Káépület

Hajnal Géza

KÁÉPÜLET

© Hajnal Géza, 2016

Kiadta az Athenaeum Kiadó, az 1795-ben alapított

Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők

Egyesülésének tagja.

1086 Budapest, Dankó u. 4–8.

Tel.: 1-235-5020

www.athenaeum.hu

www.facebook.com/athenaeumkiado

athenaeum@lira.hu

Felelős kiadó: Szabó Tóth Benjamin

Felelős szerkesztő: Peiker Éva

Műszaki vezető: Dróbos Szilvia

Borító: Csöngető Csaba

Illusztrációk: Széles Borbála

Nyomdai előkészítés: Tóth Viktor

Elektronikus verzió eKönyv Magyarország Kft.

Készítette Békyné Kiss Adrien

www.ekonyv.hu

ISBN 978-963-293-632-1

A könyv története a képzelet szüleménye,

és a valósággal való

minden hasonlóság a véletlen műve.

Vízi hulla

az üvegcsatornában

Két csatornán is megnéztem a híradót, jól értettem-e Burkusné Kárpáti Ildikó rendőrségi szóvivő tájékoztatóját. Már az első verziónál leettem magam meggyes joghurttal, annyira megdöbbentem. Vörös ételfesték díszelgett zöld polárfelsőmön, közvetlenül a műegyetemi logó mellett – a K épület sziluettje, alatta az alapítás évszáma: 1782. A paca balról nyaldosta szeretett alma materem és egyben munkahelyem Duna-parti homlokzatát. Feleségem mindig azért rimánkodik, hogy ne egyem le az ülőgarnitúrát. Szót fogadok, a joghurtfoltok csak a felsőmön virítanak.

Burkusné másodszor is mindent ugyanúgy mondott, mint elsőre, csak egy kicsit más szögben láthattam, az előtte ágaskodó mikrofonerdő kevésbé takarta az arcát, mint a kora esti verzióban. „A BRFK ügyeletére délután 18 óra 53 perckor érkezett bejelentés alapján egységeink a XI. kerületi helyszínre érkeztek. A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem központi épületének egyik alagsori laboratóriumában munkatársaink egy holttestet azonosítottak. Idegenkezűséget egyelőre nem tudtunk megállapítani. A nyomozás érdekeire való tekintettel az áldozat kilétére vonatkozó adatokat nem közlünk. A nyomozás előrehaladtáról folyamatosan tájékoztatjuk a közvéleményt. A sokcsillagos váll-lappal ékesített asszony úgy beszélt, mint egy robot. Nem lehetünk biztosak benne, hogy értette saját szavait. A szerkesztők ennyit tartottak érdemesnek bevágni negyedórás sajtótájékoztatójából. De ápolt, csinosnak mondható megjelenése, pisze orra töretlen optimizmust sugárzott. Hogy összesen negyedórát beszélt, azt már a blikk.hu segítségével derítettem ki. Bűnügyekben verhetetlenek. Amikor kedvenc napilapom annyit közöl, hogy K. B. veszprémi lakost megkéselték, akkor a bulvárhonlap részletesen megírja: „Kovács Béla negyvenhét éves szállodai portást saját, vámosmikolai otthonában három késszúrással megölték. Leírják az áldozat vagyoni helyzetét, szexuális szokásait, és minden információt a lehetséges elkövetőkről. De az egyetemi halottról még ők sem tudtak többet. Jobb híján Burkusné rendőri pályájáról írtak néhány sort.

Már több mint egy órája tudom, hogy a munkahelyemen egy hullát találtak. Ez arra jó, hogy ne aludjak egy szemhunyásnyit sem, de hogy mi történt valójában, közülünk való-e az áldozat, bűncselekmény történt-e, vagy baleset, bemehetek-e holnap dolgozni egyáltalán – minderről semmi információm nem volt.

– Mi a fenét csináljak? – kérdezem nálam jóval nyugodtabb hitvesem.

– Hívd föl Pált!

– Pált? Miért pont őt?

– Hát ő a főnököd, nem?

– Régen járt lent a laborban. Végül is az sem biztos, hogy a miénkről van szó. Van még három az alagsorban.

– Akkor próbáld meg Lajost!

– Neki most nincs mobilja. Otthon beejtette a derítőaknába, nagy nehezen kihalászta, napokig szárogatta, mégsem működik.

– Ha téged is érint az ügy, úgyis felhívnak majd. Menjünk aludni! – ásított Anna.

– Aludni? Ilyenkor? Meggyilkolják a kollégámat, és menjek aludni?! – húztam fel magam.

– Ugyan már! Nem mondta senki, hogy gyilkosság történt, és nem tudjuk, ki az áldozat.

– Értsd meg, én ott élem le az életem háromnegyedét…

– Vettem észre!

– Muszáj most szemrehányást tenned?

– Csak helyeseltem.

Csupán annak volt köszönhető, hogy nem fajult veszekedéssé a párbeszédünk, hogy SMS-em érkezett.

Alex meghalt. Holnap 7-re gyere be, mindenkit kihallgatnak a rendorok. P.

Félhangosan olvastam fel az üzenetet. Anna a szempillantás törtrésze alatt – amire csak a nők képesek – teljesen megváltozott. A tekintete, a hangszíne, mindene.

– Jesszusom, Marci! – pityeredett el. – Mi lesz most?

Átöleltem.

– Nincs semmi baj.

Pedig volt baj, hatalmas baj.

Hogy mekkora, azt a néhány órás hánykolódás közben is éreztem.

Kora reggel még a szokásos pirítósomat sem tudtam legyűrni, Anna belém diktálta a tejeskávét, hogy el ne ájuljak. Negyed hétkor megborotválkozva nyitottam be a tanszékre. Ilyen az elmúlt húsz évben még soha nem történt velem. Csak akkor tartózkodtam ilyen korán az épületben, ha haza se mentem. Két kezemen megszámolható, ez hányszor fordult elő.

Többen is bent voltak már.

– Ti tudjátok, mi történt pontosan? – léptem a kávégépnél sápadtan álló két kollégámhoz.

– Az üvegcsatornában találták meg – mondta elcsukló hangon Béla.

– Az üvegcsatornában? Hogy a fenébe?

– Meztelenül.

A döbbenettől nem jutottam szóhoz. Az üvegcsatorna körülbelül húsz méter hosszú, négyszög keresztmetszetű mérőeszköz a laborunkban. Ötvenszer ötvenes lehet, és alapvetően oktatási célokat szolgál. Az ezen végrehajtott mérésekkel mutatjuk meg a hallgatóknak a vízugrás jelenségét, az áramló és a rohanó vízmozgás különbségét.

– Hogy fért el benne? – próbáltam visszatalálni a beszélgetés medrébe.

– Mi nem láttuk, szerencsére – válaszolták szinte egyszerre, ahogy a mosoly is egyszerre jelent meg ajkuk szegletén. Sokat viccelődtünk Alex barátunk testesedésén az elmúlt hetekben.

– Én viszont látom magam előtt! – mondtam elborzadva. – Ha igaz, hogy meztelen volt, akkor nem lehetett baleset.

– Miért? Lehet, hogy csak ki akart valamit szedni a csatornából – morfondírozott szarukeretes szemüvegét törölgetve Kristóf.

– Ne viccelj, elég, ha feltűri az inge ujját, vagy maximum azt veszi le.

– Igaz.

– Gondolom, a labor le van zárva…

A helyzet abszurditása miatt egyszerre voltunk gépiesen fásultak és vibrálóan élénkek. Ilyenkor az emberfia meggondolatlanul fecseg, és automatikusan cselekszik. Nyomtam magamnak egy hármas erősségű kávét – pedig csak ebéd után szoktam –, és a feketével a kezemben faképnél hagytam kollégáimat. A szobámba siettem, bekapcsoltam a számítógépemet, s egyből a „gyilkosság+bme" betűsort ütöttem be a Google keresőjébe. Így semmi nem jött be. Beírtam: Burkusné Ká, s már jött is a bulvárlap tegnap esti rövid anyaga. Átvette néhány hírportál, de semmi új információt nem találtam. Kortyolgattam a kávét, a tanszéki honlapon Alex képét nézegettem. Derűsen, magabiztosan nézett vissza rám. Tele volt tervekkel, szerette az életet. Önkezűség kizárható, dünnyögtem magam elé. Az önéletrajzát böngésztem, amikor a folyosóról éktelen hangzavar hallatszott. Pál jött fölfelé a belső csigalépcsőn – amelynek építése, kilencvenfokos elforgatása külön megérne egy misét. Most legyen elég annyi, hogy a zöld kovácsoltvas korlát csigavonalát körülvevő képzeletbeli henger körülbelül másfél méter magasságban valóságos volt (a térben rosszul látók kedvéért: egy függőleges csődarab) –, és közben emelt hangon beszélt lefelé, az alagsorból meg valakik válaszoltak neki.

– Értik! Ha leürítjük a rendszert, akkor két napba tellik (így mondta, két l-lel) visszatölteni. Most mennek a laborgyakorlatok, ha elmaradnak, borul az egész félév. Mi itt mérnököket képzünk! Értik!

Pál ilyen esetekben nem szorul segítségre, de gondoltam, most, ebben a felfokozott idegállapotában melléállok. Ahogy lenéztem a csigalépcső mélyére, odalent, a Police feliratú kezeslábasok között egy torzonborz fejet – szakállat és hajkoronát – pillantottam meg. Az illető felfelé kiabált.

– Hagyja őket, professzor úr! Helyszínelők, a dolgukat végzik.

Ez a józan szabolcsi hang – a fiatal kollégát Fügedy Frigyesnek hívták, de mindenki csak Fügének szólította – lehiggasztotta Pált.

– Jól van, gyerekek, csináljátok csak! – adta meg magát, és becsattogott a szobájába. Intett, hogy tartsak vele. Hatalmas bőr karosszéke szélére helyezte ülepét, s eszeveszett tempóban gépelni kezdett. Olvasószemüvege az orra hegyére csúszott. Egyik lábamról a másikra álltam, kattogtak a billentyűk.

– Mindjárt, mindjárt – nyugtatott, közben suttogva artikulálta a betűket, mintha így gyorsabban találta volna meg őket a klaviatúrán.

– Csak tájékoztatom a dékán urat, mégse mástól tudja meg a legfrissebbeket.

A következő pillanatban hanyatt vágta magát a fotelban, szemüvege szárát jobbjával időről időre megpörgette, baljával végigsimította deresedő bajuszát, majd belekezdett a szónoklatába.

– Gazemberek ezek, Marcikám, de most ezt hagyjuk a csudába! A dolog mély emberi vonatkozásait nem kell neked magyarázzam, akinek ilyenkor van mibe kapaszkodnod, mint olyan. Na de Alex édesanyjának mit mondhatok? Hogy a fia az egyik legjobb emberem volt, amikor kellett, tettük a dolgunkat kutatásban, tehetséggondozásban, terepi méréskor, külföldön és idehaza? A magam súlyával támogattam mindenben, toltam előre a ranglétrán, s próbáltam neki annyi munkát adni, hogy le ne falcoljon külföldre. Tudod! Szinte minden évben hívták valahová, de mindig idejében léptem egyet, nehogy elveszítsük. A vízügyi ágazat egyik legnagyobb karakterévé nőtte volna ki magát pár év alatt…

Nyilván ezeknek – lefelé mutatott a helyszínelőkre – mostantól mindannyian gyanúsak leszünk. Már arra sincs időnk, hogy főbb vonalakban egyeztessük a vallomásunkat, de kérlek, járd körbe az embereket, nyugtassuk a kedélyeket. Nehogy valaki vagdalkozni kezdjen, hogy ez, az, amaz meg ilyesmi. Jó, Marci? Ennek a gyalázatos gyilkosságnak számos kulcsa lehet, a jövőnket alapvetően megváltoztathatja. Nem szabad hagynunk, hogy amit szívós munkával felépítettünk az elmúlt húsz évben, az most percek alatt összedőljön.

Utolsó mondata közben megszólalt a telefonja.

– Itt Fenyő Pál.

Rövid hallgatás után felcsattant.

– Figyeljen ide, nálunk ezeket a dolgokat a feleségem intézi. Tűzvész, árvíz, gátszakadás, és hí a haza, akkor ott a helyem, de a pénzügyek a feleségemre tartoznak. A múltkor levettem ezer forintot a bankkártyámról, és máris hívott, hogy mi történt. Érti?

Nem tudom, értette-e a vonal túlsó végén hallgató, vélhetően ügynöki munkát végző egyén, de ezt már nem vártam meg, mert Pál a szemével jelezte, hogy menjek a kollégákhoz, ahogy megbeszéltük.

Füge higgadtsága azt sugallta, vele ráérek a végén beszélni, pedig a legrészletesebb helyzetértékelésre tőle számíthattam volna. Boriszék szobájába nyitottam be. Kristóf és Borisz is a gépénél ült, Kati még nem ért be.

– Tudunk már valamit? – fordult felém Borisz. Nem ez volt a valódi neve, ördögi programozói képessége és gyorsasága, valamint a klaviatúra verése közben a kezében pörgetett ceruza ragasztotta rá a James Bond-filmből ismert karakter nevét.

– Még semmit. A főnök kérte, hogy nyugtassak meg mindenkit, higgadtan nyilatkozzunk a rendőröknek. Senkit ne tüntessünk fel rossz színben, ne vagdalkozzunk stb.

– Okés.

– Ha gondolod, egy kicsit magunk is utánamehetünk a dolgoknak…

– Hogyan?

– Úgy emlékszem, tudsz az egyetemi rendszeren kívül is netezni. IP-cím meg ilyesmi.

– Ja.

– Nézz utána Alex dán kapcsolatainak. Amikor meglátogattuk tavaly, elég különös figurák mozogtak körülötte. Fehér ember nem nagyon volt köztük.

(Pál egyszer késő este bejött a szobámba, kényelmesen elhelyezkedett velem szemben, s így szólt: „Te Marci, mintha ez a Barack fekete lenne! Jól látom?")

– Neveket tudsz?

– Nem, sajnos. De volt kínai, indiai, amerikai, egy-két éves kutatói ösztöndíjjal mind.

– Kati többüket is ismeri – tolta föl jelentőségteljesen Kristóf a szemüvegét.

– Katit hagyjuk ki ebből. Érzelmi alapon…

– Sziasztok! – lépett be Kati kisírt szemmel. – Borzasztó ez az egész! Miért a legjobbak mennek el idő előtt? – szipogta, majd felkapott egy vizespalackot, és megöntözte a sarokban álló fikuszt. Amíg háttal állt, Borisz intett, hogy intézi a dolgot. Szép csendben kiléptem a szobából. Negyed nyolc volt. Olyan fáradtnak éreztem magam a dupla kávé ellenére, mintha délután három óra lenne. Lenéztem a csigalépcsőn, épp két férfi nyomult fölfelé. Farmernadrágot, pólót és zakót viseltek mindketten. Régóta figyelem, valahogy minden szakmának megvan a maga stílusa. Bár lépre is mehetünk, merthogy a civilben színházba látogató szerzetesek is kedvelik a fenti összeállítást. Nyilván ez a két fickó nem szerzetes, hanem nyomozó volt.

– Jó reggelt! – köszöntöttek. – Összetoborozná, kérem, a kollégákat?

– Természetesen – válaszoltam végtelenül szervilisen. Én még ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik fél a rendőröktől.

– Hol gyűljünk össze?

– A professzor úr azt mondta, menjünk a szobájába.

– Rendben, szólok mindenkinek.

Az összes szobába bekopogtam, az alagsorban dolgozóknak leszóltam telefonon.

Pár perc múlva körben ültünk vagy álltunk Pálnál.

– Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: Kárász Viktor vagyok, a BRFK gyilkossági csoportjának munkatársa, kollégám Péntek Sándor. Röviden tájékoztatjuk önöket a tényállásról, majd egyesével kihallgatjuk mindannyiukat. Kérem, hogy amit majd most ismertetünk, azt teljes diszkrécióval kezeljék, a nyomozás érdekeire való tekintettel. Ha kérhetem, a hozzátartozóiknak is csak a legszűkebb tényeket említsék. Dr. Bajcsy Alex harminchárom éves budapesti lakost tegnap este 18 óra 43 perckor holtan találta Petykovics Alajos a központi épület alagsori laboratóriumának úgynevezett üvegcsatornájában. A halál fulladás következtében állt be, maximum két órával a holttest felfedezése előtt. A nyomokból egyértelműen látjuk, gyilkosság történt. Felderítjük az áldozat kapcsolati hálóját, próbáljuk felrajzolni a lehetséges indítékok sorát. Mivel tudomásunk szerint…

Ketten léptek a szobába, halk köszönések és szabadkozások után tétován megálltak az ajtóban. Egyikük Alma, aki vendégkutatóként töltött itt egy évet, másikuk Áron, Pál jobbkeze, legnagyobb reményű tudósunk.

Kárász nyomozó gondterhelten folytatta.

– Tudomásunk szerint dr. Bajcsynak kiterjedt nemzetközi kapcsolatai voltak,