A múlt fogságában

John Hart

A múlt fogságában

A mű eredeti címe

Iron House

Copyright © 2011 by John Hart

This edition published by arrangement with St. Martin’s Press, LLC

All rights reserved.

Hungarian translation © SZIEBERTH ÁDÁM

© GENERAL PRESS KIADÓ

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll.

Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni.

Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

SZIEBERTH ÁDÁM

Szerkesztette

MARKWARTH ÁGNES

A borítótervet

ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN

készítette

ISBN 978 963 643 583 7

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

1138 Budapest, Viza utca 9—11. fszt. 2.

Tel.: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026

www.generalpress.hu

generalpress@generalpress.hu

Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ

Irodalmi vezető KISS-PÁLVÖLGYI LÍDIA

Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN

Felelős szerkesztő BARDI ERZSÉBET

Kiadói munkaszám E3422-12

Az elektronikus változatot a Content 2 Connect Kft. készítette, 2014

www.content2connect.com

Pete Wolvertonnak

és

Matthew Shearnek

Köszönetnyilvánítás

A könyv írása során egyszer kis híján megfutamodtam. Csak a szokásos: a kétségek és az elbátortalanodás hosszú pillanata. Semmi sem úgy alakult, ahogy reméltem, kemény harcot kellett vívnom minden egyes oldallal. Talán meg is tettem volna, amire készültem — azaz veszni hagyom a könyvet, és belekezdek valami másba —, ha nincs a szerkesztőm, Pete Wolverton és a kiadóm, Matthew Shear. Ők elolvasták a kézirat első, terjedelmes részét, meglátták benne a lehetőséget, és biztattak, hogy meg tudom én ezt csinálni. Az ő bizalmuk segített át néhány igen hosszú hónapon, ezért legelőször, legfőképpen nekik szeretnék köszönetet mondani. Matthew, Pete, ez a könyv nem jöhetett volna létre nélkületek. Köszönöm, hogy hittetek bennem, és nem hagytátok, hogy letérjek az útról.

Szeretnék köszönetet mondani a szerkesztő csapat másik két tagjának, Anne Benssonnak és Katie Gilligannak is. Hála a ti éles szemeteknek, a könyv egyre jobb lett, valahányszor ránéztetek. Köszönet érte! És még egyszer köszönöm neked is, Pete. Mindig érdemes leutaznom délre.

A kiadó munkatársai is minden dicséretet megérdemelnek, ­amiért annyira szívükön viselték A múlt fogságában sorsát. Sally Richardson, Matthew Shear, Tom Dunne... Tudom, hogy sok könyv munkálatait felügyelitek, de én mindig éreztem, hogy az enyémen rajta tartjátok a szemeteket. Nemigen történnek nagy dolgok, ha ti nem álltok ott teljes mellszélességgel egy regény mögött! Hálával tartozom nektek, amiért hittetek abban, amit csinálok.

A könyvvel kapcsolatos marketing terén Matt Baldacci, ahogy mindig, most is csodálatos munkát végzett, ahogy a csapata tagjai, Nancy Trypuc, Kim Ludlam és Laura Clark is. A PR-osaim, Stephen Lee és Dori Weintraub szintén látványosan jók. Köszönöm mindkettőtöknek, amit tettetek, igazán nagyra értékelem. Köszönet illeti Kenneth J. Silver műszaki szerkesztőt és Cathy Turiano műszaki vezetőt is, valamint Jonathan Bennettet, aki a könyv belső formatervezését végezte. Nagyon szép könyvet tudtok csinálni, és én imádom a szép könyveket! Szeretnék köszönetet mondani kiadói szerkesztőmnek, Steven A. Romannak is, aki nagyon igyekszik, hogy ne hozzam magam kínos helyzetbe. A könyvben előforduló hibákat kizárólag én követtem el. Hálával tartozom a képzőművészeti osztály számos munkatársának is, akik szorgalmasan dolgoztak, hogy megfelelő köntösbe bújtassák a könyvet — ami soha nem könnyű feladat. Mint mindig, most is jó hangosan kiáltom világgá a köszönő szavakat, amelyek a St. Martin’s Press és a Griffin Books szorgos értékesítő csapatát illetik. Mickey Choate és Esther Newberg is hálára kötelezett. Igazán csodás ügynökök vagytok mindketten.

Köszönetet kell mondanom kiváló barátomnak, Neal Sansovich-­nak is, akinek tiszta szíve és szüntelen optimizmusa kihúzott a sötét veremből, amikor különösen lassan teltek a napok. Sokat jelent nekem a barátságod, Neal. Köszönöm az elmélyült eszmecseréket és a kitűnő abrakot.

Világszerte keményen dolgoztak a külföldi kiadók, hogy sikeressé tegyék ezt a könyvet, de az angliai csapat külön köszönetet érdemel. Köszönetet mondok tehát Roland Philippsnek, Kate Parkinnak és Tim Hely Hutchinsonnak, valamint a többieknek is a John Murray Publishersnél. Mindent megtettek, hogy a Murray család tagjának érezzem magam.

És végül eljutottam a legeslegfontosabb emberekhez. Csak az aktív írók családtagjai érthetik, hogy milyen különleges próbatétel egy novellistával együtt élni. A regényírás ugyanis hosszú folyamat: hajlamosak vagyunk zaklatott lelkiállapotban, furcsa időbeosztással dolgozni. Ez nem mindig néz ki túl jól, ezért a legmélyebb meghajlás a feleségemnek, Katie-nek, valamint a lányaimnak, Saylornak és Sophie-­nak jár. Nélkületek senki nem lennék.

A fák vadul csépelték a levegőt a viharos szélben. Kőkemény, fekete, kérges volt a törzsük, meghajlottak a hó súlya alatt az ágaik. Sötét éjszaka volt. A fatörzsek közt rohanó fiú esett-kelt, majd futott tovább. A teste melegétől olvadozó hó átáztatta a ruháját, majd ráfagyott. Fekete-fehér volt a világ — kivéve, ahol piroslott.

A két kezén, meg a körmei alatt.

Meg a kés pengéjére fagyva. A késre, amely nem gyerek kezébe való.

Egy pillanatra meghasadt a felhőzet, majd újra vaksötétbe borult minden, és a fiúnak az orra is vérezni kezdett, mert nekiszaladt egy fatörzsnek. Megint elesett, de föltápászkodott, és futott tovább a térdig, derékig érő hóban. A faágak a hajába kaptak, a bőrét szabdalták. A háta mögül, jó messziről hasított az éjszakába a fénysugár, és úgy áradt felé az üldözés zaja, mintha lélegezne az erdő.

Elnyújtott vonítást hozott a tomboló szél.

Loholó kutyák üvöltését a dombgerinc mögül...

1. fejezet

A fölriadó Michael egyből a fegyver után nyúlt, amelyet már nem tartott az ágya mellett. Csupasz fafelületen siklottak az ujjai. Máris föl­ült az ágyban, teljesen kiment a szeméből az álom. A bőre sikamlós volt az izzadságtól meg a fagyás emlékétől. A lakásban nem észlelt semmi mozgást, és hang sem hallatszott, csak a város zaja szűrődött be. A Michael mellett fekvő nő megmoccant az összegabalyodott takaró alatt, és keze megtalálta a férfi kemény vállának görbületét.

— Minden rendben, édes?

A nyitott ablakon és a függönyön át gyenge fény szűrődött be. Michael nem fordult a nő felé, nehogy az meglássa a szemében rejtőző kisfiút, a fájdalom nyomát. A fájdalomét, amely olyan mélyre hatolt, hogy a nő még föl sem fedezte.

— Csak rosszat álmodtam, kicsim. — Ujjai megkeresték a nő csípőjének domborulatát. — Aludj csak tovább.

— Biztos? — A nő hangját tompította a párna.

— Persze.

— Szeretlek — mondta a nő, aztán csönd lett.

Michael figyelte, ahogy a nőt elnyomja az álom, aztán letette a lábát a padlóra. Megérintette a fagy okozta régi sebeket, az élettelen pontokat a tenyerén meg a három ujja hegyén. Összedörzsölte a kezét, majd a fény felé tartotta. A tenyere széles volt, az ujjai hosszúak, vékonyak.

Zongoristaujjak, mondogatta sűrűn Elena.

Vaskosak és sebhelyesek, rázta ilyenkor a fejét Michael.

Művészkéz...

Elena szeretett ilyeneket mondani. Optimista álmodozó volt.

Az ujjait hajlítgató Michael most is hallotta a hangját, a dallamos akcentusát, és egy pillanatra elszégyellte magát. Sok mindenre használta már a kezét, de művészi alkotómunkára még nem. Fölállt, és vállkörzéseket végzett, miközben New York lassanként testet öltött körülötte: jól kivehetővé vált Elena lakása, és megcsapta az orrát a forró járdáról fölszálló friss esőszag. Farmerbe bújt, és a nyitott ablakra pillantott. Az éjszaka úgy telepedett a városra, mint egy nagy, sötét kéz, még nem szabdalták szürkés erek. Michael lenézett Elenára. A nő arca sápadtnak hatott a homályban, és megpuhította, meggyűrte az álom. Mozdulatlanul feküdt a közös ágyukban, meleg volt a válla Michael két ujja alatt. Odakint a város sötét volt és csöndes, mint a néma szünet a levegővétel végén. Michael kisimított a nő arcából néhány hajszálat, és a halántékán meglátta az élete kidagadó, erős fonalát. Szerette volna megérinteni a lüktető ütőeret, hogy érezze ezt az erőt, ezt az állhatatosságot. Az járt a fejében, hogy egy öregember haldoklik, és ha jobblétre szenderül, érte, Michaelért el fognak jönni. És eljönnek Elenáért is, csak hogy neki fájdalmat okozzanak. Elena erről mit sem tudott. Sem arról, hogy mikre képes Michael, sem arról, hogy milyen veszélyek leselkednek rá, mióta a férfi átlépte a küszöbét. De Michael a pokol fenekére is elment volna, hogy megvédje őt.

Menj a pokolba!

És égve gyere vissza.

Ez volt az igazság. A véres valóság.

A nő arcát fürkészte a gyér fényben, a sima bőrét, az álmában kissé szétvált, telt ajkait, a vállára omló, majd ott partot érő hullámként megtörő fekete haját. Elena fészkelődött egy kicsit, és Michael úgy érezte, mintha maga a komor pillanat moccant volna meg. Eltöltötte a jól ismert, biztos tudat, hogy a helyzet rosszabbodni fog, ­mi­előtt jóra fordulna. Hiszen az erőszak már gyerekkora óta elkísérte mindenüvé, mint a szagnyomot követő kopó. És most megtalálta Elenát is. Egy pillanatra ismét megfordult a fejében, hogy itt kéne hagynia, hogy az lenne a legjobb, ha egyszerűen fogná az összes gondját-baját, és fölszívódna. Persze próbálta már, nem is egyszer, hanem százszor. De a kudarcba fulladt kísérletek csak megerősítették a biztos tudatban.

Hogy nem tud a nő nélkül élni.

És hogy rendbe tud hozni mindent.

Michael a hajába túrt, és megint azon törte a fejét, hogy hogyan fajulhatott idáig a dolog. Hogy mehetett tönkre minden ilyen gyorsan?

Az ablakhoz lépett, és gyors mozdulattal elhúzta a függönyt, épp csak annyira, hogy lelásson a sikátorra. A kocsi még mindig ott állt, feketén lapított az utcácska távoli, árnyas végén. A szélvédőjére szikrázó csillagokat szórt a távoli lámpafény, így Michael nem látott be az üveg mögé, de legalább egy embert ismert a bent ülők közül. Fenyegető volt az illető jelenléte, és Michaelt ez elmondhatatlanul dühítette. Hiszen megkötötte az öreggel a maga alkuját, és elvárta volna, hogy tartsák tiszteletben az egyezségüket. Mert neki még számított az adott szó.

Az ígéret.

A viselkedési szabályok.

Még vetett egy utolsó pillantást Elenára, majd óvatosan előhúzott a rejtekhelyről két hangtompítós, negyvenötös kaliberű pisztolyt. Hűvösen simult a kezébe a jól ismert tárgy. Ellenőrizte, hogy meg van-e töltve a két fegyver, és homlokráncolva fordult el a nőtől, akit szeretett. Ezen már túl kéne lennie, réges-rég szabadnak kéne lennie. Megint a fekete autóban ülő férfira terelődtek a gondolatai.

Akivel nyolc napja még testvérek voltak.

Michael már éppen ki akart lépni az ajtón, amikor Elena kimondta a nevét.

Egy pillanatra megtorpant, majd a padlóra fektette a fegyvereket, és visszaosont a hálószobába. A nő időközben a hátára fordult, és félig fölemelte az egyik karját.

— Michael...

Mosolyt csalt az ajkára a név, és arra gondolt, hogy talán csak róla álmodik. Elena megint fészkelődni kezdett, és a szobát betöltötte a jó meleg ágy szaga, amely a bőre és frissen mosott haja illatát hordozta. Az otthon és a jövő illata volt ez, egy másfajta élet ígérete. Michael némi habozás után megfogta Elena kezét.

— Bújj vissza az ágyba — kérte a nő.

Michael kinézett a konyhába, ahol a fegyvereket hagyta egy doboz sárga festék mellett. Elena suttogva szólt hozzá, és ő tudta, hogy ha elmegy, a nő szépen lesiklik újra az álom csúszdáján, és nem is fog emlékezni erre a kis közjátékra. Kisurranhatna tehát, és csinálhatná azt, amihez oly kiválóan ért. Ha kinyírná őket, azzal alighanem még jobban elmérgesítené a helyzetet, a helyüket pedig nyilván átvennék mások. De talán mégis célba érne az üzenet.

Vagy mégsem.

Elenáról az ablakra vándorolt a tekintete. Odakint még mindig ugyanolyan koromfekete volt a feszes bőrű éjszaka. Ott volt a kocsi is, ahogy tegnap meg tegnapelőtt éjjel. Tudta, hogy nem lépnek, amíg az öreg meg nem hal, de azért rájuk akart ijeszteni. Ellene törtek, és Michaelnek minden porcikája vissza akart vágni. Lassan mély lélegzetet vett, és arra gondolt, hogy milyen ember szeretne lenni. Elena itt van mellette, és az erőszaknak semmi keresnivalója az ő kis világukban, amelyet föl akarnak építeni. De Michael elsősorban mégis realista volt, ezért, miközben Elena ujjai az övéire fonódtak, nem csupán a remény kapott helyet a gondolataiban, hanem a megtorlás és az elrettentés is. Egy régi vers jutott eszébe. Robert Frost The Road not Taken [Járatlan út] című versének kezdősora:

Sárguló erdőben kétfelé vált az út...

Michael keresztúton állt, minden az ő választásán múlt: visszafekszik az ágyba, vagy fölveszi a két pisztolyt. Elena vagy a sikátor. A jövő vagy a múlt.

Elena ismét megszorította a kezét.

— Szeress engem, bébi — mondta, és Michael ezt választotta.

Az életet a halállal szemben.

A járatlanabb utat.

Perzselt a New York-i hajnal. A fegyverek a rejtekhelyen lapultak, Elena pedig még aludt. Michael lábait fölhúzva üldögélt az ablakpárkányon, és a néptelen sikátort bámulta. Öt óra körül elmentek. Kifaroltak a sikátorból, és amikor eltűntek a látómezejéből, dudáltak egyet. Ha az volt a céljuk, hogy fölébresszék vagy ráijesszenek, akkor csúfosan elbuktak, hiszen ő már három óra óta ébren volt, és remekül érezte magát. A sárga festékpöttyöket vizsgálgatta az ujjai hegyén.

— Min mosolyogsz, drágaságom? — Meglepetten fordult a hang irányába. Elena bágyadtan fölült az ágyban, és kisimította az arcából hosszú, fekete haját. A takaró lecsúszott a derekára. Michael sietve letette a lábát a padlóra. Feszélyezte, hogy meglesték a leplezetlen öröm pillanatában.

— Csak elgondolkodtam valamin — mondta.

— Talán rajtam?

— Persze.

— Hazudós!

Elena mosolygott. Még mindig gyűrött volt a bőre. Homorítva nyújtózkodott, kifehéredett ökölbe szorított, kicsi keze.

— Kérsz kávét? — kérdezte Michael.

Elena visszahanyatlott a párnára, és elégedett morranás kíséretében azt felelte:

— Te valami fantasztikus vagy!

— Egy perc. — A konyhában Michael meleg tejet, majd kávét töltött a bögrébe. Fele-fele arányban, ahogy Elena szerette. Café au lait. Roppant franciás. Amikor visszament, Elena már az ő egyik ingében feszített. A két ujját lazán fölgyűrte vékony karjain. Michael a kezébe adta a kávét. — Szépet álmodtál?

Elena bólintott, és fölcsillant a szeme.

— Az egyik része nagyon is valóságosnak tűnt.

— Tényleg?

Elena visszahuppant az ágyra, és újabb elégedett hangot hallatott.

— Egyszer majd eljön az a nap is, amikor előbb ébredek föl, mint te.

Michael leült az ágy szélére, és Elena boltozatos lábfejére tette a kezét.

— Hát persze hogy eljön, kicsim.

— Elena szeretett sokáig aludni, Michaelnek viszont csak ritkán sikerült öt óránál többet. Szinte elképzelhetetlen volt, hogy Elena másszon ki előbb az ágyból. Elnézte a kávét szürcsölgető nőt, és igyekezett észrevenni rajta minden apróságot: az áttetsző körömlakkját, a hosszú lábait, a parányi sebhelyet az arcán, amely az egyetlen szépséghiba volt hibátlan bőrén. A szemöldöke fekete volt, a szeme viszont barna, de egy bizonyos megvilágításban mézszínűnek hatott. Elena karcsú volt, ruganyos és erős, bármilyen mércével mérve gyönyörű nő, de Michael nem ezt csodálta benne a legjobban. Hanem azt, hogy semmiségeknek is tudott örülni: hogy milyen jó érzés bebújni a hűvös takaró alá, vagy megkóstolni valami újfajta ételt. Valahányszor kilépett a lakásból, mindig látszott rajta, hogy várakozással tekint a kiruccanás elé. Szilárdan hitt benne, hogy a következő pillanat még szebb lesz, mint a mostani. Hitt abban is, hogy az emberek jók, és ezzel némi színt vitt a piszkosfehér világba.

Most megint szürcsölt egy keveset a kávéjából, és Michael elkapta a pillanatot, amikor észrevette a kezén a sárga festéket. Elena egy kicsit összevonta a szemöldökét, és a bögrét elemelte az ajkától.

— Már ki is festetted?

Mérgesen akarta mondani, de nem sikerült, és Michael, miközben egy vállrándítással válaszolt a kérdésre, nem tudta visszafojtani az arca minden zugában megbújó mosolyt. Elena úgy tervezte, hogy majd együtt csinálják, és jókat nevetnek, ha lecsöpög, kilötyög a festék, de Michael nem bírta kivárni.

— Nem hagyott nyugodni a dolog — mondta, és lelki szemei előtt megjelent a parányi szoba frissen festett, sárga fala. Második hálószobának hívták a folyosón kicsivel arrébb nyíló helyiséget, pedig nem volt sokkal nagyobb egy beépített gardróbnál. A magas, keskeny, hullámos üvegű ablakon beáradó délutáni napfényben majd aranyszínben csillog a sárga fal...

Elena letette a kávét, és hátratolta magát a csupasz falig. A két térde sátorvasként feszítette a lepedőt.

— Gyere vissza az ágyba — mondta. — Majd én csinálok reggelit.

— Azzal már elkéstél — mondta Michael, majd fölállt, és visszament a konyhába. Elő volt készítve minden: a kis vázában virág, a gyümölcs fölvágva, a gyümölcslé kitöltve. Már csak friss péksüteményt kellett tennie a tálcára, és vihette is.

— Ágyba hozod a reggelit?

Michael habozott. Kis híján elérzékenyült.

— Boldog anyák napját — nyögte ki végül.

— De hát nincs is... — Elena csak most kapcsolt: tegnap mondta el Michaelnek, hogy várandós.

Tizenegy hetes.

Majdnem egész délelőtt ágyban maradtak: olvasgattak, beszélgettek. Aztán Michael elkísérte Elenát a munkahelyére, ahol föl kellett készülnie az ebédidőben várható rohamra. Falatnyi fekete ruhája kiemelte napbarnított bőrét és sötétbarna szemét. A magas sarkú cipőben jó százhetven centis Elena úgy mozgott, mint egy táncosnő, olyan elegánsan, hogy Michael szögletesnek, félszegnek, darabosnak tűnt mellette. Egyszerűen nem illett a képbe a farmerében, nehéz bakancsában és kopottas pólójában. De Elena így ismerte meg: tudta, hogy pallérozatlan, szegény fiú, aki megszakította tanulmányait, de még reménykedik benne, hogy visszatalál az iskolapadba.

Ezzel a hazugsággal kezdődött az egész.

Hét hónapja ismerkedtek meg egy utcasarkon, a New York-i Egyetem közelében. Michael éppen dolgozott: úgy volt öltözve, hogy beolvadjon a környezetébe, és gyilkos fegyver lapult a ruhája alatt. Nem az volt a dolga, hogy csinos nőkkel társalogjon, de amikor Elena sálját elvitte a szél, ő ösztönösen utánakapott, és őt magát is meglepte, hogy milyen színpadias mozdulattal adta vissza. Még most sem értette, honnan jött az a hirtelen könnyedség, de Elena elnevette magát, és amikor Michael megkérdezte, hogy hívják, megmondta.

Carmen Elena Del Portal.

Szólítson Elenának.

Derű áradt a szavaiból, és tűz a szeméből. Michael arra is emlékezett, hogy szárazak voltak az ujjai, őszinte elismerést tükrözött a szeme, és majdnem spanyolos akcentussal beszélt. A jobb füle mögé simított egy rakoncátlan tincset, és minden óvatosságot mellőző mosollyal várta, hogy Michael is elárulja a nevét. Michael kis híján szó nélkül elment, de végül mégsem tette. A lányból áradó melegség fogta meg, a félelem, a kétely teljes hiánya. Így aztán azon a keddi napon, délután negyed háromkor, fittyet hányva mindenre, amire tanították, megmondta Elenának a nevét.

Az igazit.

Pihekönnyű volt az elröppent selyemsál, de irdatlan súllyal telepedett kettejük életére. Elvezette őket az első közös kávézáshoz, majd még tovább, míg végül megjöttek a Michaelt abszolút készületlenül érő, heves érzelmek. És most itt áll a szeretett nő mellett, aki azt hiszi, ismeri őt, de téved. Michael próbált megváltozni, de ölni könnyű volt. Abbahagyni pedig nehéz.

Félúton Elena megfogta a kezét.

— Fiú vagy lány?

— Mi? — A normális emberek szoktak ilyet kérdezni, Michael viszont úgy meghökkent, hogy földbe gyökerezett a lába. Az embereknek kerülgetniük kellett őket. Elena oldalra billentette a fejét.

— Kisfiút szeretnél vagy kislányt?

A nő csillogó szeméből olyan zavartalan elégedettség áradt, amilyenről Michael még csak könyvekben olvasott. Elenát nézve olyasféle érzése támadt, mint az első találkozásukkor — csak még annál is jobb. Most is ugyanúgy vibrált a levegő, és ő ugyanolyan könnyednek, ugyanolyan eltökéltnek érezte magát. A lelke legmélyéről jöttek a szavak:

— Hozzám jössz feleségül?

Elena elnevette magát.

— Csak így?

— Igen.

Elena Michael arcára tette a tenyerét, és a nevetés elillant.

— Nem, Michael. Nem megyek feleségül hozzád.

— Mert?

— Mert nem azért kéred meg a kezemet, amiért kellene. És azért is, mert van időnk. — Azzal megcsókolta a férfit. — Bőven van időnk.

Hát, ebben tévedett...

Elena a Chez Pascal nevű drága étterem hosztesze volt. A három nyelven beszélő, gyönyörű lány kérésére a tulajdonos nyolc napja fölvette Michaelt mosogatónak. Michael azt mondta Elenának, hogy az előző állását elvesztette, és szüksége van valami jövedelemre, amíg új munkát talál, vagy megjön a diákhitele. De nem volt sem előző munkahely, sem diákhitel, csak két újabb hazugság a valótlanságok tengerében. Michaelnek viszont muszáj volt ott lennie a nő mellett, mert ha őhozzá nem is mertek nyúlni, amíg az öreg élt, Elena nem állt védelem alatt. Tudta, hogy puszta szórakozásból is képesek megölni.

Az étteremtől kétsaroknyira Michael azt kérdezte:

— A családod már tudja?

— Hogy terhes vagyok?

— Igen.

— Nem tudják — mondta Elena elfúló hangon. Szomorúságról árulkodott ez a hang, meg valami sötétebb, vészjóslóbb érzelemről is.

Michael tudta, hogy Elenának vannak rokonai Spanyolországban, de a nő alig-alig beszélt róluk, és fényképeket, leveleket sem őrzött. Egyszer valaki telefonált, de amikor Michael átadta neki a telefont, Elena azonnal letette, és másnap megváltoztatta a számát. Michael soha nem ostromolta kérdésekkel a családjára, a múltjára vonatkozóan. Pár percig szótlanul lépkedtek egymás mellett, majd a következő sarkon Elena megfogta Michael kezét.

— Csókolj meg — mondta, és Michael szót fogadott. Utána Elena azt mondta: — Te vagy a családom.

Az étterem ajtajában keskeny, kék ponyvatető kínált némi árnyékot. Michael valamivel előrébb haladt, mint Elena, így még időben észrevette az ajtóban keletkezett kárt, és el tudta terelni Elena figyelmét. De az ajtónak háttal állva sem tudta kiverni a fejéből a képet: a szilánkosra tört faanyag, a lepattogzott fehér mahagónipác látványát. Fejmagasságban, alig tízcentis körzetben tátongott a négy, golyó ütötte lyuk, és Michael pontosan tudta, mi történt. A járdánál megállt egy fekete autó, abból lőttek hangtompítós fegyverrel. Elena lakásától kocsival alig hat perc alatt ide lehet érni, tehát hajnali ötkor valószínűleg ide jöttek. Néptelenek voltak az utcák, égen-földön nem volt senki. Kis kaliberű fegyver lehetett, gondolta Michael, könnyű, pontos. Huszonkettes, vagy talán huszonötös. Az ajtónak dőlt, és az ingén át szúrta a szilánkosra tört ajtó. Jéghideg indulat járta át a bensőjét, de a szeme ezt nem árulta el. Megfogta Elena kezét.

— Ha arra kérnélek, hogy költözzünk el New Yorkból, hajlandó lennél rá?

— Ideköt a munkám. Az egész életünk...

— Ha muszáj lenne elmennem — próbálkozott újra Michael —, velem jönnél?

— Nekünk ez az otthonunk. Itt akarom fölnevelni a gyerekünket... — Elena itt elhallgatott, és az arca arról árulkodott, hogy megértette, miről van szó. — Sokan nevelnek gyereket nagyvárosban...

Tudta, hogy Michael idegenkedik a nagyvárostól. A férfi elfordította a fejét, mert kezdett elviselhetetlenné válni a hazugságok súlya. Vagy itt marad, és vállalja a küszöbönálló háború kockázatát, vagy elmondja Elenának az igazat, és ezzel elveszíti őt.

— Figyelj — szólalt meg. — Ma késni fogok. Szólj Paulnak. — Paul az étterem tulajdonosa volt. Ő mindig a sikátorban parkolt le, így valószínűleg nem is látta még az ajtót.

— Nem jössz be?

— Most nem lehet.

— Én szereztem neked ezt a munkát, Michael. — Elena hangjában egy pillanatra fölszikrázott az indulat, pedig ez ritkaság volt.

Michael a markát tartotta.

— Megkaphatom a kulcsokat?

Elena kelletlenül odaadta neki a Paultól kapott kulcscsomót. Michael kinyitotta az étterem ajtaját, és tartotta neki.

— Hova mész? — kérdezte állát fölszegve Elena.

Még mindig haragos volt az arca. Michael legszívesebben megsimogatta volna, és elmondta volna, hogy embert ölni vagy meghalni is hajlandó lenne érte. Hogy fölgyújtaná az egész várost, ha kell.

— Majd jövök — mondta. — Csak maradj bent az étteremben.

— Nagyon titokzatos vagy.

— El kell intéznem valamit — felelte Michael. — A baba érdekében.

— Tényleg?

Michael Elena hasára tette a kezét, és arra gondolt, hogy milyen sokféleképpen torkollhat erőszakba ez a nap.

— Tényleg — mondta.

És ez igaz is volt.

2. fejezet

Egyszer eljön az idő. Michael nem tudta, mikor kezdődött, de ahogy a betonon lépkedett, egyre csak ezek a szavak jártak a fejében, refrénként kísérték a cipője kopogását. Ő megpróbálta korrektül, tisztességesen intézni ezt a dolgot. Megpróbált rendes lenni.

De egyszer eljön az idő.

Leintett egy taxit, és megadta a sofőrnek a címet: Alphabet Citybe igyekezett. Amikor megérkeztek, áttuszkolt az üveg válaszfal résén egy ötvendollárost, és szólt a férfinak, hogy várja meg.

Michael a lift nélküli ház második emeletén lakott, rácsos ablakok és megerősített acélajtó mögött. Elena még sosem járt a két hálószobás lakásban, és Michael úgy tervezte, hogy ez így is marad. A kisebbik hálószoba gardróbszekrénye puskákat, pisztolyokat, golyóálló mellényt és több köteg készpénzt rejtett. Az egyik hosszú polcon kések, éles szélű lövedékek és szépen összetekert, csillogó dróttekercsek sorakoztak. Csupa olyasmi, amire igen nehéz magyarázatot adni.

Michael hatástalanította a riasztót, és belépett a hatalmas nappaliba. A magas ablakok beengedték a déli napfényt, de Michael ügyet sem vetett mindarra, amire a fény vetült: a falat szegélyező könyvespolcra, a szép bútorokra, az eredeti műtárgyakra. Egyenesen átvágott a nappalin, majd a rövid folyosón elhaladt a felszerelését rejtő szoba előtt, és bement a nagy hálószobába. Az ágy irdatlan nagy volt, de egyszerű, letisztult vonalvezetésű, mondhatni spártaian igénytelen. A toalettasztalkán ott állt a Michael birtokában lévő egyetlen fénykép. Az üveglapok közé szorított, megfakult, repedezett fotón két fülig sáros kisfiú állt egy havas mezőn. Michael, mivel nem tudta, látja-e még valaha ezt a lakást, kivette a fényképet a keretéből, és magával vitte a beépített gardróbba. Ez volt az egyetlen ingósága, amely jelentett neki valamit.

A gardrób ajtajában levetkőzött, és otthagyta a kupacba dobált ruháit a földön. Kiválasztott a hosszú, cédrusfa cipőtartó rácsról egy kézzel készített angol lábbelit, majd egy mérték után varrt öltönyt a húsz közül. Angol volt az is, ahogy az ingek is. Belebújt egy krémszínűbe, és a látogatása céljához illő, sötét színű nyakkendőt kötött hozzá. Az öregember nagyra értékelte a jó öltönyöket. A tisztelet jelének tekintette, ha valaki olyat vesz föl, és így volt ezzel Michael is. Betette a fényképet a zakó belső zsebébe, majd visszament a taxihoz, és megadott a sofőrnek egy újabb címet. Északkelet felé haladtak, ahol a folyó találkozik az 57—59. utcával. Ha az ember gazdag, és nyugalomra vágyik, a Sutton Place neki való környék: hírességek, politikusok lakhelye, ahol föl sem tűnik egy hosszú, tükörablakos autó. Az öregé volt az egész épület, amelyben meg akart halni. Az FBI nyilván tudta, ki lakik a folyóra néző négyemeletes házban, de a szomszédok nem is sejtették, és ez volt a lényeg. Az öreg, miután háromszor ült börtönben, és negyvenhét éven át űzött vadként, a sajtó nyilvánossága előtt, közmegvetéstől sújtva élte az életét, békében akart meghalni.

Michael nem tudta hibáztatni érte.

Megvárta, míg a taxi elhajt a rezidencia előtt, majd onnan egy teljes saroknyira északra, az egykori Hatvanadik utcai helikopter-repülőtér közelében leállíttatta a kocsit. A területet újabban kutyafuttatónak használták: jól öltözött nők cseverésztek játszadozó kutyusaikat figyelve. Egyikük meglátta a taxiból kiszálló Michaelt, és mondott valamit a barátnőinek, mire mindhárman odafordultak. Michael kifizette a fuvart, biccentett, majd elindult a ház felé. Kétszer ment el előtte, először dél, aztán észak felé haladva. A ház mögötti privát parkolóba oszlopcsarnokos kocsibejáró vezetett. Michael tenyerét fölfelé fordítva állt meg az ajtó előtt, és a szeme a sarkokra meg a bejárati ajtó fölé szerelt biztonsági kamerákat vizslatta. Az egyik második emeleti ablaknál megmozdult valaki, és a földszinten is rebbentek a függönyök.

Michael végül bekopogott, mire egy hosszú perc elteltével kivágódott az ajtó. Négy férfi nézett farkasszemet vele. Kettő alantas munkára tartott közlegény volt, akiket nem érdemesített arra, hogy megtanulja a nevüket. A két lenyalt hajú, huszonéves fiú sötét színű öltönynadrágot viselt, és selymesen csillogott az ingük a zakó alatt. Az egyik rágózott, és mindkettőnek a kabátja alatt volt a keze, mintha legalábbis jelezniük kellett volna Michaelnek, hogy fegyver van náluk. Vékony, szikár arcuk riadt volt: nyilván hallottak történeteket Michaelről és a viselt dolgairól. Igazi harcos volt és hétpróbás gyilkos, az utca királya, akitől annyira féltek, hogy már csak nagyon ritkán kellett megölnie valakit. Elég volt a puszta jelenléte, vagy a neve. A halálos fenyegetést hordozó neve.

A harmadik, egy nyugodt, szikár fiatalember idegen volt, a negyediket viszont Michael jól ismerte.

— Helló, Jimmy.

Jimmy két-három centivel magasabb volt Michaelnél, de tizenöt kilóval kevesebbet nyomott. A keskeny vállú férfi olyan sovány volt, hogy akár aszottnak is lehetett volna nevezni. Nagyon tipp-topp volt a palackzöld nadrágjában meg a bolyhozott bársonykabátjában, és negyvennyolc éves korára is maradt benne annyi hiúság, hogy zavarja a kopaszodó feje búbja. Michael a régi ismeretségnek köszönhetően tudta, hogy Jimmy karján és mellkasán tucatnyi heg díszeleg: késszúrások, harapások, lövések nyomai. Tizennyolc éve olyan dolgokat mutatott neki, amelyektől egy felnőtt férfi is elájult volna. Az akkor tizenöt éves Michael kemény fiú volt, de nem kegyetlen. Jimmynek viszont az egész lénye a kegyetlenségről szólt, az üzenet célba juttatásáról, a félelem fenntartásáról. Ez a vérbeli, brutális szadista még most is a legveszélyesebb ember volt, akit Michael valaha ismert.

— Bejöhetek? — kérdezte Michael.

— Még gondolkodom rajta.

— Gondolkodj gyorsabban.

Jimmy komplikált figura volt: egyszerre mozgatta a bosszúvágy, az önérzet és az önfenntartás ösztöne. Tisztelte Michaelt, de nem kedvelte. Jimmy mészáros volt, Michael pedig sebész, és ez a különbség gondot okozott. Önérzeti kérdés volt, elvi kérdés.

Hosszú másodpercekig farkasszemet néztek, majd Jimmy törte meg a csendet:

— Bánom is én.

Azzal félreállt, hogy Michael beléphessen a félhomályos előszobába. A jókora, fekete-fehér márványpadlós helyiség két szélén induló, piros szőnyeggel borított lépcső alig négy méterrel feljebb, a kanyar után összetalálkozott. Michaeltől jobbra biliárdterem töltötte ki a teret, és azon keresztül be lehetett látni a szalonba meg a mögötte lévő kis dolgozószobába is. Michael érzékelte, hogy bent, a ház gyomrában nagy a nyüzsgés. Egy hosszú, étellel teli asztal mellett fegyveres férfiak lebzseltek, és ekkor vált világossá számára, hogy csak azt várják, hogy az öreg meghaljon.

— Látni szeretném őt, Jimmy.

— Nem tud megmenteni téged.

— Nem is kérem.

Jimmy a fejét rázta.

— Csalódtam benned, Michael. Mi mindent megkaptál hosszú éveken át! Lehetőségeket, tudást, tiszteletet. Amikor megtaláltunk, egy senki voltál.

— Nincs jogod ezt gondolni, Jimmy.

— Dehogy nincs. Minden jogom megvan hozzá.

Dühös volt, és alig-alig leplezte. Michael oldalra billentette a fejét, hogy lássa a Jimmy mögött álló férfit, majd ismét Jimmyre nézett.

— A lehetőséget az öregtől kaptam, nem tőled, a tiszteletet pedig én vívtam ki. Lehet, hogy az elején átadtál nekem valamennyi tudást, de az csak a kezdet volt. Azóta a magam erejéből értem el mindent.

— Mégis segítettem, hogy téged válasszon.

— Megvolt rá a magad oka.

— Te tényleg ilyen öntelt vagy?

— És te?

Hosszú csönd állt be. Végül Jimmy pislogott előbb.

— Látni akarom — ismételte Michael.

— Még mindig azt képzeled, hogy jogod van hozzá?

— Állj félre, Jimmy.

Jimmy egy vállrándítás és egy félmosoly kíséretében hátralépett. Michael csak most jutott be egészen a házba. A csillár fényénél látta, milyen izmos, inas ember Jimmy. Fekete szeme elnyelte a fényt, és üresség áradt belőle. Michael rengetegszer látta már ezt a vákuumot rejtő üvegre emlékeztető tekintetet. Ha Jimmy így nézett, utána rendszerint emberek haltak meg.

— Az öreg elengedett, Jimmy. Állandó érvényű parancsot adott, hogy engem békén kell hagyni. Úgyhogy szerintem jogom van látni.

Jimmy pislogott egyet, és a vákuumtekintet tovatűnt.

— Ezt mondd meg Stevannak.

A harminchat éves Stevan a Columbián és a Harvardon is lediplomázott. Nem azért, mert annyira érdekelték a tudományok, hanem azért, mert köztiszteletben álló ember akart lenni a városban, amely túlságosan is jól ismerte a nevét. Ő volt az öreg egyetlen fia, és egykor barátok, sőt testvérek voltak Michaellel, de az őket összekötő híd füstöt okádva porig égett. Nyolc nap telt el azóta, hogy Michael búcsút intett az addigi életének. Egy hét és egy nap. Elég ahhoz, hogy gyökeresen megváltozzon a világ.

— Hogy van az én testvérem? — kérdezte dühét a gúny álcája mögé rejtve Michael. Stevan fekete Audival járt, és Michael biztosan tudta, hogy a kesztyűtartójában egy huszonötös lapul.

— Hogy van Stevan? — visszhangozta a kérdést Jimmy. Megforgatta a szájában a szavakat, mintha ízlelgetné őket. — A fivére áruló, az apja haldoklik. Szerinted hogy van?

— Szerintem hibákat követ el.

— Azt én nem hagyom.

— Hol volt ma hajnali ötkor?

Jimmy vállat vont, és lebiggyesztette az ajkát.

— Stevan fölajánlotta, hogy megbocsát neked, Michael — hányszor is? Háromszor? Vagy négyszer? Csak annyi a dolgod, hogy megbánod, amit tettél, és visszajössz hozzánk.

— Megváltoztak a dolgok. Ki akarok szállni.

— Akkor Stevannak nincs választása.

Michaelnek eszébe jutott a Chez Pascal ajtajába fúródott golyók nyoma. Két dupla lövés. Fejmagasságban.

— Semmi személyes, igaz?

— Ahogy mondod.

— És az apja kívánsága? Az apjáé, aki ezt az egészet fölépítette a semmiből? Aki téged is fölépített a semmiből? Az nem számít?

— A fiú nem azonos az apával.

Michael szeme gunyorosan csillant. Tizenöt éves korában az öreg beosztotta Jimmy mellé tanulni, és ő tanítványként a mestere hiúságának hű tükre lett. Jimmy rámutathatott, mondván: „Nézzétek, micsoda fegyver! Én csináltam!" Az öreg üzlete fölvirágzott, amikor ők ketten voltak az utcán, mert bármilyen hatékony volt előtte Jimmy egyedül, közös teljesítményükkel azt össze sem lehetett hasonlítani.

Végiggyilkolták a környéket egyik folyótól a másikig, északról dél felé haladva, még New Jersey-be is átruccantak. Orosz maffia, szerbek, olaszok — egyre ment. Ha valaki keresztezte az öreg útját, ők kiiktatták. De Jimmy ennyi év után is csak a fegyvert látta Michaelben.

Az eldobható fegyvert.

Michael tekintete most az ismeretlenre vándorolt, aki egy méterrel Jimmy jobb válla mögött állt. A cingár férfi vászonnadrágot viselt, meg feszes golfinget, amely látni engedte a kőkemény, sovány izmait.

— Ő kicsoda? — kérdezte Michael.

— Az utódod.

Michaelbe belényilallt valami: nem a veszteségérzet, nem is a fájdalom, inkább mintha elszakadt volna odabent egy szál. Megnézte magának a fickót, és észrevett egy-két apróságot, amelyek addig elkerülték a figyelmét: a hajszálvékony, fehér hegeket a két alkarján, meg azt, hogy az egyik ujjáról hiányzik a köröm. A száznyolcvan centis férfi kissé szlávos benyomást keltett az egymástól távol ülő szemeivel meg a széles pofacsontjával. Michael megvonta a vállát, és nem foglalkozott vele többet.

— Soha nem fordulnék olyanok ellen, akik megbíznak bennem — mondta Jimmynek.

— Nem? Mióta is vagy együtt azzal a nővel? Három hónapja? Egy éve?

— Nem mindegy? Ez magánügy.

— Nem mindegy, mert csak nyolc napja mondtad el. Addig titokban tartottad, és ha titkaid vannak előttünk, akkor már csak egy lépés választ el attól, hogy elköpd a mi titkainkat. Az érem két oldala. Titkolózás, bizalomhiány, fontossági sorrend...

— Mondom, soha nem fordulnék ellenetek.

— És mégis mást választottál.

— Ahogy az öreg is. Amikor elengedett.

— Lehet, hogy az öreg kezd puhulni.

Ezt Michael utóda mondta. Metszően éles hangon, enyhe akcentussal beszélt, és Michael nem akart hinni a fülének, hogy a fickó ilyen tiszteletlenségre ragadtatja magát itt, az öreg tulajdon házában. Állta a szlávos szempár tekintetét, majd szúrósan Jimmyre nézett, és várta, hogy ő is ránézzen.

— Láttalak már embert ölni ennél kevesebbért is — jegyezte meg.

Jimmy a kisujja körmét piszkálgatta nagy műgonddal, majd azt felelte:

— Lehet, hogy nincs köztünk nézetkülönbség.

— Látni akarom — mondta reszelős hangon Michael. Arra gondolt, hogy ebben a házban mindenki az öregnek köszönheti az életét. Neki köszönhetnek mindent, amijük van, és azt is, amivé lettek. Tiszteld az öreget, és akkor az öreg is tisztel téged. Így működött a dolog, a régi iskola szellemében, korrekt módon.

Jimmy bizonyos fokig egyetértett vele.

— Ebből senki sem sétálhat ki csak úgy, Michael. Mindig is így volt. Az öreg tévedett, ha azt mondta, hogy te elmehetsz.

— Ő a főnök.

— Egyelőre.

Michael szíve gyors egymásutánban kétszer is dobbant, amikor ebbe belegondolt.

— Az éjjel te ültél a kocsiban. Meg Stevan.

— Szép időben jólesik kocsikázni...

— Te rohadék!

Jimmy érzékelte, hogy Michael feldühödött, és hintázni kezdett a sarkán. Régóta kérdés volt köztük, hogy ki uralkodhat a másik fölött. Michael figyelte Jimmy szeme csillanását, a rideg, szűk mosolyát. Látszott rajta, hogy össze akar csapni vele, már alig várja. És Michael ekkor értette meg, hogy innen nem szabadul egykönnyen, nem sétálhat ki méltósággal a megunt életéből. Túl sokan tekintik ezt személyes ügyüknek.

A pisztolytáskákon szorosabbra fonódtak az ujjak. Hosszúra nyúlt a pillanat, de vége szakadt, amikor léptek zaja hallatszott, és a lépcsőfordulón fölbukkant egy ápolónő. A negyvenes éveiben járt, és úgy nézett ki, mint Jimmy kisebb kiadásban, bár halovány női vonásokkal is rendelkezett. Jimmy odafordult hozzá, és fölszegte az állát, a nő pedig megszólalt:

— Tudni akarja, ki van itt.

— Máris jövök — mondta Jimmy, majd fagyosan ismét Michaelre nézett. — Maradj itt. — Aztán intett a fiatal szlávnak: — Tartsd szemmel.

— Hol van Stevan? — vonta kérdőre Michael.

Jimmy ismét rávillantott egy kurta mosolyt, de egyébként nem reagált a kérdésre. Könnyű léptekkel fölsietett a lépcsőn, majd visszatérve közölte:

— Látni akar. — Michael a lépcső felé indult, de Jimmy megállította. — Még ne. — Megforgatta az ujját, mintha a teáját kavargatná, Michael pedig fölemelte a két karját, és hagyta, hogy Jimmy letapogassa. Jimmy végigfogdosta a lábait egészen az ágyékáig, a két karját ­csuk­lóig. Ezután lesimította Michael zakójának szövetét a mellkasán meg a hátán, majd a zakója és az inge gallérját morzsolgatta az ujjaival.

— Erre semmi szükség — mondta Michael.

Jimmy a talpától a feje búbjáig végigmérte, és még elidőzött rajta egy kicsit a tekintete.

— Én már nem ismerlek téged.

— Talán soha nem is ismertél.

A csuklójára csapott egy kéz.

— Elég. Irány fölfelé.

Michael az első emeleten zöldes árnyalatú monitorokkal felszerelt nővérállomást pillantott meg. A lépcsőn és az asztal alatt, amelyen a berendezés állt, kábelek kígyóztak. A nővér, tekintetét a monitorokra szegezte. A háta mögötti kis szobában, az egyik kényelmes fotelben egy pap ült félig lehunyt szemmel, ölébe ejtett kézzel. Csillogott-villogott a cipője, és tiszta feketében volt, leszámítva a kikandikáló fehér inggallérját. Amikor a nővér fölnézett, Michael megkérdezte:

— Ilyen közel a pillanat?

A nővér Jimmyre pillantott, aki jóváhagyólag bólintott.

— Már kétszer is újraélesztettük — mondta.

— Mi? — Michael éktelen haragra gerjedt. Az öreg meg akar halni! Újraéleszteni kegyetlenség. — Miért? — dörrent rá a nővérre. — Miért kínozzák?

A nővér Jimmyre pillantott.

— A fia...

— Ezt nem a fia dönti el! Napnál világosabban megmondta, mit akar. Készen áll a halálra.

A nővér szörnyülködve égnek emelte a két kezét.

— Én csak azt...

Michael félbeszakította.

— Milyen erősek a fájdalmai?

— A morfium alig hat.

— Nem tud többet adni?

— Abba belehalna.

— Szellemileg ép?

— Hol igen, hol nem.

Michael a papra meredt, aki rémülten nézett vele farkasszemet.

— Mennyi van neki hátra?

— Pár óra. Vagy pár hét. William atya már öt napja itt van.

— Látni akarom — mondta Michael, majd választ sem várva fölment a következő lépcsőfordulóba, és megállt a széles, kétszárnyú ajtó előtt. Jimmy az ajtófélfának dőlt, és lepöckölt egy szöszt a bársonyzakójáról. — Ez nem helyes, Jimmy — mondta Michael. — Meg akar halni.

— Stevan döntött így. Hagyd annyiban.

— És ha képtelen vagyok rá?

Jimmy vállat vont.

— Nem vagyok az ellenségetek — mondta Michael. — Csak ki akarok szállni.

Jimmy most a zakója másik ujját vizsgálgatta.

— Innen csak egyféle kiút van, és ezt te is jól tudod. Ha az öreg meghal, meghalsz te is. Vagy pedig meggyőzöl minket, hogy újra bízhatunk benned.

— Ez már kétféle kiút.

Jimmy a fejét rázta.

— Az egyik kiút, a másik pedig visszaút. Az egészen más tészta.

— És hogy győzzelek meg?

Jimmy pislogott, mint egy gyík.

— Öld meg a nőt.

— Elena terhes.

— Figyelj ide. — Jimmy közelebb hajolt hozzá. — Megértem, hogy felelősséget érzel iránta, de az öreg már nem él sokáig. — Körbemutatott. A mozdulatban benne foglaltatott minden: a ház, meg az emberek a földszinten. Ezután lehalkította a hangját. — Stevan nem tudja összefogni a dolgokat. Gyenge, szentimentális. Nincs meg benne az, ami bennünk. — Kis hatásszünet után folytatta: — Te lehetnél a második ember. Százalékot adok neked, és szabad kezet az utcán.

Michael megrázta a fejét, de Jimmy nem hagyta abba.

— Ha egyedül vagyok, szembeszállhatnak velem az emberek, de kettőnkkel szemben senki sem kockáztatná meg...

— Én ezt nem akarom.

— Mindannyian tudjuk, hogy érez irántad az öreg. Az utca elfogadna. És az embereink is. Együtt meg tudnánk csinálni.

— Elena terhes,