalanszor bizonyította hősiességét, hanem egy madzsnúnt, egy őrültet. Szemei üresen tekintettek a tömegre. Száműzd az érzéseidet, mindig csak gondolkozzál, figyelmeztettem magamat, úgy, ahogy Mohamed oktatott vívólecke közben. Al-Zubair nem olyan okos, mint én. Három napja alig aludtam, de még így is én vagyok fölényben.

– Jaa al-Zubair, elrejtőznél Umar elől? Hát ez meglepő! – mosolyogtam negédesen. Szítottam a dühét.

– Al-Zubair nem rejtőzik el senki elől! – ordította az ablak felé fordulva, hogy Umar, Talha és a többiek is hallják. Mi is hallottuk őket, megint arról beszéltek, hogy felgyújtják Ali házát.

– Dicstelenül végződne ez a lázadás, ha kifüstöltetnéd magadat innen – mondtam. – Én a helyedben kirohannék, és megforgatnám a kardomat Umar hájas hasában. Ő is olyan „úr", mint akiket úgy gyűlölsz, nem igaz?

– Csönd! – szólt rám Ali. – Al-Zubair, ne hallgass rá!

Al-Zubair kihívóan végigmért. – Engem nem csalsz tőrbe!

– Hidd el nekem, egy könnyet sem ejtenék, ha Umart ma érné el a vége – válaszoltam egykedvűen. Hozzátehettem volna: Sose szerettem azokat a férfiakat, akik verik a feleségüket.

A csecsemő fülsiketítően bömbölt. Al-Zubair bosszúsan pillantott Fatimára, ám ő túlságosan keservesen zokogott ahhoz, hogy észrevegye. Ali visszadugta a hüvelyébe a kardját, a gyerekhez sietett, felnyalábolta. Visszafordultam al-Zubairhoz.

– Majdcsak bolondnak néznek, ha sokáig lapítasz itt – mondtam.

– Al-Zubairt nem érdekli, mit gondolsz – közölte al-Abbasz. A földre hajította a miszvakpálcát.

– Hogyha harcot akartatok, csalódni fogtok – vonogattam a vállam. – Ott egy férfinak sincsen fegyvere.

Szúrósan nézett rám. – Nincs fegyverük? Hogy lehet az?

– Apám megtiltotta. – Felsegítettem a nővéremet, és miután Aszma visszahúzódott a konyhába, sokatmondó pillantást vetettem Alira. – Nem akarja, hogy Alinak baja essék. Mivel Mohamed úgy szerette őt.

Ali elérzékenyült, ám al-Abbasz csak horkantott. – Abu Bakr nem bolond. Több esze van annál, hogy karddal csikarja ki Ali hűségét.

Al-Zubair felnevetett. – Igazat beszélsz, bácsikám! Az én hűségemet sem nyeri el soha! Ami meg a kardot illeti, kóstolják csak meg a hírnökei a pengéjét!

Feltépte az ajtót és átlépte a küszöböt. Mivel közel álltam hozzá, előránthattam volna a tőrömet, és kiüthettem volna a kezéből a kardot. Ám tudtam, hogy apám tilalma rám is vonatkozik – különben is, máshogy is elérhettem, amit akartam. Kinyújtottam a lábam, és elgáncsoltam al-Zubairt, aki hasra esett. Kardja csörögve hullott a földre. A következő pillanatban, kezében az ostorával kilépett a tömegből Umar. Egyetlen pattintással al-Zubair nyaka köré tekerte a szíjat, és térdeplésbe rántotta fel a sógoromat.

Mihelyt Umar és társai eltaszigálták al-Zubairt a mecsetbe, visszamentem a házba, aztán hazakísértem a nővéremet és Abdallát. Ágyba fektettem Aszmát, és adtam egy csókot a gyermeknek, aki összegömbölyödve bújt anyjához. Abdalla az egyik sarokból nézte végig, miként bántalmazza őrjöngő apja az anyját. Megsimogattam a fiú homlokát, és azt mondtam neki, hogy ne eméssze magát azon, amit látott, de ne is felejtse el.

– Ez majd visszatart attól, hogy valaha is kezet emelj a nőre, akit szeretsz – mondtam.

Hazafelé tartottam, a délutáni nap úgy sújtott le rám, mint egy hatalmas ököl. Izmaim sajogtak a fáradtságtól, fejem lüktetett. Jó lesz elrejtőzni szobám menedékében. Ám utamban állt még egy akadály. Mikor megérkeztem a mecset udvarán álló kunyhómhoz, Talha várt rám a zöld ajtó előtt.

– Hívj be! – szólt halkan. – Fontos dolgokat kell megbeszélnünk.

Lelankadtam, mint az öntözetlen növény, de azért kinyitottam előtte az ajtómat. Mihelyt bent voltunk a kunyhóban, olyan áthatóan nézett rám, hogy égett az arcom. De jó, hogy a fátylam még mindig eltakar! Szorosabbra csavartam magamon a leplet, lesütöttem a szememet, az ágyat néztem. Bár menne már el Talha, hogy lefekhessek!

– Jaa Aisha, micsoda bátorságról tettél tanúságot ma! – mondta. – Al-Zubair meg is támadhatott volna engem vagy Umart a kardjával. Megsebesülhettünk, meg is halhattunk volna. Sokkal tartozom neked