Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Megy a világ
Megy a világ
Megy a világ
Ebook301 pages6 hours

Megy a világ

Rating: 0 out of 5 stars

()

Read preview

About this ebook

Megy a világ előre. És akkor mi marad hátra a végidők kezdetekor? Például Krasznahorkai László titokzatos-személyes elbeszélései, melyek között akad monológ, rövidtörténet, töprengés, vallomás, visszaemlékezés és előrepillantás; igazi mesterdarab mind. Lenyűgözően tágas Krasznahorkai-mondatokban ismerkedhetünk meg az elbeszéléskötet rejtélyes hősével, aki először beszél, aztán elbeszél, végül pedig elköszön. Ebben a hármas léttagoltságban találkozhatunk a többiekkel, akikről ő beszél. A földet először elhagyó Gagarin, a röpülni képtelen okinavai guvatr, a berlini metró peronján dolgát végző hajléktalan, a tébolyult Nietzsche Torinóban, a beváltott éden ígéretét megfesteni igyekvő Palma Vecchio, a Shanghaiban dolgozó tolmács, aki azt tervezi, hogy egyszer elmegy az Angel-vízeséshez, a Victoria-vízeséshez, vagy legalább a schaffhauseni vízeséshez, a hárshegyi gyerekgyilkos, az egy kézen álló indiai aggastyán. Ami a különböző figurákat és históriákat összeköti: az író szenvedélyes, csillapíthatatlan érdeklődése és figyelme az emberi táj iránt. Hogy „egyszer egy tájban a legmélyebb szépségben és enyészetben valamit megpillanthatunk: valamit, azt, ami ránk vonatkozik." A bölcseleti téteket, egzisztenciális kérdéseket fanyar-felszabadító, önmagával is kíméletlen iróniával ellensúlyozva, Krasznahorkai a távolit hozza közel, az univerzálisban az egyszerit csillantja fel, és ahogy olvassuk az írásokat, kirajzolódik saját létezésünk egyetemes mélysége is: „hisz ott áll az ember egy végtelen, számára felfoghatatlan bonyolultságban, és teljességgel értetlenül áll ott, tanácstalanul és elveszetten, kezében az emlék végtelen egyszerűsége - meg persze mind efölött a melankólia pusztító gyöngédsége, mert azért érzi, miközben ott ez az emlék, hogy a valósága ennek az emléknek a szívtelen, józan, jéghideg messzeségben van."

LanguageMagyar
PublisherMagvető
Release dateNov 28, 2013
ISBN9789631430950
Megy a világ
Author

Laszlo Krasznahorkai

László Krasznahorkai was born in Gyula, Hungary, in 1954. He has written five novels and won numerous prizes, including the 2013 Best Translated Book Award in Fiction for Satantango, the same prize the following year for Seiobo There Below, and the 1993 Best Book of the Year Award in Germany for The Melancholy of Resistance. He was shortlisted for the Man Booker International Prize in 2017 for The World Goes On, and won the same prize in 2015 in its original guise as a biennial prize rewarding an outstanding body of work. His books have been translated into more than thirty languages. He lives in the hills of Pilisszentlászló in Hungary.

Read more from Laszlo Krasznahorkai

Related to Megy a világ

Related ebooks

Reviews for Megy a világ

Rating: 0 out of 5 stars
0 ratings

0 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Megy a világ - Laszlo Krasznahorkai

    cover.jpg

    KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ

    MEGY A VILÁG

    MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

    Budapest

    © Krasznahorkai László, 2013

    ISBN 978-963-14-3095-0

    elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

    www.ekonyv.hu

    Ő

    I.

    BESZÉL

    BOLYONGÁS ÁLLVA

    El kell innen menni, mert ez nem az a hely, ahol lenni lehet, és ahol maradni érdemes, mert ez az a hely, ahonnan elviselhetetlen, kibírhatatlan, hideg, szomorú, kietlen és halálos súlya miatt menekülni kell, fogni a bőröndöt, mindenekelőtt a bőröndöt, két bőrönd éppen elég, abba berakni mindent, és rákattintani a zárakat, hogy aztán rohanás a suszterekhez, és talpalás és talpalás, és megint csak talpalás, mert bakancsok kellenek, egy pár bakancs, ez mindenképpen, egy jóféle bakancs és két bőrönd elég, azzal már nekivághatunk, amennyiben tudjuk – mert ez az első –, hogy pontosan hol az a hely, ahol éppen vagyunk, kell tehát egy képesség, egy egészen gyakorlatias tudás ahhoz, és nem valami irányzó érzelem, vagy egy amolyan szív mélyén rejtekező ködös izé, hogy meghatározzuk, hol vagyunk éppen, amihez képest majd kiválasztjuk a helyes irányt, egy érzék, mintha a kezünkbe foghatnánk egy különleges eligazító-készüléket, amellyel megmondhatjuk, hogy akkor tehát itt és itt volnánk a térben, történetesen egy különlegesen elviselhetetlen, kibírhatatlan, hideg, szomorú, kietlen és halálos metszéspontban, ahonnan menni kell, mert ez nem az a hely, ahol lenni tudni és maradni tudni képes az ember, az ember ezen a mocsaras, aggasztóan sötét pontján a térnek egyáltalán nem képes semmire azon kívül, hogy kimondja, menni, és menni azonnal, gondolkozás nélkül nekivágni, és nem nézni vissza, csak előre szegezett tekintettel ­követni a korábban megszabott irányt, a helyes irányt természetesen, amelyet megszabni korántsem tűnik olyan gyötrelmes nehéznek, kivéve, ha kiderül, hogy ez a gyakorlatias tudás, ez a különleges érzék, amint sikerült azonosítani a tér ama, a szomorútól a halálosig terjedő pontjának koordinátáit, egyszeriben csak azt mondja, „rendes esetben úgy megy ez, hogy megmondjuk, innentől vagy erre, vagy arra kell menni, azaz vagy ez, vagy az ellenkezője a jó irány, csakhogy vannak esetek, az úgynevezett „nem rendes esetek, amikor ez az érzék, ez a joggal magasra értékelt gyakorlatias tudás kijelenti, hogy az irány, amit kiválasztottunk, jó, hogy akkor tessék, ez lesz az, erre, ni, ez a jó — ám jó az ellenkezője is, jelenti ki ugyanez az érzék, na, és akkor áll be a bolyongás állva, mert ott van ez az ember, két súlyos bőrönddel a kézben s egy pár kitűnően megtalpalt bakancsban, és mehetne jobbra is, és nem tévedne ebben, de mehetne balra is, és abban sem tévedne semmiképp, amikor tehát mind a két, egymással azonban homlokegyenest ellenkező irányt jónak, éspedig úgy ítéli jónak ez az érzék bennünk, hogy erre minden oka megvan, hiszen legalábbis ez a két, egymásnak tehát homlokegyenest ellentmondó irány megadása ama gyakorlatias érzéken belül a vágy szerint megítélt szerkezetben zajlik le már, vagyis a „menj jobbra épp annyit ér, mint a „menj balra, mivel mind a két irány a vágyaink szerinti legtávolabbi, innentől a legmesszibbre vezető tájra mutat, a megadott irányban elérendő pontot ugyanis már korántsem ez a gyakorlatias tudás, érzék, képesség, hanem egyes egyedül a vágy határozza meg, az a sóvárgás, hogy ne egyszerűen csak a legnagyobb messzeségbe kerüljön pillanatnyi helyzetétől, hanem egyszersmind a legígéretesebb helyre is az ­ember, ahol megnyugodhat, mert hisz erről van szó, a megnyugvásról, ezt keresi ez az ember abban a vágyott távolban, megnyugvást valami kimondhatatlanul nyomasztó, fájdalmas, őrült nyugtalanságra, mely mindannyiszor elfogja, ha pillanatnyi helyzetére gondol, a kiindulópontra, arra a végtelenül idegen földre, ahol most van, és ahonnan mennie kell, mert elviselhetetlen és kibírhatatlan és hideg és szomorú és kietlen és halálos itt minden, de ahonnan az első pillanattól a megdöbbenésig mozdulni sem bír, mikor rájön, és tényleg megdöbben, hogy lényege szerint gúzsba van kötve, éspedig a miatt a különben hibátlanul működő gyakorlatias érzéke miatt van gúzsba kötve, mely egyidejűleg mutat két ellentétes irányba, hogy hát induljon csak el, jól teszi, csak hát hogy is lehetne egyszerre két, egymással ellentétes irányba elindulni, ez a kérdés, és ez is marad, itt áll, mintha idehorgonyozták volna, akár egy rozzant hajót, áll görnyedten a súlyos bőröndök terhe alatt, áll, nem mozdul, s így, állva, mozdulatlan indul aztán neki a vakvilágnak egy már mindegy, miféle irányba, s egy tapodtat sem moccan, mikor már messze jár, s megkezdődik ­bolyongása a vakvilágban, mert míg valójában mozdulatlan, görnyedt alakja szinte szoborként vésődik bele az odahagyhatatlanba, lényege szerint azonban feltűnik minden úton: látják éjszaka és nappal, tudnak róla Amerikában és tudnak róla Ázsiában, ismerik Európában és ismerik Afrikában, járja a hegyeket, és járja a folyóvölgyeket, megy és megy és nem hagyja abba ezt a vándorlást egyetlen éjszakára sem, csak egy-egy órát pihen, de akkor is úgy alszik, mint az állat, és úgy alszik, mint egy katona, és nem kérdez semmit, és nem néz hosszan senki után, tudakolják tőle, de hát mit csinálsz, te bolond ember, hova mész ilyen megszállott tekintettel, ülj le, és pihenj meg, csukd be a szemedet, és maradj itt éjszakára, de ez az ember nem ül le, és nem pihen meg, nem csukja be a szemét, mert nem marad ott éjszakára, mert nem marad sokáig sehol, mert azt mondja, ha mond valamit egyáltalán, hogy neki mindig mennie kell, és jól látszik rajta, hogy hiába is kérdeznék, azt, hogy hova ilyen erőltetett menetben, azt senkinek nem árulná el, mert maga sem tudná már, amit korábban talán tudott, amikor állva maradván itt a két súlyos bőrönddel a kézben: nekivágott a vakvilágnak, nekivágott, de útja, az nem volt voltaképp, így aztán útközben sem lehetett, olyannak látszott inkább, mint egy szánalmas kísértet, akitől senki nem fél, nem ijesztgették vele a gyerekeket, és nem mormolták a nevét a templomokban, hogy kerülje el a várost, ha megjelent itt és ott, csak legyintettek, hogy már megint itt van, mert újra és újra feltűnt Amerikában és Ázsiában, újra meg újra megjelent Európában és Afrikában, s kezdett az a benyomás kialakulni róla, hogy valójában körbejár, körbe a világon, mint egy óramutató, s ha kezdetben volt is erre-arra jelenlétének valami érdekessége, ahogy még egy szánalmas kísértetnek is van, mikor már másodszorra, vagy harmadszorra, vagy negyedszerre jött, csak legyintettek, és őszintén nem érdekelt senkit, úgyhogy kezdett fogyni az alkalom, amikor kérdezni próbálgatták, vagy hellyel kínálták, kezdtek egyre ritkábban valami ételt tenni elé, mint ahogy az idők előrehaladtával már nem is fogadták be szívesen a házba, mert ki tudja, jegyezték meg egymás között, mi ez az egész, noha nyilvánvaló volt, hogy csupán csak megunták, éspedig végérvényesen, mivel ő egy óramutatóval ellentétben nem mutatott semmit, nem jelentett semmit, és ami a leginkább zavarta a világot, persze, ha zavarta ezt a világot valami egyáltalán, akkor az első- és utolsósorban az volt, hogy ez az ember nem ért semmit, csak ment, és nem volt értéke a világon semmi, így történt, hogy eljött az idő, amikor már úgy közlekedett ebben a világban, hogy a szó szoros értelmében észre sem vették, eltűnt, elpárolgott az anyaga szinte, a világ számára semmivé lett, azaz elfelejtették, ami természetesen nem azt jelentette, hogy a valóságból is hiányozni kezdett volna, mert nagyon is ott maradt ő, ahogy ment, fáradhatatlanul, Amerika és Ázsia, Afrika és Európa között, csak mintegy megszakadt a kapcsolat a világ és őközötte, s ekképpen elfelejtődvén: láthatatlanná lett, s ezzel maradt végképpen egymagára, s ekkortól kezdődött, hogy bolyongásának egyes állomásain kezdett felfigyelni rá, hogy vannak hozzá szakasztottan hasonló figurák is ebben a történetben, időnként szakasztott olyanokkal került ugyanis szembe, akik szakasztott olyanok voltak, mint ő, akárha tükörbe nézett volna, először meghökkent, és gyorsan elhagyta a várost vagy a vidéket, de aztán időnként már ott felejtette a pillantását ezeken a furcsa alakokon, kezdte vizsgálgatni őket, kereste a különbséget a saját fizimiskája és az övéké között, de ahogy telt az idő, s egyre több és több efféle szakasztott bolyongóval hozta össze a sors, úgy lett egyre világosabb, hogy a bőröndök is ugyanúgy, a görnyedt hát is ugyanúgy, az egész, ahogy tartotta magát a súly alatt, és ahogy vánszorgott előre egy-egy úton, minden hasonlított, azaz nem pusztán hasonlított, hanem tényleg szakasztott ugyanolyan volt, még a bakancs is, a mesteri talpalással, azt is megfigyelte, amikor betért egyszer valami tágasabb csarnokba, hogy vizet igyon, a talpalás is épp annyira mesteri, és szinte meghűlt az ereiben a vér, látta, hogy az egész csarnok tele van pontosan olyan emberekkel, mint amilyen ő, ivott gyorsan, és sietve elhagyta azt a várost és azt a tájat, s attól kezdve a lábát se tette be oda, ahol feltételezte, vagy megérezte, hogy efféle bolyongókkal találkozik, kerülte tehát ekkortól kezdve őket, így maradt végérvényesen egyedül, s veszítette el vándorlása a maga megszállott véletlenszerűségét, de ment tovább, fáradhatatlanul, s jött el egy egészen új korszaka e vándorlásnak, mert biztos volt benne, hogy csak e döntését követően, hogy egy labirintusba kényszerítve magát, kerülte, amint lehetett, a hozzá szakasztott hasonlókat, hogy tehát csak ettől fogva kezdődtek az álmok, tudniillik teljesen esetleges helyszíneken és teljesen esetleges órákban aludt, röviden és felületesen, s e rövid és felületes alvások valamelyik ritka periódusában, ahogy addig soha, elkezdett álmodni, mégpedig mindig hajszálpontosan ugyanazt az álmot, egy álmot arról, hogy vándorlásának a végéhez ér, és valamiféle hatalmas órát, vagy kereket, vagy forgó műhelyt lát maga előtt, ezt ébredés után soha nem tudta biztonsággal azonosítani, mindenesetre valami ilyesféléhez ér, vagy ezeknek valamiféle együtteséhez, belép ebbe az órába, vagy kerékbe, vagy műhelybe, megáll a közepén, s abban a kimondhatatlan fáradtságban, amelyben addig az életét töltötte, a földre hanyatlik, mintha meglőtték volna, ledől, mint egy magába hanyatló torony, az oldalára esve lefekszik, hogy aludjon végre, mint egy végsőkig elcsigázott állat, és ez az álom rendre megismétlődött, akárhányszor hajtotta le a fejét valami zugban, vagy kapott valami priccset, folyton hajszálpontosan ugyanezt az álmot látta újra, pedig látnia egészen mást kellett volna, ha felemeli a tekintetét, ha évszázadosnak tetsző vándorlásai alatt örökösen lehorgasztott fejét egyszer felveti, mert akkor azt kellett volna lássa, hogy még mindig ott áll, két bőrönd van a kezében, a lábán mesterien talpalt bakancs, és úgy oda van horgonyozva ahhoz a talpalatnyi földhöz, amin áll, hogy még reménye sincs arra, hogy valaha is elmozdulhat onnan, mert ott kell állnia az idők végezetéig, egyszerre két jó irányban gúzsba kötve, az idők végezetéig ott kell állnia, mert az a pont az otthona, pont oda született, és ott is kell egyszer majd meghalnia, otthon kell majd, otthon, ahol minden hideg és ­szomorú.

    A SEBESSÉGRŐL

    Le akarom hagyni a Földet, kifordulok a réten a patakhídnál, kifordulok a szarvasetető után az erdősötétből, kifordulok Monowitznál a Schuhkammer és a Kleiderkammer sarkán az útra, és gyorsabb akarok lenni, mint a Föld, bármilyen irányba kezdtem is el a gondolkozást, minden ide vezetett, hogy hagyj most mindent, és hagyd le a Földet, és kifordultam, és nekieredtem, és ösztönösen jól eredtem neki, mert nem Keletnek, vagy Délnek, vagy Északnak vagy Nyugatnak vagy valami szögben vettem az irányt ezektől, hanem egyenesen és vadul neki az egésznek, mert úgy gondoltam, ha az ember le akarja hagyni a Földet, a leghelyesebb, ha őszintén szembefordul és nekimegy, úgyhogy őszintén szembefordultam és nekimentem, és elkezdtem a rohanást, és elsőre tényleg úgy tűnt, hogy jól tettem, hogy így, hisz az egész feladattá nehezedő őrült indulat, az épület, a reggeli konyha, az asztal a csészével, a csésze a smaragdban párolgó teával meg ahogy az illat kígyózik fölfelé és az összes fűszál a hajnali harmattól gyöngyöző réten és az üres szarvasetető az erdősötétben, ez mind-mind a lényegét tekintve bizony szemben állt velem, tehát nekem, aki gyorsabb akart lenni, mint a Föld, és kifordult a sarkon, a réten vagy az erdősötét, nekem hajszálpontosan szembe kellett mennem mindazzal, ami a Föld, így mindegy volt, merre indulok, hisz minden, a teljes teremtett világ, az összes, a milliárdnyiszor milliárdnyi alkatrésze ennek az irtóztatóan nagy világnak valamilyen felfoghatatlan sebességgel csak kerengett valamerről valamerre, vagyis szemben velem az egész mindenség, így nekem, aki gyorsabb akart lenni, és a saját sebességét a szembehelyezett irány fizikafeletti váratlanságával, azaz egy magától értetődő szabadsággal gondolta ösztönösen megválasztani, s aki szart rá, hogy a Föld forog, szembe kellett ezzel, igen, szembe ezzel az irtóztató világgal és mindazzal, ami benne a sarok, a rét és az erdősötét — azazhogy nem, hasított belém hirtelen, dehogy szembe, jajnekem, pont hogy nem szembe, pont rosszul fordultam ki ösztönösen a sarkon, a réten és az erdősötét, hisz egyáltalán nem mindegy, merre, hisz nem lehet csak úgy szembemenni vele, ha az ember tényleg szembe akar, hanem nagyon is meg kell gondolni, és helyesen választani meg az irányt, ó, a mindenségét, fordultam meg a tengelyem körül egy szemrebbenés alatt, hogy is gondolhattam ösztönösen, hogy majd ha szembe haladok a Földdel egy „mindegy merre"-elhatározással a fejemben, akkor az ő sebessége meg az enyém, az egymást tekintetbe veszi, tiszteletben tartja, és ebben a tiszteletben összeadódik, lesz a Földé, mely fordul Nyugatról Keletre, és lesz az enyém, mely kiindulópontjának királyi mozdulatlanságát abszolút értékként tételezvén fel, jól elkülöníthetően fut szembe ezzel, a Nagy Egészben a kis kicsi, a Nagy Iránnyal szemben a kis ellenirány, egymástól függetlenül, egymással csak egyetlen viszonylatban, hogy ugyanis a Nagy Irány helyet ad önmagában a Kis Elleniránynak, és így emésztődik el, micsoda egy rövidzárlat, állapítottam meg, és fordultam máris, de hát mért is gondoltam ilyet, ráadásul ösztönösen, hiszen ha már egyetlen viszonylatról beszélünk, akkor az az egyetlen viszonylat nem is lehet más, mint hogy az egyik magában foglalja a másikát, hogy az egyik tartalmazza a másikát, hogy az egyiknek a másik a része, az alávetettje, a beosztottja, a kisöccse, a kishúga, akit a Nagy visz magával, amerre megy, és hát a Föld, az bizony nagyhelyesen és kizárólag Nyugatról Keletnek haladt, és benne én, aki gyorsabb akart lenni, magától értetődően relációban voltam vele, mégpedig a legszigorúbban logikus relációban, hogy ugyanis az a sebesség, a Földé, tartalmazta ezt a sebességet, az én futásomét, akár így, akár úgy, mindenképpen tartalmazta, amikor is valamilyen Nagy Szempontból lehet, hogy nem számított, hogy szembe futok vele, mert akkor mínusz, vagy ha vele egy irányba, mert akkor plusz, de nekem, a magam keserű szempontja szerint, ugye, nagyon is számított, mert én, ugye, pont hogy ezt akartam, gyorsabbnak lenni, mint a Föld, tehát a plusz kellett éppen, azaz hogy nem a Nagy Szabad Nagyegész és benne a Kis Független Kisegész, hanem ahogy a Nagy Fizikánbelüliségben csak futok, most már aztán a helyesen, azaz Nyugatról Kelet felé, együtt a Földdel, hisz épp hogy így, hisz éppen ezen a módon, hát, persze, hogy, ha gyorsabb akarok lenni, mint a Föld, és futottam együtt a Földdel, Nyugatról Keletre, nyugati irányból keleti irányba, és már gyorsabb is voltam, csapott belém, mint a villám, a felismerés, a Föld sebességét egyetlen mozdulat nélkül is hordozom, hát, még így, hogy futok a felszínén előre Kelet felé, ez kézenfekvő, lélegeztem egyre boldogabban, friss volt idekint, egy szabadéjszaka, vagy egy szabadhajnal, vagy inkább valahogy a kettő között, oda voltam bezárva, viszont egészen megnyugodtam, meg, a gondolattól, hogy most már irányban futok, hogy gyorsabb legyek, mint a Föld, mert a Föld a gondolat, gondoltam még a legelején, és gyorsabb akarok lenni a gondolatnál, lehagyni a gondolatot, ez volt a hirtelencélom, és ezt követtem, amikor kifordultam a sarkon Monowitznál a Schuhkammer és a Kleiderkammer sarkán meg a gyöngyöző réten a patakhíd mellett vagy az erdősötétből az üres szarvasetetőnél, hogy aztán először hibázzak ugyan az elindulásnál, ösztönösen, de aztán kiigazítsam magam, és egy szempillantás alatt irányba álljak, Nyugatról Keletre, kis egészként a Nagy Egészben, ahol az ő sebességéhez csak hozzá kellett tennem a magamét, és én hozzá is tettem, vagyis futottam most már, ahogy bírtam, szedtem a lábam az éjszakából hajnalba forduló hatalmas ég alatt, és nem is volt a fejemben más, csak hogy minden jó így, az övéhez csak hozzáadom az enyémet, az ő sebességéhez az én sebességemet, amikor egy újabb hirtelenben belém vágott, hogy na, jó, de hát mennyivel is vagyok gyorsabb, mint a Föld, és hogy egyáltalán, érdekes ez?, hogy mennyivel legyek gyorsabb?, nem, nem érdekes, mondtam magamnak, miközben szedtem a lábam rendesen, hisz mindössze az az érdekes, hogy előzzük meg a gondolatot, vagyis legyünk gyorsabbak, mint a Föld, viszont ahogy a fejemben elkezdett számolni a kisöcsém, hogy akkor ott van a Föld sebessége, ez a méltóságteljesen elforduló irdatlanul örök per szekundum meg ott van az én futóteljesítményem által előállt alkalomszülte per szekundum, akkor egyszeriben kezdett úgy tűnni, mintha ahhoz, hogy gyorsabb legyek, mint a Föld, bármely tetszőleges érték elegendő volna, amellyel meghaladhatom a Földet, márpedig nekem akkor olyan nagyon futni nem kell, gondoltam, hisz az összsebességem szinte semmit nem változik, ha egy kicsit lecsökkentem, csökkentettem le azonnal, a futósebességemet, egyszeriben feltárult, hogy mérhetetlen sok lehetőségem van arra, hogy gyorsabb legyek, mint a Föld, elég, ha tartok továbbra is Nyugatról Keletnek, és elég, ha futok, mert nem érintve most a szélességi körök kínálta csábításokat, melyek hatványszerűen megsokszoroznák, kimondhatatlanul sokféle sebesség van, amelyet megválaszthatok, saját futósebességem végtelen sok értéke, sőt, gondoltam magamban, miközben továbbra is csökkentettem ezt a futósebességet, tulajdonképpen elég, ha… megyek, ha teszem egymás után a lábaimat, a lényeg, hogy Nyugatról Keletnek menjek, elég, ha nem állok meg, márpedig ahhoz, hogy ne álljak meg, milliárd és milliárd sebességlehetőség létezik, amikor is én szabad vagyok, teljesen szabad, jegyeztem meg, ahogy ösztönösen és egyre lassultak lépteim, tökéletesen szabadon választhatom meg, milyen gyorsan menjek, hogy gyorsabb legyek, mint a Föld, és így gyorsabb, mint a gondolat, hiszen a Föld a gondolat, erre járt az agyam, mielőtt nekiindultam nem sokkal ezelőtt, erre, amikor kifordultam a réten a patakhídnál, mikor kifordultam a szarvasetető után az erdősötétből, mikor kifordultam Monowitznál a Schuhkammer és a Kleiderkammer sarkán. Ha nem tévesztem el, mondtam magamnak, és tartom az irányt, ha egyszerűen csak megyek, vagy akár csak sétálgatok előrefelé a friss hajnali levegőben, már akkor is elérem célom, és gyorsabb leszek, mint a Föld — csak az az erdősötét lesz egyre távolabbi, csak az a rét, az a sarok, csak annak a smaragd párának az illata száll el az időben mindörökre, a végtelenbe, visszaidézhetetlenül.

    FELEJTENI AKAR

    Egy cinikus önleszámolás kellős közepén vagyunk; egy olyan nem túl kiváló korszak nem túl kiváló gyermekeiként, amely korszakként majd csak akkor tekinti igazán beteljesedettnek önmagát, ha minden benne vergődő lény, az emberi történelem egyik legmélyebb árnyékában elheveredvén, szomorú és átmenetileg világos célját: a felejtést, végérvényesen eléri. El akarja felejteni, hogy saját maga játszotta el mindenét, hogy nem okolhat mást, idegen hatalmat, sorsot, távoli, baljós beavatkozást, ő tehet róla, hogy nincs se istene már, se eszményei. Felejteni akar, mert keserű vereségét nem volt képes méltósággal elviselni sem, mert kirágta jellemét a pokoli füst s a pokoli szesz, mert tényleg csak ennyi, a füstje s az olcsó szeszek maradtak a hajdani metafizikai utas sóvárgásából az angyali birodalom felé — valami piszkos füst a vágyódásból, valami orrfacsaró szesz a megszállottság őrjítő italából.

    Nincs vége a történelemnek, és nincs vége semminek sem, mi már nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy velünk bármi is bevégződnék. Csak folytatunk valamit és fenntartjuk valahogyan, valami folytatódik, valami fennmarad.

    Műalkotásokat még létrehozunk, de már nem is beszélünk róla, hogyan, olyannyira nem felemelő. Alapul vesszük, ami a condition humaine mibenlétére mindeddig vonatkozódott, s kötelességtudóan, valójában ötlettelenül, szigorú fegyelemmel, valójában egy megfeneklett szellemi állapot foglyaiként újra megmerítkezünk emez emberi egzisztencia ábrázolható teljességének iszapos vizében. Már a vadócok hibáját sem követjük el, azt állítván, hogy ítéletünk maga volna az utolsó ítélet, amiként azt sem, hogy kijelentsük, innen nincs tovább. Nem mondhatjuk, hogy mert nincs a dolgokban értelem, ezért a mi számunkra a művekben már sem idő, sem történet nincsen, amiként azt sem, hogy abban, hogy akkor tehát mi volna a dolgokban az értelem, más rajtunk kívül, eligazodhatna valaha is, azt azonban állítjuk, hogy számunkra bebizonyosodott: hiába próbálunk csalódottságunkban eltekinteni önmagunktól, s nekilódulni valami nemesebb cél, valami magasabb erő felé, kísérletünk folyton csúfos véget ér. Mert hiába akarunk a természetről beszélni, a természet nem akarja ezt, hiába akarunk az isteniről, az isteni sem akarja ezt, és egyáltalán, hiába akarunk, nem bírunk saját magunkon kívül beszélni semmiről sem, mert minekünk beszélni csak a történelemről lehet, az ember állapotáról, arról a soha nem változó mineműségről, amelynek lényege csak a mi számunkra olyan csiklandó vonatkozás, különben, az „isteni különben" szempontjából ez a lényeg, talán tényleg, mindöröktől fogva és mindörökké: mindegy.

    MILYEN SZÉP

    Milyen szép volna egy világ, és azt a világot úgy befejezni, hogy rendeznénk egy előadássorozatot valahol ebben a búcsúzkodó világban, és azt adnánk alcíméül, hogy „Tájelméleti előadássorozat, ahol a világ minden részéből egymás után következvén, mint valami cirkuszi porondon, tájelméleti előadást tartana egy fizikus, aztán egy művészettörténész, egy költő, egy geográfus, egy biológus, egy zenetudós, egy építész, egy filozófus, egy anarchista, egy matematikus, egy csillagász és így tovább, és ahol állandó, soha nem változó közönség előtt az a fizikus, az a művészettörténész, az a költő, az a geográfus, az a biológus, az a zenetudós, az az építész, az a filozófus, az az anarchista, az a matematikus, az a csillagász és így tovább elmesélné, hogy a maga szempontjából mit tart a tájról, de ahol az előadássorozat főcíme az volna, hogy „Táj nincs, jelezvén, hogy itt már a cím és a tárgy közti viszony is különleges, ahol művész és tudós beszélne arról a költészet, a zene, a matematika, az építészet, a képzőművészet, a geográfia, a biológia, a költői nyelv és a fizika, a filozófia és az anarchia irányaiból érkezvén, hogy mit gondolnak ők és mit gondoljunk mi az ő javaslatukra a tájról – mindezt egy olyan összefoglaló kijelentés alatt, mely tagadja, hogy e tárgy, a táj, egyáltalán létezik. Az ellentmondás azonban csak látszólagos: ez a sorozat éppúgy viselhetné a „Minden táj címet (keserűen), mint ahogy a „Táj nincs címet viseli (tárgyilagosan). Arról nyilatkoznának meg ugyanis ők, hogy mit jelent a számukra és a számunkra az a lény, akinek a szempontjából van táj, ha az univerzumra néz, hogy milyen súlya van annak a kérdésnek, hogy ugyanis az emberi szemlélet kétségtelenül korlátozott volta vajon elvezethet-e minket ahhoz a súlyos, mert bizonyíthatatlan állításhoz is, amely szerint másik szempont is felvehető, nem csupán emberi – ha már az a helyzet, hogy táj nincs, ha már a dolog úgy áll, hogy azonban a mi számunkra, bármerre nézünk, romokban és épen: minden táj és táj és mindenütt, ha már ott tartunk, hogy az emberi szemlélet varázslatosan szűk terébe fogva egy gyötrelmes szellemi út alkalmi vége felé arra kell jussunk: e varázslatos szűkösségen kívül mi már tulajdonképpen semmi máshoz nem ragaszkodunk, semmi máshoz, semmi létezéshez, már a létezéshez se, csak az ígérethez, hogy egyszer egy tájban a legmélyebb szépségben és enyészetben valamit megpillanthatunk: valamit, azt, ami ránk vonatkozik.

    LEGKÉSŐBB TORINÓBAN

    Jó száz évvel ezelőtt, 1889 egy maihoz hasonló napján Torinóban Friedrich Nietzsche kilép a Via Carlo Alberto hatos számú házának kapuján, talán hogy sétáljon egyet, talán a postára, a leveleiért. Nem messze, vagy akkor már nagyon is messze tőle, egy konfliskocsis – úgymond! – csökönyös

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1