Elemi részecskék

Michel Houellebecq

Elemi részecskék

Fordította

Tótfalusi Ágnes

A szerző által írt versbetéteket

Tótfalusi István

fordította

Michel Houellebecq

Elemi részecskék

Magvető

Budapest

A mű eredeti címe: Les particules elementaires

A nyomtatott kiadás javított kiadása

© 1999 Michel Houellebecq

Hungarian translation © Tótfalusi Ágnes, 2001, 2015

Cet ouvrage a bénéficié du soutien des Programmes d’aide à la publication (P.A.P) de l’Institut français.

Ez a mű a Francia Intézet Könyvtámogatási Programjainak (P.A.P.) keretében jelent meg.

MAGVETŐ

KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

www.magveto.hu

www.facebook.com/magveto

magveto@lira.hu

Felelős kiadó Nyáry Krisztián

Felelős szerkesztő Schmal Alexandra

A borítót tervezte Pintér József

Műszaki vezető Pintér József

Elektronikus verzió eKönyv Magyarország Kft., 2015

Készítette Takács Gábor

www.ekonyv.hu

ISBN 978-963-14-3365-4

PROLÓGUS

Ez a könyv egy olyan ember történetét meséli el, aki Nyugat-Európában, javarészt a XX. század második felében élte le az életét. Általában egyedül volt, bár olykor, futólag más emberi lényekkel is kapcsolatba került. Boldogtalan és zavaros időkben élt. Az ország, ahol született, lassan, de visszafordíthatatlanul süllyedt a félszegény ország státusa felé, generációjának tagjait gyakran legyintette meg a nyomor szele, keserűségben és magányban töltötték a napjaikat. A szeretet, a gyöngédség és a barátság érzése szinte teljesen kihalt az emberek közötti érintkezésből, mindennapi kapcsolataikban általában közömbösen, sőt kegyetlenül viselkedtek.

Eltűnésének időpontjában Michel Djerzinski már nagy biológusnak számított, neve komolyan felmerült a Nobel-díj-jelölésnél, de igazi jelentőségére csak valamivel később derült fény.

Djerzinski korában a filozófiáról azt tartották, hogy nincs valódi tárgya, tehát minden gyakorlati fontosságot nélkülöző tudomány. Pedig egy adott társadalom gazdaságát, politikáját és erkölcseit éppen az a vízió határozza meg, amely a társadalom tagjaiban egy adott pillanatban a világról kialakul. Metafizikai mutációra – vagyis az emberek világképének radikális és globális átalakulására – nagyon ritkán kerül sor az emberiség történetében. Metafizikai mutációnak számított például a kereszténység megjelenése.

Amikor létrejön egy metafizikai mutáció, következetesen és tökéletesen kifejlődhet anélkül, hogy ellenállásba ütköznék, és bár nem ez a célja, elsöpri a gazdasági és politikai rendszereket, az esztétikai ítéleteket és a társadalmi hierarchiákat is. Nincs olyan emberi erő, amely útját állhatná térhódításának – csak egy új metafizikai erő megjelenése.

És még azt sem állíthatnánk, hogy a metafizikai mutációk csak a legyengült, már hanyatlófélben lévő társadalmakat támadják meg. Amikor a kereszténység megjelent, a Római Birodalom hatalma csúcsán állt, tökéletesen megszervezve uralkodott az egész ismert világon; technikai és katonai felsőbbrendűsége példa nélkül való volt, tehát a kereszténységnek elvileg nem volt vele szemben semmi esélye.

Az újabb metafizikai mutációt a modern tudomány színre lépése jelentette. A kereszténység, amely hajdanában legyőzte a Római Birodalmat, a középkorra már létrehozta a maga tökéletes rendszerét az ember és a világegyetem magyarázatára, alapul szolgált a népek kormányzásához, áthatotta a tudományt és a művészeteket, döntött béke és háború felől, megszervezte a javak termelését és újrafelosztását – és mindez kevés volt ahhoz, hogy megakadályozza hanyatlását.

Michel Djerzinski nem volt sem az első, sem a legfontosabb építőmunkása annak a többihez képest sokkal radikálisabb, harmadik metafizikai mutációnak, amely mindenképpen új korszakot nyit majd a világ történetében; de az életének bizonyos, nagyon sajátságos körülményei folytán ennek a mutációnak egyik legtudatosabb, legtisztánlátóbb kézművese lett.

Világunk ma már egy új uralom,

És a körülmények szövedéke borítja be testünk,

Öröm-ragyogásban

Fürdeti testünk.

Amit zenéjükön át sejdítettek meg a hajdaniak,

Azt mi gyakorlati valóvá tesszük napra nap.

Amit megközelíthetetlennek és abszolútnak látott a régi ember,

Az egyszerű és ismerős mai szemmel.

Mégsem nézzük le őket;

Tudjuk, mit köszönhetünk az álmaiknak,

Tudjuk, hogy semmi lennénk a kín és öröm szövedéke nélkül, mert ez volt nekik a történelem,

Tudjuk, hogy a mi képünket hordozták magukban, mikor a sötétbe ütköztek, áttörve félelmen s gyűlöleten,

Míg a történelmüket körmölték serényen.

Tudjuk, hogy nem lettek s nem is lehettek volna, ha nem élnek e reményben,

A létüket köszönhették álmaiknak.

Most, hogy a fényben élünk,

Most, hogy a fény szoros közelében élünk,

És e fény fürdeti testünk,

Beburkolja a testünk

Öröm-ragyogásba,

Most, hogy a folyó partjain vertünk tanyát

Kifogyhatatlan délutánokon át,

Most, hogy testünk körül tapinthatóvá lett a fény,

Most, hogy a cél itt van karnyújtásnyira,

S mögöttünk a szétszakítottság univerzuma,

A szellemi szakadék univerzuma,

Egy új törvény rendületlen és termékeny

Fénye fürdet,

És ma először e fényben

Érezzük,

Hogy véget ért az ósdi uralom.

ELSŐ RÉSZ

AZ ELVESZÍTETT BIRODALOM

1

1998. július 1. szerdára esett, ezért logikus, bár némileg szokatlan volt, hogy Michel Djerzinski szerda este tartotta a búcsúfogadását. A hatalmas embriólefagyasztó tartályok között szinte eltűnt az a Brandt márkájú hűtőszekrény, ahonnan Michel a pezsgősüvegeket elővette. Máskor a mindennap használatos vegyi anyagokat tartották ebben a hűtőszekrényben.

A négy üveg pezsgő meglehetősen kevés volt tizenöt embernek. Amúgy is mintha minden kicsit kevés lett volna egy efféle összejövetelhez, a vendégeket összehozó alkalom mesterkéltnek tűnt, és mindenki úgy érezte, elég egy ügyetlen szó vagy egy sanda tekintet, és a csoport tagjai azonnal szétspriccelnek, és hanyatt-homlok az autójuk felé iramodnak. Fehér csempés, légkondicionált teremben gyülekeztek az alagsorban, a falon egy német tavat ábrázoló poszter lógott. Senkinek sem jutott eszébe, hogy fényképeket csináljon. Egy fiatal, szakállas, birkaképű kutató, aki az év elején érkezett, a parkolóórára hivatkozva néhány percen belül kereket oldott. Egyre kézzelfoghatóbb rossz érzés terjengett a jelenlévők között. Már a nyári szabadság küszöbén álltak, a terveikről beszélgettek – néhányuknak vidéki háza volt, mások pedig körutazásra készültek. Szavaik tompán ütődtek egymáshoz a levegőben. Gyorsan szétszéledtek.

Fél nyolcra az egésznek vége volt. Djerzinski egy fekete hajú, nagyon fehér bőrű, nagy mellű kolléganőjével ment át a parkolón. A nő kicsit idősebb volt nála, minden valószínűség szerint ő lesz az utódja a kutatóosztály élén. Publikációiban az ecetmuslica DAF3 génjével foglalkozott. Nem volt férjnél.

Djerzinski a Toyotájához érve mosolyogva kezet nyújtott a kolléganőjének (néhány másodperce már számított rá, hogy meg kell tennie ezt a mozdulatot, arra is, hogy mosolyognia kell, és lélekben felkészült rá). Tenyerük egymásba simult, lagymatagon kezet ráztak. Djerzinski szinte rögtön megérezte, hogy kézfogásukból hiányzott a melegség. A körülményekre való tekintettel meg is csókolhatták volna egymást, ahogyan a miniszterek vagy a táncdalénekesek szokták.

Miután sikeresen elbúcsúztak, Djerzinski öt percen keresztül csak ült az autójában, és ezt kicsit hosszúnak érezte. Miért nem indul már a nő? Tán maszturbál, és közben Brahmsot hallgat? Vagy inkább a karrierjén és a vele járó felelősségen gondolkozik, és ha igen, vajon örül-e neki egyáltalán? A genetikusnő Golfja végre kifordult a parkolóból, és Michel újra egyedül maradt. Ragyogó, még mindig meleg nap volt. Ezekben a nyári hetekben mintha sugárzó mozdulatlanságba dermedt volna minden, ám Djerzinski tudta, hogy a napok már rövidülni kezdtek.

Előkelő környéken dolgoztam, gondolta, amikor végül ő is elindult. Arra a kérdésre, hogy: „Ön is úgy gondolja, hogy Palaiseau-ban egy előkelő környék előnyeit élvezi?, a lakók 63%-a „igen-nel válaszolt. Nem csoda, mert a földszintes házakat füves térségek választották el egymástól, és több nagyáruház is megkönnyítette a bevásárlást. Palaiseau-val kapcsolatban cseppet sem tűnt fellengzősnek az életminőség fogalmának használata.

A déli autópálya Párizs irányában teljesen kihalt volt. Djerzinskinek az az érzése támadt, hogy egy új-zélandi sci-fi szereplője – a filmet az utolsó egyetemi évében látta. Az utolsó ember a Földön, az élet teljes megszűnése után. A levegőben száraz apokalipszis lebegett.

Djerzinski vagy tizenkét éve lakott a Frémicourt utcában, és már teljesen hozzászokott. A negyed nyugodt volt. 1993-ban úgy érezte, hogy szüksége van egy másik élőlényre, valakire, aki köszön neki, amikor este hazatér. A választása egy félénk kis állatra, egy fehér kanárira esett. A kanári énekelt is, főleg reggelenként, pedig egyáltalán nem tűnt boldognak. De vajon lehet-e egyáltalán boldog egy kanári? A boldogság intenzív és mély érzés, felkavaró teljességérzés, amit teljes tudatunkkal érzékelünk; a részegséghez, az elragadtatáshoz, az eksztázishoz hasonló. Michel egyszer kiengedte a madarat a kalitkájából. A kanári előbb rettegve a kanapéra csinált, aztán nekirepült a kalickának, és a bejáratot kereste. Egy hónappal később Michel megismételte a kísérletet. A szegény kismadár ezúttal kiesett az ablakon, de nem zuhant le, mert sikerült a szemközti ház egyik erkélyén, öt emelettel lejjebb megpihennie. Michelnek meg kellett várnia, míg a lakás tulajdonosa hazaér, és forrón reménykedett, hogy az illetőnek nincs macskája. Végül kiderült, hogy a lány a Húszéves című lap szerkesztője; egyedül él, és későn jár haza. Nem volt macskája.

Már késő este volt. Michel markába fogta a betonkorláton lapuló kis madarat, a kanári reszketett a hidegtől és a félelemtől. Ezután többször is találkozott a lánnyal, leginkább a szemétkukánál. A lány bólintott, így jelezte, hogy megismeri, és ő visszabólintott. Ez az eset végeredményben lehetővé tette, hogy kapcsolatba lépjen egy szomszédjával, és ez jó volt.

Az ablakából egy tucatnyi épületre látott, tehát körülbelül háromszáz lakásra. Amikor este hazaért, a kanári fütyörészni és csicseregni kezdett. Körülbelül öt-tíz percig csicsergett, Michel vizet és magot adott neki, és kicserélte alatta az almot. De ma este csend fogadta. A ketrechez lépett, és látta, hogy a kismadár meghalt. Kicsi, fehér, már hideg teste az aprókavicsos almon feküdt.

Michel mindenesetre megvacsorázott a Monoprix Gourmet vendéglőben, turbolyás sültet evett, és közepesen jó Valdepeñast ivott hozzá. Amikor hazaért, a madár tetemét rövid habozás után betette egy nejlonzacskóba, a zacskóra nehezéknek egy sörösüveget kötözött, és ledobta a szemétledobón. Mit csinálhatott volna? Mondasson gyászmisét?

Sohasem tudta, hova torkollik a szemétledobó (a nyílása keskeny volt, de azért egy madár teste még átfért rajta). Éjszaka hatalmas kukákról álmodott, a kukák dugig voltak kávéfilterrel, paradicsomszószos raviolival és széttrancsírozott nemi szervekkel. Óriási, madár nagyságú, csőrös kukacok támadták meg a holttestét. Letépték a lábát, ízekre szedték a nemi szervét, kivájták a szemgolyóit. Remegve ébredt, felült. Még csak fél kettő volt. Gyorsan lenyelt három Xanaxot. Így végződött az első szabad estéje.

2

Max Planck 1900. december 14-én a Berlini Akadémián megtartotta Zur Theorie des Gesetzes der Energieverteilung im Normalspektrum című előadását, ahol először alkalmazta az energiakvantum fogalmát, amely később meghatározó szerepet játszott a fizika fejlődésében. 1900 és 1920 között, főleg Einstein és Bohr nyomán, a tudósok zseniális gondolati modellek segítségével próbálták működtetni az új fogalmakat a korábbi elméletek keretein belül, és csak a húszas évektől kezdve vált nyilvánvalóvá, hogy a régi keretek halálra vannak ítélve.

Niels Bohrt nemcsak a saját felfedezései miatt tekintik a kvantummechanika megalapítójának, hanem a különlegesen kreatív, intellektuálisan pezsgő, szabad és baráti légkör miatt is, amelyet maga körül teremtett. A koppenhágai Fizikai Intézet, amelyet Bohr alapított 1919-ben, Európa legkiválóbb fiatal kutatófizikusait vonzotta magához. Heisenberg, Pauli és Born is ott töltötte tanulóéveit. Bohr, aki valamivel idősebb volt náluk, órákat áldozott arra, hogy részletesen megbeszélje velük az elméletüket. Filozofikus éleslátás, jóakarat és szigor egyedülálló keveréke jellemezte. Pontos volt, vagy inkább mániákus, semmiféle becslést nem tűrt meg a tudományos kísérletek elemzésekor, de egyetlen új gondolatot sem talált eleve őrültségnek, és egyetlen klasszikus fogalmat sem tartott érinthetetlennek. Tanítványait szívesen meghívta tisvildei kúriájába is. Más tudományágak tudósait is vendégül látta itt, de vendégei között politikusok és művészek is akadtak. A beszélgetés szabadon csapongott a fizika és a filozófia, a történelem és a művészetek, a vallás és a mindennapi élet témája között. A görög idők óta nem jött létre hasonló légkörű baráti kör. Ebben a kivételes légkörben alakultak ki 1925 és 1927 között az úgynevezett „koppenhágai interpretáció" leglényegesebb alapelvei, amelyek gyakorlatilag érvénytelenné tették a tér, a kauzalitás és az idő korábbi kategóriáit.

Djerzinskinek egyáltalán nem sikerült hasonló légkört kialakítania maga körül. Az általa vezetett kutatási részleg hangulatáról legfeljebb annyit mondhatnánk, hogy olyan volt, mint egy irodáé. A szentimentális átlagember szeretné a mikroszkóp egy-egy Rimbaud-jának látni a molekuláris biológia kutatóit, pedig ők cseppet sem költői lelkek, hanem fafejű technikusok, akik a Nouvel Observateurt olvassák, és grönlandi utazásokról ábrándoznak. A molekuláris biológiai kutatómunkához nincs szükség kreativitásra vagy találékonyságra, szinte rutinjellegű tevékenység, és csak másodosztályú intellektuális képességeket igényel. A kutatók ledoktorálnak, értekezéseket írnak, pedig egy jól sikerült természettudományos érettségi bőven elég lenne ahhoz, hogy eszközeiket kezeljék. Desplechin, a CNRS biológiai kutatóintézetének igazgatója gyakran mondogatta: „Akiben felmerült a genetikai kód eszméje, vagy aki felfedezte a fehérjeszintézis alapelvét, abban még volt egy kis spiritusz. Egyébként nem árt, ha tudják, hogy ez az illető egy Gamov nevű orosz fizikus volt. A dezoxiribonukleinsav felfejtésével már egész más a helyzet. Az ember fejteget, fejteget. Létrehoz egy molekulát, azután létrehoz egy másikat is. Aztán betöltjük az adatokat egy számítógépbe, a számítógép pedig kiszámolja a következményeket. Aztán küldünk egy faxot a Colorado Egyetemre, ők létrehozzák a B27-es gént, mi létrehozzuk a C33-ast. Olyan az egész, mint a főzés. Időnként egy kicsit jobb gépeket fejlesztenek ki; általában ez elég arra, hogy valaki megkapja a Nobel-díjat. Barkácsolás; vicc az egész."

Július 1. délutánján nyomasztó volt a hőség. Az ilyen délutánok feltétlenül rosszul végződnek, kitör a vihar, és szanaszét szórja a meztelen testeket. Desplechin irodája az Anatole France rakpartra nézett. A Szajna túlpartján, a Tuileriák rakpartján homokosok sétálgattak a napfényben, kettesben vagy kis csoportokban beszélgettek, és megosztották egymással a törülközőjüket. Általában csak szuszpenzort viseltek. Napolajjal bekent izmaik ragyogtak a napfényben, a fenekük domborúan csillogott. Némelyikük beszélgetés közben a nejlonszuszpenzoron keresztül a farkát masszírozta, vagy bedugta egy ujját, és a farka tövénél a fanszőrzetében kutakodott. A franciaablak mellett Desplechin felállított egy távcsövet. A mendemondák szerint ő maga is homokos volt, de néhány éve inkább már csak nagyvilági piásnak számított. Nemrég, egy hasonlóan forró délutánon a távcsőbe nézve kétszer is megpróbált maszturbálni. Meredten bámult egy kamasz fiút, aki letolta a szuszpenzorát, farka lenyűgözően az égre meredt. Desplechin farka viszont lekonyult, petyhüdt volt, ráncos és száraz. Hagyta a fenébe az egészet.

Djerzinski pontosan délután négykor érkezett. Desplechin hívatta, mert látni akarta. Izgatta Djerzinski esete. Általános gyakorlat volt, hogy a kutatók kivettek egy év szabadságot, és ez idő alatt egy másik kutatócsoportban dolgoztak Norvégiában, Japánban, valamelyik gyászos országban, ahol negyven fölött tömegével lesznek öngyilkosok az emberek. A „Mitterrand-éra idején, amikor mindenki bőszen vállalkozni kezdett, gyakran előfordult, hogy egy kutatóbiológus céget alapított, és kereskedelmi forgalomba hozott valamilyen molekulát. Néhányan rövid idő alatt tekintélyes vagyont szereztek, vagyis némi ügyeskedéssel jövedelmezővé tették a lélektelen kutatás évei alatt szerzett tudásukat. Djerzinski terv és cél nélküli, elfogadható ok nélküli távozása azonban teljesen érthetetlennek tűnt Desplechin szemében. Michel negyvenéves korára kutatási igazgató lett, tizenöt kutató dolgozott a keze alatt, ő maga – és csak elméleti szinten – kizárólag Desplechin-től függött. A csapata ragyogó eredményeket ért el, a legjobbnak számított Európában. Hát akkor mi lehetett a baj? Desplechin kicsit túl hangosan megkérdezte Michelt: „Van valami terve? „Gondolkodni akarok – felelte Djerzinski nyugodtan, félpercnyi hallgatás után. Hát ez rosszul kezdődött. „Személyes dolgokon? – kérdezte Desplechin erőltetett jókedvvel. De amikor ránézett Michel komoly, éles vonású, szomorú tekintetű arcára, szinte lesújtotta a szégyen. Mi köze neki Djerzinski „személyes dolgaihoz"? Ő maga kereste meg tizenöt évvel ezelőtt, az Orsay egyetemen. Ragyogó választásnak bizonyult, Michel pontos, szigorú, invenciózus kutató volt, sikert sikerre halmozott. A CNRS jelentős európai hírnévre tett szert a molekuláris biológiai kutatások területén, és ez nagyrészt Michel érdeme volt. Tökéletesen eleget tett a szerződés rá eső részének.

„Természetesen a számítógépes kapcsolatot fenntartjuk – mondta végül Desplechin. – Érvényes marad a belépési kódja a szerveren tárolt eredmények eléréséhez és a Központ hálózati hídjához; meghatározatlan ideig. Ha még valamire szüksége van, állok rendelkezésére."

Djerzinski elment, és Desplechin újra a franciaablakhoz lépett. Kicsit megizzadt. Szemközt, a rakparton egy észak-afrikai kinézetű fiatal barna férfi éppen letolta a rövidnadrágját. Még mindig maradtak valódi, alapvető biológiai problémák. A biológusok úgy gondolkodtak és úgy is tevékenykedtek, mintha a molekulák elkülönült anyagi részecskék lennének, amelyek között csak elektromágneses vonzó- és taszítóerők hatnak, és Desplechin meg volt győződve arról, hogy egyikük sem hallott még az elektromos paramagnetikus rezonancia-, vagyis az EPR-paradoxonról, vagy az Aspect-kísérletekről, és hogy egyikük sem vette még a fáradságot, hogy tájékozódjék a változásokról, amelyek a század eleje óta a fizikában lezajlottak. Az atomról alkotott képük nem állt túl távol Démokritosz felfogásától. Gyűjtögették a pontos és megbízható adatokat, de csak azért, hogy elősegítsék az anyag ipari felhasználását, és fogalmuk sem volt arról, hogy munkájuk elméleti talapzata alá van aknázva. Mivel az egész CNRS-ben csak neki és Djerzinskinek volt fizikusi alapképzettsége is, egyedül ők voltak tudatában annak, hogy amint valóban leásunk az élet atomi alapjaihoz, a jelenlegi biológia alapzata nagy robajjal össze fog omlani. Desplechin sokáig gondolkodott ezeken a kérdéseken, közben a Szajnára leszállt az este. El sem tudta képzelni, milyen irányt vesznek majd Djerzinski gondolatai; és arra sem érezte képesnek magát, hogy vitába szálljon vele. Elmúlt hatvanéves, és úgy érezte, szellemileg teljesen kiégett. A homokosok elmentek, a rakpart kihalt volt. Már nem is emlékezett rá, mikor volt utoljára erekciója. Várta a vihart.

3

A vihar este kilenckor tört ki. Djerzinski hallgatta az esőt, közben olcsó armagnacot kortyolgatott. Nemrég töltötte be a negyvenet – lehet, hogy kitört rajta a negyvenesek krízise? Csakhogy, hála az életkörülmények javulásának, negyven körül az emberek manapság tökéletes kondícióban és ragyogó formában vannak. Azok a jelek, amelyek az ember külsején vagy a betegségekkel szembeni ellenállásának gyöngülésében arra utalnak, hogy túljutott egy szakaszon, és lassan elindult a halál felé vezető lejtőn, általában csak negyvenöt-ötven éves korban jelennek meg először. Ezt a híres „negyvenes krízist" gyakran hozzák kapcsolatba a szexualitással, azzal a sürgető és viharos vággyal, amely nagyon fiatal lányok teste felé hajtja a férfiakat. Djerzinski esetében ennek nyoma sem volt, ő a farkát csak pisálásra használta, és kész.

Másnap hét órakor kelt, leemelte a könyvespolcáról A rész és az egészt, Werner Heisenberg tudományos önéletrajzát, amelyet még tizenhét éves korában vásárolt, és gyalog elindult a Mars-mező felé. Tiszta és friss volt a hajnal. A Victor Cousin fasorban leült egy platán alá, és elolvasta az első fejezetnek azt a részletét, amelyben Heisenberg lefesti a vidéket, ahol tanulóéveit töltötte, és bemutatja az atomfizikával való első találkozásának körülményeit:

„1920 tavaszán történhetett. Az első világháború befejezésével nagy nyugtalanság szakadt Németország ifjúságára. A hatalom gyeplője kihullott a mélységesen kiábrándult idősebb generáció kezéből; a fiatalabb nemzedék pedig tömörülni próbált, hogy új ösvényeket vághasson, vagy legalábbis felfedezzen egy új csillagot, amely lépteit irányítaná az általános sötétség közepette. Egy ragyogó tavaszi reggelen jó tízen-húszan nekivágtunk – a társaság zöme nálam is fiatalabb volt –, hogy bebarangoljuk, ha jól emlékszem, a Starnbergi-tó északi partján emelkedő dombvidéket. A bükkfák sűrű smaragdfüggönyén át meg-megcsillant odalent a tó tükre; feltárult egy-egy pillanatra a távoli hegyek látványa. Itt zajlott le első beszélgetésem az atomok világáról; arról a témáról, amely olyan fontos szerepet játszott későbbi életem folyamán."{1}

Tizenegy óra körül újra nőni kezdett a hőség. Michel hazament, meztelenre vetkőzött, és végignyúlt az ágyon. A következő három hét folyamán szinte nullára redukálta a mozgását. Valahogy úgy lehet, hogy a hal, amikor időnként kidugja a fejét a vízből, hogy egy kis levegőt harapjon, néhány pillanatra egy légi, egy egészen más, paradicsomi világot érzékel. Persze hamarosan vissza kell térnie a saját algás világába, ahol halak zabálják egymást, de erre a néhány pillanatra ráébred egy másik, tökéletes világ, a mi világunk létezésére.

Michel július 15-én este felhívta Brunót. Az üzenetrögzítőn cool jazz zenei háttér előtt féltestvére visszafogott hangja válaszolt. Brunóról viszont üvöltött, hogy utolérte a negyvenesek krízise. Hosszú bőrkabátot viselt, és növesztette a szakállát. Azt a benyomást akarván kelteni, hogy alaposan ismeri az életet, úgy viselkedett, mint egy nyomozó egy másodrangú krimiből, vékony cigarettákat szívott, és konditerembe járt. Michel azonban nem gondolta, hogy saját magával kapcsolatban helyénvaló lenne a negyvenesek krízisének elméletével előállni. Ha egy férfin úrrá lesz ez a krízis, akkor nagyon is élni akar, még többet élni, éppen hogy hosszabbításért könyörög. Csakhogy neki már mindenből elege volt, és nem tudott olyan okot, amiért feltétlenül folytatni akarta volna az életét.

Még aznap este talált magáról egy kis fényképet, amely a charnyi általános iskolában készült róla, és sírva fakadt. A kisfiú a padjában ült, és nyitott könyvet tartott a kezében. Mosolyogva nézett a fényképezőgép lencséjébe, ragyogóan boldog és bátor tekintettel, és az volt a legérthetetlenebb az egészben, hogy ez a kisfiú ő maga volt. Ez a kisfiú megcsinálta a feladatait, és bizakodó komolysággal tanulta meg a leckéjét. Kilépett a világba, felfedezte a világot, és a világ nem keltett félelmet benne. Kész volt arra, hogy elfoglalja helyét az emberek társadalmában. Ez mind benne volt a kisfiú tekintetében. Állógalléros inget viselt.

Michel napokon át ott tartotta a képet maga mellett, az olvasólámpájának támasztva. Az idő banális titok, és minden úgy történt, ahogy történnie kellett – győzködte magát. A tekintet fénye kialszik, a boldogság és a bizalom eltűnik. Elnyúlt Bultex matracán, sikertelenül próbálta meggyőzni magát arról, hogy minden mulandó. A kisfiú homlokán kicsi, kör alakú bemélyedés volt – a bárányhimlő nyoma, és ez a kis bemélyedés túlélte az éveket. Vajon hol van az igazság? A déli hőség elárasztotta a szobát.

4

Martin Ceccaldi analfabéta parasztcsalád gyermekeként született 1882-ben Korzikán, a sziget belsejében, egy kis faluban. Minden valószínűség amellett szólt, hogy ő is paraszti és pásztoréletet fog élni, és csak olyan dolgokat fog csinálni, amilyeneket az időtlen idők óta egymást követő generációk által kialakított életforma megengedett. Ez az életforma már réges-rég eltűnt a mi vidékeinkről, és kevés kimerítő elemzés született róla, bár a radikális környezetvédők folyvást érthetetlen nosztalgiával emlegetik. A teljesség kedvéért mégis megpróbálkozom ennek az életformának a bemutatásával. Tehát: a parasztok az áldott természet ölén, a jó levegőn megművelnek néhány parcellát (a parcellák számát szigorú örökösödési rendszer határozza meg), időnként elejtenek egy vaddisznót; kefélnek jobbra-balra, azért főleg a feleségükkel, aki gyereket szül nekik (olykor persze lányt is), azután felnevelik a gyerekeket (akik majd elfoglalják a helyüket ugyanabban az ökoszisztémában), végül megbetegszenek, és kész, vége.

Martin Ceccaldi életútja példázza a legjobban, mekkora szerepe volt a Harmadik Köztársaság idején a világi oktatásnak a technológiai fejlődésben és abban, hogy a köztársaság anyaországon kívül élő polgárai beilleszkedtek a francia társadalomba. Martin tanítója azonnal észrevette, hogy kivételes diákkal van dolga, akinek kiváló absztrakciós és logikai készsége nehezen érvényesülhetne eredeti környezetében. A tanító teljes mértékben tudatában volt annak, hogy a szerepe nem korlátozódik arra, hogy ellássa a leendő állampolgárokat az elemi ismeretcsomaggal. Tudta, hogy feladatai közé tartozik kiszűrni a kiemelkedő elemeket, akik méltók arra, hogy beolvadjanak a köztársaság kereteibe. Hamarosan sikerült meggyőznie Martin szüleit, hogy fiuk élete nem Korzikán fog kiteljesedni. 1894-ben Martin ösztöndíjasként a marseille-i Thiers gimnázium bentlakó diákja lett. (Ezt az iskolát írta le olyan érzékletesen Marcel Pagnol a gyermekkoráról szóló emlékezéseiben. Pagnol könyve, amely egy hátrányos helyzetű, tehetséges fiatalember röppályáján keresztül olyan tökéletesen rekonstruálja egy korszak alapeszméit, élete végéig Martin Ceccaldi kedvenc olvasmánya maradt.) 1902-ben Martin felvételt nyert az École Polytechnique-re, és ezzel igazolta hajdani tanítója reményeit.

1911-ben született az a rendelkezés, amely élete további menetét meghatározta. A terv szerint Franciaország egész algériai területén ivóvízvezeték-rendszert kellett építeni. Martin több mint huszonöt éven keresztül ezen dolgozott, vízvezetékhajlatokat és csatornaátmérőket számolgatva. 1923-ban feleségül vette Geneviève Julyt, egy languedoci származású postamesternőt, akinek a családja már két nemzedék óta Algériában élt. 1928-ban lányuk született, Janine.

Egy ember életét leírhatjuk terjedelmesen vagy egészen röviden, a kedvünk szerint. A legrövidebb, tragikus, szinte metafizikai tömörségű életrajzot az a két dátum fogja közre, amely a sírköveken a születés és az elhalálozás időpontját mutatja. Úgy gondoltam, Martin Ceccaldiról akkor árulom el a legtöbbet, ha felvázolom életének történelmi és társadalmi dimenzióit, és a hangsúlyt nem az egyén személyes jellemvonásaira, hanem a társadalom fejlődésére helyezem, hiszen korának és társadalmának jellemző figurája volt. Az ilyen individuumok léte általában egyszerű és boldog, mert magával ragadja őket koruk történelmi fejlődése, és maguk is lelkesen járulnak hozzá ehhez a fejlődéshez. Életük leírására tehát általában elég egy vagy két oldal. Janine Ceccaldi, Martin lánya viszont az előfutárok vérpezsdítő kategóriájába tartozott. Az előfutárok egyrészt tökéletesen alkalmazkodnak koruk megszokott életformájához, ugyanakkor nagyon gondosan igyekeznek meghaladni ezt az életformát. Új viselkedésformák hirdetőivé válnak, vagy még alig gyakorolt viselkedésformákat