Lángmarta dél

Eljő majd, mint az orditó oroszlán, éjszakról e déli vidékre; megszámlálhatatlan lesz sok nyelvű hadi népének száma; körülvesz titeket, egész tartományotokat – és ez oroszlán egy leheletére elvesztek. A király haragja körülfog benneteket úgy, hogy el nem menekűlhettek.

XIV. századi dalmát krónikás feljegyzése

A hónapok elnevezése a XIV. században

Január – Boldogasszony hava

Február – Böjtelő hava

Március – Böjtmás hava

Április – Szent György hava

Május – Pünkösd hava

Június – Szent Iván hava

Július – Szent Jakab hava

Augusztus – Kisasszony hava

Szeptember – Szent Mihály hava

Október – Mindszent hava

November – Szent András hava

December – Karácsony hava

Örökkön lobogó lángok

inic Zavaros évek voltak azok. Zavarosak és véresek. Mi, akik akkor éltünk, joggal hihettük, hogy a lázongásoknak, a belföldi csatározásoknak, ostromoknak és hadjáratoknak sosem lesz vége – legalábbis a mi nyomorult földi létünk során. Ezen a baljós érzeten az sem sokat változtathatott, hogy az Anjou-ház a rozgonyi csata óta eltelt mozgalmas évtizedben diadalt diadalra halmozott, hiszen mire jó a győzelem, ha nem élvezhetjük ki az ízét? Mire jó, ha utána ismét véres háborúba kell vonulnia az ember fiának, és nem lelhet nyugalmat sohasem?

Az Úrjézus születését követő ezerháromszázhuszon­egyedik esztendő őszén kicsit mégis mind úgy érezhettük, hogy eljött a béke ideje. Királyi futárok rótták az utakat szerte Magyarhonban, hogy hírül vigyék, a hűtlen Trencséni Csák Máté után maradt utolsó vár is királyi kézre került, a Felvidék immár teljes egészében az ország részévé vált, lakói pedig hűséges alattvalókká lettek.

Alighogy minderről tudomást szerzett az ország népe, máris szárnyra kelt egy újabb hír, hogy egy másfajta eszközökkel kivívott, mégis hasonlóan fontos győzelemről szóljon. A Debreczeni Dósát váltó új erdélyi vajda, Szécsényi Tamás bebizonyította, hogy méltó frissen szerzett címére, hiszen Szent András havának első napján már arról értesítette őfelségét, hogy a király hűségére térítette az utolsó ellenálló erdélyi erősséget, Csicsóvárat is – mindezt pedig egyetlen csepp kiontott vér nélkül. A többség persze csak arról értesülhetett, hogy Vas Miklós, a csicsói várnagy, aki addig a régi vajda, Kán László fiai nevében tartotta az utolsó királyellenes erdélyi állást, hirtelen jobb belátásra tért, és ráébredt, az országban Anjou Károlyon kívül immár nincs más úr. Arról persze már nem regéltek olyan nagy hévvel a hírhozók, hogy ezért a pálfordulásért mi mindent kapott cserébe Miklós comes. Hogy a vár feladásáért több falu ütötte a markát, és hogy szabad rendelkezési jogot kapott minden birtoka felett. S ha ez még nem lenne elég, a király nevében Tamás vajda minden dúlást, rablást, gyilkosságot megbocsátott a férfinak, amelyet az – úgymond, a vár védelme érdekében – valaha is elkövetett. Még le sem hullt hát az első hó, és Észak-Magyarország mellett Erdély egésze is behódolt a trónnak.

A felkészült, sokat látott emberek azonban jól tudták, a háború lángjai nem hunytak ki – egyszerűen csak nem lobognak akkora hévvel, esetleg parázzsá szelídültek, de ott vannak azok mindenütt, szerte a birodalomban, lappangva a hamu alatt és az üszkös gerendák közepiben. Csak találgatni lehetett, Károly úr kire haragszik meg legközelebb, és mely országrész, melyik tartományúr ellen vezeti majd rettenetes, verhetetlen hírű hadát.

Hiszen hiába beszélt ő építésről, újításokról, a béke még mindig csak ábrándkép volt, s ebben az ábrándképben egyre kevesebben osztoztak vele. Ekkor ugyanis már több mint két évtizede, hogy Spalatónál partra szállt, először lépve a Magyar Királyság földjére. Húsz esztendőnél is régebben helyeztek fejére első ízben koronát, azóta pedig alig változott valami. Igaz, a hadsereget megreformálta. A hadsereget! De tett-e valamit az állandó pénzromlás ellen, helyreállította-e a gazdaságot? Még csak az ország szívében sem mert lakni: ekkor már tíz éve történt, hogy áthelyezte az udvar székhelyét Temesvárra, mely nemcsak a birodalom központjától esett meglehetősen távol, de magától Európától is. Talán nem is oly meglepő, hogy egy harminchárom esztendős királytól, ki húsz esztendeje csak hadakozott, egyre kevesebben vártunk már békét, fejlődést, változást.

Annak a diadalmas esztendőnek, az Úristen ezerháromszázhuszonegyedik évének őszén, Szent András havának vége felé járva fejedelmi küldöttséget fogadott Temesváron minden magyarok királya. Unokatestvére, az osztrák herceg és német ellenkirály, Habsburg Frigyes látogatta meg kedves kuzinját díszes kísérettel. Az udvar már napok óta lázas készülődésben volt, amikor háromszáz fénylő páncélú, színes selyemköpenybe burkolózott lovas kíséretében berobogott a legbelső várudvarra Szép Frigyes címeres utazóbatárja, s onnan – hitvese nélkül – kikászálódott a német-római császári cím várományosa.

Frigyest nem fogadta lovagi torna, nem rendeztek a tiszteletére napokig tartó vigadalmat, a nép ugyanúgy élte életét ezekben a napokban, mint bármikor máskor – azt leszámítva, hogy a herceg érkezése miatt sokkal többen nyüzsögtek Temesvár utcáin, mint különben. A két rokon, a két koronás fő mihamarabb elvonult a kíváncsi tekintetek elől, hogy fontos tárgyalásokba kezdjen – mi másról, mint egy újabb háborúról.

ELSŐ EPIZÓD

A férfi kötelessége

1. fejezet

Az Úr 1321. éve

Szent András havának 21. napja

Temesvár, a királyi udvar

inic Szalonnával tűzdelt sáfrányos ürücomb, kenyérbéllel sűrített vörösboros szarvasragu, almával töltött kappan, fekete lév, saját zsírjában abált libamáj, ropogós liba- és kacsacomb, hattyúsült és mézes medvetalp, tárkonyos erdei gombapörkölt, tejfölös-túrós rakott lepény, omlóssá sült, zsenge kismalac, hajnaltól délutánig a tűz fölött forgatott ökör, és több hordó kiváló bor, sör, márc ¹ fogadta a királyi udvar nemes vendégét. Károly és ifjú lengyel hitvese, Erzsébet királyné minden fogásból óvatosan, kimérten csipegetett, ahogy az uralkodói párhoz méltó volt, míg a kerek képű, szőrtelen arcán asszonyi vonásokat viselő Frigyes valósággal zabálta az elé kerülő ételeket. Gömbölyded testalkata, hurkás keze, állkapcsát körbepárnázó hófehér tokája láttán bárki könnyen arra a következtetésre juthatott, hogy az osztrák herceg gyakorta esik a mohóság bűnébe, és jobban élvezi az evést, mint illenék. A tiszteletére rendezett királyi vacsorán Frigyes mégsem elsősorban a falánkságának engedve fogyasztotta két pofára az étkeket – sokkal inkább azért, hogy mihamarabb túlessenek az estebéden, leróhassák a tiszteletköröket egymás előtt, és Károllyal félrevonulva rátérhessenek a lényegre. Habsburg Frigyes ugyanis korántsem csak enni érkezett Temesvárra.

– Őszintén sajnáljuk, hogy a feleségedet nem hoztad magaddal, uram! – hajolt előre a roskadásig pakolt vacsoraasztalnál Erzsébet, és igyekezett elég hangosan beszélni, hogy a férje jobbján helyet foglaló Frigyes biztosan meghallja szavait a dobosok, kobzosok és kecske­dudások által életre keltett, élesen visszhangzó zene hangjai közepette.

– Ó, egészen biztos vagyok benne, hogy jobb neki most otthon, felséges királyném! – válaszolt vékony, magas hang­ján Frigyes. – Nem szenvedheti a hideget, amit őszin­tén szólva magam is nehezen viselek. Talán egyszer tavasszal vagy nyáridőben is alkalmunk nyílik a magyar királyi udvar vendégszeretetét élvezni, de most kizárólag politikáról, háborúról és egyéb férfias dolgokról kívánok szót ejteni férjeddel. Az ilyesmit nehezen viseli az asszonyi fül, nem is neki való…

– Az attól függ – mosolyodott el halványan Erzsébet –, hogy mely asszonyról beszélünk.

– Asszonynak nem való férfiak dolgába avatkozni – legyintett zsírtól csillogó kezével a herceg. – Mindazonáltal látogatásom igencsak rövid ideig tart majd, ezért is kértem, hogy nagyvonalúan tekintsünk el a formaságoktól. Amint minden fontosat megbeszéltünk, itt is hagyom ezt a fagyos, szürke időt.

– Nálatok talán hét ágra süt a nap Szent András havában? – szólt közbe könnyedén Károly. – Mert ha igen, legközelebb én élvezem majd a te vendégszereteted, éveim számának gyarapodásával ugyanis a térdem egyre nehezebben viseli az őszt meg a telet.

– Nem, szó sincs róla! – kacagott csengő hangon Frigyes, és hosszú göndör fürtjei csak úgy táncoltak a nevetéstől. – Nálunk is ugyanilyen elviselhetetlen az év vége, csak arról van szó, hogy nem kívánom ilyentájt az utazást. Jobb szeretek otthon ülni, bevackolva magam a palota legmelegebb zugába, a lobogó tűz elé. Remélem, felséges kuzinom, hogy hamar dűlőre jutunk kettőnk dolgában, és nem terhellek tovább a jelenlétemmel.

– Ugyan, dehogy terhelsz minket, herceg úr! – sietett megnyugtatni a vendéget Erzsébet. – Kérlek, élvezd az estét, melyet kizárólag a te tiszteletedre rendeztünk! Esetleg még egy kis mézsört?

Frigyes bólintott, és hamarosan újabb korsó márc került elé az asztalra. Felhajtotta, majd folytatta bendője megtömését is, miközben a hangulat egyre forrósodott a teremben. Az udvar nemesei, Temesvár legmódosabb emberei mind jobban megfeledkeztek magukról a be­nya­kalt italok hatására, és kócosan, maszatosan, övükből ki-kilógó ruhával ropták a táncot az asztalok között. A zenekar erre még hangosabban, még vadabbul zendített rá, és mivel nagy sikere volt, újból rákezdtek az előző nótára – ezúttal kicsit gyorsabb ütemben, mint először.

Ai vist lo lop, lo rainard, la lèbre

Ai vist lo lop, lo rainard dançar

Totei tres fasián lo torn de l’aubre

Ai vist lo lop, lo rainard, la lèbre

Totei tres fasián lo torn de l’aubre

Fasián lo torn dau boisson folhat.

Aquí trimam tota l’annada

Per se ganhar quauquei sòus

Rèn que dins una mesada

Ai vist lo lop, lo rainal, la lèbre

Nos i fotèm tot pel cuol

Ai vist lo lèbre, lo rainal, lo lop.

Habsburg Frigyes befejezte a vacsorát, és egyre kényelmetlenebbül feszengett a székében. Károly úgy hitte, rokona nem bírja tovább, máris a hadügyekről kívánna vele szót váltani, de hamar kiderült, hogy a herceget valami más feszélyezi.

– Ai vist lo lop – mondta undorodva, a fejét csóválva, hogy falfehér tokája csak úgy hintázott belé. – Hogy engedhetsz be ilyen szennyet a csarnokodba? Ha az én palotámban merészelnék ezt a bujtogató muzsikát játszani, hát kezét venném az összes bitangnak!²

– Ugyan már, ez csak zene! – nevetett fel a király. – Nem zavar senkit, hiszen nem több merész játéknál. Nézd, mennyire élvezik a nemeseim!

Bornemissza János épp ebben a pillanatban kapott derékon egy amúgy ismeretlen fehérnépet – ki tudja, honnan szerezte –, akit feldobott az asztalra, letépte róla az inget, és ott helyben szívni kezdte az alsóruhából előbukkanó mellét. Gilétfi Miklós udvari lovag hangosan biztatta, közben Fónyi Balázs lovászmester az egyik nagy ablakhoz rohant, de már későn, hiszen száján, orrán keresztül tört ki belőle a túl sok ivás okozta hányás. Szécsi Dénes asztalnokmester hangosan szidta azokat, akik nem bírják az italt, és valahonnan kerített egy vödröt, amit szerencsétlen Fónyi Balázs saját hányadékától mocskos fejére borított. Ettől aztán már úgy röhögött mindenki, hogy az orrukon habzott elő a sör.

– Skandallum! – fehéredett el Frigyes már amúgy is sápadt képe. – Hallottam pletykákat az új magyar király udvarában uralkodó ledér erkölcsökről, de nem gondoltam volna, hogy… hiszen ez…

Károly csak mosolygott maga elé, Erzsébet pedig illedelmesen felállt, amikor érzékelte, hogy a lakoma kezd nemes hölgyhöz méltatlan hangulatot árasztani. Ám ő sem mutatta jelét csodálkozásnak, minden sértett felhang nélkül, higgadtan közölte:

– Későre jár, ideje visszavonulnom.

Férje felállt, kezet csókolt neki, majd átadta udvarhölgyeinek, akiknek kíséretében Erzsébet hamar eltűnt a tágas lakomateremből. Ekkorra már Bornemissza Jánosnak is csak hűlt helye volt – bármennyit is ivott, arra azért még ő sem vetemedett volna, hogy az uralkodó és a többi lovag előtt tegye magáévá a fehérnépet.

– Azt hiszed, nem tudom, hogy a bajorok meg az osztrákok micsoda disznó dolgokat tudnak művelni néhány kupa sör benyakalása után? – sandított Anjou Károly a vendégére, aki éppen az előtte álló teknőben igyekezett tisztára mosni kezét és ételmaradékos állát a virágszirmokkal illatosított vízzel.

Károlynak végül csak megesett rajta a szíve.

– Nem jár még olyan későre – sóhajtott, fél szemmel vágyakozón odapislantva egyre vadabbul mulatozó nemesei felé. – Jöjj, a kis trónteremben nyugodtan beszélhetünk!

A zenekar szajhákról és tolvajokról kezdett énekelni, amikor a magyar király és az osztrák herceg csendben elhagyták a lakomacsarnokot.

Habsburg Frigyes, akit nőies vonásai és aranybarna csigákban vállára omló haja miatt Szép Frigyesnek is neveztek, tizenkilenc esztendős kora óta viselte az osztrák hercegi címet – azóta, hogy apja merénylet áldozata lett, és bátyját is idő előtt elragadta a halál. Kezdetben kifejezetten jó viszonyt ápolt unokatestvérével, a bajor Lajossal, de amikor Frigyest tették meg Alsó-Bajorország kormányzójává, baráti kapcsolatuk ellenségeskedésbe fordult át. Az elmérgesedett viszonyon az sem változtatott, hogy VII. Henrik német-római császár halálát követően mindkettejüket ugyanazon a napon koronázták királlyá. A két egykori barát azóta folyamatos harcban állt egymással, nemcsak a német, de a római trónért is. Hol Frigyes pártja rontott a Lajost támogató területekre, hol Bajor Lajos hívei hagyták helyben a Habsburgokat. Igazán nagy csatára, döntő erejű ütközetre egyszer sem került sor az esztendők alatt. Az évente megújuló dühvel folytatott harc sokkal inkább abban merült ki, hogy a felek egymás tartományait pusztították, párthíveit gyilkolták. Az ezerháromszáztizenhatban megválasztott új pápa, XXII. János sem könnyítette meg a háborúskodó felek helyzetét – egyszerűen nem foglalt állást egyikük mellett sem, és a sok ajándék, a temérdek pénz, egyéb diplomáciai trükk is feleslegesnek bizonyult nála mind Lajos, mind Frigyes részéről.

A két koronás fő a pápa mellett az őket támogató uralkodók segítségében bízott leginkább. Bajor Lajos első számú külföldi támogatója Luxemburgi János volt, a cseh király, aki azonban Anjou Károly egykori sógoraként nem szerette volna, hogy a németek belviszálya miatt romoljon meg a két dinasztia jó kapcsolata – meg aztán állítólag pénze sem volt soha arra, hogy seregeket küldjön Bajor Lajos mellé. Hanem János király lánya, Beatrix csupán egyetlen évig lehetett magyar királyné, hiszen ezerháromszáztizenkilencben szülés közben életét vesztette. Erre akart építeni Frigyes herceg, amikor útnak indult Temesvárra. Erre, és még két dologra.

A kis trónterem üres volt és sötét. A szolgák ugyan meggyújtottak vagy másfél tucat gyertyát, de a gót ívű nagy ablakon a hideg idő miatt zárva voltak a spaletták, így Károly dolgozószobája, személyesebb hangvételű kihallgatásokra használt kis trónterme sejtelmes derengésbe burkolódzott.

– Bort? – kérdezte a magyar király, aki maga töltött meg két ónkupát a sötétvörös nedűvel. Az ajtó túloldalán álló strázsákon kívül egy teremtett lélek sem tartózkodott a vár ezen fertályában, az uralkodó maga szolgálta ki vendégét.

– Nem félsz, unokaöcsém? – kérdezte Frigyes, ahogy elvette a kupát Károly kezéből. Először majdnem elutasította, mert nem akarta a mézsört borral keverni, de aztán valahogy mégis megkívánta az italt.

– Mitől kéne félnem? – foglalt helyet kis emelvényen álló trónusán a magyar király. – Csak ketten vagyunk itt. Az ott – bólintott a bejárattal szembeni ajtó felé – egyenest a hálótermembe vezet. Befelé csak az őrökön át vezet út.

– Na és mi van – mosolygott Frigyes, miközben leült egy kecskelábú székre –, ha valójában azért jöttem, mert a koronádra fáj a fogam? Ha most tőrt rántanék, senki sem állhatna az utamba.

Károly felkacagott. Őszintén, teli szájjal nevetett.

– Ne haragudj – emelte kupáját bocsánatkérőn –, de mit sem látnék szívesebben, mint azt, hogy te rám rontasz.

– Erősebb vagyok, mint amilyennek látszom – dünnyögte az osztrák herceg, és reménykedett benne, hogy a kerek képére kiülő szégyenpír nem látszik a félhomályos szobában.

– Egy templomos lovag okított, még ifjúkoromban – magyarázta Károly. – Nem szoktam vele dicsekedni, de pontosan megtanított rá, miképp bánjak a karddal és a tőrrel. Tudom, mit tennék, ha döfnél vagy vágnál, ha a gyomrom vagy épp a torkom felé közelítenél a gyilokkal. Rövid úton eltörném a karod, és ellened fordítanám a saját fegyvered. No de nem gondolom én, hogy ezért tetted meg ezt a hosszú utat. Én végigjártam azt a göröngyös ösvényt, mely a koronához vezetett, épp ezért jól tudom, hogy magyar földön semmire sem mennél vele, ha engem eltennél láb alól – kuncogott, és nagyot kortyolt a borból. – Mindig lenne egy újabb pártra való nemes, aki kitalálná, hogy miért nem érvényes a jogod. És mivel az esztergomi érsek a tulajdon sógorom, számíthatnál rá, hogy hiába mégy Fejérvárra a Szent Koronával… Meg aztán királyok még sakkjátékban sem ütik le egymást. De ha jól sejtem, neked korántsem Szent István koronájára fáj a fogad.

– Jól tudod te, mire fáj – állt fel Frigyes, majd elkezdett fel-alá sétálgatni a szobában.

– Későre jár – mondta Anjou Károly, és az este folyamán először fordult elő, hogy hiányzott a vidám, játékos él a hangjából. – Azt javaslom, beszéljünk őszintén, mint két férfi. Mint két rokon. Mondd hát, mit kívánsz tőlem!

Habsburg Frigyes, aki épp a nagy ablak faragásait vette szemügyre, hirtelen megfordult, és elszántan a magyar király szemébe nézett.

– Jövőre hadjáratot indítok az unokatestvérem ellen – mondta ki, amit már hetekkel korábban elhatározott. – Nincs több játszadozás. Nem a hívei földjeit akarom felforgatni, nem az alattvalóit kívánom megrövidíteni. Elegem van a huzavonából. Háborút akarok, Károly!

– És úgy hiszed – sóhajtott a király –, hogy tőlem meg is kapod…

– Úgy hiszem, itt az idő, hogy tettekben is mellém állj. Rokonok vagyunk, épp az imént mondtad! Több mint hét éve vagyok párthíveim megválasztott királya, de még mindig csak ellenkirály lehetek. Itt az idő, hogy én legyek a német-római császári cím egyetlen örököse!

– Mit akarsz tőlem? – tárta szét a karját Károly. – Pénzt?

– Tartsd meg a pénzed! – legyintett Frigyes. – Nekem embereket adj! Harcosokat. Ölésre kész ezreket. Ne tagadd, hogy óriási erőknek parancsolsz! Azt mondják, Rozgony óta megtízszerezted a sereged létszámát, és hogy azóta is évről évre egyre több a katonád. A háborúidat megvívtad…

– Korántsem mindet – próbált ellenkezni a magyar király, de Frigyes lendületben volt, kuzinját meg sem hallva folytatta szónoklatát.

– Nincs már igazi ellenséged, jól tudom. Ugyan ki merne veled szembeszállni most, hogy meghódítottad a Felvidéket is? Jó, ne add oda a sereged felét… Add a negyedét!

– Jól tudod, hogy a sógorom Bajor Lajost támogatja.

– A sógorod ma már a lengyel trónörökös, nem az a cseh kutya! – csapta le kiürült kupáját a herceg. – Na és ha megugat a tetteidért? Nem őt támadtad meg. Ha nem tetszik neki, nem kell Lajos oldalán a zászlód ellen vonulnia. Akár otthon is maradhat…

Anjou Károly sokáig hallgatott. A borát itta, aztán csak táncoltatta ujjai közt a kiürült ivóedényt. Akkor Frigyes hirtelen taktikát váltott.

– Ne feledd, Károly, tartozol nekem!

A királynak elkerekedett a szeme.

– Hogy mondod?! – csattant fel. – Mivel tartozom én teneked? Elment az eszed?

– Az embereid, akik a csehekhez húznak, az elmúlt években meglehetősen sok kárt okoztak a határmenti területeimen – válaszolt azonnal Frigyes, aki már teljesen felingerelte magát. Fehér arca elveresedett, tokája csak úgy reszketett az indulattól. – Igen! Meg is írtam neked számtalanszor! Mégis mit képzelnek magukról a magyarjaid? És az idei hadjáraton is…

– Észak felé vonulva megtiltottam a fosztogatást – vágott közbe rögvest a király.

– Na és a hadjárat végén? – kérdezett vissza az osztrák herceg. – Ellenőriztél minden hazaengedett bandériumot, minden győzelmi mámorban fel-alá száguldozó csapattestet?

Az uralkodó inkább nem válaszolt, mert tudta jól, hogy Frigyesnek ebben igaza van. Ő maga is megmámorosodott a győzelemtől, és minden hívének megpróbált a kedvére tenni. Várakat és címeket osztogatott, régi ellenségeknek bocsátott meg, bányák élére jelölt ki új embereket, lovaggá ütött vitézkedő talpasokat is… Mit érdekelte őt akkor, hogyan mulat harmincezer diadalmaskodó magyar?

Frigyes azonban félreértette a hosszú csendet, és újfent taktikát váltott.

– Adj nekem nyolcezer vérszomjas lovast – kérte szelíden –, és én garantálom neked, hogy Pozsony ismét a Magyar Királyság része lesz!

Ezzel végre sikerült gyenge pontot érnie, és ezt ő maga is tudta. Alighogy befejezte a mondatát, Károly szeme felviláglott, és késő lett volna, hogy palástolja érzelmeit. Régóta fájt már a foga Pozsony vármegyére, márpedig az húsz éve idegen földhöz tartozott – azóta, hogy Andrásnak, a szent királyok utolsó leszármazottjának osztrák özvegye birtokaként Habsburg-kézre került.

– Nem tagadhatod, hogy akarod azt a megyét – mosolygott kajánul Frigyes. – Segíts legyőzni ellenlábasaimat, és Pozsony a tiéd!

Károly nem nézett a szemébe. Messze tekintett maga elé, mintha kilátott volna a bezárt ablakon is, átfúrva tekintetével a faspaletták mögött húzódó sötét éjszakát.

– Már kétszer is megígérted nekem azt az átkozott földet – szólalt meg végül halk, rekedt hangon. – Hét éve. Aztán négy esztendeje. Talán itt lenne az ideje, hogy ne melléd adjak sereget, hanem inkább ellened vezessek