Everand Logo

Welcome to Everand!

  • Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

    Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

    Édes életünk
    Édes életünk
    Édes életünk
    Ebook217 pages2 hours

    Édes életünk

    By Anna Gavalda

    ()

    Read preview

    About this ebook

    Mathilde 24 éves. Hivatalosan művészettörténet szakos egyetemi hallgató. Valójában a sógorának dolgozik, és a munkája leginkább abban merül ki, hogy álnéven kommentelget különböző honlapokon. A nagyvárosi fiatalok tipikus életét éli. Bulizik, pasizik, lazul. Aztán egyszer elhagy egy tekintélyes összeget, és ez - különösképpen a pénzt megtaláló férfi - megváltoztatja az életét. Yann 26 éves. Bár egyetemet végzett, egy bemutatóteremben dolgozik, ahol kis koreai háztartási robotokat prezentál az érdeklődőknek. Már két éve él együtt a barátnőjével, akivel egyre hűvösebb a viszonya. Egy majdhogynem vadidegen házaspárral kell elbeszélgetnie, hogy rájöjjön, valamit nagyon elrontott az életében. Hogy mi a közös a két párizsi fiatalban? Nem találják a helyüket, és lassan már elmenne mellettük az élet a maga kihívásaival, amikor... Anna Gavalda két - egymáshoz lazán kapcsolódó - kisregénye szórakoztatóan és elgondolkodtatóan szól a 21. századi fiatalok égető problémáiról, két kor- és kórtörténetet nyújtva az olvasónak. Hősei kiútkeresők, vagy nagyobb szavakkal: az élet értelmét kutatják.
    LanguageMagyar
    PublisherMagvető
    Release dateNov 17, 2014
    ISBN9789631432220
    Édes életünk
    Author

    Anna Gavalda

    Anna Gavalda’s first published work was the critically acclaimed collection of short stories I Wish Someone Were Waiting for Me Somewhere, which sold over half a million copies in her native France. She is also the author of Someone I Loved and the internationally bestselling novel Hunting and Gathering (Vintage, 2008), which was made into a film starring Audrey Tatou and Daniel Auteil. Her most recent work, Fendre l’armure, was shortlisted in the Belles-Lettres Category for the Grand Prix of Literary Associations (GPLA) in 2017. Gavalda’s novels and short stories have been translated into over forty languages. In addition to writing novels, Gavalda contributes to Elle Magazine. She lives in Paris.

    Read more from Anna Gavalda

    Related to Édes életünk

    Related ebooks

    Related podcast episodes

    Related categories

    Reviews for Édes életünk

    0 ratings

    0 ratings0 reviews

    What did you think?

    Tap to rate

    Review must be at least 10 words

      Book preview

      Édes életünk - Anna Gavalda

      cover.jpg

      ANNA GAVALDA

      édes életünk

      KÉT KISREGÉNY

      MAGVETŐ

      BUDAPEST

      MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

      BUDAPEST

      A fordítás alapjául szolgáló mű:

      Anna Gavalda: La vie en mieux le Dilettante,

      Paris, 2014

      Published by arrangement with Literary Agency

      „Agence de l’ Est"

      Copyright © Editions le Dilettante, 2014

      Copyright © Anna Gavalda, 2014

      Hungarian translation © Tótfalusi Ágnes, 2014

      Felelős szerkesztő Darvasi Ferenc

      A borítót Szilágyi Lenke fotójának felhasználásával

      Pintér József készítette

      ISBN 978-963-14-3222-0

      Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

      www.ekonyv.hu

      MATHILDE

      első felvonás

      1.

      Kávéház a Diadalív mellett. Majdnem mindig ugyanott ülök. A terem mélyén, balra, hátul, a bárpult mellett. Nem olvasok, nem fészkelődöm, nem nyüstölöm a mobilomat – várok valakit.

      Várok valakit, aki úgysem jön el, és mert unatkozom, elnézem, ahogy az éjszaka leszáll a kávéházra.

      Utolsó kollégák, utolsó italok, utolsó megfáradt poénok, egy órányi időre beáll az apály, és Párizs visszahúzódik. Taxik köröznek, ifjú hölgyek kerülnek elő a Bois de Boulogne-ból, a főnök leveszi a világítást, és a pincérek hirtelen megfiatalodnak. Gyertyácskát tesznek az asztalokra – nem igazi gyertyát, reszket a lángja, de nem folyik el –, és tapintatosan figyelmeztetnek: igyál még egyet, vagy add át a helyed.

      És én iszom még egyet.

      Az első két alkalmat leszámítva hetedszerre jövök szürkületkor ide, a holtág mellé, a szomjamat oltani. Alapos vagyok, minden számlát megőriztem. Kezdetben persze azt gondoltam, hogy emlékbe kell, esetleg szórakozottságból vagy fetisizmusból teszem el, de ma?

      Ma már elismerem, hogy csak bele akarok kapaszkodni valamibe, amikor a kabátom zsebébe dugom a kezem.

      Ha ezek a papírfecnik valóságosak, azt bizonyítják, hogy… Mit is?

      Semmit.

      Hogy drága az élet az ismeretlen katona sírja környékén.

      2.

      Hajnali egy óra. Újabb pofára esés. Hazamegyek.

      A Montmartre temető mellett lakom. Életemben nem gyalogoltam még ennyit. Volt egy biciklim – Jeannot a neve –, de a múltkor elveszítettem. Nem tudom pontosan, mikor. Egy buli után, valakiknél, akiket nem ismertem, talán valahol a Saint-Lazare pályaudvar mellett.

      Egy fiúval jöttem el a buliból, és felmentem hozzá. A karjába karolva még jó volt a kedvem, de az ágyában eltűnt a vidámságom. A macska kosara, az ágytakaró mintája, a Harcosok klubja-plakát az Ikea-ágy fölött, és… és képtelen voltam rá.

      Jobban bírtam az alkoholt, mint vártam.

      Először fordult elő velem, hogy azért siklottam ki egy helyzetből, mert hirtelen kijózanodtam, és ettől igencsak elszomorodtam. Pedig nagyon szerettem volna. Igen, nagyon szerettem volna elrepülni kicsikét. Mert szerettem ezt. Meg aztán van annál rosszabb is, mint hogy Brad Pitt és Edward Norton tartja a gyertyát az embernek. De hiába: a testem elárult.

      Az meg hogy lehet?

      A testem.

      Az én mindig készséges testem…

      Ott helyben nem szívesen ismertem volna el, de ma éjszaka, a sok kilométernyi magányos gyaloglás, az üresség, a semmi, a hiány, a mindentől és mindenkitől való megfosztottság hatására bevallom: igen, a testem tehet róla.

      A parazita testem, ami a borzalmasan ronda ágyneműk között először adott hírt az aknamunkájáról.

      Meztelenül, elkeseredetten, megzavarodva bámultam a falat, amikor a hátam mögül kásás hangot hallottam:

      – Hé… Azért még maradhatsz…

      Ha akkor pisztoly lett volna a kezemben, megcéloztam volna a fejét.

      Az „azért még" és a megvetés miatt, hogy in fine kedves lesz a hülye picsához, aki pedig le sem szopta őt.

      Durr.

      Reszkettem. A lépcsőházban, az utcán, miközben a biciklimet kerestem a lámpaoszlopok tövében. Reszkettem a haragtól. Soha nem kerültem még hasonló állapotba.

      Hányás ízét éreztem a torkomban, és a földre köptem, hogy megszabaduljak tőle.

      És mivel képtelen vagyok egy a turha névre méltó váladékot kitermelni, saját magamat köptem le, a blúzom ujját és a szép sálamat, és ez jó is volt így, hiszen hogy is fejezhetném ki máshogy a mérhetetlenül nagy megvetésemet?

      Csak azt éltem meg, amire rászolgáltam, de mégis… éltem.

      3.

      Mathilde Salmonnak hívnak. Huszonnégy éves vagyok. Hivatalosan művészettörténet szakos egyetemi hallgató (jól hangzik, mi?), de a való életben a sógoromnak dolgozom. A gazdag, szép, cool sógornak, aki állandóan az orra hegyét dörzsölgeti, és soha nem hord nyakkendőt. Egy nagy design-, brand- és webfejlesztő ügynökséget vezet (dekódolom: ha van anyagotok, és a neten szeretnétek elpasszolni, ő hoz létre egy szép felületet és egy nyilakkal kikövezett útvonalat egészen a – biztonságos – fizetésig), és tavaly felvett az alkalmazottai közé.

      Neki bérmunkásokra volt szüksége, nekem zsebpénzre, aznap volt a születésnapom, és koccintással pecsételtük meg az egyezséget. El tudnék képzelni rosszabb munkásfelvételt is.

      Mivel egyetemista vagyok, egy rakás kedvezmény jár nekem a mozikban, a múzeumokban, a konditermekben és az egyetemi menzán, de mert az időm nagy részét a monitor előtt töltöm, már egészen elhülyültem, ráadásul túl sokat keresek ahhoz, hogy a menzán ebédeljek, tehát nemigen használom ki ezeket a lehetőségeket.

      Otthon dolgozom, feketén, a saját munkatempómban, ezer nevem van, ezer címem, álnevem és avatárom, és kretén kommenteket írok egész nap. A kezembe nyomnak egy végeérhetetlen site-listát, mindegyik mellett egy megjegyzés: „tönkretenni", vagy „praise only" (amikor valami menő, az informatikában mindig angolra váltanak), és az a dolgom, hogy elbizonytalanítsam és tönkreverjem a leendő ügyfeleket, hogy aztán később (miután már eleget perkáltak), ezernyi pozitív kommentet írjak róluk a fórumokon, de úgy, hogy minél előkelőbb helyen jelenjenek meg a Google találati listáján.

      Vegyünk egy példát: a superyoyo.com cég szuperjojókat gyárt és forgalmaz, de tekintve, hogy az oldaluk szuper-elavult – ha nekem nem hiszel, olvasd csak el Michelin T. (én), Jeannotdu41 (jómagam), Choubi_angel (szerény személyem), Helmutvonmunchen (Ich) vagy NYUbohemiangirls (Me and myself) kellemetlen kommentjeit, amelyeket a virtuális világ különböző pontjain hagytam ott, eresztettem el, dobtam le, osztottam meg, blogoltam, twitteltem, tageltem be stb. –, hatalmas pánik tör ki Yoyolandben. Végül aztán Yoyo úr és Yoyo asszony, akiket egy nyakatekert, de nagyon ügyes stratégia alkalmazásával (amit hosszú és unalmas lenne elmagyarázni) informáltak a sógorom csodálatos képességeiről, összeroppannak, és térden állva könyörögnek egy új site-ért, lehetőleg rögtön. Bizony! A cég élete múlik rajta. A sógorom nagy kegyesen elfogadja a megbízást, és három hét múlva, lássanak csodát, ha valaki beüti a „yo-t vagy a „yoy-t, máris Yoyolandbe kerül (a puszta „y-tól még nem, de a sógorom emberei ezen melóznak, mint az őrültek), és ó, újabb csoda: „szerény személyem máris fejenként tíz jojót rendel mind a hat unokájának, „jómagam lelkendezik, és kijelenti, hogy agyon fogja dicsérni a világ összes jójóval foglalkozó oldalán, „én közli, hogy ez állati cool, „Ich" infókat sürget, mert ő akar lenni a leknatyopp yoyoterjesztő, „me and myself" are soo excited coz yoyoys are soooo french.

      Tehát így áll a helyzet: kommenteket írok. A sógorom pedig a hatalmas XVI. kerületi lakásában azon töri a fejét, hogyan tehetné még változatosabbá az üzletet.

      Nagyon jól tudom, hogy ez egy ál-életprogram. Jobban tenném, ha befejezném (elkezdeném) az „I. Vilma holland királynőtől Paul Jouanny-ig, avagy a plein air festők által használt szekerek és guruló házacskák megjelenése és története" című master szakdolgozatomat (nagyszabású, ugye?), vagy gondolnék a jövőre, pénzt tennék félre, és gyűjtögetném a nyugdíjpontjaimat, de menet közben sajnos elveszítettem a hitemet, és én sem vágyom másra, mint beolvadni a hétköznapok unalmába.

      Mert minden csalás… Mert minden csak komment… Mert a sarkvidéken olvad a jég, mert a bankárokat végül is kártalanították, mert a parasztok felakasztják magukat a csűrjükben, és mert az önkormányzat télen felszedeti a köztéri padokat, nehogy a hajléktalanok leüljenek… De őszintén? Mi a fenének fárasszam magam azzal, hogy nyomokat hagyjak egy ilyen világban?

      És mivel felejteni akarok, én is bevetem a sógorom és Larry Page kis trükkjeit: reggeltől estig hazudok, estétől reggelig táncolok.

      Vagyis hát… táncoltam. Most viszont mindentől megfosztom magam, és a hold fényénél kóvályogva egy fiút várok, akinek fogalma sincs róla, hogy várok rá.

      Nem nagy ügy.

      Nyilván túlságosan nyomorult, kiéhezett, érzékeny vagyok, ha idáig jutottam.

      4.

      Pauline és Julie D., a két lány, akivel egy száz négyzetméteres lakáson osztozom a Damrémont utcában, ikertestvérek. Az egyik a bankszektorban, a másik a biztosítóiparban dolgozik. Rock ’n’ roll-életérzés! Nincs bennünk semmi közös, talán éppen ez a titka a harmonikus együttélésünknek: én akkor vagyok otthon, amikor ők dolgoznak, és mire ők hazajönnek, én már leléptem. Ők intézik a számlákat, én veszem át a csomagjaikat (a PayPal baromságokat), én hozom reggel a croissant-t, ők viszik le a szemetet.

      És ez csodásan működik.

      Kicsit együgyűnek találom őket, de nagyon örülök, hogy átmentem a castingjukon. Ugyanis egy egész meghallgatás-sorozatot szerveztek a Lakótársat keresünk stílusában (Istenem… lenyűgöző… őrült ifjúságom újabb felejthetetlen fejezete…), és én lettem a Kiválasztott. Bár nem nagyon értem, miért. Akkoriban küldönc, mit küldönc!, teremőr voltam a Marmottan Múzeumban, és azt hiszem, Monet papa személye döntötte el a kérdést: egy magabiztos lány, aki annyi időt tölt a Tavirózsák között, nyilván nagyon megbízható.

      Egyszóval, mint mondtam: kicsit együgyűek.

      Párizs csak egy kötelező kitérő a CV-jükben. Egyáltalán nem érzik itt jól magukat, és alig várják, hogy hazatérjenek az ő szép Roubaix-jükbe, Észak-Franciaországba, ahol apu, anyu és Dundi cica él, és amint lehet, rohannak is haza.

      Én pedig kihasználom a szerencsémet (egy szuper kecó, egész hétvégére, csak nekem, a mosogató alatt pedig helyre kupac szépen összehajtogatott feltörlőrongy, a haverok hányásának), addig is, amíg a lányok úgy nem döntenek, hogy végleg hazatérnek.

      Mondjuk inkább úgy, hogy kihasználtam a szerencsémet. Mostanában, szóval… mostanában… nem is tudom. Azt hiszem, egyre nehezebben viselem el az ikreket… (amint hazaérnek, balerinacipőcskébe bújnak, és reggelizés közben a Chante France-ot hallgattják, ami elég durva tud lenni), bár azt is tudom jól, hogy velem van a gond. Ők továbbra is nagyon diszkrétek, és azonnal lehalkítják a rádiót, amint bekóválygok a cikóriakávé-gőzös konyhába. Nincs mit a szemükre vetnem.

      Nem, egyedül én tehetek a bennem dúló zűrzavarról. Hogy már három hónapja nem tudok élvezni semmit, nem járok el bulizni, nem iszom, hogy…

      Megromlott bennem valami.

      *

      Három hónappal ezelőtt még javában dúltak a munkálatok a lakásban.

      Mivel elég rossz állapotban volt, Pauline (ő az élelmesebb a két lány közül) meggyőzte a tulajt, hogy bízza ránk a felújítást, cserébe engedjen el a lakbérből annyit, ami megfelel az átépítés összegének (ez kicsit bonyolult mondat, és nem én találtam ki, biztosíthatom önöket!) A lányok pattogtak, mint a nikkelbolha, falakat méricskéltek, tervrajzokat vázoltak fel, katalógusokat lapozgattak, és egy rakás költségvetést begyűjtöttek, amelyeket egész estéken át elemezgettek, és a herbateájukat szürcsölgetve hasonlítgatták össze őket. Az is felmerült bennem, hogy pályát tévesztettek.

      Halálra idegesített ez a nagy hacacáré. Nyugalomra volt szükségem, leléptem hát, és a sógorom méhkasszerű irodájában cizellálgattam a kommentjeimet a 2.0-sra formatált kockák között, bár elismerem, hogy a lakás elektromos hálózata hagyott maga után kívánnivalót (ha bekapcsoltuk az elektromos sütőt, hunyorogni kezdett a laptopom), hogy a festék mindenütt pattogzott lefelé, és a fürdőszoba sem volt valami praktikus (csak úgy tudtunk eljutni a mosdóhoz, ha átléptünk egy romos bidén). Én nem intéztem semmit az ég egy adta világon, és amikor a lányok kitalálták, hogy fizessük készpénzben a munkát, hogy a vállalkozó megúszhassa az adót – ezzel akarták megnyerni kiválasztottunk, (az ügyes és túlterhelt) Carvalho úr jóindulatát –, nem sokáig kérettem magam.

      Mert ebből a szempontból is készséges vagyok.

      És hogy miért mesélem el mindezt? Mert az adóterhek alatt nyögő úr gyöngéd zsarolása nélkül, ha nem olyan magas az áfa, ha nincs a bűnös pénzsóvárságunk, nem lennék most itt, ebben a nyomasztó negyedben, a nagy semmire várva.

      A következő történt:

      5.

      Kávéház a Diadalív mellett. A terem mélyén ültem, balra, hátul, a bárpult mellett. Nem olvastam, nem fészkelődtem, nem nyüstöltem a mobilomat – Julie-re vártam.

      A lakótársamra, aki a BNP-nél dolgozik (ő persze végigmondja: BNP Paribas), ő az, aki minden levonást figyelembe véve kiszámolja a költségeket, amiken osztozunk (lakbér, rezsi, újévi ajándék a szemetesnek és a házmesternek, borravaló, mosószer, tűzoltó-naptár, klotyópapír, tusfürdő, lábtörlő, és nem is sorolom tovább a sok cukiságot).

      Késő délutánra adtunk egymásnak randevút ebben a munkahelye melletti csehóban.

      Nem ugráltam a plafonig örömömben, hogy az ő két szép szeméért át kell kelnem egész Párizson, de tudtam, hogy indul a

      Enjoying the preview?
      Page 1 of 1