Isteni színjáték

1. ének

(A sötét erdőben)

A túlvilági utazás terve

Bevezető

Életünk útjának feléhez érve 1

sötét erdőben találtam magam,

mert elvétettem a helyes utat.

Jaj, fájdalmas dolog elmondani, 4

milyen volt az a sűrű, vad vadon:

elfog a félsz, ha csak eszembe jut –

majdnem oly keserű, mint a halál! 7

De hogy beszámoljak a jóról is,

elmondok mindent, amit ott találtam.

A napsütötte domb

Hogyan kerültem oda – nem tudom, 10

annyira álmatagon jártam akkor, 11

mikor az igaz ösvényről letértem.

De aztán egy domb lábához jutottam, 13

s ott véget ért a völgy, mely szívemet

így rémítette. Fölnéztem magasra,

és megláttam, hogy a domb vállait 16

már fénybe öltöztette az a bolygó, 17

mely igaz útra vezet minden embert.

Ekkor kissé csitult a félelem, 19

mely végig ott lapult szívem tavában 20

e gyötrelemben töltött éj során. 21

S mint aki fuldokolva és lihegve 22

a tengerből kivergődött a partra,

s csak bámul vissza a vészes vizekre,

úgy lelkem is, bár menekülni vágyott, 25

hátrafordult, hogy megnézze az ösvényt,

mely élőt soha át nem engedett.

Miután fáradt testem megpihent, 28

a kihalt hegyoldalnak nekivágtam:

biztosabb lábam volt mindig alul. 30

A három vadállat

És lám, a kaptató legelején 31

egy fürge párduc jött, gyors, könnyű léptű, 32

szép foltos bunda takarta a testét.

Nem ment sehogyse félre az utamból, 34

sőt, annyira gátolt a haladásban,

hogy többször úgy éreztem: hátra arc!

Épp kelt a Nap, jó csillagokkal együtt: 37

ezek kísérték aznap is, mikor 38

először hozta ezt a szép világot 39

mozgásba az isteni szeretet. 40

A reggeli idő s az édes évszak

már azt sugallta: nem kell tartanom

e díszes bundájú ragadozótól, 43

ha el nem töltött volna rémülettel

egy hirtelen fölbukkanó oroszlán. 45

Azt hittem, nekem ront egyenesen, 46

fölszegett fejjel és falánk dühvel,

hogy még a levegő is reszketett.

Aztán egy nőstényfarkas jött, sovány, 49

de sóvár vággyal nagyon is teli:

már megrontotta sokak életét!

Lelkemre oly bénítóan hatott 52

félelmet gerjesztő vad küllemével,

hogy nem reméltem már, hogy följutok.

Úgy jártam, mint aki boldog, ha nyer, 55

de aztán jön a vesztés ideje,

s már minden gondolata csak panasz;

ilyenné tett ez a békétlen állat: 58

csak jött felém, míg vissza nem szorított

apránként oda, hol hallgat a Nap. 60

Vergilius

S miközben így a mélybe visszacsúsztam, 61

szemem előtt felrémlett egy alak:

rekedtnek tűnt a hosszú hallgatástól. 63

Mikor megláttam a meddő vadonban, 64

így kiáltottam: „Kérlek, könyörülj, 65

bármi vagy: árnyék, vagy valódi ember!"

„Nem ember – válaszolt –, csak voltam ember; 67

a szüleim Lombardiában éltek,

mindkettő szülőföldje Mantova. 69

Ott születtem sub Julio, de későn; 70

jó Augustus alatt Rómában éltem 71

a hamis, hazug istenek korában. 72

Költő voltam; Anchises hű fiát 73

megénekeltem, ki elhagyta Tróját,

míg lángban állt a büszke Ilion. 75

De te miért térsz vissza kínjaidhoz? 76

Miért nem hágsz föl a csodás oromra, 77

mely minden öröm oka és alapja?"

„Te lennél Vergilius?! Az a forrás, 79

mely bő folyamban árasztja a szót?

– feleltem neki szégyenlős zavarban. –

Te, minden költők fénye, büszkesége, 82

add jutalmát a buzgó szeretetnek,

mellyel tanulmányoztam művedet!

Te vagy a mesterem, a mintaképem; 85

a szép stílust tetőled kölcsönöztem,

mely tollamnak megbecsülést hozott.

Nézd, itt a vadállat, mely visszaűzött: 88

segíts meg vele szemben, bölcs tudós, 89

mert reszket minden vénám és erem!"

A Nőstényfarkas és az Agár

„Másféle úton kellene haladnod 91

– felelte, látva, hogy könnyem folyik –,

ha ki akarsz kerülni a vadonból.

Mert ez a vadállat, mely sírni késztet, 94

senkit sem enged erre áthaladni:

elállja útját, így pusztítja el.

Olyan gonosz, álnok természetű, 97

hogy sóvárgó vágya ki nem elégül,

s csak egyre éhesebb lesz, ha eszik.

Sok állat van, melyhez beáll szukának, 100

és lesz még több is – mígnem az Agár 101

eljön és gyászos halált hoz fejére.

Az Agár étele nem föld, se fém, 103

csak bölcsesség, erő és szeretet; 104

Feltro és Feltro közt jön a világra. 105

Gyógyulást hoz szegény Itáliának, 106

melyért a szűz Cammilla elesett, 107–108

s Euryalus, Turnus, Nisus is.

Az Agár addig űzi majd a farkast, 109

míg vissza nem kergeti a pokolba,

ahonnan az Irigység küldte föl. 111

A túlvilági utazás terve

A saját érdekedben azt ajánlom 112

– folytatta –, hogy kövess; én majd vezetlek,

s elviszlek innen az örök tanyára,

ahol hallod a kín sikolyait, 115

látsz fájdalomban régi lelkeket,

kik második halálukat siratják. 117

És látsz olyanokat, kik kész örömmel 118

várnak a tűzben, mert remélhetik, 119

hogy följutnak a boldogok közé. 120

Ez utóbbiakhoz csak úgy mehetsz, 121

ha nálam méltóbb vezető vezet. 122

Én őrá bízlak majd, ha búcsúzom;

a Császár, aki fönt uralkodik, 124

mivel törvénye ellenében éltem, 125

nem tűri, hogy én ott kísérjelek.

Ő mindenütt úr, s ott a székhelye, 127

ott van a városa, ott ül a trónján.

Mily boldog az, kit magához emel!…"

Mire én: „Költő, könyörgök neked 130

az Istenre (te nem ismerted Őt),

hogy kijussak e bajból s még nagyobból: 132

vezess, ahova mondtad az imént, 133

hogy láthassam Szent Péter kapuját, 134

meg őket, akik kínban keseregnek!" 135

Ő indult, és én mentem a nyomában. 136

2. ének

(A kihalt hegyoldalon)

Vergilius küldetése

Fohász a Múzsákhoz és az Ihlethez

Végére járt a nap, a szürkeség 1

megszabadított embert, állatot

a fáradalmaiktól; már csak én

készültem, mint aki hadba vonul, 4

a nehéz útra, lelki fájdalomra, 5

amelyről elmém majd híven tudósít.

Ó, Múzsák! Ihlet! Most segítsetek! 7

S te, elmém, aki mindent följegyeztél,

itt mutasd meg kiválóságodat!

Dante kétségei

Így szóltam ekkor: „Költőm, vezetőm, 10

tekintsd erőmet: elég-e vajon,

hogy ilyen roppant útra elvigyél?

Te írod azt, hogy Sylviusnak apja, 13

még romló testben, az örök világba 14

leszállhatott, miközben élt és érzett;

nos, ha a Minden Rossz Ellenfele 16

neki ezt megengedte, azt megértem,

ha meggondolom, ő ki és mi volt:

nagy utódok nemzése állt előtte, 19

hisz Róma s az egész birodalom

atyjául őt szemelte ki a Menny;

és tudható: a város meg az ország 22

a szent hely miatt kellett létrejöjjön, 23

ahol most Szent Péter utóda ül. 24

Útja során (melyért dicséred őt), 25

olyat hallott, mi győzelmet ígért 26–27

neki, s majdan a pápai palástnak.

Aztán ott járt a Választott Edény, 28

bizonyságot hozott arra a hitre, 29

mely utat nyit az üdvösség felé.

De én? Mért menjek? Ki engedi meg? 31

Én nem vagyok se Aeneas, se Pál;

senki se tartana méltónak erre,

úgyhogy ha ráállnék könnyelműen, 34

őrültség volna ez az utazás.

Te bölcs vagy, minek többet mondanom…?"

S mint akinek már nem kell, ami kellett, 37

csak gondol egyet, változik a kedve,

és amit elkezdett, már föl is adja,

úgy álltam a sötét domboldalon, 40

mert tépelődtem s elfogyott belőlem

az iménti gyors elhatározás.

Vergilius küldetése

„Ha jól értettem a szavaidat 43

– felelte a kiváló ember árnya –,

kishitűség béklyózza lelkedet;

ez gyakran fékezi le úgy az embert, 46

hogy dicséretes céljától eláll,

ahogy torz árnytól meghőköl a vad.

Nos hát, hogy ezt a félelmet lerázd, 49

elmondom: miért jöttem. Hallva rólad,

az első percben megsajnáltalak.

A »vágyva-várók« között voltam én, 52

s egy nő megszólított: oly szép, oly áldott,

hogy azt mondtam: várom parancsait.

A szeme fényesebb volt, mint a csillag, 55

és lágyan, kedvesen kezdett beszélni,

a hangja angyal, szava emberi.

Beatrice és Vergilius párbeszéde

»Te nemes szívű mantovai lélek, 58

kinek hírneve mindmáig töretlen,

s az is marad, míg világ a világ!

A barátom (de nem a sors barátja) 61

a hegyoldalban elakadt az úton,

s már vissza is fordult, úgy megijedt.

Félek, hogy elvétette az utat, 64

s én későn cselekszem – abból ítélve,

amit az égben róla mondanak. 66

Most indulj hát, és díszes szavaiddal, 67

vagy bármivel, ami javára szolgál,

segítsd meg őt, hogy én is megnyugodjak.

Én, Beatrice, szólítlak föl erre; 70

ahonnan jövök, oda visszavágyom; 71

a szeretet indít, az szól belőlem.

Ha majd ismét az Úr előtt leszek, 73

gyakorta foglak dicsérni neki.«

Elhallgatott, s én ekképp válaszoltam:

»Erények asszonya! Csak te teszed 76

az emberfajt minden másnál különbbé

a legkisebb-körű égbolt alatt! 78

Úgy megtisztel parancsod, hogy ha rögtön 79

cselekednék, késésnek tűnne máris.

Nem kell tovább sorolnod, mit kívánsz.

De hogyhogy neked van merszed lejönni 82

ide, a lenti középpontba, onnan 83

a tágas térből, melybe visszavágysz?« 84

A három égi hölgy

»Ha ennyire szeretnél tudni mindent, 85

halld röviden – felelte Beatrice –,

miért nem félek belépni ide.

Félni csak olyan dolgoktól szabad, 88

amelyek ártani is képesek;

a többitől nem, azok nem ijesztők.

Engem olyanná tett Isten kegyelme, 91

hogy nem érint a szenvedésetek,

s e tűznek lángja nem tud ártani. 93

Az égben egy nemes Hölgy szánva nézi 94

a nehéz helyzetet, amelybe küldlek,

s enyhíti fönt a zord szabályokat. 96

Ő Lúciát kérte meg ily szavakkal: 97

’A tisztelődnek nagy szüksége van 98

terád, ezért gondodra bízom őt.’

Lúcia, minden bajnak gyűlölője, 100

már indult is, és odajött a helyre,

hol Ráchel ősanyával ülni szoktam. 102

S szólt: ’Beatrice, Isten ékszere, 103

mért nem segíted azt, aki imádott,

s a köz-falkából teérted kivált? 105

Hát nem hallod szánalmas panaszát? 106

Nem látod, hogy birkózik a halállal

a folyóban, mely vadabb, mint a tenger?’ 108

Nem rohant a világon senki jobban 109

célja után, vagy romlása elől,

mint én, amikor meghallottam ezt.

Lejöttem ide boldog székhelyemből, 112

bízva a te komoly, nemes szavadban,

mely dicsővé tesz téged s hallgatódat.« 114

Miután ezt így értésemre adta, 115

elfordult, szeme könnytől csillogott,

s ez arra sarkallt, hogy hozzád siessek.

El is jöttem, ahogyan ő kívánta, 118

meg is mentettelek a szörnyű vadtól,

mely elállta utad a hegy felé.

Úgyhogy mi baj? Miért, miért makacskodsz? 121

Miért ül ennyi gyávaság szívedben?

Miért, hogy nem vagy bátor, tettre kész,

ha három ilyen boldogságos asszony 124

figyel terád az égi palotából,

s az én szavam is csupa jót ígér?!"

Dante visszanyeri bátorságát

Mint éji fagytól kókadt kis virág, 127

ha fehér fénnyel vonja be a Nap,

kinyílik újra s föltartja fejét,

úgy mozdult bennem a fáradt erő 130

s szívembe újra tettvágy költözött.

Mint aki fölszabadult, így beszéltem:

„Mily jóságos e nő, hogy megsegített! 133

S mily előzékeny vagy te, hogy sietve

megtetted, amit kért igaz szavával!

Te elültetted szívemben a kedvet 136

az utazáshoz, boldogan jövök:

előbbi szándékomhoz visszatértem.

Menjünk, mert akaratunk egybevág, 139

légy vezetőm, uram és mesterem!"

Így szóltam hozzá; s miután elindult,

a zord, meredek útra léptem én is. 142

3. ének

(A Pokol előterében)

A közönyösek

A Pokol kapuja

„ÁLTALAM JUTSZ A KÍNOK VÁROSÁBA, 1

ÁLTALAM JUTSZ AZ ÖRÖK GYÖTRELEMBE,

ÁLTALAM JUTSZ A KÁRHOZOTT CSAPATBA.

AZ IGAZSÁG VEZETTE ALKOTÓMAT: 4

ISTENI HATALOM FORMÁLT MEG ENGEM, 4–6

LEGFŐBB TUDÁS ÉS ELSŐ SZERETET.

ELŐTTEM NEM VOLT SEMMILYEN TEREMTMÉNY, 7–8

MELY NEM ÖRÖK. ÉN IS ÖRÖK VAGYOK.

KI ITT BELÉPSZ, HAGYJ FEL MINDEN REMÉNNYEL!" 9

E szavakat láttam sötét betűkkel 10

egy kapubejárat fölé kiírva.

„Mester – szóltam –, ezek kemény szavak!" 12

Ő, átérezve gondom, így felelt: 13

„Itt űzz el minden gyanakvást magadtól,

ölj ki magadból minden gyávaságot.

Elértük a helyet, melyről beszéltem: 16

látsz majd sok embert gyötrődni, akik

elvesztették az értés adományát." 18

És miután barátságos mosollyal 19

kezét kezemre tette, s megnyugodtam,

bevitt magával a titkok közé. 21

Közönyös emberek, gyáva angyalok

Odabent sóhaj, sírás, jajkiáltás 22

zengett a csillagtalan levegőben, 23

hogy könnyek nélkül nem tudtam megállni.

Sokféle furcsa nyelv, undok kiejtés, 25

fájó szavak és dühödt horkanások,

suttogás, bőgés, tenyércsattogás 27

egy zajjá olvadt, örökké forogva 28

az időtlen, állandó szürkeségben,

mint szélvihartól fölkapott homok.

Én – ennyi rémséggel fejem körül – 31

így szóltam: „Mester, mit hallok? Mi ez?

Kiket gyűr le ily rettentőn a gyász?"

S ő válaszolt: „Ilyen szomorú sorsuk 34

azon lelkeknek van, kik életükben

nem csináltak se aljasat, se jót. 36

Elvegyülnek a hitvány angyalokkal, 37

kik nem lázadtak föl az Isten ellen, 38

de – semlegesen – melléje sem álltak.

Az ég nem tűri meg csúfságukat; 40

a Pokol se, nehogy a gonoszak

mellettük kiválónak tűnjenek." 42

Mire én: „Mester, mi fáj úgy nekik, 43

hogy ily hangos panaszra kényszerülnek?"

„Elmagyarázom röviden – felelte. –

Ők még a halált sem remélhetik, 46

s vak létezésük annyira alantas,

hogy bármilyen más sorsra irigyek.

Emléküket nem őrzi a világ, 49

se kegyre nem méltók, se büntetésre.

Ne is beszéljünk róluk; lépj tovább."

A rohanó zászló

Ahogy néztem, egy zászló tűnt szemembe, 52–54

mely körbe-körbe rohant sebesen,

látszott, hogy nem bír percnyit sem pihenni,

mögötte futott végtelen sora 55

az embereknek – csodálkozva láttam,

hogy ennyit legázolt már a halál.

Miután ráismertem némelyikre, 58

megláttam árnyát annak is, aki 59–60

a „nagy lemondást" tette gyávaságból;

azonnal megértettem, hogy ez itt 61

a hitványak raja, kiket se Isten,

se Isten gyűlölői nem szeretnek. 63

E nyomorultak, kik sohasem éltek, 64

pucérak voltak, s pucér testüket 65

böglyök és darazsak szurkálva csípték,

hogy arcukon csíkokban folyt a vér, 67

amit – a könnyeikkel keveredve –

csúf férgek nyaltak a talpuk körül.

Az Acheron folyó partján. Cháron, a révész

Aztán, hogy távolabb is nézelődtem, 70

egy nagy folyó partján láttam sok embert; 71

így szóltam hát: „Mester, megtudhatom,

hogy kik ezek, s milyen szokást követve 73

tolonganak az átkelőhelyen –

ha jól látom ebben a csöppnyi fényben?"

S felelt: „Ezt mind meg fogod érteni, 76

amikor odaérünk és megállunk

komor partján az Acheron folyónak."

Elröstelltem magam, s szemem lesütve, 79

nehogy szavammal terhére legyek,

a folyóig mellőztem a beszédet.

És íme láttam: jön felénk hajóján 82

egy öregember, hófehér hajú, 83

és kiabál: „Jaj nektek, bűnösök!

Ti már sosem látjátok az eget! 85

Jövök, hogy a túlpartra vigyelek,

örök sötétbe, forróságba, fagyba! 87

Hát te, ottan?! Még eleven a lelked! 88

Állj távolabb ezektől: mind halottak!"

De mikor látta, hogy nem mozdulok,

így szólt: „Te másfelé, más kikötőből 91–93

fogsz átkelni, a te utad nem ez;

egy könnyebb csónak visz majd célba téged!"

S vezetőm erre: „Cháron, ne morogj! 94

Ezt így akarják ott, hol azt szabad, 95–96

amit akarnak; és többet ne kérdezz."

Lehiggadt hát a gyapjas arcú vén, 97

az ólomszínű lápvilág hajósa,

kinek szeme körül láng-gyűrű ég. 99

A kárhozottak átkelése

De a lelkek – mind fáradt s meztelen – 100

elsápadtak, a foguk vacogott,

mikor hallották Cháron nyers beszédét.

Szidták az Istent, a szüleiket, 103

az emberfajt, az időt és helyet,

hol őseik magvából megfogantak.

Aztán egy helyre álltak össze mind, 106

zokogtak hangosan a szörnyű parton,

az Istent-nem-félők gyűjtőhelyén.

És Cháron démon, parázsló szemével, 109

egy intéssel mindnyájukat begyűjti,

a lustábbját megcsapja evezővel.

Ahogy ősszel a levelek leválnak 112

egyik a másik után, míg az ág

a földnek visszaadja díszruháját;

úgy vetik le a partról magukat 115

egyenként Ádám rossz utódai, 116

mint csalfa füttyre hallgató madár. 117

És siklanak már a sötét vízen – 118

de odaát jóformán ki se szálltak,

új csapat gyűlik össze ideát.

Dante nem száll be

„Fiam – szólt ekkor nyájasan a Mester –, 121

kik így halnak meg, Istennel haragban,

bárhol is éltek, ide gyűlnek ők;

s már kívánják, hogy átkelhessenek, 124

mert Isten igaza úgy vonzza őket,

hogy rettegésük vágyba fordul át.

Itt jó lelkek nem kelnek át soha, 127

tehát ha Cháron dohogott miattad,

könnyen megértheted, ez mit jelent."

Ennyit szólt; ekkor a sötét vidék 130

elkezdett rengeni, hogy még ma is

kiver a víz, ha eszembe idézem.

A bánatos földből szél tört elő, 133

mely lilásvörös villámot csiholt

s megbénította érzékeimet:

mint aki elalszik, úgy elterültem. 136

4. ének

(A Pokol Első Körében)

A keresztség nélkül meghaltak

Az Acheron túlpartján

A fejemből a mély álmot kiverte 1

egy súlyos, dörgő hang, s én fölriadtam,

mint akit erőszakkal keltenek.

A szemem kipihent volt; körbenéztem, 4

aztán fölálltam, s figyeltem merően,

hogy kitapasztaljam: hol is vagyok?

És íme: ott álltam, szélén a völgynek, 7

partján a fájdalmas, nagy szakadéknak, 8

mely sosem szűnő panasztól zajos.

Sötét és mély volt, benne sűrű köd, 10

úgyhogy hiába bámultam erősen,

semmi se látszott tisztán odalent.

„Most leszállunk oda, a vak világba 13

– szólt Költőm, s halálsápadt volt az arca –,

elsőnek én megyek, te meg követsz."

Én, észrevéve színe változását, 16

így szóltam: „Hogy jöhetnék, ha te félsz,

te, aki máskor erőt adsz nekem?!"

S felelt: „A lent gyötrődők kínjai 19

arcomra festik a szánakozást:

erről hihetted azt, hogy félelem.

De induljunk, sürget a hosszú út." 22

És belépett a völgyet övező

nagy Első Körbe, s bevitt engem is. 24

Első Kör (a Pokol Tornáca)

Itt – legalábbis fül után ítélve – 25

más panasz nem szólt, mint sóhajtozás:

ettől rezgett az örök levegő.

Nem testi kín okozta, csak a bánat, 28

melytől egy irdatlan tömeg nyögött:

férfiak, asszonyok és csecsemők.

Szólt a jó Mester: „Meg se kérdezed, 31

hogy akiket látsz, milyen szellemek?

Nos, tudnod kell, még mielőtt továbbmész:

nem vétkeztek. Sőt, cselekedtek jót is, 34

de nem számít, mert nincs rajtuk keresztség,

mely a te vallásodnak kapuja. 36

Akik a kereszténység előtt éltek, 37

nem helyes módon imádták az Istent. 38

Magam is egy vagyok ezek közül.

Ez a hiány, és nem más bűn okozza, 40

hogy elkárhoztunk. Nincs más szenvedésünk, 41

mint remény nélkül örök vágyban élni." 42

Fájdalmas szívvel hallgattam szavát, 43

mert sok nagyszerű embert láttam itt,

kik e Tornácon vágyva várakoztak.

Krisztus pokoljárása

„Mondj meg valamit, kérlek, Mesterem 46

– így szóltam, mert biztos tudást akartam

a hitről, mely minden kételyt legyőz –: 48

jutott-e innen üdvösségre bárki, 49

saját révén vagy más jósága által?"

Ő értette burkolt beszédemet, 51

s felelt: „Én még csak nemrég voltam itt, 52

mikor láttam, hogy belép egy Nagyúr, 53

győzelmi koronával a fején.

Kivitte innen Ősapánknak árnyát; 55–56

a fiát, Ábelt; kivitte Noét; 56

a törvényadó, engedelmes Mózest; 57

Ábrahám ősatyát; Dávid királyt; 58

Izráelt atyjával, fiaival 59

s Ráchellel, akiért megdolgozott; 60

sok mást is még, s mind üdvösségbe vitte. 61

És tudnod kell még azt is: őelőttük

emberi lény nem üdvözült sosem." 63

Holt költők társasága

Nem álltunk meg, miközben mondta ezt, 64

mentünk keresztül ott a sűrű erdőn,

úgy értsd: a lelkek sűrű erdején.

Nem jártunk messze alvásom helyétől, 67

mikor megpillantottam egy tüzet,

mely félkört vágott ki az éjszakából.

Még kissé távol esett az a hely, 70

de nem annyira, hogy ki ne vehessem:

kiváló lelkek tartózkodnak ott.

„Mondd, művészetek s tudományok dísze: 73

kik azok, hogy így meg vannak becsülve,

s a többiektől külön van helyük?"

S ő felelt: „Dicső hírük és nevük, 76

mely nálatok, fönt, máig hallható,

az égben kegyet nyer, s jutalmuk ez."

Közben egy hangot hallottam, mely így szólt: 79

„Köszöntsétek a költőfejedelmet! 80

Árnya, mely távozott, most visszatér!"

Mikor e hang már elcsengett, a csöndben 82

négy hatalmas árny lépkedett felénk;

nem látszottak se vidámnak, se búsnak.

Jó Mesterem hozzám fordulva így szólt: 85

„Nézd, aki ott jön karddal a kezében

a másik három élén, mint vezér:

Homérosz az, a költők legnagyobbja; 88

aztán a szatírás Horatius; 89

aztán Ovidius, s végül Lucanus. 90

Mivel mindnyájan osztoznak velem 91

a néven, mellyel a hang illetett, 92

helyes, hogy társukként köszöntenek."

Most együtt láttam e szép iskolát, 94

ahogy körülvették a legnagyobbat, 95

ki sasként száll a többiek fölött.

Egymás közt megbeszéltek valamit, 97

majd felém fordultak és üdvözöltek

(mosollyal nézte ezt jó Mesterem),

de megtiszteltek ennél jobban is: 100

bevontak körükbe, s így én lehettem

e pompás elmék közt a hatodik. 102

Mentünk a fény felé, jól társalogtunk, 103

de hadd ne ismételjem el, miről:

illett oda – ide nem illene.

Az ókor nagyjai

Egy büszke várkastély lábához értünk: 106

hétszeres fal övezte magasan, 107

s egy szép folyócska védte gyűrűként. 108

Mintha föld volna, átkeltünk ezen, 109

beléptünk hét kapun bölcs társaimmal,

és bent egy zöld füvű, friss rétre értünk. 111

Sok ember volt ott, nyugodt arcúak, 112

a külsejük méltóságot sugárzó;

ritkán szóltak, finom hangon beszéltek.

Az egyik oldalra félrevonultunk 115

egy nyílt, világos, magaslati helyre,

ahonnan jól láttuk mindnyájukat.

Előttem, ott a fényes zöld füvön 118

megmutatták a nagy szellemeket:

a látványuk még most is lelkesít.

Láttam Elektrát az övéi közt, 121

fölismertem Hektort és Aeneast, 122

s Caesart fegyverben, vad sólyom-szemével. 123

Láttam Cammillát s Pentheszileát, 124

odébb Latinus királyt és a lányát, 125

Laviniát; láttam Tarquinius 126

elűzőjét, Brutust; Lucretiát, 127

Juliát, Marciát, Corneliát; 128

és odébb, egymagában, Szaladint. 129

Majd, szempillámat kissé fölemelve 130

láttam a mindent tudók mesterét, 131

ahogy a bölcsek családjában ül.

Mind körülrajongják nagy tisztelettel, 133

de Szókratész és Platón amazoknál 134

előrébb áll, a mesterhez közel.

A véletlen-hívő Démokritoszt, 136

Diogenészt, Anaxagoraszt, Thaleszt, 137

Empedoklészt, Hérakleitoszt és Zénónt; 138

láttam a gyógyfüvek rendszerezőjét, 139

Dioszkoridészt; láttam Orpheuszt, 140

Tulliust, Linoszt, intő Senecát. 141

Euclides földmérőt, Ptolemaioszt, 142

Hippokratészt, Avicennát, Galénoszt; 143

Averroëst, a legfőbb magyarázót. 144

De nem is tudom mindet fölsorolni, 145

mert hajt, hogy van még mondanivalóm,

s a szó csak lohol a tények után.

Továbbindulnak

A hatos társaság kettőbe oszlik: 148

más útra irányít bölcs vezetőm,

a nyugalomból ki a rezgő légbe; 150

olyan helyre, ahol nincs semmi fény. 151

5. ének

(A Pokol Második Körében)

A gátlástalan szeretők

Minósz, a Pokol bírája

Az Első Körből így szálltam alá 1

a Másodikba: szűkebb gyűrű ez, 2

de több benne a kín és több a jajszó. 3

Itt áll a szörnyű Minósz vicsorogva: 4

fölméri az érkezők bűneit,

ítél és helyet oszt, farkát tekerve.

Ugyanis ha egy balvégzetű lélek 7

elébe áll, az gyónni kénytelen;

Minósz, a bűnök ismerője, tudja,

a pokol mely részében lesz helye, 10

s a farkát annyiszor tekeri körbe, 11

ahányas szintre a bűnös leszáll.

Mindig sok lélek ácsorog előtte, 13

egyenként járulnak ítéletért:

szólnak, figyelnek, s buknak lefelé.

„Te, aki itt e gyászos helyre jössz 16

– szólt hozzám Minósz, mikor észrevett,

félelmetes munkáját megszakítva –

vigyázz, hogy hova lépsz s kinek hiszel! 19

Ne csaljon meg, hogy széles a kapu!…" 20

Mire a vezetőm: „Mit kiabálsz?

Ne akadályozd! Sorsa ez az út: 22

ezt így akarják ott, hol azt szabad, 23–24

amit akarnak – és többet ne kérdezz."

A gátlástalan szeretők büntetése

Most kezdenek a kínok hangjai 25

hallatszani; most léptem be oda,

hol szíven üt a sok siránkozás.

Oly helyre értem, hol hallgat a fény, 28

de minden bömböl, zúg, ahogy a tenger,

mikor két ellentétes szél veri.

Egy szüntelen pokoli szélvihar 31

hordja a lelkeket roppant erővel,

pörgetve, ráncigálva gyötri őket

s mikor a sziklahasadékhoz érnek, 34

sikoltoznak, jajgatnak, nyögnek ott,

és káromolják Isten erejét.

Rájöttem: annak kell kínlódni így, 37

aki a testiségben vétkezik, 38–39

s a vágyat rendeli az ész fölé.

Ahogy hideg napon viszi a szárnya 40

a seregélyek sűrű csapatát,

úgy fújta a szél a rossz lelkeket

hol föl, hol le, hol erre, hol amarra; 43

és nincs remény, hogy valaha nyugalmat

vagy akár enyhülést találjanak.

Híres kéjelgők, szerelmi őrültek

Ahogy a darvak, panaszos dalukkal 46

szállnak az égen, hosszú sorba fűzve,

úgy láttam jönni, jajszavak között,

az említett szél szárnyán árnyakat. 49

Így szóltam ekkor: „Mester, mondd, kik ők,

akiket tép a fekete vihar?"

„Az első ott a sorban, akiről 52

szeretnél hallani – felelte ő –,

császárnő volt sokféle nép fölött;

a kéjelgésben oly gátlástalan, 55

hogy törvényt hozott: »Szabad, ami jó!« –

bűne alól így mentve föl magát.

A neve Szemiramisz, róla írják: 58

a férje, Ninus hagyta rá a trónt;

ott kormányzott, hol most szultán az úr. 60

A másik öngyilkos lett szerelemből, 61

megcsalva halott férjét, Sichaeust;

mögötte a kéjvágyó Kleopátra. 63

Nézd ott Helénát: őmiatta volt 64

sok évnyi baj; nézd ott a nagy Achillest, 65

aki szerelmébe bukott bele.

Nézd Pariszt, Trisztánt…" S több mint ezer árnyat 67

egyenként megmutatott, akiket

a szerelem tépett ki életünkből. 69

Miután Mesterem így megnevezte 70

a régi lovagokat s hölgyeket,

a szánalomtól majd’ megzavarodtam.

Francesca és Paolo megjelenik

Így szóltam: „Költőm, szívesen beszélnék 73

azzal a kettővel, akik a szélben

oly könnyedén sodródnak, s mindig együtt!"

Ő így felelt: „Várd meg, míg közel érnek, 76

szólj hozzájuk a szerelem nevében,

mely űzi őket – s meglásd: idejönnek."

Amint a szél közelebb hozta őket, 79

kiáltottam: „Elkínzott szellemek,

gyertek s beszéljetek – ha nem tilos!" 81

Ahogy a galambok a vágy szavára 82

széttárt szárnnyal a levegőben úszva

az édes fészek felé igyekeznek,

úgy váltak ők ki Dido csapatából, 85

jöttek felénk a gonosz levegőben,

szerető hívásomra válaszul.

„Te jóságos és finom lelkű lény, 88

ki eljössz hozzánk a fekete légben,

hozzánk, kiktől a világ vérpiros; 90

ha barátunk lenne az Ég Királya, 91

őt kérnénk: adjon jó békét neked,

mert kínjaink iránt szánalmat érzel.

Mit akarsz hallani vagy mondani? 94

Mi elmondjuk vagy halljuk szívesen,

amíg fölöttünk némán áll a szél.

Francesca da Rimini

Szülőföldem tengermelléki táj, 97

arrafelé száll le a Pó folyó, 98

hogy kísérőivel ott megnyugodjon. 99

A szerelem, finom szívek ragálya, 100

őt föltüzelte szép testem iránt,

amelytől megfosztottak – szörnyű módon.

A szerelem, mely mindig kölcsönös, 103

úgy elfogott az ő lénye iránt,

hogy – íme, látod – most is fogva tart.

106 A szerelem vitt egy halálba minket;

aki megölt, arra Kaina vár." 107

Ilyen szavakkal szóltak ők mihozzánk. 108

Én, hallván e fájdalmas lelkeket, 109

lehajtottam fejem, s oly hosszan álltam,

hogy Költőm megkérdezte: „Min tűnődsz?"

S én válaszoltam neki: „Jaj, szegények! 112

Hány édes gondolat és mennyi vágy

vezette őket végzetes utukra!"

Hogyan is történt?

Majd hozzájuk fordulva így beszéltem: 115

„Francesca, a te szenvedéseid

keserves könnyekre fakasztanak.

De mondd: az édes sóhajok között 118

mily módon engedte a szerelem, 119–120

hogy vágyatokra ráébredjetek?"

És ő felelt: „Nincs nagyobb fájdalom, 121

mint emlékezni a boldog időkre

a bajban – mestered is tudja ezt. 123

De ha valóban ennyire kívánod 124

megismerni szerelmünk gyökerét,

legyen; egyszerre sírok és beszélek.

Egy ízben olvasgattunk, kedvtelésből, 127

Lancelotról, kit szerelem gyötört; 128

egyedül voltunk, és gyanútlanok.

Olvasás közben össze-összenéztünk, 130

néha az arcszínünk megváltozott;

ám jött egy pont, mely végképpen legyőzött:

mikor a régen vágyott szép mosolyt 133

a könyvben a hős csókkal illeti –

akkor ő, itt, ki tőlem el nem válik, 135

a számra reszketőn csókot adott. 136

A könyv lett Galeottónk, meg a szerző; 137

mert aznap már nem olvastunk tovább."

Amíg az egyik lélek ezt mesélte, 139

a másik úgy sírt, hogy a szánalomtól

kiment belőlem az életerő,

és mint egy holttest, a földre zuhantam. 142

6. ének

(A Pokol Harmadik Körében)

A mértéktelen fogyasztók

A jéghideg eső

Most, hogy már visszatért a tudatom, 1

mely bezárult, mikor a két rokon 2

keservét szánva összezavarodtam,

új szenvedéseket s új szenvedőket 4

látok magam körül, bármit teszek,

bármerre fordulok, bármerre nézek.

A Harmadik Körben eső esik, 7

örökös, átkozott, hideg, nehéz;

ereje, módja sosem változik.

Mocskos hólé és sűrű jégeső 10

zuhog a sötét levegőn keresztül:

bűzlik tőle a föld, mely befogadja.

A háromfejű Cerberus

Itt Cerberus, az ádáz, furcsa szörny 13

három torokból kutyaként ugatja

a latyakba süllyedt embereket.

Szeme piros, szakálla ragacsos, 16

a hasa nagy, ujjai karmosak,

tépi a lelkeket, szaggatja-nyúzza;

azok bőgnek, mint viharban az eb, 19

hol ezt, hol azt a felüket takarnák,

forgolódva, nyomorult bűnösök.

Mikor meglátott Cerberus, a hüllő, 22

pofáit tátva sok fogát mutatta,

egy porcikája sem maradt nyugodtan.

A vezetőm szélesre tárt tenyérrel 25

jó nagy csomókat markolt föl a sárból,

s a három éhező torokba dobta.

Ahogy a koncért csaholó kutya 28

megnyugszik, amint kap egy falatot,

s már csak az élelemmel küszködik,

úgy némultak el Cerberus pofái; 31

máskor úgy harsog a lelkek fülébe,

hogy jobb szeretne süket lenni mind.

Ciacco, a falánk

Lépdeltünk át az árnyakon, kiket 34

lever a súlyos eső, rátapostunk

az emberszerű üres alakokra. 36

Mindannyian lent feküdtek a földön, 37

de volt egy, aki hirtelen felült,

amint meglátott minket arra menni.

„Ó, te, akit e poklon át vezetnek 40

– szólt hozzám –, próbálj fölismerni, kérlek!

Te már éltél, mikor megszűntem élni."

Feleltem: „Tán a szenvedéseid 43

űzik ki elmémből a képedet:

mert úgy tűnik, nem láttalak soha.

De mondd, ki vagy, hogy ily szomorú helyre 46

kerültél végül, ilyen büntetésbe?

Rosszabb tán van, de undokabb aligha!"

„A városod – szólt ő –, mely úgy dagad 49

az irigységtől, hogy szét fog repedni,

keblére ölelt vidám életemben.

Ti úgy hívtatok: Ciacco, a Malac; 52

kárhozatos falánkság volt a bűnöm, 53

ezért sínylődöm az esőben itt.

Nem egymagam vagyok boldogtalan: 55

ezek mindannyian ugyanezért

bűnhődnek, ugyanígy." S elhallgatott.

Firenzei politika 1300 után

Így szóltam: „Ciacco, a nyomorúságod 58

lesújt, és szinte könnyekre fakaszt;

de mondd el, ha tudod: mely sorsra jutnak 60

megosztott városunk polgárai? 61

Van ott még derék ember? És miért,

hogy így elharapózik ott a belharc?"

Felelt: „Hosszú viszálykodás után 64

vér folyik egyszer, s a »vidéki« párt 65

durván elkergeti a másikat. 66

De csakhamar megbuknak ezek is: 67

nincs három nyár, s a másik lesz fölül, 68

mert segíti a Nagy Lavírozó. 69

Sokáig fennhéjáznak gőgösen, 70

a másik pártot súllyal leszorítva:

nem hat majd könny, se felháborodás.

Két igaz ember van, de szavukat 73

nem hallják; gőg, irigység, kapzsiság

szikrája gyújtja fel a szíveket."

Mi lett a firenzei kiválóságokkal?

Így fejezte be siralmas beszédét. 76

Én erre: „Kérlek szépen, még okíts,

ajándékozz meg további szavaddal!

A kiváló Tegghiaio s Farinata, 79–80

derék Jacopo Rusticucci, Mosca,

Arrigo, s mind, kit jó szándék vezérelt,

mondd, hol vannak? Hadd ismerjem meg őket, 82

hogy megtudjam, osztályrészük mi lett:

mézédes menny vagy mérgező pokol?"

„A sötétebbek között vannak – mondta –, 85

más bűneik miatt a mélybe vetve.

Ha leszállsz odáig, meglátod őket.

De ha az édes létbe visszatérsz, 88

kérlek, idézz majd az élők eszébe.

Többet nem mondok, s nem válaszolok."

Tekintete bizonytalanra ferdült, 91

nézett kicsit, majd lehajtva fejét

lehanyatlott a többi vak közé. 93

Szenvedés a feltámadás után

Vezetőm így szólt: „Ez se kel föl innen, 94

csak majd ha szól az angyal trombitája, 95

s eljön a Bíró, a könyörtelen; 96

mindegyik viszontlátja majd a sírját, 97–98

felölti hús-vér testét, küllemét,

és amit hall, az visszhangzik örökké." 99

Mentünk lassan az árnyakból s esőből 100

összevegyült csatakos keverékben;

s szóba került az eljövendő élet.

Megkérdeztem: „Mester, ezek a kínok 103

a végítélet után élesednek?

Vagy enyhülnek? Vagy fájnak ugyanígy?"

Felelt: „Hiszen tanultál tudományt: 106

minél tökéletesebb valami, 107–108

annál inkább megérez jót is, kínt is.

Bár ez az átkozott nép nem jut el 109

az igazi tökélyre sohasem,

többet várhat mostani helyzeténél." 111

Mentünk körbe az út görbületén, 112

beszéltünk még, de most azt nem idézem.

Elértünk oda, ahol levisz az út: 114

és láttuk Plutust, a rosszakarót. 115

7. ének

(A Pokol Negyedik, majd Ötödik Körében)

A pénzimádók. – A haragosak

és a tétlenek

Plutus

„Papé Satan, papé Satan, aleppe!" – 1

így kezdte Plutus élesen recsegve; 2

ám bölcs segítőm, mindennek tudója, 3

megnyugtatott: „Ne hagyd, hogy most legyűrjön 4

a félsz; ennek hiába van hatalma,

nem állhatja utunkat lefelé.

Majd odafordult a fölfújt pofához: 7

„Te hitvány farkas, fogd be már a szád! 8

A dühöngésed rágjon szét belül!

Nem ok nélkül megyünk le a sötétbe: 10

ezt így akarják fönt, ahol Mihály 11–12

megbosszulta a gőgös lázadást!"

S ahogy a széltől dagasztott vitorlák 13

csomóba hullnak, ha eltört az árbóc,

úgy lappadt össze a gonosz vadállat.

Mi meg a negyedik lejtőn lementünk, 16

egyre lejjebb a szomorú gödörbe,

ahol a világ bűne összegyűlik.

Ó, igazságos isteni ítélet! 19

Ki más alkotna ily sokfajta kínt?

S minket a bűn hogy képes így lehúzni?…

Negyedik Kör: halmozók és költekezők

Ahogy a Kharübdisz fölött a hullám 22

a szembejövő vízzel összecsap,

úgy jár itt szembe-körtáncot a nép.

Nagyobb volt a tömeg, mint más helyütt; 25

kétfelől jöttek, s görgettek üvöltve 26

nagy súlyokat, mellükkel taszigálva.

Egy ponton összeütköztek; s azonnal 28

görgették vissza, ki erre, ki arra,

ordítva: „Minek gyűjtöd? – „Minek szórod? 30

Így mentek vissza a sötét körön 31

két kéz felől, a szemben lévő pontig,

ott újra kántálták gúnyversüket;

aztán megint fordultak, ki-ki vissza 34

a maga félkörén, új ütközésig.

Nekem ettől a szívem elszorult,

és szóltam: „Mester, fölfednéd nekem, 37

hogy kik ezek? S vajon pap volt-e mind,

itt balra, aki tonzúrát visel?" 39

„Az első létben – mondta – mindezek 40

oly kancsal ésszel szemlélték a pénzt,

hogy nem tudtak mértékkel költeni.

Ezt ugatják tisztán és érthetően, 43

mikor a kör két pontján összecsapnak

s ellentett bűnük kettéosztja őket. 45

Akikről hiányzik a haj-fedő, 46

papok voltak s pápák s bíborosok: 47

bennük tobzódni tud a pénzimádat."

„Mesterem – mondtam –, akkor hát közöttük 49

föl kéne ismernem néhány olyat,

aki e bűnöktől beszennyeződött."

Mire így szólt: „Ezt hiába reméled. 52

Szűkagyú létük bemocskolta őket, 53

mind szürke lett és fölismerhetetlen.

Örökké egymásnak fognak csapódni: 55

a sírból ezek összezárt marokkal

támadnak föl, azok tar-kopaszon. 57

Rosszul költöttek, rosszul tartogattak: 58

ez zárta ki őket a Szép Világból, 59

s itt öklelődnek – nincs rá több szavam.

Mert látod, fiam: percnyi tréfa csak, 61

ha megad nekünk ezt-azt a Szerencse –

s az emberfaj ezért marakodik!…

Hisz nincs a Hold alatt annyi arany, 64

ami egy percnyi pihenőt vehetne

e fáradt lelkekből csak egynek is."

A Szerencse természetéről

„Mesterem – kértem –, mondd csak: a Szerencse, 67

amiről szóltál: micsoda, hogy így

markában tart minden világi jót?"

S felelt: „De buták vagytok, emberek! 70

A tudatlanság a ti bajotok!…

Nos, táplálkozz a magyarázatommal.

A Korlátlan Tudású létrehozta 73

az égboltokat, s mindhez vezetőket: 74

ki-ki a maga részét beragyogja, 75–76

a fényt megfelelően osztva szét. 76

Épp így a földi csillogáshoz is 77

rendelt egy általános gondnokot,

hogy a tűnékeny javakat időnként 79

átadja más népnek vagy más családnak,

emberi ésszel föl nem foghatóan:

míg egy nép úr, a másik lehanyatlik 82

a Szerencse ítélete szerint –

mely váratlan, mint fű között a kígyó.

Tudásotok nem küzdhet meg vele: 85

a birodalmában ő dönt s irányít,

mint más istenségek a magukéban. 87

A változásban nem tart szünetet, 88

elrendelés, hogy mindig gyors legyen, 89

ezért látunk annyi sorsfordulót.

Ő az, kit átkoz sok-sok olyan ember, 91

akiknek dicsérniük kellene,

s igaztalanul, nagy szájjal gyalázzák.

De az áldott Szerencse meg se hallja, 94

a többi első teremtménnyel együtt 95

derűsen forgatja a kerekét. 96

Most szálljunk le szánalmasabb terepre; 97

már nyugszik minden csillag, ami kelt, 98–99

amikor indultam. Nem szabad állnunk!"

Leszállás az Ötödik Körbe

Átvágtunk a kör belső pereméhez 100

egy forráshoz, mely ott zubog elő,

s a maga vájta árokba folyik.

Vize nemhogy sötét, de fekete; 103

mi társultunk a kormos vízfolyáshoz 104–105

s így bukkantunk ki lent, szokatlan úton.

Egy Styx nevű mocsárba fut bele 106

a bánatos patak, ahol leér

a rücskös, szürke sziklafal tövébe.

A haragosak. A tétlenek

Ahogy most érdeklődve körbenéztem, 109

a posványban láttam sok sáros embert:

mind meztelen s mérges tekintetű.

Egymást ütötték, nemcsak a kezükkel, 112

de fejjel, mellel, lábbal verekedtek,

és foggal tépték egymást darabokra.

Szólt a jó Mester: „Itt látod, fiam, 115

azoknak lelkét, kiken a harag 116

uralkodott. És figyeld csak meg azt is:

a víz alatt sóhajtozik sok ember, 118

ezért van, hogy a felszín bugyborékol,

mint láthatod, csak nézd figyelmesen.

»Tétlenek voltunk – mondják az iszapban. – 121

A naptól vidám, édes levegőn

mi lusta ködöt hordoztunk belül;

most búsulunk itt a sötét mocsárban.« 124

Ezt a kis himnuszt kuruttyolja torkuk, 125

mert ép hangot már nem tudnak kiadni."

A tó mellett mentünk tovább, nagy ívben 127

a száraz part s a koszos lé határán,

és közben szemléltük a sárevőket,

míg végül egy torony lábához értünk. 130

8. ének

(A Pokol Ötödik Körében)

Dis város falai előtt

Átkelés a Styx-mocsáron

Folytatom azzal, hogy még mielőtt 1–2

a magas torony lábához elértünk,

föltűnt szemünknek fönn a tetején

két lángocska, amint ott megjelent; 4

majd sokkal messzebb egy másik felelt rá,

oly távol, hogy alig volt látható.

Megkérdeztem a Tudás Tengerét: 7

„Ez mit jelent? S mit válaszol nekik

a másik láng? És mindezt kik csinálják?"

„A piszkos hullám tetején – felelte – 10

már láthatod is azt, amire várunk,

hacsak a mocsárgőz el nem fedi."

Íj még nem lőtt ki gyorsabban nyilat 13

a levegőben sebesen röpítve,

mint ahogy láttam most egy kis hajót

a vízen át közeledni felénk. 16

Egyetlen hajósa így kiabált:

„Na, csakhogy megjöttél, balsorsú lélek!"

„Phlegüasz, Phlegüasz, kár kiabálnod, 19

mert ezúttal – szólt mesterem – csak addig

leszünk veled, míg átviszel a lápon!"

Mint aki rádöbben, hogy őt bizony 22–24

nagyon becsapták, s fölháborodik,

úgy feszült Phlegüaszban a harag.

A vezetőm a csónakba lelépett, 25

majd engem is behívott maga mellé:

csak ekkor terhelődött a hajó! 27

Amint a vezetőm és én beszálltunk, 28

indult az ősi bárka, a vizet 29

mélyebben hasítva, mint bármikor. 30

Támad a kötekedő

Ahogy mentünk a pangó, holt mocsáron, 31

egy sáros alak bukkant föl, s kiáltott: 32

„Hát te ki vagy, hogy korán jössz ide?" 33

„Jövök – mondtam –, de mégsem maradok! 34

De ki vagy te, hogy így be vagy koszolva?"

„Látod – felelt –: egy lélek, aki sír."

„Maradj is így, sírásban-gyászolásban, 37

te átkozott szellem! – mondtam neki. –

Rád ismerek még így, mocskosan is!"

Erre két kézzel nyúlt hajónk felé, 40

de a Mester meglátta s visszalökte.

„Takarodj! – szólt. – Kutyák közt a helyed!"

Majd átölelt, megcsókolta az arcom, 43

s így szólt: „Bizony, nemesen háborogsz!

Áldott az anyaméh, mely hordozott!…

Ez gőgös ember volt a fenti létben, 46

emlékét nem díszíti semmi jó;

ezért dühöng az árnya idelent.

Hányan képzelik fönt, hogy nagy személyek, 49

aztán itt sárba túrnak, mint a disznók,

s förtelmes emléket hagynak magukról!"

„Mester – feleltem –, én roppant örülnék, 52

ha látnám őt ebbe a lébe mártva,

még mielőtt elhagyjuk a tavat."

„A túlsó part – felelt – még fel se tűnik, 55

és kívánságod máris teljesül:

elégedett leszel, és jogosan."

És kisvártatva láttam is, amint 58

úgy megtépázták sáros társai,

hogy Istennek máig hálás vagyok.

„Üssed Filippo Argentit!", visongták, 61

s a dühtől őrült firenzei szellem

saját magába vájta fogait.

Megérkezés Dis falaihoz

Otthagytuk; nincs is róla több szavam. 64

Ám most fájdalmas hang hatolt fülembe,

s forrását fürkészve, előre néztem.

Jó Mesterem megszólalt: „Nos, fiam, 67

a Dis nevű város közeledik, 68

súlyos lakókkal, népes őrsereggel."

„Mester – mondtam –, látom világosan 70

a mecseteket odalent a völgyben:

vöröslenek, mintha frissen a tűzből

vennék ki őket!" S szólt: „Az örök égés, 73

mely izzik bent, az mutatja pirosnak

a dolgokat ott, az alsó Pokolban." 75

Beértünk a mély árkokba, melyek 76

a vigasztalan várost övezik;

vasból látszottak lenni a falak.

Csak miután hosszan körbehajóztunk, 79

kötöttünk ki; itt ránk rivallt a révész:

„Kiszállni! – harsogta. – Itt a bejárat!"

Vita az őrökkel

Ezreket láttam a kapuk fölött, 82

mennyből-zuhantakat, kik mérgesen 83

morogták: „Ki ez itt, hogy meg se halt,

s a holtak országába behatol?!" 85

Bölcs Mesterem a kezével jelezte,

hogy külön kíván beszélni velük.

Ettől a háborgásuk csillapult; 88

„Csak te gyere – mondták –, az menjen innen,

aki e földre vakmerőn belépett.

Egyedül menjen vissza a bolond, 91

próbálja meg! Te viszont itt maradsz,

te, aki sötét tájunkig lehoztad!"

Képzeld el, olvasó, mennyire féltem 94

e pokolbéli szavak hallatán!

Azt hittem, többé nem jutok haza…

„Jaj, drága vezetőm, aki a bajból 97

már hetvenhétszer kihúztál, s veszélyben

szilárd támaszom voltál mindig is,

ne hagyj itt – mondtam – gyámoltalanul! 100

Ha innen továbbmennünk nem szabad,

hát sürgősen induljunk vissza együtt!"

S a férfi, aki idáig hozott, 103

így szólt: „Ne félj, elzárni nem lehet

az utunkat, mert nem akárki küldött. 105

Várj itt, és közben fáradt lelkedet 106

erősítsd és tápláld reménykedéssel.

Nem foglak elhagyni az alvilágban!"

Nincs tovább?

És ezzel elmegy, otthagy egyedül 109

drága atyám, én meg kétkedve állok,

s fejemben küzd az „igen és a „nem.

Azt nem hallottam, mit mondott nekik, 112

de nem álldogált ott velük sokáig,

mert berohantak mind, egymást taposva.

A kaput Mesterem orra előtt 115

becsapták a gazok. Ő kint maradt,

és lassú léptekkel indult felém.

Szeme a földön, homlokáról eltűnt 118

a magabiztosság; sóhajtva mondta:

„Ki zárhat ki a bánat-házból engem?"

Majd így szólt hozzám: „Ha én mérgelődöm, 121

ne riadozz; a csatát megnyerem,

bárki is próbál bentről visszaverni.

Ez a pimaszságuk nem új dolog, 124

ezt csinálták az első kapunál is, 125

mely azóta zár nélkül, nyitva áll:

azon láttad a halott szöveget. 127

Már azt a kaput átlépte, s jön erre, 128

vezető nélkül, körökön leszállva 129

az, aki megnyitja nekünk a várost. 130

9. ének

(Dis kapuja előtt, majd a Pokol Hatodik Körében)

Az alsó pokol megnyílik

Szorongató várakozás

A gyáva szín külsőmre is kiült, 1

hogy meghátrált a Mester – ő meg erre

friss haragját elfojtotta belül.

Állt és figyelt, mint aki hallgatózik, 4

mert a szeme nem hordott messzire

a sötét levegőben, sűrű ködben.

„Pedig most győznünk kell ebben a harcban 7

– mondta. – Ha nem… Bár, aki biztatott… 8

Jaj, mennyi idő kell, hogy ideérjen?"

Látszott, hogyan próbálja eltakarni 10

beszéde kezdetét a folytatással,

mert sehogy sem illett az elejéhez;

de amit mondott, jócskán megijesztett, 13

talán mert félbehagyott mondatából

rosszabbat gondoltam, mint amit ő.

Vergilius előző útja

„Szokott-e itt, e gyász-gödör legalján 16

az első szintről járni valaki, 17–18

kinek csak egy fáj: a remény hiánya?"

– ezt tudakoltam tőle. „Nemigen 19

fordul elő – felelt –, hogy közülünk

valaki erre járjon, ahol én.

De tény, hogy voltam egyszer idelenn 22

a gonosz Erikhthó varázsszavára, 23–24

ki árnyakat testükhöz visszahívott.

Csak nemrég volt még nélkülem a testem, 25

mikor leküldött e falon belülre 26

a Júdás-körből egy lelket kihozni. 27

Az a legmélyebb hely, a legsötétebb, 28

legtávolabb az égi mozgatótól. 29

Jól ismerem az utat, légy nyugodt.

Ez a mocsár, mely ilyen bűzt lehel, 31

körülfolyja a kínok városát;

oda be szépszerével nem jutunk."

A három Fúria

Mást is mondott, de azt már nem tudom, 34

mert odaszegeződött a szemem

a magas torony tüzes tetejére,

ahol váratlanul bukkant ki három 37

vérfoltos, pokolbéli Fúria: 38

a testük s a mozgásuk, mint a nőké,

zöld vízikígyót hordtak öv gyanánt, 40

hajuk helyett siklók és viperák

fonták be rémisztő homlokukat.

Ő, aki ismerte az Örök Sírás 43–44

Királynőjének cselédlányait, 44

azt mondta: „Nézd! A vad Erinnüszök!

Az ott Megaira, ő áll bal felől; 46

az, aki jobb oldalt zokog: Alektó;

középen Tisziphoné" – magyarázta.

Körmükkel szaggatták a mellüket, 49

ütötték magukat és úgy jajongtak,

hogy reszketve a Költőhöz simultam.

„Gyere, Medúza, hogy kővé ijesszed! 52

– mondták együtt, és közben rám lenéztek. –

Ne hagyjuk futni ezt, mint Thészeuszt!" 54

„Fordíts hátat! Takard el a szemed! 55

Ha jön a Gorgó s te meglátod őt, 56

a hazatérésből semmi se lesz!" –

így szólt a Mester, aztán ő maga 58

megfordított, s nem bízván a kezemben,

saját kezét is az arcomra tette.

A megvető segítség

Ó, ti, akiknek ép a felfogása, 61

figyeljétek a tanítást, mely ott van 62

szokatlan soraim fátyla mögött!…

Már jött a szennyes hullámokon át 64

egy robajszerű hang, olyan ijesztő,

hogy mindkét part megremegett belé, 66

mint amikor eltérő hőfokú 67

légáramokból szél korbácsolódik,

nyűvi az erdőt, semmit sem kímélve

ágat hasít, lombot szór szanaszét, 70

hogy aztán büszke porfelhőt emelve

megfutamítson pásztort és vadat.

Költőm levette szememről kezét: 73

„Nézz jó erősen – szólt – az ősi lápra,

oda, ahol legvastagabb a köd!"

Ahogy a békák ellenségüket, 76

a siklót látva eltűnnek a vízben,

míg végül mind a fenéken lapul,

úgy láttam én több ezer kárhozottat 79

lebukni valaki elől, aki

a Styxen száraz lábbal lépkedett.

Arca elől a poshadt levegőt 82

a bal kezével gyakran hessegette,

de ezen kívül nem zavarta semmi.

Már biztos voltam benne: égi küldött, 85

s a Mesterhez fordultam; ő leintett,

hogy hallgassak és hajoljak meg inkább.

A jövevényről megvetés sugárzott. 88

A kaput egy pálcával megsuhintva

megnyitotta – és nem volt ellenállás.

„Ó, égből kiűzött, nyomorú nép! 91

– kezdte s megállt a szörnyű küszöbön. –

Honnan van bennetek ez a pimaszság?

Mért rugdalóztok az Akarat ellen, 94

amelynek gátat nem szab semmi sem,

s a kínotokat többször megnövelte? 96

Mire való a sors ellen kikelni? 97

Kutyátok, Cerberus (tudjuk, miért!)

kopasz torokkal-állal jár ma is!" 99

És ahogy jött, ment is a mocskos úton. 100

Hozzánk egy szót se szólt, arca olyan volt,

mint akit más gond emészt és nyomaszt, 102

nem azoké, akik körülveszik. 103

Mi elindultunk a város felé,

tudva, hogy védenek a szent szavak.

Belépés a Hatodik Körbe

Beléptünk, végre minden vita nélkül, 106

és én, mivel nagyon kíváncsi voltam,

hogy mit zár magába ez az erőd,

a falon belül nézek körbe máris: 109

nagy síkságot látok mindkét irányban,

keservvel s undok kínokkal tele.

Ahogy Arles-nál (hol mocsár lesz a Rhône-ból) 112

meg Polánál (ahol Itáliát 113

a Quarnero-öböl fürdetve zárja) 114

a sok sírtól hepehupás a táj, 115

úgy álltak sírok itt mindenfelé,

csakhogy ezek szörnyűbbek amazoknál,

mert lángok égtek a sírok körül, 118

amitől mind úgy felforrósodott,

ahogy a vas a kovács műhelyében.

Föl voltak billentve a sírfedők 121

és hangos jajgatás jött ki alóluk,

mely irtózatos szenvedésre vallott.

Így szóltam: „Mester, vajon kik azok, 124

akiket rejt ez a sok kőkoporsó,

s hallatszik elkínzott panaszuk?"

S ő válaszolt: „A fő-eretnekek, 127

meg követőik, szektánként. A sírok

sokkalta zsúfoltabbak, mint hiszed!

Ki-ki a magafajtával van együtt, 130

s a gödrök más-más forróságúak."

S miután jobbra fordult, gyalogoltunk 132

a kín-gödrök s a bástyafal között. 133

10. ének

(A Pokol Hatodik Körében)

Az eretnekek

Az epikureusok

Egy szűk ösvényen haladunk tovább 1

a városfal s a kín-gödrök között, 2

elöl a Mester, én meg a nyomában.

„Te, fennkölt erő, aki körbehordasz 4

e bűn-körökön – mondtam –, ha lehet,

beszélj hozzám, mert vágyom a szavadra!

Akik itt bent a sírokban feküsznek, 7

meg lehet őket nézni? A födél

mindenütt nyitva van, de őr sehol."

Ő erre: „Lecsukódik majd az összes, 10

mikor a Jozafátból visszajönnek 11

az odafönt hagyott testükkel együtt!…

Erre van eltemetve Epikurosz 13

és számos követője: őszerintük

a test halálakor meghal a lélek.

Ami a kérdésedet illeti, 16

igen, a vágyad teljesülni fog,

még az is, amit elhallgatsz előlem."

Mire én: „Jó vezérem, teelőtted 19

nincs titkom, csak igyekszem nem fecsegni;

ez ügyben intettél már az előbb."

Farinata

„Ó, toszkánai, ki e tűz-hazában 22

élőként jársz s a szavad ily derék,

tedd meg a kedvemért, hogy itt megállsz!

A beszédmódodból nyilvánvaló, 25

hogy ama nemes föld szülötte vagy,

melynek én talán túl sok bajt okoztam."

Váratlanul ilyen hang jött elő 28

az egyik koporsóból, s én ijedten

közelebb húzódtam a vezetőmhöz.

De ő rám szólt: „Menj oda! Mit csinálsz?! 31

Nézd, ott van Farinata, föl is állt: 32

deréktól fölfelé jól látható!"

A szeme közé néztem az alaknak; 34

délcegen állt, homlokát fölemelve;

látszott: a Poklot mélyen megveti.

A Mester közben bátorító kézzel 37

tolt arrafelé a kripták között,

s azt súgta: „Szépen, okosan beszélj!"

A sír lábánál megálltam; a lélek 40

szemlélt kicsit, majd szinte megvetően

azt kérdezte: „Kik a te őseid?"

Én engedelmeskedtem örömest, 43

s fölfedtem mindent kendőzetlenül;

erre fölvonta a szemöldökét

és így szólt: „Esküdt ellenségeim 46

voltak nekem, pártomnak s őseimnek,

úgyhogy két ízben is elűztem őket."

„Elűzte őket; csakhogy visszajöttek 49

– feleltem – mindenfelől, mind a kétszer!

Önök nem tudtak ügyeskedni így!"

Cavalcante közbeszól

Ekkor a sír-nyílásban megjelent 52

mellette még egy árny: csak állig látszott,

valószínűleg föltérdelhetett.

Úgy nézett jobbra-balra, mintha várná, 55

hogy lát-e mellettem még valakit;

de aztán, hogy e reménye kihunyt,

sírva beszélt: „Ha téged a tehetség 58

tesz képessé, hogy bejárd ezt a börtönt,

hol a fiam? Ő miért nincs veled?!" 60

„Nem saját erőmből jövök – feleltem –; 61

ez, aki itt vár, talán elvisz ahhoz, 62

akit a maga Guidója lenézett." 62–63

A szavai s a büntetése módja 64

már fölfedték nekem, hogy kicsoda:

ezért volt válaszom ilyen kerek.

Erre fölállt s azt kiáltotta: „Hogy?! 67

Így mondtad: lenézett? Hát már nem él?

Az édes fény már nem hatol szemébe?"

S amikor észlelte, hogy habozok 70

a válaszadással, visszazuhant

a sírba, s többé nem mutatkozott.

Farinata folytatja

De a másik nagy lélek, aki megkért, 73

hogy álljak meg, ő szenvtelen maradt,

feje se moccant, a dereka se.

„És ha – folytatta, ahol abbahagyta – 76

hiányzik az az ügyesség belőlünk, 77

az jobban fáj nekem, mint ez az ágy.

De ötvenszer sem ragyog föl az arca 79

a hölgynek, aki itt uralkodik, 80

s te megtudod: nem minden az ügyesség. 81

Úgy juss te vissza az édes világba, 82

hogy felelj: a nép a családom ellen

miért hoz kegyetlen törvényeket?" 84

„A szörnyű mészárlás miatt – feleltem –, 85

mely vörössé tette az Arbiát, 86

azért szól ilyen ima templomunkban." 87

Ő sóhajtott és fejcsóválva mondta: 88

„Nem csak én voltam ott; és jó okom volt,

másként nem álltam volna közibük!

De én voltam csak, amikor szavaztunk 91

arról, hogy leromboljuk-e Firenzét:

én vettem védelmembe, egyedül!"

Látszik-e innen a jelen?

„Nos, utódainak békét kívánok 94

– mondtam –, de bogozzon ki egy csomót,

mely gondolkodásomat megköti!

Ha jól értettem, önök ugye látják 97

jóelőre, hogy mit hoz az idő;

de a jelennel valahogy nem így van."

„Csak azt látjuk, mint némely rossz-szemű 100

– felelte –, ami távolra esik.

Ennyi látást még enged a Vezér. 102

Ami közeledik, vagy itt van, arról 103

mi nem tudunk; s ha nincs, aki beszámol,

világotokról nem értesülünk.

De ez a képességünk, ugye érted, 106

onnantól fogva megbénul örökre,

mikor a jövő kapuját bezárják." 108

Ekkor belém hasított, hogy hibáztam. 109

„Mondja meg annak, aki elzuhant 110

– kértem –, hogy életben van a fia,

s tudassa vele: ha válasz helyett 112

hallgattam, azért tettem, mert lefoglalt

a kétely, melyet ön eloszlatott."

Mivel már szólított a Mesterem, 115

kértem a szellemet, hogy mondja gyorsan,

kik fekszenek még odalent vele.

S felelte: „Több mint ezer itt a társam, 118

itt van közöttünk Második Frigyes, 119

itt van a Bíboros – nem folytatom." 120

Aggasztó jóslat

És azzal eltűnt. Lassan odamentem 121

a régi Költőhöz, s közben tűnődtem: 122

rosszat ígértek ezek