A medál rendje

HELEN BRYAN

A medál rendje

HELEN BRYAN

A medál rendje

A mű eredeti címe

The Sisterhood

Text copyright © 2012 Helen Bryan

Published in the United States by Amazon Publishing, 2013. This edition made possible under a license arrangement originating with Amazon Publishing, www.apub.com

Hungarian translation © Kolláth Nóra

© General Press Könyvkiadó, 2014

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

KOLLÁTH NÓRA

Szerkesztette

PAPP ILDIKÓ

A borítót

KISS GERGELY

tervezte

ISBN 978 963 643 709 1

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: 299-1030

www.generalpress.hu

generalpress@lira.hu

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő KENYÓ ILDIKÓ

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

Családomnak

Köszönetnyilvánítás

Bármennyire is nehéz, kielégítő, frusztráló, élvezetes, kényszeres vagy fárasztó egy kézirat elkészítése, a szerző számára az írás alapvetően rendkívüli elfoglaltság. Ahhoz viszont, hogy a kéziratból könyv legyen, mások együttműködésére is szükség van. Sokaknak tartozom hálával azért, hogy A medál rendje a könyvespolcokra kerülhetett. Külön-külön és együtt is határtalan figyelmet szenteltek a könyvnek és szerzőjének, illetve minden szaktudásukkal a segítségemre voltak. Először is szeretnék köszönetet mondani az ügynökömnek, Jane Dystelnek, a Dystel & Goderich irodalmi ügynökségtől, támaszomnak, aki rengeteg időt szánt rám, véleményével és szakmai tapasztalatával minden érintett számára zökkenőmentessé téve a kézirat könyvvé alakulásának folyamatát. Ismeretei a kézirat elkészüléséhez valóban szükséges időről különösen nagy segítséget jelentettek abban, hogy a határidőkhöz való túlzottan optimista hozzáállásom ellenére is időben elkészüljön az anyag. Hálás vagyok Jane-nek és társának, Miriam Goderichnek, amiért idejüket áldozták a kéziratra, rengeteg szerkesztési tanáccsal láttak el. Meg kell hagyni, általában igazuk volt. Egy tehetséges szerkesztő jobban érti a könyvet, mint maga a szerző, és tudja, hogy a mű megszerkesztésével miként lehet azt még jobbá tenni. Ez volt a helyzet Charlotte Herscher felelős szerkesztővel is. Azon túl, hogy élveztem együtt dolgozni Charlotte-tal, figyelme, szaktudása és egyértelmű iránymutatásai csodákat műveltek a hosszú és összetett kézirattal. Már az első megjegyzéséből tudtam, hogy bízhatok a tanácsaiban. A medál rendje szerkesztése mindkettőnk számára hatalmas feladat volt, és nagyon hálás vagyok azért, ahogy a könyvet átformálta. A szerzőkre nagy figyelmet fordító Amazon Publishing kiadóval, mint mindig, ezúttal is csodálatos volt együttműködni. A szerző szempontjából az Amazon Publishingnál hibátlanul működik minden; olyan, mint egy jól olajozott gépezet. Terry Goodman főszerkesztő e-mailen keresztül vetette be figyelemre méltó szerzőbűvölő képességeit, így elérve, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie, és tartsuk a határidőt. Jessica Poore és Nikki Sprinkle az Amazon szerzői csapatából nem is lehetett volna segítőkészebb. Mindig kereshettem őket, ha kérdés merült fel. Köszönettel tartozom még a kéziratot sajtó alá rendező szerkesztőnek, Katie Parkernek, aki nagy szakértelemmel finomított a végleges változaton, elvarrva minden szálat.

Végezetül hálával tartozom csodálatos családomnak: Rogernek, Cassnek, Michelle-nek, Nielsnek, Bónak és Poppynak, akik – akár igazuk van, akár nem – azt mondják, ámulatba ejtik őket az erőfeszítéseim. Mindezen túl külön köszönettel tartozom a férjemnek, Roger Low-nak, aki átérzi, mire van szükségem, amikor írok: a csend és magány olyan mélységére, ami szerinte nem is annyira a Virginia Woolf által megírt „saját szoba",{1} mint inkább egy magánzárka. A mi háztartásunkban ez csak akkor valósítható meg, ha Roger minden egyéb feladata mellett kezeli az összes felmerülő válságot is. A legjobb az egészben, hogy amikor a nap végén befejezem az írást, hátrahagyhatom az elképzelt világomat annak kitalált szereplőivel, és visszatérhetek az életteli, szeretetteljes valódi életemhez.

Előszó

A Jézus Szent Nővérei Rend krónikájából

Spanyolország, Andalúzia, Las Golondrinas-zárda,

1552 júniusa

Éjfél van, de csak az árvaház gyermekei alszanak. Napnyugtakor hírnök érkezett a völgyből, hogy figyelmeztesse az apátnőt. Ahogy a farkasok köröznek a birkanyáj körül, úgy szorítja az inkvizíció gyűrűjét körénk, ami nemsokára bezárul. A rend minden tagja ébren van, a legifjabb novíciától az ágyhoz kötött Augustina nővérig, és a királynő közbenjárásáért imádkoznak, vagy bátorságért, ha az nem következik be. Emlékezzünk szeretett alapító nővérünk példájára a megpróbáltatás óráiban.

Én, a Jézus Szent Nővérei Rend Beatriz nővére, Isten szolgája és a Fecskék-zárda írnoka, utolsó bejegyzésemet készítem ebbe a krónikába, amit több mint negyven éve vezetek. Ma éjjel ennek a krónikának és alapító nővérünk medáljának, két legértékesebb tulajdonunknak el kell hagynia a kolostort, hogy kikerüljön az inkvizíció karmaiból, így életben tartva spirituális örökségünket. A terv szerint, amelyet alapító nővérünk hosszú évek során fedett fel előttünk, a medált és a krónikát Spanyol-Amerikába kell küldeni. Imádkozunk azért, hogy engedelmességünk, terveihez való hűségünk lehetővé tegye, hogy mindkettőt újra felfedezzék egy nap.

Rendünk a kereszténység első napjaitól tanúja volt a lelkiség női hagyományainak, amelyet az egyházi férfiak elnyomtak, és doktrínákkal helyettesítettek, hogy saját képükre formálják Istent és vallásunkat. Évszázadokkal korábban Konstantin császár a vitázó püspököket összehívta a niceai zsinatra, hogy megegyezzenek az egyházi doktrínát illetően. A zsinat és a konszenzus eredményeképpen kijelentették, hogy Mária, Jézus anyja egyben Istennek szűz anyja, annak ellenére, hogy Jézus sosem hirdette saját isteni természetét; alapító nővérünk pedig Mária örök szüzességére cáfolt rá élő bizonyítékként.

Ezek a mesterséges doktrínák mindenhová eljutottak, elnyomva a nők hangját, ami egyben a józan ész és a tapasztalás hangja is volt. Az ellenállás eretnekséggé vált. Az ősegyházakban egykor oly aktív diakonisszák jogait egyre inkább megkurtították, végül pedig teljesen eltörölték őket. Nemsokára az egyházi férfiak azon vitatkoztak, hogy a nőknek, az állatokhoz hasonlatosan, nem lehet lelkük. Egyházi hatalmuk biztonságot nyújtó tudatában ezek a férfiak ma is elhiszik, hogy a nők valójában kierőszakolt alárendeltsége természetes.

A rendünk, ami kifelé azóta is hűséget mutat az egyháznak, továbbra is tanúja az igazságnak. Az evangéliumunkban és alapító nővérünk medáljában őrizzük a bizonyítékát. Ez a bizonyíték most fontosabb, mint valaha.

A reconquista{2} óta az inkvizíció vallási terrorhoz folyamodik, hogy megerősítse a keresztény uralkodók hatalmát Spanyolországban. Az inkvizíció besúgóinak, támogatóinak hálózata egyre nő. Szomszéd kémkedik szomszéd után, szolga figyeli az urát és úrnőjét, bejelentve azt, aki behúzza függönyeit pénteken, nem ér sertéshúshoz, rákfélékhez, vagy nem keveri össze a húst és a tejet; azt, aki kilenckarú gyertyatartót rejteget, Mekka felé fordulva imádkozik, a Ramadán hónapjában böjtöl, vagy zsidó húsvétot ül. Az embereket, akiket rettenetes, lázas elmék által kitalált bűntettekkel vádolnak meg, elvonszolják; kínvallató, kínpad és karó várja őket. Mindenki gyanús, az emberek pedig a gyanúsítástól való félelemben élnek.

Egy bizonyos ferencrendi szerzetes, Ramon Sanchez azt állítja, hogy megjelent neki a Szent Szűz, és zokogott, mert zsidók és muszlimok apácának adják ki magukat, és miközben a keresztény uralkodók megdöntését tervezik, jelenlétükkel megszentségtelenítik a zárdákat. Ez a szerzetes esküszik, hogy a Szűz arra kér mindenkit, aki szereti őt, hogy kutassa fel és irgalom nélkül semmisítse meg ezt az irtózatot, hogy megtisztítsa a zárdákat az eretnekségtől és a hitetlenektől, Isten dicsőségéért. Fájdalom, mennyi gonoszság, és mindez egy nő nevében! Meglehet, eszelős a kiötlője, tervében mégis olyan férfiak segédkeznek, akiket senki sem nevezne őrültnek.

Azt mondják, Ramon barát bolond és tudatlan, ami veszélyes kombináció. Nem tud írni, olvasni, rohamai vannak, állandóan böjtöl, a ruhája pedig piszkos és véres a vezeklőövtől, amit visel. Sikoltozik álmában, démonok kínozzák, az őrületbe kergetik. Mégis furcsa erővel bír a vele kapcsolatba lépők felett. Tömegeket késztet erőszakra a prédikációival, akik egyetértésben zúgnak fel, amikor a szerzetes a zárdák „megtisztításáról" beszél. Az apátnő úgy hiszi, hogy hamarosan megváltozik minden, hiszen az inkvizíció jezsuitáit nem vezetheti örökké egy faragatlan paraszt. Amíg azonban ez be nem következik, a szerzetes legalább annyira veszélyes, mint egy keresztes vipera tavasszal.

Tavaly az inkvizíció főrendje értesítette az apátnőt, hogy vizsgálatot indítanak annak kiderítésére, van-e alapja Ramon barát állításainak. Vizsgálóbizottság látogat el Spanyolország összes zárdájába, ami évekig is eltarthat. A zárdákban a bizottság listát készít az esetleges eretnekségekről, amit azután kivizsgálnak.

Az apátnő számára és számunkra a halál kívánatosabb. A zárdánk első szabályát alapító nővérünk véste kőbe, amely előírja, hogy megvédjük a lányokat és asszonyokat a férfiak durvaságával szemben. A kezdetekben, amikor közösségünk első nővérei barlangokban laktak, a hegyi falvak asszonyai nálunk találtak menedéket, amikor a férfiak durván bántak velük, vagy verték őket. Első apátnőnk úgy döntött, a jövőbeli helyes viselkedésük zálogaként a férfiaknak valami értékeset kell adniuk, mielőtt asszonyaik visszatérhetnének hozzájuk. Mivel a férfiak ezekben a hegyekben mindig is különleges hatalmat tulajdonítottak a helyi asszonyoknak – legyen az gyógyító vagy természetfeletti erő –, a taktika hatásosnak bizonyult.

A rend visszavonultsága és távoli fekvése előnyös volt a munkánkban. Az egyház évszázadokon át alig ismerte el létezésünket, kivéve, amikor küldtek nekünk egy-egy idősödő papot, hogy misét celebráljon, és hogy utolsó éveiben gondoskodjunk róla. A reconquista után Izabella királyné különleges zarándoklatot tartott ide, hogy tisztelegjen a keresztény kolostor előtt, amely átvészelte a mór uralmat. A királyné helyeselte visszavonultságunkat, mert úgy hitte, ez lelkiségünk, erkölcsi tisztaságunk biztosítéka, és ezért pártfogásába vett bennünket.

A bűnös világ azonban pontosan ezen okok miatt, a távolság és a visszavonultság miatt keresett minket. A királynét kísérő udvaroncok saját célból árvaházat alapítottak a falainkon belül. Érdekes módon ez az árvaház védett meg minket az inkvizíciótól, még akkor is, amikor annak ereje és befolyása egyre növekedett.

A királyi udvarban a rideg katolikus erkölcs új áldozatokat szedett, a sok veszélynek kitett escondidasokat, az elrejtett lányokat, az udvaroncok és gyakran előkelő hölgyszeretőik törvénytelen leányait. Voltak még gyermekek a leghitványabb kéjelgésből, ahol apák, fivérek és nagybátyok a saját lányaikat, testvéreiket, unokahúgaikat ejtették teherbe. Ezeket a gyermekeket el kellett rejteni, mert veszélyeztették a spanyol grandok helyét az udvarban.

A gyermekeket titokban juttatják el hozzánk, általában elválasztás után. Azt mondják, egy magas rangú udvari nemes szervezi meg a gyermekek eltávolítását egy sor közvetítőn keresztül, akik nem ismerik az anyákat. Az anyák sosem tudják, merre tartanak a leányaik, csak azt, hogy egy távoli zárdába. Azokon az udvaroncokon kívül, akik az árvaházat alapították, nagyon kevesen tudták a gyermekek nyomát a Las Golondrinas-zárdáig követni.

Az így elrejtett lányok vallásos hozományt kaptak, szüleik bűneinek árát. A gyermekek sosem ismerték meg a zárdán kívüli életet, és idővel mind apácák lettek, amit azzal indokoltak, hogy a gyermekek Istennek szentelése vezeklés a szülők bűneiért. Az igazság ennél árnyaltabb, és ez volt az igazi indok, amiért beleegyeztünk az árvaház megalapításába: gyakran ez az egyetlen lehetőség arra, hogy ezeknek a gyermekeknek az életét megmentsük. A szüleik számára terhes csecsemők védtelen áldozatok, akiket gyorsan megfojthatnak vagy vízbe fullaszthatnak.

Az árvaházi lányok esete kényes ügy, ám az inkvizícióval szembeni valódi kockázatot az az öt idősebb lány jelenti, akik eljutottak ebbe a távoli zárdába: Esperanza, Pia, Sanchia, Marisol és Luz. Négyük ma esti indulását már majdnem teljesen előkészítettük – Spanyol-Amerikában keresnek majd menedéket és férjet. Ha az inkvizíció megtalálja őket, borzasztó kihallgatásokon kell részt venniük, amelynek eredményeképpen három „eretneket" kiáltanának, egy leány ellen – mintha csak őzsuta volna – hajtóvadászatot szerveznének, mert kiderülne, puszta léte veszélyezteti a trónt, Luzt, a kis örökösnőt pedig mindenáron meg kellene védeni az apjától. Luznak, aki olyan ügyes a tűvel, hogy a királynőnek ajándékba küldött oltárterítőt is ő készítette, itt kell maradnia, mert veszélyeztetné a többieket az úton. Mivel nem tud beszélni, remélhetőleg megkegyelmeznek neki.

Remélhetőleg.

Az apátnő özvegy nővére, az áldott Emmanuela nővér fogja a négy leányt kísérni gardedámként. Mint laikus nővér, Emmanuela nővért nem köti az egyházi klauzúra{3} törvénye, ami az apácákat zárdai létre korlátozza, és megakadályozza, hogy különleges engedély nélkül külföldre menjenek.

Az apátnő úgy gondolja, hogy a legbiztonságosabb az, ha megosztják a medál és a krónika felelősségének terhét Emmanuela nővér, valamint a legidősebb lány és egyben a segédem, Esperanza között. Emmanuela nővér fogja viselni a medált, de a medál titka az evangéliumunkban van elrejtve, amit a krónikába másoltunk. Az apátnő megbízta, hogy készítsen feljegyzéseket az utazásról úgy, ahogy én tettem volna, én pedig megmutattam neki a latin nyelven íródott evangéliumot, ami a krónika középső lapjain van elrejtve. Emmanuela jól olvas latinul, de ami még fontosabb, meg tudja érteni, az evangélium hogyan mutat rá azokra az eszmékre, amelyeket a zsidók, a korai keresztények, majd később a muszlimok szerint a béke alapjainak kellett volna tekinteni, nem pedig az egyes vallások közötti üldöztetést indokolni velük. Ha bármi baja esik a krónikának az utazás során, akkor ott van Esperanza, akinek emlékezete éppolyan jó, mint a latintudása; megeskették, hogy megtanulja és újraírja a szöveget, ha szükséges.

Miközben várakozunk, az apátnő megváltásért imádkozik, azért, hogy a királynét megindítsa Luz ajándéka, hogy megvédjen minket, és visszatartsa az inkvizíció kezét. Nem várhatunk azonban tovább csodákra vagy befolyásra. Egy begina{4} érkezik, félelmében zokogva, mert a kora reggeli időpont ellenére van valaki a kapunál. A meglepetés az inkvizíció egyik fegyvere.

Isten veled, krónika! Kívánom, hogy alapító nővérünk medáljával együtt biztos menedéket találjon, és egy nap majd Isten segedelmével térjen vissza erre a szent helyre. Azok, akik ezt olvassák, imádkozzanak azokért, akik száműzetésbe viszik kincseinket, azokért, akik itt maradnak, azokért, akik egykor majd visszatérhetnek, valamint írnok nővérünk, Beatriz lelkéért!

Béke, Isten irgalma és áldása legyen veled!

Deo gratias. Istennek hála.

Első fejezet

A Csendes-óceán partja, Dél-Amerika,

1983 tavasza

Az első jelek decemberben jelentkeztek. Karácsonyra a meleg áramlatok döglött halakat sodortak a halászok hálójába. Izgatott asszonyok zsúfolódtak a templomokba, hogy gyertyát gyújtsanak, könyörögjenek Istenhez, a Szűzhöz és minden szentekhez, hogy megálljt parancsoljanak az El Niñónak. A parasztok ragaszkodtak a babonához, mely szerint, ha a gyermek Jézus után nevezik el a szeszélyes természeti jelenséget, akkor megenyhül. De most az El Niño az ördög, azaz El Diablo képében érkezett, hogy a déli eget furcsa színűre fesse. Az emberek nyugtalanul kémleltek a magasba, keresztet vetve, imát mormolva, ahogy éjjeli sötétségbe borult az ég délben, felélénkült a szél, és elkezdett zuhogni az eső. Leszakadt az ég, egyre erősödött a szél, és az emberek öregebb, sötétebb istenekhez imádkoztak, mielőtt imáikat félbehagyva gyerekeik után kiáltottak, és menedéket kerestek.

Az elmúlt száz év legpusztítóbb hurrikánját később úgy emlegették, Mano del Diablo, azaz az ördög keze. Szörnyű kegyetlenséggel sújtott le. Az üvöltő szél csapkodta a zsalugátereket, majd leszakította azokat, és játékszerként repített magával mindent, amit ért: ajtókat, tetőt, fákat, bicikliket, autókat, teherautókat. A puskagolyóként záporozó eső elég erős volt ahhoz, hogy megöljön csirkét, kecskét és kisgyermekeket. Az úton vagy földjeiken rekedt parasztokat a vihar kegyetlen markába kapva félresöpörte. És a szegények a kunyhótelepről hová mehettek? Földcsuszamlás nyelte el a könnyű kunyhókat a lakóikkal együtt. A tenger hatalmas hullámai halászokat és halászhajókat sodortak el a partról. Tetőcserepeket, fákat és embereket kapott fel a fergeteg; elnyelte, összetörte, élve eltemette, vagy a tengerbe repítette őket.

A két napon át tomboló viharos szél, földhöz csapódó törmelék zaja, összedőlő épületek és földcsuszamlások után hátborzongató volt a csend, amelyet csak a túlélők erőtlen kiáltása, elnyomott sikoltása, a reményvesztettek motyogása, a gyermekek sírása és a kutyák fájdalmas vonyítása tört meg. Az emberek próbálták megérteni, hogy mi is történt. Az élők puszta kézzel ásva próbálták elérni a törmelék alatt rekedt családtagjaikat, szomszédjaikat, miközben a segélykiáltások a törmelék alól egyre gyengültek. A mentőszolgálatok szánalmasan haszontalanok voltak, nem voltak eszközeik a nehéz törmelék mozgatásához, sem pedig keresőkutyáik. Láthatatlan, sebesült túlélők sikoltoztak, és még ha ki is mentették őket, sokan közülük meghaltak, mert nem volt elég gyógyszer, kötszer, élelem és takaró.

A repülőteret csak egy héttel később lehetett újra megnyitni, de ekkorra már a levegőt betöltötte a halál szaga. Megérkezett a világsajtó a nemzetközi mentőcsapatokkal, akiknek érkezését lelassította a bürokrácia és a káosz. Mire végre beszivárgott a segítség, a riporterek bőséggel találtak horrorba illő történeteket, amellyel nemzetközi felhívást intézhettek a sajtóban az áldozatok megsegítésére. Igaz, az edzett tudósítók, akik ismerték a környéket, tudták, hogy az így befolyt források nagy része privát svájci bankszámlákon végzi majd.

A kilencedik napon, a vér és pusztítás közepette az első jó hír is felrebbent. Egy kislányt életben talált a tengerészet hajója, amikor egy utolsó kört tett még a part mentén. A fedélzeten lévő tengerészek az est leszálltával már éppen abba akarták hagyni a keresést, amikor sírást hallottak. A sírást folyamatosan hallották, miközben keresőlámpákkal pásztázták a vizet, félrelökve a felfúvódott emberi és állati tetemeket.

Hajnalban végre megtalálták a hang forrását egy halászhajóban, beszorulva a törött gerendák és egy döglött öszvér közé. A hajó üresnek tűnt, de két fiatal tengerész átmászott, hogy körülnézzen, majd egyszer csak felkiáltottak. A kislány, aki úgy két-három éves lehetett, beszorult egy halászhálókupac alá, ami túl nehéz volt, hogy egyedül kiszabaduljon alóla. A lányka meztelen volt, csak egy medállal díszített láncot viselt, amit többször a nyaka köré tekertek. Hihetetlennek tűnt, hogy nem halt éhen, vagy nem temette be egy hullám; csak sírt, vagy az ujját szopta.

A kis túlélő története rövid időre megjelent a sajtóban, képekkel a gyermekről, a hajóról, a medálról és a két vigyorgó tengerészről. De a hírek rövid életűek, így a sajtó hamar elfelejtette a történetet. Háborúkról és híres emberek válásáról kellett tudósítani másutt. A kislány eltűnt egy helyi árvaházban, létezését csak a sárguló újságkivágások igazolták.

Az Andok árnyékában, 1984 tavasza

Egy évvel a Mano del Diablo után, egy ütött-kopott, „taxi" feliratú autó a tartományi főváros legrégebbi területére jött, amin még mindig meglátszottak a vihar nyomai. A vezető megállt, és mutatott valamit. Középkorú amerikai pár szállt ki az autó hátsó üléséről, és kezüket napellenzőnek használva körülnéztek.

– Azt mondták, a régi városrészben van – mondta a nő, a térképet nézve –, és ez elég réginek néz ki. Gyakorlatilag szétesik.

A nő telt volt, elegáns szoknyát, hozzáillő kardigánt és nem túl magas sarkú cipőt viselt. Idegesen simítgatta a haját.

A férje, egy nagydarab ember, aki csak úgy izzadt az ingében, csokornyakkendőjében és kockás zakójában, közben megigazította a fényképezőgépe nyakpántját. Az olcsóbbik masinája volt nála, mert figyelmeztették, a drágább gépet ide ne hozza magával. Kezében útikalauz, hóna alatt – oda nem illő módon – egy nagy plüssmedve, hatalmas rózsaszín masnival. Védelmezőn a feleségébe karolt.

– Gyere, Sarah-Lynn! Vigyázz a táskádra! – motyogta, miközben az ülésébe roskadt, majd a cigarettát sodró sofőrre pillantott.

A Norte Americanos, vagyis az észak-amerikaiak feltűnőek voltak ezen a környéken. Mellényes férfiak és olcsó, nyomott mintás ruhát viselő nők nézték őket málló vakolatú házak megereszkedett erkélyeiről, és leskelődtek utánuk a melléképületekből, vagy az omladozó boltívek alól. Rongyos, felfúvódott hasú gyerekek tömörültek a vaskapuknál, hogy kileshessenek. A pár öreg autók, szamarak, koldusok és nyikorgó fékű autók vezetői mellett haladt el, akik köpködve kiabáltak egymással, miközben az autójukat csapkodták a nyomaték kedvéért. Sült halat és arepát{5} árusító bódékat kerülgettek. Egy törött széken ülő prostituált csúfolódva kiabált utánuk az egyik kapualjból, mire a körülötte ülők nevetni kezdtek. Asszonyok kiabáltak, csecsemők sírtak, gyerekeket szidtak vagy pofoztak. Az utcák csak úgy bűzlöttek a sütőolaj, vizelet, dohány, izzadság, kipufogógáz, rothadó szemét, állati ürülék és a félelem szagától. A távolban az Andok hófödte csúcsai emelkedtek tisztán és távolian a kék ég alatt.

Az amerikaiak jobbra és balra forgatták a térképüket, nézelődtek, tudomást sem véve a körülöttük lévő emberekről.

– Ott van! Megismerem a poszterekről! – kiáltotta Sarah-Lynn hirtelen, miközben egy meszelt harangtoronyra mutatott, ami egy híres utazási poszteren szerepelt a hetvenes években, amikor még jártak a vonatok Dél-Amerika ezen eldugott vidékén. Akkoriban a helyi kereskedők rengeteg agyagból készült fecskét, olcsó ezüst karkötőt és helyi motívumokkal díszített lopótököt adtak el.

Mostanra a turisták rég eltűntek, de néhány öregember még mindig reménykedve várta őket a zárda falainak tövében, elnyűtt, régi portékájukat piszkos takarókon árulva.

– Helló! Szép szuvenír? – kedveskedtek.

– Az biztosan a harangtorony, Virgil. Azt hiszem, megtaláltuk. Ó, ez a szag! – fintorgott a nő, ahogy elárasztotta a levegőt a csatorna bűze. A férfi szép nyugodtan kinyitotta az útikönyvét.

– Dél-Amerika legöregebb zárdája, El Convento de las Golondrinas, az andoki Jézus Szent Nővérei Rend otthona – olvasta, próbálgatva frissen szerzett spanyoltudását. Erőszak szele csapta meg, szinte majd kirobbant. Ösztönei azt súgták, hogy semmilyen körülmények között ne mutasson félelmet, ne siessen, különben ezek az emberek keselyűként támadnak rájuk. Védekező pozíciót vett fel, lezseren nézelődött, s közben úgy tett, mintha érdekelnék a látnivalók.

– Rengeteg itt a madár, hallgasd ezt a lármát! Nem csoda, hogy a Fecskék kolostorának hívják. Las Golon... Golondrinas.

Érezve a figyelő tekinteteket, megvetette a lábát, és megállt, hogy lapozzon egyet az útikönyvében, mintha semmi gondja nem lenne.

– Azt írják itt, hogy van egy fecskékkel kapcsolatos babona, mármint hogy miért vándorolnak mindig ugyanoda és vissza minden évben. Régen a tengerészek fecskét tetováltattak magukra, hogy szerencsét hozzon, hogy visszatérjenek kihajózás után, akár ezek a madarak. Ha mégis meghaltak a tengeren, úgy hitték, a fecskék egyenesen a mennyországig repítik a fecskével tetovált tengerészek lelkét. Ez nem semmi, ugye? – kérdezte, nem hagyva, hogy bárki is siettesse. Elővett egy kis Kodak fényképezőgépet, kicsit babrált a beállításokkal. – Körülbelül akkora, mint egy háztömb. Hol lehet a bejárat?

Sarah-Lynn kihajtogatta a térképet, és közben a kaput kereste. Virgil idegességében csak beszélt, beszélt, mintha úti beszámolót tartana. Sarah-Lynn megértette, az ő idegei is pattanásig feszültek. Megriadt, amikor egy fogatlan, idős ember kopott árut tolt az orra alá egy tálcán, miközben azt motyogta, „Olcsó! Olcsó!"

– Virgil, mondd meg annak az embernek, hogy nem akarunk semmilyen emléktárgyat!

A férje az eladó felé nézve megrázta a fejét, majd Sarah-Lynn-be karolt, és a kapu felé húzta, hogy lefényképezhesse. Virgil folyamatosan beszélt.

– A spanyolok előtt az inkáknak is volt valamilyen épületük a nők számára ugyanezen a helyen, a Nap Szüzei, vagy valami ilyesmi pogány dolog. Belül volt egy kert, amelyet ezüstből készítettek, aranyvirágokkal.

Tovább beszélt, hangosan, nyugodtan, miközben fényképezett.

– Igen, a spanyolok ledöntötték és felhasználták a köveket, hogy építsenek egy zárdát a hittérítő apácáknak, akik Spanyolországból jöttek. Építettek iskolát és kórházat a helyi lányoknak, és egy árvaházat. Rengeteg volt a törvénytelen gyerek, spanyol férfiaktól és indián nőktől, akiket az apácák befogadtak, megkereszteltek és megmentettek. Volt itt egy női börtön is.

– Nem akarok női börtönökről hallani, Virgil! Épp be akarunk menni és elhozni a gyerekünket, és el kell döntenünk végre, hogy mi legyen a neve.

– Azt hittem, anyukád után nevezzük el, ha lány, ahogy akartad. Ha fiú, akkor ifjabb Virgil Walker lesz a neve.

Sarah-Lynn megpaskolta férje karját. A férfi fiút akart.

– Isten küldött minket ehhez a kislányhoz. Tudom, hogy különleges. Hol lehet az a kapu?

– Ott van mögötted. Csinálok néhány fényképet az örökbefogadási tanácsadó által kért albumba. Aztán sietnünk kell. Nem szeretnénk, ugye, ha azt gondolnák, hogy már nem akarjuk örökbe fogadni?

A zárdában az apátnő már várta őket hatalmas íróasztala mögött, azon ősrégi, fekete telefonjával. A magasan lévő, rácsos ablakokon keresztül beszűrődött a fény, megvilágítva a tömör, sötét fából faragott bútorokkal telezsúfolt szobát. A falakon arcképek sorakoztak. Sötét szemű lányok néztek le az apátnőre, vastag szemöldökkel, finom ruhákban és ékszerekkel, kezükben virágokat tartva. Sok éve halott, felszentelt apácák, lányok a rendbe való belépésük előtt. A 16. és 17. században a spanyol gyarmatokon, a nemesi családok körében státuszszimbólumnak számított Jézus jegyesének portréja a falon. A fogadószobában, ahol a vendégeket szórakoztatták, feltűnően magasabbra akasztották ezeket a portrékat, mint az egyszerű férfiak által eljegyzett lányaik portréját. Szokás volt, hogy idővel a portrét a lány zárdájának adományozták. Az apátnő a néma portrék társaságát megnyugtatónak találta, és gondolatban gyakran kérte tanácsukat a zárda ügyeiben.

Ahogy a fogadószoba órája ketyegett, a rendfőnöknő azon gondolkodott, hogy az amerikai pár talán meggondolta magát, és mégsem jön el Isabelitáért. Sóhajtott, és felnézett, hogy újra megvitassa az örökbefogadást csendes társaival. Emlékeztette őket, hogy egy újabb polgárháború van készülődőben – a kegyetlenkedések és a külföldön kiképzett, jól felszerelt katonák híre eljutott a zárdába is. A rendfőnöknő ezenfelül emlékeztette hallgatóságát Rosario nővér azon állítására is, hogy látomása volt a tavalyi hurrikán előtt.

Rosario nővér, a legfiatalabb apáca, aki jóindulattal is kicsit szeleburdinak nevezhető, éppen a kerengőn sietett keresztül, mert mint mindig, késésben volt az esti imáról. Ekkor volt látomása, amitől megtorpant. A rendfőnöknő szkeptikusan fogadta a hírt, és alaposan kikérdezte az apácát, azt várván, hogy a látomás ahhoz a reneszánsz Madonna-szoborhoz hasonlít majd, amelyhez Rosario nővér annyira ragaszkodott. A szobornak saját kis kápolnája volt a zárda templomában, amit az egyik hódító özvegye építtetett a férje síremléke számára. A napfény, mintha a mennyország fénye lenne, csak úgy áradt be a szobor feletti ablakon, fénybe burkolva a Madonnát. Alakja törékeny volt, haja szőke, kék ruháját aranycsillagok díszítették, piros köpenyét hermelinprém szegélyezte, fején finoman megmunkált koronát viselt, ruhája alól pedig kikandikált aranycipellőjének hegyes orra.

Rosario nővér így számolt be a látomásáról:

– Magas volt, sötét, itt-ott őszülő haja a derekáig ért. Sötét szemével az enyémbe nézett: fekete szeme volt. Sűrű szemöldöke összeért az orrnyerge felett. Az éledező esti szélben hullámzott köpenye és a ruhája, amitől úgy nézett ki, mintha szárnya lett volna. Egy figyelmeztetésről, egy ígéretről és egy emlékeztetőről beszélt. Hangja nem volt halk és lágy, hangosan beszélt, mint a nők, amikor azt akarják, hogy a férfiak odafigyeljenek rájuk, ha akarják, ha nem.

– Csakugyan? – kérdezte a rendfőnöknő. Nem olyan volt, mint azok a Madonna-látomások, amelyekről addig hallott. Rosario nővér bólintott.

– Természetesen letérdeltem előtte, és elkezdtem az Üdvözlégyet, mire dobbantott a lábával, és feltartotta a kezét, hogy csend legyen, mondván, erre nincs idő, és figyeljek rá. Azt mondta, borzasztó vihar közeleg. Az ég kettéhasad, és a halál angyala kitárja szárnyait felettünk. De egy áldás vagy ajándék érkezik majd a tengerről, valamit találnak... valamit meg kell óvnunk... de a hangja elhalkult, és nem hallottam minden szót, mire megint dobbantott egyet, dühösen, ami szerintem azért volt, mert nem fejezte be, amit mondani akart, és...

– Dobbantott, nővér? Talán álmodott. – A rendfőnöknő felsóhajtott, becsukta szemét, és próbálta a halántéka masszírozásával elűzni kezdődő fejfájását. Az érzékenyebb apácák gyakran állították, hogy látomásuk volt, különösen, ha nem kaptak eleget enni. Általában Szent Terézt látták vagy rózsákat.

– Ó, nem, nem álmodtam! Valóságos volt, Anyám. A köpenye barna volt. – Rosario nővér hangjából kiérződött a csalódottság. Régen nagyon szerette a szép ruhákat. – Egyszerű barna. Azt hinnéd, kék, vagy szép világos rózsaszín, de nem. Szürkésbarna. Durva anyag, a szegélyén fehér folttal, mintha valamin áthúzták és megszáradt volna. A látomás már halványodott, de ő még mindig csak beszélt, majdnemhogy kiabált, de a hangja már elmosódott. Mondott valamit a férfiak tudatlanságáról... valamiről, amit a Jézus Szent Nővéreinek meg kell védenie... valamit a krónikáról. Ez az, hogy védjük meg a krónikát! Mert az megmagyarázza, mit kell tennünk az ajándékkal, amit a tengerről kapunk.

– A krónika? Nem is láttuk több mint fél évszázada. Hogy tudnánk megvédeni? – kérdezte a rendfőnöknő felbőszülten. A rend krónikája egy ősrégi kötet volt, amely feltehetően a spanyol alapítórendből érkezett, bárhol is volt az, akárcsak a medál, ami ugyanonnan érkezett, de eltűnt az 1932-es polgárháború alatt. A krónikát elővigyázatosságból elrejtette egy öreg, feledékeny apáca, Ágnes nővér, amikor a zárdát lázadók támadták meg, akiket egy inka legenda tüzelt fel, hogy megkeressék a zárda kápolnájának kriptájában állítólagosan elrejtett kincset. A zárda vaskos kapui akkor visszatartották a csürhét, de a rejtett inka kincs története fennmaradt és időnként fel-felbukkant. A rendfőnöknő sejtése szerint már csak idő kérdése volt, hogy a kapu megadja magát egy támadásnak.

Amikor a hadsereg leverte a felkelést 1933-ban, az apácák hiába keresték a krónikát; az akkori rendfőnöknő Isten türelmét kérte Ágnes nővérre, aki úgy halt meg, hogy nem tudta felidézni, hová rejtette azt, csak azt motyogta, hogy biztos helyen van. A krónika hiányában az apácák szájhagyomány útján adták tovább szokásaikat a fiatalabb rendtagoknak, de ahogy telt-múlt az idő, egyre kevesebbre emlékeztek. Amikor a rendfőnöknő fiatal novícia volt, már csak a legidősebb apácák látták a krónikát az eltűnése előtt. Elmondták a novíciáknak, hogy azonnal felismernék – öreg, bőrkötéses könyv volt, pergamenlapokkal és egy halvány, aranyozott madárlenyomattal a borítón.

A rendfőnöknő metsző hangon kérdezte Rosario nővértől, hogy a „látomásában" kapott-e hírt arról, hol lehet a krónika, ha már ennyire fontos. Rosario nővér megrázta a fejét. Az idősebb apáca felsóhajtott, és megkérdezte, hogy a látomásban kapott-e magyarázatot arra, hogy politikai vihar vagy természeti vihar közeleg. Milyen áldás jön a tengerről? És mit kell az apácáknak tenniük vele? De Rosario nővér csak bocsánatkérően megvonta a vállát. A rendfőnöknő kétségbeesve látta, hogy nem fog többet kiszedni a lányból, ezért visszaküldte dolgozni.

Napokkal később a Mano del Diablo megválaszolta az első kérdését.

A zárda árvaházában az apácák és laikus nővérek extra priccseket készítettek elő, elővették szegényes orvosi felszereléseiket, a foltozott hálóruha- és fehérneműkészleteiket, valamint kopott pulóvereket a sérült gyerekek számára, akiket a kisegítő mentőalakulatok, rendőrök, katonák, szomszédok vagy idegenek kísértek az árvaházba.

Az érkezők majdnem kimerítették a zárda készleteit. Régen a nemesi apácák hozománya – föld, arany-, ezüst- és drágakőbányák –, valamint hatalmas pénzösszegek gazdagították a zárdát, de ahogy az évszázadok teltek, a kolostor vagyona az egyházi pályára való elhivatásokkal együtt megfogyatkozott. Amikor Rosario nővér, a legutoljára érkezett novícia könyörgött, hogy felvegyék, hozománya és egyben összes világi vagyona mindössze két csipogó csirke volt. Így az árvaház anyagi gondjai az egyre fogyatkozó idősebb apácákat és idősödő laikus nővéreket terhelték. A viharban elárvult gyerekek egész éjjel sírtak, hol a fájdalomtól, hol az elveszett családtagjaik után. Rémálmok gyötörték őket, bepisiltek. Azoknak, akik már sírni sem tudtak, nagy szükségük lett volna szakorvosi segítségre, de senki sem volt, aki ezt megadhatta volna. Rosario nővér felkötötte ruháját, majd edényeket, padlót súrolt, lepedőket főzött ki, rávette az idősebb gyerekeket, hogy a kisebbekre vigyázzanak, felvizezte a zabkását és az apadó jódkészleteket, amíg a tinktúra színe teljesen el nem halványult.

Nemsokára az apácák és laikus nővérek is támolyogtak a fáradtságtól, de annyi volt a többletmunka, hogy a délutáni pihenőt el kellett hagyniuk, egészen addig, amíg a rendfőnöknő ragaszkodni nem kezdett ahhoz, hogy mindenki – gyerekek, apácák, laikus nővérek és a mindenes is – pihenjen egy órát ebéd után.

Ezt a nyugalmat zavarta meg egy délután a folyosón futó léptek zaja.

– Anyám! – kiáltotta Rosario nővér, ahogy sietve befordult a sarkon; szoknyája még mindig fel volt kötve, a rózsafüzér a derekán himbálózott, miközben a rendfőnöknőhöz iparkodott a kerengőn át.

– Anyám! – ismételte az idős apáca mögötte. Az izgatottságtól és a kifulladástól csak úgy visított magas hangján.

– A kulcs! Azonnal jönnie kell.

A rendfőnöknő fölegyenesedett az asztalánál, megigazította a fátylát, amikor rájött, hogy megint elaludt az árvaház könyvei felett. Az árvaház nagyon rosszul állt anyagilag, a túlzsúfolt hálótermek felett a tető megereszkedett, az élelem pedig kevés volt, és egyre csak drágult. A hurrikán miatt elárvult gyermekek felvételével a végletekig kimerítették a készleteiket. A gyerekek gyakran éhesen feküdtek le, és nem volt elég takaró. Igaz, a gyerekek hármasával-négyesével összebújva aludtak, hogy melegebb legyen, mégis egész éjjel vacogtak. És a ruhák és szandálok... Az aggodalom és az elkeseredés mindig elálmosította a rendfőnöknőt. Szemüvege lecsúszott, miközben elszunnyadt, most pedig feltolta az orrán, és jól megszidta a nővéreket.

– Rosario nővér! Maria Garcia nővér! A szieszta! Nem kell rohanni! Egyáltalán nem helyénvaló! – A rendfőnöknő próbált szigorú hangon beszélni, valójában azonban elcsodálkozott, hogy volt még erre energiája a nővéreknek? – Milyen kulcs? – kérdezte értetlenül.

Maria Garcia nővér még levegő után kapkodott, így nem tudott beszélni, helyette Rosario nővér kezdett bele zihálva:

– Tengerészek, két... tengerész... fogadószoba... a kulcs... nyissa ki a kémlelőablakos kaput! – A rendfőnöknő meglepődött.

– A kulcs? Nyissam ki a kémlelőablakos kaput? Rosario nővér, sosem nyitjuk ki azt a kaput! A kémlelőablak szimbolizálja a világtól való elkülönülésünket, és...

– Anyám – szakította félbe Maria Garcia nővér –, a világ küldött nekünk egy ajándékot! – Rosario nővér tágra nyílt szemmel, helyeslően bólintott.

– Elmondtam Maria Garcia nővérnek, hogy pontosan úgy van, ahogy azt a látomásom ígérte – tette hozzá Rosario, elragadtatottan.

– A látomás, tényleg! – csattant fel a rendfőnöknő, azt gondolva, hogy Rosario nővér egy könnyen befolyásolható parasztlány, míg Maria Garcia nővér elvesztette józan ítélőképességét. Ekkor Maria Garcia előrehajolt, és motyogott valamit a rendfőnöknő fülébe, aki erre hátrahőkölt, és mereven bámulni kezdte.

– Két tengerész egy gyermekkel, akinek a nyakában a mi medálunk van? És a kapusnővér úgy gondolja, hogy nekem kell intézkednem?

A rendfőnöknő átgondolta Rosario nővér látomását, aminek figyelmeztetése – be kell hogy lássa – a hurrikánnal kapcsolatosan pontos volt.

– A kapusnővér bizonyára téved. – A szóban forgó nővér idős volt, de éles szemű. – Nagyon kicsi az esélye, hogy háromszáz év elteltével az tényleg a mi medálunk legyen. Mindazonáltal... – A rendfőnöknő meglepő gyorsasággal megindult a fogadószoba felé, miközben az övére fűzött súlyos kulcskarikát babrálta. A két apáca utánasietett. Mire elérték a fogadószobát, a rendfőnöknő elővett egy nagy, rozsdás, kovácsoltvas kulcsot, amelyet egy kereszt és egy villás farkú madár díszített, és megpróbálta a kulcsot a zárba illeszteni.

A kapu túloldalán a két fiatal tengerész egyik lábáról a másikra támaszkodott, miközben az apácák a kémlelőablaknál gyülekeztek. A kapu közöttük megremegett, mintha csak valaki elvesztette volna a türelmét, és megrázta volna. Egy nő istenkáromló szavait hallották. Az egyik tengerész, aki karjában egy alultáplált, ujját szopó kislányt tartott, összevont szemöldökkel nézett a társára. A másik megvonta a vállát, és a fejét rázta – a nővérek, úgy tűnik, furcsán viselkednek.

A két tengerész tudta, hogy azt tették, amit tenniük kellett: elvitték a gyermeket a zárda egyik mellékajtajához, ahol sok száz éve már rácsos tolóajtón adhatták be az elhagyott csecsemőket és gyermekeket a túloldalon lévő kapusnővérnek.

Kopogtak a tolóajtón, majd jött a kapusnővér.

– Vedd le a medált, hogy bele ne akadjon az ajtóba, és meg ne fojtsa! – mondta a gyermeket fogó tengerész a társának. Amaz letekerte a gyermek nyakáról a láncot, és áttolta a nyíláson a medált. Már készültek a gyermeket is beadni a tolóajtón, amikor egy sikolyt hallottak a másik oldalról; a kapusnővér visszaadta nekik a medált, és azt mondta, az apátnőhöz kell vinniük a gyermeket és a medált, majd becsapta a tolóajtót.

Izgatott hang szűrődött át a kémlelőnyíláson: – Olaj a konyhából, Anyám.

Egy vékony aranygyűrűt viselő sápadt kezet láttak a megmunkált vas mögött, amint lázasan dörzsöli a zárat egy rongydarabbal. Az ajtó hangosan nyikorogva kinyílt.

– Nos? – kérdezte a rendfőnöknő sürgetően. Egyébként is magas nő volt, ám magassága most feltűnőbb lett soványsága miatt, ami a zárdabeli általános élelmiszerhiánynak volt köszönhető. Alig evett, azzal az ürüggyel, hogy böjtöl, csak hogy minél több maradjon a gyerekeknek. A két tengerész riadtan hátrahőkölt.

– Elhoztuk őt az árvaházba. A tengeren találtuk egy héttel ezelőtt – kezdte az, amelyik a kislányt tartotta –, amikor megtaláltuk, ez volt rajta... Mutasd meg nekik, Juan!

A másik bólintott, és feltartotta a zöldes medált egy hosszú, fényét vesztett aranyláncon. A rendfőnöknő megbámulta, majd a kezébe vette, és hogy jobban megnézze, megfordította.

– Hol... szerezték... ezt? – kérdezte.

– A nyakában volt, amikor megtaláltuk – felelte a másik tengerész. – Egyedül volt egy halászhajón, az egyedüli élő ember több kilométeres körzeten belül. A lánc többször rátekeredett a nyakára, Anyám,