Megszülethettél volna

Galgóczi Dóra

Megszülethettél volna

© Galgóczi Dóra, 2012

A borítót Dávid András fotójának felhasználásával Sebastian Stachowski tervezte.

Kiadja a Corvina Kiadó Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

ISBN 978 963 13 6146 9

Elektronikus könyv: Takács Gábor

Itt vagy velem, drága Csillagom. Itt vagy, bár nem ugrottál le arról a felhőről, amin ücsörögsz, hogy tágra nyílt szemmel üdvözölj: megérkeztem, Anya, téged választottalak!

Mert csak hisszük, hogy mi döntünk, gyereket szeretnénk. Ámítás, ők szemelnek ki fentről, s mikor itt az idő, elrugaszkodnak. Kuncog a pici sejt, hihi, most büszke vagy magadra, Anya, hogy te teremtettél, holott én már rég tudtam, hogy egymásra várunk.

Az én kis ejtőernyősöm eddig nem ereszkedett le a magasból. Most is ott figyel, és azon töpreng, vajon örökre ott marad-e.

Lassan kihúzom a fiókot, mely a hozzá írt leveleimet őrzi. A sok-sok év vívódását, harcát önmagammal és a világgal, magasba repítő vágyakat és mélybe húzó kétségeket. Hozzád írtam, igen, abban bíztam, hogy megérted-megérzed, miért üres még mindig az a sarok a szobában, ahol a rácsos kiságyad állhatna. Tudom, te is csak akkor szeretnél világra kéredzkedni, ha nem vegyülne bizonytalanság a mosolyomba arra gondolva, mi lenne, ha… Ha a kilenc hónap első percétől hozzám tartoznál. Semmiből egészen. Borsószem méretedtől kezdve, ébredő tavaszokon, forró nyarakon és bölcs álomba merült teleken át. Kérdőjelek nélkül, a világ legőszintébb szövetségében. Akkor, csakis akkor kaphatod meg az igazi szeletet az életemből.

Most csak a leveleket adhatom. Nem várok tőle megbocsátást, vagy mégis? Talán… inkább azt, hogy megismerj, hogy hidd, nem azért nem hívtalak még életre, mert nem szeretlek. Ó, épp ellenkezőleg! Meg sem születve is jobban szeretlek bárkinél, ezért a kétely. Nem benned, magamban. Megosztom veled, ugye, nem fordulsz el, ugye, meghallgatod?

ELSŐ LEVÉL

Amikor én még kislány voltam…

Akkor még úgy élt képzeletemben az anyaság, mint azt a legtöbb óvodástársam gondolta. Lelkesen toltam Fannit, kedvenc játékbabámat a kocsiban, büszkén jelezve: látjátok? Én is anyuka vagyok! Ő volt a vigaszom, mikor királylánytrónomról letaszított az öcsém. Hiába kéredzkedtem Anya ölébe, jaj, édesem, nagylány vagy már, most Petit kell etetnem, de várj! Hozd csak Fannit, így, üljetek mellém, most ő a te kisbabád! És hirtelen elfeledtem a féltékenységet. De jó, hiszen én is nagy vagyok! A szomszéd nénik unalomig ismételt kérdéseire: „Na, Csillagom, mi leszel, ha felnősz?, eltökélten válaszoltam: „Hát anyuka! „Jaj, de tündér ez a kislány!" – csapták össze a tenyerüket nevetve, és nem értettem, miért derülnek rajtam.

Valóban úgy gondoltam, egyetlen és legigazibb célom csak ez lehet. Persze, dolgozhatok fodrászüzletben vagy tágas irodában, gyógyíthatok beteget vagy böngészhetek furcsa számoszlopokat, mint Apa, de a legélesebb kép a jövőmről mégis azt ígérte: ott állok a hamvas-ezüst karácsonyfa mellett, jobbról-balról két csemetém, karomban a legkisebb, és alig várják, hogy apjuk felnyissa a csodadobozokat. Anyák napján pedig nemcsak én adok át bokros orgonacsokrot, hanem nekem is hoznak illatos-lilát, bársonyos fehéret.

Igen, akkor olyan közel éreztelek magamhoz, Kincsem, pedig tudtam, mennyi év választ még el attól, hogy megszülethess. De halvány kérdőjel sem férkőzhetett a fejembe-szívembe, hogy csakis így történhet.

A komor felhő akkor húzódott az idilli családról szőtt tervem égboltjára, mikor szüleim maguk közé ültettek a díványra. Ajjaj! Ezt már ismerem, nagy baj lehet, legutóbb Dédi betegségéről árulták így el, hogy talán soha nem épül fel belőle.

– Mondjátok már, ki a beteg, ugye, nem ti? Na, miért hallgattok? – rángattam türelmetlenül Anya ruhája szegélyét. Bár kíváncsiságomnál nagyobb volt a szorongás, talán mégse mondjatok semmit, ne törjétek szét a varázst, hogy minket semmi szörnyűség nem érhet!

– Tudod, Csilla, mennyire szeretünk Apával benneteket. – Ó, ettől féltem, most mindjárt jön a jól ismert „de…" – De előfordul, hogy két felnőtt már nem úgy érez, mint régen. És úgy döntenek, jobb lenne, ha nem együtt laknának ezután.

Miről, kiről beszél Anya? Miért ülsz lehajtott fejjel, Apa, mondd már? Ez is csak mese, mint esténként az összes, amit az éjjeli lámpa tompa fényében suttogtok? De azokat olyan vidáman fújjátok! Most pedig hirtelen eltűnt a levegő is a szobából. Fullasztó csend telepedett a súlyos szavakra, és csak foszlányokként jutott el a fülemig a folytatás. Hogy Peti és én mindig a legdrágább kincsük maradunk, és itt élünk továbbra is, de Apánál is lesz egy kis szobánk, és úgyis elröppen a hét, és vasárnap milyen remek lesz nála viháncolni, sőt, lehet, hogy nem csak egy gombócot kapunk a tölcsérbe.

Szegények, hogy erőlködtek, és mennyire hiába! Hogy képzelitek, érdekel engem most a fagylalt, a Vidám Park képe, mikor nem Apa kezét fogom majd reggel az óvoda felé vezető utcákon, és nem találgatjuk többé, milyen színű autó keresztezi először az úttestet? És mit ér a hullámvasút, ha nem kettőjük közt száguldunk az öcsémmel, ha örökké úgy gondolok rájuk, vagy-vagy… Egyik vagy másik. Anya vagy Apa. Nem, én nem akarom! Az én szívemben mindig „és" kösse össze őket, kitörölhetetlenül, az eddig hitt biztonságban.

Erre kötöttetek szövetséget, nem? Nem, ne simítsátok a fejem vigasztalón, hagyjatok, árulók! Kirántottam magam az ölelésükből. Meg sem érdemelnek engem, gyere, Fanni, itt hagyjuk őket.

Bepakoltam gondosan a rózsaszín kis hátizsákba a cumisüveget, a kötött pulcsit, nyár elején még hidegek az éjszakák… Megvártam, míg elvonulnak az ajtóm elől, és abbahagyják a szánalmas kopogást, nyisd ki, Csillukám, beszéljük meg!

Most kiosonok halkan, ott a kulcscsomó a faragott tartón, kicsit ágaskodom, épp elérem. Ó, az átkozott, lepottyan, csörömpölve szétterül az előszoba kövén. Anya már a hátam mögött áll, hát eddig tartott, világgá indulásom még a lépcsőházig sem sikerült.

Konok elhatározásom, hogy többé nem szólok hozzájuk, kerek egy napra szólott. Mikor aztán Andris összefirkálta Fanni babám arcát az oviban, potyogó könnyeimen át néztem Anyára délután: nézd, mit tett az undok, hogy utálom, ugye, megszépíted nekem? És együtt dörzsöltük alkohollal a műanyag arcocskát, majd altattuk halkan dúdolva. Vasárnap pedig valóban két gombóc billegett a tölcséremen, vanília, málna, de jövő héten ne az Állatkertbe menjünk, inkább a Balatonhoz, Apa!

Csodás kis teremtés a gyermek, akár a gyurma, formálják és formálódik, eddig gömb alakú volt az élete, most kockába kényszerítik, és még így is képes a nevetésre. Legfeljebb egész mélyen búvik a magja a kétségeknek, a megingott bizalomnak. Veszélyes kis mag, sosem tudhatod, mikor jön el a zápor, ami megindítja a csíráját, hogy életre keljen. Bennem is ott élt elásva, még nem tudtam, mikor súgja gonoszul: biztos, hogy ezt szeretnéd, Csilla? Nem félted a lelked a csalódástól, mi lesz, ha hiába minden terv és rózsaszín vágy, mégsem úgy alakul a sorsa, ahogy szeretnéd? Neki, a Picurnak, akiért mindened feláldoznád.

De akkor, kislányként még mélyen hallgatott a megbújó kétely. Biztosan tudtam, velem másként történik majd. Az én hercegem örökkön-örökké ígérete valóban a végtelenségig tart, mi soha nem ültetjük magunk közé a gyermekünket, hogy tudod, kicsim, anya és apa mostantól nem fogja jobbról-balról a kezed. Vagy ő, vagy én, két kiságy, két élet… Nem, ez velünk nem fordul elő. Olyan család leszünk, mint azokban a filmekben, amikre Anya keserű mosollyal legyint: na persze, az álomvilág, ahol minden sikerül.

Én viszont magamat láttam a képernyőn a főhős helyében. Gondolatban már gyújtottam a gyertyát a szülinapi tortádon, színes csákókat hajtogattam a zsúr vendégseregének. Úgy vártam, mikor leszek már felnőtt, hogy ne csak játék babakocsit toljak, hanem valódit.

– Jaj, ne folytasd, hazudsz, nem így van! – tapasztottam fülemre a tenyeremet, mikor Kati barátnőm bölcs arcot vágva magyarázta, hogy kerülnek a babák a pocakba. – Tudod, ki hiszi el! Megkérdezem Anyát, ő tudja az igazat, és többé nem barátkozom veled, boszorka vagy!

– Kérdezd csak, az én mamám úgyis jobban tudja, de higgy, amit akarsz! – futott el sértődötten, én a másik irányba, sebesen vágtatva a konyhaajtóig.

„Képzeld, Anya, ez a hülye Kati mit mondott!" – Az almahámozó kés a földön landolt, ő az ölébe ültetett, és egy éveknek tűnő óra múlva kénytelen voltam belátni: utálhatom Katit és a titkait, de hiába gondolom hazugnak. Ő is, én is, Anya és Apa is, sőt, a Nagyiék… így születtünk, és, elképesztő vagy sem, te is így fogsz húszvalahány év múlva, hacsak addig fel nem találják a babagyárat, reménykedtem.

Majd elröppent néhány év észrevétlen, és már egészen mást reméltem, azt, hogy te is pontosan ugyanúgy kéredzkedsz majd világra, mint mindannyian. Hiába terpeszkedett előttem a történelemkönyv, a nagy szakállú uralkodók helyett csak Robi arcát láttam, a csaták évszámai helyett csak arra a dátumra emlékeztem élesen, mikor egyik lábáról a másikra állva végre kibökte zavartan: ugye, eljössz szombaton a kosármeccsünkre? Az ártatlan mondat után már nem a szeplős kamaszfiút láttam benne, hanem leendő apádat, már el is képzeltem a családi fotót. Igen, ilyen voltam én tizenévesen, egy szikra végeláthatatlan útra indította a gondolataimat.

Tanácstalanul ültem az üres adatlap felett. Most döntenem kéne, hol tanuljak tovább. Honnan tudhatnám a választ, hiszen a karrier még egyáltalában nem izgatott. Hiába lelkesedett a többi lány, jogi egyetem, orvosi, nem, inkább a tengerbiológia. Gyógytornász, tanár, marketing-menedzser: nem mindegy? Én Robi felesége leszek, s míg ti vizsgákon szurkoltok, én már büszkén tolom a babakocsit.

Persze, a lázas ígéreteket szertefújta a szél, mikor Robi egyszer csak közölte velem:

– Ezt nem hagyhatom ki, másfél év a tengerjáró hajón, a haverom irtó jól keresett ezzel, és úgysem jutnék be a főiskolára.

A jövőnkről épített váram romokban hevert, pedig azt hittem, szilárdak a bástyái. Tudtam, felesleges és naiv kérdés lenne: ugye, várhatok rád?

Várhatnék, persze, megalapozva az újabb csalódást, éveket áldozva ostoba reménykedésre. Maradt az adatlap, gyertek, szemeszterek és újabb szakok, töröljétek ki egy időre a „család" szót a terveimből! Felöltöttem a hűvös-kimért álarcot, vonzottam és taszítottam egyszerre: hagytam, hadd közelítsenek, és rejtett elégedettséggel nyugtáztam, mikor olykor-olykor így történt. Majd fölényes arccal búcsút intettem, mielőtt csapdába estem volna. Elkerültem ezt a veszedelmes, szerelem feliratú gödröt, nehogy zuhanjak, nehogy megsérüljek megint. A fiók mélyére űzött fénykép azért időnként néhány percre megpihent a tenyeremen, mikor takarítás közben a kezembe került. Robi mosolya, a szempár, melyben szinte magamat láttam. Azt hittem, vele valóra válnak a kislányszobámban szőtt álmok, és ha sikerül, akkor igen… Akkor biztosan megszülethettél volna. De visszacsúszott a fénykép a dossziékupacok alá, és nem sértődötten, inkább büszkén vettem tudomásul, hogy az évfolyamban csak úgy emlegettek a fiúk: Csilla, a Jégkirálynő. Gyűjtöttem a bizonyítékokat, lám, milyen jó, hogy nem hagyom, hogy elragadjon az örvény, és a mélybe húzzon. Mint Julit, akivel a római jog végtelennek tűnő előadásai alatt egy padsorban ücsörögtem. Az évkezdéskor felderült az arcom, hogy a közvetlen mosolyú lány épp mellettem huppant le. Azonnal kiszúrtam a nyakában himbálózó medált: Vízöntő, nahát, épp, mint én, egy örökmozgó levegőjegy!

Néhány nap múlva nemcsak a horoszkópunkról, de tizenkilenc évünk minden fordulatáról eszmét cseréltünk. Leplezni sem tudtam a meglepetésemet, mikor kiderült: a tinilányos arcú Juli nem plázák butikjaiba siet az előadások után, hanem Balázskáért a bölcsődébe.

– Ha Anyuék nem állnak mellém, a gimnáziumot se tudtam volna befejezni. Így csak egy évet halasztottam. Ők biztattak, kár lenne az addig színjeles bizonyítványomat a vitrinben őrizni, vágjak csak bele a jogi egyetembe! Most délutánonként gyerekfelügyeletet vállalok, így a kisfiammal is együtt lehetünk bölcsi után.

– És mikor van időd a tanulásra?

– Az a szerencsém, hogy nagyapámtól örököltem a jó memóriát. Tényleg nem kell hosszan a könyvek felett görnyednem, néhány metrómegálló alatt már be is vágok tizenöt oldalt. Gondolom, most azt kérded magadban: na és az apuka? Hát, tőle nem is vártam, hogy tizenéves fejjel a felelős családfő szerepébe bújjon. Pedig megpróbálta, egyetlen rossz gondolatom sincs, ha eszembe jut. Büszkén kijelentette, felhagy a tanulással, elvállal ő bármilyen állást, nem hagy cserben. A kezdeti örömöm után aztán hamar kijózanodtam. Ott állunk majd öt év múlva, ő ráébred, hogy nem is élt, hanem beragadt örökre a mi kis háromszögünkbe. Úgy néz majd ránk, mint a rablóira, akik elvették a szárnyaló terveit. Én küldtem el, csak remélhetem, megértette, értünk döntöttem így. Mindhármunkért.

– Bátor lány vagy, hallod…

– Bátor vagy ostoba? Attól függ, milyen szemüvegen keresztül nézed. Én eldöntöttem, csak rózsaszínen keresztül nézhetem, és majdnem mindig sikerül is. Majdnem… De néha én is sírok a fáradtságtól, Anyuék ugyan rengeteget segítenek, de mégis irtó súlyos a zsák, amit cipelek. A tudat, hogy ez a kis ember rám, egyedül rám számíthat, és tudod, szinte ijesztő, hogy ennyire