Everand Logo

Welcome to Everand!

  • Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

    Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

    Tiéd az életem
    Tiéd az életem
    Tiéd az életem
    Ebook147 pages1 hour

    Tiéd az életem

    By Sara Rattaro

    ()

    Read preview

    About this ebook

    Viola egy tavaszi hajnalon üzenetet kap férjétől, Carlótól. Lányukat, a kirobbanóan szép és élettel teli tizenhét éves Lucét szörnyű baleset érte, élet-halál között lebeg. Viola a tragikus hírt éppen alkalmi szeretője karjaiban kapja, szenvedélyes viszonyait évek óta titokban tartja a család előtt. Az autóban a kórház felé robogva végigpergeti az elmúlt évek eseményeit, közös életük elrontott vagy éppen csodálatos pillanatait. Egy hazugságokkal, szenvedéllyel, megcsalással és bűnbánattal, haraggal és reménnyel teli időszak képei villannak fel. Hogyan jutottak idáig? Ki az a Viola, akit Carlo ismer, és kicsoda az a másik nő, aki rejtve maradt előle? A kórházban aztán kiderül, hogy a lánynak azonnali életmentő szervátültetésre van szüksége, és csak egy donor jöhet szóba: Viola...

    A komoly hangvételű, Jodi Picoult és Cecelia Ahern női közönségét célzó regény immár világsiker.
    LanguageMagyar
    PublisherAthenaeum
    Release dateJan 17, 2014
    ISBN9789632932972
    Tiéd az életem

    Related to Tiéd az életem

    Related ebooks

    Related podcast episodes

    Related categories

    Reviews for Tiéd az életem

    0 ratings

    0 ratings0 reviews

    What did you think?

    Tap to rate

    Review must be at least 10 words

      Book preview

      Tiéd az életem - Sara Rattaro

      cover.jpg

      SARA RATTARO

      TIÉD AZ ÉLETEM

      ATHENAEUM

      ATHENAEUM

      Budapest

      Copyright © 2012 by Sara Rattaro

      Hungarian translation © Sztanó László, 2013

      ISBN 978-963-293-297-2

      elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

      www.ekonyv.hu

      „Kit seb nem ért, az gúnyol csak sebet!

      … mi fény tör át az ablakon?

      Napkelte az – és napja: Júlia.

      Kelj, tündöklő nap, öld meg már a holdat,

      Mely rég irigyen sárgul, egyre sorvad,

      Mert százszor szebb vagy szolgálója, te!

      Ne szolgáld őt, ha rád irigykedik!

      Mit ér sápadtzöld, Veszta-szűz ruhája?

      Bolond, ki hordja: vesd le színeit!

      Ő az… valóban ő… az én szerelmem!

      Ó, bár tudná, hogy az!

      Beszél… de nem hallom szavát… mi ez?

      Szemével szólít: hadd feleljek én is! –

      Én vakmerő! Hisz nem hozzám beszél…

      A nagy mennybolt két legszebb csillaga

      Megkérte tán szemét, hogy fent ragyogjon,

      Az ég mezőin, míg ők bujdokolnak.

      Ha szeme égne fent, s a csillag arcán:

      Tündöklő arca elsápasztaná

      A csillagot, mint napvilág a mécsest;

      S az égen napként sütne fel szeme,

      Hogy minden madár hajnalt zengene. –"

      WILLIAM SHAKESPEARE: RÓMEÓ ÉS JÚLIA

      Mészöly Dezső fordítása

      AZON AZ ESTÉN

      Tízszer csöngött a telefonom. Hagytad, hadd csengjen, amíg be nem kapcsol az üzenetrögzítő. Az utolsó hívásra egy félbeszakadt, de azért érthető üzenettel válaszoltál. Néhány kilométernyire tőled éppen álomba merültem. A hangod remegett.

      Hajnal kettőre járhatott az idő. „Azonnal ott vagyok – szinte hallom a hangod, amint felelsz arra a színtelen hangra, amelynek az volt a feladata, hogy értesítsen bennünket. Mire gondolhattál, miközben felém nyújtottad a kezed a sötétben, de nem találtad a testem melegét, csak üres helyemet az ágyon. Felhívtál. Semmi válasz. Látlak magam előtt: magadra húzod a nadrágot, amelyet a fotelen hagytál, azután ismét próbálkozol. Már a pólódat és a cipődet is felvetted, az ajtó felé futsz a slusszkulccsal a kezedben. Kétszer is hívtál lefelé menet, a lépcsőházban, először az ötödik emeleten, aztán a másodikon. Sehol semmi. Gázt adsz, átszeled a város kerületét, ahol lakunk. „Hol a fenében vagy? – kiabálod. Szükséged van rám. Nemcsak neked. Én azonban szándékosan felszívódtam a semmiben. A kórház parkolójában újra felhívsz. Lehetetlen, hogy ne halljam a telefoncsöngést – gondolod. Keresztülvágsz a kerten, füleden a telefonnal. A reménybe kapaszkodsz, hátha itt vagyok már. Sőt, talán maga a hely is reményt kelt. Semmi.

      Egy nővérbe botlasz, megadod magad. Az üzenetrögzítőmre csak annyit mondasz: „A kórházban vagyok. Kérlek, gyere azonnal". Megnyomod a piros gombot, mely rémült tekinteteddel együtt kiolt engem a sötétben.

      Ilyen lehet az érzés, amikor penge hatol az emberbe. Talán képes közömbösen szemlélni, ahogy kettészelt húsa vérzik. Miután hallottam a hangod, visszanyeltem a levegőt. Megértettem, ezúttal nem lesz könnyű megmagyaráznom, miért nem válaszoltam. A telefon a kezemben volt, amikor megszakítottad a vonalat. Miért nem mondtad, melyik kórházban? Most mit tegyek? Felkaptam valamit magamra, és úgy lopakodtam el, mint egy tolvaj. Minden a kezemben volt, minden, ami az enyém volt, vittem magammal. A bűntudatot és a félelmet is. Az autóban majd teljesen felöltözöm, úgysem ismer errefelé senki.

      Bedugtam a slusszkulcsot, begyújtottam a motort, de rájöttem, fogalmam sincs, merre induljak. Úgy éreztem magam, mint egy tizenöt éves fruska, aki rosszul adta az ártatlant, s most nem tudja, hogyan nézzen szembe a következményekkel.

      Haza is mehettem volna, remélve, hogy üzenetet találok. Sorra járhattam volna a kórházakat, imádkozva, hogy szerencsém legyen.

      Higgadtan végiggondoltam a dolgot, és arrafelé indultam, amerre valószínűleg megtalállak. Felkaptam az immár teljesen lemerült mobilomat, be akartam kapcsolni, de az első csipogást egy második, sokkal idegesítőbb követte. Kész, ennyi. Körülnéztem. Telefonfülkét kerestem, de nem volt hozzá kártyám. Sírni szerettem volna, amint áthajtottam a harmadik villogó jelzőlámpán. Oda igyekeztem, ahol a legnagyobb eséllyel találhatlak, bár nem is gondoltam erre.

      Még sötét volt, és hideg.

      A város rám telepedve alszik. Rám és az útra, melyet befutok, bűntudatomra és félelmemre, mely lassan elkenődik a bőrömön.

      Miért vagy kórházban? Tisztán hallom magamban a hangod: „A kórházban vagyok. Kérlek, gyere azonnal." Mit gondolhattál magadban, amikor nem válaszoltam? Soha nem veszted el a fejed, én szoktam melléfogni. Te vagy a biztos pont, én ingadozom.

      Tudtam, hogy megtaláltalak. Tudtam, és kész. Ösztön, megérzés, villanásnyi megvilágosodás vagy egyszerűen vakszerencse, ez vezetett el a megfelelő helyre. Biztos voltam benne.

      A kórház sorompója előtt megálltam, hagytam, hadd menjen be előttem egy szirénázó mentőautó. Egyesbe kapcsoltam, és követtem. Néhány méterrel odébb valami ismerős szín és alak tolakodott a szemembe. Ott állt a kocsid, a bejárat előtt. Ahogy leparkoltad, két helyet is elfoglalt. Bizonyára sietve szálltál ki. Miért?

      Ha a saját kocsiddal jöttél, nem lehet súlyos a dolog.

      Bemondtam a nevem egy nővérnek, aztán a tiéd is. Reméltem, hogy azonnal kapcsol, és a megmutatja, merre kell mennem.

      A nővér azt mondta, várjak az oldalsó teremben. Ránéztem, és egy pillanatig azt kívántam, bárcsak a végtelenségig tartana ez a várakozás. Megigazítottam magamon a ruhát, és leültem egy szék szélére.

      Az ital-automatát bámultam. Piros fény jelezte, hogy a koffeinmentes kávé elfogyott. A szemetesből összegyűrt papírszalvéták és használt műanyag poharak lógtak ki. Kezdtem ideges lenni. Várni, de nem tudni, mire! Nyugtalanító képekkel telt meg a fejem. Minden fémes zörejre, hangra, telefoncsörgésre felpattantam. Hordágyat toltak el előttem, egy lábán megsebesült fiú feküdt rajta. Hány éves lehet? Annyi, mint Luce? Valami fellökött a székről, mint egy rugó.

      Hintázom. Nem látszik, de hintázom. Hintáznak a csontjaim, a vérem, a nyirok és majd’ minden sejtem. Testem minden része úgy rakódik a többire, mint egy kártyavár. Meddig bírok talpon maradni?

      Magam elé néztem a padlóra, majd az ajtóra emeltem a tekintetem. Várakoznom kellett. Csak nyugalom! Eltűntél, de tudtam, itt vagy valahol, ebben a betondobozban. Féltem a pillanattól, amikor meglátlak. Akkor minden megváltozik majd. Többé nem együtt leszünk, csupán egymás mellett.

      Igen, így lesz.

      Tölcsér, melynek keskenyedő nyakán vagy te férsz át, vagy én.

      Egy orvos sietett oda hozzám, mintha ismerne. Visszatartottam a lélegzetem.

      Luce nevét mondta.

      Torkon ragad valami. Egy pillanat, mely tetőtől talpig átjár, éles kés, vakító, mint a villám.

      Eltaszítottam magamtól az érzést. Carlo miatt jöttem, nem Luce miatt. Újra felidéztem az üzenetedet: „A kórházban vagyok. Kérlek, gyere azonnal." Mi köze ehhez Lucénak? Az orvos félbeszakította mondandóját, és kíváncsian nézett rám. Furcsa lehettem.

      – Asszonyom, Ön Luce édesanyja? – kérdezte.

      – Én – mormoltam, és testem megtelt fűrészporral. – Hol van a férjem?

      Elmondta, mi történt. Azon tűnődtem, ugyanazokkal a szavakkal magyarázta-e el neked is. Velem mindenki hideg és pontos volt. Veled ez nem működik, senkinek nem sikerül.

      Te vagy a lüktető szív, én az agy. Nekem mindent csak elmondanak, téged belevonnak mindenbe.

      Vártam. Ismeretlenek mentek el előttem, jól megnéztem őket, egyenként, sokáig követve őket tekintetemmel, lépésről lépésre, amint áthaladnak a termen, míg csak el nem tűnnek a szemem elől.

      Elbambultam. Jó volt-e a megérzésem, hogy itt vársz? Epedve vártam, mint mindig, hogy eljöjj értem. Megmenteni.

      Mint azon a marokkói nyaraláson, amikor az árusok bodegái között elcsellengtem. Megrészegítettek a piac erős, fűszeres illatai. Azon a magánkiránduláson, a benyomások és színek szédítő forgatagában a szaglásom vezetett.

      Nem vettem észre az idő múlását, az asszonyok fátylát néztem. Megbűvölt a mozgásuk.

      Carlo úgy talált rám, mintha pontosan tudná, hol keressen. Karon ragadott, és magához szorított.

      – Ezt ne csináld többé! Soha többé ne csavarogj el!

      Aznap este a vacsoránál elmesélte, hogyan érezte meg, mi vonzott engem oda, és hogyan jött, szinte repülve a tömeg, a kosarak és a pultok fölött, remélve, hogy bírja a szíve, amíg meg nem talál.

      Carlo tudta, hogy kell velem bánni. Mert tudta, hova kell értem jönnie.

      A nap felkelőben volt. Fájt a fejem. Azt hiszem, féltem. Telt az idő, és senki nem mondott semmit. Te nem jöttél, és én nem tudtam, mit tegyek. Itt maradjak, tétlenül? Úgy nem szakad rám a helyzet?

      És ha úgy tennék, mintha mi sem történt volna? Kiléphetek az életemből, az életünkből? És ha azt mondják, súlyos? Akkor mit tegyek? Sírnom kellene? Az idők végezetéig sírnom?

      Kinyílt a váróterem ajtaja, és egy nővér lépett elém.

      – Jöjjön.

      Lassan felálltam. Mintha műanyagból lennék. Az ajtó felé indultam, a nővér nyitva tartotta, míg oda nem érek. Hagyta, hogy becsapódjék mögöttem. A fémes zörej megrázott. Valami magára vonta a figyelmem. A pulóvered! Egészen biztosan a tiéd! Közeledett hozzám, és

      Enjoying the preview?
      Page 1 of 1