El Camine de Balkan: Menekültként a Nyugat-Balkánon és a Közel-Keleten

Kakuk György

El Camino de Balkan

Menekültként a Nyugat-Balkánon és a Közel-Keleten

ATHENAEUM

ATHENAEUM

BUDAPEST

© Kakuk György, 2016

ISBN 978-963-293-559-1

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Az önkénteseknek

Tartalom

ELSŐ RÉSZ

Előszó

Válságos indulás

Szaloniki, Idomeni

Tényleg, hova menjek?

„Legál – illegál"

Presevo olyan, mint Koszovó

Parkok és szállodák

Ez már az a népvándorlás?

Filozófusok a Csárliban

MÁSODIK RÉSZ

Sicilia

A Keletiből nyugatra

Átvágta

Mari és Kler

Átverték őket

A menet

A röszkei csata

HARMADIK RÉSZ

Libanon – Európa antitézise

Kurdisztán

A Daesh

Táborok

A kurd Alamo

Isztambuli megálló

A pakisztáni kapcsolat

Ankara robbantás után

Settenkedő polgárháború

Görög dráma

Idomeni másodszor

Az út vége

Utószó

A szerzőről

Az állam célja nem az, hogy az embereket eszes lényekből vadállatokká vagy automatákká tegye, hanem ellenkezőleg, az, hogy lelkük és testük bizton fejthesse ki erőit, és maguk az emberek szabadon használják eszüket, ne gyűlölettel, haraggal vagy fondorlattal harcoljanak, s ne ellenséges érzéssel viseltessenek egymással szemben. Az állam célja tehát valójában a szabadság.

Benedictus de Spinoza

(Szemere Samu fordítása)

Első rész

Előszó

Először fel sem fogtam igazán, mi történt. Tulajdonképpen hetekig. Aztán egy nap, már valamikor a hazaérkezésem után, felhívtak egy női laptól, és a kollegina tolta ezt a „mondjon már valamit a nőkről, hogy vannak ők ezzel az egésszel?"-témát. Nem mintha a nők, amikor menekültek lettek, bármiből is kimaradtak volna. A menekültlét nyomorúsága, ahogy mindenkin, rajtuk is keresztülgyalogolt. Része voltak ők az egésznek. Nő, gyerek, férfi, erőtől duzzadó vagy mankóval baktató, gyerekét a hátán cipelő – egy volt (van) ebben a mérhetetlen és felfoghatatlan szenvedésben. Nyomtam a telefont a fülemre, kicsit még talán az időt is próbáltam húzni, hátha beugrik valami nagyon és olyan és tényleg. És akkor, ahogy gyorsan végigpörgettem, hogy hány menekült nővel beszéltem, meg miről, meg hogy néztek ki, előjött Rania, aki ott ült Magyarkanizsa főterén, az árnyékban a padon. Akihez végül is csak azért léptem oda, mert a vakvéletlen így rendelte.

A magyarkanizsai képviselőtestület elnökével volt találkozóm. Semmi előre megbeszélt. Reggel besétáltam a városházára, és az elnök úr csak annyit kért a titkárnője útján, hogy adjak neki tizenöt percet. Kisétáltam a városháza elé a térre, ami akkor már vagy három hónapja a menekültekről szólt. A válságról. Vagyis arról, amit mi válságnak nevezünk. A fákon és a szemeteskonténereken arab nyelven írott feliratok. Az I. világháborús emlékmű mellett a fűben egy szíriai család táborozott, a gyerekek a márványtalapzaton játszottak. Felettünk az emlékmű két oldalán magyar és szerb nyelven a felirat: A SZABADSÁGÉRT. A padok foglaltak. Ott ült Rania és barátja. Óvatosan léptem oda hozzájuk.

– Irakból, Bagdadból jöttünk, és azt hiszem, Hollandiába megyünk.

Rania készséges volt, nem vette tolakodásnak az érdeklődést. A barátjával, Ahmeddel mindketten média szakon tanultak az egyetemen. Neki sikerült elvégeznie, Ahmednek még lett volna egy éve.

– Már nem bírtuk tovább. Élni szeretnénk. Ami Bagdadban van, az rosszabb, mint a háború. Ha túléled a napot, nem robbantottak fel vagy nem raboltak el, már azt mondod: jó napod volt. A családomnak arra ment el az ideje, a pénze, mindene, hogy amikor elmentem egyetemre, folyamatosan jöttek az SMS-ek, a telefonhívások, hogy élek-e még. Normálisan szeretnénk élni. Ennyi az egész.

– És miért pont Hollandia? Vannak ott rokonok?

– Nincsenek. Én találtam ki. Azt gondolom, hogy ott talán tudunk mit kezdeni azzal, amit tanultunk.

Ekkor telt le a negyedóra. Mennem kellett, várt az elnök úr. Elköszöntünk egymástól. Intettek, én meg elsétáltam.

A találkozó legfeljebb egy óráig tartott. Miután mindent megbeszéltünk, ugyanazon az úton indultam vissza a belvárosba. Keresztül a parkon. Távolról láttam, hogy még mindig ott vannak a padon. Rania a telefonjával babrált, ült, két kézzel írt valakinek. Mellette Ahmed feküdt és aludt. Fejét Rania ölébe hajtva.

Ott, Magyarkanizsa főterén, már mindent maguk mögött hagyva, még sehova meg nem érkezve, a nagy bizonytalannal maguk előtt, mindenük két kis hátizsákban, mégis megtalálták már, amit kerestek. Amit ott azon a padon tettek, azt soha nem tehették volna meg ott, ahonnan eljöttek. Abban benne volt minden, amire vágytak. Egy lábjegyzet volt persze, nem több, de apró betűkkel azt írta minden nyelven olvashatóan: szabadság.

Válságos indulás

Július 28-án léptük át a görög–macedón határt Evzoninál, indultunk tovább dél felé. Tíz kilométer után láttuk meg az első csoportot. Dél volt, az autó műszerfalán a hőmérő 37 fokot mutatott. Annak, aki legelöl jött, furcsán feldagadt az arca, széleseket lépett, húzta a bal lábát. Vagy tízen követték. Többségében férfiak, néhány asszony, egy gyerek. A másik csoport az autópálya mellett, a fehér leanderek árnyékában ült. Egymásnak adták a vizespalackot. Pihenő volt, nem bujkáltak. Elsuhantunk mellettük, de így is átjött. A fáradtság. A végtelen kimerültség. A harmadik csapatban csak hárman voltak. Fiatal fiúk, kis hátizsák mindegyiken. Leszegett fejjel mentek előre a perzselő hőségben. Nekik még harminc kilométer volt hátra a határig.

Ránk telepedett a csend. Senki nem szólt egy szót sem. Láttuk, amit láttunk. A családban már tudták, mit tervezek. Csak a részletek nem körvonalazódtak még. Azok a részletek, amelyeket én sem ismertem. Egészen eddig a pillanatig voltak kísérletek. Megpróbáltak lebeszélni az „őrült terv"-ről. Hogy hátha, meg mégis, esetleg veszélyes. Mostanáig. Amikor is megszólalt Janka, a tizenöt éves lányom:

– Én mostantól nem foglak lebeszélni.

A menekültügy nekem egészen konkrétan januárban kezdődött, amikor a koszovói albánok elindultak Európába. Kilenc évet éltem Koszovóban, nagyjából ismerem a helyet meg az embereket. Amikor év elején jöttek a hírek, hogy Koszovó nagyvárosainak buszpályaudvarain egymást tapossák az emberek, hogy a Szerbia felé induló járatokra felférjenek, felhívtam néhány barátomat, meséljék el, mi ez az egész. Már azon túl, ami innen messziről is látszott.

Koszovó hosszas politikai válsággal küzdött. A 2014-es nyári választások után nem sikerült kormányt alakítani, ment az adok-kapok meg az ezzel járó bizonytalanság. Végérvényesen elszálltak azok az illúziók, amelyek a 2008. február 17-én egyoldalúan függetlenségét kikiáltott egykori szerbiai tartomány lakóiban éltek. Hogy majd a függetlenség mindent helyrehoz. Lesz munka, meg élhető mindennapok. Hat évvel azután, hogy a koszovói parlament elfogadta a függetlenségi nyilatkozatot, egyértelműen kiderült, hogy semmi sem lett az ígéretekből. A mindent elöntő korrupció mellett maradt a negyven százalékos munkanélküliség, az országba nem érkeztek külföldi befektetések. Mindeközben a Koszovó igazságszolgáltatásáért és rendfenntartásáért felelős nemzetközi közösség, az Európai Unió és annak koszovói missziója komoly erőfeszítéseket tett a szabad mozgás kölcsönös biztosítására Koszovó és Szerbia között. Ennek meg is lett az eredménye.

A Szerbia elleni 1999-es NATO-háború után, annak következtében de facto függetlenné vált Koszovó és Szerbia között a szerb hatóságok nem engedélyezték a koszovói polgárok átkelését, csak szerb dokumentumokkal. Szerbia nem ismerte el a koszovói okmányokat, de azok a külföldiek sem léphettek be Szerbia területére Koszovó felől, akiknek nem volt hivatalos szerb belépőpecsét az útlevelükben. Ez bizony megváltozott. Az Alekszandr Vucsics vezette szerb kormány Európához való közeledésének egyik fontos momentuma volt, amikor engedélyezte, hogy Koszovó polgárai saját személyi igazolványukkal szabadon átléphessék a két ország határát. Így a koszovói albánoknak 2014 elején egy buszjegyre, koszovói igazolványra, no és persze némi készpénzre volt szükségük ahhoz, hogy megérkezzenek a szabadkai buszállomásra. Barátaim szerint mindaz, ami azokban a válságos hetekben történt Koszovó nagyvárosaiban, egyfajta szelep volt, amely a robbanás előtti szociális és politikai feszültségből engedte ki a nyomást. A szóbeszéd, amely Koszovóban az információszerzés egyik legfontosabb forrása, arról szólt, hogy most könnyített eljárásban adnak Németországban munkavállalási engedélyt koszovóiaknak. És a spirál elindult. 2014/2015 fordulóján már olyan méreteket öltött, hogy a priŠtinai buszpályaudvaron az este nyolckor induló járatoknál komoly közelharcok folytak a helyekért.

Év elejére a magyar nagypolitikát is elérte a menekülthullám. Igaz, csak napi néhány száz emberről volt szó, akik a Szabadkától északra fekvő Bácsszőlős és Ásotthalom közötti néhány kilométeren átsétálva érkeztek meg az Európai Unióba. Egy darabig csendben ment a dolog. A határ mentén élők együtt éltek az alföldi erdők földútjairól előbukkanó menekültcsoportok látványával. Közösen utaztak velük Szeged felé a helyközi járatokon. Ha a szükség úgy hozta, segítettek nekik. Tudták, kik ezek, azt is, miért jönnek erre. Az Unió külső határán nem volt szokatlan látvány a határt illegálisan átlépők csapata, csupán a számuk lett nagyobb. A helyzet alapvetően akkor változott meg, mihelyst a politika hasznot vélt felfedezni az illegálisan az országba érkezőkben. A kampány ekkor kezdődött. Az addig észrevétlenül áthaladók láthatóvá váltak. Rendőrök jelentek meg a nagyobb vasútállomások peronjain, vonatokról leszállított menekültek tarkították a pályaudvarok környékét. És lehetett plakátkampány, meg kérdőíves konzultáció, hogy izmosítsa a magyarok xenofóbiáját.

Február elején már naponta több százan lépték át Ásotthalom és Mórahalom között a határt. El is indult a menekültellenes propagandaháború. Az addig a rendvédelmi szervek tudtával, csendben az országon átutazó menekülteket meg kellett mutatni a magyaroknak. Problémát kellett gerjeszteni. A rendőrség nekiment a menekülteknek, akiknek száma ekkor még csak töredéke volt annak, amivel Európának a nyáron kellett szembesülnie. De a kormánypárt frakcióvezetője már a Keleti pályaudvar platformján állt, és hirdette az idegenellenes igét.

Február 10-én délután érkeztem meg Ásotthalomra. Egy barátom vitt körbe és mutatta meg a falu és a határ közötti erdő földútjait, ahol Szerbia felől gyalogoltak át a határon a menekültek. Valahol félúton a határátkelő és a falu között, az út mellett volt egy rendőrségi gyűjtőpont. Az érkezőket busszal vitték tovább Szegedre, ahol egy idegenrendészeti regisztráció után kezében a papírral mindenki mehetett a dolgára.

Kezdett esteledni. Két rendőr próbált rendet tartani, vagy ötven koszovói albánt az út mellett terelgetni. Fiatal férfiak voltak, meg néhány család kisgyerekkel. Urosevac, Prizren, Priština – magyarázták, honnan érkeztek. Mutogatták az igazolványaikat. Volt közöttük olyan, aki derékig csuromvizes volt. Nem, ez így esetlegesen leírva nem jó. Mindannyian csuromvizesek voltak. Néhány kilométerrel arrébb, a csatornában merítkeztek meg, ami a határt jelenti a két ország között. Csak a gyerekek voltak szárazok, ők a szüleik hátán érkeztek. Gyorsan kiderült, hogy az így összeterelt és mérsékelt rendőri felügyelet alatt álló menekültek a buszra várnak. Arra, amit majd küldenek. Ezt a rendőrök árulták el; az egyik rendőrnő megkért, segítsek nekik elmagyarázni, hogy a buszra legalább negyven percet kell várni, nemrég indult el egy csapat menekülttel Szegedre. Nincs semmi problémája a menekültekkel, ez is egy feladat.

– Így megy ez már június óta – mondta csendesen.

Érdekes információ. Csak megerősíti, amit a határ mentén élők mesélnek. A menekülttörténet nekik már hónapokkal korábban elkezdődött, csak akkor még nem látta meg benne senki a fasza kis politikai kincsesbányát. Így szépen csendben, teljesen észrevétlenül haladtak keresztül az akkori menekültek az országon. Senki sem hőbörgött sajtótájékoztatókon, senki sem próbálta magyarázni, hogy megvédi a Schengeni Egyezményben foglalt határokat. Akkor még senki sem volt Európa megmentője. Jöttek, és átmentek az országon, egyébként pedig csend volt. A politikai ámokfutás, amelynek az lett az eredménye, hogy ebben az országban elméletben már nem is lakik más, csak menekültimádó vagy náci, még nem vette kezdetét.

2015 júniusában a DK elnöksége kihelyezett ülést tartott Zalaszentgróton. Június 17-én írtam egy előterjesztést, mert azt gondoltam, hogy mindenképpen foglalkoznunk kellene a menekültüggyel, még mielőtt a hullámok csapkodni kezdenek. Nem került napirendre, sok más dolgunk volt. Aztán néhány nappal később az előterjesztésből véleménycikk lett. Próbálkoztam, hátha valaki „balodalon" is odafigyel arra, amit mondok. Idemásolom. Tényleg nincsenek profetikus hajlamaim, de bejött, amit akkor írtam.

Európa II. világháború utáni történetének legnagyobb válsága felé tart. A helyzet, amelyet menekültválságként emlegetünk, olyan politikai, társadalmi, szociális és gazdasági krízishelyzeteket eredményezhet, amelyek átformálhatják a kontinens politikai térképét. Jelenleg az látszik, hogy az Unió döntéshozó szervei ötlet és politikai innováció hiányában futnak az események után, és nem körvonalazódik semmi, ami legalább középtávon valamiféle megoldással kecsegtetne.

Olaszország nagyvárosainak parkjait már ellepték a menekültek, akik indulnának tovább észak felé, a francia–olasz határt a francia csendőrség egységei zárják le, Calais-nál az autópályán és a kikötő környékén Anglia felé tartó kamionokat törnek fel a menekültek, próbálva elrejtőzni a rakomány mögött, az afrikai partokhoz közeli görög szigeteken nyaralók és menekültek keverednek egymással. És ez még csak a kezdet. Líbiában minden áldott nap 1 millió ember vár arra, hogy felférjen valamiféle transzportra. Közben az országban az Europol hírszerzése szerint legalább ezer-ezerötszáz embercsempész banda szervezi a menekültáradatot. Afrika belsejéből toborozzák a menekülteket, és a szervezett bandák óriási pénzeket keresnek ezzel. Szíriában 8 millió ember vált otthontalanná, Törökországban a hivatalos adatok szerint 1,7 millióan, valójában azonban 2,5 millióan élnek