Az ezer forrás szigete

Sarah Lark

AZ EZER FORRÁS SZIGETE

A mű eredeti címe

Die Insel der tausend Quellen

Copyright © 2011 by Bastei Lübbe GmbH & Co. KG, Köln

Hungarian translation © B. Szabó Károly

© General Press Könyvkiadó, 2014

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

B. SZABÓ KÁROLY

Szerkesztette

KISS BÉLA

A borítót

KISS GERGELY

tervezte

ISBN 978 963 643 688 9

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: 299-1030

www.generalpress.hu

generalpress@lira.hu

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő SZABÓ PIROSKA

Az e-könyv konvertálását

KALMÁR CSILLA

végezte

ÁBRÁNDOZÁS

London

1729 késő nyarától őszéig

elol Első fejezet hatul

– Micsoda idő!

Nora Reed megborzongott, mielőtt kilépett apja házából, és a ház előtt várakozó hintó felé indult. Az öreg kocsis mosolygott, amikor Nora a magas sarkú selyemcipőjében ügyesen átugrotta a pocsolyákat, anélkül hogy bepiszkolta volna a ruháját. A terjedelmes krinolin sokkal többet mutatott a bokáiból és vádlijából, mint amennyit illett. A nő azonban nem szégyenkezett Peppers előtt, hiszen a kocsis már hosszú évek óta állt a család szolgálatában, és a keresztelője óta ismerte a lányt, ahova hajdanán ő vitte.

– Hova tetszik?

A kocsis, egy alacsony, erős, jóindulatú, kerek arcú férfi, mosolyogva tárta ki a magas, feketére lakkozott hintó ajtaját, amelyet címer díszített: művészien egymásba fonódó kezdőbetűk – T és R, azaz Thomas Reed, Nora apjának neve.

A lány fürgén beugrott a kocsiba, és mindjárt le is eresztette bő kabátja kapucniját. Komornája aznap reggel sötétzöld szalagokat font aranybarna hajába, amelyek illettek elöl nyitott, mélyzöld kabátruhájához. A lány hátára omló széles copfjainak az eső akkor sem árthatott volna, ha nem védi őket a kapucni. Nora nem púderezte fehérre a haját, ahogyan a divat előírta. Természetesen szerette, és örült neki, amikor Simon folyékony borostyánhoz hasonlította a fürtjeit. A kisasszony eltűnődve mosolygott, mikor kedvese eszébe jutott. Talán mégis jobb, ha benéz az apja irodájába, mielőtt meglátogatja Lady Wentworthöt.

– Először menjünk le a Temzéhez, kérem – utasította bizonytalanul a kocsist. – Wentworthékhez… Tudja, az a nagy ház az üzleti negyedben.

Lord Wentworth a Temze-parti iroda- és kereskedőházak környékén lakott. Nyilvánvalóan fontosabbnak tartotta a kapcsolatot a kereskedőkkel és cukorbeszállítókkal, mint hogy rezidenciája egy előkelőbb negyedben álljon.

Peppers bólintott:

– Nem akarja meglátogatni az édesapját is? – kérdezte.

Az öreg szolga elég jól ismerte már Norát ahhoz, hogy olvasni tudjon a lány vékony arcából: nem tudta palástolni az érzelmeit. Az elmúlt hetekben feltűnően sokszor kérte meg rá, hogy kocsikázzanak le a Reed-féle irodaház felé – pedig ez kitérőt jelentett. Persze a lány nem annyira az apját akarta látni, hanem inkább annak legfiatalabb titkárát, Simon Greenborough-t. Peppers sejtette, hogy a kisasszony találkozgat is a férfival, amikor sétálni megy vagy kilovagol, de nem akart beleszólni. A gazdájának nyilván nem tetszene, hogy lánya az egyik alkalmazottjával enyeleg. Peppers azonban kedvelte az ifjú úrnőt – Nora mindig is értett hozzá, hogy az ujja köré csavarja apja személyzetét –, így aztán szemet hunyt afölött, hogy a lány a csinos, sötét hajú titkárról ábrándozik. Eddig Nora semmi komolyat nem titkolt el az apja elől. Thomas Reed gyakorlatilag egyedül nevelte fel, édesanyja korán meghalt, ezért szoros, baráti kapcsolatban álltak egymással. A kocsis nem feltételezte róla, hogy mindezt kockára tenné egy szerelmi viszony miatt.

– Meglátjuk – felelte Nora, és arcán huncut mosoly jelent meg. – Mindenesetre nem árthat, ha benézünk hozzá. Menjünk egyszerűen csak sétálni!

Peppers bólintott, becsukta a lány mögött a kocsiajtót, és felszállt a bakra. Közben bosszúsan a fejét csóválta. Bár nagyon jól ismerte a szerelem hatalmát – a sétáláshoz nem volt éppen megfelelő az időjárás. Mintha dézsából öntötték volna, úgy esett, a víz pedig végigzúdult a város utcáin, magával sodorva az összes szemetet és piszkot. Az esővíz összevegyült az utca mocskával, és elviselhetetlen bűzt árasztott, a kocsik kerekei cuppogtak a sárban, és nemritkán deszkák, az üzletekről leeső táblák vagy éppen állatok tetemei akadtak bele a küllőkbe.

A kocsis lassan hajtott, nehogy balesetet okozzon, vigyázott a kifutófiúkra és a járókelőkre, akik a rossz idő ellenére útra keltek. A gyalogosok visszarebbentek a fröcskölő víz elől, ha egy kocsi közeledett, persze nem mindig sikerült elkerülniük a nem kívánt, bűzös zuhanyt. Peppersnek nem is kellett visszafognia a lovakat, elég lassan haladtak maguktól is, mintha el akartak volna bújni az eső elől. Így tett a vékony fiatalember is (vélhetően egy küldönc), aki Thomas Reed irodájából lépett ki, amikor odaért a kocsi. Peppers megszánta, de elterelte a figyelmét, amikor Nora hevesen kopogtatni kezdett a kocsi és a bak közötti ablakon.

– Peppers! Álljon meg, Peppers! Az ott…

Simon Greenborough abban reménykedett, hogy lassan javulni kezd az idő. Amikor azonban az iroda félhomályából kilépett az utcára, a zárt fiákerek előtt álló ázott lovak látványa rádöbbentette, hogy tévedett. Simon megpróbálta felhúzni kopott kabátja gallérját, hogy megvédje az utolsó használható ingének csipkeberakását. Minden este saját kézzel vasalgatta, hogy legalább egy kicsit megőrizze a formáját. Most azonban hamar átázott, ahogyan Simon enyhén púderezett haja is. A víz lecsurgott a férfi rövid copfján, amelybe sűrű, sötét haját összefogta. Simon szeretett volna egy fejfedőt, de erről már csak azért is le kellett mondania, mert nem tudta pontosan, mi illene új, titkári rangjához. Bizonyára nem a nemesek háromszögletű kalapja, még akkor sem, ha az egyetlen kalapjában még mutatkozhatna. És persze a fényűző parókája sem, amelyet az apja hordott, és a bírósági végrehajtó…

Simon megpróbált nem gondolni erre. Krákogott, amikor a víz végigcsurgott a hátán. Ha nem menekül el hamar a zápor elől, akkor a kabátja és térdnadrágja is teljesen átázik. Öreg csatos cipője már most sem bírta a nedvességet, a bőr minden lépésnél nyikorgott. Simon megpróbált gyorsabban lépkedni. Végül is csak pár háztömb távolságra volt a Thames Street, ott talán meg is várhatja a választ a levélre, amelyet kézbesítenie kellett. Addigra remélhetőleg abbamarad az eső…

Csak akkor vette észre a hátulról közeledő kocsit, amikor meghallotta Nora csengő hangját.

– Simon! Az ég szerelmére, mit csinálsz itt? Még megfázol ebben az időben! Mi jutott eszébe apámnak, hogy kifutófiúnak használ?

A kocsis megállította az ifjú mellett az előkelő fogatot, nyilván úrnője utasítására. A fiatal nő mindenesetre nem várta meg, amíg a férfi leszáll a bakról, hogy kinyissa a hintó ajtaját. Ehelyett lendületesen kinyitotta belülről, és az ülésre mutatott maga mellett.

– Ülj be, Simon, gyorsan! Különben a szél a kárpitra fújja az esőt.

Simon tanácstalanul pillantott be a kocsi belsejébe, a kocsis is meglepetten nézett a fiatalemberre, aki el volt ázva, mint egy veréb. Végül megszólalt.

– Apádnak bizonyára nem tetszene, hogy…

– Az édesapjának bizonyára nem tetszene, Miss Reed…

Szinte egyszerre mondták ki a szavakat, és egyaránt méltatlankodva bámultak, amikor Nora csengő nevetéssel nyugtatgatta őket.

– Gondolkozz értelmesen, Simon! Bárhova is mész, apám sem akarná, hogy a követe úgy érkezzen meg, mintha éppen átúszta volna a Temzét. Peppers pedig úgysem árul el semmit, nem igaz, Peppers?

A kisasszony kérlelően nézett a kocsisra. Erre az felsóhajtott, és kinyitotta a kocsi ajtaját a vendég előtt.

– Parancsoljon, uram… ööö… mylord… – Nem szívesen szólította ezt a szerencsétlen alakot nemesi címén.

Simon of Greenborough megvonta a vállát.

– Az „uram" elég lesz. A helyem a Lordok Házában már amúgy is elkelt, akár lordnak, akár grófnak neveztetem magam – szólt keserű hangon, és már bánta, hogy beavatja a kocsist családja nehézségeibe. Peppers már amúgy is biztosan sokat tud róla. Nora mayfairi házuk személyzetét bővebb családjaként kezelte. Ki tudja, miket mesélhetett a komornáinak vagy a szolgáló­lányoknak?

Simon megkönnyebbülve lehuppant a lány mellé, majd újra köhögött: az időjárás a tüdejére húzódott. Nora félig korholva, félig sajnálkozva nézett rá. Azután határozottan a sálja után nyúlt, és letörölte kedvese haját. A gyapjún természetesen nyomot hagyott a púder. Nora fejcsóválva nézte.

– Mindig rákened ezt a nyavalyát! – korholta a férfit. – Ostoba divat, olyan szép fekete a hajad, minek színezed fehérre, mint egy aggastyán? Hála istennek, még nem jutott eszedbe, hogy parókát hordj…

A fiú mosolygott. Nem is engedhette volna meg magának a parókát, de Nora nem akarta észrevenni a férfi szegénységét. Ahogyan minden más társadalmi különbséget is következetesen figyelmen kívül hagyott, amely őt és Simont elválasztotta egymástól. Nem törődött vele, hogy ő maga polgári, a férfi pedig nemesi, de teljesen elszegényedett családból származik, miközben Nora apja a birodalom leggazdagabb kereskedői közé tartozik. Az sem érdekelte, hogy a férfi egy kastélyban lakik-e, vagy az apja irodájában dolgozik, rosszul fizetett írnokként. Nora Reed szerette Simon Greenborough-t, és bizonyos volt benne, hogy ez a szerelem egyszer beteljesedik majd. A lány bizalmasan a férfi vállának dőlt, miközben a kocsi London macskaköves utcáin dübörgött.

Simon azonban idegesen nézett a kocsibak felé, mielőtt mosolyogva átölelte és megcsókolta a lányt. Nora azon az esős napon természetesen zárt hintót választott. Egy apró ablakon keresztül beszélt Peppersszel, amely ráadásul vasalással volt ellátva. A kocsis így semmit sem vehetett észre abból, ami a kocsiban történt. Nora minden gátlás nélkül visszacsókolta Simont. A lány sugárzott a boldogságtól, amikor szétváltak az ajkaik.

– Annyira hiányoztál! – suttogta a lány, és hozzásimult a férfihoz, nem törődve vele, hogy vizes lesz a köpenye, és a ruhája csipkeberakása összegyűrődik. – Mióta is?

– Két napja – felelte azonnal az ifjú, és gyengéden megsimogatta a lány haját és halántékát.

Nem tudott betelni a törékeny fiatal nő finom vonásaival és mosolyával, az egymás nélkül töltött időben mindketten sötétnek és vigasztalannak látták a világot. Nora az apjával a hétvégét a barátaik birtokán töltötte, de már akkor is kiadósan esett az eső. A szerelmesek tehát amúgy sem találkozhattak volna titokban, hiszen egyetlen nyilvános vagy esetleg magánhelyen sem beszélgethetett volna észrevétlenül egy ilyen össze nem illő pár, mint ők – nem beszélve a gyengédségről. Ha szép volt az idő, akkor a St. James’s parkban találkoztak, bár az sem volt veszélytelen. A népes utcákon Nora barátai és ismerősei megláthatták őket, a sötét sövények mögötti rejtett zugokban pedig sötét alakok is leselkedtek… Ráadásul beköszöntött az ősz is.

– Feltétlenül beszélnünk kell az apámmal! – szólalt meg Nora, akinek hasonló gondolatok járhattak a fejében. – Már nem sétálhatunk a parkban, az időjárás egyre barátságtalanabb. Apámnak meg kell engednie, hogy nyíltan udvarolhass nekem! Be szeretnélek mutatni mindenkinek. Az én csodás lordomat…

Huncutul Simonra nevetett, a férfi pedig újra elkábult, mikor a lány keskeny, okos arcára és zöld szemére pillantott. Világos és sötét fények ragyogtak fel benne, amikor Nora izgatott volt. A férfi szerette a lány aranybarna haját, főleg amikor virágokkal díszítette. Narancsvirágokkal… Sem Simon, sem pedig Nora nem látott még narancsvirágot, de képekről ismerték, és arról álmodoztak, hogy egy nap majd együtt szedhetik le őket.

– Apád soha nem fogja megengedni… – felelte a fiatalember elkeseredve, és magához húzta Norát. Jólesett a lány közelsége, és elképzelte, hogy saját hintójában ülnek, és éppen hazaviszi a kedvesét a saját birtokára a tűző napfényben…

– Tulajdonképpen hova menjünk?

A szerelmesek szétrebbentek Peppers rövid kérdésére. Pedig valószínűleg a kocsis nem látott meg semmit. Csak félig fordult hátra az utasai felé, és a londoni utcák forgalma, főleg ebben a pocsék időben, lekötötte a teljes figyelmét.

– A… Thames Street felé – válaszolta Simon. – Mr. Roundbottom irodájához!

Nora vidáman a kocsisra és Simonra mosolygott. – Ó, hiszen úgyis arrafelé kell mennünk! – örvendezett a lány. – Lady Wentworthöt szeretném meglátogatni, hogy visszaadjam neki a könyvet.

A lány elővett egy apró, szép kötésű könyvet csipkeberakású táskájából, és megmutatta kedvesének.

– Barbados – Simon homlokán kisimult a ránc, amely mindig akkor jelent meg, amikor aggodalmaskodott –, én is szívesen elolvasnám.

Nora bólintott.

– Tudom. De vissza kell adnom, Wentworthék holnap elutaznak a Virgin-szigetekre. Tudod, van ott egy ültetvényük. Csak azért voltak itt, mert…

A férfi már nem figyelt a lányra, hanem a könyvet lapozgatta. Sejtette, hogy a Wentworth család miért járt Angliában. Valószínűleg csak azért hagyták el karibi birtokaikat, hogy helyet vásároljanak maguknak a parlamentben, vagy a már család birtokában levő területtel foglalkozzanak. A jamaicai, barbadosi és a karibi térség más területeinek cukornád-ültetvényesei féltékenyen vigyáztak a termékeik árára, és hogy a más országokra vonatkozó behozatali tilalom továbbra is érvényben maradjon. Ezért a hatalmukat úgy erősítették meg, hogy ülést vásároltak maguknak a Lordok Házában elszegényedett neme­sektől, például Simon családjától. Az ifjú úgy tudta, hogy a Greenborough grófságból a Codrington család egyik tagja ül a Lordok Házában – ők birtokolják a karibi Barbuda-sziget nagy részét.

Nora sem ecsetelte tovább a Wentworth család ügyes-bajos dolgait. Ehelyett újra belepillantott a könyvbe, amelyet már többször elolvasott.

– Hát nem szép? – mutatott egy rajzra.

Simon éppen arra az oldalra lapozott, amelynek szövegét a Barbados tengerpartjáról készített rézkarc illusztrálta. Pálmafák… Homokos föveny, amely hirtelen sűrű őserdőbe megy át… Nora a könyv fölé hajolt, és olyan közel került a férfihoz, hogy az érezte hajának illatát: nem volt rajta hintőpor, csak rózsavíz.

– Ott áll a kunyhónk! – álmodozott a lány, és egy tisztásra mutatott. – Pálmafaágakkal befedve…

Simon elmosolyodott.

– Ami azt illeti, egyszer döntést kell majd hoznod – ugratta a lányt. – A bennszülöttekkel akarsz élni a kunyhóikban, vagy az apád dohányültetvényét vezetni?

Mindketten egyetértettek abban, hogy nem Angliában, Londonban szeretnék leélni az életüket. Nora minden írást elolvasott a gyarmatokról, amihez csak hozzájutott, Simon pedig arról álmodozott, hogy leveleket ír a lány apjának Jamaica, Barbados szigetéről vagy a Cooper-szigetről. Thomas Reed cukorrépát, dohányt és gyapotot importált a világ minden részéről, amelyet a brit birodalom az elmúlt évszázadban bekebelezett. Szoros kapcsolatban állt az ottani ültetvényesekkel, Nora pedig már el is tervezte, hogyan teljesülhetnének a vágyai. Talán Angliában nem lehet közös jövőjük Simonnal. Ha azonban apja üzletének lenne egy fióktelepe valahol a gyarmatokon… A lány éppen Barbadosról álmodozott.

De szívesen költözött volna bárhova, ahol naponta sütött a nap.

– Megérkeztünk… Nora kisasszony… – Peppers megállította a hintót, és éppen ki akarta nyitni a kocsi ajtaját. – Thames Street 48.

A ház bejárata mellett aranytábla mutatta az utat Mr. Roundbottom irodája felé. Simon sajnálattal csukta be a könyvet, és kilépett az esőbe.

– Köszönöm, hogy elhoztak, Miss Reed – búcsúzott el udvariasan a férfi Norától. – Remélem, nemsokára viszontláthatom.

– Részemről az öröm, Greenborough gróf – válaszolta a lány hasonló udvariassággal. – Kérem, várja meg az irodában, amíg eláll az eső. Nem szeretném, hogy visszafelé megfázzon.

Peppers sokatmondóan forgatta a szemét. Eddig inkább szórakozott azon, ahogy a kisasszony enyelgett a férfival, de nem aggódott miatta. Ha azonban ez így megy tovább, akkor ifjú úrnője nemsokára olyan helyzetbe sodorja magát, amelynek rossz vége lehet. Thomas Reed soha nem egyezne bele, hogy egy írnok eljegyezze a lányát, mindegy, hogy a férfi valamikor nemesi rangot viselt, vagy visel még mindig.

Simont hasonló gondolatok kínozták, amikor visszatért a munkahelyére. Az eső kezdett elállni, de a férfi ruhái még nem száradtak meg. Ráadásul a folyosó, ahol Mr. Roundbottomra kellett várakoznia, huzatos és hideg volt. Simont keresztüljárta a hideg – még tavasszal fázott meg az aprócska, bogaraktól hemzsegő szobában, amelyet London keleti negyedében bérelt: érezte, nem gyógyult ki belőle, még sokáig fogja kínozni a kór. Micsoda hanyatlás a Greenborough-kastély után, és persze nem illett egy tekintélyes iroda alkalmazottjához sem.

Thomas Reed nem éppen busásan fizette az írnokait, de nem is zsákmányolta ki őket. A fiatalember fizetése általában elég lett volna egy kisebb, tiszta lakásra, az idősebb titkárok pedig még a családjukat is el tudták tartani belőle – szerényen, de elfogadhatóan. Simon mindenesetre nem is remélhette, hogy valaha családot alapíthat. Hacsak csoda nem történik, egész életében az adósságokat kell ledolgoznia, amelyeket az apja felhalmozott – pedig már minden értéket eladtak, amivel a család egykor rendelkezett.

A csőd egészen váratlanul érte Simon édesanyját, nővéreit és őt magát is. A család természetesen tudott róla, hogy Lord Green­borough pénzügyei nem álltak túl jól. A parlamenti szék eladása már egy ideje lógott a levegőben, bár Simon titokban úgy gondolta, hogy ez csak jót tesz majd a Lordok Házának: jobb döntések fognak születni. Az apja csak ritkán foglalta el a helyét, de ha mégis, akkor – úgy beszélték – éppolyan kevéssé tudta követni a vitákat, mint otthon a felesége tirádáit, aki fáradhatatlanul vetette a szemére iszákosságát és tékozló életmódját. John Peter Greenborough több órát töltött részegen, mint józanul – de a családjának sejtelme sem volt róla, hogy közben megpróbálta a játékasztalnál rendbe hozni a családja pénzügyeit.

Amikor végül meghalt – a hivatalos verzió szerint vadászat közben, valójában viszont azért, mert túl részeg volt hozzá, hogy megüljön a lován –, több hitelezője is bejelentette az igényét. Lady Greenborough eladta a férje parlamenti helyét, és ezzel gyakorlatilag a birtokát és a fia címét is. Megvált az ékszereitől és az ezüsttől, zálogba adta a házat, és végül el is kellett adnia. A Codrington család kegyesen átengedett a Greenborough családnak egy házat a falu szélén, amely még mindig a nevüket viselte. Simon azonban nem tudott ott pénzt keresni. Az apja adósságai mellett időközben még a húga hozományát is ki kellett állítania, aki Istennek hála, rangos házasságot kötött. Simon jövője azonban összeomlott. A legsötétebb óráiban azon töprengett, vajon Nora, a gyönyörű és gazdag hölgy szerelmét szerencsének tartsa-e, vagy inkább újabb próbatételnek.

Nora Reed meg volt győződve róla, hogy csak idő kérdése, és teljesülnek az álmai. Simon azonban a lánnyal ellentétben nem reménykedett benne, hogy Thomas Reed tárt karokkal fogadná őt vejének. Éppen ellenkezőleg, az üzletember valószínűleg inkább kiutasítaná a házából, mivel hozományvadásznak tartaná. Pedig Simon kész volt keményen megdolgozni az álmaiért. Komoly fiatalember volt, és mindig is a gyarmatokon szeretett volna állást kapni: amennyire tudott, megpróbált felkészülni erre. Nem lovagolt, vadászott és forgatta a kardot szenvedélyesen – nem hajlott a nemesi szórakozásokra, és nem is volt tehetsége hozzájuk, és családja anyagi helyzete sem engedte volna meg. Viszont okos volt és nagyon művelt. Simon több nyelven is beszélt, előzékenyen és udvariasan viselkedett, és a többi nemessel ellentétben jól bánt a számokkal is. Mindenesetre kinézte magából, hogy elvezesse Thomas Reed egyik üzletházát, valahol a tengeren túl. Készen állt, hogy felküzdje magát. Csak egy esélyt akart kapni! Vajon Thomas Reed a férfi Nora iránt érzett szerelme miatt megadja neki ezt az esélyt? Valószínűleg inkább azzal gyanúsítja majd meg, hogy csak azért akarja feleségül venni a lányát, hogy kihúzza magát a csávából.

Mindenesetre nem tartotta jó lépésnek, hogy ilyen hamar felfedjék magukat Thomas Reed előtt. Bizonyára jobb lenne megvárni, amíg elkezdi megbecsülni Simont, és magasabb pozícióba jut. Nora még csak tizenhét esztendős, és az apja eddig nem akarta férjhez adni. Simonnak még volt pár éve: ezalatt felküzdheti magát annyira, hogy a kereskedő elfogadja vejének.

Csak tudná, hogy hogyan!

elol Második fejezet hatul

– Mi mást lehet még csinálni, úgy értem, a cukornád- vagy dohánytermesztésen kívül? – kérdezte Nora.

Lady Wentworth díványán ült, és egy teáscsészét egyensúlyozott óvatosan a hüvelyk- és mutatóujja között. Anna királynő néhány évtizede tette ismertté ezt a forró italt, azóta Anglia minden előkelőbb szalonjában felszolgálták. Ahogy a legtöbb hölgy, Nora is sok cukorral ízesítette teáját – amit vendéglátója elégedetten nyugtázott, hiszen minden egyes, Angliában megédesített tea a saját vagyonát növelte.

– A dohány igazából nem vált be – válaszolta Lady Wentworth türelmesen.

Szórakoztatták az ifjú kereskedőlány kérdései. Nagyon elszántnak mutatkozott abban, hogy a jövőjét a gyarmatokon tölti. Lady Wentworth sajnálta, hogy a fiai még csak nyolc- és tízévesek. A kis Reed kisasszony kitűnő parti lett volna számukra, és a lány polgári származása nem nagyon zavarta. Végül is az ő férje is csak megvásárolta a nemesi címet. Már régóta anélkül is bekerülhetett az ember Anglia nemességébe, hogy érdekházasságot kötött volna, vagy a király körülményesen lovaggá ütötte volna. Bár a cukorbárók az utóbbit is el tudták érni. Megfelelő ellenszolgáltatások fejében – ajándékok, a flotta támogatása vagy más szolgálatok a korona számára – a király elismerte azokat, akik szorgosan tevékenykednek a világ másik végén a királyság boldogulásáért…

– Virginia és a többi újvilági gyarmat jobb minőségű dohányt termel. A cukornád azonban a mi szigeteinken terem a legjobban. Természetesen ez költségekkel is jár… – Lady Wentworthnek még időben eszébe jutott, hogy egy kereskedő lányával beszélget. Ha túl lelkesen áradozik róla, milyen egyszerű a cukornádtermesztés Jamaica és Barbados szigetein vagy a Virgin-szigeteken, akkor Nora apja esetleg le akarja majd nyomni az árakat. – Elég csak a rabszolgákra gondolni!

– Nos, rabszolgákat nem szeretnénk tartani! – jegyezte meg halkan, de őszintén Nora. Simonnal már beszéltek erről is, és egyetértettek a dologban. – Ez… nem keresztényi dolog.

Lady Wentworth, aki harmincas éveiben járó, határozott asszony volt, telt idomait fűző és krinolin szorította össze, hirtelen felnevetett.

– Jaj, gyermekem – tiltakozott –, sejtelme sincs semmiről. Az egyház azonban szerencsére realisztikusan látja a dolgot: ha Isten nem akarta volna, hogy a feketék nekünk dolgozzanak, akkor nem teremtette volna meg őket. És ha egyszer eljut a tengerentúlra, Miss Reed, ön is belátja majd ezt. Az ottani éghajlat nem fehér embernek való. Túl forró és túl nedves. Senki sem képes ott hosszabb ideig dolgozni. A négerek számára azonban ez teljesen normális. Mi pedig jól bánunk velük: eledelt kapnak, ruházzuk őket, és… – Lady Wentworth abbahagyta. Más nemigen jutott eszébe a rabszolgák jó dolgáról. – A tiszteletes még az evangéliumról is beszél nekik! – szólalt meg végül diadalmasan, mintha ez magában felérne egy egész élet munkájával. – Bár ezt nem mindig értékelik. Különböző rituálékat űznek, gyermekem. Szörnyű! Amikor a régi bálványaikat imádják… Bizonyára Istennek tetsző dolog, hogy ezt nem engedjük. De beszéljünk kellemesebb dolgokról, Miss Reed.

A lady egy teasütemény után nyúlt.

– Már konkrétan elkezdte tervezni is, hogy ön az egyik csodás szigetünkön köt házasságot? Egyáltalán, mit gondol az édesapja a kivándorlási terveiről?

Nora erről a témáról egyáltalán nem akart beszélni. Ehelyett újra a lehetőségekről próbált érdeklődni.

– Hogyan áll a dolog a kereskedőkkel a szigeteken? – kérdezte a lány. – Nincsenek… hm… közvetítő kereskedők vagy olyanok, mint…

Lady Wentworth leintette.

– Jelentős számban nincsenek, gyermekem. Néhány kapitány ugyan a saját szakállára importál, de különben közvetlenül az anyaországgal kereskedünk.

Ez nem okozott különösebb nehézséget, hiszen a legtöbb ültetvényesnek amúgy is volt egy vagy több lakóhelye Angliában. A Wentworth család tulajdonába például nemcsak ez az előkelő városi ház tartozott, hanem egy vidéki ház is Essexben. A nagyobb családok egy férfi tagja általában az anyaországban tartózkodott, és a kereskedőkkel tárgyalt. Persze csak akkor, ha a kartell nem állapodott meg előre mindenkivel az árban.

Nora az ajkába harapott. A ladynek igaza volt, a cukornádtermesztés területén nincs szükség kereskedőházra Jamaica vagy Barbados szigetén.

– Természetesen van ott is néhány kereskedő – tette hozzá végül Lady Wentworth. – Főleg a nagyobb szigeteken, a városokban. Mi persze az anyaországban szerezzük be a legszükségesebb dolgokat… – azzal röviden a ház berendezésére mutatott, amelytől bizonyára nem maradt el az ültetvényeken található házuk sem, a falakon függő festményekre és nem utolsósorban a saját pompás ruhájára, amelynek terjedelmes fodrai a széke karfájára omlottak. – De természetesen a szigeteken is vannak szabók, pékek, szatócsok… – arckifejezése elárulta, mi a véleménye erről a népségről. – Persze össze sem lehet hasonlítani őket egy olyan kereskedőházzal, mint amilyen az ön apjáé! – sietett hozzáfűzni.

Nora elnyomott egy sóhajt. Nem túl kedvezőek a kilátások a számukra – főleg, hogy a kedvese nyilvánvalóan nem alkalmas péknek, szabónak vagy egy szatócsüzlet tulajdonosának. Nora szükség esetére el tudta volna képzelni, hogy ő maga a pult mögé álljon és Kingston vagy Bridgetown városaiból való asszonyokkal beszélgessen, miközben a portékáit kínálgatja nekik. De a félénk és tökéletesen jóindulatú Simon? Az első valóban szaftos pletyka után felháborodva elvonult volna.

Simon megkönnyebbülten lépett be Thomas Reed régi, a Temze északi partján található irodájába. Elég sötét volt, különösen az írnokok és a titkárok helyiségei voltak kicsik, és az írópultokra alig jutott el a fény. Az alkalmazottaknak gyakran nehezére esett, hogy kibogarásszák a számokat az üzleti könyvekben. Csak Thomas Reed magánirodájában nyíltak magas ablakok kilátással a folyóra, itt kényelmes székek is várták a látogatókat és az ügyfeleket. Reed azon a napon is látogatót várt. Simon meghallotta a kereskedő mennydörgő hangját és egy másik, skót akcentussal beszélő férfit, amikor az iroda előtti folyosón levette a kabátját.

– Istenemre, Reed, ne jöjjön itt nekem az erkölcsi aggályaival! Nálunk még elég visszafogottan mennek a dolgok, a többi szigeten sokkal szigorúbbak a törvények. A dánok még azt is megengedik, hogy az engedetlen négereket élve elégessék! Mi, tisztességes britek persze nem teszünk ilyesmit. De fegyelemnek kell lennie. Akkor Barbados szigetén még a rabszolgák is kibírják. – Reed látogatója felnevetett. – Én már csak tudom, hiszen egykor én is az voltam.

Simon a homlokát ráncolta. Ez érdekesnek hangzott. Még soha nem hallott róla, hogy fehér rabszolgák is lennének a szigeteken. Időközben sikerült a látogatót beazonosítania a folyosón hagyott táskájára varrt címerről: Angus McArrow – újabban Lord of Fennyloch. Simon emlékezett rá, hogy Thomas Reed segített a férfinak megvenni a parlamenti helyét. Valószínűleg a skót, akinek saját ültetvénye volt Barbadoson, most viszonozza a szívességet. A táskájában pár üveg fekete rumot hozott a legjobb fajtából, és érződött a hangjukon, hogy egy palackot már ki is nyitottak.

– Bemehetek most? – kérdezte Simon idegesen az egyik idősebb hivatalsegédet, mert le kellett adnia a levelet.

A férfi nyugodtan bólintott.

– Nem úgy hallatszik, mintha nagy titkokról beszélnének – mormolta.

Simon óvatosan kopogtatott. A kereskedő és látogatója először meg sem hallották, mert Reed éppen hangosan felnevetett.

– Ön, McArrow? Mint rabszolga a cukornádföldeken? A sok fekete között? – kérdezte Reed hitetlenül.

– Ha mondom!

Simon pohárcsörgést hallott. Biztosan újra teletöltötték a poharaikat.

– Akkoriban persze nem így neveztek minket, hanem inkább robotosnak. És nem is a négerek között dolgoztunk, ők csak később érkeztek. De ugyanarról volt szó: öt éven keresztül halálra dolgoztam magam az egyik első ültetvényesnél, végül meg kaptam fizetségül egy darab földet. Sokan tettünk így akkoriban, mielőtt a sok feketét a szigetekre hozták. Higgye el, sok mostani cukorbáró kezdte nincstelen éhenkórászként. Csak a legtöbben nem akarják bevallani, az utódaik meg főleg nem. A legtöbb bérrabszolga végül is nem érte meg az öregkort: a robotmunka kemény volt, utána pedig a saját földjeiken is folytatták. Sokan csak néhány évig, amíg a cukornád megnőtt, és a gyerekeik felcseperedtek. Azután befejezték. De addigra a szó szoros értelmében halálra dolgozták magukat. Az unokáik azonban úgy élnek, mint a királyok!

– Ez érdekes – felelte Reed komolyan. – Nem is tudtam. Egy pillanat, kérem. Tessék!

Simon harmadik kopogtatása után végre bebocsátást nyert. A fiatalember félénken belépett, és meghajolt Mr. Reed és Angus McArrow előtt.

– Mylord… – szólalt meg készségesen.

McArrow széles, vörös arca felragyogott.

– Jó napot, fiatalember! Simon… Green… vagy micsoda? Ön fogalmazta meg a székfoglaló beszédemet az udvarnál, nem igaz? Helyes, helyes, fiatalember! Jöjjön, igyon egy kortyot! Úgy fest, mint akire rá is fér. Mit csinált, úszni volt talán? – A férfi jót nevetett a saját tréfáján.

Simon haja még mindig csöpögött a víztől, reggel oly gondosan kivasalt ingmellének lelógó fodrai pedig szánalmasan festettek.

– Roundbottomnál járt, ugye, Mr. Simon? – emlékezett vissza Thomas Reed a férfi megbízatására. – Az isten szerelmére, csak nem gyalog ment ebben az időben? Fiam, miért nem fogadott fel egy kocsit?

Thomas Reed, ez a hatalmas, súlyos férfi meglepően érzékeny arcvonásokkal, szánakozó és egyben megvető pillantást vetett a fiatal titkárra. Nem tartotta elég életrevalónak Simont – jól nevelt ugyan, és persze kiváló írnok meg könyvelő. De különben… Eleve hogy öltözködik? Igazán megengedhetne magának már egy új ruhát! Esős időben meg egy bérkocsit. Az emberek még azt hiszik, hogy nem fizeti meg rendesen az embereit!

Simon lesütötte a szemét, amikor gazdája zöld szemében meglátta az akaratlan villanást. Ugyanolyan éber szeme volt, mint a lányának, de inkább kutatva, és nem gyengéden nézett; szarkalábakat sem lehetett felfedezni körülötte. Norának később biztosan lesznek szarkalábak a szeme körül…

Ábrándozva mosolyodott el, amikor arra gondolt, milyen lesz majd látni, ahogy a lány öregszik. Egyszer az ő borostyánszínű hajába is ősz tincsek vegyülnek majd: az apja dús haja már most is ilyen. Simon ugratja majd, hogy már nem kell púdereznie a haját. És még akkor is szeretni fogja…

– Mit bámul annyira, Simon? Ugye elhozta Mr. Roundbottom válaszlevelét? Mire vár még? Adja ide! – nyújtotta ki Thomas Reed parancsolóan a kezét.

– Előbb igyon egy kortyot! – nyugtatgatta McArrow, és a fiú rémületére egy poharat nyújtott oda neki, amelyben varázslatos illatú borostyánszínű folyadék volt. Barbadosi rum: biztosan kiváló. Simon azonban nem ihatott egyenrangú félként Thomas Reeddel! Méghozzá munkaidőben. Habozott, majd először előbogarászta Roundbottom kereskedő levelét, amelyet a ruhája legbelső zsebébe rejtett, hogy megvédje az esőtől.

– Gyerünk, tegye meg ezt a szívességet!

Thomas Reed átvette a levelet, majd McArrow és a pohár felé biccentett, amelyet a férfi Simon felé nyújtott. Ez megoldotta a dilemmát. Természetesen nem illett itallal kínálni a titkárt, de nem akarta megsérteni a skót férfit. Simon ivott egy apró kortyot. Érezte, hogy jóleső melegség járja át a testét, amikor az erős, kicsit édeskés ital lecsúszott a torkán. Tartalmas és lágyabb ízű volt, mint általában a rumok.

– Brandynek is elmenne, nem igaz? – kérdezte McArrow elismerést várva. – A saját ültetvényemről hoztam. Speciális égetési eljárással készült…

– Inkább meséljen még a különös földszerzési módról, McArrow – szakította félbe Reed. Simon nagyon örült, mert sokkal szívesebben hallgatta a skót férfi „rabszolgasorsát", mint a rum előállítását. – Még ma is így megy ez? Arra gondolok, hogy…

– A bérszolgaság? – kérdezte McArrow, és újra a poharáért nyúlt. – Nos, erről nincs mit mesélni. Általában rendben mentek a dolgok, az ültetvényesek nem bántak velünk rosszul. Persze elvették, amit tudtak. Az az öt év az ültetvényeken nem volt éppen leányálom. Pedig én még jól is jártam. Három év elteltével megérkeztek az első négerek, akiket be kellett tanítanom, és én felügyeltem őket. Ez nem volt olyan nehéz munka, mint amit az elején végeztem. A gazdám is sokat segített, mert jó földet kaptam tőle végül, és hozzá még két rabszolgát is, a termést pedig az övével együtt adhattam el. Persze csak az elején, most már több földem van, mint neki – illetve a fiainak. Akik sajnos nem sokat érnek, ezért kellett megszereznem a parlamenti helyet is. A fiatal Drew-k a végén még csődbe viszik az apjuk életművét…

– És ez még ma is így megy?

Simon ugyanazt a kérdést tette fel, amit előtte Reed. Utána mindjárt az ajkába is harapott. Igazából neki nem is lett volna szabad jelen lennie a beszélgetésen, nem még hogy bele is szóljon. Reed azonban ugyanolyan érdeklődéssel várt McArrow válaszára, mint az írnoka.

– Manapság már alig fordul elő ilyesmi – felelte a skót. – Már csak azért is, mert senkinek nem áll érdekében, hogy még több ültetvény legyen. Ha túl nagy a kínálat, akkor csökkennek az árak – sajnálom, Mr. Reed, de mi ültetvényesek azon dolgozunk, hogy ezt megakadályozzuk. Olykor még hallani hasonló megállapodásokról, de a gazdák ma már legalább hét évre le akarják kötni az embert – ráadásul gyakran be is csapják őket. Nem, nem, ennek vége lett, amikor a négerek megérkeztek. Ezzel újra a témánál vagyunk: nincs is olyan rossz dolguk nálunk, nem kell annyit dolgozniuk, mint nekünk régebben.

Csak egész életükben robotolnak, és öt vagy hét év múlva semmit sem kapnak érte – gondolta Simon az ajkába harapva. Szívesen feltett volna még egy sürgős kérdést, de Reed már aláírta a válaszlevelet, és Simon felé nyújtotta. Ez volt a jel, hogy Simon elmehet. A levelet le kellett fűzni, és a benne szereplő szerződést meg kellett fogalmazni.

Simon megköszönte McArrow-nak a rumot, és kiment, hogy elfoglalja a helyét az írópultnál a szomszédos irodában. Mindenesetre odafigyelt a másik szobából kiszűrődő hangokra, és amikor a skót búcsúzni készült, kiosont a folyosóra.

– Mr. McArrow… ööö… mylord… megengedi… megenged még egy kérdést?

– Akár tízet is, fiatalember! – felelte McArrow joviálisan nevetve. – Kérdezzen csak nyugodtan, van időm. Ma már nincs több megbeszélésem.

Simon összeszedte a bátorságát.

– Ha az ember… Szóval, ha egy fiatalember a szigeteken, valahol a tengerentúlon… Jamaica vagy Barbados szigetén… Szóval, ha vinni akarja valamire… Akkor… nincs semmi kilátása?

McArrow végigjártatta a tekintetét a fiatalemberen, azután újra elvigyorodott.

– Elege van az esőből, igaz? – kérdezte megértő hangon. – Meg tudom érteni, én már most unom. De a szigeteken… Nos, igen, vállalhat munkát valamelyik ültetvényen. Fehéreket már nem alkalmazunk munkásnak, de felügyelők is kellenek. Hogy ön megfelelne-e? Egy ilyen fickó, mint maga… Úgy fest, mintha a leggyengébb szél elfújná!

Simon elvörösödött. Soha nem volt túl erős, de az utóbbi hónapokban még jobban lefogyott. Nagyon keveset evett, és a makacs köhögés is apasztotta az erejét. De ha egyszer melegebb vidékre kerülne… Az ültetvényesek biztosan szállást is adnak a felügyelőknek. A pénzen, amit most az East End-i poloskás szobára fizet ki, élelmiszert vehetne.

– Öö… téved, mylord! – felelte eltökélten. – Én tudok dolgozni, én…

– Nem úgy festesz, fiam, mintha képes lennél az ostort suhogtatni! – Simon összerezzent, nemcsak a férfi szavaitól, hanem a hirtelen tegeződéstől. De megértette, hogy ha az ültetvényeken dolgozik, nem várhatja el, hogy úriemberként kezeljék. – Pedig a négerekkel így kell bánni – folytatta McArrow zavartalanul. – Ha komolyra fordul a dolog, lehet, hogy valamelyiket fel is kell lógatnod. Ezt pedig nem nézem ki belőled, fiam!

McArrow tompítani akarta szavai élét, ezért barátian Simon vállára csapott, a fiatal nemes azonban zavartan nézett rá. Korbácsolni? Felakasztani? Úgy hangzott, mint egy hóhér munkája!

– Nem, ha egyáltalán valahol, akkor legfeljebb egy hivatalban dolgozhatnál. De a korona állásait nem adják ingyen, be kell vásárolnod magad, vagy legalább ismerni valakit, aki ismer valakit… – McArrow megrázta a fejét, amikor Simon csalódott arcára pillantott. – Persze próbálkozhatsz matrózként is – mondta végül. – De elég kevés esélyt látok erre is, mert ott erős, kemény legényekre van szükség, nem ilyen gyengécske fiúkra, mint amilyen te vagy. Nem, maradj inkább szépen itt, fiam, és írogasd a számlákat. Esetleg írhatsz még egy beszédet az öreg McArrow-nak! Az kitűnő volt, fiam… mintha magad is nemes lennél!

Azzal az ültetvényes a háromszögletű kalapja után nyúlt, de még idejében eszébe jutott, hogy ne tegye fel a terjedelmes parókájára, hanem stílusosan a karja alá szorította, mielőtt kilépett az esőre. Már várt rá a címerével díszített hintó. A frissen avatott lord nem fog megázni.

elol Harmadik fejezet hatul

– Ez mind nem segít, el kell mondanunk apámnak! – mondta Nora.

Végre megint szépre fordult az idő, szinte nyáriasra, bár a St. James’s parkban a levelek már őszi színekben pompáztak. Mindenesetre estefelé már hűvösödött, amikor Simon elhagyta az irodát, hogy titokban újra találkozhasson a kedvesével. Alkonyodott is. Nora majdnem későn vette észre, hogy két ismerős hölgy jön velük szembe hevesen beszélgetve a szinte néptelen úton. Még éppen időben berántotta az ifjút egy bokor mögé, mielőtt Lady Pentwodd és a barátnője észrevették volna őket.

Miután a két hölgy már elhaladt mellettük, Nora felnevetett, Simon azonban aggodalmaskodni kezdett. Ő nem kalandnak élte meg titkolt szerelmüket, hanem legalábbis kihívásnak. Boldogtalanul számolt be a McArrow-val folytatott kiábrándító beszélgetésről. A lány nem lepődött meg különösebben. Elmondta, mit tudott meg Lady Wentworthtől.

– Ennek a McArrow-nak igaza van – felelte a lány dideregve. A hideg miatt szorosabban hozzásimult kedveséhez, aki védve karolta át. A fiú újra meg újra lehajolt, és megcsókolta a lány haját. – Persze, hogy nem tudnád megütni a négereket! Szép is lenne; micsoda emberek ezek, akik lordnak, ladynek és úriembernek hívatják magukat! Nem hiszem, hogy Isten azért teremtette a négereket, hogy cukornádat termeljenek nekünk. Akkor eleve a szigeten születnének, és nem kellene Afrikából hozni őket! A hajókon nincs jó soruk, apám mondta. Megbilincselik őket!

Thomas Reed nem vett részt a rabszolga-kereskedelemben, még ha közvetve természetesen profitált is a feketék munkájából. Végül is cukorral, dohánnyal és egyéb gyarmati termékekkel kereskedett, a rabszolgák munkája nélkül pedig egyetlen ültetvényt sem műveltek meg. De embereket venni és eladni, befogni őket, a hajókba vonszolni, bezárni és megverni bírósági ítélet nélkül – ez nem fért össze keresztény hitével. Azzal nem foglalkozott, mások osztják-e ezt a véleményét, vagy sem.

– Más munka viszont nincs – sóhajtott csüggedten Simon. Erre Nora újra szóba hozta a vallomást.

– El kell mondanunk a papának, hogy szeretjük egymást. Ha végre nyíltan udvarolnál nekem, utána biztosan találnánk valami megoldást. Apámnak majd nyilván eszébe jut valami. Ha megmondom neki, hogy a gyarmatokra akarok menni, akkor elintézi!

Nora nemcsak apja lehetőségeiben bízott, hanem abban is, hogy készséggel teljesíti lánya minden kívánságát. Kétségkívül elkényeztették. Felesége korai halála óta Thomas Reed egyedül őt szerette.

– Figyelj csak, legjobb, ha mindjárt holnap megtesszük! Veszel pár szál virágot… Nem olyan drágák a Cheapside-on, és ha nincs rá pénzed…

Simon gyengéden mosolygott. Nora elég gyakorlatiasan gondolkodik: ha a férfi nem engedheti meg magának a romantikát, akkor a lány panasz nélkül lemond róla. Talán még a menyasszonyi koszorújához is hajlandó lenne saját maga szedni a virágokat. A férfi még szorosabban átölelte a lányt.

– Kedvesem, néhány virágon nem múlik a dolog. De hagyj még pár hetet, rendben? Talán mégis adódik egy lehetőség… Például ez a McArrow. Ha eszébe jut, hogy Londonban marad, és felszólal a parlamentben, akkor talán szüksége lesz magántitkárra. Aztán meg magával is vihetne Barbadosra titkárnak… Azonkívül két hónap múlva törlesztem a Samantha esküvőjére felvett kölcsönt. Akkor több pénzem marad minden hónapban. Az ég szerelmére, Nora, nem állhatok apád elé ebben a kopott öltönyben, hogy megkérjem a kezedet!

A kisasszony nevetve csókolta meg a férfit.

– Kedvesem, nem a zakódért és a nadrágodért megyek feleségül hozzád!

Simon felsóhajtott. Ehhez Thomas Reednek bizonyára lenne hozzáfűznivalója. Mindenesetre legalább sikerült elhalasztani Nora tervét. Csodának kell történnie… Simon megfogta Nora kezét, és magával húzta a lányt a park közepén levő kis tóhoz, amely fölött már köd lebegett. A fák hosszú árnyékot vetettek.

– Bérelek magunknak egy csónakot! – határozta el a férfi. – Csak van rá egy pennym… Azután átevezek veled a tavon a szigetekhez. Elképzeljük, hogy ez a mi szigetünk a Csendes-óceánon, a hullámok megtörnek a partokon…

– És nyugodtan megcsókolhatjuk egymást! – ragyogott fel Nora arca. – Csodás ötlet, kedvesem! Tudsz evezni, igaz? Minden lord és gróf tud evezni, vagy nem?

Őszintén szólva Simon evezési tapasztalata néhány próbálkozásban merült ki, amikor a saját maga ácsolta tutajjal át akart jutni a greenborough-i falusi tavon. Soha nem tanulta meg a rendes evezési technikát, de megtett minden tőle telhetőt, és nagy nehezen átevickélt a bárkával a túlsó partra, így aztán nem is fordultak fel a csónakkal. Simon köhögése viszont, amelyet minden erőfeszítése ellenére sem tudott elnyomni, igencsak nyugtalanította Norát.

Természetesen a következő hetekben sem javult a szerelmesek helyzete. Éppen ellenkezőleg: a késő nyarat kellemetlen ősz követte, és Simon didergett a nedves, fűtetlen szobájában. Thomas Reed irodájának kandallóiban legalább mindig nagy tűz égett, ezt sajnos nem lehetett elmondani a többi nagy kereskedőházról. Az írnokok elgémberedett, kesztyűs kézzel írtak, és közben köszvényt kaptak. Simon fellélegezve küldte el az utolsó részletet Samantha hozományára az anyjának, anyagi terhei azonban ezzel sem enyhültek. Szinte ezzel egy időben levelet kapott Greenborough-ból, amelyben anyja boldogan tudatta, hogy Samantha gyermeket vár. Az anyja azt remélte, hogy a gyermek megszületéséig Simon további nagylelkű támogatásával kiválthatja azt az ezüst gyertyatartót, amelyben eddig minden Greenborough csecsemő keresztelőgyertyája állt.

Simon tehát továbbra is küldött pénzt – bár Nora szigorúan megszidta érte.

– De hát joguk van hozzá, ez családi örökség – védte meg Simon az anyját és a nővérét. – És ez nekünk is javunkra válik majd. Ha egyszer gyerekeink születnek…

A férfi sötét szeme eddig reménytelenül bámult bele a szürke, szeles novemberi napba, most viszont hirtelen felragyogott.

Nora felsóhajtott, és összehúzta magán a kabátját. A bizonytalan időjárás ellenére elkísérte kedvesét a londoni dokkokig. Thomas Reed egy rakomány virginiai dohányszállítmány ellenőrzésével bízta meg fiatal titkárát. A hajó kapitányában ugyanis nem lehetett megbízni, így az ültetvényes kifejezetten Reed lelkére kötötte, hogy gondosan hasonlítsa össze a szállítmányt a szállítólevéllel. Simon ezt lelkiismeretesen meg is tette, bár a kopott kabátja alig védte az esőtől és a széltől. Nora szőrmebélésű kabátjában nem érezte a zord időjárást, de persze észrevette, hogy a férfi fázik, és emiatt még jobban felzaklatták anyjának és nővérének igényei.

– Ha gyerekeink születnének, akkor valószínűleg a Virgin-szigeteken vagy Jamaica, esetleg Barbados szigetén jönnek majd világra! – vetette ellene a lány. – És te sem gondolhatod komolyan, hogy édesanyád időben elküldi majd az ezüst gyertyatartót, hogy a keresztelési gyertya úgy álljon benne, ahogy kell! Ó, nem, Simon, ez a tárgy Samantha csodás családjánál marad, nehogy a Carrington család rosszat gondoljon Lady Greenborough-ról. Te meg közben egy fűtés nélküli lyukban élsz, és még egy új kabátot sem engedhetsz meg magadnak, amelyik nem ázik át három perc alatt! Elég baj, hogy neked kell helytállnod az apád adósságaiért!

Nora ebben az ügyben sem igazán értette a fiú viselkedését. Lord Greenborough-nak ugyanis nem éppen úriemberek hiteleztek, hanem sokkal inkább bukmékerek és játékosok. A lány gondolkodás nélkül azt tanácsolta a kedvesének, hogy két hónapig húzza az időt, azután a megtakarított pénzzel telepedjen le az egyik gyarmaton. Ezeknek a szélhámosoknak Angliában talán van némi befolyásuk – bár Nora meg volt róla győződve, hogy csak Londonban –, de Barbadoson vagy a Virgin-szigeteken már biztosan nem tehetnek semmit. Simon azonban a játékadósságokat is becsületbeli ügynek tekintette, egy úriember pedig amúgy sem menekül el a rendjével és a családjával szembeni kötelezettségei elől. Nora gyakori megjegyzéseivel nem foglalkozott.

– Mindenesetre beszélned kell a papával! – döntötte el a fiatal nő végül, miközben belekarolt Simonba, és észrevétlenül a hintó felé vezette. A férfi az odafelé vezető úton megint gyalog ment, hogy megspórolja a pénzt a kocsira.

A türelmes kocsis némán nyitotta ki nekik a hintó ajtaját.

– Nagyon köszönöm, Peppers! – Nora soha nem mulasztotta el, hogy rámosolyogjon a szolgára. Nyilván ez is közrejátszott abban, hogy a ház személyzete még mindig falazott, és a titkos szerelem rejtve maradt. – Papa majd talál rá megoldást. Kedvel téged, és bízik benned. Ez már abból is látszik, hogy téged bízott meg a rakományok ellenőrzésével. Ki tudja, talán sejt is valamit. Most már csak hivatalosan is meg kell kérned a kezemet. Különben a télen nem nagyon látjuk majd egymást.

Simon engedelmesen bólintott. A lánynak az utóbbi dologban igaza volt, mégis tartott tőle, hogy beszéljen Nora apjával. Ha nem úgy alakul, ahogyan Nora remélte, akkor az ifjú nemcsak a kedvesét, hanem esetleg az állását és a meleg irodai helyét is elveszíti. Ennyire jó munkaadót nehezen talál – Thomas Reed még akkor sem szidta meg, amikor a hónap elején két napot hiányzott. Megpróbált tudomást sem venni a makacs megfázásáról, de olyan magas láza volt, hogy alig tudott kikelni az ágyból. Természetesen ennek ellenére bement az irodába, Reed viszont azonnal hazaküldte.

– Ebben az állapotban úgysem tudom semmire használni, fiam. Alig tudja tartani a tollat. Nem is akarom tudni, hogy eddig milyen számokat adott össze.

Simon értékelte ezt a szokatlan nagylelkűséget – Reed akár ki is rúghatta volna, és levonhatta volna a hibáiból adódó esetleges veszteségeket a béréből. Nem is volt olyan nagy a különbség a bérrabszolgaság a szigeteken és egy teljesen átlagos londoni állás között. Simon azonban sejtette, hogy Nora már nem engedi sokáig húzni az időt. Mintha az apja már beleegyezett volna az eljegyzésükbe.

– Jövő héten, Simon! Most szombaton lesz a kereskedőszövetség bálja, papa most azzal foglalkozik; nekem pedig még fel kell próbálnom a ruhámat és megbeszélni a frizurát… Aztán itt van még ez a táncoktatás, ugyan kinek lesz szüksége arra a gyarmatokon?

Nora mindig úgy tett, mintha nem érdekelnék a bálok és fogadások, amelyekre elkísérte az apját, mert Simont természetesen soha nem hívták. Igazából viszont örült. Szerette a szép ruhákat, és szívesen tanulta az új, divatos táncokat. De nem enyelgett és nem flörtölt a fiatal férfiakkal, akik a táncrendben szerepeltek. Nora Reed már megtalálta a szerelmét – de már nagyon várta azt a napot, amikor Simon Greenborough először táncol majd vele. Ki tudja, jövőre talán már a pálmafák alatt táncolnak! Egész London azokról a pezsgő ünnepségekről beszélt, amelyeket a cukornád-ültetvényesek rendeztek a karib-tengeri szigeteken.

– A jövő héten viszont nincs más program, akkor majd lesz időnk megtervezni az eljegyzést – apám biztosan nagy ünnepséget rendez majd! Te pedig szedd össze magad, és vegyél végre új ruhát! Figyelj, ha bemutatnak a megfelelő embereknek, akkor biztosan akad egy állás is a gyarmatokon! Ó, képzeld csak el, Simon! Egyszer végre, ha kinézünk az ablakon, nem a zuhogó esőt látjuk majd, hanem a ragyogó napfényt!

Nora a kedveséhez simult, a férfi szíve vadul kalapált az örömtől. Sikerülni fog az udvarlás.

Nora a kereskedők egyesületének bálján szórakozott, miközben Simon a szabad vasárnapján megpróbálta kikúrálni a köhögését. Kamillavirágot szerzett be, és annyi tűzifát, hogy legalább félig be tudja fűteni a huzatos szobát. Mogorva főbérlője, Mrs. Paddington mindezt gonosz gúnnyal kommentálta.

– Csak nem tört ki a jólét, mylord? Nemsokára talán már a nemesi címén kell szólítanom?

Simon elfojtotta a választ, hogy ez a cím mindenképpen jár neki, akár szegény, akár gazdag. Mrs. Paddington egyébként is mindig így szólította, bár az ő szájából a mylord vagy gróf úr megszólítás inkább sértésnek hangzott, mint megtisztelő címnek. Az asszonynak nagy elégtételt jelentett látni, hogy a nemesség egyik tagja lesüllyedt a koszos szegénynegyedbe, amelyet a nagy londoni tűzvész után olcsón és rondán építettek újjá.

Simon a lehető legközelebb húzta a fekhelyét a kályhához, és az egész vasárnapot az érdes, nedves takarók alatt töltötte. Ettől sem lett ugyan jobban. A kályhát ugyanis már régen fűtötte be, de még régebben pucolta ki. Alig húzott át, így Simon választhatott a hideg és a füst között. Végül a hideg mellett döntött. A füsttől csak még jobban köhögött, a hideg meg legalább ingyen volt.

Nora a keddet választotta hivatalos eljegyzésük napjául. Simonnak mindjárt az irodai munkája végeztével tiszteletét kellett tennie a lány apjánál. Thomas Reed utána már általában kényelembe helyezi magát otthon, hiszen már az írnokok előtt hazamegy, akik gyakran gyertyafénynél rakják rendbe az utolsó könyveket.

Simon addig halogatta az indulást, ameddig csak lehetett. Reed semmi esetre sem gondolhatja, hogy az ifjú túl hamar hagyta ott az irodát, vagy hogy épp aznap nem akar dolgozni. Végül amikor az utolsó hivatalsegéd is hazament már, felseperte az irodát, kihegyezte a tollakat, és megtöltötte a tintatartókat másnapra. A fiatalember feladatai közé tartozott az is, hogy kioltsa a tüzet a kandallóban és eloltsa a gyertyákat, miután az utolsó írnok is befejezte a munkáját. Simon nem várakoztathatta azzal, hogy úgy tesz, mintha még fontos munkája lenne.

Szerencsére aznap nem esett az eső, így Simon gyalog tehette meg a Mayfairbe vezető utat. Különben kocsit kellett volna fogadnia – hogy nézett volna ki, ha átázott, összegyűrődött zsabóban lép jövendőbeli apósa elé? Az így megspórolt pénzen a fiatalember egy virágcsokrot vett Norának, hogy ne üres kézzel állítson be – mégis inába szállt a bátorsága, amikor megállt a pompás ház előtt Mayfairben, a nemrég alapított, új, gazdag városrészben. Reed néhány éve építtette a kúriát. A ház homlokzatát falpillérek osztották három részre, a háromszögletű oromzat római templomra emlékeztetett, mögötte kis park feküdt. Sokkal pompásabban nézett ki, mint a Greenborough-kastély valaha is.

Simon még a családja jobb éveiben sem számított volna méltó kérőnek ebben a házban. A férfi végül összeszedte magát, és megragadta a kapukilincset. Az ajtó azonnal kinyílt. A törékeny, csinos cselédruhát viselő lány mintha már várt volna rá. Cinkosul rákacsintott, amikor Simon bemutatkozott, és szeretett volna a ház urával találkozni. A lány vélhetően Nora újabb „bizalmasa" volt a cselédek között, akit beavatott a szerelmi ügyeibe.

– Bejelentem a komornyiknak! – szólalt meg a kis, vörös hajú lány barátságosan. – Elkérhetem addig is a kabátját…

Egy drága bútorokkal teli fogadóhelyiségbe vezették, ahol a férfi egy másik, ezúttal magasabb rangú alkalmazottat várt volna. Ehelyett Nora jelent meg.

– Simon! – köszöntötte a lány ragyogó mosollyal. – Jól nézel ki! De nem kellene ennyire megijedned!

Simon megpróbált mosolyt erőltetni az arcára. Nora nem gondolhatta komolyan, a férfi jól tudta, hogy sápadt és az elmúlt hetekben még jobban lesoványodott. Viszont a ruhája kifogástalan volt. A férfi egyre jobban belejött a csipke és a mellfodor tisztításába az utolsó két ingén, maga fogott tűt és cérnát, és szűkebbre vette a kabátot és nadrágot, előző nap pedig zsírt is vett, hogy kifényesítse a kitaposott csatos cipőjét. Újra bepúderezte sötét haját, ezúttal nem spórolt a hintőporral. Egy kis jóindulattal divatos parókának is tűnhetett.

– Te is gyönyörű vagy – viszonozta a bókot őszintén a férfi.

A lány hízelegve mosolygott, és megigazította a krinolinját. Az aznapi ünnepre az aranyszínű brokátruháját vette fel, amelyet számtalan fodor és szalag díszített. Nora haja pompásan volt befonva, és most sem púderezte be. Arca az izgatottságtól és az örömteli várakozástól egészen kipirult.