Tiszta fény

Sebastian Barry

Tiszta fény

General Press

Alapítva 1988-ban

A mű eredeti címe

Annie Dunne

Copyright © Sebastian Barry, 2002

Hungarian translation © Szieberth Ádám

© General Press Kiadó

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.A kiadó minden jogot fenntart,az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

SZIEBERTH ÁDÁM

Szerkesztette

NAGY BOGLÁRKA

A borítótervet

KISS GERGELY

készítette

ISBN 978 963 643 611 7

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

1138 Budapest, Viza utca 9— 11. fszt. 2.

Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026

www.generalpress.hu

generalpress@generalpress.hu

Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ

Irodalmi vezető KISS-PÁLVÖLGYI LÍDIA

Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN

Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA

Kiadói munkaszám E3633-13

Az e-könyv konvertálását a

Content 2 Connect Kft. végezte

2014

Derek Johnsnak

1. fejezet

Ó, Kelsha nagyon eldugott, isten háta mögötti hely, bárhonnan közelítjük meg, a hegyeken át vezet az út. Bizony, aki odamegy, annak át kell jutnia a hegyeken, majd az álmok birodalmán is.

Előttem van a két gyerek, és a kabátjuk is, amelyben jöttek. Nyár elején járunk, magunk mögött hagytuk már a tél és a tavasz szokásrendjét. Nem mintha ezeket a szokásokat különösebben tartanák manapság, persze.

A csodaszép mosolyú kisfiú és a selyemhajú kislány, az orosz cárok gyerekeit képzelem így.

A vadalmafám mintha figyelné őket, akár egy sapkáját szorongató, örökkön-örökké alamizsnát váró sze­gény­ ember. Susognak a bükkfák meg a kőrisek, halk zenét szolgáltatnak a tyúkok. Langli pedig úgy ugrabugrál, mint a táncoló gyerek. Amolyan második bundaként ragad rá a láp sara, meg a sárgás szennyvíz, amely beszivárog az udvarokba, ahol szívesen heverésznek a kutyák.

Mindkét gyerek kabátja nagyon szép, városias ruhadarab. Az anyjuk igazán nem hanyagolja el a kabátkérdést, bármit is mondhatnék el róla egyébként. De túl szépek ezek a kabátkák a tanyasi élethez. Majd bebugyoláljuk őket régi csomagolópapírba, és már mehetnek is a kék szekrénykébe, hogy védjük őket a molyoktól, ameny­nyire tudjuk.

Kinyitom a félbevágott ajtó alsó lapját, és beterelem a gyerekeket a konyha csodaszép félhomályába, mint két kis bocit. A szépen lesikált asztalon jókora szendvicsek várják őket, úgy billegnek a kék-fehér tányérokon, mint a megvetemedett deszkák. Elhangzik néhány szó, és én máris érzem, hogy milyen tisztelettel viseltetik Sarah a gyerekek apja, Trevor iránt, aki az én szép, előkelő megjelenésű unokaöcsém. Elegáns, bohém, zöld színű öltönyben feszít, remekül illik hozzá az angolos hangzású neve, és úgy néz ki a nagy, vörhenyes szakállával meg a hátrasimított, csillogó, fekete hajával, mint egy párizsi entellektüel. Jóképű férfi, akinek mélybarna szeméből süt az indulat. Átad Sarah-nak néhány bankjegyet a gyerekek nyári eltartására. Büszke vagyok rá, hogy Sarah ennyire tiszteli őt, és büszke vagyok Trevorra, mert a régi időkben, miután a nővérem, Maud elméje megbomlott, én neveltem őt. Szegény nővérem a végén már csak képtelen badarságokat beszélt, másra nemigen futotta tőle.

Trevor meg a gyerekek anyja nagy fába vágták a fejszéjüket: átkelnek a tengeren, és megnézik, mire mennek Londonban. Itt, a saját hazájában nincs, ami csábítaná, ami maradásra késztetné Trevort, csak a posványos állóvíz van, a nagy semmi. Ösztöndíjat szerzett, kiképezte magát, és érzem rajta a remény szagát, amely mintha a ­fiatal férfiak viselete volna. De az ő reménysége valós: szakértelem és ügyesség az alapja. Nincs kétségem afelől, hogy talál majd lakóhelyet magának és a gondjaira bízottaknak, biztosra veszem, hogy ügyesen fog lavírozni, miként azt is, hogy valaki előbb-utóbb alkalmazásába fogadja. Megvan benne az az egészséges céltudatosság, amely korábban a nagyapjában is megvolt, aki egyszerű újoncból a B rendőri hadosztály főfelügyelőjévé küzdötte föl magát Dublinban, az egész ország fővárosában.

Az unokaöcsém apja, Matt, aki Maud férje volt, és gyakorlatilag kidobott engem a házból, amikor a nővérem végül meghalt, minden áldott reggel elvonszolja a szépen kifényezett csizmáját a donnybrooki bérelt háztól az elvadult, városszéli Ringsendig, ahol festeni és rajzolni tanítja az ottani gyerekeket, pedig azok, ha választhatnának, inkább ennének fülbemászó bogarat. Matt naponta pedálozik oda-vissza a téli lámpával és elhaló hangú csengővel fölszerelt, fekete biciklijén, miközben egyre csak átkozza a sorsát, és a nyárra gondol, amikor végre festheti majd Wicklow apró-cseprő szépségeit.

Trevorban viszont, a vörhenyes szakállú fiúban megvan egy másik nemzedék ereje és állhatatossága.

Most csókot nyom a gyerekei feje búbjára, és elköszön tőlük: legyetek jók, pár hónap múlva találkozunk.

— Mindennap írni fogok neked! — mondja a kisfiú, és ez mókás, mert még kicsi ahhoz, hogy írni tudjon. De Trevor nem figyel a gyerekre: a semmibe réved, bizonyára a sok elintéznivaló jár a fejében, a jegyek, meg az imák, amelyek, úgy gondolom, kéretlenül is szállnak majd az ég felé, pedig tudom, hogy hitetlennek vallja magát, olyan modern típusú fickó, akitől félnék, ha nem ő lenne az.

— Mindennap, mindennap! — ismétli nyomatékosan a kisfiú.

— Én meg egész nyáron virágokat préselek majd neked az emlékkönyvembe — jelenti ki a kislány. — Itt úgysem lesz senki, aki beleírná a nevét.

— Vigyázzatok magatokra Londonban — mondom Tre­vornak. — És a gyerekek miatt egy percig se aggódjatok. Épp elég gondotok lesz az ottani elhelyezkedéssel.

— Amint mindent elrendezünk, értük jövünk — feleli Trevor. — Köszönöm, nénikém. Óriási segítség ez nekünk.

— Nekünk pedig nem okoz gondot, hidd el. Nagy szerencse ért minket, hogy itt vannak nálunk.

— Csak ne kényeztessétek el őket — kéri.

— Nem fogjuk. Viszont gondjukat viseljük, ebben biztos lehetsz.

— Jól van — mondja Trevor, majd arcon csókol, és már kint is van a bágyatag, gyengécske napfényben. Hátra sem néz, pedig a gyerekek odarohannak az ajtóhoz.

— No, most már gyertek be — szólok rájuk, nehogy hangosan nyekeregve sírják vissza az apjukat, mint a rádió, ha hirtelen eltekerik a gombjait. — Megmutatom az ágyatokat, aztán bepakolhatjátok a fiókokba a kis motyótokat, és már kész is vagyunk.

Mindnyájan jól halljuk, Sarah is, én is, a kicsik is, hogy az autó kitolat a göröngyös udvarból, és ráfordul a Kiltegan felé vezető füves útra. Trevor nem az Imail-­völgyön át megy haza, mert fél a mély keréknyomoktól, és igaza van. Mert bizony, még egy másféle, régebbi évben járunk azon az elhagyatott vidéken, a naptáram szerint 1959-et írunk.

— Sarah-val kisikáltuk a régi szobát — mondom gyengéden.

A gyerekek egy pillanatra megtorpannak, mint a jószág a két mező közti sávban.

— Ha ti nem vagytok itt nálunk, ez a régi szoba csupa pókháló — magyarázom. — De áprilisban kiadós tavaszi nagytakarítást csináltunk benne, ahogy a többi helyiségben is. Kimeszeltem a falat, úgyhogy ne dőljetek neki a szép ruhátokban, mert csíkos lesz. Tegnapelőtt be is gyújtottam, és a matracok is szépen ki vannak szellőztetve, ahogy szeretitek.

A szoba sivár, kopár, üres. A tűzhely rostélya mögött gránátvörös lángok szegélyezik a parányi, barna tőzeg­dombocskát. Az ablak, amely olyan kicsi, hogy talán csak egy bagoly férne be rajta, keretbe foglalja a kőrisfa kesze­kusza alsó fertályát, a gyökérből kinőtt, vékonyka ágak lobogó sörényét.

A kandalló csak egy gödör, a párkánya vékony, festett vaslemez. Abban a szobában nem ketyeg semmi: a nagyóra a konyhában van.

— Az egerek még mindig itt laknak fölöttünk, nénikém? — kérdi a kisfiú, és én máris érzem, hogy egy nagy lépéssel közelebb került hozzánk. Nénikémnek szólít, ahogy az apja, pedig igazság szerint csak a nagyanyja húga vagyok. Olyan ez, mintha bókolna.

— Az egerek? — kérdezek vissza szórakozottan, miközben berakosgatom a kis ruhatárukat a fiókokba, ahol a naftalingolyócskák mellett a feszes hálóban tartott fűszernövények száraz csontocskái is árasztják illatukat. Fényűző élvezet a megkönnyebbülés, mintha csokoládét majszolnék. — Ez a ház sosem volt híján az egereknek — felelem.

— Mostantól kezdve — szólalok meg ismét, miután mindent szépen bedugdostam a fiókokba — wicklow-iak vagytok. És ez a ti fészketek. Nagy öröm, hogy megint vannak a fészekben fiókák. Remélem, nem fájnak majd miattatok túl sokat a mi vén csontjaink! Na, gyertek ki a konyhába enni.

Ugyan mit tudnak ők a vén csontokról? Engedelmesen követnek. Nekik még az egész világ új, és nemigen van benne semmi, ami csúnya volna. Olyan pedig, ami vén lenne, végképp nincs. És fogalmuk sincs róla, hogy milyen kimerítő tud lenni a gyerekpesztrálás.

Mostanság a nap vége felé egyre lassabban járok, akár egy rossz óra. Takarékosabban bánok a mozdulataimmal és az erőmmel, ha át kell hidalnom némi távolságot. Még a szavaim is hosszabbra nyúlnak. Hirtelen rám tör a félelem, hogy öregek vagyunk mi már a gyerekvigyázáshoz. Hiszen száz és száz feladatot ró ránk, és ez a két kicsi duzzad az erőtől, mint két gőzmozdony.

De aztán elmúlik a félelem, és nem érzek mást, csak mélységes örömöt meg felfokozott várakozást. Két kisgyerek ül a kis falusi konyhában, és mohón falják az irdatlan méretű szendvicsüket. A talpuk alatt impozáns, sötétzöldes árnyalatúra sikált, kockás konyhakő. A falnál, a Sarah-val közös hálószobánk ajtaja mellett pedig ott áll a konyhaszekrény, amely már-már fenyegetően tornyosul a hátunk mögött, ha a tűznél üldögélünk. Hosszú, hornyolt fapolcokon sorakoznak a tányérok. Könyv viszont csak kettő van: mindkettő jó vastag, sötétbarna csomagolópapírba kötve. Apám családi bibliája és William Shakespeare összes művei úgy feszítenek egymás mellett, mint egy ikerpár.

Ezt a helyiséget mindig esti fény világítja meg.

Fontos dolgok ezek.

— Féltem ezektől a szendvicsektől — szólal meg a kisfiú, miközben bőszen tömi a fejét.

— Miért?

— A vajatok miatt.

— Nem kentünk rájuk vajat — mondom szelíden. A világért sem sértődnék meg a kisfiúra. Ügyeltünk Sarah-­val, nehogy vaj kerüljön a kenyérre. Hiszen a mi falusi vajunkban nincs só, és kell majd pár nap ahhoz, hogy a gyerekek megszokják. Féltünk, hogy ha megvajazzuk a szendvicsüket, nem eszik meg, és kárba vész a munkánk.

Sarah mintha egy kicsit nagyobbra nőne önmagánál, legalábbis ezt mutatja a konyha plafonjára vetülő árnyéka. Furcsamód mintha nem a házban érezné otthon magát, hanem kint, a szabadban, mint egy mezei nyúl vagy egy bölömbika. De az arcára sugárzó mosoly ül ki, és úgy forgatja a fejét, mint a világítótorony a lámpását. Beragyogja a konyhát a sárgás fényű mosolya.

Ragyog a hófehér hajkoronája is — az én hajam tompán, visszafogottan őszül — , és körüllengi valami nem kellemetlen, de nehezen azonosítható szag. Az biztos, hogy nem édeskés parfümillat, talán a blúza keményítőszaga szökik ki a sok mindent megbocsátóan eltakaró, kék-fehér felsőruhája alól. De az is lehet, hogy a bőre lett ilyen ress-ropogós a naponkénti sikálástól-szappanozástól, amit a szobájában végez a mosdótál és kancsó segítségével.

Nincs ebben a házban semmi, amit le ne sikáltunk volna.

Sarah hagyományos fogalmaink szerint nem szép, mégis vonzó és kívánatos. Meg vékony is, és emiatt magasnak látszik, mint a családjában oly sokan, a gyerekek szemében pedig úgy tűnhet, soha nem fogy el: egyre csak nyúlik, nyúlik, és csak a nagy hajfelhőben ér véget. Az anyja meg az én anyám testvérek voltak, de nem hiszem, hogy egy idegen bármi hasonlóságot észrevenne rajtunk.

Hét nemzedéken át az én családomból került ki a Humewood-uradalom intézője, ők pedig a „sarjerdészek" voltak, amíg a fiatal fák rendszeres visszametszése még mesterségnek számított. Ha nem jönnek divatba a messze idegenből származó megmunkálható faanyagok, a Sarah ősei által gondozott-levágott mogyoróerdőkben mindmáig szükség lenne a szaktudásra és az ügyességre. És ha apámnak nagyobb kedve lett volna a gazdálkodáshoz, talán ő is hasonló utat járt volna be — és később megkímélte volna magát egy csomó bajtól. Efféle dolgok kötnek össze bennünket Sarah-val, bár az igazat megvallva inkább a szükség, a takarékoskodás kényszere hozott vissza ide, hozzá. Mert elégedett voltam én a sorsommal Dublinban, boldogan éltem Mauddal és Matt-tel, nevelgettem a három fiukat — de mindez már a múlté. Az idő rohan tovább előre, széltében nincs kiterjedése. Azok a kisfiúk már felnőtt férfiak, Maud pedig halott.

Ó, micsoda áldás ennek a két kisgyereknek a társasága! Ez a mi nagy lehetőségünk — és ezt nagyon jól tudjuk. Olvadozunk az örömtől, mint a tojásfehérjébe kevert cukor.

Miután jóllaktak, odavezetem a gyerekeket a falhoz, a hálófülke kandalló melletti, ablaktalan falához, ahol a vén boszorka ágya kellene hogy álljon, csak már nincs boszorka, aki aludna benne.

Mert a boszorka szigorúan véve a ház idős matrónája, aki lemond a szobájáról és a hitvesi ágyról, amikor a fia feleséget hoz a házhoz. Most viszont, gondolom, mi vagyunk a boszorkák Sarah-val. Pedig egyikünknek sem volt olyan szerencséje, hogy anya lehessen, hiába vágytunk rá fiatalkorunkban.

Itt, a remetecellára emlékeztető, aprócska hálófülkében, ahol valaha faágakból és szalmából vetettek ágyat, itt méricskéltük a gyerekeket életük pár éve alatt, amikor alkalmunk nyílt rá.

A kisfiú négyesztendős, és amikor odanyomom a nyirkos vakolathoz, nem látom, hogy hirtelen megnőtt volna az elmúlt évben.

A kislány viszont, aki már valamivel elmúlt hatéves, több mint hét centivel nagyobb lett.

A kisfiú haja sötét, mint a feketerigó tollazata. Mintha korommal maszatolták volna be a falat. Szelíden, készségesen, mosolyogva áll ott, mint egy kis őrszem. Attól tartok, a lelkem mélyén szentül hiszek benne, hogy egy fiú két lányt ér, és képtelen vagyok száműzni ezt az előítéletet.

Mintha borjakat méregetnénk, hogy nőnek-e rendesen. Mintha aggódnánk, hogy nem álltak-e meg a fejlődésben, amíg nem mi gondoskodtunk rólunk, kaptak-e rendesen enni-inni? Remeg a kezem, amikor gyöngéden megfogom a fiúcska vállát. A gyomrom pedig megrándul, egy pillanatig már-már rosszullét környékez. Talán azért, mert le kell hajolnom, olyan kicsi ez a helyes gyermek. Az arca tiszta, mint a forrásvíz, nyoma sincs rajta maszatnak, piszoknak. És az a mosoly! Csodaszép a mosolya, mintha csak rárajzolták volna, és őszintén szólva biztosra veszem, hogy a nagyapja, Matt pihenésképpen, amikor éppen nem kellett tanítania azokat a háládatlan ringsendi kölyköket, sokszor lerajzolta őt, mert látszik, hogy nagyon tud egy helyben ülni, hozzá van szokva. Mozdulatlan, mint egy festői táj.

Igaz, ami igaz, nemigen tudom, milyen egy kislány, pedig valamikor réges-régen én is az voltam. Ha valaki rám néz, biztos nem látja nyomát. Nem maradt belőle semmi, egyetlen porcikám sem árulkodik arról, hogy egykor nádszálvékonyan futkostam Kelsha, Kiltegan és Fed­din dűlőútjain.

— Nagyon sokat nőttem? — kérdi a fiúcska már-már szomorúan, mintha olvasna a gondolataimban.

— Nem — mondom neki, és elnevetem magam. — Nagyon sokat nem nőttél, annyi szent. De azért egy kicsikét megnyúltál.

— Nem tudom, hogy fogok így valaha is az apám fejére nőni.

— Ez a célod?

— Apuka szerint egyszer majd én is olyan magas leszek, mint ő. De hogy magasabb legyek nála, azt már nem akarja. Azt mondja, elküld otthonról, ha nagyobbra növök, mint ő.

— Lehet, hogy erre nem fog sor kerülni.

— Ó, dehogynem — feleli szomorúan mind a kilencven centijével.

— Szerintem lehet, hogy a nővérednek előbb sikerül — jegyzem meg, mire a kislány szája rögtön diadalmas mosolyra húzódik.

— Annak nem örülne — mondja.

— Kicsoda?

— Hát ő — feleli, és azt hiszem, az öccsére gondol.

A kisfiú az irdatlan méretű nővérére mered. Vegytiszta félelem süt a szeméből. Én ebből a félelemből mit sem értek.

— Majd szépen megeszed a káposztát — mondom neki.

— Most? — kérdi kétkedve.

— Nem, most ágyba bújsz. Fölébredt az erdőben a bagoly. A halandóknak ideje lefeküdniük.

Csönd borul a világra. Csöndesek a kerítésfal mentén sorakozó bükkfák. Bizonyára mozdulatlanná dermedt fönt, a gerincen az erdő is. Nem verdesnek az ágak, nem zavarják a gyerekeket, akik végső soron városiak, idő kell nekik, hogy alkalmazkodjanak, nem csak a vajat kell megszokniuk. Sós, sótlan: ez a különbség, sós élet, sótlan élet. Nem lehetnek itt egy csapásra otthon, ez lehetetlen, bármennyire imádom őket.

Hálát adok Istennek a szélcsendes éjszakáért.

A gyerekek mélyen alszanak, mint a folyó fenekén lapuló kövek. A kisfiúra gondolok, aki jól befészkelte magát a lepedő meg a paplanhuzat közé. Ropogósra van keményítve mindkettő, olyanok, mint a fehér karton.

Annyira szerettem volna kellemessé, barátságossá varázsolni az ágyneműjüket, hogy attól tartok, kicsit megszaladt a kezemben a keményítős üveg. Sebaj, majd locsolok rá egy kis vizet a jó öreg, barna lábmelegítő palackból, attól puhul egy kicsit. Előre tudom, hogy a kisfiú lábacskái a palackon nyugszanak majd, szépen hozzásimulva.

Furcsán viszonyul az egyszerű tárgyakhoz, jellemvonásokkal ruházza föl őket. A vizespalack például a barátja. A régi, kék ágytakaró, amelyre vidéki életképeket hímeztek, szintén a barátja. Mindent úgy üdvözölt a házban, mintha most teljesülnének a sóvár vágyai. Kíváncsi lennék, miket szokott álmodni.

Lehet, hogy a Kelshába vezető hosszú út bontakozik ki éjszakánként a szeme előtt, a szikrázó sövények, az ismeretlen farmok. Egy kisfiú gondolatai... Vajon mik lehetnek?

Lekerül a lángról a mocskos fülű teáskanna — a főzőzsírral szemben még mi is tehetetlenek vagyunk — , mert nem volt csábító a gondolat, hogy ezen a kései órán teázzak. Lehet, hogy utána mereven, álmatlanul hevernék az ágyon, márpedig az borzasztó rosszkor esne meg velem. Hiszen mostantól mindenképp aludnom kell éjszakánként, hogy erőre kapjak, nagy szükségem lesz az álomra, erre a kedves nővérre.

Ha egy nap nehézségeket hoz, akkor hosszúra nyúlik, ha jól telik az idő, lerövidül, de az élet egésze nem több egy szempillantásnál. Ilyesmik jutnak eszembe, amolyan falusi gondolatok, ha jól sejtem, apám régi mondásai.

Apám ugyanúgy szeretett a kandallóba, a semmibe bámulni, mint én, legalábbis addig, amíg erőt nem vett rajta az a nagy nyugtalanság. Attól kezdve nem volt jó neki semmi.

Most, ahogy itt ülök a félhomályban, a már alig parázsló tőzeg gyér fényénél, távolinak tűnik minden. Mintha tisztes távolban álldogálna a világ, akár a szarvasok, amikor szürkületkor kióvakodnak az erdőből, és legelik a puha füvet. Nem jár a fejemben semmi, egyik léha gondolatról a másikra szökkenek, ahogy a tűz mellett szokás. Például minden ok nélkül átvillan az agyamon, hogy a szarvasok az év valamennyi napján ünneplőben járnak.

Jack Furlong, a nyúlvadász bejár az erdőbe a nyulak után, de tudom, hogy szarvasra nem lő. Ott, ahol a fák véget érnek, a kis buckákon ezerszám élnek nyulak. Jack szelíd ember, de az a dolga, hogy elpusztítsa őket.

Billy Kerr viszont háborgatná a szarvasokat, ha valami hasznot szimatolna ebben, mert ő jellemtelen ember. Alighanem minden emberi viszonyban, minden kisebb-­nagyobb ügyben ott van egy Billy Kerr vagy valamelyik hasonszőrű társa. Különben folyton-folyvást jól menne minden. De az általános gondoktól-bajoktól senkit sem óv meg az élet. Ahogy ott ülök egyedül, az alvó gyerekek és az alvó Sarah között, az arcára húzott ágytakaróval fekszik mögöttem a hálószobánkban, nem jár az eszem különösebben Billy Kerren. Ide-oda csaponganak a gondolataim, és valamelyest megkönnyebbülök. A gyerekek hang nélkül alszanak, az elhamvadt tőzeg ismerős, egérneszezésre emlékeztető hanggal porlad szét. Fentről, a padlásról hallom az igazi egerek apró tánclépéseit: van valami furcsa szabályszerűség abban, ahogy újra meg újra átszelik a fapadlót, ahogy mindig elmennek a legszéléig, majd buzgón elindulnak visszafelé, mintha egy nagy csillagot rajzolnának a porlepte deszkákon.

Kis idő múlva halk vinnyogás zökkent ki merengésemből. Először úgy képzelem, hogy a tyúkólból jöhet, amelyet a ház déli oromfalához építettek hozzá, így a baromfik szomszédságában élünk.

De az az érzésem, hogy mégsem a tyúkok voltak. Hiszen azok felháborodva rikoltoznak, ha bejönnek a fák közül a rókák. Ez viszont nem dühödt kotkodácsolás, hanem annál halkabb, vészjóslóbb hang. Riadtan fölpattanok a székből, amikor rádöbbenek, hogy a gyerekek szobájából jön.

Már rohanok is oda. Ezerszer begyakorolt mozdulattal, finoman emelem föl a fémkallantyút, és bekukucskálok a csillámló sötétbe. Az a kis fény, amely a nyitott ajtón át beszökik velem, megkeresi a tárgyak görbületeit, zugait, a tompa fényű sárgaréz ágylábakat, meg efféléket. Arra gondolok, hogy talán a kisfiú ébredt föl, és megijedt az idegen környezettől. De nem, nem ő az: a kislány fehér hálóingbe bújtatott, puha hattyútestét fürdetik a kóbor, hideg fények. A két kis lába térdben behajlítva, fekete haja