Válogatott esszék: 1979-2016

Tadeusz Borowski

1922. november 12-én született Zsitomirban a XX. század egyik legnagyobb írója, Tadeusz Borowski, és 1951. július 3-án lett öngyilkos. Erre a páratlanul bátor emberre emlékezve most csak azzal foglalkozom, mi is az, hogy művész.

Időszerűséget e szempontnak az ad, hogy a világot azóta elöntötte a kisebbnél is kisebb polgári befogadók számára adekvát táplálékul szolgáló szentimentális papedli, a holokausztipar, s hogy azt a kevés nagy művet, amit a XX. században – és az előtte volt évezredekben – valaha is írtak, kizárólag aktuálpolitikailag és ideológiailag képesek befogadni és falvédőileg magyarázni azok, akik a lefetyelésből élnek. Immár szinte soha nem esik szó arról a hatalmas munkáról, amit a művész az anyag formálásával tudatosan végez, s amitől a lágerléttel foglalkozó jelentős műalkotások a túlélők személyes emlékeinél és a történészek elemzéseinél mérhetetlenül értékesebbek, mert velőtrázóan megrendítőek. Rosszabb szellemi állapotba került a mai emberiség, mint valaha volt; a mi újközépkorunk sötétebb, mint a régi; mindazt a szörnyűséget, amit az emberiség a XX. században produkált, nyálassá oldja az emlékezés.

Borowskiról már fiatalkorában tudták, hogy tehetséges költő, s mielőtt 1943. februárjában a németek a megszállt Varsóban elfogták és Auschwitzba vitték, a földalatti egyetem diákjai már ismerték és vitatták a verseit. Jó versek is voltak közöttük, lehetett volna a közepesnél jobb költő is akár. De mert tudatos alkotóként élte át azt a több mint két évet a lágerekben – akárcsak a francia szakos egyetemistaként évtizedekre a Gulagra hurcolt Varlam Salamov, a XX. század másik hatalmas írója, aki szintén jó költőként kezdte –, másféle művek megalkotására képesítette magát, mint a szimpla élménybeszámolók írói, és máshová jutott, mint a kiskamaszként elhurcolt Kertész Imre, aki művészileg és emberileg később érhetett csak meg, és a hatvanas években – éppen Salamovval egy időben – gondolta végig, de akkor aztán radikálisan, mi is történt vele és a többi áldozattal.

Kertész rendkívüli szellemi erőfeszítéssel egy a valóságosnál naivabb kamasz és a valóságosnál ironikusabb visszaemlékező felnőtt hangjának elegyéből hozta létre utánozhatatlan, egyszeri nyelvét; Borowski és Salamov, a két felnőtt rab számára ez a lehetőség nem volt adva: nem ábrázolhat az író belülről olyan lelkiállapotot, amelyet nem ismer, s így ők nem tudhatták, hogyan éli át a lágert egy gyerek.

Borowski írt verset a lágerekben is, a felszabadulás után is, az adekvát formát mégis a prózában találta meg, s akárcsak orosz kortársa, akivel nem ismerhették meg egymás írásait, hatalmas művét novellákban írta meg 1945 és 1948 között. Már a Búcsú Máriától című kötet nagy vihart kavart, a Kővilág pedig végleg eldöntötte, hogy Borowski, a zseniális művész, kimarad a lengyel – és a világirodalmi – kánonból. A művészeten élősködő szakmának és az önmagával szembenézni végzetesen gyáva emberiségnek nem kell az igazság, nem kell a megrendülés.

Borowski – akárcsak az ő novelláit alaposan ismerő és elemző Kertész, sőt gyakran Salamov is – egyes szám első személyben fogalmazott. A különbség az, hogy míg Kertész feltalálta a naiv fiú szempontját és a benne bujkáló későbbi felnőtt ironikus nyelvét, Borowski a saját keresztnevét viselő elbeszélőt minden pátosztól, sőt elemi ártatlanságától is megfosztotta, és olyan túlélővé tette, akinek ahhoz, hogy megússza, magának is bűnözővé kell válnia. Nem akármilyen lépés ez, Dosztojevszkij óta – Csehov vallástalan drámáinak gyakorlati hittanán kívül – az első radikális tett az európai irodalomban: magát az elbeszélőt tette kollaboránssá.

A kortársaktól tudjuk, hogy a szerző nem követte el mindazt a cinikus aljasságot, amit a nevében elbeszélő állít magáról, s magától Borowskitól – a kritikáiból és a lengyelül kiadott leveleiből – is tudjuk: tudatosan választott művészi fogással élt, noha csaknem perbe fogták érte azok, akik a szerzőt az elbeszélőtől, a valóságos embert a művésztől képtelenek vagy nem akarják elválasztani.

Borowski, másokhoz hasonlóan, szintén keservesen jutott el odáig, hogy művésznek nevezhesse magát: egy már negyvenötben megjelent két novelláját a Búcsú Máriától című kötetbe nem vette fel (a második magyar kiadás végre követi ezt a szándékot). Az a két írás is jó, de még nem lép túl az emlékirat sémáin, túlteng bennük a véleményalkotás az ábrázolás helyett, az elbeszélő még maga Borowski, és nem a tipikus rab, aki kollaboráns; jól megírt önéletrajzi beszámolók, de Borowski szemében nem művészi alkotások.

Akárcsak Kertész regénye, beavatási történet Borowski két döbbenetes novelláskötete is, beavatás az emberi társadalom legmélyebb bugyraiba.

Kertész regényének egyik érdeme, hogy képes megérzékíteni: Auschwitz nem különleges történelmi kisiklás, és a legkevésbé sem metafizikai esemény. A főszereplő fiú eleve hazug társadalomból érkezik a lágerbe, s onnét valamely csoda folytán egy éppoly hazug társadalomba érkezik vissza, amelyben nem történt semmi, a tömegmészárlás befogadása a szokásos elkenő, szentimentális módon zajlik, és emiatt elvileg bármikor ugyanúgy újrakezdhető.

Borowski szintén ábrázolja ezt a folyamatot, ám az ő számára Auschwitz nem csupán a modern társadalom természetes folyománya, hanem a mindenkori emberi lét velejárója, amely sohasem volt másnak nevezhető, mint rabszolgaságnak. A Grünwald-novellában azt is képes ábrázolni, ami a modern rabszolgaságra jellemző: az ókori őszinteséggel szemben immár azt próbálják a rabokkal elhitetni, meglehetős eredménnyel, hogy a rablét jó nekik.

Ez így kissé ideologikusan hangzik, s valóban van Borowski novelláiban valami a programzene monotóniájából; ám mert művész volt, a mellékalakok pár vonással felvázolt karakterképe, a tárgyi világ rendkívüli gazdagsága és hangsúlyozott köznapisága, a zeneileg felépített kontrapunktikus szerkesztés újra meg újra fejbe és gyomorszájba vágja a gyanútlan olvasót. Programszerű az is, ahogyan Borowski, a XX. századi líra és próza valamennyi avantgárd kísérletének kiváló ismerője, bármiféle mitizálással szemben a lehető leghagyományosabb, ezerszer bevált, legklasszikusabb novellaformát választja, a szigorúan realista próza hagyományát, amelyet a XIX. században összehasonlíthatatlanul enyhébb világ ábrázolására találtak fel, ám most is ez a forma a leghatásosabb. Borowski ragaszkodik ahhoz – pontosan úgy, mint később Salamov és Kertész –, hogy a táboron kívüli és táboron belüli szürke mindennapok némileg sűrített, ám természetes közegébe helyezze valamennyi borzalmas történetét, oda, ahol az élet és a halál valóban megtörténik.

Kertész, az epikus, akiben lírikus lakozik, elsősorban a nyelvvel dolgozik, voltaképpen költő – Borowski, aki lírai költőnek indult, a háború után egyszerre halálosan pontos, drámai kisprózában kezd fogalmazni, és látomásosan; ráébred, hogy nem lírikusnak született. Borowski elbeszélője nem válhat regényhőssé, mert noha az elbeszélő egykori, láger előtti önmagát – a megszállt Varsóban ügyködő modoros költőt és a hozzá hasonló lila lelkű, a háborún a németekkel közösen élősködő társait – maró gúnnyal ábrázolja, a fejlődését regényszerűtlenül befejezetté nyilvánítja már a Búcsú Máriától közepén (szimbolikus cím, hát persze). Attól kezdve az elbeszélő minden addig állított érték radikális tagadójaként – Nietzsche örült volna, ha olvashatja – az emberi lét minden formáját maró gúnnyal szemléli, s a teremtéssel szembeszállva még a nemekre való felosztást is helyteleníti egyik elképesztő kis remekében, amely már az úgynevezett békében játszódik.

Kertész a Sorstalanság végén a halálközeli állapotban, az egzisztenciális határhelyzetben csodaképpen megjelenő ép lelkű emberekre emlékezvén, utólag még a szolidaritás otthonosságára is rálel a lágerben líraian, s persze paradoxul.

Borowski kérlelhetetlen dühvel esik neki mindennek és mindenkinek, akár béke tombol éppen, akár háború: ő minden csodát tagad, és nem enged abból, hogy valamennyi mondatának, egész világérzékelésének az alapja a tömegsír legyen, ahová a bármilyen származású emberek millióinak hamvait elkaparták. Egyetlen pillanatra sem engedi meg magának azt a luxust, hogy meghatódjék. A varsói fölkelés táborba hurcolt hősei éppen annyira galáddá, sőt nevetségessé válnak, mint a régebbi, túlélésre szakosodott rabok, az SS-ek hűséges és találékony kiszolgálói, és ha kiszúrnak velük, magukra vessenek. Nem lázadnak fel a zsidókból verbuvált elit Sonderkommando krematóriumszolgálatra beosztott tagjai akkor sem, amikor pedig tehetnék; semmi gondot nem okoz a raboknak a kivégzettek agyvelejét nyersen megzabálni; s az immár felszabadult rabok magukkal viszik a békébe azt, amit a lágerben alaposan, kitörölhetetlenül megtanultak, a kannibáli közönyt, és az álmos, immár békés német kisvárosban gyereket ölni indulnak könnyedén. E mélységes kétségbeesésnek mindvégig az az alapja, hogy Borowski úgy érzi: az ő dolga azok nevében beszélni, akiket ártatlanul halomra gyilkoltak. Az ő hazája ott van az áldozatok között, nem pedig a feledés céljából maguknak idillt hazudó túlélők között.

Nem csoda, hogy huszonkilenc évesen öngyilkos lett.

Tett egy kitérőt előtte, menekülvén: beállt bolsevik tollnoknak, megpróbált elvakulni, hinni, hiába. Pár napos volt a lánya, amikor, sokadik kísérletre, végre meg tudott halni.

Borowski még valamit végigjátszott, amit tudatos művész nemigen mulaszthat el: reflektált a művészetre magára, és mind a múltban, mind a jelenben alapvetően hamisnak, csalónak találta, és műve egyik fő témájává tette. Velőbe és rekeszizomba markolóan ábrázolta, hogyan válik hazugsággá minden nacionalista, internacionalista, ideologikus, pénzen vett, hatalmi célú művészet, s azt kellett látnia, hogy a világháború után nem is maradt más a világpiacon. Nem azt mondta, amit a széplelkű filozóf, hogy Auschwitz után nem lehet többé verset írni – verset is írt ő, prózát is –, csak azt állította, amit látott maga körül, hogy mindenből üzletet: giccset csinálnak a szerzők és a befogadók szép egyetértésben, s hogy a hullahegyeken nagyüzemi módon élősködnek a túlélők, köztük nem utolsósorban a velejükig rothadt irodalmárok. Állítása azért annyira erős – és akár a lengyel, akár az európai, akár az amerikai kiadók számára máig tűrhetetlen –, mert szuggesztív képekben és nagyvonalúan odavetett jellemekben volt képes megformálni.

Borowski iróniája éppúgy nélkülözi a humort, mint Adyé vagy Wyspiańskié: nem tud nem gúnyolódni mindazon, ami az ember. A nagy, tragikus költészet mindenkori hangneme ez. Gyűlölik is a kommunisták és a keresztények, e két rivalizáló ikervallás hívei, valamint a zsidók, az ikrek szülői, akiket Borowski nem volt hajlandó sem felmenteni, sem kiválasztott népnek tekinteni. Pontosan olyan embernek tekintette őket, mint akárki mást. Ez az antiszemitizmus ellentéte, és nem a filoszemitizmus.

A többi túlélő írót ekképpen intette:

„…Auschwitzról nem lehet személytelenül írni. […] Ne felejtsék el: az olvasó, aki a jelentésüket olvassa, és keresztülrágja magát minden szörnyűségen, óhatatlanul megkérdezi: na jó, de hogyan történt, hogy Ön, uram vagy hölgyem, végül is túlélte? […] Mondja meg végre, hogyan vett húst a kórházban, a jobb kommandókban, hogyan gyömöszölte a muzulmánokat a kemencébe, hogyan vásárolt nőt és férfit, mit művelt az unterkunftokban, a kanadákon, a krankenbaukban, a cigánytáborban, beszélje el mindezt és még sok egyebet, mesélje el a tábor mindennapjait, a rettegés szervezettségét és hierarchiáját, minden egyes ember magányát. De írja meg, hogy Maga mit csinált. Hogy Auschwitz komor dicsőségéből Maga is részesült."

Erre a felszólításra a mai világ válasza a giccs, a Schindler listája: az emberséges náci gyáros, a vele lelkesen együttműködő derék zsidó könyvelő meg a fekete-fehér filmben fel-feltűnő piros ruhás kislány, akinek a vérét ontják, de azt nem látjuk, hogyan.

Van Salamovnak egy rövid novellája, magyarul nem olvasható, címe: A hóban. Rabok tapodják libasorban a méteres havat Szibériában, tapodják, tapodják. „Az elsőnek a legnehezebb, és amikor elfogy az ereje, a helyére lép az első öt főből valaki más. A nyomában haladók közül mindegyik, még a legkisebb is, a leggyöngébb is, kénytelen a havas szűzföldet is tapodni egy kicsikét, mert nem léphet pont az első által kitaposott nyomba. A traktorokon és a lovakon aztán nem az írók haladnak, hanem az olvasók."

Így váltotta egymást a szűzföldön Borowski, Salamov, Kertész.

2002

119 198

*

Egy évszázadban legföljebb három-négy igazán nagy író születik egy-egy nemzet irodalmában, és jókora időnek kell eltelnie, amíg a rengeteg jelölt közül a valóban értékes kiemelkedik. A nagy íróra nem alkalmazhatók a szokványos esztétikai kategóriák, a hagyományból levezethetetlen, a bevett elemzési módszerekkel megközelíthetetlen, irodalmi értéke az irodalom addig használatos értékelési módszereivel egyenesen kérdéses. A valódi író nem az irodalomból indul ki, hanem létélménye van, az ő nagy kérdése az ő számára életkérdés, azok számára pedig, akik ebből az élményből nem részesültek, vagy részesültek ugyan, de gyávaságból nem merik bevallani, nem kérdés. A valóban nagy író létélménye akkor igazolódik, amikor már végképp letagadhatatlan. Addigra az író már nem él, s ha kis nemzet tagja volt, életműve a világirodalomból így is, úgy is kimarad. Világirodalom különben sem létezik. Akkor szűnt meg, amikor Goethe megállapította a megszületését: a nemzeti irodalmak kialakulásának hajnalán.

A XX. századi lengyel irodalom talán legnagyobb alakja a 119 198-as számú auschwitzi rab. Hogy a nevét így írom le, nem az én ötletem. Első műveit két társával együtt a háborút közvetlenül követő hónapokban a Byliśmy w Oświęcimiu (Auschwitzban voltunk) című közös kötetben jegyezte így. (Társai jóval több évet húztak le a táborokban, az ő bőrbe tetovált számuk előkelőbb volt: kevesebb számjegyű.) De ha a száma helyett a nevével kezdem: Tadeusz Borowski, a magyar olvasó ugyanúgy nem ismeri. Megjelent ugyan egy válogatás a novelláiból 1971-ben Kővilág címmel, Fejér Irén szép fordításában, visszhangja nem volt. (Azóta megjelent a második, bővített kiadás Körner Gábor válogatásában és néhány novella új fordításával 1999-ben a Múlt és Jövőnél.)

Két komolyabb tanulmány született róla, az első Juhász Mária tollából akkor, amikor nálunk is bemutatták Andrzej Wajda Borowski-motívumok alapján készült filmjét, a Tájkép csata utánt, a másikat pedig tíz évvel később Sándor Iván írta. Eltűnődhetnénk az egykori 3900 példányon is, hiszen éppen az Európa Kiadó szokott volt külföldi műveket százezres példányszámban kiadni. Csakhogy kritikai kiadása még Lengyelországban sincs. Megbízható kiadása sem. Továbbra is lappanganak kéziratos művei. A művek keletkezési ideje sem mindig biztos. Értékelése a lengyel irodalomban legalábbis bizonytalan. Nem tartozik a legnépszerűbb alkotók közé, iskolához nem csapódott, iskolája nincs, inkább ellenségei vannak. De legalább egy alapos, tisztességes, értő és szerető monográfusa akadt: Tadeusz Drewnowski, akinek Ucieczka z kamiennego świata (Szökés a kővilágból) című könyve az egyetlen megbízható forrás megjelenése, 1972 óta mindmáig.

Eltűnődhetnénk azon is, miért nem jelent meg Drewnowski könyve magyarul. Azon is, hogy a magyar könyvtárakban egyszerűen nincs meg az eddig legteljesebb lengyel Borowski-kiadás sem. S ha már az életmű terjedelmileg olyan csekély, miért nem lehetett kiadni magyarul valamennyi novelláját (belefért volna egyetlen kötetbe), miért nem lehetett kiadni a verseit (belefért volna negyed kötetbe), és miért nem lehetett kiadni válogatott cikkeit (másik fél kötet). (A második kiadásban szerepelnek versek, cikkek nem.) A Wajda-film sikerének idején ezt könnyen meg lehetett volna tenni. De talán a magyar összkiadás elmaradása nem a véletlen műve. A lengyel kritikai kiadás hiánya sem az. Kedvenc József Attila-idézetemmel szólván: „…az emberek ma sem mernek szembenézni indulataikkal."

1.

A 119 198-as számú rab 1922-ben született Zsitomirban, a Szovjetunió lengyelek, ukránok és zsidók lakta városában. Négyéves volt, amikor apját egy karéliai táborba vitték (még a Szovjetunió megalakulása előtt egy lengyel harci szervezet tagja volt), és nyolcéves, amikor anyja egy szibériai tábor lakója lett. Ekkoriban éhínség uralkodott Zsitomirban is; Drewnowski adata szerint egy főre havonta egy kiló búzaliszt jutott. Tadeusz bátyja internátusba került, ő pedig nagynénjéhez falura, ahol a korábbi lengyel iskola helyett orosz iskolába járt. 1932-ben az apát Lengyelországban letartóztatott kommunistákra cserélték ki, a tizennégy éves Juliusz Borowski és a tízéves Tadeusz egyedül utazott a papírokért Moszkvába, majd Lengyelországba. Az anyát további két évig kerestették a Vöröskereszttel, míg 1934-ben ő is Varsóba érkezett, ahol az apa nyomorúságos körülmények között élt a két fiúval, hol munkás volt, hol raktáros, a létminimum alatt keresett, heti tizenkilenc złotyt. A gimnazista fiúkat beadták a ferencesekhez, ahol csak havi húsz złotyt kellett fizetni értük. Tadeusz itt lakott először közös hálóteremben; a kolostor könyvtára azonban jó volt.

Tizenhét éves, amikor kitör a háború. Kelet felé indul, aztán a szovjetek elől visszamenekül Varsóba, ahol a családja éppen sátorban lakik. 1940 tavaszán érettségizik, odakint, a városban éppen a németek fogdossák össze az embereket, s mint Borowski Matura na Targowej (Érettségi a Targowa utcában) című emlékezésében írja, a vizsgáztató a következő szavakkal fordul az ifjakhoz: „Nos, uraim (ez az »uraim« kémiából szerzett újsütetű érettségünket hangsúlyozta), ne legyenek hülyék, és ne hagyják magukat elfogni."

1940 őszétől a földalatti egyetemen tanul polonisztikát, közben mindenféle munkát kell vállalnia, 1942-től éjjeliőr és raktáros egy építőanyagokkal a németek segítségével üzletelő cégnél, még lakást is kap az álláshoz egy barakkban. A földalatti egyetem magánlakásokban működött, a Borowski által látogatott fakultás a leggyakrabban Krzyżanowski professzor lakásán, ahol kitűnő erők tanítottak, és magánkönyvtárukat a diákok rendelkezésére bocsátották. A diákok és az oktatók között személyes, gyakran baráti viszony alakult ki, a tanárok az ifjak első szépirodalmi próbálkozásait is szívesen bírálták. A második évfolyamra tizenhárman maradtak, csupa tehetséges fiatal, egy részük a háború alatt elesett, köztük Borowski gimnáziumi társa, az ígéretes költő és drámaíró Andrzej Trzebiński, akinek nacionalista, nagylengyel ideológiáját Borowski mindig vitatta, emlékét azonban később is őrizte és védte a támadásoktól.

1942 decemberében jelentette meg első kötetét, természetesen illegálisan, sokszorosított formában: ez volt a második ilyen földalatti verseskötet, és a Gzdiekolwiek ziemia (Bárhol a föld) címet viselte. Borowski maga nyomta ki 165 példányban, és tizenöt złotyért árulta. Nem keltett feltűnést, a fiatal költők között addigra már megvoltak az ügyeletesek, például Gajcy és Baczyński; talán egyedül Czesław Miłosz fedezte föl benne az igazi költőt, legalábbis ezt írja évekkel későbbi Borowski-ellenes pamfletjében. Az akkori lengyel költészetbe a kötet nem könnyen illeszthető be, hexameterei és disztichonjai, klasszicizálása, Vergilius hatására írt eklogái és filozofikus elvontsága ott, akkor nem volt időszerű; Magyarországon az lett volna. Totális katasztrofizmust emlegetnek a kötet kapcsán, jogosan; Borowski sem az életben, sem a történelemben, sem a kozmoszban nem lát semmi reménykeltőt; a kötetben az éppen folyó háború nem kap kiemelt szerepet, belevész a bibliai ihletésű, minden történelmi korra érvényes szörnyűségbe:

…Fájón összeráncolt szemöldök alól az ember

nézi az erdei ösvényt, hol rabokat űznek egyre,

fejszével esnek a fáknak, kihúzzák a törzset a földből,

gyökeret tépnek ujjal, kézzel vonszolnak ekét

és fekete sziklába vájt földmélyi alagútban

követ törnek s belőle piramist emelnek ők

sápadtan, éhségtől rágva, s az őrök lábához esnek

s kenyérhajért esengve az ostor füttyébe halnak.

Mellükből vér buzog fel s holt tócsákba rohad…

Az észszerűség, a világmindenség célszerűsége és az emberi történelem értelmessége álomnak és illúziónak minősül, a rossz álom, az őrület pedig valóságnak. Már itt felmerül Borowski központi metafórája, a „kővilág". A rossz álomnak minősített valósághoz Borowskinak mégis eldöntetlen a viszonya:

Bárhol is álom a föld, mert föl nem ébredett még,

hinni kell alakját, szeretni álomi képét,

szélre ködöt emelni, meg nem szakasztva az álmot.

Bárhol is álom a föld, végigálmodni muszáj.

A kötet centrumában a kevésbé filozofikus Pieśń (Dal) áll. Sokat idézett és Borowskira valóban jellemző versszaka méltán vált támadások célpontjává:

Fölöttünk éj. Égő csillaghad,

fojtó és halott lila ég.

Utánunk vasroncsok maradnak

és kiröhög pár nemzedék.

Az illúziótlanság dühítette a túlélésben, de legalább valamilyen istenülésben hívő nemzedéktársakat. Wacław Bojarski, a hamarosan elpusztuló hajdani barát felháborodva reagált arra, hogy semmi sem marad utánuk – ellenállók, harcolók után; Lesław M. Bartelski szerint Borowski nem értette meg a történelmi folyamatokat, s csak a saját bajával volt elfoglalva. Akárhogyan értékeljük is az első kötetet esztétikai szempontból, olyan művész jelentkezett, aki a saját fejével gondolkozik, és akinek a számára a művészet mást jelent, mint ilyen vagy olyan ideológiák, aktuális harci feladatok megverselését. A kötet Vergiliust és Horatiust idéző hangulatai jelzik, hogy Borowski a művészetet nem nemzetinek fogta fel, és folyamatos értéknek tekintette; az emlékezők tanúsága szerint a húszéves Borowski éjjel-nappal könyveket bújt, könyveket szerzett, könyveket cipelt a megszállt Varsóban. Bizonyos, hogy a művészetet, a kultúrát a fiatal Borowski rajongva, csaknem vallásos áhítattal imádta, ha, majd mint látjuk, életműve később e kultúra visszavonásáról szól is .

A művészet mellett a kötet másik pozitívuma a szerelem, amely Borowskit egyetemi társához, Maria Rundóhoz fűzte; a szerelmet szintén kiszakítja az időből, hogy valamiféle princípiumot hozhasson létre belőle:

…Az ember,

ki utánunk jön, elfelejti

a verseinket, meggyűlölvén

a rabok jajgatását, panaszát, de

ha te mégy majd feléje,

már más alak, de éppen oly

csodás és gyöngéd, kezét felemelve

azt mondja majd: lám, megtaláltalak…

s az én szavammal szól majd

s az én szerelmemmel szeret…

2.

1943. február 25-én tartóztatták le a németek. Borowski ugyan nem vett részt az ellenállásban, barátai azonban igen, így Maria is, akit egy nappal korábban századmagával fogott le a Gestapo. Borowski a varsói börtönben ült két hónapig, s bár a család mindent elkövetett a németek szokásos megvesztegetésére, április 29-én Auschwitzba érkezett a szabvány módon: tehervagonban, halottak és haldoklók között. Minthogy április 4-től Auschwitzban komoly reformot vezettek be: az árjákat nem gázosították el azonnal, a tábor gazdaságtalan működését javítandó, Borowski megkezdhette rabszolgamunkáját. Távírópóznákat emelt, árkot ásott, majd az auschwitzi kórházba került éjjeliőrnek, később felcser lett, miután felépült egy tüdőgyulladásból. Közben, mi mást tehetett volna, verseket írt, amelyek másolatokban terjedtek a táborban. Maria, mint kiderült, Birkenauba került. Borowski leveleket írt neki, később párszor átmehetett hozzá a női táborba. Maria kopasz volt, és minden lehetséges betegséget megkapott, Borowski aránylag jól táplált és elegáns; azzal nyugtatta Mariát: „Ne félj, a gyerekeink nem lesznek kopaszok."

A Krankenbau felcsereként nem kellett éheznie, saját fekhelye volt, hozzáférhetett gyógyszerekhez; naponta több száz ember halálát láthatta, közben egy szökésből visszahozott, vízfejűségben szenvedő, fantasztikus emlékezőtehetséggel megáldott társával órákig idézte a lengyel költészetet. Sokat írt, és mindenfélét, ebből kevés maradt meg; a versek az első kötet kozmikus végítélet-hangulatában