A csillagos, nagy ég alatt

NANCY HORAN

A CSILLAGOS, NAGY ÉG ALATT

Nancy Horan

A CSILLAGOS,

NAGY ÉG ALATT

A mű eredeti címe

Under the Wide and Starry Sky

Copyright © 2013 by Nancy Drew Horan

All rights reserved.

This translation is published by arrangement with Ballantine Books, an imprint of Random House, a division of Random House LLC

Hungarian translation © Bánki Vera

Versek © Szabó T. Anna

© General Press Könyvkiadó, 2014

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

BÁNKI VERA

A verseket fordította

SZABÓ T. ANNA

Szerkesztette

CSUTOR BÉLA

A borítót

KISS GERGELY

tervezte

ISBN 978 963 643 739 8

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: 299-1030

www.generalpress.hu

generalpress@lira.hu

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő SZABÓ PIROSKA

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

Fiaimnak, Bennek és Harrynek

Átlépve hazám határait és a sajátjaimat, útnak indulok.

Robert Louis Stevenson

Köszönetnyilvánítás

Köszönetet szeretnék mondani az intézményeknek, amelyek hozzásegítettek ahhoz, hogy megismerjem Robert Louis Stevenson, Fanny Van de Grift Stevenson, családtagjaik és barátaik leveleit és iratait. Ezek a következők: a Beinecke Ritka Könyvek és Kéziratok Könyvtára, Yale Egyetem; a Skót Nemzeti Könyvtár, Edinburgh; a Bancroft Könyvtár, Kaliforniai Egyetem; a Danville-i Nyilvános Könyvtár, Danville, Indiana; és a Stevenson-ház, Monterey, Kalifornia. Külön köszönet illeti a Robert Louis Stevenson Silverado Múzeumot (St. Helena, Kalifornia), ahol eredeti kéziratok, első kiadások, levelek, vázlatfüzetek, festmények, ruhadarabok és egyéb emlékek segítettek abban, hogy jobban megismerjem ennek a legendás párnak a korát és az életét.

A csillagos, nagy ég alatt írása során nagyon sokan segítettek. Kulcsfontosságú szerep jutott közöttük is kiváló szerkesztőmnek, Susanna Poternek, aki vezetőm és társam volt attól a pillanattól kezdve, hogy a könyv ötlete megszületett. Köszönetet szeretnék mondani kitartó támogatásukért Libby McGuire-nek és Kim Hovey-nak (Ballantine Kiadó), valamint Lisa Bankoffnak, az ügynökömnek. A kutatás során sokan járultak hozzá a munkámhoz különleges ismereteikkel. Adósa vagyok Gabina de Paepe-nek (antwerpeni Királyi Szépművészeti Akadémia); François Reynaud-nak és Jean-Baptiste Woloch-nak (Musée Carnavalet, Párizs); Marc Parent pedig abban nyújtott nagy segítséget, hogy megértsem Párizst és a francia kultúrát. Köszönet Bernadette Plissart-nak, az Hôtel Chevillon igazgatójának (Grez-sur Loing); Marissa Schleichernek, Dorothy Mackay-Collinsnak, továbbá Dianne és Don Frasernek (Robert Louis Stevenson Silverado Múzeum), Kris Quistnek, a montereyi Stevenson-ház kurátorának; John és Felicitas Macfie-nek, akik Robert Louis Stevenson gyerekkori otthonának jelenlegi tulajdonosai.

Egy csapat fordító járult hozzá szaktudásával a könyv elkészültéhez: Pauline Cairns Speitel (skót), Sadat Muaiava (szamoai) és Chantal Vogel (francia). Hálás vagyok dr. James K. Gude-nak, aki segített eligazodni a tizenkilencedik századi orvosi információk között.

Családtagok és barátok hűséges csapata olvasta a készülő regényt. Szeretném kifejezni hálámat az itt felsorolt személyeknek értékes észrevételeikért: Colleen Berk, Sharon Berlin, Frish Brandt, Kathleen Drew, Polly Hawkins, Kathy Horan, Gretta Moorhead, Pamela Todd, és végül megemlíteném még Gail Tsukiyamát, aki nemcsak elolvasta a kéziratot, de a téli hónapokra csodálatos helyet biztosított nekem az íráshoz.

Köszönet Ellen Drew-nak, az ő Montereyjel és környékével kapcsolatos ismeretei vezettek el ehhez a történethez. Hálával tartozom John Drew-nak a támogatásért és a kutatásban nyújtott segítségéért. Katie B. Ilalio Fa’aloula, Richard Frishman, Brenda Hartmann, Leslie Ladd, Linda Beeman, Dale Christensen, Steve és Debbie Dells is hozzájárult a munkám sikeréhez. Végül köszönetet szeretnék mondani a fiaimnak, Harrynek és Bennek, akiknek szeretete mindig megihlet, valamint Kevin Horannak, a férjemnek, legjobb barátomnak és megbízható házi kritikusomnak.

Első rész

Első fejezet

1875

– És hol vannak a kutyák? – nézett fel az anyjára Sammy.

Fanny Osbourne a hajókorláthoz dőlt, esernyővel védekezett a szemerkélő augusztusi eső ellen. Szétterpesztett lábakkal állt, mindkét lábához egy-egy fiú támaszkodott. Körülöttük árbocok erdeje nyikorgott a sötét kikötőben. Az asszony a város körvonalait fürkészte a távolban. Csak egy-egy fényfolt árulta el, hogy Antwerpen ott van valahol a kikötőgáton túl.

– Majd holnap nézzük meg a kutyákat – felelte az asszony.

– Most alszanak? – kérdezte a kisfiú.

– Persze, már biztosan alszanak.

A lámpák megvilágították az utasokat, mindenki fáradt volt, kimerült. Tíz nap alatt keltek át az Atlanti-óceánon, majd átszálltak erre a lapátkerekes hajóra, hogy megtegyék utazásuk utolsó szakaszát, és eljussanak a La Manche csatornán át Antwerpenbe. Most ott zsúfolódtak össze a többiekkel – zömmel amerikai és angol üzletemberekkel – a fedélzeten, és várták, hogy partra szállhassanak.

Fanny nem sokkal azután kezdett mesélni a gyerekeknek a híres antwerpeni kutyák húzta szekerekről, hogy New Yorkban felszálltak a hajóra. A hosszú utazás alatt a fiúk türelme egyre fogyott, és ennek megfelelően a kutyákról szóló történetek egyre fantasztikusabbak lettek. Beúsztak a tengerbe, hogy megmentsék a fuldoklókat, kutattak a sárban, hogy aranyra bukkanjanak, és égő házakból mentettek ki öregembereket, a nadrágszáruknál fogva húzták ki őket a lángok közül. Amikor éppen nem a tejet hordták ki a városban, gyermekeket vittek át a macskaköves utcákon, és beköszöntek a pékekhez, akiktől porcukorral behintett süteményeket és bundás sültalma-szeleteket kaptak. Most, hogy már csak néhány méterre voltak a nagy kikötővárostól, Fanny észbe kapott, hogy talán már nincsenek is kutyaszekerek Antwerpenben.

– Tizenegy óra – szólalt meg a gyermekarcú New York-i sebész, Mr. Hendricks, aki mellettük állt és a zsebóráját nézegette. – Gondolom, ma éjjel már nem fogunk partra szállni.

Figyelték, amint egy csapat vámtisztviselő heves flamand nyelvű beszélgetést folytat a gőzhajó kapitányával.

– Ön érti, hogy mi folyik itt? – kérdezte Fanny.

– A belgák reggelig nem hajlandók poggyászvizsgálatot tartani.

– Ez lehetetlen! Ezen a kis hajón nem lehet elegendő ágy mindenki számára.

– Mit tehetünk? – vonta meg a vállát a sebész. – Én filozofikusan állok ezekhez a dolgokhoz.

– Én viszont nem – mormolta Fanny. – A gyerekek holtfáradtak.

– Próbáljak kabint szerezni önöknek? – kérdezte Mr. Hendricks, és jóindulatú arcvonásaira kiült az aggodalom.

A férfi attól a perctől kezdve kedves volt Fannyhez, amióta az utazás első estéjén a vacsoránál találkoztak.

– A művészet, mi más! – felelte neki Fanny, mikor a férfi tudakozódott utazása célja felől. – A kultúra. Nem ezért utaznak az amerikaiak Európába?

A sebész figyelmesen nézte az asztal túloldaláról, mintha azt mérlegelné, hogy őrült-e vagy hős, hiszen egy egész esztendőre magával hozta mind a három gyermekét.

– A lányommal alakrajzot és festészetet fogunk tanulni – magyarázta az asszony. – Azt szeretném, ha a legjobbaktól kapna klasszikus oktatást.

– Aha – mondta megértően a sebész. – Akkor ön is önkéntes száműzött. Én is azért keltem útra, hogy megkapjam a legjobbat abból, amit Európa nyújthat. Ebben az évben az őszt Párizsban töltöm, a telet Olaszországban.

Fanny figyelte, ahogy a férfi egy villányi borsót ügyesen bekormányoz a szájába, és arra gondolt, vajon mikor van ideje dolgozni. Agglegény volt és meglehetősen gazdag: erre lehetett következtetni úti terveiből és kifogástalan öltözködéséből. Puha, fekete, göndör fürtjei a homlokára borultak, kerek, rózsaszín volt az arca, a szája egy puttó ajkára emlékeztetett. Fanny a mellette ülő Sammyre pillantott, aki bal keze hüvelykujjával gyömöszölte a borsót a kanalába.

– Nézd, hogyan csinálja Mr. Hendricks – súgta a kisfia fülébe.

– Azt látom, hogy önből nem hiányzik a bátorság, Mrs. Osbourne. Tud valamit franciául? – kérdezte a sebész.

– Én nem, de Belle beszél egy keveset.

– Ahhoz, hogy az Óvilág kifejthesse varázsát – aggodalmaskodott Mr. Hendricks –, meg kell majd tanulnia a nyelvet. Belgiumban a flamand a fő nyelv, de nem sokkal marad el mögötte a francia. Ha pedig azt tervezi, hogy utazik, a francia a leghasznosabb nyelv.

– Akkor mindnyájunknak meg kell tanulnunk franciául.

A sebész jól tudta, mi a legrövidebb út egy anya szeretetének az elnyerésére, és azonnal mosolyogva megtette az ajánlatát.

– Örömmel tanítanék meg önöknek néhány mondatot.

Így aztán az út hátralevő részében az orvos francialeckéket adott az asszonynak és gyermekeinek a hajó könyvtárában.

– Még ne érdeklődjön az alvási lehetőségek iránt – mondta most Fanny Mr. Hendricksnek. – Adjon nekem pár percet.

A lányára, Belle-re nézett, aki a nevelőnővel egy ernyőn osztozott. Magához hívta, majd odaszólt a nagyobbik fiának.

– Sammy, menj oda Miss Kate-hez. Te is odamégy, Hervey.

Négyéves kisfiát ő vitte oda a nevelőnőhöz.

– Kate, kérem, maradjon hátul a gyerekekkel – mondta Fanny a fiatal nőnek, aki a karjára vette Hervey-t. – Jobb, ha a vámosok nem látják az egész csapatot. Belle, te gyere velem.

– Muszáj? – kérdezte könyörgő tekintettel a lány, és az anyja ernyője alá bújt.

– És maradj csendben. Egy szót se szólj. – Most nem számított, hogy Belle olyan tépetten néz ki. A szeme karikás, sötét hajából valósággal madárfészket csinált a szél. – Mindjárt ott vagyunk, aranyom – mondta Fanny Osbourne, azzal megragadta lánya kezét, átfúrta magát a vállak tengerén, hogy elérje a vámosokat. A belgák közül csak egy őszülő, hórihorgas férfi tűnt bizalomgerjesztőnek. Meglepetten visszahőkölt, amikor Fanny a karjára tette kesztyűs kezét.

– Beszél ön angolul, uram? – kérdezte az asszony.

A férfi bólintott.

– Egyedül utazó hölgyek vagyunk.

Az asszonynál vagy harminc centivel magasabb tisztviselő a homlokához emelt keze alól letekintett Fannyre. Jámborul végigmérte a nőt, a szájától a derekáig.

– New Yorktól utazunk egyfolytában, és a hajónkon csakis lovagiasságot tapasztaltunk az angol tisztek részéről. Bizonyára van valami megoldás…

A belga az egyik lábáról a másikra állt, és oldalra pillantott.

– Uram – mondta Fanny lebilincselő tekintettel. – Uram, az ön udvariasságára bízzuk magunkat.

Pár perc múlva a kövérkés sebész legurította a poggyászukat a rakpartra. A többi utas a fedélzeten mérgelődött, miközben egy vámos felnyitotta Fanny útiládáit, felületesen belepillantott, és intett, hogy a csapat távozhat.

– Fattyúk! – kiáltotta valaki a vámosok felé, miközben Fannyék lemasíroztak a rámpán Mr. Hendricksszel. Majd jött a hordár, felpakolta a ládákat egy targoncára, és elvezette őket egy hatalmas kerekű, nyitott kocsi felé.

A kikötőben egy fémtető alatt sokan várakoztak. Fejkendős asszonyok ültek gabonás zsákokon, magukhoz ölelve e világi értékeiket: csecsemőt, élelmiszeres kosarat, rózsafüzéreket, hátizsákokat. Az egyik asszony egy hegedűtokot szorított a melléhez.

A sebész felsegítette a gyerekeket a kocsira.

– Jönnek mindenhonnan. Vagy valamilyen háborúból menekülnek, vagy a krumpliföldekről. Ez az utolsó állomás számukra, mielőtt Amerikába indulnak. Biztos lehet felőle, hogy ma éjjel dolgozni fognak a zsebtolvajok.

Fanny összerázkódott. Kezét a melléhez emelte, hogy megbizonyosodjon, a fűzőjébe varrt bankjegyek biztonságban vannak, aztán a szoknyája zsebében megérintette rövid csövű pisztolyát.

– Vigye őket az Hôtel St. Antoine-ba – szólt a kocsisnak Hendricks, amikor az utolsó ládát is elhelyezték a kocsi hátsó részében... – Ha majd tudja már – fordult Fannyhez –, hol lesz az állandó lakásuk, adja meg a címét a hotel portásának. Írok önnek Párizsból.

Megszorította az asszony kezét, és felsegítette a kocsiba.

– Drága hölgyem, vigyázzon magára.

Alig egy órával később, miután bevackolták magukat a szálloda egyetlen szabad szobájába, Fanny egy spanyolfal mögé lépett, vetkőzni kezdett, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a fűző a földre csúszott, benne a pénzzel és mindennel. Hálóingbe bújt, és bemászott az ágyba a két szendergő kisfiú mellé. Karnyújtásnyira egy keskeny ágyban a takaró egyik végén Belle fejét látta, míg a másik végében Miss Kate horkolt nyitott szájjal.

Fanny nyitott szemmel az ágytámlának dőlt. Hosszú, csaknem egy hónapos szívfájdító utazás vezetett el eddig az ágyig.

Tizenkét napig utaztak Kaliforniától Indianapolisig, kényelmetlen, kőkemény vonatüléseken. Néhány napot pihentek a szülei házában, majd őrült utazás következett szekéren, áradó folyókon át, hogy elérjék a New Yorkba tartó vonatot, nehogy lekéssék a hajót.

Csaknem tízezer kilométer volt immár Fanny és a férje között. Bizonytalan volt, hogy küld-e majd nekik pénzt, úgy, ahogy megígérte. Erre majd holnap fog gondolni, amikor Belle-lel együtt beiratkozik a művészeti akadémiára, és megszervez egy kutyaszekeres utazást a fiúknak. Holnap keres majd egy olcsó lakást, és elkezd egy új életet.

Kiszállt az ágyból, odament az ablakhoz. A tér másik oldalán a Miasszonyunk-székesegyház tornyosult az éjszakai Antwerpen házai fölé. Elállt az eső, a kitisztult égből a hold fehér fénnyel árasztotta el a templomtorony kőcsipkéit. Amikor a székesegyház harangja elütötte az éjfélt, elakadt a lélegzete. Kislány kora óta hitt a jelekben. A harangszó hangos, örömteli volt, mint a karácsonyi hajnali harangoké. A velejéig megrendítette, és felszakadtak belőle az egy hónap óta elfojtott könnyek.

Ha ez nem jó előjel, akkor nem tudom, mi lehetne az, gondolta.

Visszatért az ágyába, bebújt a két kisfiú közé, és végre elaludt.

Második fejezet

Fanny reggel kék kabátkát, skót kockás szoknyát vett fel, és egy piros kendőt csavart a nyaka köré. Ez nem lesz jó, gondolta, amikor a tükörbe pillantott. Olajbarna bőrével, göndör, fekete hajával inkább olasz parasztasszonynak, semmint művésznek tűnt. Egy egyszerű fehér nyakkendő mellett döntött, aztán keresgélt az utazóládájában, összeszedte mindazt, amit be akart mutatni az iskolában: Virgil Williams ajánlólevelét, aki a barátja és a tanára volt a San Franciscó-i School of Designban; a művészeti iskolában elnyert ezüstérmét; a szénrajzot, amely a Milói Vénuszt ábrázolja, és amellyel első díjat nyert; valamint egy válogatást Belle legjobb rajzaiból.

– Ezt majd lent be kell váltania – adott oda Fanny Kate Millernek néhány bankjegyet. Kate már fel volt öltözve, és a gyerekekkel foglalatoskodott. – Először vidd el őket fürödni, aztán reggelizzetek meg egy pékségben. Utána megnézhetitek a székesegyházat. Járjátok be alaposan.

Krétákat nyomott Hervey kezébe, és két ceruzát adott Sammynek.

– Rajzold le mamának a templomot – mondta.

Kint a csúszós kockaköveken megérintette Fannyt az antwerpeni reggel idegensége. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor meglátott egy csillogó sárgaréz tejeskannákkal telerakott kis szekeret, amelyet egy nagy testű felszerszámozott kutya húzott. Két gránátos haladt el mellette, magas fekete medvebőr kucsmában. Nők igyekeztek a virágpiac felé, szárnyas fehér főkötőben, vaskos csípőjükön rózsákkal teli kosarakat egyensúlyoztak. Néhány háznyira a szállodától öregasszonyok gyertyákat gyújtottak a Szűz egy kis szentélye előtt. A Place Verte mellett szédítő volt a nyirkos levegő: keveredett a virágillat, a lótrágya szaga és a szálloda étterméből terjengő sültszalonna-illat. A kutyás kocsi kivételével minden meglepte Fannyt, a virágpiac, a feltűnő főkötők, az utcasarkokon a szentek szobrai, mivel elutazása előtt nem sokat olvasott Belgiumról.

Fanny döntött Antwerpen mellett, London vagy Párizs helyett, olyan okok miatt, amelyek előtte sem voltak teljesen világosak. Az ösztöneire hallgatott inkább, és nem a turistakalauzokat vagy az iskolák prospektusait tanulmányozta. Virgil Williams beszélt neki az antwerpeni akadémiáról, de Európában számos jó művészeti iskola volt. Életében nem találkozott még belgával, annyit tudott, hogy flamandul beszélnek. Az apja családja holland volt. Tudta, hogy itt a templomokban és a múzeumokban rakásra állnak a másolandó képek, így lehet tájfestészetet és alakfestészetet is gyakorolni, de ami azt illeti, ilyen szempontból Párizs még jobb is lehetett volna. Azt is hallotta, hogy amerikaiak számára olcsó volt az élet Antwerpenben, így végül e mellett a város mellett döntött.

– Menj és tanulj művészetet Európában – mondta neki a barátnője, Dora Williams, Virgil felesége, amikor Fanny beszélt neki a helyzetéről. – Így lehet a legelegánsabban megszabadulni egy alávaló férjtől.

Fanny felfedezte, hogy a férje egy San Franciscó-i lakásban kitart egy kurvát. Osbourne persze szánta-bánta a dolgot. Fanny meglátta a kínálkozó alkalmat. Kicsikart ezer dollárt a férjétől, meg egy ígéretet, hogy havonta csekket fog neki küldeni. Megvette a jegyeket, és elszántan elindult a szabadság felé.

A szűk, kanyargós utcákon át a szállodaportás ceruzával felvázolt rajza segítségével rátalált a régi kolostorra, amelyben a Királyi Szépművészeti Akadémia székelt. A kapuban egy fiatalember egy ódon kőépület felé irányította. A faragott fakapuhoz közeledve meglátta felette a frízt, amely görög öltözetű férfit ábrázolt, amint vésőjével egy kőtömb fölé hajol. Mellette egy istennő ült, markában egy csokornyi pálcával. De nem, ha jobban megnézte, azok ecsetek voltak. Libabőrös lett a karja, ahogy lenyomta a nagy kilincset és belépett.

Egy íróasztalnál ülő férfihoz fordult angolul.

– Nem megbeszélt találkozóra jöttem, de kérem, szóljon az illetékes vezetőnek, hogy a San Franciscó-i művészeti akadémia igazgatója küldött ide.

A zsakettes Monsieur de Keyser kidüllesztette a mellét, mint egy galamb. Végignézett mindent, amit az amerikai asszony kirakott az íróasztalára. A várakozással terhes csendben Fanny ott ült vele szemben, az asztal túloldalán, egy olyan magas széken, hogy a lába alig ért le a földre. Az igazgató mögött a fal a padlótól a magas mennyezetig tele volt jelentősnek látszó olajfestményekkel, amelyek az iskola fontosságát voltak hivatottak hangsúlyozni. Zöld tájak, rizsporos arisztokraták, abroszon elrendezett narancsok alkotta csendéletek. A képekkel borított falnak vajon az volt a célja, hogy a leendő diákok egészen kicsinek érezzék magukat? Rá éppen ezt a hatást tette a rengeteg kép.

– Nos, kár, hogy nem fiúnak született! – kiáltott fel hirtelen az igazgató, és két karját az égnek emelte. – Itt egy év alatt többet tanulhatna, mint a San Franciscó-i iskolájában öt év alatt.

A férfi hajtogatta, hogy „milyen kár, azt is mondta, hogy „jó lesz, ha a saját erejéből hat hónapig keményen foglalkozik anatómiával, és utána egy évet eltölt Párizsban, majd még egyet Rómában, míg végre felderengett Fannyben, hogy ebben a szobában sohasem fog függeni kép sem tőle, sem Belle-től. Nem volt mód rá, hogy bekönyörögje magukat ebbe az iskolába.

Égett az arca. Hirtelen felállt, összeszedte a rajzokat, még mielőtt a férfi észrevette volna, mennyire remeg a keze.

Az utca túloldalán egy kávéház előtt egy asszony sepregetett. Fanny elképzelte, mi vár rá a szállodában: Belle várakozó pillantása, Kate Miller és a gyerekek, akik majd megkérdezik: „És most mihez kezdünk?" Bement a kávéházba, hogy elrendezze a gondolatait. Az egyik sarokban cigarettára gyújtott, kávét rendelt, és közben a mennyezetet nézte, nehogy kicsorduljanak a könnyei. Mekkora zűrzavar!

Felidézte a jelenetet, amit ma reggel látott a St. Antoine Szállodában: pasztellszínű ruhákba öltözött nők reggeliznek szépen elrendezett zsemle- és gyümölcshalmok között, a márványpadlójú, pálmákkal díszes teremben. Lehunyta a szemét, felcsendült fülében a férje hangja. Miféle bolond ötlet, hogy pár kósza hírre alapozva elcipeled Európába a kölyköket? Hogy is képzelhette, hogy sikerül megvalósítania a tervét?

Elővette a táskáját, kivett egy papírt, hogy levelet írjon.

Kedves Mr. Rearden!

Kényelmesen utaztunk egy hajón, ami csak félig volt tele. Már második napja voltunk a tengeren, amikor megjelent Miss Kate, a gyerekek dadája! Én megmondtam neki, hogy nem áll módomban elhozni őt magunkkal Európába, és New Yorkban el is búcsúztunk egymástól. A hűséges lélek azonban titokban megvette a jegyét a harmadosztályra. Amikor megkeresett bennünket, sírt, és azt mondta, hogy nem lesz a terhemre, csak az étkezéséről gondoskodjam. Így aztán öttagú a csapat… A hajón Belle átesett az első lánykérésen. Egy Kentuckyból való gazdag, gyapottal foglalkozó férfi megkérte a kezét. Én természetesen nemet mondtam neki. Belle még nagyon fiatal. Irántam egy New York-i orvos érdeklődött, aki minden alkalommal biztosított odaadó figyelméről, ahányszor csak találkoztunk. Meglehetősen zavaró volt.

Antwerpenben a művészet és a cukrászsütemények csodásak, és ön bizonyára örömmel hallja, hogy a jó öreg facipők sem tűntek még el az utcákról. A művészeti akadémia sajnos nagyon ódivatú, és közelről sem olyan bájos, mint a facipő. Gondolja csak el: nem vesznek fel női hallgatókat! Az igazgató nagyon kínosan érezte magát, hogy el kellett utasítania bennünket. Felajánlotta, hogy személyesen felügyeli a magánúton folytatandó tanulmányainkat. Ezt még fontolóra veszem. Életünk érdekes szakaszához érkezett…

Fanny leragasztotta a levelet, és megcímezte Timothy Reardennek, a Kereskedelmi Könyvtár igazgatójának, majd elképzelte a barátját, amikor felbontja. Timothy a hosszú munkanapja után átmegy a Bohemian Clubba, ahol iszik valamit Osbourne-nal. Rearden az asszonnyal és a férjével is baráti viszonyban maradt, a kettejük közötti házassági problémák ellenére, de talán valamivel közelebb állt Fannyhez. A férfi egy rövid ideig udvarolt is neki, romantikusan fogták egymás kezét, és ha Fanny titokban meglátogatta, csókolóztak. Hamarosan azonban úgy döntöttek, nincs szükségük bizalmasabb kapcsolatra. Fanny még Sam Osbourne felesége volt, legalábbis névleg. Tim Reardennel még mindig flörtöltek néha a leveleikben. A férfi a bizalmasa volt, a tanácsadója, valaki, akivel veszekedni lehetett. A San Franciscóban levő barátaik között kiemelkedően értelmes, jó pajtás volt. Mindenekfelett sokat számított, hogy bátorította őt az írásra, ami többet jelentett Fannynek a festésnél. Tim nagy pletykás is volt. Számíthatott rá, hogy beszámol Samnek a levél minden részletéről. Sokkal jobb, ha nem ő tudatja a férjével, hogy csődöt mondott a próbálkozása a művészeti iskolával, hanem Rearden. Sam őrjöngeni fog, ha ezt megtudja.

A következő lépés világos volt. Ki kell költözni abból a nyavalyás hotelből. Hogy azután mit csinálnak, arról fogalma sem volt. Egyvalamiben biztos volt: nem fog hazatérni, nem játssza tovább a megcsalt feleség megalázó szerepét.

A szálloda felé tartva meglátott egy szép régi, háromszintes téglaépületet, a homlokzata cikcakkban keskenyedett, és csúcsban ért véget. A kapu mellett flamandul, angolul és franciául ki volt írva, hogy SZOBÁK KIADÓK. A kapu felett kőbe faragva ez állt: HÔTEL DU BIEN ETRE. Megnézte a szótárában: a kellemes jólét szállodája.

Adja isten, hogy így legyen.

A csengő felé nyújtotta kezét, de nem érte el. Apró termetű lévén, már megszokta az ilyen kis bosszúságokat. Mások egy találkozáskor egymás szemébe tudtak nézi, ő gyakran gombokat, nyakkendőtűket és kebleket látott, hacsak nem hajtotta hátra a fejét.

Bejelentkezés nélkül benyitott, egy előcsarnokban találta magát, és csaknem belebotlott egy fehér köténybe, amely egy kopasz férfi hasán feszült, aki a tulajdonosként mutatkozott be.

– Szeretném tudni, volna-e hely egy négytagú családnak? – kérdezte az asszony. – Azaz pontosabban öten vagyunk, a nevelőnő egy szobában alhat a lányommal. Tudja, az úgy van… – És Fanny hirtelen a férfira zúdította az egész történetét a boldogtalan házasságáról, arról, hogy a dada meglepte őket azzal, hogy utánuk ment a hajóra, arról, hogy a művészeti iskola igazgatója elutasította a felvételi kérelmét… Mindehhez hozzátette, hogy nem képes megfizetni a szálloda magas árait. A kopasz férfi arckifejezése lassan változott, a zavartságtól a riadalomig, majd az együttérzésig. Hamarosan már bátorítólag veregette Fanny vállát, és elkísérte egy kétszobás lakosztályhoz, alig kétajtónyira a saját lakásától.

Fanny fellelkesülve indult a szálloda felé, és jó sokat költött útközben egy doboz csokoládéra. Ez lesz az ebéd utáni meglepetés. A gyerekek megérdemlik a különleges bánásmódot. Ez persze igaz mindannyiukra. Hosszú, kimerítő utazás áll mögöttük.

A St. Antoine Szállodában Sammy és Hervey a szoba egyik sarkában ugrabugrált, úgy próbálták mulattatni magukat. A másik oldalon Miss Kate ült, és Belle-t tanítgatta.

– A borbély ceruzája – mondta a nevelőnő.

– Crayon du coiffeur – válaszolta lustán Belle.

– Az akadémia nem vesz fel nőket – jelentette be Fanny, és a táskáját az ágyra dobta.

– Nem? – húzta ki magát Belle. – Akkor mit fogunk csinálni?

– Élni fogunk. Holnap is meg fogunk reggelizni, vagy így, vagy úgy. Elmegyünk az amerikai nagykövetségre, és megkérjük, segítsenek találni nekünk egy tanárt. És te mit javasolsz? És miért vagy még pongyolában? Innen ki kell költöznünk.

Kate Miller előrehajolt a székében. A fiatal nő tekintete ide-oda cikázott anya és lánya között. A padlón játszó Sammy és Hervey is óvatosan nézett rájuk.

– Ne engem hibáztass, mama – mondta Belle, és összefogta a nyakánál a pongyoláját.

Fanny látta az aggodalmat az arcokon, és tudta, hogy nem jól fogott az egészhez.

– Sajnálom, Belle. Nagyon kimerítő délelőtt volt, csalódást okozott, de volt benne móka is. Látnod kellett volna az iskola igazgatóját, olyan öntelt volt.

Fanny kidüllesztette a mellét, Monsieur de Keysert igyekezett utánozni, és nagyképűen járkált a szobában. Amikor odaért az elbeszélésben, hogy a férfi sajnálta, hogy ők ketten nem fiúk, a hajához kapott, és drámaian meglengette a karjait. A gyerekek nevettek, még Belle is.

– És te mit mondtál az igazgatónak?

– Hát azt, hogy fütyülök az ő régimódi festőiskolájára.

– Hát… – sóhajtott fel Belle. – Túl szép lett volna ahhoz, hogy igaz legyen.

A lány óvatosan az anyjára nézett.

– Virgil Williams szerint benned igazi művészi tehetség rejlik – mondta Fanny.

– Virgil ezt mondja, Virgil azt mondja. Végül kiderül, hogy Virgil mégsem tud mindent, nem igaz?

– Menj, és öltözz fel – utasította Fanny. – Majd mi felveszünk magunk mellé egy tanárt.

Felemelte Hervey-t a szőnyegről, és az ölébe ültette.

– Mondtam már, hogy találtam egy másik szállást? Galambocskáim, szélsebesen csomagoljátok össze a holmitokat – tette hozzá vidáman. – Van új otthonunk.

Harmadik fejezet

Gerhardt „papa" – mindenki, még a felesége is így hívta a tulajdonost – a családi nappaliba terelte Fannyt és a csapatát. Ott találkoztak a mátriarkával, egy dús idomú asszonnyal, akinek kerek, lapos arca azokra a Szűzanyát ábrázoló festett tányérokra emlékezette Fannyt, amelyeket egy kirakatban látott. Az asszonyt rengeteg gyermek vette körül.

– Tizenegyen vannak – mondta Belle az anyjának.

– Szerintem azért ez túlzás – motyogta halkan Fanny.

A legidősebb fiú, aki tolmácsként működött és mellettük állt, zavartan kérdezte: – Túlzás?

– Túlzottan költséges – mosolygott Fanny. – Manapság sokba kerül egy nagy család.

A Gerhardt család minden tagja beszélt bizonyos mértékben angolul, bár nem is volt rá szükség. Azonnal kialakultak a természetes kapcsolatok. A középső lány Belle-hez csatlakozott, egyidősek voltak. Sammy egy vele egyforma magas, csinos kislányt választott ki. A nagyobb fiúk és lányok befogadták Hervey-t, és azonnal elkezdték édességekkel tömni. Fanny és családja éppen akkor költözött a házba, amikor a család minden tagja meglepetéseket készített a szülők házassági évfordulójára. Hamarosan az Osbourne klán is nyakig benne volt az előkészületekben.

Fanny és Miss Kate berendezkedett a szobákban. Este, amikor a gyermekei és a dada nem voltak jelen, Fanny elmesélte Gerhardtéknak hosszú és veszedelmes utazásukat.

– Indianapolis környékén rettentő áradások voltak. Amikor odaérkeztünk, szépen nőtt a zab meg a búza, de a hét végére, amikor továbbutaztunk, mindenütt víz alá került a vetés. Természetesen a vonat sem járt. Vártam még pár napot, de végül nem halogathattam az indulást. Elhatároztam, hogy szekérrel megyünk el a legközelebbi vasútállomásig. A lovak legalább nyolc alkalommal csúsztak le a gátról az erős sodrású vízbe. Kész csoda, hogy nem vesztünk oda mindnyájan. Egyszer átkeltünk egy hídon, amely egy perccel később, a szemünk láttára összeomlott.

Gerhardték kellően elborzadtak, de Fanny úgy döntött, további részleteket is megoszt velük az utazásról. Több kocsissal is tárgyalt, mire egy olyanra akadt, aki hajlandó volt átkelni a blokádokon és kockáztatta a szekerét. Még ezt a merész kocsist is ösztökélnie kellett. Elértek egy roskatag hídhoz, amelyet még nem sodort el az alatta rohanó folyó, emberek álltak a hídnál, hogy figyelmeztessék a veszélyre az utazókat. A kocsis nem is akart áthajtani a törékeny hídon, de Fanny ragaszkodott hozzá.

– Ezután a kocsisok között elterjedt a hír, hogy nekünk el kell érni a New Yorkba tartó vonatot, és hogy velünk nem lehet kukoricázni – mondta Fanny. – Így visszatekintve egy kicsit ijesztő, hogy milyen kétségbeesett volt az egész vállalkozás. Nemcsak a saját életemet kockáztattam, de a gyermekeimét is.

A saját történetét hallgatva őt magát is legalább annyira lenyűgözte nyaktörő vállalkozásának a története, mint a Gerhardt házaspárt. A családanya ott ült mellette a szalon kanapéján, és néha visszafogta a lélegzetét. Az apa a kezét tördelte, fel-felállt, és sört töltött Fannynek.

– Bátor kislány – mondta, amikor elbúcsúztak egymástól, és a feleségével együtt megölelték Fannyt.

A család a maga egyszerű melegségével olyan otthonos volt, hogy Fanny szinte Indianapolisban érezte magát, mintha újra gyermekké vált volna. A gyerekek a közelgő ünnepség tiszteletére táncokat, zongora- és hegedűdarabokat gyakoroltak, és kis jeleneteket írtak. Fanny fiai a szalonban játszottak, a konyhából beszivárgott a sülő hagyma illata.

Némi bánatot csak a szülők közötti gyengédség okozott Fannynek, mert megmutatta, hogy ezzel a kapcsolattal összevetve milyen sekélyes volt az ő házassága. Ennek ellenére szerette volna megmutatni a gyermekeinek, milyen is a valódi családi boldogság. Érdemes tisztában lenniük vele, mire kell majd törekedniük. Belle a nászúton fogant, ő még kislányként elég boldogságot láthatott maga körül. A fiúk azonban később jöttek a világra, hosszú, viharos időszakok után. Mindketten rövid kibékülések gyümölcsei voltak. A hétesztendős Sammy élete során alig látta az apját.

Eltelt két nap Antwerpenben. Miss Kate – akit Belle „főnök"-nek hívott nagy termete, határozott modora és az ajka feletti kis bajsza miatt – Sammyt oktatta, miközben Fanny és Belle hosszú órákat töltöttek a leghíresebb festmények megtekintésével, és gyakran megpróbálták lemásolni is őket. Antwerpenben, amely végül is csak egy kisváros volt, az Osbourne nők furcsaságnak számítottak. Amikor Tim Rearden egy csomagot küldött nekik, amelyet az amerikai konzulnak címzett, közvetlenül nekik kézbesítették ki a szállásukra, és nem a konzulátusra.

– Azt hiszem, a városban nincs más amerikai hölgy, csak ön, Belle, a nevelőnő meg a konzul felesége – mondta Gerhardt papa.

Belle-nek igaza volt. Virgil és Dora Williams mégsem voltak olyan nagyvilági emberek, ahogyan Fanny képzelte.

– Az európaiaknál szokásos dolog, hogy a nők egyedül utazgatnak a kontinensen – állította Dora. – Számos hozzád hasonló festőnő növendékkel fogsz találkozni. A nők már évek óta férfiak nélkül utaznak, hogy felélénkítsék az életüket.

– Hogy őket élénkítse fel valaki – nevetett Fanny.

– Azt azonban nem hinném, hogy a gyermekeiket is magukkal viszik – tette hozzá Dora.

Fanny csodálkozva nézett a barátnőjére.

– A gyermekeim velem jönnek. Szó sem lehet arról, hogy nélkülük utazzam.

Az Antwerpenben töltött második hét alatt Fanny elment Belle-lel meg Sammyvel a székesegyházba. Elhelyezkedtek Rubens Levétel a keresztről című festménye előtt, és vázlatokat készítettek. A szeme sarkából figyelte, ahogyan a kíváncsi helybeliek megbámulták a furcsa kis amerikai családot.

Fanny tárgyalt egy rajztanárral, aki azt tanácsolta, hogy menjenek Párizsba, tanuljanak a Julian Akadémián, mert azt nők is látogathatják, de Fanny elhessegette a gondolatot. Egy darabig itt fognak maradni, és egy tanár fogja irányítani a tanulmányaikat. Itt sok olyasmit megkaphat, amire neki és a gyermekeknek szüksége van. A Gerhardt család a szívébe zárta őket. Az utcákon már megszokták a bő nadrágos, furcsa mellényes férfiakat. Fanny a hazaírt levelekben megváltoztatta az aláírását. Már nem a Vandegriftet használta, mint otthon, hanem átállt a flamandos névhasználatra: Fanny Van de Grift Osbourne. Tetszett a neve, sokkal hitelesebb volt így.

Egy este észrevette, hogy Hervey nagyon nyugtalan. Napközben, míg ő távol volt, Kate vigyázott a fiúcskára.

– És ma kicsoda vagy? – kérdezte Fanny a kisfiától, aki most is abban a kabátban volt, amit maga varrt neki a bálványozott San Franciscó-i tűzoltók kabátjának mintájára. Ezt a ruhát feltétlenül el kellett hozni az útra. Egy másik ilyen fontos darab egy katonaruha volt. Hervey néha félig katonának, félig tűzoltónak öltözött, a fején a tűzoltósisak volt, a kezében a kardja, és így gyorsan tudott szerepet változtatni.

A kisfiú végignézett magán, hogy lássa, mit visel.

– Ma teljesen tűzoltó vagyok – felelte.

Fanny látta, hogy a papírsisak alatt a szőke hajfürtök nedvesek. Megfogta a homlokát.

– A gyerek lázas – szólt oda Kate-nek.

– Reggel még nem volt láza – felelte a dada, védekező hangsúllyal.

– Eressz egy kis vizet, de ne hideget.

Fanny megfürdette Hervey-t, aztán maga mellé vette az ágyba. Amikor három nap után sem múlt el a láza, hívatta a Gerhardt család orvosát.

A doktor bizonytalan volt.

– Az igazat szólva, ez az eset egy kicsit zavarba ejt engem.

Felírta egy papírra a Johnston nevet.

– El kell vinni a fiút Párizsba ehhez az emberhez. Amerikai. És nagyon jó orvos.

Két napon belül Fanny, Kate és a gyermekek már vonaton ültek.

Negyedik fejezet

A Fannyvel szemközti ülésen Belle Hervey-t tartotta az ölében, Miss Kate pedig felolvasott Sammynek. Fanny hátradőlt, és úgy érezte, egy kicsit enyhül benne a feszültség. Hervey aludt, göndör fürtjei a homlokába lógtak. Fanny elmosolyodott, amikor századszor nézegette, mennyire nem hasonlítanak egymáshoz a gyermekei: egy idegen nem is jött volna rá, hogy rokonok. Hervey, a szőke hajával és a kék szemével az apja pontos mása volt, de a kedves természete csakis rá volt jellemző. Belle evilágibb szépség volt. Bőre színe Fannyé, ugyanolyan volt göndör, sötét, fékezhetetlen haja is, barna szemében pedig aranyos fények villogtak, mint a krizoberillben és a hasonló ásványokban. Belle-nél az anyja jellemzői fokozottan jelentkeztek, a szeme nagyobb volt, merészebb, az alakja érzékibb.

A lány kinézett az ablakon, elmerült gondolataiban, amelyeket Fanny nem ismert. Belle nemsokára nő lesz. Fanny úgy gondolta, az érzelmek területén közel állnak egymáshoz, egyszerre jószívűek, makacsok, kemények és sebezhetők. Belle gyakran feleselt, sokkal szemtelenebb volt vele, mint ő valaha is volt az anyjával. Most azonban, ahogy figyelte őt a gyengülő alkonyi fényben, Fanny egyszer csak arra gondolt: Én éppen ilyen lány voltam. Én éppen ilyen lány voltam.

Olyan idős volt, mint Belle, amikor megismerte Sam Osbourne-t. Az anyja kertjében gólyalábakon állt. A Vandegrift gyerekek között Fanny volt a legidősebb, a falkavezér, élénk volt, mint egy tücsök, és még gyakran szórakoztatta magát gyermekjátékokkal, amikor a jóképű fiatalember beállított a házukba. Sam már csaknem tizenkilenc éves volt, sokkal érettebb és finomabb, mint a környékbeli fiúk. Okos fiú volt, diplomát szerzett az Asbury Egyetemen, és nagy benyomást keltett, hogy Indiana állam kormányzójának volt a magántitkára. Rendkívül kedves volt, és osztotta Fannynek a rabszolgaságról vallott nézeteit.

Vajon akkoriban mindebből mi volt fontos a számára? Jelentenek-e valamit egy férfi kilátásai egy tizenhat éves lány számára? Nem. A fiú csinos arca számított, a szőke haja, a kabátja karcsúsított szabása, kis Van Dyck-szakálla, amit gyakran simogatott. Jókedvű volt, sikerült elhessegetnie Fanny haragos, izgatott hangulatát, és vágyakozó szemmel bámult rá. Ott volt aztán a romantikus tudat, hogy a fiú ősei között szerepelt az amerikai felfedező, Daniel Boone. És, jóságos ég, mindig ragyogott a csizmája.

Tizenhét évesen hozzáment feleségül, és kilenc hónap múlva megérkezett Belle. Valójában három gyerek alkotott egy családot. Talán ennek volt köszönhető, hogy néha nem is úgy tekintett Belle-re, mint a gyermekére, hanem inkább mint a testvérére. Itt, Antwerpenben is sokan Fanny testvérének nézték.

Házassága első három évében Indianában Fanny aranyos kis ruhákat varrt Belle-nek, és kényelmes fészekké változtatta a házat, amelyet az apja épített nekik nászajándékba, a fafeldolgozó vállalata anyagából. Esténként annak a háznak minden zugában szeretkezett vele Sam. A férje tele volt izgalommal, elképzelésekkel, bár Fanny azt is észrevette, hogy időről időre voltak komor, töprengő időszakai is. Fanny szemében a melankólia csak még vonzóbbá tette a férjét, azokban az időkben úgy vélte, a töprengés az elmélyült lelkiélet jele. Ha Sam nagyon mélyre zuhant, neki kellett kihúzni őt a saját maga által ásott mentális veremből.

– Szolgált katonaként Lincoln háborújában? – kérdezte tőle az egyik este Mr. Gerhardt.

– Igen – felelte Fanny, és meg is értette, miért kérdezte ezt a férfi. 1861-ben Sam harcba indult az Indiana Ezreddel, és más emberként tért vissza. Valószínűleg a belga, a kínai és a görög katonákhoz hasonlóan, és az idők kezdete óta minden katonához hasonlóan, az emberek minden háborúból megváltozva tértek haza. Sam személyiségének kis hibái nagyra nőttek. Szeretett volna gyorsan meggazdagodni. Sokkal többet ivott. Vele még mindig szeretetteljes és kedves volt, de valami új nyugtalanság költözött belé. Lovagias szándéktól vezérelve úgy döntött, hogy elkíséri Kaliforniába Fanny húgának tüdőbeteg férjét, és őt otthon hagyta a kislányával. George, a sógoruk útközben meghalt, de Sam nem fordult vissza. Eltemette George-ot, és továbbutazott az aranymezők felé.

Fanny átnyúlt a szemközti oldalra, megtapintotta a Belle karjában alvó Hervey homlokát. A kisfiú arca meleg volt, de meleg volt az ő keze is. Tapintásra nem tudott semmit sem megállapítani.

– Mama, ne vágj mindig ilyen aggódó arcot – mondta Belle. – Ráncos lesz a homlokod. Aludj egy kicsit, miért nem pihensz?

Fanny lehunyta a szemét, és visszatért az emlékeihez. Mennyi bizalom volt bennem azokban az időkben!

Amikor Sam magához hívta, nem habozott. Eladta a házukat, elküldte neki a pénzt, hogy részesedést vásárolhasson egy nevadai ezüstbányában. A férfi levelei tele voltak arany- és ezüstbányákról szóló történetekkel és bányászokkal, akik hónapok alatt milliomosok lettek. Egyszer küldött is neki egy közönségesnek látszó kődarabot, melyben ezüstér volt. Fannyt is felkavarta az izgalom, amikor a követ a kezében tartotta. Belle-lel ugyanazt az utat követték, amelyen Sam is utazott. Vonattal New Yorkba utaztak, lehajóztak Panamába, átkeltek a földszoroson, és a Csendes-óceán partvidékén felhajóztak San Franciscóig. Huszonkilenc napos útról volt szó. Az emberek aggódtak, mondták a szüleinek, hogy a malária és a banditák is veszélyt jelenthetnek egy csinos, huszonnégy éves, gyermekével egyedül utazó asszony számára. Jacob Vandegrift egy rövid csövű pisztolyt adott át a lányának, hogy az mindig a zsebében legyen.

– Mivel készpénzt viszel magaddal, nagyobb biztonságban fogod magad érezni a pisztollyal – magyarázta. Az apja nem tudta, hogy a pénz zömét már előre elküldte Kaliforniába. Az utazásra alig maradt valami.

Jacob Vandegriftben józan külseje és alkalmi dühkitörései ellenére érzelmes szív lakozott. Az indianapolisi vasútállomáson nagyon szomorú volt, amikor átadta lányának az ingyenjegyeket, amelyeket mint a vasúttársaság részvényese kapott.

– Mi lesz velünk nélküled, Frances Mathilda? – kérdezte. – Te vagy az összetartó erő a családban. – Anyja a rá jellemző higgadtsággal mondta: – Értelmes lány vagy, Fan. Jól fog menni minden. A világ majd törődik veled a maga módján.

Fanny akkor is sokkal fiatalabbnak látszott a koránál. Az utazás elején, amikor a vonat folyosóján próbálta vigasztalni az ötéves Belle-t, valaki odaszólt neki: – És hol van a gyerek anyja?

Az emlék hatására Fanny megrázta a fejét. Az az egész utazás tele volt szerencsétlen dolgokkal. Egyszer csak elfogyott a pénze, és egy együttérző útitárs összekalapozott számára egy kis pénzt. De valahogyan túlélték Belle-lel. Amikor a panamai hajó végre kiokádta őket egy fillér nélkül San Francisco kikötőjében, Sam várt rájuk, és pár nappal később útra keltek Nevada felé, delizsánsszal, sikerről álmodozva. Az első évben, amelyet Nevadában töltöttek, egy bányászkunyhóban laktak Austinban, és látták, hogy a megtakarított pénzük hogyan tűnik el előbb az egyik, majd a másik meddő bányában, míg végre Sam feladta az ezüst utáni kutatást. Letörve Virginia Citybe költöztek, ahol Sam a bíróságon vállalt tisztviselői munkát. Fanny a szerencsésebb bányászok feleségei számára varrt, és egy darabig úgy tűnt, sikerül rendbe hozni az életüket. Aztán Sam elkezdett a helyi prostituáltakhoz járni, akikkel tele voltak a kocsmák. Ezt megbánta, de amikor San Franciscóba költöztek, még jobban belevetette magát ebbe az életbe.

Miért is nem hagyta ott hamarabb? Tizennyolc éves házasságuk alatt számtalanszor leplezte le hűtlenségeit, szerelmes leveleket talált a zsebében, ajándékokat, amelyeket nem neki szánt. De Sam minden alkalommal megesküdött, hogy meg fog változni, és olyankor mindig kibékültek. Az utolsó eset azonban más volt. Oaklandban a házuk nappalijában ült Belle-lel, az ajtó nyitva. Illatoktól terhes, meleg április nap volt. Odalibegett egy nő a verandához – rejtély volt, hogyan tudta egyensúlyozni a kalapját hatalmas kontyán –, és kijelentette, hogy „baráti látogatásra" érkezett.

Fanny rögtön látta a bohóc módra kirúzsozott arcról, hogy miféle szajhával van dolga.

– Egy lépéssel se jöjjön közelebb! – figyelmeztette. – Kifelé!

Az arcátlan teremtés megfordult, kocsikeréknyi turnűr ékeskedett a hátsóján. Fanny körülnézett, a tekintetével Belle-t kereste, aki tanúja volt a jelenetnek és reszketett.

Fanny kiment az udvarra, feldúltan járkált fel-alá. Más szemmel nézte a borostyánnal befuttatott házat és szeretett kertjét, ahol minden virágozni készült. A narancsszín pipacsok, amelyekben előző nap még örömét lelte, ma gúnyos tréfának tűntek. Milyen sokáig próbált boldog környezetet teremteni a gyermekei számára, még akkor is, amikor már megromlott a viszonyuk Sammel. Milyen sokáig jó arcot vágott hazugságokon alapuló életéhez. Azt mondta a szomszédoknak, hogy a férjének szüksége van egy lakásra San Franciscóban, a városi munkája miatt, és mennyire sajnálja, hogy csak a hétvégéket töltheti a családjával. Amikor San Franciscóban művész barátaik között voltak, úgy tett, mintha már nem zavarná, hogy a férje szoknyabolond. Időnként kihívóan kacérkodott Sam barátaival, máskor úgy viselkedett, mint aki megkeményítette a szívét a világi dolgokkal szemben. Valójában minden egyes megcsalás megalázó seb volt a számára.

Aznap, ahogy a házat nézegette, tudta, hogy el kell utaznia, mert ha marad, ugyanolyan olcsó teremtés lesz belőle, mint az a szajha, aki eljött a kapujáig. A Sam hűtlenségéből fakadó feszültség nyomasztó légkört teremtett a ház falain belül is, akkor is, amikor a férfi nem volt otthon. Fanny úgy viselte ezt a megszégyenítést, mintha egy jel lett volna a hátára tűzve. Még egy kis idő, és a gyerekekre is hárul majd a szégyenből, amely tulajdonképpen az apjukat illetné?

Fanny sokat olvasott a kicsiknek, agyagot és ecsetet adott a kis kezekbe, reménnyel eltelve zene- és táncórákra vitte őket, hogy megismerkedhessenek a szépséggel. Szerette volna, ha Belle művészeti képzésben részesül. Ha Sammy és Hervey jól nevelt úriemberek lesznek. Alkotó életre vágyott önmaga számára is. A házuk nyomasztó légkörében nem volt lehetőség az álmodozásra.

Ezek a gondolatok töltötték be Fanny gondolatait, amikor összecsomagolt, bejelentette a gyerekeknek, hogy Európába utaznak, és hirtelen belevágott az útba.

Antwerpenben csak rövid időt, pár hetet töltöttek. Amikor közölte, hogy Párizsba utaznak, Sammy tiltakozott.

– Hiszen csak most érkeztünk ide. – Kinézett az ablakon, és nyűgösen annyit kérdezett: – Ott is lesznek kutyák?

Fanny elnézte a családját, ahogy ott zötykölődtek a vonaton, útban Franciaország felé, és némi optimizmus töltötte el. Hervey pár nap alatt ismét a régi lesz. Talán rögtön Párizsba kellett volna utaznunk. Megrázta a lánya térdét.

– Ébren vagy?

Belle kinyitotta a szemét, bólintott.

– Tudod, Belle – mondta Fanny –, olyan jó előérzetem van. Biztos vagyok benne, hogy valami jó fog történni velünk.

Ötödik fejezet

A műteremben Fanny és Belle egymás mellett ültek és rajzoltak. A dobogón a meztelen modell a könyökét egy hornyolt oszlopon pihentette. Rodolphe Julian, az akadémia tulajdonosa a kötényes növendékek között sétált, akik különböző látószögekben helyezkedtek el a székeikkel a modell körül.

– Pas mal{1} – hallotta Fanny, miközben Julian egy orosz művésznő rajzát vizsgálgatta. A tanár gyakran mondta ezt akkor is, amikor az ő munkáját nézte. Fanny úgy ítélte meg, hogy ezek között a nők között a középmezőnyhöz tartozik: meg sem közelíti a legjobbakat, de sokkal jobb, mint azok a gazdag műkedvelők, akik a tanulóévet Párizsban töltik.

Belle-lel már kora reggel siettek a műterembe. Hétfőnként mindig másvalaki ült modellt, vagyis ilyenkor nem ártott jó korán jönni, nehogy egész hétre elfoglalják előlük a jó helyeket. Eleinte Fanny csak szórványosan járt el az órákra, de az amerikai orvos kezelései következtében Hervey olyan gyorsan javult, hogy hamarosan szabadabb lett és Belle-lel tarthatott. Reggelente a növendékek fejtanulmányokat folytattak, délután pedig a meztelen modellt rajzolták. Az egyik héten egy férfi volt a modell, akinek bizonyos