Az ellenség művészete / Család, gyerekek, autó

Kemény István

AZ ELLENSÉG

MŰVÉSZETE

————————

CSALÁD,

GYEREKEK,

AUTÓ

MAGVETŐ

BUDAPEST

A könyv útleírás. Ezért ha valaki a valósággal megegyező dolgokat találna benne, legyen nyugodt: azok egy másik valóság dolgai.

Tartalom

AZ ELLENSÉG MŰVÉSZETE

I. KAROLIN TÖRTÉNELEMKÖNYVE – FELVILLANNAK A TÉMÁK

II. EMI KÖNYVE

III. A HALHATATLANOK HÉTKÖZNAPJAIBÓL

CSALÁD, GYEREKEK, AUTÓ

A HUSZONKILENCEDIK ÓRA

AZ OLTÁS VISSZAUTASÍTÁSA

PUBLICISZTIKA

A TETT HALÁLA

EGY HÉTVÉGE

ISMERETLEN BUDAPESTI MESTER: ISMERETLEN BUDAPESTI MESTEREK

LILI MARLEN

MYLORD

A SZERELEM ELSŐ NÉGY HÓNAPJA

A NAPNYUGATI BÖLCSEK

A KERESZTEZŐDÉS

A NAP DÉLUTÁNJA

HETEDHÉT ORSZÁGON ÁT

A LACTOBACT-ÜGY

AZ ELHALT ÁGAK

FELTÁRÁSI JEGYZŐKÖNYV

FÉLÓRÁVAL A ROCK AND ROLL ELŐTT

SZÖRNYETEG IS VAN

PARA

A KOBOLD NEM  TRÉFADOLOG

A SZÖKÉS

KERESZTES KÖTELESSÉGEK

AZ ARAB VISZONYOK BÍRÁLATA

FÜSTÖLŐ MOZDULAT KÉZZEL

ALTATÓ

A FEGYELMEZETLEN SÁV

AUTÓT SZERETNI

A KÁROMKODÁSRÓL

GYOMORRONTÁS

A HANGSZÓRÓS AUTÓ

A FRUSZTRA

Impresszum

AZ ELLENSÉG MŰVÉSZETE

Regény

I.

KAROLIN

TÖRTÉNELEMKÖNYVE

– FELVILLANNAK A TÉMÁK

1. A hazai lelet

Halottat találtak, szinte rátekeredve egy fa tövére, egy hatvanfokos lejtésű erdő felső szélén. A műútról zuhanhatott a fák közé. A testet aztán megkapták a törvényszéki művészettörténészek. Ruhája selyméből, szempillája festékéből és haja hosszából is dermesztő következtetéseket vettek jegyzőkönyvbe. Az eredmény: a férfival szemlélődő séta közben végzett itt a járvány. A legfontosabb leletnek két mandzsettagombja bizonyult, melyekre rokokó idillt festettek, mindkét gombra ugyanazt; de együtt – két nagyítóval vizsgálva – három dimenzióban! Az idill végtelenül aprólékos munka: sötét erdő széle patakkal, mely befelé folyik az erdőbe, és a vízre már itt, az erdőn kívül is árnyék vetődik – de aki az árnyékot veti, már kívül áll a mandzsettagombon, csak abroncsszoknyája csücske látszik a kép szélén.

2. A Terror

Ez az abroncsszoknya eredetileg egy francia grófnéé volt, akivel végzett a guillotine. Leányára, Caroline-ra ugyan nem várt volna ez a sors, de mamája mégis beküldte a fürdőszobába, hogy ne nyisson ajtót senkinek. Caroline bólintott, aztán el is aludt a vízben. Fiatal ügyvédjük megszerezte a holttestet – két napig gyönyörködött benne, aztán levetkőztette, és eltemette a ház mögött. Megfürdött, felvette a ruhát (igen sovány volt), és órákig nézegette magát a tükörben. Ezután összecsomagolta a ruhát, egy szalagját tarsolyába tette, és jelentkezett a hadseregbe.

Mikor két év múlva kinevezték marsallá, Caroline már törülközött. Törülközött, de ruháját közben teljesen kinőtte, és éppen azon morfondírozott, hogy az ő korában kimehet-e még meztelenül a fürdőszobából. Ekkor kopogtatott be hozzá az új marsall, kezében a ruhával. „Családjának jogi képviselője vagyok. És az idő a mi legfőbb ellenségünk – jelentette ki gyorsan az álmosan ajtót nyitó lánynak –, de ön, kisasszony, megfelelő fegyver volna a kezemben. Caroline felpofozta, mert mi az, hogy „a kezemben, aztán már nem sokat törődött vele, hagyta, hogy a megalázott „ügyvéd" feleségül ígérje egy igazi férfinak német földre, és azt is hagyta, hogy hintóba ültessék.

A marsallnak most már csak egyetlen teendője maradt: végleg gondoskodni a más jövőjéről. Rendelt egy szabad festőművészt, őt is hintóba ültette, leírta neki a Caroline-jelenséget („Ezt kövesse, kérem!"), és utánaeresztette Caroline-nak, aztán átadta magát saját képtelenségének, s lezárva az ügy rá tartozó szakaszát, keresztüllőtte a szívét.

3. A „furcsa háború" (Kémjelentés 1800-ból)

„Dübörög a bajor föld. Ellenséges fúrópajzsok vonulnak alattunk nyugatnak, a francia határ felé. Nyomukban megsárgult fák, mérgezett források. De hát szeptember van! A fák talán maguktól sárgulnak! Ami pedig méregnek tűnik, az röpke árnyék a vízen. Az árnyékot Y. emigráns francia gróf tizenöt éves felesége, Caroline veti, amint férje, a szatír elől fut. Egy alkalmas pillanatban megbotlik, elesik, és hagyja, hogy kiszabadítsák abroncsszoknyájából. Eközben egy másik szatír is tartózkodik a parkban, a grófi pár hivatalos idillfestőjén kívül. A bokrok közül figyel, halkan kattogtatja fényképezőgépét, és a kis grófné minden kifejezését pirulva memorizálja. Egyszer csak homlokára csap, és meg sem várva a szeretkezés végét, puha léptekkel visszaoson egy odvas fához, belebújik, és lemászik a fúrópajzsba. – Lejjebb merülünk! – veti oda másodtisztjének oroszul, s bezárkózik kabinjába, hogy kezdetleges kis fotólaboratóriumában előhívja a felvételeket. A fúrópajzs pedig megremeg, lassan fölveszi az évi átlagban tíz kilométeres irreális sebességet, s elegáns félkörrel keletnek fordul." (Ősi Hírek)

4. Megszólal a könyv utazója

A Terrort követő nem egész másfél évszázados lappangási idő után Európában kifejlődött egy járvány, a fasizmus, és ezzel a halál monopolhelyzetbe került. Ami eddig volt (régen halott festőnk képei is), vastag, vörös mocsokréteget kapott, mely öt perc alatt megalvadt, és SS-színű (fekete) sivataggá vált. („Auschwitz után nincs többé költészet.") Mi már ebben a sivatagban nőttünk fel, talpunk alatt a fasizmussal. Védettek vagyunk tőle; legyengített fasizmust: gyűlöletes közönyt juttattak szervezetünkbe, hogy segítségével emberek maradjunk örökre most már. Ezekről az érzésekről szólnak e könyv durvább fejezetei.

5. A lelet első közép-európai előfordulása

1945-ben megnyíltak az egek, negyven napig szakadt az eső, és a földrész nyugati határa a csehszlovák tengerpartig húzódott vissza. E partvidék egy stégén ült Jaromil Jaromilek, és horgászott. Alkonyodott, és dagály volt. A parti őrség rozsdás tengeralattjárói tavaszi násztáncukat járták, s ez zavarhatta meg a halakat olyannyira, hogy Jaromil meglehetősen undorító fogáshoz jutott: egy nagy halat fogott, mely kínjában a stégen kiköpött egy kis halat, eddig rendben, gondolta Jaromil, aki régi marxista volt, de ekkor a kis hal is kiköpött valamit – ez pedig nem volt más, mint a fentebb leírt két mandzsettagomb. Így kerültek Közép-Európába. Jaromil lett tehát az első, akit Karolin az Elba árterében babonázott meg. A horgász csak másnap reggel ugyan, de végül is felhívott valami múzeumot.{1} Remegett a keze, karikás volt a szeme, és fájt a szíve. De realista volt. Tisztelet neki.

6. A talaj kimerül

„Hirtelen vért veszítek. Más szavakkal egy könnyű, bordó, sós pulóvert utasítok vissza egy hűvös és sötét terem szélén. Innen nyílik a terasz: halk, hajnali eső kopog rajta. Ott áll a zongora; vizes billentyűit egy normális ember őrzi: óránként üt csak le egyet, és vicsorog, ha közelítünk. A bokrok közül homoszexuálisok kurrogása hallatszik. Kétségbeesett, vad és kiélt tobzódással kezdődik a talajerózió. Egészen biztos, hogy nem én vágtam föl az ereimet, de tudom, hogy mindenki letagadná. 1945. A fasizmus kiirtása, az első vetések, a csodálatos, zöld termés. A fasizmus őserdeje helyén páratlan termőföld, könnyű, bordó, drága.

Két-három nagyszerű termésű év után azonban erózió indul meg: a legkisebb eső, a legkevesebb vér is tonnaszám hordja el ezt a teljesen védtelen humuszréteget. A fasiszták átka, úgy tűnik, megfogan: a sivatagosodás megállíthatatlannak látszik.

Évente egy Magyarországnyi terület válik terméketlenné." (Mi Lett Önből?)

7. Előszó

Hirtelen vért veszítek: könnyű, bordó, sós pulóvert utasítok vissza egy hűvös és félhomályos terem szélén. Egy hasonló jelenetet már a születésem előtt, 1960-ban leforgattak: M. Antonioni Az éjszaka című filmje fejeződik be egy ennyire sivár hajnallal. De az még fekete-fehér.

Úgy érzem, nem tettem semmit. Mára mégis egy nagy, komolytalan és tisztátalan öregség részese lettem. Ilyen öregeket tapintok ki magam körül, és aki más, azt szégyellem bepiszkolni tiszteletemmel. Gyűlölöm magamat?

Fáradt vagyok.

Halottat találtak, szinte rátekeredve egy fa törzsére egy hatvanfokos lejtésű erdő szélén. Ebben a megalázó pózban élek.

Pedig előbb-utóbb mindenki másra is rátalálnak ugyanebben a megalázó pózban. Pedig halhatatlanok is élnek közöttünk.

8. A halhatatlanok hétköznapjaiból

„Betegséget színleltem, hogy közelről figyelhessem meg Iván szü­leit, egy kedves, idős házaspárt. Szomorú arccal hajoltak fölém:

– Mi a baj, kedves? Hm?

Én csak sírtam, sírtam, s ők, akiknek soha nem is volt gyermeke, tanácstalanul matatták végig óriási lakásukat gyógyszerért. Percek alatt kifáradtak nehéz, forradalom előtti selymeikben: az ágyamig hallatszott a halk veszekedés a szomszéd szobából, ahol az asszony félméteres tornyú haja miatt nem tudtak a gyógyszeres fiókhoz hajolni. Halkan kuncogtam, s ajkamba haraptam, mert hirtelen megint boldog lettem.

Csengetés, az orvos ezredes lép be. Két puha ugrással az ágyamnál terem, és egy zöldes fényű lámpással az arcomba világít, hogy ne féljek tőle. Közben beszél, beszél, még nem felejtette el a nyelvet.

– Mutasd torkod, lázad volt-e, voltál már szerelmes?

– Ő a vendégfiú… a mi fiunk barátja…

– Ti hallgassatok csak! Már én titeket ismerlek, a múlt rendszerből! Nem vagyok rátok kíváncsi. Már megint gyógyszerek körül sündörögtetek, most kifelé, testvérkétek gyógyulása fontosabb!

Az orvos téved: Iván szülei ugyan együttvéve sincsenek talán harminchárom évesek, az én gyógyulásom azonban igazán nem fontosabb semminél.

– Hagyjon magamra, kérem – szólok rá az orvos ezredesre, aki mosolyogva fenyegetőzik, hogy este visszajön, addig szedjem össze magam, mert kérdései lesznek hozzám. Miután elmegy, Iván fiatalka szülei teát főznek nekem, és Ivánról mesélgetnek halkan, franciául… és már alszom." (Mi Lett Önből?)

9. Karolin családja

A Mi Lett Önből? magazin szentimentális évfolyamai véletlenül megvannak otthon. Évekig volt ez a kedvenc olvasmányom. A lap központja máig is Párizs. Eredetileg a harmadik rend társasági életéről tudósított mindössze, de már évszázadok óta rajzanak ki tudósítói és ügynökei minden irányba. 1969 kora tavaszán visszaérkezett egy kis család Magyarországra, felvették a kapcsolatot a már itt élő tudósítókkal, és letelepedtek. És a „Mi Lett Önből?" magazinban ugrásszerűen megszaporodtak a magyarországi tudósítások.

10. A nagy francia forradalom

„Mindössze hárman indultunk el a boulevard St. Ivanról, és a sarkon mindjárt csatlakozott hozzánk az örökké vidám de Carmole comtesse. Mire elmagyarázta, hogy őt mostantól Zitának kell nevezni, már éppen egy autóból szálltunk ki négyen az Igazságügyi Palota előtt, hogy az alagsorban felkeressük két barátunkat, mindketten ifjú jogászok, és az én évfolyamtársaim voltak, mielőtt kimaradtam, és hatan indultunk tovább. A korzón szembesétált velünk három híres bölcsészfiú, akiket én látásból, te hallomásból, a jogászok irigységből, a comtesse pedig szerelemből ismert. Most már kilencen buszoztunk utunk következő célja, a faubourg Rózsadomb felé, és az utasok nem mertek a szemünkbe nézni, és mi tudtuk, hogy sok múlik rájuk tett megjegyzéseinken. Aztán az ún. Táncsics-villába özönlöttünk be finoman, és az alattomos Karolin éppen anyukája szépítőszereit használva a tükör előtt fogadott minket. Duzzogva öltözött fel, és noha még így is alig volt rajta valami, hagyta, hogy kiszabadítsuk, sőt, gyalog sétált le velünk a városba. Útközben magunkba olvasztottunk egy négy afrikaiból álló különítményt, mert a kiejtésük a hölgyek szerint ennivaló volt. Befordultunk az Ochonne sikátorba, ahol az utcagyerekek vártak, hogy két kiöltöztetett vezetőjüket ránk erőszakolják, így tizenhatan utaztunk tovább a földalatti vasúttal a szokott helyre, ahol már ott voltak az Államfejtő Társaság tagjai nyolcan, őket az Ezüstös Televíziók zenés műsoraiból mindenki jól ismeri, és őket látva holdkórosok, forradalmárok és pszichopaták csatlakoztak hozzánk a járókelők közül, és jólértesültek meg sznobok is, meg azok is, akik a comtesse-t eddig csak híres, kislánykori elrablásairól ismerték, és csatlakoztak hozzánk sofőrök, hogy ingyen visznek tovább, válogattunk a taxik között, és ezalatt cukrászok is csatlakoztak, félénken a szánkba dugva egy-egy szelet Lajos-csókot, és az újságírók is felsorakoztak mögénk a jobb- és a baloldal lapjaitól és a Mi Lett Önből? magazintól, és lelkesítő hatású interjúk készültek, mialatt a több ezer autónyi karaván a kicsi és pimasz Moll Filmszínház felé özönlött, és mi voltunk a legboldogabbak, mert hármunk járványos sétája indította el ezt a ma esti lavinaszerű kikapcsolódást!" (Mi Lett Önből?)

11. A fasisztáknak volt

A fasisztáknak van egy spiritiszta újságja, egy napilap, Ősi Hírek címmel. Ez ma is egy több mint negyven éve halott háború szellemét idézi. Május 15-én jelenik meg először, és a május 14-ei szám az utolsó. Ezen az időszakon kívül „anyaggyűjtés folyik: a lap szerkesztői összegyűlnek a főszerkesztő nevenapján, és mindjárt el is fogyasztják az „anyagot. Hatására elrepülnek egy éjszakára Hitler valamelyik totális birodalmába, ifjúkoruk színterére.

12. Mindig egy szerelmi

Mindig egy szerelmi történet sodrába vágytam. Egy nap aztán belekerültem az egyikbe. Itt éppen egy számomra ismeretlen régi német filmet játszottak le képmagnóval, miközben a tetőterasz csenevész fáit nyár eleji meleg szél nyugtalanította. És amikor rájöttem, hogy ez a társaság az Ősi Hírek főszerkesztőjének{2} a társasága, illett elindulnom a lépcső felé. Ami mégis feltűnt, majd a leginkább zavart a dologban, az volt, hogy a jelen levő szerencsétlen öregek még ma is, képtelen és csöppet sem ártatlan módon nők és férfiak csoportjára oszthatók.

13. És ráveti magát

Ismered azt a nyugtalanító napot a tavasz legvégén, mikor meleg szélvihar jön éjszaka, és ráveti magát a növényzetre? Az új levelek ezen a napon a legzöldebbek, fiatalok és tapasztalatlanok. A szélvihar mégse tud mit kezdeni velük, mert erősek… megtépázza egy kicsit őket, aztán szárazon elmegy. Elmegy, mint én a tetőteraszról.

14.

E nyugtalan, szeles, forró éjszaka óta számomra a második világháború is szerelmi történet.

15. A győztesek

„Egy óra múlva hajnal. A sztrádát speciális katonai gép tisztogatja a rákúszott vadrózsától. Fényszórói elfogódottan tapogatóznak fel a Parlamenter titokzatos szobrán a fehér zászlóig, s tovább, a forró és közeli felhőzetre. Az ellenség íme, »Trója«{3} határában áll. A gép kezelője ifjú francia hős. Civilben kertészmérnök. Kitüntetéssel végzett éppen, mielőtt behívták. Támadott, majd visszavonult, kártyázott a Maginot-vonalban, feladta azt, majd a Szovjetunióba szökött, és folytatta a harcot. S most itt, e város kapujában, ennek az elkeseredett háborúnak a végén – valami feltűnik neki.

– Drágakövet keresünk az ostromgyűrűbe – diktálja magnójába –, és mérget, esetleg altatót e lecsavarható drágakő alá. De én félek, hogy itt az Iliász helyett egy annál ősibb mesébe kerülünk. Ez a rózsafajta, melyet itt a parancs szerint pusztítok, felmérhetetlen mélységű Csipkerózsika-álomra{4} utal a belsőbb kerületekben; a háború előtt, otthon, az egyetemen is kísérleteztünk vele, de aki a megszállottja lett, az hamar a »túlsó oldalon« találta magát. Nekem is csak perceim lehetnek már ébren, félek, hogy álmomban majd ennek a szerencsétlen parlamenternek a sorsára jutok. Szeretem Caroline-t teljes szívemből én is, de jól látom hibáit, fogyatékosságait. Távol álljon tőlem, hogy a nőkkel kapcsolatos közhelyeket rá alkalmazzam, mégis, most, rettenetes félelmemben, magányomban, itt, hajnalban mindent, de mindent értelmetlennek látok – és nem vagyok már kíváncsi rá. Végeztem." (Ősi Hírek{5})

16. A horda

Ezen az éjszakán a szerelemvágy még könyörtelenebbül tört rám. Vaktában mentem végig a villanegyeden, vágtam át egy kihalt autópályán, lakótelepen, és jutottam vissza a város belsejébe. A hold előtt felhők rohantak, figyelmetlen, száraz meleg volt.

Egy utcából fiatal holland barbárok szaladtak ki, üvöltve éltettek valami nyugati csapatot. Barna, jávai félvérek voltak egytől egyig. Magyar nőket akartak, szabad rablást, mint a győztesek.

17.

Hazamentem, és belekezdtem ebbe a könyvbe.

18. Kedves meghívottak!

A mai este csúfot űzünk önökből. Hiába nincsenek jelen, mi erre számítottunk. Műsorunk sokszorosított szövegét eljuttatjuk a többi városállam (a Vatikán, Nyugat-Berlin, Moszkva, Los Angeles stb.) lapjaihoz. Itt aztán az önök cinkosai eltussolják majd az ügyet. Úgyhogy nem fog fájni.

19. Önök az ellenségeink

Erre rájöhettek az est eddig elhangzott 18 darabjából és az arcátlan zenéből, mellyel kísérjük mindezt. Mindez önöknek közömbös, de terhes. Önök felnőttek. Történészek, politikusok, újságírók… katonák. Ó stb., stb.!

Itt az ideje, hogy bemutatkozzam. De másoknak.

20. Kedves betegeink!

Ti viszont, akik utoljára öt éve voltatok együtt, és azóta sem értitek, miért untátok halálra magatokat a német kastély német parkjában olyan ifjan – ti viszont nem vagytok meghívottak: itthon vagytok nálam.

Az, hogy a mai estét is unni fogjátok, természetes: megnőttetek. Mégis, talán egy pillanatra boldogok lesztek, ha most felidézünk nektek valamit azokból a napokból, mikor üres lézengéssel kellett töltenetek az időt, azért, hogy filmezhessenek benneteket. Utolsó este azonban tábortűz volt, mellette társasjáték. Emlékeztek? Egy elképzelt háború hadszíntereiről kellett tudósítanotok. Afféle vizsga{6} volt ez, de ti nem tudtatok róla. Mindenki mesélt tehát valami kedveset a tűz mellett, és magnó volt bekapcsolva a tudtotokon kívül. Mi most nem teszünk mást, mint kijavítva kiosztjuk nektek ezeket a dolgozatokat. Nem fogtok rájuk ismerni. Egy kis történelemkönyv állt össze belőlük, durva, cinikus mesékkel történészekről, politikusokról, újságírókról… és persze katonákról. (Néhányan közületek éppen a katonák miatt nem lehetnek itt!) Ezeken kívül még ketten hiányoznak, az egyik Iván, a bátyám. Ezzel be is mutatkoztam nektek. Zenésztársaimat nem kell bemutatni, ők már öt éve is pont ugyanígy zenéltek, mint most.

Ők meséltek rólatok, és engem megmámorosított Iskolátok gyors bukása. Élvezzétek hát ezt az estét velem. Mással mint szendvicsekkel, a nyári lakunkkal és húgom, Karolin tizenhetedik születésnapjával nem tudok szolgálni. De ezekkel szívből…

Mesteretek, R. Olaf sincs ma itt. Őt is kerestettük, de egyetlen bizonytalan hírem van róla Svájcból. Ezt is hallani fogjátok.

El is széledhettek a bokrok közt, haza is mehettek. Mi itt fogunk játszani nektek.

21. Interjú a Mi Lett Önből? magazinban{7}

Helené: (sóhajt) – Nem tudhatom, hogy akár puszta megjelenésemmel kikben indítok visszafordíthatatlan lelki folyamatot. Egy német férfi még Dél-Afrikában háromszor kért feleségül, és mikor anyám harmadszor is igent mondott, én figyelmeztettem őket, hogy még csak tizenkét éves vagyok. De mindig én se tudok odafigyelni.

Mi Lett Önből?: – Most például hova figyel?

Helené: – Arra, hogy ne adjak mély értelmű, ám léha válaszokat.

Mi Lett Önből?: – Ezek szerint ez volna a természetes.

Helené: – Igen, de akkor a lap olvasói túlságosan megkívánnának. Ezért vagyok most őszintébb és kiábrándítóbb.

Mi Lett Önből?: – Szándékosan korlátozza szerelmeseinek a számát?

Helené: – Nem törődhetek mindenkinek a további sorsával, aki valaha, valamely nyilvános utazásomkor rám vetette magát, és a rendezők öntudatlanra verték. Inkább legyenek kevesebben, de én nem tűrhetem, hogy valaki kikerüljön a hatásom alól.

Mi Lett Önből?: – „Meg kell tanulnom kegyetlennek lenni." Ezek az ön szavai.

Helené: – Ez azt jelenti, hogy ki kell ábrándítanom azokat, akik rám alapozzák a terveiket. Ki nem állhatom a konkrét terveket, én soha, senkinek nem ígértem semmit.

Mi Lett Önből?: – Ezeket a szólamokat ön inkább szomorúan, mint keserűen sorolja nekem. Én nem hiszem, hogy ön kegyetlen is tudna lenni.

Helené: – Nem? (Vállat von.) Mindig ismernünk kell a kor legkorszerűbb fasizmusát, és kegyetlenségünket ehhez kell igazítanunk. Ha a fasizmus éppen aktív és erős, akkor kegyetlenségünknek aktívnak és szelídnek kell lennie. Mikor azonban az abszolút kegyetlenség, vagyis a fasizmus fajul el, azonnal passzív, hanyatló szakaszába lép. Ekkor már nem tőle kell félni, hanem egymástól. Ezért kell pont napjainkban igazán passzívnak lennünk, hogy kamaszos kegyetlenségünk ne válhasson megszokássá, majd fasizmussá.

Mi Lett Önből?: – Miben áll ez az új, passzív kegyetlenség?

Helené: – Én menekült nácik közt nőttem fel Dél-Afrikában. Engem ők kényeztettek, nekem ők meséltek a jövőről. A múltjuk pedig az arcukra volt írva, mert okos voltam és fürkésző. Mikor megszöktem tőlük, az önök Európáját hihetetlenül szelídnek éreztem, és ez azóta is így van. Akik itt és most náciknak merik nevezni magukat, kissé szánalmasak. Köztük most végre lehetne emberhez méltóan élni.

Mi Lett Önből?: – És a kegyetlenség emberhez méltó?

Helené: (sóhajt) – Nekem csodálatot kell keltenem. Ruhámmal, művészetemmel, mindennel.