A harcmező kiterjesztése

Michel Houellebecq

A harcmező kiterjesztése

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

BUDAPEST

www.magveto.hu

www.facebook.com/magveto

magveto.kiado@lira.hu

Felelős kiadó Nyáry Krisztián

A fordítás alapjául szolgáló mű

Michel Houellebecq: Extension du domaine de la lutte

Paris, Éditions Maurice Nadeau, 1994

A fordító a Műfordítók Egyesületének tagja

Fordította TÓTFALUSI ÁGNES

A fordítást az eredetivel egybevetette Tótfalusi István

© Éditions Maurice Nadeau, 1994

Hungarian translation © Tótfalusi Ágnes, 2016

Készült a Szekszárdi Nyomda Kft.-ben, 2016-ban

Felelős vezető Vadász Katalin igazgató

Felelős szerkesztő Dávid Anna

Korrektor Schmal Alexandra

Művészeti vezető Pintér József

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

ISBN 978-963-14-3426-2

„Az éjszaka elmúlt, a nap pedig elközelgett; vessük el azért a sötétségnek cselekedeteit, és öltözzük fel a világosság fegyvereit."

Pál levele a rómaiakhoz, 13,12

ELSŐ RÉSZ

I.

Péntek este buliban voltam az egyik kollégámnál. Úgy harmincan lehettünk, huszonöt és negyven közötti hivatalnokok. A buli egy adott pontján az egyik hülye liba váratlanul vetkőzni kezdett. Ledobta a pólóját, a melltartóját, a szoknyáját, közben hihetetlen pofákat vágott. Aztán bugyiban tekergőzött még néhány másodpercig, majd, mivel kifogyott az ötletekből, fel is öltözött. Egyébként ez a csaj soha nem fekszik le senkivel. Ezért is volt olyan abszurd a viselkedése.

A negyedik pohár vodka után elég rosszul kezdtem érezni magam, muszáj volt ledőlnöm egy kupac párnára a kanapé mögé. Hamarosan két lány telepedett a kanapéra. Két csúnyácska lány, tulajdonképpen a cég két ronda gömböce. Együtt járnak ebédelni, és a gyermeki nyelvezet fejlődéséről szóló tanulmányokat olvasgatnak, szóval ez a kategória.

Rögtön rátértek a nap nagy eseményére, tudniillik, hogy az egyik kolléganőjük nagyon rövid miniszoknyában jött be dolgozni, a feneke is kilógott belőle.

És hogy mit gondoltak ők erről? Hát azt, hogy nagyon jól tette! Alakjuk furcsán óriásira nőve vetült fölém a plafonra, valahogy a hangjuk is a magasból érkezett, mintha a Szentlélek szólna hozzám. Tiszta ügy: nem voltam valami jól.

Vagy negyedórán át sorolták a lapos közhelyeket. Hogy a lánynak joga van úgy öltözni, ahogy neki tetszik, és ez egyáltalán nem arról szól, hogy fel akarja hívni magára a pasik figyelmét, ő csak jól akarja érezni magát a bőrében, csak önmagának akar tetszeni. A feminizmus bukásának végső, hervasztó maradványai. Aztán hangosan is kimondtam ezeket a szavakat: „A feminizmus bukásának végső, hervasztó maradványai". De nem hallották meg.

Én is felfigyeltem a miniszoknyás lányra. Naná, ki nem? Egyébként még az osztályvezetőnknek is erek­ció­ja támadt tőle.

Még a beszélgetés vége előtt elaludtam, de borzalmas álmom volt. A két gömböc egymásba karolva állt az iroda folyosóján, és a lábukat dobálva teli torokból énekelték:

Pucér seggel járok-kelek,

S nem csábítás céljából,

Szőrös lábam is nézheted,

Mert ez nekem így áll jól.

A miniszoknyás lány egy ajtó hasadékában állt, de ezúttal nem miniszoknyát viselt, hanem egy hosszú, fekete, sejtelmes és szemérmes ruhát. Mosolyogva nézte a két gömböcöt. Vállán hatalmas papagáj ült, aki az osztályvezetőt jelképezte. A lány időnként hanyag, de avatott mozdulattal végigsimított a papagáj hasának tollazatán.

Amikor felébredtem, észrevettem, hogy lehánytam a padlószőnyeget. A buli a végéhez közeledett. A hányadékot elrejtettem egy kupac párna alá, feltápászkodtam, ideje volt indulnom. Ekkor vettem észre, hogy elveszítettem a slusszkulcsomat.

II.

A sok Marcel között

A buli harmadnapja vasárnap volt.

Visszamentem a környékre, ahol a buli zajlott, de nem találtam a kocsimat. Az az igazság, hogy gőzöm sem volt, hol parkoltam le; az egyik utcában éppen úgy állhatott, mint a másikban. Marcel-Sembat utca, Marcel-Das­saut utca… az a sok Marcel. Négyszögletes épületek, emberek laknak bennük. Durva azonosságérzés. De hol lehet a kocsim?

Ahogy a Marcelek között kóvályogtam, fokozatosan úrrá lett rajtam az autók és a világ dolgai iránti közömbösség. Amióta megvettem a Peugeot 104-esemet, csak a baj volt vele: az a sok fölösleges javítás, a kisebb koccanások… Persze a hibás sofőrök adják a lazát, kedvesen előveszik a betétlapot, és azt mondják: „oké, rendben", de igazából gyűlölködve bámulnak rád, ami nagyon kellemetlen érzés.

És, ha jobban belegondolok, munkába metróval járok, és számba jöhető úti cél hiányában szinte soha nem utazom el hétvégére; szabadságomat már csak szervezett utakon töltöm vagy üdülőklubba megyek. „Mire is kéne nekem kocsi?", hajtogattam egyre türelmetlenebbül, miközben befordultam az Émile-Landrin utcába.

De csak a Ferdinand-Buisson sugárútra érve jutott eszembe: simán bejelenthetem, hogy ellopták a kocsimat. Manapság nagyon sok az autólopás, főleg a külvárosokban; ezt a mesét a biztosítótársaság is, a kollégáim is simán beveszik és elfogadják. Hiszen csak nem vallhatom be, hogy elveszítettem a kocsimat! Paprikajancsinak néznének, sőt degeneráltnak, fogyatékosnak. Az ilyen dolgokkal nem ajánlatos viccelődni, ezeken áll vagy bukik egy ember megítélése, ezek miatt szövődnek vagy bomlanak fel a barátságok. Jól ismerem az életet, hozzászoktam már. Ha bevallanám, hogy elveszítettem a kocsimat, gyakorlatilag kiradíroznám magam a társadalomból; szóval, minden a lopás-változat mellett szól. Ahogy beesteledett, fájdalmasan kézzelfogható lett a magányom. Papírlapok hevertek a konyhaasztalon, egy Saupiquet-féle katalán tonhalkonzerv ejtette pacák virítottak rajtuk. Egy állatmeséhez írt jegyzeteim voltak ezek; az állatmese is van olyan irodalmi műfaj, mint bármely másik, talán még különb is a többinél. De ez tök mindegy; mindenesetre én állatmeséket írok. Ennek itt az a címe: „A tehén és a kancacsikó párbeszéde"; akár etikai meditációnak is tekinthető, egy rövid bretagne-i kiszállás során nyertem hozzá az ihletet. Íme, egy jellemző részlete:

„Mindenekelőtt vegyük szemügyre a breton tehenet: egész évben másra sincs gondja, csak a legelésre; fénylő pofája lenyűgöző szabályossággal hajol le és emelkedik fel; a félelem rebbenése soha nem zavarja meg világosbarna szemének megható pillantását. Mindez nagyon megnyerő, és azt sugallja, hogy több szempontból is irigylésre méltó egység áll fenn a tehénnek a világban jelenvalósága és önmagában valósága között. De sajna, adott esetben a filozófust tévedésen érjük: bár a következtetései igaz és mély intuíción alapulnak, hibásnak bizonyulhatnak, ha a filozófus nem volt olyan előrelátó, hogy előbb egy természettudósnál tudakozódjék. Mert bizony, a breton tehénnek kettős a természete. Az év egyes időszakai­ban – amelyeket pontosan meghatároz a könyörtelenül működő genetikai programozás – meglepő változás következik be a természetében. Bőgése hosszabb, hangosabb lesz, és magának a bőgésnek a harmonikus szövedéke is megváltozik, olyannyira, hogy néha megdöbbentő módon emlékeztet holmi panaszos kiáltásokra, amelyek mintha egy emberi lény torkából törnének elő. A tehén járása is gyorsabb, idegesebb lesz, olykor egyenest ügetésbe csap át. Az állkapcsát is beleértve, amely egyébként ragyogó szabályszerűségében mintha arra teremtődött volna, hogy egy ásványi bölcsesség abszolút állandóságát tükrözze, minden tagja görcsbe rándul és vonaglani kezd, egy bizonyosan hatalmas erejű vágy fájdalmas hatására.

A rejtély megfejtése igencsak egyszerű, íme: a breton tehén arra vágyik (és, ismerjük el nagyvonalúan, ezzel élete egyetlen vágyát fejezi ki), hogy, a tenyésztők cinikus megfogalmazásával élve, „megtömesse magát. És meg is tömik, többé-kevésbé közvetlenül. A mesterséges megtermékenyítést végző fecskendő némi érzelmi bonyodalmak árán ugyan, de képes e célból helyettesíteni a bika péniszét. Ám az eszköz tulajdonképpen nem számít, a tehén megnyugszik, és visszasüpped eredeti állapotába, a tűnődő merengésbe, azzal a különbséggel, hogy néhány hónap múlva egy elragadó kisborjút hoz a világra. Ami, köztünk szólva, tiszta nyereség a tenyésztőnek.

Az állattenyésztő természetesen Istent szimbolizálja. Mivel irracionális rokonszenvet érez a kancacsikó iránt, a következő fejezetben be is ígér neki sok-sok csődört, ezzel együtt a végtelenített élvezetet, míg a gőg bűnébe esett tehénnek csak a mesterséges megtermékenyítés sivár élvezetét engedélyezte. A tehén szívszakasztó bőgése sem enyhíthette a Nagy Építész ítéletét. Még a tehén támogatására alakult birkaküldöttség sem ért el nála különösebb eredményt. Mint látjuk, az az Isten, aki ebben a rövid mesében színre lép, nem a könyörületesség Istene.

III.

Az a baj, hogy az még nem elég, ha pontos szabályok szerint él az ember. Tételezzük fel, hogy önnek – néha csak hajszál híján, egy nagyon vékonyka hajszál híján, de mégiscsak – sikerül a szabályok szerint élnie. Hibátlanul töltötte ki az adóbevallását. A számláit idejében befizette. Soha nem mozdul ki személyi igazolvány nélkül (na, és ott van az a csinos kis zseb a bankkártyának!…).

Hiába: nincsenek barátai.

A szabály persze összetett, többalakú. A munkaórákon kívül be is kell vásárolnia, a bankautomatából pénzt kell kivennie (és milyen hosszú néha a sor az ATM előtt!). És főleg, ott az a sok elszámolás, ezeket el kell juttatnia a különféle szervezetekhez, amelyek az ön életének területeit felügyelik. Ráadásul bármikor meg is betegedhet, aminek szintén van költségvonzata, és újabb iratokat kell miatta kitöltenie.

És még mindig maradt szabadideje. Mit kezdjen vele? Hogyan töltse el? Esetleg állítsa az emberiség szolgálatába? Csakhogy önt, sajnos, nemigen érdekli az emberiség. Hallgasson zenét? Ez megoldás volt valaha, de be kell ismernie, hogy az évek folyamán elveszítette a zene iránti fogékonyságát.

A lehető legtágabb értelemben vett barkácsolás is megoldást jelenthet. Ám valljuk be: bármit is tesz, egyre gyakrabban fordul elő, hogy egybeolvad az abszolút magány, az egyetemes kiüresedettség-érzés, és a biztos tudat, hogy élete a fájdalmas és végleges összeomlás felé közelít, és ezek így együtt mélységes szenvedésbe taszítják önt.

És még mindig nincs kedve meghalni.

Mert volt egy élete. Igaz, rövid pillanatokra, de volt egy élete. Persze nem sok