Összeomlás

VILÁGSIKEREK

Michael Robotham

ÖSSZEOMLÁS

A mű eredeti címe

The Wreckage

Copyright © 2011 by Michael Robotham

Hungarian translation © Szieberth Ádám

© General Press Könyvkiadó

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll.

Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni.

Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

SZIEBERTH ÁDÁM

Szerkesztette

SARUDI ÁGNES

A borítótervet

ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN

készítette

ISBN 978 963 643 606 3

Kiadja General Press Könyvkiadó

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: (06 1) 299 1030

www.generalpress.hu

generalpress@generalpress.hu

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA

Az e-könyv konvertálását a Content 2 Connect Kft. végezte

www.content2connect.com

2014

Ursula Mackenzie-nek

Köszönetnyilvánítás

Az Összeomlás számos, a való életből vett esemény és dokumentum alapján íródott, de a szereplők teljes mértékben a képzelet szülöttei. Adósa vagyok sok kiváló írónak, újságírónak, akik foglalkoztak a globális pénzügyi válsággal és Irakkal. Remélem, hogy a tapasztalataikból, a tudásukból merítve sikerült olyan kitalált történetet alkotnom, amely valószerűen hat.

Mint mindig, most is köszönetet kívánok mondani ügynökeimnek: Mark Lucasnak, Richard Pine-nak, Nicki Kennedynek és Sam Edenborough-nak, valamint szerkesztőimnek: David Shelley-nek és John Schoenfeldernek.

Vendégszeretetükért, barátságukért, tanácsaikért Mark és Sara Derrynek, Martyn Forresternek, Peter Temple-nek, Jonathan Margolisnak és Scott Daltonnak tartozom hálával.

Végül, de semmiképp sem utolsósorban, hálás vagyok drága feleségemnek, Viviennek is, aki ennek a „gyermeknek" a születését a szokottnál is jobban megszenvedte. A lányaimnak szintén el kellett viselniük szeszélyes hangulatingadozásaimat, és azt, hogy sokat vagyok távol. Egyszer majd kárpótolom őket érte.

Szeretlek titeket.

I. KÖNYV

Az egyetemes hazugság korában az igazság kimondása forradalmi tett.

(George Orwell)

— Ölt már embert?

— Sokszor.

— Félt?

— Nem.

— Soha?

— Nem olyan nehéz elvenni valakinek az életét, ha a tiédet már elvették. Nem arról van szó, hogy az ember él az alkalommal, és bosszút áll, vagy hogy gyűlöletet táplál a másik iránt. És felejtsd el azt is, hogy szemet szemért. Az egyenlőség azoknak való, akik gyengék és ostobák. Arról szól a dolog, hogy az ember meghúzza a ravaszt... ilyen egyszerű az egész. Egyetlen ujj, egyetlen mozdulat...

— Ki volt az első?

— Egy iskolás lányka.

— És miért?

— Arra már nem emlékszem, de azt sosem felejtem el, hogy aznap meleg volt, vakítóan tűzött a nap, és por lepte a sárgabarackfák leveleit. Mert sárgabarackszezon volt. Abban a legutolsó pillanatban minden lelassul: a kocsik, a buszok, az utca hangjai. Elcsöndesedik minden, és az ember csak a saját szívverését hallja, a vér zúgását, ahogy feszíti az egyre szűkebb csatornák falát. Nincs még egy ilyen pillanat.

— Miért hívják magát Futárnak?

— Mert üzenetet viszek.

— Gyilkol?

— Az emberek nap mint nap gyilkolnak. Az ápolónők benyomják a tűt, a sebészek leállítják az ember szívét. A mészárosok állatokat ölnek le. Te itt jót teszel. Híres leszel a többiekkel együtt. Létrehoztok egy napot, amely örökké élni fog, egy dátumot, amelyhez nem kell magyarázatot fűzni. Alakítjátok a történelmet. Megváltoztatjátok. És ezek a dolgok valahol elkezdődnek. Egy gondolattal kezdődnek. Meg a hittel.

— És miért éppen én?

— A többieket is próbára tesszük.

— Filmre veszi?

— Igen. Itt a fegyver. Nem harap. Ezzel kell kibiztosítani. Hátrahúzod a závárt, és a golyó bekerül a töltényűrbe.

— És nem látja majd az arcomat senki?

— Nem. És most lépj be az ajtón. Ő már ott ül és vár. Hallani fogja, hogy jössz. Könyörögni fog. De ne hallgass rá. Nyomd oda a fegyver csövét a fejéhez, és húzd le róla a csuklyát. Parancsolj rá, hogy a kamera piros lámpáját nézze: olyan az, mint egy elektromos vércsepp.

— Mondjak valamit? Esetleg egy imát?

— Nem az a lényeg, mit mondasz, hanem hogy mit csinálsz.

1. fejezet

Bagdad

A legfontosabb lecke, amit Luca Terracini külföldi tudósítóként megtanult, az volt, hogy valaki más szemszögéből mondja el a sztorit. A második legfontosabb pedig, hogy egy doboz tonhalkonzervből meg egy csomag ramen tésztából is készíthetünk „tenger gyümölcsei" spagettit.

Voltak más tanulságok is, persze, a legtöbb arra vonatkozott, hogy miként maradhatunk életben egy háborús zónában. Ne beszélj meg találkozót olyan emberrel, akiben nem bízol meg maradéktalanul. Mielőtt kilépsz a házból, mindig nézd meg, nincs-e a közelben gyanús jármű. Ne tételezd fel, hogy ha egy hely tegnap biztonságos volt, akkor ma is az.

Ezeket az óvintézkedéseket minden nyugati tudósító betartotta Bagdadban, de Luca az évek során kiegészítette a listát néhány saját szabállyal. Ezek lényege, hogy a magunkénak tudjuk a túlélés három létfontosságú eszközét: a természetünkből adódó gyávaságot, a nadrágunk hajtókájába varrt százdolláros bankjegyeket — no meg a jól fejlett abszurd humorérzékünket.

Napfelkeltekor felhangzik az első, imára hívó kiáltás. Luca az egyszerre beinduló mosógépek, tévék, légkondicionálók éktelen zenebonájára ébredt. A kormány csak bizonyos órákban tudja biztosítani az áramellátást, emiatt a háztartási gépek bármikor, éjjel is, nappal is rázendíthetnek a maguk furcsa, fémes szimfóniájára.

Luca kibújik a pólójából, vizet merít a vödörből a merőkanállal, és a fejére önti. Rövid, fekete szakálláról a mellkasára, onnan pedig a nemi szervére csöpög a víz. Kint máris harminc fok van, és ha a nap sütni kezdi az épület oldalát, akkor már a redőny sem tudja útját állni a hőségnek.

Luca megszárítja a haját, és közben kiválaszt egy vékony pamutinget. Egyszerű, jellegtelen, olcsó darab. Úgy öltözik, mint egy iraki, és igyekszik úgy is beszélni. A lábán nem nyugati cipő van, és a napszemüvege sem túl külföldies.

Keze a matrac alá siklik, ahonnan előhúz egy kompakt, félautomata kilenc milliméteres pisztolyt, majd bedugja a hátul a derekára erősített tokjába. Az irodájában kihúzza a konnektorból a mobiltöltőjét, majd fogja a fotós felszerelését, és a lakása ajtaján kikukucskálva fölméri a terepet. Aztán kilép a folyosóra, és a hátsó lépcső felé indul.

Az előcsarnokban biztonsági őr bóbiskol az asztal mögött.

— Szabah al-khair, Ahmed. Jó reggelt!

Az őr rángatózva fölébred, és a puskájáért nyúl. Luca rettegést mímelve fölteszi a két kezét, mire az őr rávigyorog.

— Ügyelt a város biztonságára, Ahmed?

— Hatástalanítottam vagy húsz bombát.

— Nagyszerű. Csak nehogy újrahasznosítsa őket.

Az őr elneveti magát, és föltápászkodik. Az öve kicsatolva, így kedvére domborodhat a pocakja.

Luca kipattintja a mobilját, és fölhívja Dzsamalt.

— Hol vagy?

— Két percre a háztól.

A ragasztószalaggal szigetelt ablakokon át nem látszik az utca, csak a négy-öt méter magas robbanásvédő fal. A két legközelebbi kereszteződésnél ellenőrző pont található, és ez a biztonság illúzióját adja. Megalkotva saját túlélési szabályait, s alkalmazkodva az erőszakhoz, Luca kifejlesztette a háborús reflexeit is. A szíve már nem döngeti eszeveszetten a mellkasa falát, ha aknavető-lövedék csapódik be, és nem húzza be a nyakát, ha golyó süvít el a feje fölött.

A kollégái többsége szigorúan őrzött, kerítéssel körülvett szállodákban lakik, vagy a Nemzetközi Zónában (azelőtt Zöld Zónának nevezték). A tömegben keresik a biztonságot, ami szintén illúzió. Tiszta lepedő, hideg sör, szélessávú, drót nélküli internet, műholdas tévé — ez a modern riporter modern eszköztára.

Az egy hónappal azelőtti, mintegy üdvözlésként végrehajtott robbantássorozat komoly, megszívlelendő lecke volt. Az első bomba a Sheraton Ishtart vette célba: romba döntötte a beton védfalat, és öt méter mély, tíz méter széles krátert hagyott maga után. A szanaszét repülő fém- és üvegszilánkok autókat téptek darabokra, és ellepték a folyó menti pázsitot meg a haléttermek udvarát.

Három perc múlva a Babylon Hotelnél robbant bomba, újabb hat perc elteltével pedig az al-Hamránál, amelynek leomlott a homlokzata. A Sheratonnál tizennégy ember halt meg, a Babylonnál hét, az al-Hamránál pedig tizenhat, köztük egy rendőr, aki egyszer segített új akkumulátort szerezni Luca mobiljába.

Luca akkor érkezett a hotelhez, amikor az eget még elhomályosította a szállongó por- és füstfelhő, és a letarolt eukaliptuszfák illata az égő hús utálatos, édeskés bűzével keveredett. A törmelékkupacban két nőt találtak, az egyiknek por lepte az egész testét, és két hosszú vércsík csordogált az arcán. — Isten sújtsa halállal a kormányt! — kiabálta, amikor kihúzták a romok alól.

Csak egy átlagos bagdadi hétköznap...

Luca mobilja SMS-t jelez: Fél perc. A ház előtt.

A tömbház előtt pillanatokon belül megáll egy ütött-kopott Škoda 130-as, a volánnál egy fiatal férfi ül. Közvetlenül mögötte halad a második jármű, egy Toyota HiLux — az a „díszkíséret".

Luca lebukik, és odarohan a Škodához. Amint becsukódik mögötte az ajtó, Dzsamal egyből a gázba tapos, és kifarolva kerülgeti a sima felületű beton úttorlaszokat. A HiLux a nyomukban halad, hogy orvtámadás esetén közbeavatkozhasson.

A Škoda klasszikus bagdadi autó: a szélvédője csupa repedés, a műszerfalát egy régi szőnyegcsík meg néhány shia muszlim mártír megfakult fényképe borítja. A motorháztető alatt egy Chrysler 340-esből való V8-as motor rejlik, és az ajtókra belülről vaslapokat hegesztettek, így tették őket golyóállóvá iraki módra.

Dzsamal úgy vezet, mintha a Le Mans-i 24 órás autóversenyen lenne, és úgy öltözik, mint egy meleg cowboy: skót kockás ing, nyugati stílusú farmer. Azelőtt orvosnak tanult, de a megszállást követő káoszban ellopták az egyetem számítógépeit, az iratokat pedig tűzvész pusztította el. Így Dzsamal most nem tudja bizonyítani, hogy természettudományi alapdiplomája van, és három évet elvégzett az orvosi egyetemen.

A HiLuxot Dzsamal unokatestvére, Abu vezeti. Ő Dzsamalnál idősebb, robusztus testalkatú férfi, akinek félautomata pisztoly lapul az inge alatt, és egy lefűrészelt csövű kispuska az ölében. Négy éve dolgoznak együtt, de Luca ez idő alatt talán tíz szót sem váltott Abuval. A beszéd Dzsamal asztala. A forgalmas főútvonalon szinte összeér a két kocsi lökhárítója, úgy szlalomoznak a fájdalmasan nyögdécselő teherautók meg a furgonok, mopedek, biciklik között.

— Volt még egy bankrablás — szólal meg Dzsamal.

— Mikor?

— Az éjjel. Fölgyújtották az épületet.

— Hol?

— Karradában.

— Oda akarok menni.

— És a sajtótájékoztató?

— Biztos nem alakult még meg a kormány. — Luca most Ijád Allávi, a volt miniszterelnök hangját utánozza. — „Ma egy lépéssel közelebb jutottunk a megállapodáshoz. Félretesszük a régi gyűlölködést, és jóhiszeműen tárgyalunk. Elkötelezett híve vagyok az alkotmánynak, és hiszek benne, hogy Irak olyan kormányt kap, amilyet érdemel."

Dzsamal elneveti magát. — Téged egyszer még kidobnak Irakból.

— Ígéretek, ígéretek...

Luca fölhívja a HiLuxban ülő Abut. — Karradába megyünk.

— Milyen címre?

— Oda, ahol füstölög valami.

A két kocsi megkerüli a Firdauszi teret, majd dél felé folytatja útját a poros, osztott pályás úton. Agyagházak és gyalogösvények mellett haladnak el, az ösvényeket helyenként olajoshordók és szögesdrót szegélyezik.

Bagdad eleinte nagyon idegen volt Luca számára, de már nem riasztja a furcsa város — a hangzavar, az összevissza szagok, a sűrű, mézszínű fény. Lerobbant egy busz. A járdán álldogáló utasok a sofőrrel vitatkoznak. A férfiak cigarettáznak, a kifújt füstgomolyt elragadja a könnyű szél. A nők törékeny, titokzatos, feketébe burkolt lények, a testük alaktalan, a szemük táncot jár.

Dzsamal a zsebéből laprágót vesz elő, bekapcsolja a rádiót, majd a kormányon veri a taktust a helyi popzenére. Az évek során összebarátkoztak Lucával, de a barátságuknak azért vannak határai. Luca még soha nem járt Dzsamal házában, soha nem találkozott a feleségével meg a két kisfiával. Vannak ugyanis emberek, akik nem tudhatják, hogy Dzsamal és Abu egy amerikai újságírónak dolgozik. A szunniták, a síiták, a lázadók... Köztük mindig ott leselkedik a halál. A haragtartás Irakban amolyan nemzeti sport.

Előttük fekete füstfelleg száll a fehér égboltra. Karrada általában a béke szigete, az utcai árusok nyüzsgő hada és a tarkabarka növényzet jellemzi. Most viszont rendőr- és tűzoltóautók zárták le a kereszteződést, és az aszfalton óriáskígyóként tekergőznek a tömlők. Egyik-másik duzzadó, vonagló cső már olyan viseltes, olyan elhasznált, hogy a füstölgő épület helyett a betonra spricceli a vizet.

Az al-Rafidain Bank zavijai fiókja teljesen kiégett. Az ablakokat sötét árnyékként foglalja keretbe a korom, amely úgy szivárog lefelé a sápadt falon, mint egy szépségkirálynő könnyei.

Dzsamal leparkol a Škodával, és Luca előveszi a hátizsákjából a fényképezőgépét. Jelt ad Abunak, aki a kocsiknál vár, tisztes távolból őrködik felettük.

— Hányadik is ez?

— Két hónap alatt a hatodik.

— És az idén hányadik?

— A tizennyolcadik.

— Hamarosan elfogynak a bankok, és nem lesz mit kirabolni.

Az utca túloldalán tinédzser fiúk kis csapata nevetgél és lökdösődik, mindenáron észre akarják vétetni magukat. De pár idősebb férfi összeszidja őket, hogy viselkedjenek tisztelettudóan.

Konvoj közeleg szirénázva. Négy katonai jármű kerülgeti a tűzoltókocsikat, egy kék ajtós, fehér rendőrautót kísérnek. A kocsi lehúzódik a járda mellé, az alváza alatt fém csikorog. Luca felismeri a sofőr mellett ülő férfit: Kálid al-Uzri tábornok az, a Nemzeti Rendőrség főparancsnoka. Két egyenruhás rendőrtiszt egymást lökdösve rohan, hogy kinyithassa neki az ajtót.

Al-Uzri fölegyenesedik, majd nyújtózkodni kezd: megropogtatja a csigolyáit, és fejkörzést végez. Úgy lengi körül a cigarettafüst, mint egy hozzá tartozó kis felhő. Fekete-kék álcaruhát és svájcisapkát visel, váll-lapján egymást keresztező koszorú és csillag van. A fölajánlott esernyőre csak legyint, és elindul a szitáló vízpermeten át a bank felé. Aztán megáll, és úgy méregeti az épületet, mintha árajánlatot akarna tenni rá.

Bentről kijön egy magas rangú tűzoltó. Az egyenruhája túlméretes, mintha az apjáét vette volna föl. Kezet ráz al-Uzrival, és jobbról-balról arcon csókolja.

— Mi a veszteség? — kérdi a tábornok.

— Három halott.

— És a pénz?

— Eltűnt.

A tábornok lesöpri a vizet a zubbonya ujjáról, és Lucára pillant.

— Maga fotós?

— Igen, tábornok úr — feleli arabul Luca.

— Ma a rendőrségnek dolgozik.

Luca összenéz Dzsamallal, aki a fejét rázza. Luca nem törődik vele. Elindul a tábornok és a tűzoltó után, akik a rámpán lefelé menet olajos, fekete tócsákat és füstölgő törmelékkupacokat lépkednek át.

A hatalmas, görgős ajtó eldeformálódott és megtekeredett a forróságtól. Bent két holttest hever. Biztonsági őrök. A testük megolvadt és megfeketedett, úgy néznek ki, mint két kidobott próbababa. A szag valósággal szétfeszíti Luca érzékeit. Hányinger kerülgeti. Nagyot nyel, a megivott kávé szinte marja a gyomrát.

Al-Uzri leguggol a két hulla mellé. — A fehérje miatt van ilyen büdös — magyarázza. — Amikor elég, rátapad az ember ruhájára meg a tüdeje belső falára.

Azzal megfogja az egyik koponyát, és elfordítja, mintha dinnyét válogatna a piacon.

Most az egyik segédje szólal meg. — A lista szerint hat biztonsági őr volt szolgálatban.

— Hol van a többi?

— Keressük őket.

— Ezeket az embereket lelőtték. Csináljon róluk fotókat.

A tábornok föláll, továbbsétál, és menet közben a legrendezettebb külsejű tűzoltó kabátjába törli a kezét.

A betonfalú páncélterem nehéz fémajtaját épp csak megperzselték egy kicsit a lángok. Könnyen kinyílik. Odabent nincs semmi, csak egyetlen felfeszített alumíniumláda. A mocskos tócsa felszínén amerikai bankjegyek úsznak.

A tábornok kimegy a páncélteremből, és a belső lépcső felé tart. A tűzoltók már fölállították a felső szintekre vezető létrákat.

— Elbírja ez a súlyomat? — kérdi al-Uzri.

— Igen, uram.

A tábornok Lucára mutat. — Menjen előre maga.

Az újságíró fölmászik a létrán, és átlép egy beomlott padlószakaszt. A plafont átszakította egy vécécsésze, amely függőleges helyzetben landolt az egyik ajtóban. A vécé mögé benéző Luca hosszú folyosót lát, amelynek két oldalán irodák sorakoznak. A szétolvadt asztali számítógépek úgy néznek ki, mint megannyi modern szobor.

A tűzoltóparancsnok megáll az egyik iroda előtt. Luca némi késéssel döbben rá, hogy mit is kell fényképeznie. Az egyik fémasztalnál elszenesedett holttest ül, félig megmaradt végtagjai dermedten nyúlnak a kirobbant ablak felé. A felismerhetetlenségig összeégett emberalak bőre aszottan, ráncosan tapad a koponyájára, a szája sikolyra nyílik. A fogai már-már természetellenesen fehérek, és földagadt nyelv kandikál ki közülük.

Al-Uzri körbejárja a holttestet, minden oldalról megvizsgálja, vizenyős, barna szemében pusztán csodálkozás látszik, az elborzadásnak semmi jele. Luca szaporán szedi a levegőt a száján.

— Ez az egyik gyulladási pont — mondja a tűzoltó. — Valaki leöntötte a holttestet benzinnel, és csíkban végiglocsolta a folyosót, egészen az ajtóig.

Al-Uzri közben az elszenesedett holttest mögé lép. Előhúz a kabátjából egy kis svájci bicskát, és kihajtja a pengéjét. Biztos kézzel tartja oda az éles pengét a holttest nyakához, és valamit kihúz onnan: a bőrbe ágyazódott huzaldarabot. A nyakszorító vasat, amellyel kivégezték.

A tábornok odabiccent Lucának. Újabb képek készülnek.

Al-Uzri összecsukja a bicskát, majd cigarettára gyújt, és a plafon felé fújja a füstöt.

Nem látszik a szemén semmi. Se meglepettség, se szomorúság. Luca már látott ilyen tekintetet: a katonák néznek így, akik olyan borzalmaknak voltak szemtanúi, hogy számukra már nincs új a nap alatt.

— Ronda ügy — szólal meg a tűzoltó. — Eleget láttál?

A tábornok bólint. Lucához fordul. — A fényképeket az irodámba hozza. Az iraki rendőrség tulajdonát képezik.

Azzal lemászik a létrán, és visszamegy a pocsolyák között, majd a rámpán oda, ahonnan jött. Csak azért áll meg egy pillanatra, hogy kifújja az orrlyukaiba dugott vattát. Luca is kimegy utána az épület elé, ahol a sofőrök már másznak be a volánhoz. Indulni készülnek.

— Elnézést, tábornok úr, de van egy kérdésem a bankrablással kapcsolatban.

A parancsnok visszafordul.

— Neve?

— Luca Terracini. Amerikai újságíró vagyok.

— Kitűnően beszél arabul, Mr. Terracini.

— Az édesanyám iraki.

Al-Uzri újabb cigarettára gyújt, begörbített ujjaival védi a lángot a vízpermettől. Utána egy kicsit kivár: az újságírót méregeti.

— A kollégái többnyire golyóálló mellényt hordanak, és falkában járnak. Maga azt hiszi, az, ha iraki az anyja, megvédi?

— Nem, uram.

— Akkor talán ennyire bátor?

— Nem, uram.

Luca hátán víz csörgedezik lefelé. Minden bizonnyal izzadság. — A fiókvezetőt megkínozták.

— Úgy tűnik.

— Tudja, mennyi pénzt vittek el?

— Nem.

— Mi történt a többi biztonsági őrrel?

— Talán a rablók nyomába eredtek.

— Vagy talán megléptek a pénzzel.

A szivárgó tömlők a tábornokra is locsoltak egy kis vizet. Al-Uzri a cigarettája ázott maradványait bámulja. — Nem bölcs dolog így vádaskodni.

— Ez már a tizennyolcadik bankrablás az idén Bagdadban. Önt ez nem aggasztja?

A tábornok elmosolyodik, de épp csak megmozdul a szája széle. — Megnyugtat, hogy valaki még számolja.

Tartják neki a kocsi ajtaját, a motor már jár. Al-Uzri beül a sofőr mellé, és gyors csuklómozdulattal jelzi, hogy mehetnek. A konvoj a tűzoltókocsik közt szlalomozva elindul: újabb sziréna kapcsolódik be a vijjogásba.

2. fejezet

London

Vincent Ruiz úgy gondolta, róla már csak akkor vesznek méretet egy új öltönyhöz, amikor kihűlve, mereven fekszik a temetkezési vállalkozó munkaasztalán. Azt is gondolta, hogy még akkor sem örülne neki, ha egy puhány, nőies idegen a golyóihoz nyomkodná a mérőszalagját. Lehet, hogy a súlyukat méri. Mert azonkívül már mindent megmért.

Emile most a nyakába akasztja a mérőszalagot, és lefirkant még néhány számot.

— Hogy parancsolja az úr: a cipő felsőrészéig vagy a talp felső széléig érjen a nadrág?

— Szólítson Vincentnek.

— Igen, uram.

Emile most odatartja a mérőszalagot Ruiz csípőjéhez, és előbb hagyja, hogy lehulljon, majd megint jó szorosra húzza. — Hajtókán gondolkodott az úr?

— Azért felszámítanak valamit?

— Nem. Ön elég magas ahhoz, hogy hajtóka legyen a nadrágján. Alacsony férfiaknak nem ajánlott. Úgy három és fél-négy centit javasolnék.

— Rendben.

A mérőszalag Ruiz combja köré fonódik. — Balra vagy jobbra szokta igazítani az úr?

— Úgy szeretem, ha nyugodtan himbálózhat erre is, arra is.

Emile fölszaladó szemöldöke úgy néz ki, mint két zenei hajlításjel.

— Legyen jó sok hely — mondja Ruiz. — Nem lenne jó, ha meglátnák, hogy föláll. Mert a volt feleségem is ott lesz az esküvőn, és mióta elváltunk, sokkal dögösebben néz ki.

— Ahogy parancsolja az úr.

Ruiz nagyot sóhajt, és belátja, hogy Emile-t úgysem tudja mosolyra fakasztani. Inkább a lánya esküvőjén töpreng. Claire alig egy hét múlva férjhez megy, és a templomban neki kell majd végigvezetnie a padsorok közti folyosón, azaz „átadnia". Claire az este fölhívta, és megfenyegette, hogy ha nem követi az utasításait, valaki mást kér föl helyette.

— Hát éppen ez az — mondta neki Ruiz. — Én nem akarlak átadni téged senkinek. Meg akarlak tartani.

— Nagyon tréfás, apa.

— Komolyan beszélek.

— Én pedig komolyan férjhez megyek, akár tetszik neked, akár nem.

— El tudnám intézni, hogy Phillipet letartóztassák.

— Phillip ügyvéd, apa, nem bűnöző.

— Az nem ugyanaz?

Emile fogja a kis brokátpárnáját, és kimegy a próbateremből. Ruiz fölveszi viseltes kordbársony nadrágját és durva szövésű pamutingét. Miközben gombolgatja, megpillantja magát a tükörben. Oldalt fordul, behúzza a hasát, majd kihúzza magát, és vizsgálgatja a látottakat. Nem is rossz egy olyan embertől, aki már „megugrotta" a hatvanat. Látszik, hogy megtett már jó pár ezer kilométert, de ez igazán nem meglepő. Az orvosa ezzel persze nem értene egyet, de hát az orvosa az a fajta idióta, aki szerint az embereknek százötven évig kéne élniük.

Magára veszi a zakóját, majd végigtapogatja a zsebeit, és előhúz egy fémdobozt. Lecsavarja a fedelét, és bekap egy szem savanyú cukorkát, ott zörög a fogai között. Hat éve szokott le a dohányzásról. Most a cukor helyettesíti a cigarettát: kalóriák kontra rák.

Amikor kilép az ajtón, a bal karját megragadja egy kéz, és odahúzza a gazdájához. Ruiz kissé lehajol, hogy Claire megpuszilhassa az arcát.

— Kész?

— Kész.

— Ugye, nem is volt olyan nehéz?

— Egy fura figura méricskélte a tökömet.

— Emile bűbájos.

— Melegebb, mint a vasaló.

Claire elvihogja magát, és szökdécselve igyekszik lépést tartani az apjával. Sötét hajú, csinos nő, és lábujjhegyen jár, mint egy balett-táncos — mert az is volt. Most a Királyi Akadémián tanít: serdületlen lánykákat nyomorít meg, akiket terhesnek néz az ember, ha megesznek egy almát.

— Oké, akkor ne feledd, hogy holnap este Phillip szüleivel vacsorázunk. Vonattal jönnek föl Brightonból. Mr. Seidlitz meginvitált minket a klubjába.

Ruiznak összeszorul a szíve. — Miféle klub az?

— Ne félj, apa, nem golfozik.

A Seidlitz ukrán név. Lehet, hogy Ukrajnában nem divat annyira a golf. Ruiz nem várja szívrepesve az eseményt: a bájcsevegést a hatfős asztalnál. Miranda lesz a partnere. A hármas számú volt felesége. Aki úgy viselkedik, mintha még mindig házasok lennének. Ruiz tudja, hogy alapjaiban hibádzik ebben valami, de Miranda az a fajta ex, akiről a férfiak többsége álmodik: alacsony költségvetésű, önfenntartó, és dögös. Amikor elváltak, csak néhány emléktárgyat kért, meg azt, hogy tarthassa a kapcsolatot Michaellel és Claire-rel. Mert azért anyára még szükségük van, mondta.

Az utóbbi években Ruiz és Miranda időről időre ágyba keveredtek, és teljesen a megelégedésükre szolgált ez a „barátság extrákkal" jellegű kapcsolat: volt társaságuk, egy csipetnyi romantika, meg olyan szex, hogy bepárásodott tőle az ablak. Szerelemnek ugyan nem lehetett nevezni... vagyis nem igazán... de azért közelebb állt a szerelemhez, mint a Ruiz által ismert kapcsolatok zöme.

Claire az órájára néz. — Phillippel találkozom. A megbeszéltnél korábban fog jönni.

— Miért?

— Mert mindig korábban jön.

— Még egy ok, hogy ne menj hozzá.

— Jaj, hagyd már abba!

Azzal Claire odafúj az apjának egy puszit, majd átszökdécsel az utcán. Otthagyja Ruizt a sarkon. Ruiz szeretne utánakiáltani, hogy még egyszer hallja az édes hangját.

Férjhez megy... egy héten belül. Még fiatalnak tűnik ehhez. Harminckét éves, de Ruiz még most is lófarkas, fogszabályzós kislányként látja maga előtt. A vőlegénye ügyvéd, egy befektetési banknál dolgozik. Akkor most ügyvéd vagy bankár? A torykra szavaz, de hát manapság mindenki rájuk szavaz.

Ruiz arra gondol, bárcsak itt lehetne Laura! Ő imádná ezt az egészet: összeállítani a menüt, kiválasztani a virágot, szétküldeni a meghívókat — az esküvők az anyákról és a lányaikról szólnak. A menyasszony apjának csak annyi dolga van, hogy megjelenjen, végigvonuljon a padsorok között, és átadja a lányát, mintha túszokat cserélnének ki.

Ruiztól még azt sem várják el, hogy fizesse a cechet: Phillip áll mindent. Többet keres havonta, mint amennyit Ruiz detektívfelügyelőként egy év alatt hazavitt. Még a globális válság alatt sem került nehéz helyzetbe, távolról sem, pedig Ruiz nyugdíj-előtakarékossági számláján megfeleződött az összeg. A befektetési tanácsadója vissza sem hívja, ami mindig rossz jel.

Az épületekből kitódulnak az irodisták: véget ért a munkanap, várja őket az ingázóvonat. Ruiz, ha teheti, csúcsforgalomban kerüli a tömegközlekedést. Bujaság, fösvénység, jóra való restség, irigység, kevélység... az emberi viselkedés teljes patológiája lejátszódik a metrón minden reggel és minden este. Mintha a túlzsúfoltság hatásait vizsgálnák kísérleti úton, csak éppen nem patkányokkal, hanem emberekkel. Ruiz szívesebben vizsgálódik a saját szakállára, azaz kortyolgatja a korsó Guinnessét egy ablak melletti asztalnál, ahonnan jól látja a szűk szoknyában, nyári blúzban elsétáló irodista lányokat. Nem vén kéjenc ő, de nagy rajongója a női idomoknak.

A Greek Street-i Kocsi és Ló egykor a kedvenc kocsmája volt, még Norman „Ki Vagy Tiltva Balon uralkodása idején. Norman, London legmogorvább kocsmárosa, arról volt híres, hogy folyton inzultálja a vendégeket. Pár éve nyugdíjba ment. A törzsvendégek fölállva tapsolták meg, és hip-hip-hurrával búcsúztatták. Norman erre azt mondta nekik, hogy pofa be, és „fogyasztanátok inkább többet, basszátok meg!

Ruiz leteszi korsóját az asztalra, majd előveszi a jegyzetfüzetét, és átnézi a délelőtt papírra vetett mondatait. Sztorik, anekdoták, leírások. Mióta nyugdíjba ment, jegyzeteket készít, és próbálja fölidézni a dolgokat. Nem tekinti magát írónak, nem is vágyik rá, hogy az legyen. Sokkal inkább arról szól a dolog, hogy rátaláljon a megfelelő szavakra, és rendszerezze az emlékeit, mintsem arról, hogy igazolja a cselekedeteit, vagy nyomot hagyjon maga után.

Miután negyvenhárom évig zsaru volt, és ebből harmincöt évig nyomozó, nem maradt neki más, csak a sztorijai: diadalok, tragédiák, hibák, elmulasztott lehetőségek. Egy részüket talán érdemes elolvasni. A többségüket jobb nem firtatni.

Ruiznak hiányzik a londoni rendőrség bajtársias légköre, az érzés, hogy van életcélja, no meg a cigifüst és a vizes kabátok szaga. Valószerűtlen világ volt, mégis valódibb a valódinál, már ha ennek van egyáltalán értelme. Fontos munka volt, frusztráló — és már a múlté.

Ruiz előtt három üres korsó sorakozik. Kint már kezd sötétedni, de az utcán még hemzsegnek a turisták meg az étteremben vacsorázók. London minden nyáron egyre idegenebb Ruiz számára, és nemcsak az idelátogatók áradata miatt — akik többnyire japánok, amerikaiak, meg amolyan közelebbről meg nem határozott kelet-európaiak. Maga a város változik. Régi törzshelyek tűnnek el, biztonságos utcák lesznek kevésbé biztonságosak. Más ritmusra ver a város szíve.

Ruiz most észrevesz egy lányt, aki egyedül ül az egyik sarokasztalnál. Már-már átlátszó, halványkék szeme van, akárcsak a férfinak, és valahogy mintha arról árulkodna, hogy még nála is jártasabb a világ dolgaiban. A durcás arcú, csinos lány leopárdmintás legginget, fűzős bakancsot és fehér parasztblúzt visel. A vállát súroló szénfekete haja a végén begöndörödik, és úszik a levegőben, amikor a lány elfordítja a fejét. Vár valakit.

Tollal a kezében olvassa az újságját, a The Stage című színházi magazint, amely a meghallgatásokat hirdető oldalnál van nyitva — tehát a lány munkát keres. Most az órájára néz, majd összehajtja a magazint, és egy újabb italért a bárpulthoz lép.

Természetellenesen tágra nyílt szeme arcról arcra rebben, mintha sietve begyűjtené az apró részleteket, vagy egy kirakójáték darabkáit illesztgetné össze. A bárpultnál két öltönyös fazon ül a magas székeken, valamiféle alsó szintű vezetők lehetnek, a nyakkendőjük már „félárbocon". Meg akarják hívni egy italra. A lány elhárítja az ajánlatot. Az egyik fickó begörbített mutatóujjával odahívja magukhoz. A lány közelebb lép.

— Látod? — mondja az öltönyös. — Egy ujjammal idehúztalak! Képzeld el, mire vagyok képes a másik kilenccel!

A lány elpirul, de kínos zavara hamar dühbe fordul.

Visszaül az asztalához, és megpróbál tudomást sem venni a két fickóról, de azok utánamennek.

— Miért nem iszol velünk valamit?

— Egy barátomat várom.

— Ő is olyan csinos, mint te?

— Nem, viszont nagyobb nálatok.

Erre az egyik öltönyös kikapja a kezéből a színházi magazint, és jó messzire eltartja, hogy ne érje el. A lány tudja, mire megy ki a játék: arra, hogy megpróbálja visszaszerezni, és ezzel megalázza magát. De ő csak vár, míg végül a két fickó elunja a dolgot, és visszaadják neki az újságot.

Ruiz lenyűgözve figyeli a jelenetet. Nem piskóta ez a kis színésznő...

Rendel még egy korsó sört, majd ismét a jegyzeteibe mélyed, és jó ideig nem is emeli föl a fejét. Amikor végül fölnéz, látja, hogy egy újonnan érkezett férfi beszélget a színésznővel. Talán a barátja. A magas, laza izomzatú fickó foszladozó garbót, koszos farmert és bakancsot visel.

Veszekednek. A fickó megragadja a lány csuklóját, és megpróbálja fölrángatni. A következő pillanatban pedig lendül az ökle, és oldalról fejbe csapja a lányt. Olyan villámgyors, hajszálpontos és váratlan az ütés, hogy nem reagál rá senki. A lány az arcát fogja. A szeme még jobban elkerekedik. Sokkot kapott. A barátja ökölbe szorított kézzel tornyosul fölé, másodszor is ütni készül. De Ruiz nem hagyja. Elkapja a magasra emelt kezet, és hátracsavarja.

— Talán keressen valakit, aki a maga mérete.

— Neked meg mi bajod, bazmeg?

— Őszinte legyek? Ha a hölgy ötven kilóval nehezebb lenne, azt mondanám, hogy egyenlő erők csapnak össze, és nyugodtan végignézném, ahogy szétrúgja a valagadat.

— Elmész a picsába!

Ruiz még jobban hátracsavarja a karját. A fickó fájdalmasan mordul egyet, és lábujjhegyre ágaskodik. Csak három lépésre van tőlük a kocsma bejárata: a hűs levegő, a vizes járda. Ruiz egy ott parkoló kocsinak taszítja a színésznő pasiját, és várja, hogy megpördüljön a tengelye körül, mert tudja, hogy itt harc lesz. De ekkor, fémrúddal a kezében, fölbukkan az egyik csapos. A lány pasija hátralép egyet. Valamit morog: fenyegetés lehet, vagy sértés. Ruiz nem hallja a szavait, de tudja, hogy fordult a kocka, megváltozott a helyzet dinamikája. A fickó Ruizra szegezi az ujját, mintha megjelölné, hogy később fölismerje, majd elkotródik. A kocsmában valaki egy törülközőbe jeget bugyolált, ezt szorítja az arcára a színésznő. Ruiz rendel neki egy italt. Scotchot. Tisztán.

— Ettől majd megnyugszik.

Figyeli, ahogy mozog a gégéje, miközben nyeldekel.

— A nevem Vincent.

— Holly.

— Kihívja a rendőrséget, Holly?

A lány a fejét rázza.

— Mutassa az arcát.

Holly leengedi a törülközőt. Az arca kissé földagadt. Kék-zöld folt lesz az ütés helyén. A tekintete elsiklik a férfi mellett, a kocsma padlóját kémleli.

— A táskám!

— Hogy nézett ki?

— Fekete volt... és csatos.

Ruiz segít keresni. — Mi volt benne?

— Pénz. Meg a telefonom. — Holly felnyög. — Meg a kulcsaim.

— Van valakinek tartalék kulcsa?

— A barátomnak.

Ruiz szól neki, hogy tegye vissza a jeges törülközőt az arcára.

— Van valaki, akit fölhívhatna?

— A telefonomban van az összes szám.

— Lehet, hogy a barátja már lehiggadt.

Holly kölcsönveszi Ruiz mobilját. Rögtön a hangposta jelentkezik. Üzenetet hagy. Bocsánatot kér. Pedig nem kéne.

Ruiz rendel neki még egy italt. Holly kisimítja a haját az arcából, és betuszkolja a füle mögé. Északiasan beszél.

— Szóval színésznő.

Holly idegesen méregeti Ruizt a pohár pereme fölött. — Miből gondolja?

— Láttam, hogy a The Stage-et olvassa.

A lány vállat von. — Valaki itt hagyta.

Ruiz arra gondol, ugyan miért hazudna neki a lány?

— Voltam én már minden. Pincérnő, recepciós, mosogató, csaposlány — még borz is.

— Borz?

— Igazából hódnak kellett volna lennem, de nem találtak hódjelmezt. Egy építési vállalatnak dolgoztam egy szakmai vásáron. Mert a hódok építenek fából, tudja, olyan gátszerűségeket.

— Értem az összefüggést.

— Akkor jó. Akár el is magyarázhatja.

Holly most először mosolyodik el. Ruiz csak most veszi észre a nyakláncán fityegő kis ezüst Teddy mackót — meg a piercingjeit: egyet az orrában, a többit a két fülében.

— Máskor is megütötte már a barátja?

A lány kétértelműen vállat von. — Ez tartja össze a férfiakat.

— Micsoda?

— Az erőszak.

— Nem minden férfi erőszakos.

Holly megint vállat von, és témát vált.

— Mi történt az ujjával?

Ruiz gyűrűsujjára mutat, amely közvetlenül az első ujjperc alatt véget ér. A halovány színű csonk úgy néz ki, mintha a hús visszahajlana önmagára.

— Leharapta egy krokodil.

— Nem hazudik valami ügyesen.

— Ellőtték.

— Hogy történt?

— Tehát elhiszi?

— Igen.

— Miért hihetőbb az, hogy ellőtték, mint hogy megtámadott egy krokodil?

— Angliában élünk. Errefelé nincs valami sok krokodil.

— Hosszú és unalmas történet.

— Eddig nem úgy hangzik.

— Nagy sebességű lövedék volt. Egyet a lábamba kaptam, egyet a kezembe.

— Katona volt?

— Nem, nyomozó.

Holly szemében aggodalom csillan, de ugyanolyan gyorsan el is tűnik. Új beszélgetést kezd, témáról témára ugrál. Ruiznak olyan érzése támad, mintha a megáradt folyó hullámain pattogó motorcsónak vonszolná magával. Elég későre jár. Döntésre kell jutnia.

— Mihez kezd most, Holly?

A lány a fejét rázza.

— Van valaki, akinél alhatna?

— Nincs.

— Eljöhetne hozzám. Telefonálhatna pár helyre.

Holly ezt egy pillanatig fontolgatja. — Maga egyedül él?

— Igen.

— Elvált.

— Ennyire nyilvánvaló?

— Igen.

Kint hidegebb lett, és enyhe szél kerekedett. Holly magára veszi jellegzetes, kapucnis piros dzsekijét, amelyen fapeckek a gombok. Jó szorosan összehúzza magán, majd amikor Ruiz leint egy taxit, átcsusszan a hátsó ülés túloldalára.

A sofőr rádiót hallgat. Az esti betelefonálós műsor megy Brian Noble-lel, „az Úr hangjával".

„A Mersey Fidelity ma rekordprofitot jelentett be, miközben a gazdaság továbbra is súlyos gondokkal küszködik. Ugye, milyen jóleső érzés, hogy bankjainknál helyreállt a normál üzletmenet? Kiváltottuk őket, féltrillió font óvadékot szurkoltunk le kápé, hitel, részvény, zseton, lóvé meg jegybanki állampapír-felvásárlás formájában — minden kikötés nélkül, persze —, és most javában kaszálnak, miközben mi, többiek trágyát lapátolunk.

Most már tudom, hogy a Mersey Fidelity jobban átvészelte a viharos időket, mint a bankjaink többsége, de azért kérdeznék önöktől valamit: miért nem volt egyetlen bírósági per, egyetlen eljárás sem, miért nem mondott le legalább egy politikus, miért nem kért bocsánatot legalább egy bankár? Túl nagyok ahhoz, hogy bukjanak, úgyhogy most vígan kaszálnak. Élnek a vonalak. Ön mit tanácsolna a mi bankárbűnözőinknek?"

A taxi a Piccadillyn, a Knightsbridge-en, majd az Old Brompton Roadon halad. Ha kanyarodnak, Holly a kocsiajtó fogantyújába kapaszkodik, és olykor kipillant a hátsó ablakon.

Ruiz háromszintes sorházban lakik, amelynek egybenyitott terű földszintje fölött a hálószobák helyezkednek el, és szűk lépcső vezet a padlástérbe, ahol a dolgozószoba található. Ruiznak túl nagy a ház. Már rég el kellett volna adnia, de nem hajlandó otthagyni az emlékeit.

Az előszobát félig eltorlaszolja egy bicikli. Vadonatúj — még egyszer sem használták. Miranda születésnapi ajándéka. Azt várta Ruiztól, hogy majd a folyóparton karikázva tartja kondiban magát. Azt ugyan lesheti...

— Kér teát vagy kávét?

— Valami erősebb nincs?

Ruiz fölbont egy üveg bort, és Hollyra bízza, hogy kinek mennyit tölt. Odaadja a lánynak a telefonját.

— Nincs meg senkinek a száma — mondja Holly.

— Szülők?

— Meghaltak.

— Barátok?

— Nem igazán ismerek Londonban senkit.

Ruiz leül a kanapéra. Holly inkább a padlóra szavaz. Két kézzel babusgatja a borospoharát.

— Amikor meglőtték, azt hitte, hogy meg fog halni?

— Igen.

— Azóta sántít?

— Azóta.

— Mi kellene ahhoz, hogy öngyilkos legyen?

— Ez meg miféle kérdés?

— Afféle.

— Túl sok öngyilkost láttam már.

— És ha lenne valami borzalmas betegsége, és iszonyú fájdalmak közepette haldokolna?

— Fájdalomcsillapító is van a világon.

— És ha az agya hagyná cserben? Ha olyan szenilis lenne, hogy a saját nevére sem emlékezne?

— Ha az ember szenilis, akkor már mindegy.

— És ha kínoznák, mert szigorúan titkos információt akarnának kiszedni magából?

— Nem tudok én semmit, ami szigorúan titkos lenne.

— És ha valaki kézigránátot kapna elő a buszon, hogy a levegőbe röpítse? Rávetné magát a gránátra?

— Honnan szedi ezeket a kérdéseket?

— Folyton ilyesmiken agyalok: hogy egyetlen döntés, még a legapróbb is, megváltoztathatja az ember életét. Nagyon fura álmaim vannak. Egyszer azt álmodtam, hogy péniszem van. Akkor most biszexuális vagyok?

— Fogalmam sincs.

Holly rátölt Ruiz borára, és az egyik polcon tárolt DVD-it kezdi nézegetni. Ruiz gyűjti a régi filmeket.

— Ó, ezt imádom! — Holly fölmutatja a Philadelphiai történetet. — Katherine Hepburn játszik benne.

— Meg Cary Grant.

— A Fogjunk tolvajt!-ban nagyon tetszett.

— Kedvenc régi színésze?

— Alec Guinness.

— Nekem Peter O’Toole.

— Jellemző.

— Hogyhogy?

A lány megrázza a fejét. — Kedvenc régi színésznője?

— Ingrid Bergman.

— Azt hittem, Grace Kellyt fog mondani. A férfiaknak mintha jobban bejönnének a szőkék.

—