Szép versek 2016

Aczél Géza

áldozópap

nem is tudom lehet-e érdem ha a műhely gondjaival foglalkozik az alkotó szerényen vigyázva hogy azért ne essen onániába belső áporodott világából ne szivárogjon föl semmiféle bűzölgő pára miként a belterjes lápvilágra ráül imbolyogva a lidérc noha a produkcióból sehogyan sem képződik majd az érc és főleg annál maradandóbb valami belső lebegő élményből mégiscsak meg kellene győzni a halandót tünékeny szépség a perc röptető súlyával különös lelki matéria mikor az alakítás eruptív kényszerével meg kell vívnia a jelet állító egyednek akit a korszakba kapaszkodás néhány géniuszát kivéve hamarosan elfelednek de azért átmeneti létezésünknek némi koncentrátuma a világegyetem színes albuma és talán villan egyet mielőtt elenyész csak azt nem tudni soha mi a tét és zűrös szakmánkban mikor ki az áldozópap akinek a hitelét még megőrzi a holnap s noha erre a posztra igazából nem vágyunk hisz azok is gyorsan elperegnek akik körbeállják halottas ágyunk a nagyra nyíló tekintet a belterjességet csak riogatja és mikor eldől a szépség sok kicsi papja marad utánuk a későbbi szenvedőknek némi virtuális televény

alélt

már részben kívülről figyelem ahogy odakint hullámzik a szenny magam sohasem felmentve legfeljebb a tehetetlen kicsi álarca mögé elrejtve gyanakvásom lassan kocsmai hőzöngésekre váltom egy színvonalasnak színlelt élet összes tapasztalatát ilyenkor már a biológia ősidőktől való törvénykezése hatja át belső dimenzióiban a megfáradni indult lelket melyben a legtöbb létfilozófiai kérdésre legfeljebb ösztönök felelnek és azok is a mulandóság alélt tartományai felől szinte reménytelen így kiegyensúlyozni mit sugall az alkony és a még cselekvésre szánt derűs délelőtt az ember tehetetlenül lesi az egyensúly dőlése miként kívánkozik fáradó ölébe valami szőrös állatokat simogató nyugalomért hogy mire a tettnek némi impulzusa odaér már ne legyen szabad a tér gyanús energiákra hiszen a beosztott erőknek hála még új építkezések között magad csoszogsz el a gyógyszertárba örömtelenül s oldalról már lenézve hisz ami volt az már régen a feledésbe merült s cipelheted sírodig a nagy igazságtalanságot melyben a tett már neutronra váltott és léted mellett közönyösen elvonulászik a mohó utókor és az örök idő

alföld

úgy kezdődött hogy a tisza aztán az iskola felső emeletéről napsütésben a távoli kéklő hegyek furcsán ütközött az elemekkel a víz és tériszony zavartan szorongott e lelki présben a szeppent kisgyerek valami mágnesként vonzotta majd nagyobb lett félelmében a taszítás a mély vízben fuldoklók és a sziklák közé esettek növelni kezdték a tanácstalan magányt ám ahogy erősödött egyre jobban az ismeretlen felé vágyott víz és hegy mellett szerette volna megváltani a világot olykor romantikus partok között csónakázva és ha nem tűnt volna riasztónak az éles horgokba akadt halak véres szája árnyékos partokon horgászgatni néha majd mint hegymászó langaléta meredek csúcsokról a táj varázslatos térképét lesni titkos ambíciókkal sohasem leesni mászni csak egyre feljebb hol nem rang nem pénz a belső érték fegyelmez aztán a nagy groteszket is megélve a téridőben egyre kevesebbet remélve az alföld lett a végső menedék se hegy se víz csak a lapállyal összefüggő tagolatlan setét a geo-lét nyomasztó filozófiája ráadásul egy ilyen című lap szerkesztésébe is évtizedekig belekeverte a fáma s öreg hogy a visszautat megtalálja

Áfra János

A név

A fát a sírkő helyére ültesd,

vegyél magadhoz ollót és késeket.

Az elrejtett szót megtalálod,

mielőtt ott hagynád az avarban

a kabalagödrödet. Ahogy térdelsz

majd kezeid közt fűcsomókkal,

valld be a fáradtságod a temetőben,

valld be sikító ürességed,

valld be a belülről feszítő hiányt,

miközben fogalmad sincs

róla, mi is lehet az egészen pontosan.

Aztán vágj a késsel mély kört

a földbe, tenyérnyi formát,

kapard át körmeiddel, kanalazd ki

markoddal a mozgó feketeséget,

és mosdasd meg benne arcodat.

Hajtsd le a fejed, és engedd

a gödörbe esni, néhány percnyi időt

adj magadnak a fuldoklásra,

majd hidd el saját közelgő halálodat,

hogy ne maradj érdekes tovább.

Mondj le az egészről és a részekről is.

Közben gyűjts nyálat a szádban,

s csak az utolsó előtti pillanatban,

fejed felemelve köpd ki majd,

aztán szórd rá magvaidat,

vágd bele körmeidet, levelekkel,

terméssel fedd be vízszintig,

majd kapard le arcodról

a földdarabokat, a többit

végül az eső végzi el.

Mikor felállsz,

egy név ott ragyog majd

homlokodon.

A felejtés terei

Gyűjtés, javítás, megőrzés, címkézés, feldolgozás.

Mielőtt bemutatnák az érinthetetlen tárgyakat,

helyet keresnek a meglévő félreértések térképén

néhány újabb ismeretlennek, s feltámadnak a dolgok,

amint az eleven emberek emlékei közé visszaférkőztek.

Egy másik történet részeseiként, más szavak közt

és másféle dolgok rendszerében kiemelkednek az időből.

Az ószülők gyilkos fegyverei és kiszáradt csontjai,

mindennapi tányérjai és életadó ágyai újraélednek

az utódok leterhelt retinái mögötti szürkeségben.

A tudatok hálójából kibomló kegyes üzemzavar,

a fenntartó feledékenység raktározásra ösztönöz,

kiemeléssel szavatolt megőrzésre, hogy viselhetővé

váljanak jóvátehetetlen dolgok a távolodásban.

Az emberben az állati felejt a túlélés érdekében,

az állatban az emberi emlékezik valami igazabbért.

Több mint két és fél ezer éve Ennigaldi hercegnő,

az utolsó újbabiloni uralkodó lánya az ókori művek

ezerötszáz évet átölelő gyűjteményét alkotta meg,

olyan tudatosan, ahogy a modern Európa úttörői

tették hasonló távlatból a római kori leletekkel.

A múzeumok megteltek élettel, majd lassan kiapadtak,

hogy aztán az interaktív és virtuális másolatoknak hála

ismét érdekessé váljanak. A történelem a teljesség

illúziójából kiszakadva feneketlen tekintetekké változott,

és szórakoztatóvá aprózódtak a bonyolult történetek.

Haj- és cipőmúzeumok nyílnak izgatott nőknek,

erotika- és péniszgyűjtemény az egyakaratúaknak,

és Tokióban a hatalmas szennyezettségnek hála

a paraziták elszaporodása és gyilkos tevékenysége

is eredményessé vált, az előző század közepén emlék-

teret kaptak, ahol a világ legnagyobb, nyolcméteres

szalagférge lett az úr. Hosszú évek alatt több millió petét

rakott le egy testben, komoly gyomorbajt gerjesztve

lárváival, figyelmeztetett valakit a véghez tartozásra.

Itt az őrületnek, ott a halottaknak és a kimúlás

eszközeinek hódolnak, üvegbúra mögül is borzongat

hullazsák, koporsó, eutanáziagép, balzsamozott magzat.

Máshol csodálni kezdik az aplasztinált emberi testeket,

a bőrtelen izomszövetek íveit műanyag tartja össze,

és az éjjeliőrök gyakran egyezkednek a szellemekkel,

ám a fejek és a kamerák képei úgyis szétperegnek.

Ágh István

Felszámolt otthonok

Még a néhány napos utazásból hazatérve is,

mintha hosszú évek után nyitnék a lakásba,

szerencsés kimenetelű közlekedésünket befejezvén,

túl az aggodalmak küszöbünkig fokozódó izgalmain,

semmi meglepetés, bár a betörés mindennapos,

megkönnyebbült csomagot viszek át a keskeny előszobán,

melynek ajtói is a leválasztások és társbérletek korát idézik,

amikor egy tollvonással fölszámolták a polgári otthonokat,

itt éppen a hallból bővített szobát választották le

a felszabadult cselédlánynak zegzugos falakkal.

Szapora lépteimtől nyílik, mintha köszöntene,

a cserepartnertől maradt barna ruhásszekrény,

s eláraszt olyan szagokkal, melyekben még az idegen

parfüm és naftalin keveredik a tihanyi levendulával,

ami előbb fölösleges lett, így szolgálhat még minket,

akár a feleségem lakatlan szülőházából fölhozatott

toalett-tükör, valamikor a héttagú család arca,

ma is egy kislány kíváncsiságának emlékeivel,

de az ismeretlen múltú fekvőhelyet mi vásároltuk,

meg az irodabútornak álcázott, titkokkal tele asztalt.

Az ágyat kínos veszekedés közben vettük az ószeresnél,

ahol egy erőszakos ember el akarta vinni előled, s te, mint valami

ragadozótól védted boldogságunk leendő fészkét,

akár az anyamadár, a foglalózott árut ültödben rátapadva,

s lett az a bútor nappali pihenőhely, éjszakára

násznak és álmok káoszának alávetett ágyás,

s az íróasztal úgy lett egy írónak asztala, hogy a lezuhant

repülő kapitányának hozzátartozói túladtak rajta, így

találtam meg fiókjában a múltját, egy touloni képeslapot,

mi által nem is irodabútor került életművem centrumába.

Most egy jelenkori utazásból lépek be a szobámba

mellékhelyiség bejáratához hasonló felemás ajtón,

a félhomály az otthonosság fényforrásától világos,

mintha a bútorok, a festmények, a könyvek gerjesztenék,

vagy csak én képzelem olyannak, melyben otthon vagyok,

a barna keretek a faltól élesebb vonalakkal válnak el,

Rimbaud a rajzon, a költő akár egy napozó klosár,

portrém figyel, s nézem a benne megéledt arcomat,

feleségem textilképének nyitott ablaka a kismadárral

nagy távolságok illúzióját kelti a széles heverő felett.

Katalógust kellene készítenem a vers melléklete gyanánt

a képekről, művész, évszám, anyag és méret szerint,

úgy függnek a fehér falakon, mint havas temetőn feküdnének,

s alattuk a barátok, s meglátszik Schéner, Gerzson, Kondor,

Altorjai, Hornyánszky, Huszárik ezüstös lélegzete,

baráti szavak visszhangzanak a tegnapi múlt századból,

alattuk körben s végig a három szobán könyvek és könyvek,

a magyar- és világirodalom folyóméterben, az én nyolcvan

centimmel együtt, s ahogy a könyvtáramat gyarapítottam,

egyre kevésbé lettem a könyvek és műveim könyvtárosa.

Itt minden tőlünk működik, úgy, ahogy ketten vagyunk,

bár munka közben az asztalt angyalokkal ülöd körül,

akik részt vesznek az emlékké vált textíliák átfordításában,

mikor az úri ronggyá alázott családi takarók és kárpitok,

festett selymek és nyomott kartonanyagok összeállnak

gyermekkori tájjá, a női kéz lassú mozdulatától borzas

aranypihék kavarognak a sugárnyalábok műhelyében,

s megülnek a gyűrődések puha mélységeiben, a cérnaszálak végén,

elárasztják a műveket az otthonosság egyenáramával,

hogy csöndes békességgé párlódjon le a teremtés fáradtsága.

Egyetlen emléktárgyam a karácsonyfánkat rögzítő tuskó,

azt is úgy mentettem ki a tüzelőnek fűrészelt halomból,

s mint az igazi hagyaték tőkesúlyát raktam a bőröndömbe,

titokban hoztam, nehogy az öreg szülők bolondnak tartsanak,

s a hűtlenség grimaszának véljék a becsomagolt almafakuglit,

pedig elkommunizáltak már mindent, amit három nemzedék

összezsugorgatott, engesztelhetetlen pörökbe kerülve rokonaival,

senki sem álmodhatott a házból múzeumot, miközben mindannyian

egy nagy költő szülőházában éltünk, születtünk, s kiállítják

életünket, mint valami tőlünk független közös tulajdont.

Ha majd a lányom elhagyott szobájából visszajövök helyemre,

látom az ajtó fél takarásában, fivérem akvarelljén

az elörökölt somlai szőlő délibábját, anyám és apám ifjúkori

képe fölött, alattuk a bátyám befelé áll, én kifelé fordulok a kapuban,

miként a foghíjas kapudeszkából látszik, halála után,

s mint egy családfa törzsén a testvéri szeretet pici olajképe

nyolcéves koromból, háborús kellékekből készült bakancsban

állok a rembrandti kocsiszínben macskával és kakassal,

de az ártatlanul kíváncsi kék szememtől én könnyezek most,

mindenki más csak az eszével fogja, ami a szívének láthatatlan.

Unokánk alszik anyja üres helyén, ha itt van,

fűtjük a szobát, kánikulában sötétséggel hűtjük,

férjhez ment lányunk egész gyerekkort hátrahagyott,

föltornyosulnak a játékok, a medvék és egyéb plüssállatocskák

belepnek sarkot, aljat, peremet, tetőt, kiszögellést,

tankönyvek, orosz, latin, spanyol szótárak összevissza

a polcon, szétszóródás előtti lányregények és klasszikusok,

mint ahogy a vándormadarak gyülekeznek szeptemberben,

már valami elkezdődött, de az otthont még összetartjuk,

különben nem sokáig váratna magára a teljes összeomlás.

Átcsúszik a befelé lejtő parketten, ami fölösleges,

ami még itt is túl sok, lassan már ott se kevés,

mégsem állíthatjuk meg a dolgok szüntelen áradását,

ha a mi gyűjtő- és teremtő szenvedélyünk okozza,

azért van tele szövettel és faliképpel a tárló,

egész falat elfoglal színes rétegekben a magas mennyezetig,

s a számítógép is ideszorult a kutyás erkéllyel szemben,

s amikor ráhajlok a billentyűkre, még nem tudom,

felesleges vagyok-e én is, mint ez a sok holmi,

mint a legújabb könyv, melyet senki sem olvas.

Éjszakai utazás

Valószínűtlen vagonok hatolnak be a semmibe,

bár a nagyalföldi sötét, akár a csillagtalan ég,

mintha belőlem ömlene, rettentő mocsári lidérc

száguld, a budapesti gyors húzza fényét az éj ködén,

s kivetíti az ablakok kivilágított négyzetét,

melyre fülkémből rátapad, mint összegörnyedt sziluett,

tükörképem árnyéka is, kétséges mozdonyvezető

után, elbódult utasok között, és egyes-egyedül,

senkitől sem kérdezhetem, mitől kellene tartanom,

ha már elhagytam otthonom, egy idegen valamiért.

Más időnek más térfelén, önmagamnak is idegen,

vagy éppen most az igazi, hogy senki, semmi nincs velem,

kipróbálom nemlétemet, ugyanakkor mégis vagyok,

érzékszerveknél pontosabb, foghatatlanul fölfogott

lélekkel tűnök át a múlt titokzatos rengetegén,

ősök sorsából összefont emlék, melyben a képzelet

megvalósult egy téli est barlangjában, a tűz felől

körüllengte a falakat lobogása szirmaival,

ahogy értem is megfogant a bennük ható szenvedély,

halott rokoni sokaság kebelez be és sodor el.

Mit fajtám szellemeinek tömegméretű kényszere

irányít, a tudattalan mélyéből feltört gondolat,

elfojtott demonstráció, súgásból kiáltásba vált,

jelszavakká suhogtatom sohasem hallott hangomat,

hogy az égig érő örök családfa megrendül bele,

öröklött tetteim alól nem ment föl személyes erény,

téglavörös lámpavilág pislogat rám egymás után,

míg konkrét állomásokat számolok a pokol felé,

kivilágított és üres peronokon zihál tovább

az elvarázsolt gyorsvonat, bár menetrendje helyreállt.

Ayhan Gökhan

Trieszt

A felejtés ott kezdődött, ahol a partról kikanyarodó út íve a trieszti

kikötőben elnyúlt kánikula öt ujjának sértett érintéséhez hasonló.

Ez volt a felejtés íve.

A felejtés ott kezdődött, ahol a szorongás belső partjain egy

nappali tekintet

visszakanyarodott a tekintet belső, árnyék-kemény

szorongásaihoz.

Ez volt a felejtés tekintete.

A felejtés ott kezdődött, ahol a beomlott beszéd