Becsapódás

Douglas Preston

BECSAPÓDÁS

Douglas Preston

BECSAPÓDÁS

A mű eredeti címe

Impact

Copyright © 2009 by Splendide Mendax, Inc.

Published by arrangement with Tom Doherty Associates, LLC.

All rights reserved.

Hungarian translation © Seregi Márton

© General Press Könyvkiadó, 2016

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

SEREGI MÁRTON

A khmer és thai szavak átírását

MÁRTONFI ATTILA

ellenőrizte

A borítót

KENYÓ ILDIKÓ

tervezte

ISBN 978 963 643 884 5

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: (06 1) 299 1030

www.generalpress.hu

generalpress@lira.hu

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő SZABÓ PIROSKA

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

Tony és Petra O’Briennek, Kierának,

Liamnek és Brennának

Köszönetnyilvánítás

A szerző mélységes hálával tartozik Lincoln Childnak, Eric Simonoffnak, Bob Gleasonnak, Tom Dohertynek, Matthew Snydernek, Bobby Rotenbergnek, Claudia Rülkének, Jon Couchnak, Selene Prestonnak és Isaac Prestonnak értékes segítségükért.

ELSŐ RÉSZ

1. fejezet

Április

Az volt a terv, hogy beoson az oldalsó ajtón, és felviszi a lépcsőn a dobozt, anélkül hogy zajt csapna. A ház kétszáz éves volt, így nemigen lehetett egyetlen lépést sem megtenni benne nyikorgás és zörgés nélkül. Abbey Straw körültekintően bezárta maga mögött az ajtót, és lábujjhegyen elindult a lépcső irányába a szőnyeggel borított folyosón. Hallotta, hogy az apja motoszkál a konyhában, a rádióban halkan szólt a Red Sox-meccs.

Karját a doboz köré fonva a lábát az első lépcsőfokra helyezte, majd óvatosan teljes testsúlyával ránehezedett, aztán jöhetett a következő, és az azt követő lépcső. A negyediket kihagyta – annak olyan hangja volt, mint egy sikítószellemnek –, rálépett az ötödikre, a hatodikra, a hetedikre... és mikor már azt hitte, sikerült belopakodnia a saját otthonába, a soron következő lépcsőfok akkorát reccsent, mint egy pisztolylövés, ráadásul az éles hangot  egy  hosszú, elhaló nyögés követte.

A francba!

– Mi van a dobozban, Abbey?

Apja a konyhaajtóban állt, narancssárga gumicsizmában, dízelolajtól és rákcsalitól mocskos, kockás ingben. Összeráncolta a szem­öldökét széltől cserzett arcán.

– Egy teleszkóp.

– Egy teleszkóp? Mennyibe került?

– A saját pénzemen vettem.

– Nagyszerű – mondta a férfi érdes hangon. – Ha nem akarsz visszamenni az egyetemre, és pincérnő akarsz maradni egész életedben, akkor verd csak el a fizetésedet távcsövekre.

– És mi van, ha csillagász akarok lenni?

– Van róla fogalmad, mennyibe került a taníttatásod?

A lány sarkon fordult, és elindult felfelé a lépcsőn.

– Csak úgy ötször szoktad felemlegetni egy nap.

– Mikor szeded már össze magad végre?

A lány becsapta az ajtót maga mögött, és egy kis ideig zihálva állt aprócska hálószobájában. Egyik kezével félresöpörte az ágytakarón tanyázó plüssállatokat, letette a teleszkópot, majd letelepedett mellé.

Miért kellett épp fehér embereknek adoptálniuk őt, akik ráadásul Maine-ben éltek, az Egyesült Államok lehető legfehérebb államában, egy olyan városban, ahol mindenki fehér? Nem volt egy fekete befektetési vállalkozó valahol, aki gyereket akart volna magának? „És te honnan való vagy?" – kérdezték az emberek, mintha épp most érkezett volna Harlemből vagy Kenyából.

Megfordult az ágyon, miközben le sem vette a szemét a dobozról. Kicsúsztatta telefonját a tokjából, és tárcsázott.

– Jackie? – suttogta. – Találkozzunk a mólónál kilenckor. Van egy meglepim.

Negyedóra múlva Abbey kinyitotta a szobája ajtaját, és a teleszkópot szorongatva hallgatózott. Apja a konyhában tett-vett, az edényeket mosogatta, amelyeket neki kellett volna elmosogatnia még reggel. A meccs még mindig ment, az apja felhangosította a készüléket. Dave Goucher rikácsolása harsogott az ócska rádióból. Apja fel-felhangzó káromkodásaiból arra következtetett, hogy a Sox a Yankees ellen játszhat. Ez jó hír, ilyenkor nem figyel másra. Abbey leosont a lépcsőn, óvatosan lépdelve, hogy elejét vegye az öreg fenyőlépcsők további nyikorgásának, elsuhant a konyhaajtó előtt, és egy pillanattal később már az utcán találta magát.

Az állványt a vállán egyensúlyozva elrobogott az Anchor Inn mellett a móló irányába. A kikötő nyugodt volt, akár egy pocsolya, a fekete víztömeg egészen a Louds Island elmosódott körvonaláig húzódott, a dagályban fehér hajók ringtak, mint megannyi kísértet. A csatornát jelölő bója a kikötő keskeny szájánál folyamatosan adta a fényjelzéseit, az éjszakai égbolt foszforeszkálva örvénylett a lány felett.

Abbey átvágott a parkolón, elhaladt a rákászszövetkezet mellett, majd fellépett a mólóra. A dokk végén egymás hegyére-hátára hányt régi homárcsapdák felől a heringcsali és a tengeri hínár erőteljes szaga szállt felé a párás légben. Az étterem még nem nyitott ki a nyári szezonra, az asztalok felfordítva sorakoztak egymás mellett egy fémkerethez láncolva. Hátrafordulva láthatta a dombon elterülő város fényeit, valamint a metodista templom Tejút felé törő tornyát.

– Szia! – Jackie kilépett az árnyékból, dzsointjának vörös fénye imbolygott a sötétben. – Az mi?

– Egy teleszkóp. – Abbey elkérte a füves cigit, és hatalmasat szívott belőle. Az felsercegett, és Abbey visszaadta a barátnőjének, miután kifújta a füstöt.

– Egy teleszkóp? – kérdezett vissza Jackie. – Minek?

– Mi mást lehetne még itt csinálni, mint a csillagokat bámulni?

– Mennyibe került? – morogta Jackie.

– Hétszáz dollár volt. Az eBayen vettem, ez egy százötven milliméteres Cassegrain, automata követővel, kamerával meg mindennel, a Celestron gyártotta.

Mély füttyentés hallatszott.

– Nem akármilyen borravalókat kaphatsz a Landingben.

– Imádnak ott. Szerintem öltáncért se adnának többet.

Jackie felröhögött, és a füsttel küzdve, köhögve visszaadta a füvet Abbey-nek, aki egy újabb hatalmas slukkot szívott belőle.

– Randyt kiengedték a börtönből – mondta Jackie kissé halkabban.

– Felőlem akár egy bóján ülve pöröghet ítéletnapig.

Jackie halkan kuncogott.

– Micsoda este – jegyezte meg Abbey, ahogy a végtelen, csillagos égboltra tekintett. – Készítsünk pár képet!

– A sötétben?

Abbey Jackie-re pillantott, remélve, hogy a barátnője csak viccelt, de a lány egészen komolynak tűnt. Abbey-t egy pillanatra elöntötte az együttérzés szeretetre méltó, butácska barátnője iránt.

– Ha hiszed, ha nem – kezdte Abbey –, a teleszkóp sötétben jobban működik.

– Igaz. Hülyeség volt – felelte Jackie a fejére ütve. – Halló?!

A móló végéhez mentek, ahol Abbey gondosan kitámasztotta az állványt a pallókon, hogy a szerkezet stabilan álljon. Az Orion alacsonyan járt az égen, ezért a távcsövet annak irányába fordította. A teleszkóphoz tartozó számítógépes csillagkereső segítségével egy előzetesen betáplált koordinátát ütött be. Csigakerekek mozgásának zajától kísérve a teleszkóp irányba állt, egy, az Orion kardjának alján elhelyezkedő pontra fókuszálva.

– Mit nézünk meg?

– Az Androméda-galaxist.

Abbey belenézett a lencsébe, és a galaxis hirtelen megjelent előtte. Ötszázmilliárd csillag fénylő örvénye tárult elé. A torka összeszorult a gondolatra, hogy mennyire hatalmas ez a galaxis, és hogy ő milyen parányi hozzá képest.

– Hadd lássam! – mondta Jackie, hátradobva hosszú, kócos ­haját.

Abbey hátralépett, és némán átengedte neki a lencsét. Jackie belenézett a távcsőbe.

– Milyen messze van?

– Kettő és egynegyed millió fényév.

Jackie egy darabig csendben bámult, majd felegyenesedett.

– Gondolod, hogy lehet ott élet?

– Persze.

Abbey állított a teleszkópon. Nagylátószögre váltott, ezzel megnövelte a betekintett terület nagyságát, így az egész Orion kardját látni lehetett. Az Androméda egy aprócska gombolyaggá zsugorodott. Megnyomta a távkioldó gombját, és hallotta, ahogy a zár kinyílik. Egy húsz percen át tartó exponálást tervezett.

Lágy szellő érkezett az óceán felől, a közelben álló halászhajó kötélzete felnyögött, majd az összes hajó egyetlen hatalmas hullámként ringani kezdett. Bár teljes nyugalom uralkodott a vidéken, az egész olyan érzést keltett, mintha a vihar előszele lenne. Egy láthatatlan búvármadár hangja szólalt meg valahol a vízen, egy másik válaszolt rá még távolabbról.

– Itt az ideje a következő ciginek – jelentette ki Jackie, majd megsodort egy füves cigit, megnyalta, és a szájába tette. Öngyújtójának fénye megvilágította sápadt, szeplős arcát, zöld, ír szemét és fekete haját.

Abbey előbb vette észre a hirtelen megjelenő fényt, mint magát a dolgot. Mögöttük tűnt fel, a templom felett, azonnal nappali világosságba borította a kikötőt, miközben teljes csendben végigszáguldott az égen, mint egy fantom. Egy pillanatra rá egy elképesztő hangrobbanás rázta meg a mólót, amelyet mennydörgő zaj követett, ahogy a jelenség áthasított felettük az égen, mielőtt végleg eltűnt volna a Louds Island mögött.

Egy utolsó villanást láttak még, majd egy ágyúdörgésszerű robaj visszhangzott és halt el az óceán felett.

Mögöttük, a városban hisztérikus ugatásba kezdtek a kutyák.

– Mi a franc...? – kérdezte Jackie.

Abbey látta, ahogy a város lakosai előjönnek házaikból, és összegyűlnek az utcákon.

– Dobd el a cigit – sziszegte.

A dombra vezető út kezdett megtelni izgatottan és riadtan fecsegő emberekkel. A tömeg megindult a móló irányába, elemlámpákkal világítottak, időnként az ég felé mutogattak. Ez volt a legnagyobb esemény Round Pointban, amióta egy eltévedt ágyúgolyó átszakította a protestáns templom tetejét az 1812-es háborúban.

Abbey-nek hirtelen eszébe jutott a teleszkóp. Nyitva a zár, a kép még mindig készül. Remegő kézzel megkereste, majd megnyomta a kioldógombot. Egy pillanatra rá a kép megjelent a teleszkóp aprócska LCD kijelzőjén.

– Szentséges ég!

A jelenség ott volt a kép kellős közepén, mint egy óriási, fehér sebhely a szétszórt csillagok közt.

– Tönkretette a képedet – mondta Jackie a válla fölé hajolva.

– Szórakozol? Ez maga a kép!

2. fejezet

A következő reggel Abbey beviharzott a Cupboard Café ajtaján egy rakás újsággal a hóna alatt. A barátságos rönképület ablakait kockás függönyök díszítették, a helyiségben márványasztalok álltak. Az étkezde szinte üres volt, de Jackie már ott ült a szokásos sarokban a kávéját szürcsölve.

Abbey lecsapta elé a The New York Times aznapi kiadását az asztalra, és a vezércikkre mutatott.

Meteor világította be Maine partjait

A Maine állambeli Portland felett este 9 óra 44 perckor egy nagy méretű meteor szelte át az eget, amely az utóbbi évtizedek legcsodálatosabb észlelt meteorjelensége volt New Englandben. Szemtanúk a távoli Bostonból és Nova Scotiából ugyancsak beszámoltak róla, hogy látták a látványos tűzgolyót. Maine partjainál hangrobbanást tapasztaltak.

Az oronói székhelyű Maine-i Állami Egyetem meteorkövető rendszere jelezte, hogy a meteor fényessége többszöröse volt a teliholdénak, a tömege pedig a légkörbe való belépéskor elérhette az ötven tonnát is. A szemtanúk által említett egyetlen csóvából arra lehet következtetni, hogy a meteorit vas-nikkel típusú volt, mivel ez a fajta kevésbé hajlamos darabokra hullani repülés közben, ellentétben a szokásos kő-vas vagy kondrit meteoritokkal. Sebessége a kutatók szerint elérte a másodpercenkénti negyvennyolc kilométert, amely nagyjából százhatvanezer kilométer óránként, ami több mint harmincszorosa egy puskagolyó sebességének.

Dr. Stephen Chickering, a Bostoni Egyetem bolygógeológus-­professzora lapunknak nyilatkozva elmondta: „Ez nem egy tipikus tűzgolyó. Ez a legvilágosabb és legnagyobb meteor, amelyet az utóbbi évtizedekben látni lehetett a keleti parton. A röppályája alapján megállapítható, hogy a tengerbe csapódott."

A professzor tájékoztatása szerint a légkörben megtett útja során a meteorit tömegének nagy része elégett. Az óceánba csapódó objektum tömege elmondása szerint nem lehetett több ötven kilogrammnál.

Abbey abbahagyta az olvasást, és Jackie-re vigyorgott.

– Érted? Az óceánba zuhant. Minden újság ezt írja. – Hátradőlt, a karját összekulcsolta, és élvezte Jackie értetlenkedő arckifeje­zését.

– Oké – mondta Jackie. – Látom, hogy valamit forgatsz a fe­jedben.

Abbey lehalkította hangját. – Gazdagok leszünk.

– Ezt már hallottam. – Jackie színpadiasan felvonta a szemöldökét.

– De most nem tréfálok.

Abbey körülnézett. A zsebéből egy darab papírt vett elő, és széthajtogatta az asztalon.

– Ez mi?

– Ezek adatok a GoMOOS{1} 44032-es számú meteorológiai bójáról, a 4.40 és 5.40 közötti időintervallumból, greeniwchi középidő szerinti. Ez a bója túl van a Webber-zátonyon.

Jackie összeráncolta szeplős homlokát, úgy bámult a papírra.

– Tudom – mondta.

– Nézd meg a hullámok magasságát. Teljes csend. Semmi változás.

– És?

– Egy ötvenkilós meteorit csapódik az óceánba, százhatvanezer kilométer/órás sebességgel, és semmi hullám?

Jackie vállat vont.

– Ha nem az óceánba esett, akkor hol van?

Abbey előrehajolt, összekulcsolta a kezét, és suttogóra fogta.

– Egy szigeten.

– És?

– És kölcsönvesszük apám hajóját, átkutatjuk a szigeteket, és megszerezzük a meteoritot.

– Kölcsönvesszük? Úgy érted, ellopjuk. Apád sosem engedné, hogy elvigyük a hajóját.

– Kölcsönvesszük, ellopjuk, eltulajdonítjuk, tök mindegy.

Jackie arca elsötétült.

– Kérlek, ne menjünk bele megint egy ilyen őrültségbe. Nem emlékszel, mi történt, amikor Dixie Bull kincsét kerestük? Amikor elkaptak minket az indián temetőben, ásás közben?

– Akkor még gyerekek voltunk.

– Több tucat sziget van a Moscongus-öbölben, több tízezer hektárnyi területet kellene átvizsgálni. Sose tudnád mindet átkutatni.

– Nem is kell, ugyanis itt van nálam ez.

Abbey elővette a meteorról készített fotót, és letette a Moscongus-öböl térképére. – A fotó alapján extrapolálni lehet a pályáját a horizontig, onnan tudsz húzni egy másik egyenest a fotó készítésének helyéig. A meteoritnak valahol a második egyenes mentén kellett földet érnie.

– Jól van, elhiszem neked.

Abbey a barátnője felé tolta a térképet.

– Ez az az egyenes. – Ujjával a ceruzával meghúzott vonalra bökött. – És csak öt szigetet érint.

A pincérnő megérkezett két gigantikus, ragacsos, pekándiós süteménnyel. Abbey gyorsan letakarta a térképet meg a fotót, és hatalmas mosollyal az arcán hátradőlt.

– Köszi szépen!

Miután a pincérnő távozott, Abbey újra elővette a térképet.

– Na, erről van szó. A meteoritnak az egyik szigeten kell lennie ezek közül. – Mindegyik földdarabra rámutatott, ahogy felsorolta őket. – Louds, Marsh, Ripp, Egg Rock és Shark. Egy hét sem kell hozzá, hogy mindet átnézzük.

– Mikor? Most?

– Várnunk kell május végéig, amikor apám nem lesz a városban.

Jackie összekulcsolta a kezét.

– És mi a fenét kezdünk majd a meteorittal?

– Eladjuk.

Jackie szeme elkerekedett.

– Ér valamit?

– Negyed- vagy félmilliót, maximum.

– Most szívatsz.

Abbey megrázta a fejét.

– Megnéztem az árakat az eBayen, és beszéltem egy keres­kedővel.

Jackie hátradőlt, és hatalmas vigyor ült ki szeplős arcára.

– Benne vagyok.

3. fejezet

Május

A kaliforniai Glendale-ben Dolores Muñoz felkaptatott a professzor bungalójához vezető kőlépcsőkön. Hatalmas mellkasa zihált, ahogy megállt egy pillanatra, hogy bedugja a kulcsot a zárba. Tudta, hogy a kulcs hangjára, ahogy fém a fémen súrlódik, Foltos, a professzor Jack Russell terrierje hangos ugatásba kezd majd – a kutya majd megőrült, ha az asszony megérkezett. Ahogy Dolores kinyitotta az ajtót, a szőrgombóc rendszerint azonnal kilőtt, mint egy golyó, dühödten csaholva, mintha vadállatokat vagy bűnözőket akarna elkergetni, majd tett egy kört a kiskertben, felemelt lábbal tisztelegve minden szerencsétlen bokor és haldokló virág előtt. Végül dolgát végezve odarohant hozzá, hanyatt vetette magát, és mancsát behajlítva, nyelvét kiöltve készen állt a napi rendes vakargatásra.

Dolores Muñoz imádta azt a kutyát.

Várakozásteli apró mosollyal bedugta a kulcsot a zárba, kicsit jobban megcsörgetve a szükségesnél, és várta a kitörő öröm megnyilvánulását a túloldalon.

Semmi.

Megállt egy pillanatra, hallgatózott, majd elfordította a kulcsot, és tudta, hogy most már bármelyik pillanatban felhangozhat a vidám ugatás. De mégsem így történt. Rossz előérzettel lépett be a keskeny előszobába. Az első dolog, ami feltűnt neki, hogy a kisasztal fiókja nyitva van, és mindenfelé levelek hevernek a földön.

– Professzor? – kiáltott fakó hangon, majd egy pillanatra rá: – Foltos?

Válasz nem érkezett. Az utóbbi időben a professzor egyre később és később ébredt. Általában rengeteg bort ivott a vacsorához, utána meg brandyt konyakospohárból. És ez csak egyre rosszabb lett, amióta nem járt be dolgozni. Aztán ott voltak még a nők. Dolores nem tartotta magát prűdnek, és semmi kifogása nem lett volna, ha ugyanazt a lányt látja a férfi oldalán, de azok folyton cserélődtek, és néha tíz vagy húsz évvel is fiatalabbak voltak a munkaadójánl. Mégis, a professzor egy derék, egészséges ember volt, élete virágában, aki kiválóan beszélt spanyolul, és mindig udvariasan szólt hozzá, amit Dolores nagyra értékelt.

– Foltos?

Talán elmentek sétálni. Belépett az előszobába, és bekandikált a nappaliba, ám hirtelen elállt a lélegzete. Papírok és könyvek hevertek szanaszét a padlón, egy lámpa felborítva, a szemközti könyvespolcot pedig teljesen lesöpörték, alatta kusza halomban álltak a könyvek.

– Professzor!

A helyzet borzalma lassan eljutott a tudatáig. A férfi autója kint állt a felhajtón, tehát biztosan itthon kell lennie – de akkor miért nem válaszol? És hol van Foltos? Szinte gondolkodás nélkül vette elő a telefonját zöld háziruhájának a zsebéből, hogy tárcsázza a segélyhívót. A billentyűzetre meredve, hirtelen képtelen volt bepötyögni a számokat. Biztos bele kellene keverednie a dologba? Idejönnek majd, felírják a nevét meg a címét, utánanéznek, és a következő pillanatban már ki is toloncolják Salvadorba. Még ha névtelen bejelentést tenne, akkor is behívnák tanúskodni... de ezt a gondolatot már nem merte végigvinni.

A rémület és a bizonytalanság megbénította. Lehet, hogy a professzor odafönt van, kirabolva, összeverve, sérülten. Esetleg haldoklik. És Foltos? Mit csináltak Foltossal?

Hatalmába kerítette a pánik. Vadul nézelődött ide-oda, terebélyes mellkasa zihálva emelkedett és süllyedt, ahogy kapkodta a levegőt. Könnyek szöktek a szemébe. Valamit tennie kell, hívnia kell a rendőrséget, nem sétálhat ki csak úgy. Hogy juthatott egyáltalán az eszébe ilyesmi? Lehet, hogy a férfi megsérült, haldoklik. Körül kellene néznie legalább, hogy szükség van-e segítségre, és valamit kitalálni, ha igen.

A nappali felé tartva a padlón megpillantott valamit, ami olyan volt, mint egy gyűrött kispárna. Kibírhatatlan rettegéssel tett egy újabb lépést, majd még egyet, egyik lábát a másik után helyezve a puha szőnyegen, végtelen óvatossággal, aztán mélyen felnyögött. Foltos volt az. Ott feküdt a perzsaszőnyegen, neki háttal. Rózsaszín nyelve kilógott a szájából. Akár azt is gondolhatta volna, hogy csak alszik, de a szeme nyitva volt, és egy barna folt terült el alatta a szőnyegen.

– Óóó! Óóó! – kiáltott fel, és a hangok csak úgy ömlöttek belőle fékezhetetlenül.

A kutya mögött ott találta a professzort, térdre rogyva, mintha imádkozna. Szinte élőnek tűnt. Olyan hatást keltett, mint aki bármelyik pillanatban előrebukhat. A feje furcsán oldalra dőlt, részben levált, mintha egy törött baba lenne, félig átmetszett nyakára egy rudakhoz erősített drót csavarodott. A vér patakokban fröcskölt a falakra és a plafonra.

Dolores Muñoz felsikoltott, újra meg újra, és bár sejtette, hogy ezek a sikolyok a kitoloncolásához vezetnek majd, valahogy mégsem volt képes abbahagyni. Valójában már nem is igazán zaklatta fel ez a lehetőség.

4. fejezet

Wyman Ford belépett III. Stanton Lockwoodnak, az elnök tudományos tanácsadójának elegáns, Tizenhetedik utcai irodájába. A szoba az emlékezetébe vésődött, amikor korábbi megbízatása során itt járt. Emlékezett a hatalom falára, a feleségről és szőke gyerekekről készült fotókra, az antik bútorokra, amelyeket egy jól menő washingtoni bróker is megirigyelhetett volna.

Lockwood előjött az asztala mögül, a haja ősz volt, kék szeme csillogott, léptei zaját elnyelte a szőnyeg. Egy politikus kézfogásával szorította meg Ford kezét.

– Jó újra látni, Wyman.

Fordot a színész Peter Gravesre, a régi Mission: Impossible tévésorozat ősz hajú főszereplőjére emlékeztette.

– Téged is, Stan – felelt Ford.

– Itt kellemesebben leszünk – mutatott a tanácsadó a bőr karosszékek felé, amelyek a XIV. Lajos korabeli dohányzóasztalt vették körbe. Ahogy Ford leült, Lockwood elhelyezkedett vele szemben, finom rántással megigazítva pengeélesre vasalt gabardinnadrágja élét.

– Mennyi is volt, egy év?

– Nagyjából.

– Kávét, ásványvizet?

– Kávét, köszönöm.

Lockwood intett a titkárának, majd hátradőlt a székben. Egy ősi, trilobita kövecske jelent meg a kezében, és Ford figyelte, amint a férfi tűnődve görgeti a hüvelyk- és mutatóujja között. Lockwood egy szakszerű washingtoni mosollyal nyugtázta Wyman pillantását.

– Voltak érdekes ügyeid mostanság?

– Akadt pár.

– Mit szólnál egy újhoz?

– Ha olyan, mint az előző, akkor kösz, de nem.

– Ezt tetszeni fog, hidd el. – Lockwood fejével az asztalon álló dobozka felé intett. – Méznek hívják. Hallottál már róla?

Ford előredőlt, és bepillantott a doboz üvegtetején. Belül pár sötétnarancssárga drágakő pislákolt.

– Azt kell mondanom, még soha.

– Bangkokban tűntek fel, a nagykereskedelmi forgalomban, úgy két hete. Komoly pénzekért árulják, karátonként ezer dollárért.

Egy felszolgáló betolt egy kis zsúrkocsit, rajta ezüst kávéskancsó, kockacukrok, tejszín és tej külön kiöntőben, valamint apró porceláncsészék csilingeltek. A kis tálca zörgött, ahogy a férfi a kocsit tolta. Ford mellett megállt vele.

– Uram?

– Feketén, cukor nélkül kérem.

A férfi öntött neki. Ford, kezében a gőzölgő csészével, hátradőlt, és belekortyolt az italba.

– Itt hagyom a kancsót, ha az úr még kérne.

Az úr bizony kérni fog – gondolta Ford, majd egyetlen nagy korttyal kiitta az apró porceláncsészét, és azonnal újratöltötte.

Lockwood gondterhelten görgette kezében a kövecskét.

– A Lamont-Doherty Megfigyelőközpontban, New Yorkban egy egész csapatra való geofizikus próbálja kitalálni, mi is ez. A kövek felépítése szokatlan, a fénytörési mutatója magasabb a gyémánténál, a fajsúlya tizenhárom egész két tized, a keménysége kilences. A sötét mézszín szinte egyedülálló. Egy gyönyörű kő, egy aprócska csavarral. Az amerícium 241-es izotópjából is van benne.

– Azaz radioaktív.

– Igen. A felezési ideje százharminchárom év. A sugárzás nem olyan erős, hogy azonnal megöljön, de elég ahhoz, hogy hosszabb kitettség esetén komoly károkat okozzon. Ha egy ebből készült gyöngysort felveszel, pár hét múlva valószínűleg nem marad hajad. Hordj párat a zsebedben, és az első sorból köszönhetsz a fekete lagúna szörnyének.

– Mesés.

– Ezek a kövek kemények, de törékenyek, és könnyen porrá őrölhetők. Beszerzel pár kilót, ledarálod, beletömködöd egy C4-gyel megpakolt öngyilkos merénylő övébe, felrobbantod a Battery Parkban, amikor délről fúj a szél, és csodás radioaktív felhőt varázsolhatsz vele a pénzügyi negyed felé, és úgy fél óra alatt eltüntethetsz pár trillió dollárt az Államok gazdaságából, nem beszélve arról, hogy évszázadokra lakhatatlanná teszed Manhattan déli részét.

– Sok sikert, már ha be tudod szerezni.

– A nemzetbiztonságiak a plafonon vannak.

– A bangkoki dílerek tudják, hogy gáz van a kövekkel?

– A becsületes kereskedők hozzá se nyúlnak. A drágakőpiac alsóbb bugyraiból jön.

– Azt lehet tudni, hogyan készülnek?

– Még dolgozunk rajta. Az amerícium 241-es izotópja nem található meg a természetben. Egyedül az olyan nukleáris erőművekben keletkezik, melléktermékként, amelyekben atomfegyverhez használható uránium dúsítását végzik. Tehát elképzelhető, hogy a méz összeköthető valamilyen illegális nukleáris tevékenységgel.

Ford megitta a második kávét, és töltött egy harmadikat.

– Minden jel szerint egy bizonyos forrásból származik az összes, valahonnan Délkelet-Ázsiából, a legvalószínűbb, hogy Kambodzsából – mondta Lockwood.

Miután megitta a harmadik csésze kávét is, Ford hátradőlt.

– Szóval, mi lenne a feladat?

– Azt szeretnénk, ha beépülnél Bangkokban, követnéd ezeket a radioaktív mézköveket egészen a forrásig, meghatároznád a helyét, csinálnál pár képet, és hazajönnél.

– És aztán?

– Aztán mi eltüntetjük a bajt.

– Miért én? Miért nem a CIA?

– Ez egy érzékeny ügy. Kambodzsa a szövetségesünk. Ha elkapnak, le kell tagadnunk mindent. A CIA nem jó az ilyesmiben. Rövid meló, gyorsan be, aztán ki. Egyemberes feladat. Az Ügynökség ebben nem fog támogatni téged.

– Köszönöm a lehetőséget. – Ford letette a csészét az asztalra, és felállt.

– Az elnök maga engedélyezte a műveletet.

– A kávé príma volt. – Ford elindult az ajtó felé.

– Ígérem, nem hagyunk cserben.

Ford hirtelen megtorpant.

– Egyszerű. Bemész, megkeresed a bányát, és kijössz. Semmit sem kell csinálnod. Hozzá se érj a bányához. Még csak most analizáljuk a köveket, lehet, hogy kiemelkedő jelentőségűek.

– Nem áll szándékomban visszamenni Kambodzsába – jelentette ki Ford, kezét a kilincsen nyugtatva.

– Azzal nem szolgálod a feleséged emlékét, ha tovább menekülsz a múltad elől.

Ford összerezzent Lockwood váratlan és fájdalmas, ámde lényeglátó megjegyzésétől. Felsóhajtott, és összekulcsolta a kezét.

– Jól megfizetünk – folytatta Lockwood. – A CIA nem fog bekavarni, te irányítod a saját embereidet. Az Ovális Iroda támogatását élvezheted, mi kell még?

– Mi lesz a fedősztori?

– Korrupt amerikai, aki feketén kereskedik drágakövekkel.

Ford megrázta a fejét.

– Az nem megy. A kereskedőket nem érdekli, honnan jön az áru, nekik jó az is, ha közvetítőtől vásárolhatnak. Inkább leszek egy gyors meggazdagodásra vágyó szerencsevadász, aki a nagy dobásra vár. Aki meg van győződve, hogy jobb árat kaphat, ha megkerüli a nagykereskedőket, és egyből a forrást keresi fel.

– Tehát vállalod?

– Csináljatok nekem egy priuszt. Kokaincsempészés, eljárási hiba miatt felmentve.

– Meg akarod öletni magad?

– Legyen két brutális gyilkosság is, szintén felmentve. Ettől majd meggondolják, mit szabad, és mit nem.

– Ha így szeretnéd, akkor rendben.

– Szükség lesz még aranyra, amit elszórhatok.

– Menni fog.

– A tolmácsoknak a nap minden percében a rendelkezésemre kell állniuk, és folyékonyan kell tudniuk az alap délkelet-ázsiai nyelveket, különösen a thait. Szükség lesz pár high-tech eszközre is.

– Nem gond.

– Ha nem járnék sikerrel, az arlingtoni temetőben temessetek el, huszonegy puskalövéssel.

– Erre nem lesz szükség. – Lockwood összeszorított száját zord mosolyra húzta. – Akkor benne vagy?

– A kompenzáció?

– Százezer. Mint legutóbb.

– Legyen kettő. Hadd fizessek végre biztosítást a titkár­nőmnek.

Lockwood kinyújtotta a karját.

– Kettő.

Kezet ráztak. Ahogy Ford elhagyta az irodát, észrevette, hogy a trilobita kő vadul táncol Lockwood manikűrözött kezében.

5. fejezet

Mark Corso belépett szerény apartmanjába, és bezárta az ajtót. Egy pillanatra megállt, mintha most látná először a lakását. Egy kisbaba sírása hallatszott valahonnan a falon túlról, a levegőben pedig sült bacon illata terjengett. Az ablak csaknem egyharmadát elfoglaló légkondicionáló nyögött egyet, majd megremegett, és egy gyenge légáramlat szökött ki belőle. Szirénák tompa hangja szűrődött be kintről. A vele szemben lévő ablakon át egy forgalmas kereszteződésre látott, autómosóval, hamburgerezővel és egy használtautó-­kereskedéssel.

Most először valamiféle borzongató elégedettség fogta el a lakás általános lepukkantságával kapcsolatban, ahogy végignézett a papírvékony falakon, a foltos szőnyegeken, a halott fikuszon a sarokban – elkeserítő látvány volt. Egy éve bérelte ki az apartmant, hosszú távra, mert hitt a honlapon olvasható túlzó leírásnak és a tucatnyi, jól beállított képnek. A brooklyni Greenpointból nézve ez a lakás maga volt a kaliforniai álom: hatalmas, fényárban úszó, egy hálószobás, saját kerttel, medencével, pálmafákkal és – ami a legjobb – névre szóló garázzsal rendelkező otthon.

Most végre búcsút inthetett ennek a szemétdombnak.

Az utóbbi pár hónap az NMI-ben, a Nemzeti Meghajtáskutató Intézetben őrült időszak volt. Kirúgták idős professzorát és mentorát, Jason Freemant, aki nem sokkal ezt követően szörnyű rablógyilkosság áldozata lett. Apja halála óta semmi sem rázta meg ennyire Markot. Freeman már egy ideje elindult lefelé a lejtőn, későn ért be dolgozni, fontos megbeszéléseket mulasztott el, éles vitákat folytatott a kollégákkal. Corso hallotta a pletykákat a nőkről meg az ivásról. Aggasztotta, mert Freeman a konzulense volt az MIT-n, a Massachusettsi Műszaki Egyetemen, és neki köszönhette, hogy bejutott az NMI Mars-projektjébe.

Corso reggel megtudta, hogy őt léptetik elő Freeman helyére. Ez hatalmas ugrást jelentett a számára: új beosztást, több pénzt és nagyobb presztízst. Még a harmincat se töltötte be, fiatalabb volt, mint a legtöbb kollégája. Egy emelkedő csillag. Ellenben akárhogy is nézte, úgy találta, hogy az ő jó sorsa egyértelműen szeretett tanára bukására épül, és ez felemás érzésekkel töltötte el.

Elfordult az ablaktól, és elhessegette a mardosó bűntudatot. Ami Freemannel történt, az tragikus, de csupán