A citromfa gyümölcse

A mű eredeti címe

Fruit of the Lemon

Copyright © 1999 Andrea Levy

Hungarian translation © Kiss Annamária

© General Press Könyvkiadó

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

KISS ANNAMÁRIA

Szerkesztette

KOLLÁTH NÓRA

A borítót

KISS GERGELY

tervezte

ISBN 978 963 643 580 6

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4—8.

Telefon: (06-1) 299-1030

www.generalpress.hu

generalpress@lira.hu

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA

Az e-könyv konvertálását a Content 2 Connect Kft. végezte.

2014

Mary Pat Leece emlékére

„Nem feledhetem"

A citromfa olyan takaros,

Édes a citromvirág,

De a szegény citrom gyümölcsét

Megenni nem tudnád.

Will Holt

A citromfa

Köszönetnyilvánítás

Kutatásaim során két könyv volt segítségemre: Clinton V. Black műve, a History of Jamaica (Jamaica története) és Lennox Honeychurch munkája, a Caribbean People (A Karib-tenger népei) (III. kötet).

Szeretnék köszönetet mondani Gill Lipsonnak, Michael és Max Munday-nek is, akik a nyugalmas környezetet biztosították számomra, Amy Levynek, hogy megértett engem, Albyn Hallnak, hogy meghallgatott és Bill Mayblinnek mindenért.

— Banánhajón jöttek át az anyádék! — csúfoltak a fiúk az általánosban. Kócos, rövidnadrágos, a hidegben pirosra fagyott, gödrös térdű fiúk. — Faith csoki, banánhajón jöttek át az anyjáék! — Kerülgettek a játszótéren, taszigálták egymást és húzogatták a kézi kötésű, szürke alapon zöld csíkos, V nyakú pulóverüket, én meg elsírtam magam vagy az egyik barátnőm odaszólt nekik, hogy: — Nem is igaz. Hagyjátok már békén. Ha nem fogjátok be, szólunk a tanító néninek.

Így aztán megrázott kissé, amikor anyu egyik nap azt mondta nekem: — Banánhajón jöttünk át Angliába, az apukád meg én. A jamaicai termelők banánhajójával. — A fehér kisfiúknak tehát igazuk volt. Eszembe jutott az énekórán tanult dal: „Hej! Banán van elég, leszedem a fáról."¹ A dal, amely miatt a fiúk egymást böködve mutogattak rám, és szájukra tapasztott kézzel kuncogtak, amikor a tanítónk nem nézett oda.

— És hol volt a helyetek azon a hajón? — kérdeztem az anyukámat.

Ő nevetett. — Rendes hajó volt az, kabinokkal, mindennel ellátva. Esténként bált rendeztek, és a vendégek felváltva ültek a kapitány asztalánál. Csak nem azt hitted, hogy a banánok között utaztunk?

Akkor nem mondtam meg neki, pedig igen, éppen ezt gondoltam. Azt, hogy az anyukám és az apukám egy hajó padlóján fekszik, és mondjuk takaróba csavarva próbál kényelmesen elhelyezkedni a sok szúrós hegyű, éretlen banán között.

Nem felejtettem el a történelemórán látott képet a rabszolgahajókról. Egy hajó rajzát mutatták nekünk, azon praktikus, helytakarékos sorokban elrendezve pici fekete emberek. Ártatlan ábrának tűnt akkor. Mint egy textilmintázat, bő szoknyának való anyaghoz. Rabszolgák a rabszolgahajón. Fogalmazásokat írtunk arról, hogyan fogták el az embereket és szállították őket Afrikából az Újvilágba rabszolgának. Ábrákat rajzoltunk a rabszolga-kereskedelem háromszögéről, mint ahogy ábrákat rajzoltunk az ausztráliai juhtenyésztésről is. Utáltam ezeket az órákat. Nem nevetett és nem mutogatott egyik kicsi fiú sem, de éreztem a jelenlétüket. — Az anyukád és az apukád rabszolgahajón jött át — mondták volna. — Az anyukád és az apukád rabszolga.

A szüleim sosem beszéltek arról, hogyan éltek azelőtt, hogy Carl bátyám és én megszülettünk. Nem ültettek le minket a kandalló elé, hogy hosszú történeteket meséljenek nekünk a jamaicai életről, a pálmafákról, a jamgyökérről és a folyóparti játékokról. A mi családunkban nem volt „szájhagyomány". Ha gyerekkoromban kérdeztük őket, azt válaszolták, hogy: — Az már régen volt —, vagy: — Minek akarod tudni? —. És ha anyu ezt-azt véletlenül megemlített (— Tudod, az apukád nagy házban lakott ám —), akkor mindjárt figyelmeztetett is, nehogy elfecsegjem a barátaimnak, nehogy elmondjam bárkinek.

Idővel, ahogy nőttem, anyu többször felemlegetett ezt-azt a múltból (— Egy buszmegállóban ismertem meg az apukádat —), én meg igyekeztem összeilleszteni ezeket a darabkákat, mint a hajtogatós játékban (behajtja az ember a papírt, aztán továbbadja), míg végre kirajzolódott egy egybefüggőnek látszó történet.

Anyukám és apukám egy forró délután ismerkedett össze, St. Mary községben, Jamaicában. Anyu akkor még Mildred volt, a három Campbell lány közül a legfiatalabb. A család egy farmon lakott St. Maryben. — Ne olyan farmot képzelj ám, mint az itteniek — magyarázta anyu —, csak egy kis darabka földünk volt, de azon mindenfélét termeltünk. — Narancsot, banánt, papaját, tüskés annónát és kókuszt. Egy akiszilvafa is volt, de annak a gyümölcsét megtartották maguknak. A többi gyümölcsöt egy picike boltban árulta a nagymamám. Ő magas volt. A nagyapám meg: — ...okos ember, dolgos, mint az apukád —. Volt több rokonom is, de róluk csak annyit mondott anyu: — Hát igen, most nem is jut mindegyik az eszembe.

Anyunak volt egy kecskéje, és ez a kecske megevett mindent. Anyut percekig rázta a nevetés, ha megemlítette valaki Columbine-t — így hívták a kecskét és sajnos nekem is ez a második keresztnevem. — De hiszen imádtam azt a kecskét, miért ne adtam volna neked a kecském nevét, Faith?

A nagyapám a farmon dolgozott és cipőket foltozott. — Ha kopácsolást hallok, mindig az apukám jut eszembe, ahogy foltozza a cipőket. — A nagymamám ruhákat varrt, a boltban árulta őket. — Szép ruhácskákat, csipkéset, fodros szoknyásat. Nem olyan semmilyeneket, amiket mostanában hordanak a gyerekek.

Anyu látta el a tyúkokat a tanyán, míg a nővérei állítólag csak lustálkodtak egész nap, és magukat nézték a tükörben.

Az iskolában egy skót nő volt a tanító. — Kedves asszony volt, és mindig vörösre égett a napon. Azt hittük, egy nap majd kipukkan, mint a dinnye. Vöröshangyának hívtuk. — Az iskolában anyu tanult Angliáról, az „anyaországról". Trafalgar Square, Piccadilly Circus, Buckingham-palota. Megtanulta az összes nagyváros — London, Manchester, Birmingham — nevét, és betéve kellett tudja azt is, hogy melyik városban mit gyártanak. Sheffieldben acélt, Newcastle-ban hajót, Nottinghamben csipkét. A tanítója megtanított neki mindent, amit tudni kellett a hóról, hogy az fehér és hideg, és ha egy fagyott tárgyat megnyalunk, akkor a nyelvünk hozzáragad és kijön a tűzoltóság — kis harangos, piros tűzoltóautóban —, hogy kiszabadítson minket.

Egy éjjel leégett anyu iskolája és mindenki odament a tüzet nézni. Anyu állt a hálóingében, az iskolatársaiba kapaszkodott, miközben a lángok elnyelték az épületet. — Soha ehhez foghatót még nem láttam. Nem maradt belőle semmi. A tűz akkor aludt ki, amikor már nem maradt, mi égjen. Azóta félek a tűztől. — Ezután egy szükségmegoldásként kijelölt iskolaépületbe járt, ahol minden osztály egy teremben ült, és anyu hallotta azt is, hogy mások mit tanulnak.

Ápolónő akart lenni. — Minden lány ápolónő akart lenni — mesélte. — Nem nagyon volt más, mint ápolónőnek lenni. Bár a nővérem tanárnak készült. Kingstonba ment kórházi gyakorlatra. Szigorúak voltak, rosszabb volt, mint az iskolában, meg akkor már felnőtt nők voltunk.

Ekkortájt kezdett arról ábrándozni, hogy Angliába költözik. El akart szabadulni onnan, ahol „mindenki beleütötte az orrát a dolgaimba, beleszólt, hogy mit csináljak". Látni akarta a helyeket, amelyekről tanult, a Trafalgar Square-t és a Bu­ckin­gham-­palotát. Az állami egészségügyi szolgálatnál akart dolgozni. De nem tudta kifizetni a hajóút árát Angliába, és akkoriban csak annak járt utazási támogatás a hajóútra, aki már férjnél volt.

Aztán egy forró napon (— Izzadtam, alig kaptam levegőt, annyira nagy volt a forróság. Ti gyerekek nem ismeritek azt a fajta hőséget —) a buszra várt barátnőjével, Violettel, amikor megismerte Wade-et.

Wade, az apukám, a Jackson család legidősebb fia volt. Volt egy öccse, akit Donaldnak hívtak, és a két testvér St. Andrew-­ban nőtt fel. — Nem sokra emlékszem a gyerekkoromból — mondta apu. — Játszottunk, miegyéb. Biztos játszottunk, tudod, hogy van ez. — Iskolába is biztos járt. — Igen, hát persze, hogy jártam iskolába, csak nem sokra emlékszem. Régen volt az már, Faith. — Iskola után könyvelést tanult. — Untam kissé... tudod, hogy van ez. — A szüleinek saját cége volt, rövidárut importáltak. Wade édesapja „jaj... nagyon szigorú ember volt. Az édesanyja „jaj... tudod, hogy van ez. Wade a Tate & Lyle számviteli osztályán kapott állást, de otthagyta, amikor az apjának kezdett dolgozni. De az apja „nagyon szigorú ember volt", és Wade nem érezte jól magát ott. Aztán egy nap, ahogy ment az úton St. Maryben, meglátta Mildredet, ahogy ott áll a buszmegállóban egy ismerős lány mellett.

A történet úgy folytatódik, hogy Wade odabólintott Violet­nek és aztán rámosolygott Mildredre. Ő először azt vette észre, hogy ez a fiatalember nem alacsonyabb nála. — Akit csak ismertem, mind mellmagasságig ért, nem úgy az apukád. — Wade legelőször azt vette észre, hogy „milyen magas" ez a lány. Sokáig beszélgettek a buszmegállóban (— ...erről-arról... semmiségekről... nem is emlékszem már rá —). Mindenesetre mielőtt elbúcsúztak, Wade újabb találkozót beszélt meg Mildreddel.

A lánynak imponált Wade. Donald, az öccse, a brit királyi légierőben szolgált és akkoriban Angliában élt. Az is tetszett neki, hogy „volt valami szikra benne, az apukádban, csillogott a szeme". Ami pedig Wade véleményét illeti: — Hiszen az édesanyád, hát persze, hogy szépnek tartottam, Faith.

Alig pár hónap udvarlás után úgy döntöttek, hogy összeházasodnak és Angliába költöznek. Félretettek a hajójegyre. Wade apja megígérte, hogy ad a fiának pénzt, és ő cserébe heteken át mindent megcsinált, de végül csak egypár fontot kapott. — Nagyon bántotta ez az apukádat. Igazán soha meg nem bocsátott a szüleinek. De tudod, nem akarták, hogy elmenjen. — Így aztán Mildred volt kénytelen kölcsönkérni a saját szüleitől, „pedig igazán nem dúskáltak a pénzben".

A menyasszony és a vőlegény is fehéret viselt az esküvőn. És, erre anyu és apu egyformán emlékezett, „egész nap esett".

Aztán Mr. és Mrs. Jackson hajóra ült, hogy a jamaicai termelők banánhajóján Angliába menjen. A banánt a hajó rakodóterében szállították. Mildred és Wade nézte, amikor felrakodták a gyümölcsöt a hajóra. — Az ellenőr levág egy darabot minden beérkező banánköteg tetejéből — mesélte anyu. — Aztán megszámolja, hány kötegvéget vágott le, és aszerint fizeti ki a gazdát. Elég érdekes.

A hajóút két hétig tartott. Minden este felmentek a bálterembe, ahol élő zenekar muzsikált a táncolóknak. Apu nem volt jó táncos. — Nem, mintha nem tudtam volna, hogyan kell, csak... tudod, hogy van ez. — Ezért anyu gyakran táncolt egy angollal, aki keringő és foxtrott közben magyarázta neki a brit szokásokat. — Sok mindent megtanított nekem az az ember. — Apu a fedélzeten dohányzott, mialatt az angol, Mr. Thomas, azt magyarázta, hogy illik öt percet késni vacsorameghívás esetén, hogy a férfiak leveszik a kalapjukat, amikor belépnek az épületbe, és hogy a tejet mindig utoljára öntjük a teáscsészébe.

Guy Fawkes éjszakáján² a hajó végre kikötött a Karibi rakparton. Mialatt a hajó beúszott a kikötőhelyére, Mildred és Wade a tűzijáték süvítését és pattogását hallgatta, és az eget bevilágító fények játékát csodálta. — Először nem tudtuk, hogy mire ez a nagy ünneplés — mesélte anyu. — Jamaicában csak karácsonykor van tűzijáték. Az apukád azt gondolta, hogy talán bennünket köszöntenek, amiért olyan messziről eljöttünk ide ­Ang­liába, ahol szükség van ránk. De én nem hittem, hogy igaza lenne. Nem is volt.

Mr. Thomas javaslatára (— Igazi úriember volt. —) taxival mentek Ladbroke Grove-ba, ahol apu öccse, Donald várt rájuk. — Máig emlékszem arra a taxiútra. Olyan szürkének láttam Angliát, és amíg ment velünk az autó, nekem végig folyt az orrom és a leheletem meglátszott a hidegben. — Donald megígérte az ifjú házasoknak, hogy nála lakhatnak majd, amíg nem találnak maguknak munkát. Egyetlen szobája volt egy hosszú, sötét házban. A többi szobában szőke hajú fehér nők laktak, „éjszakai pillangók", ahogy anyu nevezte őket.

— Soha nem hittem volna, hogy ilyen körülmények között élhetnek angolok — mondta nekem anyu. — Egy szobánk volt, és a konyhát meg a folyosó végi vécét közösen használtuk ezekkel a nőkkel. Rendesek voltak egyébként, de miután én Jamaicában nem sok szőkét láttam, a mái napig mindig arra gondolok, hogy a szőke hajú nők azok... tudod, mire gondolok. — Apu első benyomása Angliáról: — Jaj... nagyon hideg volt.

Wade felakasztott egy függönyt a szobában, Donald az egyik oldalán, ő Mildreddel pedig a másikon lakott. — Hát szerinted hittem én valaha, hogy így lakom majd Angliában? — Mildrednek nem tetszett, hogy két férfival él egy szobában. — Azt várták tőlem, hogy kiszolgáljam őket. — Donald, aki agglegény volt, rávette Wade-et, hogy szinte minden este menjen vele szórakozni a West Endre, a Trafalgar térre és a Piccadillyre.

— Nem volt az minden este, Mildred.

— Minden este volt, Wade, engem meg ott hagytatok a büdös szobában, és elvártátok, hogy takarítsak utánatok.

Wade az öccsén keresztül talált munkát, építkezéseken. Eleinte „csak cipeltem ezt-azt — tudod, hogy van ez". De nemsokára már festett és tapétázott is. Mildred egy kórházban talált állást, bár nem ápolónő lett, csak segédápoló. — Cseléd otthon, cseléd a munkahelyemen. Nagy csalódás volt.

Fél évig éltek így. — Haza akartam menni — mesélte anyu. — Soha nem hittem volna, hogy Anglia ilyen. De nem volt rá pénzünk.

Aztán Donald elköltözött. Visszament Jamaicába, ahol az apja jobb állást ígért neki és több pénzt. A függönyt leszedték, és: — Az öccse nélkül már rendesen viselkedett az apukád. Az öccse zavarta meg az eszét. — Mildred ápolónőnek tanult. — Ó, szerettem nagyon. — Közben Wade tovább tanulta a festést és mázolást, heti egyszer esti iskolába járt, hogy meglegyen a képesítése: — Diploma is járt hozzá, meg minden, Faith.

Mildred ekkor esett teherbe, és amikor megszületett Carl bátyám (— Ó, édes kis baba volt, gödröcskékkel az arcán. Mindenki mondta, hogy milyen helyes kisfiú, állandóan gőgicsélt, és ha mosolygott, mindenki azt mondta, hogy nagy szívtipró lesz, ha felnő. Az én pici, pici Carl babám. —), a szoba viszont túlságosan szűk lett. Wade későig dolgozott (— El kellett látnom a családot, Faith —), reggel hattól este kilenc utánig. És Mildred egyedül maradt a szobában Carllal, akit folyton figyelni kellett a petróleumkályha, a lépcső és a sok szőke nő miatt. Aztán egy nap Mildred rájött, hogy terhes velem (— Jaj, micsoda hányingerem volt —), és kiderült, hogy ki kell költözniük, mert a főbérlő el akarja adni a házat.

A tanács átmeneti szálláson helyezte el Mildredet és Carlt más otthontalan családokkal együtt, Wade pedig egy férfiszálláson aludt kilenc másikkal, minden nap magával vitte az összes holmiját. Aztán megszülettem. — Majdnem belehaltam a szülésbe, nagy baba voltál. — Úgy éltek fél évig, hogy Wade csak hétvégente látta Mildredet és a gyerekeit. — Legjobb lenne elfelejteni azt az időt, Faith. Legjobb lenne elfelejteni.

Aztán a tanács talált egy lakást mindannyiunknak, Stoke Newingtonban. — Elegáns neve volt a helynek, Stoke Newing­ton — mesélte anyu. — Aztán döbbenten láttam, milyen. Soha nem hittem volna, hogy úgy laknak angolok. — Egy kis lakótelepen volt a picike lakás, minden fala sötétbarna. De amint beköltöztünk, apu mindjárt nekiállt átfesteni. Lehúzta a barnára festett tapétát, és rózsaszínre meg kékre festette a falakat, aztán kézzel színezett fényképeket akasztott a falra, rólam és Carlról. — Le nem ült volna a te apukád és hamarosan szép lett az a lakás.

Tíz évig laktunk ott. Amikor Carl és én hazajöttünk az iskolából — Tudod, úgy volt, együtt jöttetek haza, érted, na —, szólnunk kellett a szomszédnak, hogy itthon vagyunk, aztán bementünk a lakásba és tévét néztünk, amíg haza nem jött valamelyik szülőnk. — Kulcsos gyerekek! Csa!³ Törődjön mindenki a maga dolgával. Ti nem voltatok kulcsos gyerekek. — Aztán anyu körzeti ápolónő lett és új sötétkék munkaruhát kapott, és megtanult vezetni. — Elsőre átmentem a vizsgán. Az apukád csak másodikra. — Apu önállósította magát, sorra kapta a megrendeléseket, tudták róla, hogy lelkiismeretesen dolgozik. Nemsokára megvette a kisteherautóját és oldalt kékkel ráfestette: „Wade — festés-mázolás kiváló minőségben".

Aztán anyu és apu megvette a Crouch End-i házat a postatakarékban gyűjtögetett pénzből. — Többet nem kellett ingyen­kenyér. A magunk lábára álltunk. — És amikor Mildred és Wade először csukta be maga után a házuk ajtaját, mindketten lehajtották a fejüket, és behunyt szemmel elmondtak egy imát. — Végre hazaértünk — mondták.

I. rész

Anglia

Első fejezet

A szüleim üres dobozokat gyűjtöttek. Évek óta. Leginkább barna kartondobozokat. Olyanokat, amelyekben azelőtt karib-­tengeri banánok voltak, mosóporos dobozokat, vécépapíros dobozokat, kekszes dobozokat, felirat nélkülieket, vastagon, duplán bélelteket, oldalt kivágott fogantyúsakat, élelmiszerbolti dobozokat, zöld­ségestől kapott dobozokat, papírboltból hozottakat.

Anyukám volt a szenvedélyesebb gyűjtő. A szupermarketből hazajövet, barna műanyag gurulós bevásárlótáskája tetején két, néha három üres dobozt egyensúlyozott. Apukámmal aztán megbeszélték minden egyes hazahozott doboz előnyeit és hátrányait. — Szóval, Wade, az tűnt fel ezen, hogy erős az alja, átlapolásos. — Vagy: — De, Mildred, mit kezdünk egy két méter hosszú és alig húsz centi széles dobozzal? — Az apukám mérnöki precizitással keresett helyett minden új doboznak a pincében, ahol tárolta őket: a dobozokban őrzött dobozok alá fekete nejlont terített, hogy ne nedvesedjenek át.

Akkor kezdődött ez az egész, amikor az előző, tanácsi lakásunkból kiköltöztünk a Crouch End-i házba. „Komoly pénzeket kellett fizetni a szüleimnek a költöztetőktől bérelt dobozokért, amibe a „mindenféle apróságainkat, mütyürjeinket pakolták.

— Rablóbanda — mondta anyukám, ahogy apukámmal együtt nézte, hogyan viszik el a piszkos farmernadrágos, izmos költöztetők a kiürített dobozokat.

Nem sokkal ezután érkezett az első doboz. Egy új televíziókészülék volt benne. A bátyámmal csodás, eleven színekben nézhettük a Ki vagy, Doki című sorozatot, a szüleim odavoltak, hogy micsoda tévénk van. A következő, hosszú dobozban porszívó lapult. — Soha nem lehet tudni, hogy mikor jön majd jól egy doboz — mondták gyakran a szüleim. — Soha nem lehet tudni.

Azon a napon, amikor elköltöztem otthonról, apu becipelt a szobámba néhányat a legjobb dobozaiból („dupla erős, még fedele is van"). — Van táskám — mondtam neki, a bőröndömre és a nagy kupac elhasznált, gyűrött nejlonszatyorra mutatva. Úgy nézett rám, mintha ki akarna tagadni.

— Szatyor — mondta megvetően —, egy szatyorban összekeveredik minden, Faith. A szatyor elszakad. Nem elég erős. Doboz kell ide. — Azzal megkopogtatta a legerősebbnek az alját. — Ez jó erős — tette hozzá, aztán felkapott egy nejlonszatyrot az ágyról, kiteregette, és az öklével átszakította az alját. Aztán ciccegett, és a fogát szívta. Bizonyította az igazát, és már nem kellett tovább magyaráznia. Elvettem tőle két dobozt, és apu elégedetten távozott.

Azt hittem, nem lesz mit beléjük pakolnom. A gyerekkoromat készültem magam mögött hagyni akkor. A diákéveimet. Otthon laktam végig, amíg az iparművészeti főiskolára jártam. Az ösztöndíjbizottság hónapokig törte a fejét, de végül úgy döntött, hogy a szüleim lakása nincs elég messze ahhoz, hogy az eltartotti státusból átminősítsenek függetlennek. Négy éven át egyensúlyozgattam az éjszakába nyúló bulik, a diáktüntetések és a felgerjedt udvarlók meg a negyvenes évek karib-tengeri erkölcse között. — Faith, tizenegyre gyere haza. — Faith, hazajöhet veled egy rendes lány, de csak ha tiszta. — Faith, ne járkálj el mindenféle fiúkkal, lesz arra időd később, ha idősebb leszel.

Csak a takarómat akartam magammal vinni, a vekkeremet — a tetején két csengő volt és a hátán felhúzócsavar, amely mindig olyan gyorsan pörgött, hogy felsebezte az ujjam, amikor megpróbáltam leállítani —, üres fémdobozokat, amelyek szépek voltak és ajándékba kaptam, ezért árulás lett volna kidobni őket, különféle üvegekben hajolajat, „afrikai göndör hajra", amelyeket soha nem használtam, de azt hittem, majd fogom, egy lemezjátszót és egy kupac poros, szamárfüles lemezt, A muzsika hangjától az Oliveren át a Tamla- és Motown-slágerek többlemezes gyűjteményéig.

A dobozok hamar megteltek, kénytelen voltam kérni az apukámtól még párat. Rám nézett és ciccegett, aztán panaszolni kezdte, hogy elviszem az összes jó dobozát.

— De hiszen te ajánlottad fel! — kiabáltam. — Különben is, minek neked ennyi? — Ekkor valami nagyon furcsát tett az apukám. Elpirult. Aztán szó nélkül adott három dobozt. De amikor már mentem kifelé a pincéből, utánam szólt: — Többet ne is kérjél.

Eladásra szánt, ideiglenesen üresen álló lakásba költöztem három ismerősömmel: két fiúval és egy lánnyal. Azt hittem, anyukám megnyugszik majd, amikor azt mondom neki, hogy egy korombéli fiatal nő az új lakótársam. De anyu ezt mondta: — Egy nő. Légy óvatos a lakótársnőkkel. — Oldalra billentettem a fejem, és nekiálltam magyarázni, hogy: — Anyukám, manapság a nők máshogy vannak egymással. Manapság — fejtegettem — a nők támogatják egymást, mint a testvérek. — Mire anyukám közbevágott, hogy ő olyan rémes nőkkel, mint a testvérei, azóta sem lakott együtt, és ha a nők manapság testvérként viselkednek, akkor az Isten óvja a világot. Azzal felnézett a falon függő Jézus-portréra, és bűnbánóan mondta: — Bocsáss meg, Uram. — Aztán elmesélte nekem, hogyan talált maroknyi hajcsomókat a nővéreivel közös szobában Jamaicában — egymás fejéből tépték ki a lányok a számtalan testvéri civakodás során. És hogy a nagyobbik nővére, Coral, egyszer akkorát húzott be neki, hogy a torkán akadt a cukorka, amit szopogatott. Az édesanyja, így mesélte, akkor felkapta a lábánál, fejjel lefelé fordította, és addig ütögette a hátát, amíg a cukorka ki nem esett.

— Vigyázz, ha nőkkel laksz, és adj hálát az Istennek, hogy csak a bátyád van — mondta végül.

— Szóval egy tyúkkal költözöl össze? — kérdezte Carl bátyám, miközben segített kicipelni a dobozaimat a kisteherautóhoz.

— Nem tyúkkal, nővel — feleltem éllel.

— Mi van, miért ne hívhatnám tyúknak?

— A tyúk szárnyas háziállat. Csőre van és tolla. Egy nőnek nincs.

— Szóval neked meg a feminista barátnőidnek már nem mondhatjuk azt, hogy tyúk? Hát ti minek hívjátok a pasikat? — kérdezte a bátyám, és egyre szélesebben vigyorgott.

Nem feleltem. Legalábbis nem azonnal. Amikor kicsik voltunk, Carl egy nap azzal jött haza, hogy ezután a második keresztnevén szólítsuk, Trevornak. Ugyanis csúfolták az iskolában. Szokatlan név volt a Carl abban az észak-londoni iskolában. Egyetlen más Carlt sem ismertek a gyerekek, és a többi fiú követte a bátyámat az utcán, és Carolnak meg minden másnak csúfolták. Így lett Carlból Trevor, aki attól a naptól kezdve nem volt hajlandó más névre hallgatni. Anyu, apu és én csak hónapok elteltével szoktuk meg. Hónapokig kiabáltuk neki, hogy: — Carl, kész a vacsora —, mire ő visszakiabált, hogy: — Nem ­tudom, kit kerestek, az én nevem Trevor. — De végül megszoktuk mind.

Aztán Trevor elvégezte az iskolát és egy textilcégnél lett teherautósofőr. Két hét múltán úgy döntött, hogy a Trevor már nem illik az új énjéhez. Azt akarta, hogy hívjuk megint Carlnak. Rájött, hogy a Carlban van valami Shaft nyomozós, „ne szórakozz velem, kemény fekete csávó vagyok" jelleg. Ugyanazt csinálta most is, mint először: — Trevor? Ki az a Trevor? Nem ismerem. — Amíg ismét Carlnak nem neveztük.

Ezért aztán nem kellett semmit se mondjak a tyúkokról. Mosolyogva azt feleltem, hogy a pasikat Trevornak nevezzük, és a bátyám máris elhallgatott.

Az apukám az ajtó mellett állt, onnan nézte, hogyan cipelem ki minden holmimat a házból. Sövénynyíróval a kezében úgy tett, mintha nyesegetné a tökéletesre nyírt fagyalt, mint ahogy a fodrász csippent le itt-ott a kész frizurából. Aztán kijött az anyukám, rózsaszín gumikesztyű volt rajta és porrongy meg egy tisztítószeres flakon a kezében, befújta a szerrel a bejárati ajtót és szélsebesen törölgetni kezdte. Kellett valami tennivaló mindkettőnek, hogy ne csak álljanak ott és nézzék, hogy elköltözöm.

Nem így képzelték egyetlen lányuk távozását. Azt szerették volna, ha a fejem búbjától a kislábujjamig fehér csipkeruha van rajtam, kézzel felvarrott gyöngyökkel és flitterekkel. A fehér csipkeszegélyes citromsárga szatént viselő koszorúslányok között állnék — az egyik velem egyidős, a másik kettő kislány. A szoknyánk dagad a napsütésben, és én hátat fordítok a tapsoló, nevető násznépnek, hogy a csokromat közéjük dobjam. Újdonsült férjem — aki keresztény és a családja Jamaicából vagy valamelyik „kis szigetről" származik — néz minket a sötét öltönyében, borvörös övkendőjében és fodros ingében. Aztán mi ketten végigvonulunk a festőecseteiket kardként a magasba tartó férfiak sorfala között.

— Válassz szobafestő férjet, mint az apukád, akkor soha nem fáj majd a fejed a falak miatt — tanácsolta mindig anyu. Minden évben több zacskónyi szárított gyümölcsöt áztatott rumba, hogy legyen miből esküvői tortát sütni, ne érhesse meglepetés. És aztán minden évben vádlólag nézett rám, amikor az üvegből kiborította az alkoholban ázott mazsolát és bogyókat a karácsonyi tortához.

— Jaj, Faith, mihez kezdünk veled? Te csak mész az orrod után — mondogatta mindkét szülőm akkor már jó ideje. — Az orrod után.

Második fejezet

Egyedül voltam otthon, amikor apukám meglepetésszerűen beállított. A nappali kanapéján hevertem, élveztem a maradék pár nap szabadságomat, mielőtt belépek az új munkahelyemre. Elsőre nem lepett meg, hogy egyszer csak ott állt a nappali ajtajában: — Szia, apu! — mondtam. Csak aztán jöttem rá, hogy szokatlan, nagyon is szokatlan, hogy az apám itt legyen, ebben a házban, ennek a szobának az ajtajában.

— Hogy tudtál bejönni? — kérdeztem a kanapéról felkászálódva.

Mutatta előretartott kezében a kulcsot, és elmosolyodott. — A zárban találtam. — Körbenézett. — Vigyáznotok kéne, akárki bejöhet. Kész szerencse, hogy éppen én jártam erre. — Idegesen kacarászott. — Lehetett volna betörő vagy bárki más. Szerencséd, hogy én jártam erre, nem egy őrült. Haha. — A szája nevetett, de a szeme számonkérően szigorú maradt. — Ne hagyd a zárban a kulcsot, Faith.

Elvettem tőle a kulcsot, köszönetfélét motyogtam, és ígértem, hogy megjavulok, de közben gyorsan körbelestem a szobában, hogy van-e elöl olyasmi, ami megbotránkoztathatná. A dohányzóasztalon a hamutálca dugig tele volt marihuánás cigarettacsikkekkel — az előző este sodortuk és szívtuk el egymás után, hogy feldobódjunk Mick házi termesztésű marihuánájától, de csak annyit értünk el, hogy kaparó torokkal és fájó fejjel feküdtünk le. De apukám észre sem vette — a sötétzöld falakat bámulta.

— Neked tetszik ez a szín? — kérdezte fanyalogva.

— Már ilyen volt, amikor beköltöztünk — feleltem.

Ő bólintott, aztán a nappalit két részre választó dupla ajtót kezdte vizsgálni. Végighúzta az ujját a málló rózsaszín festéken. Összevonta a szemöldökét. — Lefessem nektek? Áthívok párat a fiúk közül és...

— Nem, köszönöm, apu — vágtam a szavába —, majd megcsináljuk mi.

— Ahogy akarod — mondta ő a repedt plafont nézve. A keze fejével megütögette az egyik falat és meglepetten mondta: — Nahát, szilárd ez.

— Miért jöttél? — kérdeztem.

— Meg akartalak lepni. Errefelé sétálgattam. Korán végeztünk ma, így aztán gondoltam, elmegyek,