Hófehér

SALLA SIMUKKA

Hófehér

ATHENAEUM

ATHENAEUM

BUDAPEST

Copyright © Salla Simukka, 2013

Hungarian translation © Panka Zsóka, 2014

ISBN 978-963-293-385-6

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

JÚNIUS 16., CSÜTÖRTÖK

1

I’m only happy when it rains.

Shirley Manson hangja bekúszott Lumikki fülébe, és megpróbálta meggyőzni arról, hogy csak szomorú dalokat hallgasson, hogy a sötét éjszakában találjon vigasztalást, és csak a rossz híreknek örüljön. A nap forrón tűzött le a teljesen felhőtlen égről. A huszonnyolc fokos hőségtől patakokban folyt a víz Lumikki hátán. Még a karja és a lábszára is verejtékben úszott. Ha megnyalta volna a kézfejét, a szájában sós ízt érzett volna. Még a szandál pántjai is elviselhetetlenek voltak. A lábfeje és a lábujjai szabadságra vágytak.

Leült egy kőfalra, lerúgta a szandálját, felhúzta maga mellé a lábát és megmozgatta a lábujjait. Egy japán turistacsoport hosszan bámult rá. Néhány fiatal lány még vihogott is. Hát ezek még soha nem láttak csupasz lábujjakat? Üdvözlöm önöket, én a múminok országából jöttem. A múminok is mezítláb szaladgálnak.

Nem esett. Már öt napja egyetlen csepp eső sem esett.

Csak akkor vagyok boldog, ha esik. Lumikkinek nem volt oka rá, hogy Shirley-vel énekeljen: akkor hazudnia kellett volna. Sütött a nap, és ő boldog volt. Most végképp nem vágyott semmilyen bonyodalomra. Nem csak akkor érezte jól magát, ha a dolgok rosszul mentek. Shirley megtarthatja magának a sötét érzéseit! Gyorsan kikapcsolta a zenét, és a turisták zsongását hallgatta.

Olasz, spanyol, amerikai angol, német, francia, japán, orosz… A nyelvek zűrzavarából nehezen tudott volna értelmes szavakat, netán mondatokat kihámozni. Volt ebben valami felszabadító is, mert így nem kellett az unalmas, közhelyeket ismételgető megjegyzésekre koncentrálnia. Lumikki így is pontosan tudta, hogy miről beszél az emberek többsége ezeken a helyeken.

De gyönyörű kilátás!

És tényleg. Kár lenne vitatni. Fenséges kilátás nyílt Prága városára. Piros cserepes háztetők, fák, templomtornyok, hidak, a napfényben megcsillanó Moldva folyó. A látványtól szinte elakadt a lélegzete. Öt nap alatt sem unta még meg. Mindennap elzarándokolt egy-egy magaslatra, hogy onnan gyönyörködhessen a városban, és érezhesse ezt a megmagyarázhatatlan örömöt.

Talán a szabadság, a távolság és az egyedüllét érzése idézte elő. Hogy teljesen egyedül lehet. Hogy senkinek nem kell beszámolnia. Hogy senki nem telefonálgat utána a napirendje felől érdeklődve. Hogy nincsenek kötelezettségei. Az utolsó tanévben rá váró teendőket és az esetleges nyár végi diákmunkát ráér majd otthon, Finnországban átgondolni. Most csak önmagára, a perzselő hőségre és erre a városra akart koncentrálni, amelyet a történelem levegője lengett be.

Június tizenhatodika volt. Még egy hét maradt a prágai nyaralásból, aztán vissza kell térnie Finnországba, hogy részt vegyen a hagyományos szentivánéji midsommar-ünnepségen, melyet apa családja ezúttal a turkui szigetvilágban rendez majd. Nem volt szíve tiltakozni, amikor apa olyan magától értetődőnek vette, hogy ő is jön. Hisz úgysincs más programja, nemde? Nem bérelt ki egy nyaralót a barátaival az ünnepekre… És különleges programot sem tervez egy különleges személlyel…

Nem, nem, semmi ilyesmi. Lumikki legszívesebben otthon maradt volna szentivánkor, tök egyedül, a csendet hallgatni. Egyáltalán nem vágyott vidám bordalokra, újkrumplira vagy a hagyományos heringsalátára. Semmi kedve nem volt belebújni a lelkiismeretes diáklány szerepébe, mosolyogni és udvariasan cseverészni, nagyokat hazudozni, ha a jövőről vagy a pasikról kérdezgetik, miközben igyekszik udvariasan kisiklani a túl közel simuló nagybácsik öleléséből, akik nem is vér szerinti rokonai.

Ám tudta, apa szeretné, hogy ott legyen. És anya is. Még csak három és fél hónap telt el azóta, hogy kiengedték a kórházból. Meglőtték a combján, de a golyó szerencsére csak a bőrét súrolta. A fagyási sérülései, amelyeket a mínusz húsz fokos fagyban, a hóban heverve szerzett, súlyosabbak voltak. Akkor keveredett a drogmaffia ügyeibe, amikor az egyik osztálytársa apjának ügyében nyomozott. Elisa szüleinek kertjébe véres bankjegyekkel megtömött szatyrot dobtak, és a nyomozás során kiderült, hogy Elisa apja, a drogrendőr súlyos korrupcióba keveredett. A szálak végül a hírhedt drogbáró, a rejtélyes Jegesmedve luxuspartijáig vezették Lumikkit. Ekkor derítette ki, hogy a Jegesmedve név valójában két nőt, egy egypetéjű ikerpárt takar. Lumikkinek akkor kellett menekülőre fognia, amikor Borisz Szokolov, a Jegesmedve egyik bérence felismerte, és üldözőbe vette.

Lumikki tanúvallomása alapján Szokolov és Elisa apja is rács mögé került, de a Jegesmedvét sajnos nem sikerült elkapni. A március végi események után Lumikki mindenesetre újra megfogadta, hogy soha többé nem keveredik mások ügyeibe. Hiszen üldözőbe vették, majdnem lefagyasztották egy hűtőládában, és lelőni is megpróbálták. Kösz, ennyi elég volt. Soha többé nem akart vért látni! És soha többé nem akart a jeges úton, csúszós talpú bakancsban menekülni az őt üldöző pasasok elől.

A szülei megpróbálták egy ideig otthon marasztalni Riihimäkiben. Sőt, még az is felmerült bennük, hogy felmondják a tamperei garzonlakás bérleti szerződését, de Lumikki ebbe semmiképp nem akart belemenni. Inkább egész tavasszal újságkihordóként dolgozott, hogy kifizethesse a bérleti díj egy részét, amivel szerencsére sikerült rávennie a szüleit, hogy továbbra is fenntartsák a kis lakást, akár üresen is, „minden eshetőségre" felkészülve. Az első időkben azonban fel sem merülhetett, hogy ne csak futólag ugorjon fel a lakásba. Lumikki beletörődött a helyzetbe, és minden reggel vonattal járt be Tamperébe, a suliba. Aztán lassacskán mégis egyre többször töltött egy-egy éjszakát a tamperei lakásban, a Tammela városrészben; majd szép csendben a cuccait is visszavitte oda, és végül májusban bejelentette, hogy végleg elköltözik Riihimäkiből. Pont. A szülei nem szólhattak többé bele. Mivel is tarthatták volna vissza nagykorúvá vált lányukat? Lumikki immár ki tudta fizetni a bérleti díjat a félretett pénzéből és a diákhitelből.

A tanév végeztével Lumikki szeretett volna egy kicsit elszabadulni. Lefoglalt egy repülőjegyet Prágába, keresett a neten egy olcsó szobát egy hostelben, csak a legszükségesebb dolgokat pakolta be a hátizsákjába, és útnak indult.

Már a felszálláskor felszabadultnak érezte magát. Egy kis időre távol lehet Finnországtól! Távol a szülei nyomasztó gondoskodásától. Távol az utcáktól, ahol időnként még most is összerezzent, ha fekete ruhás férfiakat látott. Lumikki egész életében küzdött a félelem ellen. Ahogy a prágai reptéren kilépett a gépből, máris úgy érezte, mintha súlyos béklyóktól szabadult volna meg. Mintha az egész testtartása kiegyenesedett volna, a lépései magabiztosabbá váltak.

Ezért volt most olyan boldog! Ezért fordította arcát a nap felé, csukta be a szemét, és mosolygott magában. Ezért szívta be oly boldogan a közép-európai város illatát. Előkotort egy képeslapot a táskájából, melyen a Károly-híd volt látható éjszakai kivilágításban. Úgy döntött, hogy ír egy pár sort Elisának, aki manapság a Jenna nevet használta; a téli események után ugyanis Elisa és az anyukája megváltoztatta a nevét. A kábítószer-bizniszben olyan nagy volt a verseny, olyan sok a kockázat, hogy minden bizonnyal ez volt a legbiztonságosabb megoldás. De Lumikki számára Elisa még mindig Elisa volt.

Elisa azóta Ouluba költözött az anyukájával. Ott járt fodrásziskolába. Onnan írogatott néha Lumikkinek, és beszámolt róla, hogy megy a sora. Legutóbb azt is megírta, hogy végre meglátogatta az apját a börtönben. És ez mégsem volt olyan borzasztó, mint ahogy elképzelte. Jólesett meglátogatni, beszélgetni vele. Elisa a leveleiben sokkal nyugodtabbnak és felnőttesebbnek tűnt, mint korábban. A téli események őt is arra kényszerítették, hogy megkomolyodjon, és vállalja a felelősséget a tetteiért. Nem maradhatott tovább partikirálynő és apuci kicsi lánya, és ez a komolyság valahogy sokkal jobban illett hozzá, mint a korábbi szerep. Lumikki boldog volt, hogy Elisának a körülményekhez képest ilyen jól megy a sora.

Valójában az egész utat Elisának köszönhette. A lány ugyanis elküldött neki ezer eurót abból a harmincezerből, amit az udvarukon talált. Lumikki persze azt mondta a szüleinek, hogy maga spórolta össze az út költségeit. És tényleg volt valamennyi félretett pénze, de végül az Elisától kapott pénznek köszönhetően nem kellett hozzányúlnia. Jó érzés volt, hogy végre megszabadulhat a véres bankjegyektől. Soha nem volt egészen nyugodt, amíg az a pénz ott lapult a komódja titkos rekeszében.

Lumikki arcára hirtelen árnyék vetült. A város szagát furcsa tömjénillat nyomta el, melybe enyhe mosószappanillat is keveredett. Kinyitotta a szemét. Egy húsz év körüli lány állt előtte fehér lenvászon nadrágban, és ugyanabból az anyagból készült hosszú ujjú, bő ingben. Barna haja két copfba fonva, koronaszerűen hátratűzve a fején. Szürke szemének tekintetében bizonytalan kifejezés. Apró, kopott, konyakbarna színű táskájának pántját idegesen morzsolgatta az ujjai között.

Lumikki kicsit ideges lett.

Igen, már pár nappal ezelőtt feltűnt neki ez a lány, aki már akkor is kitartóan méregette. Biztosan azt hitte, hogy Lumikki nem veszi észre. Valahogy mindig ugyanazokon a helyeken kötöttek ki, mintha összehangolták volna a programjukat. A lány mindössze pár évvel látszott idősebbnek nála, és úgy tűnt, szintén egyedül van. Biztos valami elszállt lelkű hippi, aki útitársat keres maga mellé, hogy esténként legyen kivel együtt üldögélnie, megvitatnia a világegyetem nagy összefüggéseit a város egyik parkjában, olcsó, langymeleg vörösbort iszogatva.

Semmi baj nem lenne ezzel, de Lumikki éppen azért jött Prágába, hogy végre egyedül lehessen. Nem vágyott új ismerősökre.

A lány már éppen nyitotta volna a száját, hogy megszólítsa: ám Lumikki addigra gondosan kitervelte, hogyan fogja röviden, hűvösen, de azért udvariasan visszautasítani a közeledését. A hűvös elutasítás mindig működött.

De mire a lány a mondat végére ért, a hőség ellenére Lumikki hátán, egészen a nyakáig, hideg borzongás futott végig, szó szerint felállt a hátán a szőr.

– Jag tror att jag är din syster.{1}

A húsod vagyok, és a véred. A húsom vagy, és a vérem.

Egy család vagyunk. Anyák és apák, szülők és gyerekek, húgok és nővérek, öcsök és bátyák, nagynénik, nagybácsik és unokatestvérek. Egy a vérünk és egy a hitünk, mely keményebb a hegyek kövénél és mélyebb a folyók vizénél. Az Úr egy család, egy megszentelt egyházközösség tagjainak teremtett bennünket.

Fogjuk meg egymás kezét, testvéreim, mindjárt elérkezik a mi időnk. Jézus Krisztus szólít bennünket, és mi nem félünk válaszolni a hívására. Nincs mitől félnünk. A hitünk erősebb a félelemnél.

Mert a mi hitünk fehér, mint a hó. Tiszta és fényes. Kételkedésnek nincs benne helye. A mi hitünk olyan fényes, akár a nap, mely elvakítja a bűnösöket. A mi hitünk olyan szikrázó, hogy elégeti őket.

Egy család vagyunk, mindenben összetartunk. A Szent Fehér Család vagyunk, és kitartásunk nemsokára meghozza gyümölcsét.

2

A lány pillantása végigsiklott a kávézó asztalain, a védelmet nyújtó napernyők árnyékában megbúvó ismeretlen turisták arcán. Hosszú fehér ujjaival gyorsan végigsimított a jeges vízzel teli pohár sima oldalán, ahol a kicsapódott pára csíkokban folyt le. Eddig csak egyetlen kortyot ivott. Lumikki eközben már két nagy pohár vizet is felhajtott a presszókávéja után.

Végül egy rémesen drága turistakávézóban kötöttek ki a prágai várnegyed egyik belső udvarában, mert a környéken nem volt más normális hely. Lumikki agya teljesen üres volt, gondolatai elakadtak. Nem tudta szavakba önteni a fejében keringő rengeteg kérdést.

– Jag måste kanske försöka förklara…{2} – kezdte a lány halkan és bizonytalanul.

Hát igen, az jó lenne, köszi!

De Lumikki hallgatott, hagyta, hogy a másik magától mondja el, amit akar.

Ne zavard meg a kérdéseiddel.

– Jag har… kan jag prata engelska? Min svenska är lite… dålig.{3}

Lumikki egy szót sem szólt, csak bólintott. Feltűnt neki, hogy a lány erős cseh akcentussal beszél. A svéd nem az anyanyelve. De biztos megvolt rá az oka, hogy Lumikkit így szólította meg.

– My name is Lenka. I’m 20 years old – mondta a lány.{4}

Lumikki a lány ujjait figyelte, melyekkel még mindig idegesen babrált a vizespohár oldalán. Jobb kezének gyűrűsujján volt egy alig-alig kivehető nyom. Mintha sok-sok éven át hordott volna egy gyűrűt, amit azóta valamiért nem visel.

A lány elmesélte, hogy egész életében Prágában élt; 15 éves koráig az édesanyjával kettesben, de az anyukája később meghalt. Balesetben. Éjszaka a folyóba esett.

Lenka hangja hirtelen elcsuklott. Egy pillanatig a turisták feje fölött a templomtorony irányába bámult, aztán folytatta:

– Azóta… mások vigyáznak rám. Új családom van.

– Férjhez mentél? – kérdezte Lumikki.

Lenka szenvedélyesen rázta a fejét.

– Nem, nem, semmi ilyesmi. Jó emberek vettek magukhoz. Te hiszel az emberi jóságban?

A kérdést olyan hirtelen és komolyan tette fel, hogy Lumikkinek gyorsan meg kellett innia egy korty kávét, mielőtt válaszolt volna.

– Vannak jó tettek és jó célok.

Lenka egyenesen a szemébe nézett. Lumikki nem tudta megfejteni az arckifejezését. Vajon elgondolkodó volt, vagy inkább ellenséges? Szerette volna, ha a lány lassacskán a lényegre tér, de