Követők

INGAR JOHNSRUD

Követők

INGAR JOHNSRUD

Követők

A mű eredeti címe

Wienerbrorskapet

Copyright © Ingar Johnsrud 2015

Published by agreement with Salomonsson Agency.

Hungarian translation © Vaskó Ildikó

© General Press Könyvkiadó, 2016

A mű fordítását a NORLA támogatta.

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

VASKÓ ILDIKÓ

A borítót

KISS GERGELY

tervezte

ISBN 978 963 643 883 8

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: (06 1) 299 1030

www.generalpress.hu

generalpress@lira.hu

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

A kiválasztás – a szelekció – meghatározó szerepet játszik valamennyi bonyolult társadalom életében, így az emberi társadalomban is. Minél szigorúbb a szelekció, annál biztosabban tartja fenn magát a faj.

A legjobbak, a faj legéletképesebb példányainak kiválasztásáról eredetileg maga a természet gondoskodott, így az emberek szelekciójáról is, mindaddig, amíg az ember a természettel összhangban cselekedett. Az első emberi „beavatkozás" ugyanakkor nem a természettel szemben történt, hanem épp ellenkezőleg, azért, hogy segítse a természet munkáját. Hogy a hozzá használt eszközök kissé kemények, mai fogalmaink szerint részben kegyetlenek voltak, már egy másik történet. A kérdés az, vajon a mai világunk azzal, hogy az ellenkező szélsőség irányába halad, azzal, hogy támogat mindent, ami rozoga és gyenge, nem követ-e el újabb kegyetlenségeket, amelyek vetekednek a barbárság régi vétkeivel.

Részlet Jon Alfred Mjøen

Rasehygiene (Fajegészségtan) című

1938-as könyvének bevezetőjéből.

Jon Alfred Mjøen 1939-ben halt meg.

ELSŐ RÉSZ

1. fejezet

Az utaskísérő elvette a félhomályban az érintetlen tálcát, rajta füstölt lazac, farkassügér és bécsi almás rétes. A gyors, gyakorlott mozdulatokat nem kellett a tekintetével kísérnie. Miközben a keze járt, az utasra sandított. Olyan kifejezés ült ki az arcára, mint azon kevesekére, akik közelről láthatták a férfit. Mintha valami nem stimmelne, jóllehet nem tudta pontosan, micsoda. Amikor a pezsgőspohár után nyúlt, a férfi a nő kezére tette a kezét, mire ő gyorsan visszahúzta.

A férfi óvatosan feltolta az ablak napellenzőjét. Az utasok többsége aludt. A szárny végén a lámpa villogása sápadtan verődött vissza az üvegen. Ott lenn, alul, nagyon távol, az az aranyló fényben úszó alakzat Európa. Régen volt. Lehunyta a szemét, a mutatóujjával a maszk és a bőr közötti varratot simogatta, és arra gondolt, mi rejlik mögötte.

A föld pora lustán kavargott a szelíd délutáni fuvallatban. A tűző napot sápadt, szürkéskék lepel borította. Ezer méterrel a tengerszint felett. A levegő ritka, a légellenállás alacsony. A körülmények nem is lehettek volna jobbak.

Mozdulatlanul feküdtek a kőlépcsőn, legfelül a hasadékban, a régi minarettoronyban. A kinti hőmérséklet közel járt a negyven fokhoz. Bent valamivel hűvösebb volt, de így is fortyogott a levegő.

Pihentette a szemét. Pislogott egyet, és lebámult az árnyékokra, jól tudván, Bálna figyel a távcsövön keresztül. A találkozó közel négy órája tartott. Amennyiben a kormányzó még sötétedés előtt vissza szeretne térni a védett otthonába, hamarosan búcsúznia kell.

Bálna megpaskolta a vállát. Tudta, mi a dolga, megtöltötte a fegyverét, a szeméhez emelte a célkeresztet. A fal, amit látott, festetlen, vörösesbarna színű volt. Egy hajadonfőtt férfi, aki sötét mellényt és az afgán férfiak hagyományos öltözetét, egy világos perahan tunbant viselt, kinyitotta az erkélyajtót. Haszam volt az. Az informátor, aki idehívta a kormányzót.

Haszam félrehúzódott, és hagyta, hogy az idősebb férfi döntse el, hová áll a kovácsoltvas erkélyen. Oszmal Abdullah Kamál, a kormányzó. A célkereszt végigpásztázta a férfi barna turbánját, majd átsiklott a dús, őszes szakállán. A két férfi látszólag csendben álldogált, és az előttük elterülő mákültetvényeket nézte.

A fegyver visszarúgott, és a lövész szem elől tévesztette a célpontot. De amikor leengedte a puskát, látta, hogy a .338-as kaliberű Lapua Magnum golyó a mellkas közepétől közel öt centiméterre ért célba. A lövedék akár távolabb is érhette volna, mindenképp halálos volt. A halántéka mégis a bosszúságtól lüktetett. Egy narancs nagyságú piros lyuk helyett a kormányzó fehér kaftánján, a mellkasa szinte kettészakadt. Vérvörös szökőkút festette színesre az erkélyt, Haszamot és mögötte a falat. A kormányzó megperdült, mielőtt a teste az ajtónak csapódott volna. Ott hirtelen megállt, sajátosan furcsa pózban, kissé előrehajolva, mielőtt a csenevész fatákolmány megadta magát, majd a felkavart por jelezte, hogy a holttest a földre zuhant.

Töltés, ürítés. Az üres fegyverhüvely hangja a lépcsőn.

A kormányzó szandált viselt, a lábánál Haszam kuporodott össze. Talán imádkozott. Talán pánikba esett. Talán csak megjátszotta magát a kiviharzó biztonsági embereknek. Nem számított. A lövész bemérte a szélirányt, és meghúzta a ravaszt. Egy pillanattal később Haszam teste az oldalára billent. Agyvelő, vér, hajas koponyadarabkák narancssárga glóriát rajzoltak az épület falára.

A gyilkos pislogott egyet, és arra gondolt, hogy a szem egy kamera, a pislogás pedig a kicsi, alig észrevehető sötétség, amikor megfordul a tükör, és megáll az idő. Ez volt az ő pillanata, és ezt örökre magába zárta.

– Ég veled, Haszam – szólalt meg Bálna.

A lövész egy kendőbe csavarta a fegyverét. Miközben Bálna összepakolta a teleszkópot, felállt, és három lépcsőfokot megtéve odament a férfihoz, aki megkötözve feküdt felettük. Néhány légy zümmögött a homlokán megalvadt vér körül. A szemén lévő kötés miatt lehetetlen volt megállapítani, vajon magánál van-e az idős imám. A lélegzete szapora és kapkodó volt. A lövész kibiztosította az automata pisztolyát a tok­jában. Bálna megrázta a fejét. – Nem szükséges.

A minaret előtt kezet fogtak.

–  A szervezet sok szerencsét kíván neked Norvégiában – mondta Bálna.

Vagy inkább sziszegte.

2. fejezet

– Fredrik Beier. I-vel, nem ipszilonnal.

– Cím?

– Sorgenfrigate{1} hat. Majorstua.

– A Heinecke tömbben?

– Hogy mi?

– Úgy tudom, azt a részt úgy hívják. Születési adatok?

– Hát... Oslo. Számít valamit?

– Elnézést, a dátumot kérdeztem. Hány éves?

– Negyvennyolc. Negyvennyolc vagyok.

A bőrkanapén helyet foglaló rendőr-főfelügyelő kinyújtotta cingár karját. Megragadta a kávéskanalat, és addig tekergette, amíg meg nem látta benne saját sápadt tükörképét. A meghajlított fémen alig körvonalazódtak a korából adódó, sármos ősz csíkok, amelyek a halántékáig futottak. Cserébe azonban úgy tűnt, mintha a keskeny, jól fésült bajuszát részegen festették volna az arcára.

Előtte ült a vállalati pszichológus. A pszichológus mögött lógott egy poszter, rajta a félmeztelen Ernest Hemingway. Az író kifejezéstelen arccal pózolt egy dupla csövű sörétes puskával.

– Hemingway főbe lőtte magát, nem?

– Akárcsak az apja.

– Nem szokatlan, hogy egy pszichológus olyan fickót rak ki a falára, aki szétlőtte a fejét?

– Feltételezem, legalább annyira szokatlan, mint az, hogy a Gondtalan utcában lakik – jegyezte meg a pszichológus, és barátságosan a vaskos betegdosszié felé biccentett, amely a köztük lévő asztalon hevert.

A nyomozó csak felhorkantott. A cím mindenesetre véletlen. – Az exfeleségem választotta.

– Szóval nős volt. Gyerekek?

– Három... azaz kettő. Úgy értem, kettő.

– Most három vagy kettő?

– Egyikük meghalt.

– Sajnálom. Mi történt? – A tokás agyturkász szorosabbra húzta a hajgumit a tarkójánál.

Az egész rendőrség idejárt, hogy könnyítsen magán. A régről ismert alkalmatlanság bűze és a nap mint nap a piszkosfehér falakhoz loccsanó félelem érzete undorító volt. A pszichológus irodája nem volt nagyobb egy cellánál, Fredrik Beier­nek pedig levegőre volt szüksége. Nyikorgott a kanapé kopott bőrhuzata, amikor felállt. A hórihorgas alak szinte a plafonig ért. Az ablak elé állt. Piszkosfehér függönyök lengtek az esőtől nedves alumíniumpárkányok fölött.

A pszichológus nem vette a fáradságot, hogy megforduljon, és amikor Fredrik felé nézett, csak a fickó kusza lófarkát és izzadt feje búbját látta. Alatta egy olyan agy, amelyet átitattak a rendőrség legsötétebb titkai. Ez az ember testesítette meg az oslói rendőrség budiját. Dögöljön meg, ha hajlandó ezzel az alakkal beszélni a fiáról.

– Együtt lakik a gyerekeivel?

Fredrik megdörzsölte a szemét. – Nem, Tromsøben laknak az anyjukkal, Alice-szel és az új férjével.

A fájdalom a bal térdébe nyilallt, amikor ismét a kanapéra huppant. – Nem önszántamból vagyok itt. Vagy ez, vagy egy hosszú szabadság.

A pszichológus végigsimította a tokája redőit. – Mert nem gondolja, hogy beteg lenne?

A hanglejtése kétséget sem hagyott afelől, milyen megvetéssel viseltetik az öndiagnózist felállítókkal szemben.

– Lelkileg? – kérdezett vissza Fredrik, és rászegezte a tekintetét. – Nem.

3. fejezet

Szürke júniusi égbolt feszült a pályaudvar felett. Odakint, a kocsi előtt az oslóiak összezárt esernyővel és esőkabátban siettek úti céljuk felé. Fredrik lehajtotta a napellenzőt, megnézte magát a tükörben, és beletúrt a rövid hajába. Aztán előhalászta az új szemüvegét a zsebéből. Fémkeretes. Az üvegek nagyok, szinte négyzet alakúak. Úgy néz ki, mint egy keletnémet rendőrségi ügynök, gondolta. Tetszett neki a hasonlat. A főfelügyelő szája megfeszült, az ujjával végigsimította a bajszát, és rápillantott a mellette ülőre.

– Kari Lise Wetre – ismételte Andreas Figueras őrmester, ezúttal kicsit hangosabban, miközben a kormányon dobolt. – Nem kért egyszer tőlünk rendőri védelmet?

Fredrik a fejtámlának döntötte a fejét. – Soha nem lett belőle semmi.

A társa csettintett egyet, jelezve, már dereng neki az ügy, amikor befordultak a Kongensgatéra, az irodai negyed és a közigazgatási épületek irányába, amelyet csak kóbor turisták, mindenféle-fajta irodai dolgozók és a város hajléktalanjai keresnek fel. Egy városrésznyi szürkeség, amely a Kvadraturen névre hallgat.

– Miről is volt szó korábban? – kérdezte Andreas. – Nem valami buziügy?

– Nos, igen. Szemtanúja volt egy esetnek, amikor összevertek egy meleg párt a Colosseum mozinál. Néhány nappal a tárgyalás előtt felhívta egy férfi, és azt mondta, az ágyékánál fogva szeli ketté, ha vallomást mer tenni. Többeket is megfenyegettek, de mivel ő eléggé közismert, így megnyomták a vészcsengőt.

– Kibaszott politikusok. Naná, hogy járt neki a különleges bánásmód – morgott Andreas, miközben kiszabadította a szemüvegét az ezüstös-szürkés hajtincsei közül, és az orrára helyezte. Andreas pár évvel idősebb volt, mégis Fredrik volt a felettese.

– Van bármi összefüggés a mostani üggyel? – firtatta Andreas, amikor látta, hogy Fredrik nem él a felkínált lehetőséggel, hogy kígyót-békát kiáltson a nép választott képviselőire.

– Nem, semmi sem utal erre.

– Mert most a lánya tűnt el, igaz?

– A lánya és az unokája. Úgy tudni, valamilyen vallási gyülekezethez tartoznak.

– Egy újabb mocskos ügy – nyögött föl Andreas, és erőteljes állát még inkább felszegte.

Azon ritka pillanatokban, amikor éppen nem bosszankodott, mélyen ülő szemével, világosbarna bőrszínével és szögletes arcával minden bizonnyal ő volt a város leginkább jóképű rendőre.

Fredrik lehunyta a szemét, a gondolatai a nő körül forogtak, akivel hamarosan találkozni fognak. Rendkívül stílusos, az átlag norvégtól eltérően. Elnökhelyettes a Keresztény Néppártban, miután veszített a média által nyíltnak titulált küzdelemben a pártvezetői pozícióért. Egyike volt azon kevés politikusoknak, akik rendelkeztek azzal a képességgel, hogy a képernyőn őszintének mutatkozzanak az álszentség látszata nélkül.

Az Oslói Katonai Társaság épületének kavicsos udvarán állították le a kocsit. Az elegánsan díszített épület közvetlenül az Akershus erőd mellett állt. Fredrik megigazította a kordbársony zakóját, a fehér pólóját pedig a farmerjába tűrte. A társára bámult. Andreasnak volt három tojásfehér ingje, három szürke nadrágja és két szűk szabású zakója. Illettek hozzá ezek a ruhadarabok, és Fredrik ritkán látta másban.

– A háborús veteránoknak tartanak rendezvényt – magyarázta Fredrik, amikor elhaladtak a két lestrapált ágyú mellett a bejáratnál.

Odabent citrom- és garnélaszag terjengett. A hatalmas díszteremben több száz harcedzett férfi és néhány nő tartózkodott. Üldöztek nácikat, iszlamistákat, és dolgoztak békefenntartó haderők tagjaiként is. A honvédelmi miniszter és néhány kiemelt veterán a díszhelyen ült, a királyi pár portréja alatt. Kari Lise Wetre a terem másik végében foglalt helyet, ahol az aranybetűs királyi szlogent, „Mindent Norvégiáért" festették a falra. Szenvedélyesen magyarázott az asztaltársainak. Az egyikük egy vöröses hajú, robusztus, ötvenes éveiben járó férfi, akinek a szájára tapadt bajusza egy megdermedt, szőrös lárvára emlékeztetett. A másikuk egy rozzant, öreg szivar volt. Sok-sok évvel ezelőtt megsérülhetett, elcsúfult az arca. Úgy tűnt, mintha megégett volna. A koponyáján a bőr nagy része megnyúlt és megfakult, mint a kartonpapír, amely átnedvesedett, majd ismét kiszáradt. Mészfehér két keze egy fekete sétapálca lekerekített fogantyúján pihent. Fredrik utat tört magának az asztalok között, és a tekintete találkozott a nőével.

A kereszténydemokrata politikus elmosolyodott.

– Uraim, sajnos most be kell fejeznünk. Beier, hadd mutassam be Stein Brønner katonai történészt – mondta Wetre, és a lárvaajkúra mosolygott. – A másik úr pedig Kolbein Ihme Monsen, egyike a második világháborús hőseinknek.

A férfi felnézett rá sötét, tiszta szemével.

– Beier – motyogta, és kezet fogtak. Ezután az öregúr előhúzott egy gravírozott csontmarkolatot a mellényzsebéből. K. I. M., ez állt rajta kacskaringós írással. Egy összecsukható fésű volt. Majd remegő kézzel helyreigazította a hajszálait a tarkóján.

Andreas egy félreeső szalonban várt rájuk. A falakon kézzel rajzolt térképek és komor ábrázatú tisztek festményei lógtak.

A politikus nem vacakolt a formaságokkal. – Nagyon ­csalódott vagyok, hogy ennyi időbe tellett, mire reagáltak. Már több mint egy hónapja felvettem a kapcsolatot a rendőrséggel.

Nyugtalanító villanás jelent meg rögtön Andreas sze­mében.

– A lánya felnőtt nő – kezdte. – Mivel nem állíthatjuk egyértelműen, hogy bűneset történt, így előfordulhat esetleg, hogy ő maga nem óhajt kapcsolatba lépni... – Andreas ránézett a szemüvege fölött – a szüleivel?

Wetre mély levegőt vett, Fredrik azonban megelőzte.

– A kollégám azt próbálja elmondani, hogy kellett néhány kört futnunk a titoktartási kötelezettség és hasonlók miatt. – Majd gyorsan hozzátette: – Mi is, és a gyermekvédelmisek is aggasztónak találjuk az unokája, William helyzetét.

– William David Wetre Andersen – pontosított a nő. – Nemsokára négyéves lesz.

– Pontosan. Nos, a gyermekvédelemnek már korábban is meggyűlt a baja azzal a gyülekezettel, ahová a lánya is tartozik. Épp emiatt indítottunk el egy nyomozást, amelynek kiindulópontja lehet a lánya eltűnése.

– Rendben – felelte Wetre, és átható pillantást vetett Andreasra.

Leültek.

4. fejezet

Ha saccolnia kellene, azt mondaná negyvenöt éves, de tudta jól, hogy ennél idősebb. Ötven felett járt. Pontosan a korát hánytorgatták fel, amikor csak elnökhelyettesnek választották. Sötét haját hátul feltűzte, és szűk, szürke kosztümöt viselt. A nyakában egy apró ezüstkeresztet hordott.

– Már fél éve nem láttam, és nem is beszéltem Annette-tel – kezdte a mondandóját.

A hangja mélyebb volt, mint amikor állt. Wetre egyértelműen meg akarta mutatni, ura a saját érzelmeinek. Nem szokatlan vonás azoknál, akik megszokták, hogy felnéznek rájuk. Megvetették a gyengeséget. Leginkább a saját gyengeségüket.

– A legtöbb szülő kétségbeesik, ha lázadnak a gyerekeik. Részegre isszák magukat, kipróbálják a drogokat, a szexet, és mit tudom én, még mit. Ez nálunk sohasem történt meg. Az én lányom elátkoz, mert úgy véli, túlságosan liberális vagyok. És most én átkozom őt, mert eltűnt az unokámmal együtt. És azért, mert egy konzervatív hárpia. – Wetre erőtlenül mosolygott, mielőtt folytatta volna.

– Mert Annette...

A szék nyikorgott, amikor hátradőlt, és a tekintetét a plafonra szegezte, mintha a keresett szavak ott rejtőznének valahol a stukkó alatt.

– Annette csak Istennek él.

Wetre haja ápolt volt, és fényesen csillogott. Minden egyes hajszála tökéletesen rendezett. A kezével folyamatosan a frufruját igazgatta, hogy minden tincs pontosan a helyén maradjon.

Kamaszkorában kezdődött. Annette nem volt hajlandó velük jönni a templomba, mert nem fogadta el a lelkésznőket. Sem a homoszexuális lelkészeket. Sem a változtatásokat a liturgiában. Úgy vélte, a templom saját Istenét káromolja.

Wetre felnevetett, és megrázta a fejét. A szeme körüli ráncok talán még tisztábban látszódtak, mint ahogy azt a kamerák általában felfedték, de feltűnt Beiernek, hogy milyen döbbenetesen hasonlít a nő a saját alteregójához a tévéből. A diszkrét smink kifogástalanra sikerült, és a vörösre festett ajka szavahihetőséget és melegséget sugárzott. És volt még valami más is, amire csak nehezen döbbent rá. A rúzs színárnyalata pontosan annyira volt mély, hogy érzékien hasson. Micsoda elegancia! Ami első ránézésre egyszerű rúzsnak látszott, valójában szólt a fejhez, szólt a szívhez és a férfi nemi szervhez is.

Minden ízében politikus.

– Mégis fenntartottuk az egymás iránti tisztelet bizonyos fajtáját. Csak akkor változtak meg a dolgok, amikor belekeveredett az Isten Fénye... gyülekezetbe, ahogy az imént nevezte.

Egy vörös hajú, svéd pincér szolgálta fel a kávét. Wetre nem folytatta, amíg a pincér az asztalnál állt.

Annette már hét éve járt istentiszteletre az Isten Fényéhez, egy, a Filadelfia nevű gyülekezettől elszakadt felekezethez. Otthagyta a laboránsképzést, pedig már csak néhány hónap választotta el az utolsó vizsgájától.

– Milyen szörnyű ostobaság – mondta a politikus, és egy nagyot sóhajtott.

Annette ezek után eladta a szülei által vásárolt lakását, és beköltözött a gyülekezethez. Ott találkozott Per Olavval, William apjával. Nem akartak templomi esküvőt, de bizonyára volt valamilyen esketési ceremónia.

– Minket nem hívtak meg.

Wetre pislogott párat, majd vékony ujjával megdörzsölte a szeme alját. – Az egész minden bizonnyal nagyon gyorsan történt, mert el sem tudom képzelni, hogy Annette bárkivel is ágyba bújt volna, mielőtt a kapcsolatukat... meg nem szentelik. Gondolhatja, nem az a fajta lány.

– Nem, nem úgy tűnik.

De a boldogságuk rövid ideig tartott. Per Olav meghalt, amikor William még csecsemő volt. Valami fertőzés támadta meg. A kórházban nem tudtak túl sokat mondani. Az élet egy nagy szerencsejáték. Avagy Isten akarata.

– Minden bizonnyal azon múlik, kit kérdezünk – tette hozzá Wetre elgondolkodva.

Andreas felnézett a jegyzeteiből. – Hol található ez a gyülekezet?

– Maridalenben. A völgyben van egy farm, amit Solro-nak neveznek. A férjem és én nem látogathatjuk. Senki sem mehet be, Annette szerint. Egyfajta paranoiás elképzelésük van.

Wetre kinyújtotta az ujjait. A makulátlan vörösre lakkozott körmeit vizsgálgatta.

Annette néha meglátogatta a szüleit. Nem túl gyakran, úgy hébe-hóba. Talán az édesanyja könnyei hatották meg minden alkalommal, amikor láthatta az unokáját. Talán egy parányi lelkiismeret-furdalás, amiért elhagyta a kényelmes otthont, amelyet a szülei biztosítottak számára. De most már fél év telt el. Fél év, és se kép, se hang.

– Egy vitaműsorban szerepeltem a rádióban, lányokról és abortuszról beszéltünk. Én ellenzem az abortuszt, és a pártban sem igazán találni sok embert, aki helyeselné, de nekem azért az az álláspontom, hogy előállhat olyan helyzet, amikor az abortusz alternatíva lehet. Annette minden jel szerint hallhatta ezt a műsort. Dühös volt, és ordított, és azt kiabálta, hogy azt szerettem volna-e, ha elveteti Williamet.

Wetre vágott egy grimaszt. – Mintha a két dolognak bármi köze lett volna egymáshoz. Úgy vélte, a teremtésről mondok ítéletet. Hogy szakítok Istennel. Azóta nem is beszéltünk.

Leszegezte a tekintetét. – Az utolsó hónapokban naponta hívtam telefonon. A férjemmel együtt számtalan üzenetet küldtünk neki, és életjelért könyörögtünk. Kétszer is elmentünk a farmra, de gorombán elutasítottak. Már az odavezető úton is vannak embereik. Őrök.

Elkapta Fredrik tekintetét. – Egy gyülekezetnél...

Odakint Fredrik Wetre fekete esernyője alatt sétált a politikussal. A Környezetvédelmi Minisztérium téglaépülete előtt haladtak a szitáló nyári esőben. Andreas visszavitte az autót a rendőrségre.

– Mennyire ismeri a gyülekezetet? Az Isten Fényét? – érdeklődött Fredrik.

– Emlékszik az ifjabb Bjørn Alfsenre?

A férfi megrázta a fejét.

Bjørn Alfsen egy autóbalesetben vesztette el a szüleit és a bátyját, és mint az Alfsen Faipari Vállalkozás egyetlen örököse több százmillióval rendelkezett. Ha ügyesebben sáfárkodott volna a vagyonával, még ma is Norvégia egyik leggazdagabb embere lehetne. De röviddel a nagyapja halála után, a hetvenes évek közepén, eladta mindenét. Néhány év alatt sikerült neki elherdálnia az egész családi vagyont. Partik, rossz befektetések. Hatalmas összegek tűntek el egy dél-afrikai gyémántbányában. Együttműködött az apartheidrendszerrel, de a helyi üzletemberek nagyon átverték. A nyolcvanas évek elejét a bíróságon töltötte. Csődeljárások és dühös partnerek.

Ez a gazdagság átka, gondolta Fredrik. Az első generáció megkeresi a pénzt, a második generáció kezeli azt, a harmadik generáció pedig eltékozolja. Tulajdonképpen nem is annyira meglepő. Nagyon nehéz valami olyasmit értékelni, amiért sohasem kellett megküzdeni.

– Éveken keresztül távol tartotta magát a nyilvánosságtól. A kilencvenes évek közepén azonban hirtelen újra feltűnt. Mint a pünkösdista gyülekezet befolyásos szponzora – m­e­sélte a nő.

– Szóval ismét megszedte magát?

– Nem tudom. Az ilyen gazdag emberek gyerekeinek mindig van eldugva itt-ott egy kis pénz. Közben nagyon konzervatív lett az érdemi kérdésekben. Különböző elvárásokat alakított ki azokkal a gyülekezetekkel szemben, amelyeket támogatott. Sokan szembeszálltak ezekkel az elvárásokkal, konfliktus alakult ki, erre ő kilépett. Saját szektát alapított.

– Isten Fénye – szúrta közbe Fredrik.

– Nem átallja magát lelkésznek nevezni.

Fredrik lopva vetett egy pillantást a téren álló favázas házak felé. A város legrégebbi épületei közül található itt néhány. Tehetős emberek emelték egykor. Ma már senki sem tudja, kik lehettek. A lábuk alatt remegett az aszfalt, ahogy egy villamos eldübörgött előttük.

– Rémlik nekem ez az Isten Fénye. Úgy tizenegy-tizenkét évvel ezelőtt történhetett. Rengeteget demonstráltak, vagy nem?

– De igen. Egy olyan társadalom ellen, amiről azt állították, erkölcsi hanyatlás áldozata – mondta Wetre. – Tiltakoztak a mecsetek építése ellen is. Kórházak előtt, ahol abortuszokat végeztek. Megjelentek melegek esküvőjén, olyan templomoknál, ahol lelkésznő tartotta a misét, és balhéztak. Azt hirdették, hogy Isten meg fog büntetni minket. Hogy az ítélet napja elkerülhetetlen... De idővel megnyugodtak. Eltűntek. Őszintén szólva azt hittem, a szekta is feloszlott.

Megálltak, hogy elköszönjenek egymástól a parlament előtt, ahol Kari Lise Wetre felnőtt életének nagy részét töltötte. Mindig is közszereplő volt. Fredrik azon tűnődött, vajon milyen lehet, ha valakinek az édesanyja köztulajdon. Lehet, hogy ez az egész ügy tulajdonképpen erről szól? Egy politikus gyerekének megkésett, fiatalkori lázadása?

– Miért nevezi szektának?

– Mert pontosan erről van szó. Hit abban, hogy az övéké az abszolút igazság. Egy erős vezető. Elzártság a farmon. Ítéletnapi próféciák.

Wetre minden egyes pontnál a levegőbe emelte egy újabb ujját. – Mintha csak tankönyvből olvasnák. Gondolja, ez a megfelelő hely egy gyermek számára, hogy felnőjön?

Nem várt választ. Helyette a kezét nyújtotta.

– Nos, van egy választás, amit meg kell nyernem. Köszönöm, hogy segít nekünk. Nagyra értékeljük. A férjemmel együtt.

Mosolygott, pont úgy, mint a tévében.

5. fejezet

A rothadó föld szaga keveredett az átsült bacon illatával.

Fredrik félretolta a télikert ablakát. Hunyorogva lenézett a szűk udvarra. Hűvös nyári fuvallat ölelte át. A mellbimbói megmerevedtek. Áthajolt az erkély korlátján, és két kézzel beemelte a virágládákat a betonalapra. Bűzös barna folyadék nyalta körbe a talpát. A virágok, ahelyett hogy kékeslila és piros színekben szikráztak volna a nyári napban, nyálkásan lógtak a láda szélén. Kora július volt.

Az erkélyajtó üvegében meglátta saját magát. Világos farmer volt rajta, semmi más. Az emeléstől megint belenyilallt a térdébe a fájdalom, és észrevette, hogy sántít. Az arca keskeny, a járomcsontja jellegzetes. A szájszögletek felé kunkorodó vékony bajsza a fiatalkorát idézte. Jó néhányszor leborotválta már, de sohasem tudta megszokni bajusztalan önmagát. A szemöldöke vastag volt, a szeme keskeny. – Olyan a tekinteted, mint egy öreg labradoré – mondta neki a nő, amikor újra hozzábújt. – Lehetetlen neked nemet mondani. – Fredrik tisztában volt azzal, hogy a nő szereti a kutyákat, de az egyáltalán nem tetszett neki, hogyha arra emlékeztették, ő is úgy viselkedik.

A konyha ajtajában megállt. Már rég nem állt itt így. Mintha vendég lenne. Egyedül élt ugyan, de a lakása nem volt egy kifejezett agglegényodú. A konyhapult tiszta, a mosatlanok a mosogatógépben, az üres üvegek pedig többnyire nejlonzacskókba gyűjtve. A konyha fala fehér volt, kivéve a tűzhely feletti csempéket. Minden második piros, illetve narancssárga. Rikító. Az ő ötlete volt. Amikor elköltözött, Fredrik leszedte a plakátokat, az Eiffel-tornyosat és a cigiző macskát lornyonnal. A saját képeit akarta kirakni. A sárga-fekete Rolling Stones-­plakátot. Altamont-fesztivál, 1969. Illetve a másikat, az 1977-es Kalvøya-fesztiválról, ahol a Smokie volt a főszám, no meg egy német kétfedelű repülőgép egyenesen az égből. De egyelőre a falak csupaszok maradtak. Itt volt viszont a nő. Megint.

A sütő előtt állt, felé fordítva a nagy, meztelen, feszes hátsóját. Fredrik megpihentette a tekintetét a termetes fehér labdán. Az egyik fele még mindig piroslott. Ebből a biztos, kerekded pontból emelkedett ki a teste legcsodálatosabb része. Az anatómiailag tökéletes ív a keresztcsont fölött, a derekát középtájra helyezte, és ezzel cselló formájúvá alakította. Az évek és a terhességek meglátszódtak, kikerekítették, nyomot hagytak rajta. Mint hullámok az élesített tűzkövön. Érett gyümölcs, gondolta a férfi, és összehúzott szemmel mustrálta.

– Mit nézel?

Kócos lófarkát a válla mögé dobta, és gyanakvóan pillantott rá. – Hol járnak a gondolatai, Beier úr?

Alice megfordult, és a férfi elvigyorodott. A nő egy sütőlapátot tartott a kezében. Nem is volt teljesen meztelen. A nyakánál és a derekánál meg volt kötve a konyhában fellelhető egyetlen kötény. Fehér alapon, a közepesen nagy mellek fölött egy sárga harckocsi volt látható. Alatta pedig egy szürke tőkehalfej. Talán valaminek a szimbóluma? Ha így is volt, a férfi biztosan nem értette.

Később elégedett csöndben falatoztak. Kenyérmorzsa, zsír, a tojássárgájának arany pecsétje és paradicsomtócsák jelezték az elfogyasztott étel nyomait a tányérjukon. Fredrik a langyos kávét szürcsölgette, és belelapozott egy üzleti újságba, anélkül hogy igazából elolvasta volna. A nappaliban a lejátszón még az előző estére összeállított Diana Krall-számok duruzsoltak. A munka, amit a zenei lista összeállítására fordított, igazán kifizetendőnek bizonyult.

– Az életnek csak ilyen szombatokból kellene állnia, mint amilyen a tegnapi volt – jegyezte meg Alice.

Előrehajolt, egy SMS-t írt, majd folytatta:

– Néhány óra múlva indul a gépem. Szóval most elmegyek.

Felemelte a fejét, és provokáló grimaszt vágott. A férfi csak bámulta. Az exneje egy piros topot viselt, amely remekül kihangsúlyozta az alakját. És most indul haza Erikhez. Az új férjéhez. Finom, mosolygós ráncok hálója rándult össze zöld szeme körül. Még mindig kivehetők voltak az apró szeplők az orrán.

– Fogalma sincs róla, hogy itt vagy?

– Hogy lefekszem veled? Nem hinném, hogy akár a leges-­legbetegesebb fantáziájában is felmerülne ez az ötlet.

– Nincs más férfi az életedben?

Alice nagyokat pislogott. – No de, Fredrik! Azért mindennek van határa – bizonygatja a nő.

Egy pillanatra fürkészve nézi a férfit. – No és mi a helyzet... vele...

– Bettinával? Bettinával minden rendben.

– Még találkozgattok?

– Igen.

– És lefekszetek?

– Aha.

– Remek! Lehet rá számítani a jövőben is? – Alice egy kicsit megemelte a hangját.

– Nagyjából.

– Mivel is foglalkozik? Valami rendőrségi dolog volt.

A férfi rámosolygott. Tudta jól, hogy a felesége emlékszik. – A rendőrfőnöknek dolgozik.

– Aha, hát persze!

Fredrik hátratolta a székét. Felállt, és összeszedte a tányérokat. Nem akart erről beszélni.

– Tudtad amúgy, hogy ezt a tömböt Heinecke-tömbnek hívják? Az építész után kapta a nevét. Georges Heinecke.

Alice kérdőn bámult rá. – Mióta érdekel téged az épí­tészet?

– Mindig is szerettem a szép dolgokat – felelte, és a nő keblei felé mutatott. De ő ezt figyelmen kívül hagyta. – A vállalati pszichológus mesélte.

Alice homlokán megjelentek azok az aggódó barázdák, amelyeket a férfi úgy utált. Miért nem említette ezt eddig? A fenébe is. Épp most mondta.

– Nincs semmi komoly. Csak megint volt néhány rohamom. Szorongás, a fickó szerint. – Fredrik bambán mosolygott. – Úgy gondolja, stresszfüggő. Szóval, dolgozzak kevesebbet. Így pont jókor jön a szabadság. Már alig várom, hogy lássam a gyerekeket.

Alice azzal a megértő pillantással nézett rá, amit akkor használt, ha gyerekként bánt vele. Jól ismerlek, ezt jelentette. Jobban ismerlek, mint akárki más. Jobban, mint mindenki más. Én tudom, mi lakozik benned.

– Milyen a pszichológus?

– Fogalmam sincs. Csak beköszöntem, hogy meglegyen a pecsét.

Alice kétkedően ingatta a fejét.

– Az egyik főnök bejelentést tett velem kapcsolatban. Szükségem volt egy pecsétre, hogy terepen dolgozhassak.

Alice felvette a drága, átlátszó nejlon esőkabátját. A férfi kikísérte a folyosóra.

– Ugye megérted, hogy nem jövök el a temetésre. Túl hosszú lenne az út a gyerekekkel. Jacob és Sofia egyébként is alig találkoztak vele.

– Nem is számítottam rá. Azt hiszem, el tudom temetni az anyámat saját magam is.

Alice megsimogatta a férfi arcát.

– Bettina ott lesz?

Fredrik bólintott.

– Nagyszerű. Talán mégsem olyan lehetetlen az a nő.

Alice kényszeredetten mosolygott, gyorsan megölelték egymást. – Vigyázz magadra, Fredrik. A gyerekek várnak. Hiányzik nekik az apjuk, tudod. Igyekezz, hogy jól érezzék magukat.

– Persze – felelte, és megpaskolta a nő fenekét.

Épp kinyitott egy doboz Carlsberget, amikor megcsörrent a telefon. Hagyta, hogy az üzenetrögzítő tegye a dolgát. Komótosan megitta a sörét, mielőtt bement volna, hogy felvegye a mobilját az éjjeliszekrényről.

Synne Jørgensen telefonált. A felettese, az erőszakos bűncselekmények osztályának egyik vezetője az oslói rendőrségen.

– Fredrik. Hívj föl! Tömeges mészárlás történt az egyik gyülekezetben, a Solro-n. Azonnal kocsit küldök érted.

6. fejezet

Súlyos esőcseppek verték a szélvédőt. Az ablaktörlők őrült módon csapkodtak, hogy elvezessék a vizet. Maridalen mezőinek látványa alig volt kivehető, már robogtak is tovább.

Csak a tó északi partján, a templomromnál lassított, és kapcsolta le a kék fényt a volán mögött ülő fiatal rendőr. Még csak két hét telt el Szent Iván napja óta, mégis kimondhatatlanul sötét volt.

Még a megrögzött öreg biciklisták is otthon maradtak ma este.

Lefordultak a főútról. Kicsit feljebb a baktatón elfogytak a mezők, és sűrű fenyőerdő uralkodott. Egy kavicsos út vezetett az erdőn keresztül. Kis idő múltán a fákat kék és piros színbe öltöztette a villogó fény. Rendőr- és mentőautók hosszú sora mögé álltak be.

– Kösz a fuvart – mondta Fredrik, és felkapta az esőkabátját a hátsó ülésről.

A levegő hűvös volt, és az eső tompította a nedves föld és moha szagát.

Egy világos, zselézett hajú, alacsony alak integetett felé egy vaskos fenyőfa alól. Synne Jørgensen volt az.

– Jó estét – mondta Synne az első slukkal együtt.

Egy öngyújtó szikrázott, Synne kiegyenesedett, és mélyet szippantott a cigarettájából. Kerek arca, kicsi, lapos orra és festetlen szeme egy pillanatra különös elégedettségről árulkodott. Aztán azzal küszködött, hogy zsebet találjon az esőkabátján a pakli cigarettának.

– Igazán jó ez az este? – kérdezett vissza a férfi.

A nő elhúzta a száját.

– Nagyon erőszakos látvány, Fredrik. Öt halottunk van. Közelről lőtték le őket, több lövéssel. Az egyiküket pizsamában végezték ki a saját hálószobájában. Nincs sérült, nincs túlélő. – Megtalálta a zsebet.

– Annette Wetre, ő is a ...? – kezdte Fredrik.

Synne közbevágott.

– Nem. Az összes áldozat férfi. De még nem tudtuk azonosítani őket.

Fredrik kérdőn nézett a nőre. – És biztos vagy benne, hogy ez Solro? Hol van a gyülekezet többi tagja?

A nő a nyelvét a szájpiercing okozta sebre szorította. – A fő­épület bejárata fölött nagybetűkkel van kiírva, hogy Solro, tehát meglehetősen biztosnak gondolom. De egy lélek sincs itt. A gyülekezet egyszerűen felszívódott.

Három szippantásra elszívta a fél cigarettát. Majd lecsípte a hegyét, újra előhúzta a cigarettásdobozt, és beledugta a csikket, mielőtt újfent matatni kezdett a zsebe után.

– Gyere velem – mondta, a fejére húzta a kapucnit, és kilépett a fa alól.

Keskeny, sáros út vezetett az erdőn át. Egy lejtős tisztásra értek, ahol esőkabátos rendőrök nyüzsögtek a nagy teljesítményű helyszínelőlámpák kék-fehér fényében. A tisztás akkora volt, mint egy kosárlabdapálya.

Az egyik végében egy fehér villa állt. Balra egy kis piros pajta, és a felvezetőrámpán néhány zavarodott rendőr próbált sátrat emelni a holttestek fölé.

A gyep közepén még két tetem feküdt. Az egyik a hátán, a másik az oldalán, a lába esetlenül összetekeredve. Az illető arcának nagyobbik része hiányzott.

– Mikor történt? Ki értesített minket?

Synne nagy ívben kikerülve a holttesteket elindult a villa irányába. – A segélyhívó központba futott be egy hívás tizenkét óra ötvenhat perckor. Névtelen betelefonáló. Minden valószínűség szerint egyfajta bosszú. Allah nevében.

Synne egy pillantást vetett hátrafelé. – Időbe telt, mire lokalizáltuk a helyet. A Solro nem egy hivatalos név.

– Tisztában vagyok vele – morogta Fredrik. – Szóval, amikor telefonáltál...

– ...éppenhogy csak sikerült valamennyire körbenéznem. Sebastian is úton van. Teljes a készültség.

Egy faajtó vezetett a villába. A bejárat felett egy széles tábla lógott, és rajta valóban a Solro felirat állt nagy betűkkel. Bent a technikusok egy ládát készítettek oda, benne gumikesztyű, szájmaszk és védőhuzat a cipőkre. A keskeny előszoba egyik falát egy hatalmas, Jézust ábrázoló festmény borította. Fehér palást vette körül, amint az izzó napból lép elő.

– Bosszú. Allah nevében – ismételte Fredrik lassan, miközben kibújt az esőkabátjából. – Vagyis ez egyfajta vallási leszámolás lenne?

– Nem épp te mondtad, hogy ez a gyülekezet rendkívül kritikus az iszlámmal szemben? Hogy tüntettek a mecsetek meg hasonló dolgok miatt? – kérdezte a nő.

– Persze. De a tömeggyilkosság azért egy kicsit túlzás.

– Nem is kicsit – ismeri el Synne.

Milyen őrültség vezet odáig, hogy valaki felkeressen egy gyülekezetet az erdő közepén? És lemészárolja őket, mint az állatokat? Fredrik azon