Ördögi játszmák

ANGELA MARSONS

Ördögi játszmák

ANGELA MARSONS

Ördögi

játszmák

A mű eredeti címe

Evil Games

Copyright © Angela Marsons 2015

Hungarian translation © Dr. Imre Balázs

© General Press Könyvkiadó, 2016

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

DR. IMRE BALÁZS

A borítót

KISS GERGELY

tervezte

ISBN 978 963 643 940 8

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: (06 1) 299 1030

www.generalpress.hu

generalpress@lira.hu

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

Ezt a regényt nagymamám, Winifred Walford emlékének ajánlom. A legjobb barátom volt, akivel bármennyi időt töltöttem is együtt, sosem lehetett elég.

Köszönetnyilvánítás

Azzal a szándékkal kezdtem neki az Ördögi játszmák megírásának, hogy bemutassam egy valódi pszichopata természetét. Nemegyszer csaknem engedtem a kísértésnek, hogy Alexandra Thorne-t egy apró hibával ruházzam fel, vagy legyen egy afféle Achilles-sarka, amely esetleges megváltásának reményét vetíti előre. Végül hű maradtam a tényhez, miszerint bármilyen kellemetlen és nyugtalanító legyen is, járnak közöttünk emberek, akik képtelenek a megbánásra. Ám nagy szerencsénkre velünk élnek a Kim Stone-hoz hasonló egyének is, akik útjukat állják.

Két könyv volt különösen nagy segítségemre az Ördögi játszmák történetének kidolgozása során: a The Sociopath Next Door (Szociopata a szomszédból) Martha Stouttól, valamint a Kímélet nélkül – A köztünk élő pszichopaták sokkoló világa dr. Robert D. Hare tollából.

Mint mindig, most is szeretnék köszönetet mondani a Bookouture csapatának a Kim Stone és történetei iránti töretlen rajongásukért. Bátorításuk, lelkesedésük és hitük változtatta régóta dédelgetett álmaimat csodás valósággá. Keshini, Oliver, Claire és Kim; szavakkal el sem tudom mondani, milyen hálás vagyok.

A többi Bookouture-szerzővel egyetemben megtiszteltetésnek érzem, hogy egy ilyen tehetséges és támogató család része lehetek.

Őszintén köszönöm édesanyámnak, aki mindig könyvem egy példányával maga előtt hajtja kis kocsiját, és édesapámnak, aki mellette sétál. Lelkesedésük és támogatásuk újra és újra ámulatba ejt.

Hálával tartozom az összes csodálatos bloggernek és kritikusnak, akik nemcsak elolvasták és véleményezték a regényeimet, de szívükbe is zárták Kim Stone-t, és kiálltak mellette. Könyvszeretetük és szenvedélyes támogatásuk folyamatosan inspirál.

Meg kell említenem helyi könyvklubom kedves tagjait is: Pauline Hollist, Merl Robertset, Dee Westont, Jo Thomsont, Sylvia Cadbyt és Lynette Wellst.

Végül, nincsenek szavak arra, mennyire hálás vagyok páromnak, Julie-nek. Minden egyes könyv az ő végtelen hitéről tanúskodik. Ő volt számomra a fény a sötét napokon. Sosem hagyta, hogy feladjam. A világot jelenti számomra.

1. fejezet

Anglia, Black Country

2015 márciusa

Még három perc.

Hajnali rajtaütés nem is lehetett volna ennél fontosabb. Az ügy felderítése hónapokat vett igénybe, de Kim Stone és csoportja végre készen állt. A szociális munkások az út túloldalán vártak a jelre, hogy belépjenek a házba. A két kislány ma már máshol tölti az éjszakát.

Még két perc.

– Mindenki a helyén? – jelentkezett be Kim a rádión.

– Csak a parancsra várunk, Főnök – válaszolta Hawkins. Ő és az emberei két utcával arrébb parkoltak, készen arra, hogy biztosítsák az épület hátsó részét.

– Ugrásra készen, Főnök – szólt a rádióba Hammond a mögötte lévő kocsiból. A náluk lévő faltörő kos gondoskodik majd a gyors – és meglehetősen zajos – behatolásról.

Még egy perc.

Kim a kilincsen tartotta a kezét. Izmai megfeszültek, a közelgő veszély hatására szervezetét majd szétvetette az izgalom; a teste épp dönteni készült, menekül vagy felveszi a küzdelmet. Nem mintha a menekülés bármikor is felmerült volna mint valódi lehetőség.

Megfordult, hogy egy pillantást vessen a társára, Bryantre. Az ő kezében volt a legfontosabb eszköz: a házkutatási engedély.

– Bryant, készen állsz?

A férfi bólintott.

Kim végignézte, ahogy a másodpercmutató a tizenketteshez ér.

– Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – adta ki az utasítást a rádión keresztül.

Nyolc pár rendőrcsizma dübörgött végig a kövezeten, majd találkozott a bejáratnál. Kim ért oda elsőnek, és félreállt, ahogy Hammond lecsapott a faltörő kossal. Az olcsó faszerkezet könnyedén megadta magát a hatalmas erőnek.

Ahogy az eligazításon megbeszélték, Bryant és egy egyenruhás azonnal felrohant a lépcsőn a hálószoba irányába, hogy átadja a végzést.

– Brown, Griff, tiétek a nappali és a konyha. Szedjétek darabokra a helyet, ha szükséges! Dawson, Rudge, Hammond, utánam.

A ház egy pillanat alatt megtelt a nyíló szekrényajtók és a záródó fiókok zajával.

Kim az emeletről a megnyikorduló padlódeszkákat, majd egy nő hisztérikus jajveszékelését hallotta. Minderre ügyet sem vetve megadta a jelet a két szociális munkásnak, hogy belépjenek a lakásba.

Megállt az alagsor lelakatolt ajtaja előtt.

– Hammond, erővágót! – kiáltotta.

A tiszt mellette termett, és pillanatok alatt elmetszette a fémszerkezetet.

Dawson lépett Kim elé, kezével a kapcsoló után tapogatózva.

A folyosóról beszűrődő fényben kirajzolódott a kövezett lépcsőfokok körvonala. Dawson továbbhaladt lefelé, miközben felkattintotta a zseblámpáját, megvilágítva a padlót maga előtt. Füst és nedvesség áporodott szaga járta át a levegőt.

Hammond a túlsó sarokban felszerelt spotlámpához sietett. Felkapcsolta. A fénycsóva a szoba közepét betöltő négyszögletes tornamatracra esett, mellette háromlábú fotóállvánnyal.

Az átellenes sarokban ruhásszekrény állt. Kim kinyitotta, és számos öltözéket szedett elő, köztük egy iskolai egyenruhát és úszódresszeket. A szekrény aljában játékok voltak: egy úszógumi, felfújható labda, babák.

Kim elfojtotta az émelygését.

– Rudge, készíts fotókat! – utasította a férfit.

Hammond végigkopogtatta a falakat rejtett üregek után kutatva.

A legtávolabbi sarkot egy alkóvban elhelyezett íróasztal foglalta el, rajta számítógép, fölötte három polc. A legfelsőt magazinok töltötték meg. A kiadványok keskeny gerince nem sokat árult el a tartalmukról, de Kim tudta, mit rejtenek. A középső polcot digitális fényképezőgépek, lemezek és tisztítóeszközök foglalták el, míg a legalsón Kim tizenhét DVD-t számolt össze.

Dawson levette a legelsőt, amelynek Daisy úszni megy volt a címe, és a lejátszóba helyezte. A nagy teljesítményű készülék egy szempillantás alatt életre kelt.

A nyolcéves Daisy jelent meg a képernyőn, sárga fürdőruhában. Keskeny derekát úszógumi fogta körbe. Vékony karjával a felsőtestét ölelte, de ez kevés volt ahhoz, hogy elnyomja reszketését.

Kim torka összeszorult a rátörő érzelmektől. Szerette volna elfordítani a tekintetét, de képtelen volt rá. Magában úgy tett, mintha megelőzhetné, ami ezután következik – de erre természetesen nem volt lehetősége, hiszen mindez már megtörtént.

– M-most mi lesz, apu? – kérdezte Daisy remegő hangon.

Minden mozgás megszűnt. Az alagsori helyiség csendben várakozott. A kislány hangjától megbénult, tapasztalt rendőrtisztek elnémultak.

– Csak játszunk egy kicsit, kedvesem – mondta apu, ahogy megjelent a képernyőn.

Kim nagyot nyelt, és megtörte a varázst.

– Kapcsold ki, Dawson – suttogta. Mind tudták, mi történt ezután.

– Beteg állat – mondta a férfi, és remegő ujjakkal tette helyére a lemezt.

Hammond egyre csak a sarokba bámult, Rudge pedig elmerült fényképezőgépe lencséjének tisztogatásában.

Kim összeszedte magát.

– Fiúk, ez a szemétláda megfizet azért, amit tett. Erre a szavamat adom.

Dawson nekilátott a papírmunkának, és leltárba vett minden egyes bizonyítékot. Hosszú éjszakának nézett elébe.

Kim mozgolódást hallott odafentről. Egy nő hisztérikusan üvöltött.

– Főnök, fel tudnál jönni? – szólt le Griff.

Kim még egyszer utoljára körülnézett. – Szedjétek szét a helyet, fiúk!

A lépcső tetején futott össze a tiszttel. – Mi az?

– A feleség magyarázatot követel.

Kim a bejárati ajtóhoz lépett, ahol egy negyvenes évei közepén járó nő állt, köntösét összefogva vézna testén. A szociális munkások éppen beültették két reszkető lányát egy Fiat Pandába.

Meghallván Kim lépteit a háta mögött, Wendy Dunn felé fordult. Kisírt, vörös szeme éles kontrasztban volt fakó arcbőrével.

– Hová viszik a gyerekeimet?

Kim elfojtotta magában a vágyat, hogy megüsse.

– Messze a maga beteg, perverz férjétől.

A feleség megragadta a köntöse nyakát, miközben egyre csak a fejét ingatta.

– Nem tudtam, esküszöm, hogy nem tudtam. A gyerekeimet akarom! Nem tudtam...

– Valóban? – Kim a homlokához kapta a kezét. – A feleség általában hitetlenkedik, amíg nem lát bizonyítékot. Még nem látta a bizonyítékokat, ugye, Mrs. Dunn?

A nő mindenfelé tekingetett, csak Kimre nem mert nézni.

– Esküszöm magának, nem tudtam.

Kim közelebb hajolt; Daisy látványa még élénken élt az emlékezetében.

– Hazug ribanc! Tudtál róla. Az anyjuk vagy, és hagytad őket örökre megnyomorítani. Remélem, hogy egy perc nyugtod sem lesz a hátralévő szánalmas életedben.

– Főnök... – termett mellette Bryant.

Kim elfordította tekintetét a remegő asszonyról, és megfordult.

Bryant válla fölött egyenesen annak az embernek a szemébe nézett, akinek a lelkén száradt, hogy a két kislány már sosem tekint majd úgy a világra, mint mások. Egyszerre minden eltűnt, és néhány pillanatig csak ők ketten léteztek.

Alaposan megfigyelte a férfit. Petyhüdt tokája olvadt viaszként lógott az álláról. Szapora, nehézkes légzése elárulta, hogy a negyedtonnás testnek minden egyes mozdulat komoly erőfeszítésébe kerül.

– Nem jöhet... csak úgy ide... a kurva életbe... és tehet... amit csak akar!

Kim elindult felé. Teljes lénye tiltakozott a közeledés ellen.

– A kezemben van egy végzés, ami szerint igen.

– Tűnjön el... – ingatta a férfi a fejét – ...a házamból... mi­előtt hívom... az ügyvédemet!

Kim válaszul elővette a bilincset a nadrágja hátsó zse­béből.

– Leonard Dunn, letartóztatom tizenhárom év alatti kiskorú ellen elkövetett nemi erőszak, valamint tizenhárom év alatti kiskorú szexuális zaklatásának és szexuális cselekményre kényszerítésének megalapozott gyanújával.

Tekintete a férfiéba mélyedt. Csak kétségbeesést látott.

Szétnyitotta a bilincset, miközben Bryant megragadta a férfi karját.

– Jogában áll hallgatni, de a védekezését gyengítheti, ha a vallomásában nem tesz említést mindenről, amit később a bíróság előtt fel kíván használni a saját védelmében. Bármi, amit mond, az bizonyítékként felhasználható ön ellen.

Rázárta a bilincset, ügyelve arra, hogy ne érjen a másik szőrös, sápadt bőréhez. Elkapta a kezét, és a társára nézett.

– Bryant, vidd a szemem elől ezt az ocsmány, beteg állatot, mielőtt olyat teszek, amit mindketten megbánunk!

2. fejezet

Kim orrát megcsapta az arcszesz illata, még mielőtt annak viselője felbukkant volna.

– Húzz el, Bryant, nem vagyok itthon.

A megtermett, száznyolcvan centiméteres férfi átbújt a félig leeresztett garázsajtó alatt.

Kim kikapcsolta az iPodját, elhallgattatva Vivaldi Négy évszakának ezüstös hangjait.

Felkapott egy közelben heverő rongyot, megtörölte a kezét, és mind a százhetvenöt centiméterét megfeszítve szembenézett a férfival. Jobb kezével önkéntelenül beletúrt kócos fekete hajába. Bryant tudta, hogy minden ütközet előtt ez a szokása. A nő az eltévedt kezet ezután csípőre tette.

– Mit akarsz?

Bryant óvatosan lépdelt a garázs padlóján szanaszét heverő motoralkatrészek között.

– Te jó ég, mi lesz ebből, ha egyszer elkészül?

Kim követte a tekintetét, ahogy a férfi körbenézett a helyiségben. Számára mindez leginkább egy roncstelep félreeső sarkának tűnhetett, de Kim elfeledett kincseket látott. Csaknem egy évbe telt, amíg minden egyes darabot felkutatott, hogy megépíthesse a motort, és már alig várta, hogy nekilásson.

– Egy 1954-es BSA Goldstar.

– Azt hiszem, kénytelen leszek hinni neked – húzta fel a szemöldökét Bryant.

Kim viszonozta a tekintetét, és várt. Nem ez volt a látogatás valódi oka, és ezt mindketten pontosan tudták.

– Nem jöttél el tegnap este – bökte ki végül a férfi, miközben a padlóról felvett egy kipufogócsövet.

– Remek megfigyelés, Sherlock. A helyedben eljátszanék a gondolattal, hogy felcsapok nyomozónak.

Bryant szája mosolyra húzódott, majd újra elkomolyodott.

– Ünnepelni ültünk össze, Főnök.

A nő szeme összeszűkült. Itt, az otthonában ő nem volt detektívfelügyelő, a férfi pedig detektívőrmester. Csak Kim és Bryant. Ő volt a munkatársa, és egyben az az ember az életében, aki leginkább emlékeztetett egy barátra.

– Akárhogy is, merre jártál? – kérdezte Bryant gyengédséggel a hangjában. Nem éppen a vádaskodás, amire Kim számított.

Elvette tőle a kipufogócsövet, és a munkapadra helyezte.

– Nem láttam okot az ünneplésre.

– De elkaptuk, Kim.

És most a barátjához beszélt, nem a feletteséhez.

– Valóban, de a feleségét nem.

A fogó után nyúlt. Valami idióta a kelleténél fél centiméterrel vastagabb csavarral erősítette a kipufogócsövet a burkolathoz.

– Nincs elég bizonyítékunk a vádemeléshez. Azt állítja, nem tudott semmiről, és az ügyészség sem gondolja ennek ellenkezőjét.

– Akkor talán ki kellene húzniuk a fejüket a seggükből, és alaposabban megvizsgálni az ügyet.

A fogót a csavarfejre illesztette, és óvatosan elkezdte meglazítani.

– Megtettük, ami tőlünk telt, Kim.

– Az nem elég, Bryant. A saját anyjuk! Ő hozta a világra mindkettőt, aztán hagyta, hogy az édesapjuk a lehető legszörnyűbb módon zaklassa őket. Ez a két kislány soha nem él már normális életet.

– Ezért a férfi a hibás, Kim.

Mélyen a társa szemébe nézett.

– Aki egy beteg állat. De mi a nő mentsége?

Bryant megvonta a vállát.

– Ragaszkodik ahhoz, hogy nem tudott semmiről, hogy nem voltak észrevehető jelei.

– Mindig vannak jelei – nézett fel Kim.

Vigyázva elforgatta a fogót, és igyekezett kiszabadítani a csavart anélkül, hogy kárt okozna a kipufogócsőben.

– Nem találtunk fogást rajta. Kitart a vallomása mellett.

– Azt akarod nekem bemesélni, hogy sosem gondolkozott el azon, miért van lelakatolva az alagsorba vezető ajtó? Hogy egyszer, egyetlenegyszer sem ért haza a szokottnál korábban, és érezte meg, hogy valami nem stimmel?

– De nem tudjuk bebizonyítani. Mind megtettük, amit lehetett.

– Hát nem volt elég, Bryant. Közel sem. Ő az anyjuk. Meg kellett volna védenie őket.

Erősebben ragadta meg a fogót, és elforgatta az óramutató járásával ellentétesen. A rögzítés beletört a kipufogócső falába.

Falhoz vágta a fogót.

– A francba is, majdnem négy hónapba telt felkutatnom ezt az átkozott kipufogót.

Bryant a fejét ingatta.

– Nem az első szerszám, amivel így bánsz, jól sejtem?

Kim minden dühe ellenére is elmosolyodott.

– És biztos vagyok benne, hogy nem is az utolsó – megrázta a fejét. – Felvennéd azt a fogót?

– Egy légy szíves jólesne... A szülei nem tanították jó modorra, kisasszony?

Kim nem szólt semmit. Rengeteget tanult mind a hét pár nevelőszülőjétől, de nem sok jót.

– A srácok azért értékelték, hogy előre fizettél pár kört a bárban.

Kim bólintott, majd felsóhajtott. A csapat megérdemelt némi ünneplést. Keményen dolgoztak az ügy felderítésén. Leonard Dunn hosszú, hosszú ideig nem látja majd a börtönfalakon túli világot.

– Ha már úgyis itt vagy, tedd magad hasznossá, és tölts egy kis kávét... légy szíves!

Bryant a fejét csóválva átsétált a konyhába.

– Van főzve?

Kim válaszra sem méltatta. Ha otthon tartózkodott, mindig volt.

Amíg a férfi a konyhában sürgölődött, Kim ismét némi megdöbbenéssel állapította meg, hogy Bryantnek semmilyen ellenérzése nem volt amiatt, hogy ő nőként sokkal gyorsabban lépdelt előre a ranglétrán. Negyvenhat évesen a férfinak nem jelentett problémát, hogy egy nála tizenkét évvel fiatalabb nőtől fogadjon el utasításokat.

Bryant egy bögre kávét nyújtott felé, és háttal a padnak dőlt.

– Úgy látom, megint sütöttél valamit.

– Megkóstoltad?

– Nem, köszi – nevetett fel a férfi. – Még élni szeretnék, és egyébként sem eszem meg olyasmit, aminek nem tudok nevet adni. Úgy néznek ki, mint valami afgán taposóaknák.

– Teasütemények.

Bryant a fejét csóválta.

– Minek teszed ki magad az egész tortúrának?

– Mert szarul megy.

– Hát persze, értem én. Valami megint elterelte a figyelmedet? Megláttál némi krómot, ami még fényezésre szorult, vagy egy csavart...

– Tényleg nincs jobb dolgod így szombat délelőtt?

A férfi a fejét ingatta.

– Nem, életem női éppen manikűröztetnek. Szóval nem, tényleg nincs jobb dolgom, mint hogy halálra bosszantsalak.

– Rendben, de lehet egy személyes kérdésem?

– Nézd, boldog házasságban élek, te pedig a főnököm vagy, tehát a válaszom nem.

– Jó tudni – horkant fel Kim. – De ami ennél is fontosabb: mikor szeded össze végre a bátorságod, és mondod meg az asszonynak, hogy nem szeretnél úgy bűzleni, mint egy fiúcsapat öltözője?

A férfi lesütötte a szemét, és a fejét csóválta.

– Nem tehetem. Már három hete nem beszéltem vele.

– Hogyhogy nem? – fordult hátra Kim riadtan.

Bryant felemelte a tekintetét, és most teli szájjal vigyorgott.

– Mert nem szeretnék közbevágni.

Kim mosolyogva rázta meg a fejét, azután ránézett az órájára.

– Rendben, idd meg a kávéd, és húzz el!

– Imádom a finom stílusod, Kim – mondta, azzal kiitta a bögre tartalmát, és a garázsajtó felé indult. Megfordult. A szeme annyit kérdezett, minden rendben van-e.

Kim válaszul csak dörmögött valamit.

Ahogy az autó elhajtott, egy mély sóhaj szakadt ki a nőből. Le kellett zárnia magában az ügyet. A tény, hogy Wendy Dunn engedte megrontani a saját gyermekeit, nem hagyta nyugodni. A tudattól, hogy a két kislány vissza fog kerülni az anyjához, felfordult a gyomra. Sosem szabadulna a gondolattól, hogy újra az gondozza a lányokat, aki annak idején nem védte meg őket.

Kim a munkapadra hajította a használt rongyot, és leeresztette a garázsajtót. Még várt rá aznap egy rokonlátogatás.

3. fejezet

Kim letette a fehér rózsákat az ikertestvére sírjára. A legmagasabbra nyújtózó szirom éppen elérte a fiú születését és halálát jelző feliratot. Hat rövid év.

A virágüzlet nárciszokkal teli vödröktől roskadozott, ami gyakorlatilag egyet jelentett anyák napjával. Kim gyűlölte a nárciszt, gyűlölte az anyák napját, de mindenekelőtt gyűlölte az édesanyját. Milyen virágot vesz az ember egy aljas, gyilkos ribancnak?

Felegyenesedett, és lenézett a frissen nyírt gyepre. Nehezére esett nem maga elé képzelni a törékeny, lesoványodott testet, amelyet huszonnyolc évvel ezelőtt kitéptek a karjai közül.

Szerette volna felidézni édes, bizalommal teli kis arcának emlékét, telve ártatlan örömmel és nevetéssel, gyerekkorral. De nem volt rá képes.

Mindegy, hány év telt el, a benne lévő harag szemernyit sem csillapodott. Mindennap kísértette a tudat, hogy a gyermek rövid élete annyi szomorúsággal és félelemmel telt.

Kim szétnyitotta ökölbe szorított jobb kezét, és végigsimított a hűvös márványon, mintha csak a fiú rövid, fekete haját cirógatná, ahogy a sajátját is szokta. Kétségbeesetten szerette volna elmondani, mennyire sajnálja, ami történt. Sajnálja, hogy nem volt képes megvédeni, hogy nem tudta életben tartani.

– Mikey, szeretlek, és hiányzol mindennap – azzal az ujjait az ajkához érintette, majd a csókot a hideg kőre nyomta. – Aludj jól, kis angyal!

Egy utolsó pillantást vetett még a sírra, aztán megfordult, és elindult visszafelé.

A Kawasaki Ninja a temetőkapu előtt várt rá. Voltak napok, amikor a motor hatszáz köbcentimétere a tiszta erőt testesítette meg Kim számára, amely könnyedén repítette egyik helyről a másikra. Aznap a megváltást jelentette.

Felvette a sisakját, és elhajtott. Ma menekülésre volt szüksége.

Áthajtott Old Hillen és Cradley Heathen; a Black Country kisvárosait egykor minden szombaton megtöltötték a vásárlók, akik az üzletekből a piacra siettek, majd beugrottak a kávézóba a legfrissebb pletykákért. Mostanra a nagyobb márkanevek mind kiköltöztek a városhatáron túli bevásárlóközpontokba, ahová magukkal vitték a vevők sokaságát és az életteli nyüzsgést is.

A Black Country munkanélküliségi rátája a harmadik legmagasabb volt az országban. A környék sosem tért magához a viktoriánus korban virágkorát élő szén- és acélipar összeomlását követően. Az öntödéket és acélműveket elbontották, hogy helyet adjanak az ipari parkoknak és a lakóépületeknek.

De Kim ma nem a Black Countryt akarta bejárni. Csak hajtani akarta a motort, kímélet nélkül.

Elhagyta Stourbridge-et a Stourtonon áthaladó út irányában, amely harminc kilométeren át kanyargott Bridgnorth festői városa felé. Nem érdekelték a folyóparti üzletek és kávézók. A motorozás élményére vágyott.

A sebességkorlátozást feloldó fekete-fehér jelzőtáblánál gázt adott. A várt adrenalinlöket végigszáguldott az erein, amint a motor életre kelt alatta. Ráhajolt a gépre, a mellkasa az üzemanyagtartályhoz simult.

Ha egyszer szabadjára engedte, a motorból előtörő erő minden izmát próbára tette. Érezte benne a türelmetlenséget, a nyugtalanságot, amely robbanásra kész. És időnként csábította a gondolat, hogy engedjen neki.

Gyerünk, kapj el, gondolta, miközben jobb térde az aszfaltot súrolta egy hirtelen, éles forduló során. Gyertek csak, rohadékok, itt vagyok.

Időről időre szeretett incselkedni a démonaival; kísérteni a sorsot, azt, amelyik nem lehetett az övé, hiszen nem halt meg a testvérével együtt.

Egy szép napon azért utoléri majd. Csak idő kérdése.

4. fejezet

Dr. Alexandra Thorne harmadik alkalommal járta körbe a rendelőnek kialakított helyiséget, ahogy az szokása volt, mi­előtt egy fontos klienssel találkozott. Amennyire Alex tudta, aznapi első vendége életének huszonnégy esztendeje alatt nem tett semmi érdemlegeset. Ruth Willis egy ember életét sem mentette meg. Nem talált fel csodagyógyszert, még csak nem is volt különösebben hasznos tagja a társadalomnak. Nem, Ruth létezésének kizárólag Alex látta hasznát. Erről a tényről az alanynak szerencsére fogalma sem volt.

Alex kritikus szemmel folytatta a vizsgálódást, miközben leült a székbe, amelyet a pácienseinek tartott fenn, nem véletlenül. Finom, cserzett olasz bőrből készült, amely gyengéden ölelte körbe a benne ülőt, kényelme és melege biztonságérzetet nyújtott.

A széket gondosan elfordította az ablaktól, amely elterelhetné a páciens figyelmét. Helyette így az ódon hatású íróasztal mögötti falon kiállított oklevelekre nyílt remek rálátás.

Az asztalon elhelyezett fotóról jóképű, izmos férfi és két kisfiú mosolygott a betegre. Egy elbűvölő, bizalomgerjesztő család képe.

A mai konzultáció legfontosabb kelléke az íróasztal szélén, éppen szemmagasságban heverő papírvágó kés volt, faragott famarkolatával és vékony pengéjével.

A csengő hangjára Alex testén végigfutott a várakozás borzongása. Tökéletes, Ruth pontosan érkezett.

A tükör előtt megállt egy pillanatra, és tetőtől talpig végigmérte magát. A cipője sarka még hetet hozzáadott Alex százhatvannyolc centiméteres magasságához. Hosszú, kecses lábát tengerészkék, méretre szabott nadrágba bújtatta, amelyhez széles övet viselt. Egy egyszerű selyeming erősítette tovább a visszafogott elegancia illúzióját. Fényes, gesztenyebarna haját rendezett bubifrizurában hordta, csak a tincsek végén tűrt meg néhány hullámos fürtöt. Benyúlt a fiókba a szemüvegéért, és az orrnyergére illesztette, teljessé téve a hatást. E nélkül is remekül látott, de a szemüveg nélkülözhetetlen volt a megjelenéséhez.

– Jó reggelt, Ruth! – üdvözölte Alex, ahogy ajtót nyitott.

A nő belépett, és mellette mintha a kinti barátságtalan idő is besurrant volna. Ruth arca élettelen volt, a vállát előreejtette.

– Hogy érzi magát mostanában?

– Nem túl jól – válaszolta a nő, miközben helyet foglalt.

Alex a kávéfőző mellett állt.

– Látta újra?

A másik a fejét rázta, de Alex biztos volt abban, hogy nem mond igazat.

– És járt ott azóta?

Ruth bűntudatosan elfordította a tekintetét, nem tudván, hogy pontosan azt teszi, amit Alex szeretett volna.

Ruth tizenkilenc éves, ígéretes joghallgató volt, amikor brutálisan megerőszakolták, eszméletlenre verték, majd magára hagyták, mintegy kétszáz méterre az otthonától.

A tetteshez a lány válláról letépett bőr hátizsákról vett ujjlenyomatok vezettek el. A harmincnyolc éves Allan Harris adatai már szerepeltek a rendőrségi nyilvántartásban egy kisstílű lopási ügy miatt, amit a húszas évei végén követett el.

Ruthra hosszú és küzdelmes bírósági eljárás várt, amelynek végén a férfit tizenkét év börtönre ítélték.

A lány mindent megtett, hogy újra rendbe szedje az életét, de az események mély nyomot hagytak benne. Visszahúzódó lett, otthagyta az egyetemet, és a barátaival is megszakított minden kapcsolatot. A pszichológiai kezelés nem volt képes visszavezetni bármilyen normálisra emlékeztető élethez. Létezése a legegyszerűbb hétköznapi tevékenységekre korlátozódott, és még ez a törékeny látszatélet is romba dőlt, amikor három hónappal ezelőtt elsétált a Thorns Roadon egy söröző előtt, és meglátta a támadóját, aki éppen akkor távozott egy kutyával az oldalán.

Néhány telefonhívást követően megbizonyosodott arról, hogy Allan Harrist jó magaviseletéért büntetése kevesebb mint felének letöltését követően szabadlábra helyezték. A hírek hallatán a lány öngyilkosságot kísérelt meg. Ezt követően egy bírósági rendelet vezette Alexhez.

Az előző konzultáció során Ruth bevallotta, hogy minden estéjét a söröző előtt tölti, meghúzódva az árnyékban, csak hogy láthassa a férfit.

– Ahogy bizonyára emlékszik, a legutóbbi találkozásunkkor nem javasoltam, hogy visszatérjen. – Ez nem volt teljes mértékben hazugság. Alex valóban azt tanácsolta, hogy ne menjen vissza, de egyáltalán nem olyan határozottan, mint tehette volna.

– Tudom, de látnom kellett.

– De mégis mit, Ruth? – Alex gyengédséget erőltetett a hangjába. – Mit remélt, mit lát majd?

A lány keze szorosan markolta a szék karfáját.

– Tudni akarom, miért tette, amit tett. Látni akarom az arcán, hogy sajnálja-e, hogy érez-e bűntudatot, amiért tönkretette az életemet. Amiért tönkretett.

Alex együttérzően bólogatott, de tovább kellett haladnia. Sok mindent szeretett volna még elérni a rendelkezésére álló csekély idő alatt.

– Emlékszik, miről beszélgettünk legutóbb?

Ruth elgyötört arcára kiült a félelem. Bólintott.

– Tudom, mennyire nehéz magának, de ez lényeges része a gyógyulási folyamatnak. Megbízik bennem?

Ruth habozás nélkül bólintott.

– Helyes – mosolyodott el Alex. – Itt leszek magával. Mesélje el az egészet az elejétől! Mondja el, mi történt aznap éjjel!

Ruth többször egymás után mély levegőt vett, és a tekintetét az íróasztal felett a sarokra szegezte. Tökéletes.

– Pénteken történt, február tizenhetedikén. Két előadáson voltam túl, és még tengernyi tanulnivaló várt rám aznap. Pár barátom Stourbridge-be tartott néhány italra, hogy megünnepeljenek valamit, ahogy a diákok általában. Egy kis sörözőbe jártunk a városközpontban. Amikor a többiek elindultak, én kimentettem magam, és hazafelé vettem az irányt, mert nem akartam másnaposan ébredni. Úgy öt perccel késtem le a buszom. Próbáltam taxit fogni, de péntek este volt, amikor mindenki bulizni indul. Húsz percet kellett volna várnom, és az út Lye felé csak két és fél kilométer, nekivágtam tehát gyalog.

Szünetet tartott, és remegő kézzel kortyolt a kávéból. Alex azon tűnődött, Ruth az elmúlt években vajon hányszor kívánta, bárcsak várt volna a taxira.

Bólintással jelezte a nőnek, hogy folytassa.

– Elhagytam a buszállomásnál lévő taxidrosztot, és bekapcsoltam az iPodomat. Hideg volt, így siettem. Körülbelül negyedóra alatt értem Lye-ba, a High Streetre. A közeli boltban vettem egy szendvicset, mivel ebéd óta nem ettem semmit.

Ruth szaporábban lélegzett, és a szemét egy pillanatra sem hunyta le, amíg felidézte a történteket.

– Tovább sétáltam, miközben megpróbáltam kinyitni az istenverte műanyag zacskót. Végig semmit sem hallottam, semmit. Először azt hittem, egy autó ütött el, aztán ráeszméltem, hogy hátraránt valaki a hátizsákomnál fogva. Mire felfogtam, mi történik, egy hatalmas tenyér fogta be a számat. A hátam mögött volt, így nem tudtam megütni. Csapkodtam, de nem értem el. Úgy éreztem, kilométereken át vonszol, pedig csak ötven méter volt a High Street végében lévő temető sötétjéig.

Ahogy Alex magában megállapította, Ruth itt egészen steril, tárgyilagos hangnemre váltott, mintha mindez valaki mással esett volna meg.

– Rongyot tömött a számba, és a földre dobott. A fejem egy sírkő oldalának ütődött, vér folyt végig az arcomon. Lenyúlt, hogy kicipzározza a farmerem, de én csak a vérre tudtam gondolni; rengeteg volt belőle. A farmert lehúzta a bokámig. A lábát a vádlimra helyezte, és teljes súlyával ránehézkedett. Megpróbáltam nem tudomást venni a fájdalomról, és felnyomni magam a földről. Erre jobbról halántékon rúgott, és hallottam, ahogy lehúzza a cipzárját, majd a nadrágját is. – Ruth mély levegőt vett. – Csak ekkor eszméltem rá, hogy meg fog erőszakolni. Sikítottam, de a rongy a számban elnyomta a hangot. Letépte rólam a hátizsákot, és a térdével szétfeszítette a lábam. Rám feküdt, és az ánuszomba hatolt. Az