Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Elsők és utolsók
Elsők és utolsók
Elsők és utolsók
Ebook489 pages9 hours

Elsők és utolsók

Rating: 0 out of 5 stars

()

Read preview

About this ebook

Aki ismeri és szereti Ljudmila Ulickaja regényeit,válogatott elbeszélései kötetében is megtalálja mindazt, ami a világhírű orosz írónő művészi világát jellemzi: a fordulatos, helyenként bizarr cselekményt, a meghökkentőegyéni sorsokat, a szövevényes családi viszonyokat, acsipkeszerűen míves környezetábrázolást, a finom irodalmiés kultúratörténeti párhuzamokat. Az elbeszélések hőseiátfogják az egész orosz társadalmat a félkegyelműkoldustól a társadalmi kiváltságokat élvező, magasankvalifikált értelmiségiig, a világra eszmélő kisgyerektőla haldokló aggastyánig, az apácalelkületű elvált nőtől aszenvedélyes szerelemre vágyó, magányos homoszexuálisig. A történetek együttérzést váltanak ki vagy ironikusak, könnyeket fakasztanak vagy nevetésre ingerelnek, de sosemakarják megmondani az ,,igazságot"": a szerző az értelmezéstaz olvasóra bízza. Ljudmila Ulickaja, a ,,szoknyás Csehov"",a csak rá jellemző stílusával, egyéni látásmódjávalegyetemessége mellett a kisprózájában is a legnemesebb orosz irodalmi hagyományok folytatója. 
LanguageMagyar
PublisherMagvető
Release dateNov 27, 2013
ISBN9789631428872
Elsők és utolsók

Read more from Ljudmila Ulickaja

Related to Elsők és utolsók

Related ebooks

Reviews for Elsők és utolsók

Rating: 0 out of 5 stars
0 ratings

0 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Elsők és utolsók - Ljudmila Ulickaja

    Ljudmila Ulickaja

    Elsők és utolsók

    Válogatott elbeszélések

    Fordította

    Goretity József


    Magvető

    Budapest

    A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

    Людмила Улицкая: Рассказы (авторский сборник).

    (Бедные родственники, Девочки és Первые и последние c. fejezetek)

    Издательство «Эксмо», Москва, 2007

    Published by arrangement with ELKOST Intl. Literary Agency

    All short stories © by Ljudmila Ulickaja

    © Ljudmila Ulickaja, 2007

    Hungarian translation © Goretity József, 2010

    Magvető

    Könyvkiadó és Kereskedelmi KFT.

    Honlap: www.magveto.hu

    E-mail: magveto@lira.hu

    Felelős kiadó Morcsányi Géza

    Felelős szerkesztő Péczely Dóra

    A címlap Szilágyi Lenke fotójának

    felhasználásával készült

    A kötetet Pintér József tervezte

    Műszaki vezető Bezúr Györgyi

    Kiadványszám 8433

    ISBN 978-963-14-2887-2

    Szegény rokonok

    Boldogok

    Berta és Matiasz minden vasárnap elindultak a fiukhoz. Berta csinált szendvicseket, megtöltötte teával a termoszt, és papírspárgával gondosan összekötözött egy ágseprűt. Minden eshetőségre magához vett egy befőttes üveget is, és mindent belerakott a táskájába, amelyet Matiasz reparált meg. Matiasz feladta rá a kabátot vagy az esőköpenyt vagy a blézert, és elindultak a piacra virágot venni. Aztán a villamosmegállóban hosszasan várták a ritkán járó villamost.

    Az évek múltával Matiasz egyre zömökebbé vált, és egyre inkább kezdett egy mahagóniszekrényre hasonlítani; vöröses szőrzetére sötét rózsaszín arcbőréből és csupa szeplő karjából lehetett következtetni. Úgy tűnt, Berta valaha ugyanolyan magas volt, mint ő, most azonban egy fél fejjel föléje magasodott. Férjével ellentétben az évek múlásával valahogy ő kevésbé mutatkozott csúnyának. Hosszú szálú, puha bajuszkája, amely fiatal korában elcsúfította, habár mostanra egészen elburjánzott, mégsem volt olyan feltűnő megöregedett arcán.

    Sokáig zötyögtek a villamoson, amelyen az évszaktól függően vagy hőség volt, vagy hideg, de a levegő mindig fülledt. Mozdulatlanul ültek – mindig átadták nekik a helyet. Különben már akkor is átadták nekik a helyet, amikor összeházasodtak.

    Az út ellentmondást nem tűrően egy téglakerítéshez vitte, bevezette egy árkád alá, és otthagyta őket egy takaros, szomorú ösvényen, amelynek mindkét oldalán, a zöld fűben vagy a hóban vagy a nyirkos, finom ködben régi ismerőseik várták őket: Iszaak Bencionovics Galperin élénk kis kék szemével, a naplemente színét idéző, málnaszínű arcával és kékes kopaszságával; a felesége, Faina Lvovna, egy takarékos asszonyság, szorosan összezárt szájjal és reszkető kézzel; Ivan Mitrofanovics Szemerko mérnökezredes, akinek olyan széles válla van, mint Ilja Muromecnek, kitűnően gitározik és énekel, és még olyan fiatal, szegény; aztán halványan kivehető nagymamájával és nagypapájával együtt a kétéves és két hónapos Borenyka Mednyikov; a nem túl szimpatikus Kraft család, mindannyian tagbaszakadtak, nehézkesek, fehérek, és cikornyás, szabályos gót betűkkel adnak hírt magukról; a rendkívül udvarias két öreg Rabinovics, akiknek egymásra rímel a nevük – Haja Rafailovna és Haim Gabriilovics –, örökre összeölelkezve, világosszürke, öregségükre egyformán megritkult hajjal, mindketten aszottak, könnyedek, szinte ünnepi hangulatban, és értetlenséggel töltve el annak a csodának szemtanúit, hogy egy és ugyanazon a napon távoztak el…

    A kanyar után az ösvény összeszűkült, és egyenesen a fiukhoz vitte őket. A hétéves és négy hónapos Vovocska Lévi ugyanazzal a mosollyal várta őket, amelyet sok évvel ezelőtt mintha éppen erre az alkalomra választott volna: széthúzott ajakkal, elővillantva szögletes tejfogait, amelyek között az egyik éppen kihullott fog helye sötétlett.

    Kedves, pufók arcának többi részlete, bosszút állva azért, hogy a fényképezéskor nem ők kerültek előtérbe, észrevétlenül elsikkadtak és elillantak, egyszer s mindenkorra ezt az egyetlen mosolyt hagyva meg számtalan arcrezdülései közül.

    Berta elővette az ágseprűt, kioldotta rajta a csomót, négyrét hajtotta az újságpapírt, amelybe be volt tekerve, Matiasz pedig lesöpörte az ágsöprűvel a port vagy a havat a rikító zöld padról. Berta ráterítette a padra az újságpapírt, és leült. Mindketten pihentek egy kicsit, aztán ügyesen, nem kapkodva, de mégis gyorsan, mint jó gazdák, rendbe szedték ezt a lakhelyet.

    Berta szalvétát terített egy kis szögletes asztalkára, teát töltött a síkos, műanyag termosztetőkbe, egymás tetejére rakta a megszólalásig egyforma két szendvicset. Ez volt az ő heti rendszeres családi lakomájuk, amely a hosszú évek alatt a gallyseprű kicsomagolásával kezdődő és a termosztetők visszatekerésével végződő szertartás legfontosabb részévé vált.

    A közös emlékekkel terhes, mély hallgatást nem törte meg egyetlen elejtett szó sem; a szavak számára más órák és más évek voltak fenntartva. Miután szertartásuk véget ért, a frissen felmosott padló és a kiszellőztetett szobák illatát hagyva maguk mögött, elindultak hazafelé.

    Otthon, az ebédhez Matiasz megitta szokásos vasárnapi fél üveg vodkáját.

    Háromszor töltötte teli magának a nagy, durva metszésű ezüstpoharat, amelyet Berta apja húsvétkor használt, és Berta háromszor sóhajtott mélyen, mint egy jámbor tehén, aki más választ nem is tudott adni. Aztán kivitte az edényeket a konyhába, különleges módszerrel – szappannal és szalmiákszesszel – elmosogatta őket, egy régi, tiszta konyharuhával eltörölgetett, aztán mindketten lefeküdtek a magas hitvesi ágyra.

    – Jaj, te öreg – suttogta Berta, és súlyos szemhéját apró szemére csukta.

    – Semmi baj, semmi baj – dörmögte az öreg, és bal karjával erősen, határozottan maga felé fordította a hátát mutató feleségét.

    A szokásos vasárnapi álmukat álmodták, szokásos ebéd utáni álmuk egyikét; a legboldogabb álmok voltak ezek az alatt a nyolc év alatt, amikor még hármasban éltek… Az álom egykor valóság volt, mégpedig azóta az egész életüket gyökeresen megváltoztató emlékezetes nap óta, hogy Berta, kellemetlen gondolatoktól gyötörten, feszülő mellekkel és egyéb tünetekkel elindult a nőgyógyászhoz, anélkül, hogy a férjének egy szót is szólt volna. Az idős doktornő, Berta barátnőjének nővére hosszasan nyaggatta, és nyomogatta a melleit, majd néhány szégyentelen orvosi kérdés után azt mondta:

    – Berta, te terhes vagy, mégpedig előrehaladott állapotban.

    Berta anélkül, hogy a melltartóját visszavette volna, leült egy székre, és öreges arcát ráncokba gyűrte a sírás. Hatalmas könnyei gyorsan végigsiklottak a ráncokon, csak a bajuszkájánál lassultak le, és hideg cseppekben hullottak tömpe, fekete bimbókkal ékeskedő nagy, fehér mellére.

    Matiasz csodálkozva nézett rá, amikor elmondta neki – a férfi már tudta régen, mert az első felesége négyszer is szült, mindannyiszor kislányt, akiknek a füstje azonban már réges-rég szétoszlott Lengyelország sápadt földjei fölött. Az asszony hallgatását a maga módján értette, és – mit is lehetne itt mondani – semmiképpen sem gondolta, hogy az asszony eddig nem tudta.

    – Én negyvenhét vagyok, te meg mindjárt hatvan leszel.

    Az öreg csak megvonta a vállát, és kedvesen azt mondta:

    – Szóval, akkor nekünk, két vén bolondnak, öregségünkre lesz gyerekünk.

    Sokáig nem tudtak nevet választani a kisfiuknak, ezért kéthónapos koráig „Ingelé-nek, jiddisül „Fiú-nak nevezték.

    – Helyesen tennénk, ha Iszaaknak hívnánk – vélte Matiasz.

    – Nem, manapság már nem adnak ilyen nevet a gyerekeknek. Jobb lenne, ha inkább Jakov lenne, az apám emlékére.

    – Hívhatnánk Jehudának is, hiszen vörös.

    – Ne beszélj hülyeségeket. A gyerek tényleg nagyon szép, de attól még nem hívhatjuk Szolomonnak.

    Végül Vlagyimirnak nevezték el. Vovocska lett – hallgatag, mint Matiasz, és szelíd, mint Berta.

    Amikor betöltötte az ötödik évét, az apja elkezdte tanítani arra, amire őt is tanították ebben az életkorában. A kisfiú három nap alatt megtanulta a csupa egyforma, bütykös hangyabetűket, aztán egy hét múlva elkezdte olvasni a könyvet, amelyet az apja is egész életén át olvasott – jobbról balra. Egy hónap múlva pedig könnyedén olvasta már az orosz könyveket is. Berta kiment a konyhába, és csüggedten mosogatta az edényeit.

    – Jaj, micsoda gyerek! Micsoda gyerek!

    Rajongott a fiúért, időnként azonban hideg hullám, olyasféle, mint amilyen télen behúz a beragasztott ablakkeret résén, és mint jeges tű, éri az ember felhevült kezét, legyintette meg a szívét.

    Mosogatta az edényeket, felverte a tejszínhabot, olyanra, amilyenre a szomszédasszonyoknak sosem sikerült, sütötte a süteményeket és kavarta a pástétomokat. Kissé bele is habarodott az ételreceptekbe, és teljesen elfelejtette a szegényes puliszkát, amely szétterül az alumíniumedény alján, a híg, zöld színű scsít, amit fiatal, csípős csalánból főzött, amelyet annak a kétszintes, omladozó háznak a hátsó udvarán szedett, amelyben előbb negyvennyolc, a háború végén pedig nyolcvan örökké éhes, beteg és piszkos kölyök lakott. Elfelejtette a kisfiúk tüskés, kékesen világító fejét, védtelenül elálló, csupasz fülét, meg a kislányok soványan kiálló kulcscsontját és kéken kidagadó nyaki erét. Az ezek iránt a gyerekek iránt érzett heves szeretete most fénynyalábként ömlött Vovocskára.

    Minden napját bearanyozta a vörös hajú, pufók kisfiú közelsége, gyakran megérintette, hogy meggyőződjön róla, valóban ott van mellette. A kisfiú üvöltött, amikor fürdette, Berta pedig elragadtatottan szemlélgette aránytalanul nagy lábát és kis pöcörőjét.

    Amikor a kisfiú nagyobb lett, Berta ugyanilyen elragadtatással figyelte, ahogyan játszik, és ez a játék hasonlatos volt az igazi, unalmas munkához: tarka csíkokból órákon át kis szőnyegeket szőtt, és ügyesen összeillesztgette őket. Matiasz, aki Párizsban kitanult varsói szabómester volt, egy zártkörű szalonban dolgozott, ő hozta a fiának a szövetdarabokat. Ő segített csíkokra is szabdalni őket…

    Berta tartott a lelkében mértéktelenül nagyra duzzadó szeretettől, még egy kicsit tán bűnnek is gondolta. Mivel nem volt hajlama az önelemzésre, érzéseit nem tudta szavakba önteni, ezért úgy élt, hogy ezt inkább elkerülje.

    Matiasz hazajött a munkából, megebédelt, és leült a díványra. Vovocska melléje kucorodott: olyan volt, mint egy kiscipó, amit a maradék tésztából sütöttek, a nagy, vörösre sült cipó mellett. Olvastak, beszélgettek, Berta pedig babonásan kivonult a konyhába, hogy elmossa az amúgy is ragyogó edényeket…

    Álmában könnyedén lépett be a múltjába, mintha csak a szomszéd szobába, könnyedén is mozgott benne, és boldogan szívta ugyanazt a levegőt, mint a fia. A férje, a Sztálin-bajuszos Matiasz csak néma résztvevő volt, mint a dekoráció legfőbb eleme. Ezek az álmok egy sokszor látott, narkotikus varázzsal vonzó előadáshoz hasonlítottak, amely már hosszú-hosszú ideje tartott, és mindig egy negyed órával az előtt ért véget, hogy Berta a karjában hozta volna be az udvarról Vovocskát, aki sápadt volt, a nyakán friss karcolás, annak a reggeli ténykedésnek a nyoma, hogy összefabrikáljon egy repülőmodellt – ez váltotta fel a kis szőnyegek szövését és bonyolult összeillesztgetését. Csíkos ingnyaka ki volt gombolva, és a nyakán, amely teljesen szabadon maradt és megnyúlt hátracsukló fejétől, egyetlen ér sem lüktetett.

    Minden egy pillanat alatt zajlott le, és egy rossz plakátra emlékeztetett: a nagy, piros-kék pettyes labda kigurult az út közepére, utána, mintha csúzliból lőtték volna ki, kirohant a kisfiú, és már csak annak az autónak a fékcsikorgása hallatszott, amelyik tán az egyetlen volt ott, vasárnap reggel az úton. A labda még folytatta lusta gurulását, még átvágott a teherautó előtt, majd elveszítette a mozgás iránt minden érdeklődését, a kisfiú viszont karját szétvetve hanyatt feküdt, mozdulatlanul, még teljesen egészségesen, anélkül, hogy friss vérének egyetlen cseppje is kifolyt volna, a vér még lüktetett az ujjbegyeiben, de a fiú már visszafordíthatatlanul halott volt.

    Matiasz a kis falitükör előtt állt, borotvahabos képpel, felszegett állal, és jobb kezében a súlyos borotvakéssel éppen a nyakán lévő macerás helyet méregette…

    …A két öreg este hét órakor ébredt. Berta belebújtatta sovány, hamuszínű lábát a bolyhos papucsba, és kiment, hogy feltegye a teavizet. Ültek a kerek asztalnál, amely mint a furnérlap, olyan kemény terítővel volt leterítve. Az asztal közepén ünnepélyes pózban ott terpeszkedett a kredencből kivett kínáló tál, házi készítésű mézes süteménnyel. Matiasz háta mögött, a sarokban gyerekszék állt, amelynek támláján tizenöt éve ott lógott egy kis barna kabátka, amelyet Matiasz maga alakított át a saját kabátjából. A bal válla, az, amelyik az ablak felé esett, erősen kifakult, de most, az esti villanyfényben ez nem látszott.

    – Hát, akkor osszál – mondta Berta, és a szemüvegéért nyúlt. Matiasz keverni kezdte a kártyát.

    Szegény rokonok

    Huszonegyedikén, ha nem vasárnapra esett, az ebéd és a teázás közötti holtidőben Anna Markovnánál megjelent a másod-unokanővére, Ászja Safran. Ha huszonegyedike vasárnapra esett, amikor összegyűlt az egész család, akkor Ászja huszonkettedikén, hétfőn érkezett, mert restellte a szegénységét és a gyengeelméjűségét.

    Négy óra tájban becsöngetett, és egy kis idő múlva már hallotta is a lakás mélyéből felhangzó súlyos lépteket meg az értelmetlen „Ki az?" kérdést, mert Anna Markovnának az ajtón túli bárgyú vihogásból meg a dátumból tudnia kellett, hogy Ászja jött meg.

    „Én vagyok az, Ányecska, errefelé jártam, gondoltam, benézek, hátha itthon vagy…" – mondta

    fölöslegesen és álszenten Ászja, miközben megcsókolta Ányecska telt arcát, és továbbra sem hagyta abba a vihogást… mert a napnál is világosabb volt, hogy ő jött, Ászja, a szegény rokon a havi apanázsáért.

    Valaha egy osztályba jártak a gimnáziumban, ugyanolyan szürkéskék egyenruhát viseltek, amelyet Kaluga legjobb szabójánál varrattak, és feszülő mellükön ugyanaz az SZKLG feliratú gimnáziumi jelvény díszelgett, amely sok évvel megelőzte a betűszavak általános elterjedését. Ugyanakkor ezek az azsúros betűk az L és a G előtt – amelyek az elkövetkező idők szellemében jelenthették volna azt is, hogy „lenszövő vagy „gépészeti – nem a „szovjet és a „kommunista rövidítései voltak, hanem együttesen Szalova Kalugai Leánygimnáziumát jelölték, amely, mivel magániskola volt, megengedhette magának, hogy akkora arányban fogadjon be gazdag zsidó lányokat a növendékei közé, amekkorát a kisszámú kalugai zsidó közösség el tudott látni ebben a teljesen orosz és félig-meddig falusias városkában, az űrkutatás eljövendő fővárosában, amelynek utcáin akkoriban még szemtelen kecskék kóboroltak.

    Ányecska kitűnő tanuló volt, vastag copfját a vállán előrevetve hordta; füzeteiben az utolsó oldal nem különbözött az elsőtől, amelyet míg különösen szépen és igyekezettel írnak. Ászja nem volt olyan buzgó, mint Ánya: a francia igék, az évszámok végtelen sora és a teorémák szépséges haszontalanságai berepültek az egyik fülén, amelyet félig eltakartak loknis, huncutul kunkorodó szőke fürtjei, és amíg vékonyra hegyezett ceruzájával az aljas történelemtanár, Szemjon Afanaszjevics karikatúráját rajzolgatta, ki is repültek a másikon. Ászja élénk, vidám, csodálatos kisasszony volt, de erre Anna Markovnán kívül senki sem emlékezett…

    Az ízléstelenül kikent-kifent, enyhén remegő fejű Ászja levetette az Anna Markovnától kapott barackszínű kabátját, amelyre Ászja fekete selyemszalagokat aggatott; Anna Markovna egész életében neki adta régi holmiját, és már rég beletörődött abba, hogy féltve őrzött ruhadarabjait Ászja milyen ügyesen, néha dorongkeze egyetlen mozdulatával változtatta át egy hibbant nő hacukájává. A fekete szalagok itt-ott leváltak, összehurkolódtak és összegubancolódtak, és az egész együttesen egy ügyesen kifundált álarcosbáli jelmezre emlékeztetett.

    Zöld svájcisapkája alól fekete rojtszerűség, valami se fátyol, se frufru lógott a homlokába, ajkát pedig állandóan félszeg mosolyra húzta, amely bármely pillanatban eltűnhetett, vagy behízelgő vigyorgássá fejlődhetett.

    – Kerülj beljebb, Ászja – tessékelte be udvariasan és patetikusan Anna Markovna az étkezőbe. A kárpitozott heverőn Grigorij Venyiaminovics, Anna Markovna férje heverészett. Nem érezte jól magát, hamarabb hazajött az egyetemről, és ragyogó szövettani kurzusának előadását ráhagyta értelmes, de meglehetősen nemtörődöm tanársegédjére.

    Amint Ászját meglátta, fanyarul elnevette magát, megkérdezte tőle, hogy van, és meg sem várva a válaszát, átment az étkezővel szomszédos hálóba, és magára csukta a dupla üvegajtót.

    – Grisa nem érzi jól magát – magyarázta Anna Markovna azt is, hogy a férje napközben itthon van, meg azt is, hogy most hirtelen eltűnt.

    – Csak egy pillanatra ugrottam be hozzád, Ányecska. A Petrovszkij passzázsba kínai termoszok érkeztek. Vettem belőlük néhányat – hazudta. – Nagyon szépek. Madarasak. Ne vegyek neked is?

    – Nem, köszönöm. Van egy, és hála istennek, arra sincs szükségem. – Az ő fejében a termosz a beteglátogatással kapcsolódott össze, nem a városon kívülre tett kirándulásokkal.

    – És hogy van Irocska? – kérdezte Ászja az unokájáról.

    Nem kellett minden alkalommal új kérdéseket kiagyalnia, végig kérdezte az összes családtagot, és Anna Markovna általában röviden válaszolt, csak néha ragadtatta el magát, és szőtte bele válaszaiba azokat a részleteket, amelyeket fontosabb vendégek számára tartogatott. Most azonban mindjárt az első kérdés nagyon is helyénvaló volt, mert Irocska tegnap bejelentette, hogy férjhez megy, és ez az egész családot, amely nem volt rá felkészülve, felizgatta és egy kicsit el is szomorította. Éppen ezért Anna Markovna elég részletesen kezdett el beszélni erről az eseményről, miközben gondosan két oszlopba szedte érveit és ellenérveit.

    – A fiú rendes, még az iskolában összebarátkoztak, ő is másodéves, a repülési főiskolán, jól tanul, külsőre semmi különös, csak rettenetes langaléta, sovány, ész nélkül szerelmes Irkába, naponta vagy ötször felhívja, muzikális, zenét sose tanult, de bejött, leült a zongorához, és hallás után gyönyörűen lejátszott bármilyen dallamot. A családja, szóval, érted… – Ászja megértőn bólogatott – nagyon egyszerű. Az apja házmester, rokkant. Azt beszélik, iszik is. – E szavaknál Ászja nagyon is helyénvalóan felvihogott, Anna Markovna pedig így folytatta: – Az anyja viszont nagyon tisztességes asszony. Nagyon tiszteletreméltó. Négy gyereke van, a két idősebb fiú a főiskolán tanul, a két kisebb, egy kisfiú meg egy kislány, ikrek, bűbájosak… – Anna Markovna számára kivétel nélkül minden gyerek bűbájos volt. – Láttam őket: tiszták, takarosak, jól neveltek. Szerjozska anyját régóta ismerem, Irka iskolájában dolgozott titkárnőként. Mindenesetre semmi rosszat se tudok róla mondani. A fiú persze még nagyon fiatal, se tanyája, se hazája, még sokáig kell mindkettejüket támogatni, de nem ez a lényeg. Grisa azt mondja, hogy külön kell költözniük. Albérletbe! Érted? De hiszen Irkának tanulnia kéne, ő meg majd ehelyett bevásárolni jár, kotyvaszt, mos, és ha még szülni is fog… otthagyja a főiskolát! Ezt sose fogom megbocsátani magamnak!

    Végre Anna Markovna észbe kapott, hogy mindezt Ászjának nem feltétlenül kell tudni. Ászja azonban élvezettel ült a fekete tölgyfa széken, kimázolt arcát a kezébe támasztotta, boldogan mosolygott, és türelmetlenül csapkodott a szempillájával, megpróbálva kivárni Anna Markovna szavai között a megfelelő pillanatot, hogy kimondhassa:

    – Ányecska, hát lakjanak énnálam!

    – Ugyan már, Ászja! – reagált komolyan Anna Markovna, amint maga elé képzelte Ászja hosszúkás szobáját a Pjatnyickaján, egy girbegurba folyosó végén, valahol a konyha mellett. Inkább valami ószeres boltja, nem pedig lakás. Mindegyik falba összevissza mindenféle méretű szöget vertek, az egyiken férfikabát, a másikon blúz, a harmadikon képeslap vagy maréknyi szárított növény. A szag elviselhetetlen, ez tényleg egy kelekótya lakása; és mindenfelé újságkupacok, mert Ászja érthetetlen szenvedélyt táplál az újságok iránt…

    Anna Markovna elnevette magát – hogy vehette akár egy pillanatig is komolyan a dolgot?

    Ászja a nevetésre engedelmesen nevetéssel válaszolt, aztán megkérdezte:

    – És miért is ne? Még spanyolfalam is van. Reggelit is csinálnék nekik. Csak hadd lakjanak ott.

    Anna Markovna csak legyintett:

    – Jól van, majd ők megoldják. Végtére is Irocskának szülei is vannak. Legalább egyszer az életben gondoljanak ki valamit, mert ez már hozzászokott – a szülők most hirtelen megfeleződtek, és már csak a vejéről volt szó, akit nem nagyon szerettek a családban –, hogy egész életében csak beleül a készbe… Gyere, teázzunk, Ászja – javasolta Anna Markovna, és kikiáltott a nyitott ajtón: – Nyina, tegye fel, kérem, a teavizet!… És nálad mi újság, Ászja? – kérdezte udvariasan, de nem túl érdeklődően.

    – Voltam tegnap Bertánál. Szeretne venni Matiasznak egy kabátot, ő meg megmakacsolta magát. Itt van náluk vendégségben Leningrádból Rája. Megmutatta az unokái fényképeit.

    – Milyen idősek? – érdeklődött Anna Markovna.

    – Az egyikük már egészen nagy, valóságos menyasszony, a másik meg tizenkét éves.

    – Még ilyet! Mikor nőttek meg ezek ennyire?

    Csak szőtték-fonták ezt a hétköznapi badarságot, Anna Markovna leereszkedően, a rokoni kötelesség teljesítésének érzésével, Ászja pedig tiszta szívvel, megfelelni igyekezve.

    Bejött Nyina, a háztartási alkalmazott, egy igazi szépség, tartós hullámmal vállra omló dús hajában, egy-egy hajcsattal a halántékán, hozta a teáskannát, és letette az alátétre.

    Innentől kezdve a hölgyek beszélgetése franciául folyt, ami elfojtott dühöt váltott ki Nyinából. Meg volt róla győződve, hogy a háziasszonya jiddisül őt szidja.

    – Ez az új háztartási alkalmazottunk. Nagyon rendes lány. Duszja unokahúga, ugyanabból a faluból való. Miután férjhez ment, küldte nekünk ajándékba – nevette el magát Anna Markovna.

    – Nagyon csinos – gyönyörködött Nyinában Ászja.

    – Igen – büszkélkedett Anna Markovna –, egy igazi orosz szépség.

    Anna Markovna könnyű kézzel rendezte el a falusi lányok, a háztartási alkalmazottai életét. Esti iskolában tanultak, ahová Anna Markovna feltétlenül beíratta őket, jártak mindenféle tanfolyamokra, aztán férjhez mentek, és ünnepekkor visszajártak vendégségbe a férjükkel és a gyerekeikkel.

    Értékes, kék színű csészéből teáztak. Valami furcsa üvegből készült, repedezettnek ható, rózsaszín tálkákba Anna Markovna pöszmételekvárt rakott, amelyet különleges recept szerint főztek, és amelyet Anna Markovna a saját találmányának tartott.

    – Jaj, de gyönyörű lekvárod van! – lelkendezett Ászja.

    – Emlékszel még a háztartási ismeretek óráinkra?

    – Hát persze, maga Ligyija Grigorjevna Szalova tartotta őket. Nekem mindig minden mindenkiénél rosszabbul sikerült – erősítette meg valami furcsa büszkeséggel Ászja.

    – Emlékszel, mindig sütöttünk neki ünnepi tortát a neve napjára… Ja, igen – kapott észbe Anna Markovna, hogy már sok időt elfecsérelt –, előkészítettem neked valamit. Van itt egy hálóing, átvarrod egy kicsit, jó erős, itt van Grisa teveszőr kesztyűje is, meg még pár apróság – hagyta el a dolog megalázó részletezését, mivel a széken egy stószban megfoltozott női alsóingek voltak összehajtogatva…

    Az ősidőkből származó, nagy teknőscsatos táska szája sietve elnyelte az egész rőfösárut, négy darab, szalvétába csomagolt süteménnyel és egy üveg ruszlival együtt. Egyórás találkozásuk a csúcspontja, aztán a végkifejlet felé közeledett. Anna Markovna felállt, bement a hálóba, zörgött bent egy kicsit a szekrénykulcsokkal, és egy perc múlva kihozta a már előkészített szürke borítékot, benne egy szivárványszínű százrubelessel – amelynek értéke persze nem annyi volt, mint manapság.

    – Ez pedig a tiéd, Ászenyka – adta át némi ünnepélyes árnyalattal a hangjában a borítékot. Ászja, aki sokkal magasabb volt Anna Markovnánál, gyermekmód elpirult és meggörnyedt, hogy az eseményhez illő látványt nyújtson: ő, a kis Ászenyka, elfogadja az ajándékot nagyobb és idősebb nővérétől. Mindkét kezével megfogta a borítékot, a dugig tömött táska behajlított csuklóján lógott, és Ászja megpróbálta egy és ugyanabban a pillanatban levenni és kinyitni a táskát, és belegyömöszölni a nagy borítékot ebbe a dugig tömött táskába…

    A látogatás véget ért. Anna Markovna kikísérte vendégét az előszobába, bizonytalan szívélyességgel megcsókolta kipingált arcát, Ászja pedig, megkönnyebbülést érezve, amely kissé lealacsonyította a másod-unokanővére iránti őszinte szeretetét és határtalan tiszteletét, majdhogynem ugrándozva szaladt le az emeletről, könnyű, vékony lábán átvágott a Dolgorukovszkaján, le a Szadovoje körútig, és pontosan negyven perc múlva már a Kosztyanszkij közben, a barátnőjénél, Maruszka Fomicsevánál volt.

    A nedves fal mellé tolt sánta asztalra kipakolta a gazdag ajándékokat. Egy pillanatig habozott, amikor a teveszőr kesztyűre került sor, de aztán azt is kirakta, a megfoltozott fehérneműs stósz alá pedig becsúsztatta a szürke borítékot.

    – Ni csak, ni csak, Ászja Szamolna, egészen elkényeztetsz – dörmögte az összekucorodott, paralízises öregasszony.

    Ászja Safran, a mi féleszű rokonunk pedig ragyogott.

    Bronyka

    Ahogyan később Anna Markovna mesélte, Szimkát még valami háború előtti betelepítési hullám hozta ebbe a moszkvai udvarba. A fuvaros lepakolta ezt a sovány, hosszú orrú nőt, akinek a harisnyája ott tekergőzött férfibakancsba bújtatott vézna lába körül, hangosan elkáromkodta magát, és elhajtott. Szimka szitkokat szórt utána, közben úgy hadonászott, mint egy szélmalom, és ott maradt az udvar közepén minden vagyonával, amely egy hatalmas, pecsétes dunyhából, két párnából és a kis Bronykából állt, aki magához szorította a kisebbik párnát, azt, amelyik rózsaszínű huzatba volt gyömöszölve, és úgy nézett ki, mint egy döglött kismalac.

    Szimka a többi lakó rosszallása közepette elfoglalta a konyha melletti kis kamrát, és miután kierőszakolta, hogy vigye mindenki a saját szobájába a kamrában tartott, leginkább lyukas lavórokból és teknőkből álló kacatját, nem váltott ki maga iránt túl nagy szimpátiát a leendő szomszédokból, a bonyolultan szerteágazó udvar egyik legrégibb épületének lakóiból.

    A hadműveletet azonban maga a házfelügyelő, ez a félkarú gazember és besúgó, Kuzmicsev irányította, úgyhogy mindenki csöndben maradt. Hogy mi haszna származott Kuzmicsevnek abból, hogy beköltöztette a kamrába Szimkát, senki sem tudta meg, de hogy nem a nő szépségéért tette, az bizonyos. Szimka nyilván alaposan átvágta, aminek, mint később kiderült, nagy mestere volt.

    Szimka felmosta a közös felmosóronggyal a kamrát – a rongyot egy igazi profi ügyességével és keménységével fogta inas kezében –, a felszáradt padlón szétterített újságok tetejére rárakta a dagadozó dunyhát, és szomszédasszonyához, Marija Vasziljevnához a következő létfontosságú kérdéssel fordult:

    – Idehallgasson, Marija Vasziljevna, és hol laknak itt egyáltalán intelligens emberek?

    Marija Vasziljevna, aki villámgyorsan felfogta e csavaros kérdés lényegét, Szimkát egyenesen Anna Markovnához irányította, és néhány perc múlva Szimka már ott is ült a fehér terítő mellett, kezében kobaltkék, aranyszegélyű csészét tartott, szegény Anna Markovna pedig, miközben együttérzőn bólogatott elegáns, ezüstös, göndör fejével, úgy, hogy hol egyik, hol másik fülcimpájában villant fel kékes lángocska, azt latolgatta, mennyit is adjon ennek a kunyerálónak, de úgy, hogy egyúttal el is hárítsa magától az egyszerű lelkületű, szemtelen teremtés mindennapos merényletét.

    A részletekre is kiterjedő egyetértés teljes volt közöttük, mivel Szimka, amint részben kiagyalt hányattatásairól mesélt, virtuózan kikerülte a valós eseményeket, és hol kitöltetlen fehér hézagot, hol cenzúrázott sötét foltot hagyott elbeszélésében, Anna Markovna pedig taktikusan nem tette fel azokat a kérdéseket, amelyek lerombolták volna az elbeszélés hozzávetőleges igazságtartalmának építményét. Hitelesnek mindössze annyi tűnt, hogy Szimka, miután eltemette a férjét, a hatalom, a vezetőség és az égiek minden eléje gördített akadályának ellenére megszökött az Amur partján elterülő, primitív Sionból.

    Nem sokkal később Szimka egy kisebb adománnyal ment el Anna Markovnától, amelyben volt minden: a petróleumfőzőtől az apró gombokig. Ugyanakkor Szimkának értésére adták, hogy ha feltétlenül szükséges, máskor is fordulhat ide segítségért, de teára nem készülnek őt meghívni. Szimkát ez teljes egészében kielégítette.

    Bármilyen furcsa is, gyorsan beilleszkedett a ház közösségi életébe. Az udvar befogadta, mert értékelte éles nyelvét és teljesen szokatlan botránykeltő képességét, amelyben volt ugyanakkor árnyalatnyi szívélyesség is, meg arra való hajlandóság is, hogy a szomszédokkal folytatott legélesebb perpatvar kellős közepén jóízűen elnevesse magát, összefonja karját a mellkasán, amelynek legpompásabb része az erős, csontos szegycsont volt – mint egy öreg tyúké –, és közben rázza a homlokán megkötött kendője szarvként meredező csücskeit.

    Karrierjében is bekövetkezett, ha nem is szárnyalás, de legalábbis emelkedés: továbbra is takarítónő maradt, de a házfelügyelőségtől először átkerült az üzemvezetéshez, aztán pedig, már közvetlenül a háború előtt, felvették az Egészségügyi Népbiztossághoz.

    Munkáját szenvedélyesen és fáradhatatlanul végezte, a munkanapját reggel hatkor, a hivatali munkájával kezdte, aztán hazaszaladt megetetni a kislányát, majd kitakarította a közös használatú helyiségek majdnem felét abban a múlt században épült, rendben tartott, szomszédos házban, amelyet mérnökök-technikusok laktak. Így sürgölődött-forgolódott hajnali öttől késő éjszakáig, és nem élt rosszabbul, mint mások.

    Szimka legmeghökkentőbb tulajdonsága mérhetetlen hiúsága volt. Eldicsekedett a felmosórongyával, amelyet a legjobb minőségű zsákvászonból készített; tavasszal, amikor kiterítette szellőzni átfoghatatlan dunyháját, úgy dagadozott a büszkeségtől, mintha a kötélen legalábbis egy cobolyprém bunda himbálózna; magasztalta elhunyt férjét, a legkülönbet a holtak között; még tulajdon fogatlanságát is úgy tekintette, mint érdekes tényt, amely ha lelkesedésre nem is, de csodálatra mindenképpen okot adhat.

    A legfőbb azonban, ami minden más ember fölé emelte, a kislánya, Bronyka volt, aki észrevétlenül nőtt, amíg hason feküdt az alagsori szoba ablakának párkányán, és egész éven át szemlélgette a változó orgonabokrot meg azoknak a kissrácoknak a változatlanul rongyos nadrágját, akik az ablak mellett futkostak el a ki tudja, hová elrepült pilincka után.

    Bronyka tényleg különleges, nem evilági lény volt, valami légies, balettos járással, és mint a húr, olyan feszes gerinccel és felszegett fejjel. Az anyja arcátlanságának nyoma sem volt benne. Vagy az emberek mellett, vagy a fejük felett nézett el. Először mindig vörös, bozontos-dús haja és alacsony, kapcsos zárójelet formázó frufruval körvonalazott homloka ötlött az emberek szemébe, és csak azután, különösen figyelmes szemlélődést követően vált láthatóvá minden egyéb szépsége, amely apró szabálytalanságokból állt össze: kicsit szabálytalan, áttetszően fehér fogsorból, kissé felhúzott felső ajakból és olyan hatalmas, világossárga szemből, hogy úgy hatott, mintha összenyomná az orrnyergét, és kiérne egészen a halántékáig. És mindehhez még valami elragadóan álmatag arckifejezés is társult, mintha csak éppen most ébredt volna fel, és megpróbálná felidézni elillanó álmát.

    A kilencszáznegyvenhétben készült iskolai csoportképen a tizenkét éves Bronyka nem néz az objektívbe. Elfordul: csak a pofija meg a füle fölé tekert copfjának vastag varkocsa látszik.

    A bontott osztályos oktatást már bevezették, de az egyenruhát még nem. A gyerekek különféleképpen vannak öltözve, de a gyakorlott szem felfedez egy közös sajátosságot: mindenki valami átvarrt, átszabott, kifordított ruhát visel.

    Különben két kislányon még régi szabású kötényke van. Bronykán meg Anna Markovna kis unokáján – Anna Markovna különben élete végéig odaadó híve maradt a világról alkotott gimnazista elképzeléseknek, amelyek mély, de kissé megkésett megbecsülést vívtak ki maguknak. Irocska a nagymama eszményeinek megfelelően fehér galléros, sötét ruhát visel, amely mintegy az eljövendő formaruhát imitálja, Bronyka pedig gyapjúkardigánt és szatén könyökvédőt. Minden gyerek kicsi, alultáplált, kövér egy sincs köztük. A cserekereskedelem tilalmának megszegése csak később, a bőségesebb, már a jegyrendszer utáni időkben vált ismertté. Bronyka félig-meddig oldalvást áll, és köténykéje nagyon is észrevehetően kidomborodik.

    Beköltözésük után két évvel, a hetedik osztályban Bronykát szégyenletesen kicsapták az iskolából, majdhogynem terhessége utolsó hónapjában. Bármilyen nevetséges is, Bronyka terhességét az osztályfőnöke, Klavgyija Dmitrijevna, egy vénlány, aki fekete, kerek tűzőfésűt viselt a feje búbján, hamarabb észrevette, mint az agyafúrt Szimka.

    Szimkát behívatták az iskolába, és tájékoztatták.

    Szimka utánajárt, és meggyőződött róla.

    Visítása és üvöltése majd’ megsüketítette a mindenhez hozzászokott Macskafalvát – így nevezték poétikusan a házudvart. A Szimka kamrájában lejátszódott jelenet hangszerelése a mindenki számára érthető orosz és a kevéssé ismert jiddis nyelvű szitkozódásokon kívül magában foglalta az összes létező „á-á-ra, „ó-ó-ra és „ú-ú"-ra alkotott hangeffektust, az üvegedény-csörömpölést és a fémedénykongást, valamint a bútordarab-recsegést és a pofoncsattanást.

    Az igazság kedvéért meg kell említenünk, hogy Bronyka semmiféle hangot nem adott ki, ami végül is olyannyira nyugtalanítani kezdte a szomszédokat, hogy betörtek a kamrába, Szimkát nyakon öntötték vízzel, kivezették a falfehér és teljesen érzéketlenné vált Bronykát, aztán egyesével és kórusban bizonygatni kezdték Szimkának, hogy ez mindennapos dolog, bárkivel megeshet, és emiatt nem kell így bánkódnia.

    Anna Markovna, aki önfeláldozóan vállalkozott a lánya helyettesítésére – akinek már az iskola megközelítésétől is hányingere volt –, és részt vett a nevezetes, heves vitától terhes szülői munkaközösségi gyűlésen, az unokája, Irocska kérdésére szárazon csak azt válaszolta, hogy Bronykának babája lesz, és nem fog többé iskolába járni. Mindeközben Anna Markovna olyannyira összeszorította az ajkát, hogy világos volt: Bronyka életrajzának pikáns részleteiről nem fog tájékoztatást adni.

    Bronyka a terhesség hátralévő ideje alatt ki se lépett a kamrából, amikor azonban a gyermek megszületett, mintha mi sem történt volna, kivitte sétálni. Állt az előkertben, kicsit balra a feljárótól, kezében a gyermekkel, és a sétájuk pontosan másfél óráig tartott.

    Eleinte a szomszéd gyerekek megpróbálták kinyilvánítani véleményüket a történtekkel kapcsolatban, meg mindenféle ajánlatokat tettek, amelyek a padlás vagy a fészer közös meglátogatását célozták, de Bronyka csak rájuk emelte áttetsző szemét, szégyentelenül és leereszkedően mosolygott, és még csak válaszra sem méltatta őket. Korábban is hallgatag, zárkózott és a maga módján független volt, most azonban már az anyjával sem beszélt.

    Szimkának ez külön megpróbáltatást jelentett. Sokáig faggatta, ki áldotta meg örökössel. Lelke mélyén azt a megkönnyebbülésnek vélt változatot dédelgette, hogy a lányát megerőszakolták. Bronyka azonban hallgatott, mint egy kőszikla, és a zavar legkisebb jelét sem mutatta. Szimkát egészen feldühítette, de Bronykának ezt a bizonyos mértékig gyengeelméjűségre valló nyugalmát semmi sem rendíthette meg. Arckifejezését akár még boldognak is lehetett volna nevezni.

    A gyermek születése és az ismeretlenség homályában maradt apaság kérdése egyáltalán nem kezdte ki Szimka hiúságát. A kisfiú, akit Jurocskának neveztek el, egészen más fajtát képviselt: sötét bőrű és szürke szemű volt, és Szimka, miközben gyönyörködött kedves, formás alakjában, egyre szemlélgette a vonásait, hátha elkap bennük valami hasonlóságot. Hogy kivel? Ki tudja…

    Bronyka viselkedése a gyermek születéséig is, meg azután is feddhetetlen volt. Korábban sem ténfergett a kapualjakban vagy a padlásokon, nem leskelődött be a galambdúcokba azok után a serény srácok után, akik hátrafelé fordított silddel hordták a sapkájukat, most pedig, amióta megvolt a gyerek, balettos járásával szinte repült a boltba, ha az anyja elküldte valamiért, és szinte futott hazafelé, mert félt egyetlen percre is a személyes felügyelete nélkül hagyni a babát. Esténként általában a kis odúban, az ágyon ült, és ha éppen nem szoptatta, akkor egyszerűen csak gyönyörködve elnézegette alvó kisfiát.

    Szimka, aki bogaras együttérzéssel mégiscsak felfogta a lánya magányosságát, megpróbálta elzavarni otthonról: mennél inkább vendégségbe, a barátnőidhez! De Bronyka csak megvonta a vállát, és maradt. Azok a kislányok, akikkel nemrégiben még a hetedik osztályba járt, a szörnyülködéstől kikerekedő szemmel néztek rá, és egyáltalán nem mutattak hajlandóságot arra, hogy tartsák vele a kapcsolatot. Csak a merész Ira ment oda egyszer a gyermekét sétáltató Bronykához, és kérte, hadd nézze meg a kicsit. Bronyka félrehajtotta kisfia arcáról a takarót, és egykori osztálytársnője így lelkendezett:

    – Ez igen! Milyen kis aranyos!

    Aztán elment, és zavarosan bár, de azon kezdett gondolkodni, hogy az esemény minden szörnyűséges szégyenletessége mellett is a kisbaba nagyon aranyos, Bronyka pedig most már egy sokkal komolyabb világhoz tartozik, mint az, amelyikben a háromszögek azonosságának tételei, a diákbizottsági választások és a szekrényugrás a fontosak. A maga tizennégy éves korához képest, figyelembe véve a korszak általános zabolátlanságát, Ira nem volt buta lány, habár Bronykával barátkoznia egyszerűen „nem volt miért".

    Abban az időben, amikor Jurocska járni kezdett, és elkezdte gügyögni a maga „mamá-ját és „babá-ját, kiderült, hogy Bronyka megint jócskán teherben van. Szimka most nem csapott botrányt, viszont szigorú nyomozásba kezdett. Odáig alacsonyodott, hogy még Marija Vasziljevnát is kifaggatta, nem jár-e valaki Bronykához, amíg ő, Szimka dolgozni van. A szomszédasszonyok a konyhai tanácskozáson minden oldalról meghányva-vetve és elítélve Bronyka viselkedését, mégiscsak kénytelenek voltak egyöntetűen elismerni, hogy Bronyka nem engedett be magához férfiakat. Legalábbis senki sem tudta rajtakapni. És mindeközben olyan csendesen és szerényen viselkedett, olyan alázatosan és közönyösen fogadta az őt illető bármilyen szavakat is, hogy a szomszédok már nem is akartak beszélni vele. Talán még sajnálták is.

    Akárhogyan is volt, megszületett a második kisfiú is, pontosan ugyanolyan, mint az első, sötét bőrű, fekete hajú, kerek, szürke szemű. Bronyka pedig ahelyett, hogy a haját tépte volna, egészen boldog volt, játszott a gyermekeivel, mint egy fiatal macska a kölykeivel, és szoptatta a kisebbet, amit időnként a nagyobbiktól sem tagadott meg. Ez okos kisfiú volt, és miután kisöccse után kiszopta a maradék tejet, azt mondta, „Köszönöm".

    Kisöccse megszületésétől kezdve Jurocska kedvességgel viseltetett iránta, ami az évek múlásával cseppet sem változott. A gyerekek mosolygósak, aranyosak voltak, a szomszédok szerették, és amivel tudták, kényeztették őket, miközben sajnálták Szimkát és a buta Bronykát. Ki egy fánkot, ki egy süteményt nyomott a kezükbe.

    Viktor Petrovics Popov, az öreg, nyugdíjas fényképész, aki egyedül lakott egy tizennyolc négyzetméteres szobában, a legnagyobban a lakásban, néha beengedte őket magához játszani. A gyerekek leültek a földre az apró mintás szőnyegre, ő pedig fekete kartonból állatokat és bicikliket vágott ki nekik…

    Bronyka pedig újra teherbe esett. Szimka zsidó lelke, amely a diaszpóra ezeréves tüzében és vizében edződött, és kiegészült a saját kétszeres kitelepítési tapasztalatával, nem bírta elviselni ezt az ördögi kísértést: a lánya évente kihordott egy gyereket, pasasnak pedig se híre, se hamva. Szimka kiborult. Inni kezdett.

    A kis kamra olyan zsúfolt lett, hogy Szimka a két gyerekkel a nevezetes dunnán aludt, Bronyka pedig felállított magának egy összecsukható ágyat a konyhában, a kamra ajtaja előtt, és ott aludt, lábujjára kötött madzaggal, amelynek végét Szimka, aki soha életében nem olvasott Boccacciót, erősen tartotta. Bronyka harmadik terhessége, amely már mindenki számára nyilvánvaló volt, nem mérsékelte a meddő anyai éberséget.

    Bronyka legkisebb fia, Griska az anyja születésnapján született, azon a napon, amikor az betöltötte a tizenhetedik évét. Két bátyjától eltérően a kisfiú beteges és sírós volt. Bronyka egyéves koráig ki se engedte a kezéből. A kisfiú esetlenül kalimpált a kezével, sértődötten elhúzta a száját, és Szimka egészen eggyé vált vele.

    A két idősebbik, Jurka és Miska egész nap a konyhában lábatlankodott, amíg Krotova néni egy

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1