Everand Logo

Welcome to Everand!

  • Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

    Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

    Felpróbált életek
    Felpróbált életek
    Felpróbált életek
    Ebook170 pages2 hours

    Felpróbált életek

    By Galgóczi Dóra

    ()

    Read preview

    About this ebook

    Hányszor fordul meg a fejünkben, ha elégedetlenek vagyunk a sorsunkkal: „Bár lenne még egy életem! Biztosan boldogabb, szerencsésebb, sikeresebb lennék." Valóban így történne? Anna, a fiatal, nyíltszívű tanárnő gyakran álmodozik erről. Makacs önbizalomhiánya miatt úgy érzi, csak az élet árnyékosabb oldalán jut neki hely. Míg egy nyáron valóra válik a gondolat, és új női szerepeket próbálhat fel. Átéli a férfiszemeket mágnesként vonzó modell, az intelligens doktornő, az odaadó családanya és a talpraesett menedzser mindennapjait. Mosolyok és könnyek, remények és csalódások után ráébred a válaszra, vajon érdemes-e szüntelenül másra vágynia. Vagy mégis rátalálhat valódi önmagára abban az életben, amire született? Galgóczi Dóra, a tehetséges, fiatal író, aki már két sikeres könyvvel - a Test a lélek börtönében című regényével és a Nő millió arca című novelláskötetével - hívta fel magára a figyelmet, ezekre a mindnyájunkat foglalkoztató kérdésekre keresi a választ ebben a művében.
    LanguageMagyar
    PublisherCorvina Kiadó
    Release dateNov 27, 2013
    ISBN9789631361452
    Felpróbált életek

    Read more from Galgóczi Dóra

    Related to Felpróbált életek

    Related ebooks

    Related podcast episodes

    Related categories

    Reviews for Felpróbált életek

    0 ratings

    0 ratings0 reviews

    What did you think?

    Tap to rate

    Review must be at least 10 words

      Book preview

      Felpróbált életek - Galgóczi Dóra

      cover.jpg

      Galgóczi Dóra

      Felpróbált életek

      © Galgóczi Dóra, 2012

      Borítógrafika: Kun Fruzsina

      Kiadja a Corvina Kiadó Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

      és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

      ISBN 978 963 13 6145 2

      Elektronikus könyv: Takács Gábor

      I.

      Sokat sírtam és sokat nevettem azon a nyáron. Olyan utazásra repített a sors, melyről azt hittem, hosszú évekig tart. Majd rájöttem, egy villanás volt csupán – mégis a legnagyobb ajándékot kaptam tőle. Az eddig kétségektől mardosó önmagam végre felsóhajtott: itt a helyem, ne űzzem-hajszoljam egyre az újat, ne kérdezzem napról napra, mi lett volna, ha… Mert a gyötrő gondolatok felemésztik és porrá égetik az értékes pillanatokat, sötét felhőt húznak az ablakom elé, pedig igazán megláthatnám a napfelkelte ígéretét.

      Biztos vagyok benne, nem csak én vágytam rá, kevésbé derűs napjaimon: ó, bárcsak lehetne még egy életem, mennyi mindent tennék másként! Láttam fakóbarna hajamat hamvasszőkén, hallottam visszafogott hangomat élénk-határozottnak, éreztem, hogyan költözik lelkembe az az Anna, akivel valóban ki tudnék békülni.

      Hogyan kezdődött? Talán az ártatlannak látszó, üde hibiszkusszal, mikor megpillantottam a virágbolt kirakatában. Milyen jól mutatna a nappali sarkában! Pár perc múlva már féltőn öleltem őt selyempapírba csomagolva, majd óvatosan a kisasztalra állítottam. Letekertem róla a papírburkot, és elégedetten szemléltem: milyen harsogóan zöldek a levelei. Vajon mikor bontja ki a rejtett kis bimbót, hogy megmutassa igazi arcát? Majd elköszöntem tőle – még szerencse, hogy senki nem hallotta, még azt gondolhatta volna: őrült nőszemély, a virágjával beszélget –, és fáradtan elnyúltam a könnyű nyári takaró alatt. Már csak két hét, és vége a tanévnek. Jó pár hétre elbúcsúzom az osztályomtól, a kisgyerekből olykor lehetetlenül lusta, olykor megdöbbentően értelmes, de mindenképp hatalmas lelkű kamaszokká serdült diákoktól. Mikor délután kilépek a kréta-tornacipő-uzsonna levegőjű épületből, akár elégedett is lehetnék. Miért futott át a fejemben többször is: mi lenne, ha visszaforogna az idő kereke, és egy másik Anna nézne rám vissza a tükörből?

      Úgy érzem, nem is kell megmagyaráznom. Érted-érzed, valld be, ismerős a gondolat! De átléphetsz rajta büszkén, ha a te szobádban is gubbaszt egy bölcs hibiszkusz.

      II.

      – Kölcsönadjam a hajszárítómat? Vészhelyzet esetére itt tartom a fakkomban!

      – Á, nem, köszi, úgyis rémesen indult a napom. Ez a vihar és a szétlapult frizura… most már igazán mindegy – hárítottam el Vica ajánlatát, mikor a tanáriban szétázott verébként igyekeztem előrángatni az óravázlatomat. Amit hajnali háromtól írtam, mert tegnap az erre szánt délutánon anyám vaníliás kiflijeit toltam a számba egymás után. Pedig nem vagyok édességfüggő, de addig sem kellett válaszolnom a szóáradatára.

      – Csak egy pár percre ugranék fel, a kedvencedet sütöttem – hallottam a hangját a telefonban. Mélyet sóhajtottam, és felvillant agyamban a következő órák filmje. A „húgod bezzeg már, és te még miért nem, és mikor, és egyáltalán" vádló halmaza. Nem tévedtem, most is ez következett.

      – Micsoda rend van nálad! Tudod, nem bánnám, ha már egy kis rumlira érkezhetnék… Ha megcsúszna a lábam alatt egy kisautó, vagy ráülnék egy Barbie-babára. Jó, tudom, ne szóljak bele. De édesem, lassan harminc leszel, és hiába terelgetsz egy csapat gyereket az iskolában, hogy jön ez ahhoz, mintha a sajátodról gondoskodnál? De nem is csoda, hogy itt állsz egyedül. Ahelyett, hogy kimozdulnál, inkább vállalsz még öt különórát. Ha pedig végre felbukkan valaki, mint tavaly az a Robi, kitalálod, hogy csak idegesít, és olyan leszel, mint egy kaktusz.

      – Jaj, Anya, csak Robival ne hozakodj elő! Szépen eltervezte a jövőnket: őt kiküldi a cég Angliába, én itt hagyom a tanítást, vele megyek, és nevelgetem a gyerekeket. Értsd meg, én nem arra születtem, hogy naphosszat csak pudingot készítsek és péntek esti partikon reprezentáljak. Aki engem választ, az lássa meg bennem azt a nőt, aki valójában vagyok.

      – Akkor gyere át hozzánk szombaton ebédre. Apád meghívta az új kollégáját, tudod, akiről múltkor mesélt. Imre igazán komoly és határozott, szerintem nemsokára ő lesz az új marketingfőnök. És nincs még családja…

      Na, ekkor menekültem igazán a kiflikhez. Reméltem, más már nincs anyám tarsolyában, mert még belefulladok a porcukorba. Persze, megértem. Viki, a húgom egyetlen álmot dédelgetett az érettségiig: babaillat lengi körül, és délután percenként az órájára pillant, mikor toppan be a férje. Szerencséjére rátalált Lacira, aki épp beleillett ebbe a puzzle-képbe. A tipikus jólelkű mackó, akin lassacskán elindul a sörpocak, de kit érdekel, nem akar ő már hódítani. Viki sem szorong, hogy merre jár, hiszen pontban megjelenik az esti fürdetésnél.

      A húgom elégedetten lubickolt az anyaság medencéjében, az Ádi–Áron–Katica alkotta gyerekcsapat úgy vette birtokba a házukat, akár a levegőmolekulák: kitöltöttek minden rendelkezésükre álló teret. És nemcsak a lakásban, de Vikiék gondolataiban is. Mikor hosszas rábeszélésre sikerült elhajtanom őket, hogy végre üljenek be egy színdarabra, majd én felügyelem a csemetéket, fél kilenckor fordult a kulcs a zárban. A húgom félresöpört az útból, és kifulladva vágtatott a kiságyhoz.

      – Hál’ istennek, lélegzik!

      – Micsoda? Hogyne lélegezne? Miután másfél órán keresztül buborékot fújtunk a fürdőkádban…

      – Az előadás közben ugrott be, hogy elfelejtettem szólni: allergiás a mogyorókrémre.

      – De hát nincs is itthon egy gramm sem. Zöldborsós csirke volt a vacsora, ahogy megbeszéltük.

      – Jó, jó, de honnan tudjam, nem lapult-e a zsebedben valami töltött bonbon, vagy mit tudom én…

      Vikiről faraghatnák az anyaság szobrát, és bevallom, olykor titkon irigyeltem. De tudtam, ha nekem gyerekeim lesznek, nem hagyom földre zuhanni a mérleghinta másik karját sem: a tanítást.

      Összesöpörtem a vaníliás süti maradványait, és beállítottam az ébresztőórát. Inkább felkelek hajnalban a vázlat miatt, de most mágnesként vonz az ágy. És mindjárt szombat. Ott ülök majd Imrével szemben, kínos-udvarias csevegés, majd bezárul mögötte az ajtó, és anyám fojtott izgalommal kérdi: Na? Ugye, milyen helyes fiatalember?

      Persze, még kiderülhet, hogy valóban az. Akkor viszont azon rágódhatok, vajon csak illendőségből kérte-e el a telefonszámomat. Tényleg érdekli ez a cseppet sem trendi tanárnő, akinek fogalma sincs, ki nyerte a legutóbbi valóság­show-t, és csak egyszer fordult meg egy rockkoncerten, ahol rémesen érezte magát, de örömmel igent mondana egy kiállításra szóló meghívásra?

      Ahogy lepergett előttem az igazán nem sok férfiarc, akivel összehozott a sors, egyre kevésbé bíztam benne, hogy a következő épp rólam álmodjon. Kornél szerint tovább kellett volna lépnem. „A mai világban miért ragadsz le egy iskola falai között? Megállnád a helyed egy nemzetközi cégnél, kiválóan beszélsz angolul!" Persze, és sírva borulnék az asztalra, hogy naphosszat a monitorral nézek szemközt a kíváncsi gyerekarcok helyett.

      Péterhez csak a rejtett hiúságom vonzott: karjain az izomkötegek hamis biztonságot ígértek. Fürödtem az irigy női pillantásokban, nahát, Anna milyen klassz pasit fogott ki!… Csak nem hallották a péntek esti vitáinkat, mikor a sarkamra álltam, hogy az ötödik hétvégét kivételesen nem a lelátón szeretném tölteni, hot doggal a kezemben.

      – Nyuszikám, ugye, eljössz velem a meccsre?

      – Ha megígéred, hogy vasárnap végre megnézzük azt a színdarabot.

      – Hát, az most nem jó… Megbeszéltem Karcsival, hogy felavatjuk az új edzőtermet. Brutális a felszereltsége, ezt nem lehet kihagyni.

      Nem hagyta ki. Mint ahogy én sem az alkalmat, hogy megszabaduljak a lakásban heverő pólóitól és a kézi­súlyzóktól, örökre.

      Hiába mondtam magamban egy-egy ilyen fejezet lezárása után, hogy jobb is így, úgysem érdemelt meg engem. Mégis ott bökdösött a tüske, hogy talán néhány apróságban igazuk volt. Mikor huszadika táján már szorongva rendezgettem fejemben a maradék ezreseket, hogy a befizetett számlák se taszítsanak kényszerű fogyókúrába, bizony belém hasított a kérdőjel: miért érem be a tanári fizetéssel? Mikor hazafelé ballagva vidám csacsogást hallottam, amint a lelkes ötéves óvodai élményét meséli bólogató anyukájának, átsuhant rajtam a gondolat: én is átélem ezt valaha?

      Amint Petra barátnőm büszkén feszített a mininél is rövidebb szoknyájában, borúsan néztem a tükörbe: hogy lehet ilyen formátlan iksz-lábam, idén inkább ki sem megyek a strandra. Ő persze biztatott:

      – Klassz nő vagy te, Anna, csak képtelen vagy előcsalogatni magadból. Fejedbe vetted ezt az egérkeimázst, és elhiszed, hogy tényleg ilyen vagy. De majd én újjávarázsollak!

      És elrángatott egy szombaton a bevásárlókörútjára. Hiába tiltakoztam, rám aggatott a feszes farmertől kezdve a hasig dekoltált pólóig minden cuccot, amiről úgy gondolta, ez lesz a csábító Annához vezető ajtó kulcsa. Könnyű neki, rajta a kinyúlt melegítő is úgy fest, mint a legutolsó Dior-modell. Hogy ne törjem le a lelkesedését, végül hagytam magam rábeszélni egy piros garbóra, a fekete sztreccsnadrággal. Nem tagadom, magával ragadott egy kis kíváncsi izgalom, mikor otthon körbefordultam bennük az előszobatükör előtt. Ha most rám pillantana Ő, aki talán létezik valahol… Elismerő félmosolyt küldene? Igen, talán azt fontolgatná, vajon megszólítsa-e ezt a bomba nőt, nem fogja-e visszautasítani?

      Aztán leeresztettem hirtelen feltűzött, seszínű hajamat. Á… Bomba nő? Ugyan! Kinevetne magában, mit gondol ez a vézna csajszi, sehol egy vonzó domborulat. Gyorsan lekapkodtam a cuccokat, és elsüllyesztettem a szekrény mélyére. Kikészítettem a khakizöld felsőt az élére vasalt nadrággal, ebben legalább gyomorgörcs nélkül indulhatok el holnap.

      *

      Szorongással vegyült izgalommal készültem az osztályfőnöki órámra. Hónapok óta tudtam, ezt a mozzanatot nem kerülhetem el. Ahogy végigfuttattam szemem a rohamos megnyúlást suta görnyedtséggel palástoló, hol komoly, hol idétlenül nyerítő csapaton, letagadni sem lehetett: hipp-hopp, felnőtté válnak…

      Piros kordnadrágok, virágos térdzoknik, anyufonta copfok átadták helyüket a tépett szélű farmereknek, szőkére csíkozott frizuráknak, á, tanárnő, nem festem, csak a nap szívta ki! Nemrég még élesen vált ketté a lány- és fiútábor, a túloldal csakis nevetséges, rémes és elviselhetetlen jelzőt kapott. Most a harsány „hülye" kiáltás mögött egész más üzenet rejlik: tetszel nekem. Világért sem mondanák, ha a többiek is hallják, de nem lehet nem észrevenni szemükben a büszkeséget, ha mégis felfedezik őket kettesben az udvar padján összesimulva. Látjátok? Hozzám tartozik, fontos vagyok neki – ezt súgják a tekintetek. De felfedeztem őket lógó orral a port rugdalva, vállat rázó zokogást elfojtva, mikor kiderült, mégsem ő az egyetlen.

      Igen, most előttem a kötelezően felvésett program, jaj, de utálom a szót, felvilágosítás… Nevetséges. Hiszen amit annak gondoltak hajdan az őszbe hajló, szigorú tanárfejek, az ma világosabb előttük, mint a szakkönyvek kimerítő sorai és ábrái. Hajtogassam az unalmas mantrát, vigyázzatok? Tényleg csak erről szólna, nehogy anyává-apává váljatok a felhőtlen tinédzserévek helyett? Ha ezt darálnám, magukban kinevetnének, sőt, csalódnának bennem: hát, ez is csak egy sablontanár!

      Vajon mit hallottak otthon? Beavatták-e őket, hogy több, jóval több a lényeg, mint sejtek szándékos vagy véletlenszerű találkozása, puszta matematika, ahol egy meg egy nem kettő, hanem még egy, az új élet, akit egyáltalán nem mindegy, mikor hívtok meg magatokhoz? Igen, talán ezzel kezdem. És azzal, hogy akkor vagy érett, ha megérted: te csak második vagy.

      – Amíg kapni szeretnél, megszerezni, nem vagy igazán felnőtt. Mondhatnám, hogy mikortól, ennyi és ennyi évesen. Tudom, legtöbbször ezt halljátok. Pedig a szabály nem kívül létezik, csakis bennetek. Mikor rájöttök, a másik az első, a fontos. Mikor adni akartok, neki, senki másnak. Ajándék legyen a szerelem, a szex, de ne azt várd, hogy megkapd – előbb te nyújtsd át neki.

      Elégedetten láttam, hogy nem vihognak. Biztosan a jól ismert szöveget várták, és lám, mást tartogathat ez az óra.

      – De mit tegyünk, ha a szüleink hallani sem akarnak erről? Elintézik azzal, hogy a te dolgod a tanulás!

      – Akkor mutasd meg, hogy bízhatnak benned! Húzz bele, tanulj erőből, és adjon hozzá lökést, hogy érte, értetek is teszed. Ha látják, hogy nem elterel a párod az iskolától, hanem szárnyakat ad, biztos vagyok benne, előbb-utóbb büszkén néznek majd rátok.

      – És ha ki nem állhatják őt? Már be se merek mutatni senkit, mert előre hallom: hogy jöhettél össze egy ilyen alakkal?

      – Ők a felszínt látják, ne csodálkozz, ha megdöbbennek egy orrkarikán, és elsápadnak egy cakkosra nyírt fekete sörényen. Adj esélyt nekik, hogy megfejtsék, ki rejlik mögötte! Ahelyett,

      Enjoying the preview?
      Page 1 of 1