A tücskök éneke

Charles Martin

A tücskök éneke

A mű eredeti címe

When Crickets Cry

Copyright © 2006 by Charles Martin

All rights reserved. This Licensed Work published under license.

Hungarian translation © Kiss Annamária

© General Press Kiadó

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

KISS ANNAMÁRIA

Szerkesztette

SARUDI ÁGNES

A borítótervet

KISS GERGELY

készítette

ISBN 978 963 643 587 5

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

1138 Budapest, Viza utca 9–11. fszt. 2.

Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026

www.generalpress.hu

generalpress@generalpress.hu

Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ

Irodalmi vezető KISS-PÁLVÖLGYI LÍDIA

Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN

Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA

Kiadói munkaszám E3631-13

Az e-könyv konvertálását a

Content 2 Connect Kft. végezte

2014

Steve-nek és Elaine-nek

Köszönetnyilvánítás

Hálás vagyok mindazoknak, akik elolvasták és barátaikkal megosztották a könyveimet vagy csak megálltak egy percre, hogy elbeszélgessenek velem. Mélyen meghatott, amit elmeséltek nekem, és ezek a történetek töltik ki azokat a napjaimat, amikor a szavak bizony nehezen formálódnak a fejemben. Fogadják ezért köszönetemet.

Hálás köszönetem az alábbiaknak:

Előrelátó kiadómnak, Allen Arnoldnak. Türelmes szerkesztőmnek, Jenny Baumgartnernek. Rátermett lektoromnak, L. B. Nortonnak. Heather Adams, Caroline Craddock, Amanda Bos­tic és a többiek a kiadónál – megemelem a kalapom előttetek. Köszönöm, hogy segítettetek elmesélni a belőlem kikívánkozó történeteket.

Carol Fitzgerald – köszönöm, hogy humorral, lelkesedéssel és izgalommal fogadtad a történeteimet. Sokat jelentett a biztatásod.

Chris – ügynököm, tanácsadóm és barátom. Te vagy a legjobb.

Steve és Elaine – ott szerepeltek legszebb emlékeimben. Tudnotok kell, hogy más lett általatok az életem.

John Trainer, MD – barátom, orvosom. Nélküled nem tudtam volna megírni ezt a könyvet. Köszönöm, hogy gondot viseltél a könyvre, a családomra és rám. Igazi orvos vagy, igazi gyógyító. Köszönöm, hogy otthagytad a jogi egyetemet.

Dave – soha el nem ismernéd, hogy mennyit köszönhet neked ez a könyv. Köszönöm a telefonbeszélgetéseket. És az életed.

Charlie, Todd, Jon és Terry – köszönöm, hogy tükröt tartottatok elém, belenéztetek velem, és aztán megtettétek, amit tenni kellett.

Családom – áldás vagytok az életemen. Nélkületek nem jutottam volna el idáig.

Charlie, John T. és Rives – Mindenek felett...

Christy – ... te meghaladod mindazokat.¹

Uram – köszönöm neked – mindazokat, akiket itt felsoroltam, és azt, hogy lecserélted a kőszívemet.

Prológus

Amint kilöktem a szúnyoghálós ajtót, a rugó kattanására felrebbent az etetőmön veszekedő két kolibri. Apró szárnycsapásaik hamar elhaltak fent, a somfaágak között, és akkor láttam csak, hogy a reggel narancsszínben köszöntött be a horizonton. Pár másodperccel korábban az Isten még feketére és sötétkékre festette az eget, felhőpamacsokat görgetett át rajta és kisebb-nagyobb csillámokkal szórta tele. Fejemet oldalra hajtva hunyorogtam, és arra gondoltam, a menny olyan, akár egy lefelé fordított gránit konyhapult, amely keretbe foglalja az eget. Talán az Isten is itt van velem lent, és ő is a kávéját issza. Csak persze neki nem kell elolvasnia ezt a kezemben tartott levelet. Anélkül is tudja, hogy mi áll benne.

Alattam a Tallulah folyó zöld csíkja minden átmenet nélkül a Burton-tóba szélesül – áttetsző, mozdulatlan felszínét most még nem szántják fel antik hajóorrok és jetskik, amelyek majd hét óra után egy perccel előrajzanak, felhasítják a folyó bőrét és kiloccsantják a vizét a partra. Az Isten nemsokára felküldi a napot a magasba, nyugat felé, ahol olyan forrón süt majd, hogy délben már szinte éget, és a vízen megcsillanó minden sugár szinte felragyog.

A levelet a kezemben szorongatva leléptem a hátsó verandáról, és megindultam mezítláb a mólóhoz vezető kőlépcsőn. Végigsétáltam a támfal mellett, a lábamon és arcomon éreztem a felszálló köd hűvösét, aztán felmentem a lépcsőn a csónakház tetejére. Befeküdtem a függőágyba, és bal térdem fölött elnéztem dél felé, a tóra. Ujjamat bedugtam egy rövid zsinórra kötött kis rézkarikába, és óvatosan meghúzva hintáztattam magam.

Ha az Isten is itt lent kávézik velem, akkor már biztosan a második csészénél tart, az eget ugyanis közben szépen letisztogatta. Csak a csíkok maradtak utána.

Emma azt mondta nekem egyszer, hogy egyesek egész életükben megpróbálnak elszökni az Úr elől, olyan helyre, ahol még nem is járt. Ilyenkor megrázta a fejét és elmosolyodott, nem értette az ilyen embereket. Hiszen, mondta, hiába keresnek-kutatnak egész életükben, amikor megérkeznek, akkor látniuk kell, hogy az Isten megelőzte őket.

Hallgattam a csendet, tudtam, hogy nem tart soká. Egy óra múlva a tó majd visszhangzik a gumibelsőkön evezgető kisgyerekek nevetésétől, a tizenévesek motorcsónakjainak és a nyugdíjasok katamaránjainak zajától. Akkor majd elbújnak a kanadai ludak és a keszegek is, amelyek egy korán kelő madárrajongó vízbe dobott kenyérdarabkáit követve érkeztek, és most a tavat sárga téglaútként átszelő morzsákat csipegetik. Késő délután hot dog, hamburger, füstölt osztriga és csípős kolbász sistereg majd a tóba nyúló több száz mólón. A tó a környező kertekkel és kocsiutakkal egy óriási salátástálat alkot, a lejtős udvarokon műanyag csúszdákon csúszkálnak, a fák tövében patkót dobálnak hamarosan a fiatalabb és az idősebb generációk, mentakoktélt és margaritát iszogatnak, a lábukat lógázzák a csónakházuk tetején ülve. Este kilenckor pedig minden tóparti házból felhallatszik majd az ilyentájt minden évben megszokott, egy órán át tartó süvítő zaj, és a tavat piros, kék és zöld fényeső csíkozza be. A szülők az ég felé néznek, a gyerekek kacagva ámuldoznak, minden kutya ugat és nekifeszülve tépi a láncát a fáról, amelyhez kikötötték, a macskák fedezékbe bújnak, a veteránok emlékeket idéznek, a szerelmesek megfogják egymás kezét, és kiúsznak az öbölbe, ahol senki nem látja, hogy nincs rajtuk fürdőruha. Hangok a szabadság szimfóniájából.

A függetlenség napja.

Georgia állam Clayton városának minden más lakójával ellentétben nekem nem volt tűzijátékom, se hot dogom, és nem akartam bevilágítani az eget sem. Az én mólóm csöndes, a grill hideg, rajta korom, régi hamu, pókháló. A szabadság számomra egy távoli dolog. Mint egy régi ismerős illat, amely ma már nem jelent semmit. Ha tehetném, átaludnám ezt az egész napot, mint egy modern Rip van Winkle, és csak holnap nyitnám fel a szemem, a naptáramból kisatíroznám ezt a dátumot. De az álom, ahogy a szabadság is, csak ritkán látogatott be hozzám, és sosem maradt soká. Csak rövid időre. Legfeljebb két-­három órára.

Feküdtem a függőágyban, egyedül a kávémmal és a megsárgult emlékeimmel. Óvatosan a mellkasomra tettem a bögrét, és feltartottam a gyűrött, felbontatlan borítékot. Alattam köd szállt fel a vízről, és mint megannyi lassan táncoló szellem, apró tornádóként tört felfelé a víz fölé nyúló somfaágak és kolibriszárnyak között, majd tíz méter magasban eloszlott a levegőben.

A borítékon az ő kézírásával az állt, hogy mikor olvassam el a levelet. Két éve kellett volna. A kérésnek nem engedelmeskedtem akkor sem, és nem fogok ma sem. Talán képtelen lennék rá. Nehéz a búcsú, ha tudjuk, hogy végleges. Márpedig én ezt megfellebbezhetetlenül tudtam. Négy év telt el, én meg maradtam ezen a sehol sincs helyen. Ahol még a tücskök is hallgatnak.

A mellemhez szorítottam a levelet, és, mint piciny papírszárnyakat, kisimítottam a boríték sarkait. Keserű pótszer.

Az itteniek – hintaszékben ülve és mentakoktélt iszogatva – szeretnek azon vitatkozni, hogy melyik napszak a legjobb a tavon. Hajnalban megelőz, elénk nyúlik az árnyék, az érkező új nap felé mutat. Délben a saját árnyunkon állunk, a múlt és a jövő között. Alkonyatkor az árnyék követ minket, és eltakarja a nyomunkat. Tapasztalatom szerint azok választják az alkonyatot, akiknek van valami takargatnivalójuk.

1

Korához képest kicsike volt. Hat-hét éves lehetett, de legfeljebb négy-ötnek nézett ki. Egy kis vadóc szíve porcelánbaba­testben. Rövid sárga ruhát viselt, sárga zoknit, fehér pántos cipőt és derekáig leérő sárga szalaggal díszített szalmakalapot. Sápadt volt és sovány, de úgy ugrándozott, mintha ő lenne Tigris. A város legközepén, a Main és a Savannah utcák kereszteződésének északnyugati sarkán álldogált, és teli torokból kiabálta: „Limonádé! Limonádé! Ötven cent! Végignézett a járdán és a járókelőkön, de hogy nem akadt vevője, kinyújtotta a nyakát, lábujjhegyre állt, és tölcsért formált a kezéből: „Limonáááádéééé! Limonáááádéééé, ötven cent!

A limonádéspult erős és agyonhasznált volt, de látszott rajta, hogy gyorsan tákolhatták össze. Az asztal négy tíz centi vastag asztallábból és egy fél tábla hüvelyknyi vastag rétegelt lemezből állt. Hátul két kétméteres oszlop tartotta a lemez másik felét és közöttük a kifeszített feliratot. Valaki sárgára festette az egészet, és a feliraton méretes nyomtatott betűkkel ez állt: LIMONÁDÉ – 50 CENT – INGYEN ÚJRATÖLTJÜK. A tekintetet nem a pult, nem a felirat, nem a limonádét tartalmazó sárga hűtőtartály, de még csak nem is a kislány vonzotta, hanem a földön lévő átlátszó műanyag palack. Elöl középen állt ez a majd húszliteres vizeskanna, a kislány saját kis kívánságkútja, ahova szemmel láthatóan a város minden lakója hordta fölös aprópénzét és elsuttogott jókívánságait.

Megálltam és kíváncsian néztem, ahogy egy idős, csipkés napernyős hölgy átmegy az úton, és két negyeddollárost dob az asztalra kitett papírpohárba.

– Köszönöm, Annie – mondta a kislánynak, amikor elvette tőle a színig teli poharat.

– Szívesen, Miss Blakely. De szép ernyője van. – Lágy szellő suhant végig az utcán, meglibbentette a kislány hajában a sárga szalagot, és sodorta magával ezt a tiszta, ártatlan hangot.

Miss Blakely szívott egyet a fogán és azt kérdezte: – Jobban érzed magad, gyermekem?

A kislány felnézett rá a kalapja karimája alól. – Igen, Miss Blakely, jobban.

Miss Blakely felhajtotta a poharát, a kislány pedig ismét a járdát figyelte. „Limonáááádéééé! Limonáááádéééé, ötven cent!" Délies kiejtése bájos volt: egyszerre lágy és reszelős, kislányosan édes és csattanós, mint az ünnepi tűzijáték.

Nem láttam egészen tisztán, de úgy tűnt, hogy Miss ­Blakely, miután visszatette a poharát és elköszönt a gyermektől, egy húszdolláros bankjegyet csúsztatott a földön levő átlátszó műanyag palackba.

Valami lehet abban a limonádéban.

A kislányhoz márpedig csak úgy ömlött a pénz. Egyre gyűltek a bankók a műanyag palackban, de senki sem félt – legkevésbé ő –, hogy lába kelhet. A limonádés feliraton kívül nem láttam semmilyen szórólapot, magyarázatot. Úgy látszott, nincs is rá szükség. Kisvárosokban már csak így van ez. Mindenki tudta itt, miről van szó. Mindenki, kivéve engem.

Valamivel korábban aznap délelőtt Charlie-val – aki a tó szemközti partján lakott, de hallótávolságon belül, és egykor a sógorom volt – egy 1947-es Greavette mahagóni fedő- és padlórácsát csiszoltuk, amikor elfogyott a csiszolópapír és a hajólakk. Feldobtunk egy pénzt, én vesztettem, így aztán én mentem be a városba, Charlie pedig ott maradt, horgászott a móló végén, és füttyentett, ha egy-egy bikinis lány sikítva elzúgott előtte színes jetskijén. Charlie amúgy ritkán ül autóba, de megvan benne a versenyszellem, és ragaszkodott a pénzfeldobáshoz. Én pedig vesztettem.

Ez a mai utam szokatlan időben hozott be a városba. A délelőttöt általában kerülöm, különösen azokat az időpontokat, amikor teli a járda a munkába igyekvő vagy onnan hazafelé tartó emberekkel. Őszintén szólva elég ritkán járok be a városba. Inkább elkerülöm, távolabbi településekre járok, pár havonta váltogatom, hogy melyik élelmiszerboltba, vasáruboltba térek be. Sehol nem vagyok törzsvevő.

Ha mégis bemegyek a városunkba, általában délután teszem, negyedórával zárás előtt. Kopott farmerben járok, mint a helyiek, és felteszem valamelyik barkács- vagy mezőgazdasági gépet reklámozó baseballsapkámat. Leparkolok hátul, a szemembe húzom a sapkát, felhajtom a gallért, és csakis a földet nézem. Beosonok a boltba, megveszem, ami kell, aztán kislisszolok – belesimulok a háttérbe, és eltűnök a padlódeszka alatt. Charlie ezt lopakodó vásárlásnak hívja. Én meg életnek.

Egy maconi illetőségű, nyugdíjas gyártulajdonos, Mike Ham­mermill fogadott fel bennünket Charlie-val, hogy az 1947-es Grea­vette-jét felkészítsük a jövő havi hajóbemutatóra, amelyet már tizedik éve rendeznek a Burton-tó partján. Három év alatt immár harmadjára nevezünk, és ha meg akarjuk verni a Blue Ridge Boatnál dolgozó fiúkat, akkor bizony kell az a csiszolópapír.

Közel tíz hónapnyi munkánk feküdt a Greavette-ben, közel jártunk már a célhoz, de a vízre bocsátás előtt még be kellett kössük a sebességváltót és nyolc réteg hajólakkot kellett kenjünk a fedélzetre és a padlórácsokra.

Szomjas is voltam, meg kíváncsi is, ezért átmentem az úton, és bedobtam én is ötven centet a pohárba. A kislány pici ujjával úgy nyomta le a hűtőtartály gombját, hogy az ujjpercén kifehéredett a bőr az erőlködéstől és remegett a keze, a pohár pedig megtelt frissen facsart limonádéval, amelyben citromdarabkák és cukor úszott.

– Köszönöm – mondtam.

– Engem Annie-nek hívnak – mondta a kislány, aztán az egyik lábát hátrébb tette és pukedlizett egyet, mint egy bólogató napraforgó, és úgy nézett fel rám, egyenesen a szemembe a baseballsapka alatt. – Annie Stephens.

Áttettem a poharat a másik kezembe, összecsaptam a sarkam és így válaszoltam:

– „Köszönöm, rám fér. Iszonyú hideg van, és nekem szúr a szívem."²

A kislány nevetett.

– Ezt te találtad ki?

– Nem – ráztam meg a fejem. – Ezt egy Shakespeare nevű ember írta, a Hamlet című mesében. – Sokat olvastam gyerekkoromban, nem úgy, mint az osztálytársaim, akik főleg tévésorozatokat néztek. Ma sincs tévém. Halott írók suttognak a fülembe folyamatosan, ez élteti bennem a lelket.

Megemeltem kicsit a sapkámat, aztán odanyújtottam a kezemet. – Reese. Az én nevem Reese.

A nap sütötte a hátamat, az árnyékom elnyúlt előttem a járdán, és védte a kislány szemét az egyre magasabbról érkező, egyre melegebb sugaraktól.

– Jó név a Reese – mondta a kislány rövidke gondolkodás után.

Egy férfi sietett el mellettünk a járdán, két szatyorral a kezében, mire Annie odafordult és torkaszakadtából rákezdte, hogy háromtömbnyire is hallhatták: – Limonáááádéééé!

A férfi bólintott és odaköszönt: – Szervusz, Annie. Mindjárt jövök.

A kislány visszafordult felém.

– Ez Mr. Potter. Itt dolgozik a közelben. Mindig kér pluszcukrot a limonádéjába, de nem azért, amiért a többiek. Van pár másik vevőm, akiknek több cukorra van szükségük, mint másoknak, mert nem valami édesek. – És nevetett a saját viccén.

– Mindennap kijössz? – kérdeztem, és aprókat kortyoltam a limonádéból. Egyvalamit igazán megtanultam az iskolában azokon a hosszú éjszakákon, mégpedig azt, hogy ha az ember a megfelelő kérdéseket teszi fel, óvatosan tapogatózva, és nem direktben, akkor általában megnyílnak neki az emberek. Tudni kell, mit és mikor kérdezzünk, és ami a legfontosabb, hogyan kezdjük a beszélgetést, hogy az bensőséges legyen.

– Kivéve vasárnap, amikor Cicy élő csalit árul Butch horgászboltjában. A másik hat napon ott dolgozik.

A vasáruboltra mutatott, ahol – háttal nekünk – egy festett szőke nő állt a kasszánál, és fürge ujjakkal ütötte be a vevőnek az árut. Nem kellett megfordulnia, hogy lásson bennünket, mert a kassza fölötti méteres tükörben szemmel tartott mindent, ami Annie standjánál történik.

– Cicy?

Annie elmosolyodott, és megint odamutatott. – Cicy a nagynéném. Az anyukám nővére, de anyukám soha be nem nyúlt volna giliszták és szúnyoglárvák közé. – Annie észrevette, hogy kiürült a poharam, töltött még, aztán folytatta. – A legtöbb nap itt vagyok, ebédig. Akkor felmegyek, tévét nézek, alszom egy kicsit. És te? Te mit szoktál csinálni?

A szokásos választ adtam, ami igaz is volt, meg nem is.

– Hajókat újítok fel – mondtam, de közben elrévedtem, és ez jutott eszembe: „Kívül viselném inkább e szívet / kabátomon, hogy a csókáknak is / legyen kapkodni mit. Nem vagyok én / ami vagyok."³

A kislány szeme összeszűkült, felfelé nézett a magasba, valahova a fejem fölé. Nehezen vette a levegőt, a nyálkától reszelősen lélegzett, igyekezett elfojtani a folyton feltörő köhögését. Miközben beszélt, óvatosan hátrébb lépett, a lábával kikereste a járdaszegélyt, és leült a standja mögé tett kempingszékbe. Karba tette a kezét és megfontoltan vette a levegőt, a copfjába kötött fehér szalagot meglibbentette a járdán végigsöprő szél.

Figyeltem, hogyan emelkedik és süllyed a mellkasa. Ruhájának kivágásában alig pár centire nem túl régi, talán egy évvel azelőtti műtét helye látszott, amely nem sokkal a kislány nyakában láncon lógó tablettásdobozka alatt végződött. Nem kellett mondania, tudtam, mi van a dobozkában.

A bal lábammal megkocogtattam a földön álló vizes­pa­lackot. – Ez mire van?

A kislány könnyedén megütögette a mellkasát, kicsivel többet feltárva a műtéti hegből. Többen elmentek mellettünk a járdán, de Annie már fáradt volt, kevésbé beszédes. Egy őszes, öltönyös úriember lépett ki az öt házzal odébb levő ingatlaniroda ajtaján, odajött, elvett egy poharat, megnyomta a hűtőtartály gombját, odaköszönt Annie-nek, bedobott egy dollárt a pohárba és egy másikat a lábamnál levő palackba.

– Jó napot, Mr. Oscar – felelte a kislány félig suttogva. – Köszönöm. Akkor holnap.

Mr. Oscar megpaskolta a kislány térdét. – A holnapi viszontlátásig, szívecském.

Annie rám nézett, aztán az utcán távolodó férfi után ­fordult.

– Mindenkit szívecskémnek nevez.

Betettem az ötven centemet a pohárba, amikor Annie is látta, és húsz dollárt a palackba, amikor nem nézett oda.

Az elmúlt tizennyolc évben – vagy van az már több is – mindenféle dolgot hordok a zsebemben és az övemen. Egy Zippo öngyújtót, bár sose dohányoztam, két kisebb pengéjű zsebkést, egy varrókészletet és egy Surefire elemlámpát. Néhány évvel ezelőtt még egy tárgy került ezek közé.

Annie fejével az elemlámpám felé intett. – Az itteni seriffnek, George-nak van egy ugyanilyen lámpája. Egyszer a mentőben is láttam ilyet. Biztos, hogy nem rendőr vagy mentős vagy?

Megráztam a fejem. – Biztos.

Pár házzal odébb dr. Sal Cohen lépett ki a rendelője ajtaján, és csoszogva megindult a járdán. Claytonban mindenki ismeri és szereti őt. A hetvenes évei közepén jár, és gyermekorvos már közel ötven éve, amióta a diplomáját megszerezte. Sal a két szobából álló kis rendelőjében Clayton majdnem minden lakosát kezelte már, tanúja volt, ahogyan megszülettek és felnőttek. Tweedzakó és mellény, harmincéves nyakkendő, vastag bajusz, dús szemöldök, a kelleténél több orr- és fülszőrzet, hosszú barkó, nagy fül, pipa. És a zsebében cukorka.

Sal odacsoszogott Annie-hez, kissé hátratolta tweedkalapját, bal kezébe vette a pipáját, és elvette a kislánytól a felkínált poharat. Rákacsintott Annie-re, nekem odabólintott, és lassan kiitta a limonádét. Amikor kiürült a pohara, oldalra fordult. Annie benyúlt a zakója zsebébe, kihúzott egy mentacukorkát és elmosolyodott. Két kezébe fogta, és úgy kuncogott, mint aki nagy kincset talált.

Az öreg orvos megemelte a kalapját, visszatette szájába a pipát, és megkerülte a járda mellett álló régi Cadillacjét. ­Mi­előtt kinyitotta volna az ajtót, rám nézett: – Ott lesz pénteken?

Mosolyogva bólintottam.

– Most is érzem az ízét – mondta, megnyalta a szája szélét, és megrázta a fejét.

– Én is. – Ami igaz is volt.

Pipával a kezében felém nyújtotta a karját, és azt mondta: – Foglaljon egy helyet nekem is, ha előbb ér oda.

Bólintottam, Sal pedig elhajtott az autóval. Úgy vezetett, mint az aggastyánok, az út közepén, senkitől nem zavartatva magát.

– Ismered dr. Cohent? – kérdezte Annie.

– Igen. – Egy percig gondolkoztam, hogyan is fogalmazzam meg a dolgot. – Eléggé... odavagyunk a sajtburgerért.

– Értem – mondta Annie. – A Forrás bárról van szó, ugye?

Bólintottam.

– Amikor elmegyek dr. Cohenhez, mindig azt meséli, hogy milyen volt előző pénteken, és hogy várja a jövő pénteket. Imádja a sajtburgert.

– Nem csak ő – feleltem.

– Nekem az orvosom nem engedi, hogy egyek.

Ezzel nem értettem egyet, de Annie-nek nem mondtam. Legalábbis nyíltan nem.

– Micsoda dolog egy kisgyereket eltiltani a sajtburgertől!

Annie elmosolyodott. – Én is ezt mondtam neki.

Én ittam a limonádét, a kislány meg engem figyelt, de nem sürgetően vagy aggódón. Valahogy tudtam, a lábam előtti pénzhalom ellenére is, hogy ha egy fillért sem adnék neki, akkor is addig töltögetné nekem a limonádét, amíg be nem sárgulok vagy el nem libegek a levegőben, mint egy lufi. A baj csak az volt, hogy nekem több időm volt, mint neki. Hiába gyűlik a palackban a remény, hiába volt sejtelmem szerint hegyeket mozgató, a napot megállító hite ennek a kislánynak, ha nem kap új szívet, akkor a kamaszkort sem éri meg.

Annie végignézett rajtam: előbb felfelé, aztán lefelé. – Mekkora vagy? – kérdezte.

– Magasságra vagy súlyra? – kérdeztem vissza.

Kitartotta a tenyerét vízszintesen úgy szemmagasságban. – Magasságra.

– Száznyolcvan centi.

– És hány éves?

– Ember- vagy kutyaévben?

Annie elnevette magát. – Kutya.

Számoltam. – Kétszázötvenkilenc.

Ismét végignézett rajtam. – Hány kiló vagy?

– Kilóban vagy dekában?

Annie az égre nézett erre a kérdésre, és azt mondta: – Kilóban.

– Reggeli előtt vagy vacsora után?

Ezen törnie kellett a fejét, megvakarta a homlokát, jobbra nézett a járdán, aztán balra, végül bólintott. – Reggeli előtt.

– 79 kiló.

Ismét rám nézett egy pillanatra. – Hányas cipőt hordasz?

– Európai vagy amerikai számozás szerint?

Összepréselte a két ajkát, hogy ne lássam a mosolyát, aztán csípőre tette a kezét. – Amerikai.

– Tizenegyest.

Megnézte a lábamat, talán azt próbálta kisütni, igazat mondok-e. Aztán lesimította a ruháját, kiegyenesedett, előretolta a mellkasát. – Nos. Én hétéves vagyok és húsz kiló. Hatos a cipőm, és egy méter tizenhat centi magas vagyok.

A fejemben ismét suttogás: „Oh, tigrisszív, asszony bőrébe bújva."⁴

– És akkor? – kérdeztem.

– Nagyobb vagy nálam.

Elnevettem magam. – Egy csöppet.

– De! – és megemelte az ujját, mintha a szélirányt akarná kifürkészni. – Az orvosom azt mondja, hogy ha kapok új szívet, akkor még nőhetek.

Lassan bólintottam. – Jó esély van rá.

– Tudod, mit csinálnék vele?

– A szívvel vagy a pluszcentikkel?

Annie elgondolkodott. – Mindkettővel.

– Mit?

– Misszionárius lennék, mint az anyukám és az apukám.

Lehetetlen volt a gondolat, hogy egy szívátültetett Afrika forró dzsungeleit járja, több száz kilométerre a rendes gyógyszerezéstől és a megelőző kezelésektől, és azoktól, akik el tudnák őt látni – tudtam, hogy nem érdemes ilyen reményeket táplálnia, ebben hinni.

– Biztos nagyon büszkék lennének rád.

Felpislantott rám. – A mennyben vannak már.

Egy pillanatra elakadt a szavam, aztán ezt mondtam: – Biztos hiányzol nekik.

A kislány ismét megnyomta a hűtőtartály gombját, és a limonádét töltött a poharamba.

– Ó, hát ők is hiányoznak nekem, de majd újra találkozunk. – Ideadta a poharat, aztán két apró kezét feltartotta a levegőbe, mint aki mérleget egyensúlyoz. – Mondjuk úgy nyolcvan-kilencven év múlva.

Én meg csak ittam és ennek lehetetlen voltára gondoltam.

Annie megint rám nézett, sütött róla a kíváncsiság. – Mi leszel, ha nagy leszel?

Kiittam a limonádét, és lenéztem a kislányra. – Te minden vevőddel ezt csinálod?

Hátratette a két kezét, és ösztönösen összecsapta a bokáját, mint Dorothy az Ózból. – Mit?

– Mindenkitől ennyit kérdezel?

– Hát... Igen.

Lehajoltam, hogy közelebbről lássam a szemét. – Kedvesem, mi vagyunk a zenészek, és mi vagyunk az álmok álmodói.

– Ez is Mr. Shakespeare?

– Nem. Ez Willy Wonka.

A kislány boldogan kacagott.

– Hát akkor – mondtam neki –, köszi mindent, Annie Stephens.

Ismét pukedlizett egyet: – Viszontlátásra, Mr. Reese. Gyere máskor is.

– Jövök.

Átmentem az úton, előszedtem a Chevrolet Suburban kulcsát, és kinyitottam az autót. A kulccsal a kezemben bámultam kifelé a szélvédőn, és a többiekre gondoltam, akik olyanok voltak, mint Annie, meg a mindnyájukból áradó mágneses erejű reményre, amelyet a pokol és a föld semmilyen ereje nem volt képes kioltani.

És ekkor eszembe jutott, hogy volt egyszer valami, amiben jó voltam, és volt idő, amikor szerettem. A fejemben visszhangzottak a szavak: Mint a víz, úgy kiöntettem; csontjaim mind széthullottak; szívem olyan lett, mint a viasz, megolvadt belső részeim között.

A hegyek felől erős szél érkezett, és kelet felé végigsöpört a Savannah Streeten. Végig a régi téglaházak mentén, a járdán, a nyikorgó szélkakasokon és szépen csengő szélcsengettyűkön, Annie limonádésstandján, ahol feldöntötte a kislány papírpoharát és szétszórt tízdollárnyi aprópénzt és bankjegyet az úton. Annie felugrott a kempingszékből, és kiszaladt a bankjegyek után a kereszteződésbe.

Én túl későn vettem észre, Annie pedig egyáltalán nem is látta.

A South Main utcán érkező kenyérszállító furgon előtt zöldre váltott a lámpa, az autó felgyorsított, fehér füstfelhőt pumpálva a kipufogóján. Hallottam, hogy a sofőr zenét hallgat a rádión, és láttam, hogy egy szelet krémes sütit tol a szájába, egyik kezét pedig napellenzőként a szeme fölé tartja, ahogy bekanyarodik a kereszteződésben.

És akkor észrevette Annie sárga ruháját. Rátaposott a fékre, a hátsó kerekek megcsúsztak, kipörögtek, és oldalvást megugrottak. Minél élesebben kanyarodott a kisteherautó, annál jobban pattogtak a gumik az aszfalton.

Annie a zaj felé fordult, és megdermedt. Kiejtette a kezéből a pénzt, amely úgy lebegett az út fölött, mint megannyi pillangó, és a rémülettől bepisilt. Meg sem mukkant – elszorult torkából képtelen lett volna bármi hangot kiadni.

– Jézusom, Annie! – kiáltott fel a sofőr. Tekerte a kormányt, ahogy bírta, és a kisteherautó hátsó lökhárítója egy ott parkoló Honda Accord jobb elejéhez koccant. A kocsi az ütközéstől irányt váltott, és az oldala mellbe találta Annie-t. Mint az ágyú, olyat szólt, ahogy a teherautó oldala a kislány testéhez csapódott.

Annie-nek még volt ideje felemelni az egyik kezét, az ütés nagy részét azzal fogta fel, aztán elesett, és mint egy sárga tekegolyó hátrafelé gurult, a kalapja az egyik irányba, a lába és a teste a másik irányba repült. Egy Ford alatt állt meg, tompa puffanással, eltört bal alkarja élettelenül lógott. A keleti szél utolsó lökései felkapták a ruháját, és az arcába fújták. Annie mozdulatlanul feküdt, fejjel a lejtőn lefelé, a sárga ruháján piros foltok.

Én értem oda hozzá elsőként, rögtön utánam a nő a kasz­szából, aki magánkívül kiabált a rémülettől. Pillanatok alatt tömeg gyűlt körénk.

Annie szeme csukva volt, a teste mozdulatlan, a bőre átlátszóan fehér. A nyelve hátracsúszott a torkába és már elzárta a légcsövét, az arca így elkékült, miközben a teste halottsápadt volt. Nem tudhattam, hogy a gerincét is érte-e sérülés, ezért megtámasztottam a nyakát, és a zsebkendőmmel előrehúztam a nyelvét, hogy lélegezni tudjon. Tisztában voltam vele, hogy a nyak legkisebb mozdulata is további sérülést jelenthet a már sérült gerincnek, de az biztos volt, hogy a légutakat fel kell szabadítani. Ha nincs levegő, nincs élet. Tudtam, mik a lehetőségek, és választottam.

Amikor Annie mellkasa emelkedni kezdett, a nyaki verőerére tettem az ujjam, hogy megmérjem a pulzusát, a másik kezemmel pedig bekapcsoltam az elemlámpámat, és a pupillájába világítottam. Miközben figyeltem Annie szemét, a számba vettem a lámpát, letéptem a mellkasomról a Polar szívmonitoromat, és a kislány szegycsontjára tettem. Az órámon a pulzusmérő egy pillanat alatt felugrott 62-ről 156-ra. Megkerestem, hogy hol legerősebb az impulzus, aztán két kézzel ütögetve megállapítottam a szív körvonalát, és megbizonyosodtam arról, amit eleve tudtam – Annie szíve közel ötven százalékkal nagyobb volt a kelleténél.

Amikor a pénztárosnő meglátta, hogy a kezemet Annie gyermeki mellkasára teszem, hatalmas pofont kevert le nekem.

– Veszed el onnan a kezed, te perverz disznó?!

Nem volt időm magyarázkodni, csak tartottam a szenzort a helyén, és figyeltem Annie szemét. A kislány pupilláját és megdagadt nyelvét látva a pénztárosnő gyorsan leguggolt mellénk. Letépte Annie nyakából a láncot, és kiszórta a dobozka tartalmát a hasára – közben egy fényes, talán aranyvalami elgurult a kocsi alá, és eltűnt a járdaszegély alatti porban. A nő felvett két tablettát, és már nyúlt volna, hogy Annie nyelve alá tegye. Tartanom kellett a kislány nyakát, és a szememet sem vettem le róla, de elkaptam az asszony kezét, az ujjaimat az övére kulcsoltam, és nyugodt, de