A hatlövetű

Csabai Márk

A HATLÖVETŰ

ATHENAEUM

ATHENAEUM

BUDAPEST

© Csabai Márk, 2015

ISBN 978-963-293-489-1

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

TARTALOM

1. FEJEZET Minden kezdet Wolf karjaiba vezet

2. FEJEZET Az olló írta történet

3. FEJEZET Az esőember

4. FEJEZET Más szemszögből a világ

5. FEJEZET A nagy család – avagy Papa, Mama, Gyerekek

6. FEJEZET Wolf meséje

7. FEJEZET Nyúl az üregben

8. FEJEZET Tűzkeresztség

9. FEJEZET A Sas üzenete

10. FEJEZET A meglepetés

11. FEJEZET A szar, az szar

12. FEJEZET Az Agy meséje

13. FEJEZET Tízes spiné reggelire

14. FEJEZET A börtön ablakába nem süt be a nap

15. FEJEZET A tátika titka

16. FEJEZET Felvétel indul!

17. FEJEZET Nicsak, ki kopog?

18. FEJEZET Nincsenek barátaim

19. FEJEZET Fapados gengszter

20. FEJEZET Sasbérci romantika, avagy képzelj el egy szép helyet

21. FEJEZET Bár meghaltam volna!

22. FEJEZET Gagyizós Misi, avagy az élet nagy tréfája

23. FEJEZET Gagyizós Misi Narniája

24. FEJEZET Vadászat indul!

25. FEJEZET Férfiállat a szorítóban

26. FEJEZET A pénz szaga – az üzlet szaga

27. FEJEZET Szabadlábon

28. FEJEZET Béla

29. FEJEZET Négy Tigris

30. FEJEZET Micimackó a Hét Sárkányban

31. FEJEZET Maradj talpon!

32. FEJEZET Az érem két oldala

33. FEJEZET Egy rablás története

34. FEJEZET A szajré

35. FEJEZET Iskola

36. FEJEZET Hallgass a nőre!

37. FEJEZET Az átvert embernél csupán egy rosszabb…

38. FEJEZET Yardok Hiltonja

39. FEJEZET Az alku

40. FEJEZET A terv

41. FEJEZET A szomszédolás

42. FEJEZET Bugyi mindenekfelett

43. FEJEZET A görög

44. FEJEZET Rázva, nem keverve!

45. FEJEZET A lényeg

46. FEJEZET A Wang-birodalom kapujában

47. FEJEZET Túlzások

48. FEJEZET Bűnbocsánat

49. FEJEZET Egy üzenet

50. FEJEZET Veszteségek listája

51. FEJEZET Az utolsó fejezet

52. FEJEZET Epilógus

1. FEJEZET

Minden kezdet Wolf karjaiba vezet

Sosem gondoltam volna, hogy ennyire más az a fájdalom, amikor az ember háttal a dohányzóasztalán landol, mint az, ha csak simán gyomron vágják, amolyan férfimunka-szinten. Na, nem azért nem tudom, milyen érzés ez, mert puhapöcs vagyok, meg minden, hanem csak simán nincsen meg a történet. Nehogy azt mondd, hogy te tudod, milyen ez. Nem hiszem, hogy mindennap háttal cigánykerekezel az asztalodra, ami ripityára törik alattad. Szóval lássuk be, ez nem az én műfajom, meg a tiéd sem. Én már sok verekedésben vettem részt, igaz, csak külső szemlélőként. Szóval a megvilágosodást szinte közvetlenül az után éltem át, hogy ajtót nyitottam két váratlan vendégnek, megteremtve az összehasonlítás újabb lehetőségét. Az ajtón kopogtatók szigorú arcú kérdezőgépek voltak. Olyasfélék, akiknek látszatra Isten is csak egy másodosztályú haver volt, semmi több. Nem gondolkodtak, ösztönből cselekedtek. És mint ahogy ez lenni szokott, párban jártak ezek is, mint a pofonok. Hiszen, mind tudjuk, egy pofon nem pofon. Az ilyen párosokban mindig van egy kisebb, az Agy, az ő döntéseit sorra végrehajtó ősbunkó a másik, aki tudja, hogyan kell a páciensekből kiszedni a választ az Agy kérdésére. Sem időm, sem erőm nem volt teával, kávéval vagy valami háromhetes, szobalevegőn bevizesedett sós pálcikával kínálni őket. Csakis jó kívánsággal tudtam kedveskedni, amivel melegebb éghajlatra igyekeztem őket küldeni ezen a hűvös nyári estén, de kizárólag azért, nehogy megfázzanak. Persze nem azért, mert jót akartam volna, hanem mert így kell. Így illik. Valószínűleg az előbb említett vendégvárás elhanyagolásának köszönhetem, hogy az egyikük, természetesen a Szekrényhátú ősbunkó, kezelésbe vett. És azonnal megkezdte a kérdések módszeres előkészítését. Afféle puhításként gondoskodott arról, hogy az öklében lévő feszültség kézrátétellel átvándoroljon a gyomromba. Ez valami indiai misztikum lehetett, vagy mit tudom én, mi.

– Hol vagy, te rohadék?! – faggatott a Szekrényhátú, és egészen közel hajolt az arcomhoz. Olyan rémisztően szögletes volt az arca, mint amilyennek a gondolkodása tűnt. Előreugró homlokán nem barázdák, hanem valóságos lövészárkok voltak, és szinte teljesen biztos voltam abban, hogy ezekbe a mélységekbe belebámulva sokan lelték már halálukat. Ezek a külső védjegyek távolról is kiválóan jelezték a közeledését, és ha jól láttad az árkokat a homlokán, tudhattad, csupán hajszálnyira vagy attól, hogy saját temetőd árkát is megpillantsd. Szemében izgalom tükröződött, és láthatólag mindent beleadott, hogy az Agy kedvére tegyen, és megmutassa: ő az igazi kérdezőember, és így vagy úgy, de válaszokat fog kapni.

– Nem tudom, mit kerestek! Egyébként is, kik vagytok? – nyögtem, miközben próbáltam szabadulni. Éreztem, hogy az előbb bekínált gyomros után a belsőm elrendeződése merőben más formát vett fel, mint amilyen eddig volt.

– Hol van a steksz? – szólt az Agy, amire a Szekrényhátú tétovázás nélkül megragadott. Egészen közel húzott magához, és fináléként elhelyezett egy pofont az Agy kérdésének a végére. Afféle ösztönzésnek szánta. De rábaszott, mert az én burám nem az olyasféle vasöklökhöz szokott, mint az övé, így csak egy elhaló sóhaj csúszott ki a számon, amiben benne volt mindenki Istene, Krisztus, na meg Mária is, és természetesen a biztonság kedvéért Allah is. Az Agy megismételte a kérdést, de nem jött a végén újabb ütés. A Szekrényhátú a karjaiban tartott, és várt. Úgy lógtam a fogásában, akár egy rongybaba.

– Nem tartok itthon túl sok készpénzt. Ami van, azt a széfben találjátok a hálószobában, a komód mögött – magyaráztam szinte önkívületi állapotban, mire a Szekrényhátú elengedett, én meg a lábai elé omlottam, vissza oda, ahonnét az imént vakart fel. Ekkor eszembe jutott, hogy ezt már milyen sokan megcsinálták velem az életem folyamán. Felvakarnak, használnak, majd elhajítanának, mint egy pár ócska, koszos, lyukas zoknit, pedig ha másra nem is, arra még jó lennék, hogy feltöröljék velem a port.

– Te, Wolf! Figyeld már! Ez a kis kancsó valami pitiáner, klep­to­mán pöcsnek gondol minket! – szólalt meg az Agy. Mire a Szekrényhátú újból fölém tornyosult.

– Nem hiszem, látom – szuszogtam, és igyekeztem feltápászkodni a földről, hiszen ismertem a jó öreg kocsmamondást: Minél közelebb a földhöz, annál közelebb a sírhoz. Ezért is lehet látni sok részeget, ahogy alkoholmámorban mindenbe belekapaszkodnak, és igyekeznek talpon maradni, nehogy túl közel kerüljenek a földhöz. Nem tudtam, kik ezek, és azt sem tudtam, mit akarnak. Sőt, még a nevüket sem tudtam. Vagy várj! De! Az egyiket Wolfnak hívták, méghozzá azt a tagot, aki belepróbálta az öklét a gyomromba.

– Azt hiszed, hogy nekünk a te szaros kis üveggyöngyeid kellenek? Néhány Mátyás és helló? Ne bomolj már itt, öregem! Te ennél sokkal értelmesebb kölyöknek tűnsz! – guggolt mellém az Agy, majd felnézett a Szekrényhátúra.

– Azt hiszem, ráférne a barátunkra egy kis memóriafrissítő. Ja­vas­lat, Wolf?

– Szerintem egy sima keringésjavító masszázs is megteszi – gondolkodott a Szekrényhátú, majd azzal a lendülettel ismét felrántott a padlóról. Úgy tűnt, ezt nagyon élvezi. Minden szaktudását beleadta a következő másodpercekbe, hogy javítson a keringésemen, és olyan kérdésekre adjam meg a választ, amelyeket valójában nem is ismertem.

Szekrényhátú Wolf mentségére szolgáljon, hogy talán nem is sejtette, mekkora fájdalommal jár a szokásos vasárnap estémbe történő beavatkozása. A harmadik gyomros, majd egy férfias pofon után ez a megállapításom hatályát vesztette, mert időközben lehetőség nyílt átgondolni az előbbi meggondolatlan kijelentésemet. Mostanra átéreztem öklei érintésének minden szenvedélyes mozzanatát, és arra jutottam, azért valamit mégiscsak megsejthetett a testemben okozott károkkal kapcsolatosan. Talán azért nem villantotta meg premier plánban a fogait, mert tudta, hogy ez túlzott kegyetlenségnek számít, és nem illendő élvezni a másik szenvedését, legalábbis ennyire látványosan nem. Igyekezett leplezni fokozódó izgalmát. Biztos nem először csinálta ezt a belépőt, és az is bizonyossá vált számomra, hogy a munkája minden pillanatát élvezi. Nem bírta türtőztetni magát, hiszen éledező, konszolidált mosoly ült a szája szélén. Szóval az ajtóból felmosott velem, majd végigpofozott a lakáson, még jó, hogy csak hatvanöt négyzetméter volt ez a lyuk. Aztán a legutolsó pofonját követően egészen a dohányzóasztalomig repültem, és felvonyítottam a kristályokra szétrobbant asztallapom szilánkjaiban fetrengve. De ezt már jól tudod.

– Még jó, hogy feltalálták a biztonsági üveget, amely megfelelő kémiai eljárás után nem szilánkosodik, mikor széttörik – szólalt meg újból az Agy tudományoskodva.

– Biztos sok panasszal éltek a sértettek hasonló esetekben a sérüléseik megszerzését követően – nyögtem fel, és az futott át az agyamon, hogy a tag megtette, amit már nekem is rég meg kellett volna csinálnom: ripityára törte a dohányzóasztalomat. Nem kár érte. Ez a szar sosem passzolt igazán a lakáshoz. Ezt is a volt barátnőm erőltette rám, akárcsak a bútoraim nagy részét. Azt mondta, hogy a lakás minden szeglete kifejezi, a tulajdonosa hogyan valósítja meg önmagát és ad hangot az egyéniségének. Így hát ő a lakásom berendezésével fejezte ki önmagunkat, így mindenünk megvolt, ami egy mai sikeres embernek kellhet a boldog és teljes élethez. Volt egyéniségünk, IKEA-nappalink, -konyhánk és -fürdőnk is, trendi cuccok, na meg olyan értelmetlen, divatosan szögletes tányérjaink, amit egy olyan elcseszett figura tervezhetett, aki még nem látott igazából tányért, és valószínűleg egy kondás fiaként egy sertéstelepen cseperedett fel, ahol vályúból lapátolta be a lecsót. Hiszen a dizájnos vályújából mindent lehet csinálni, csak a legfontosabbat nem. Kienni és kiszürcsölni azt a tetves levest. De hát mindegy is, mivel Sziszkó, azaz Szilvia, a volt barátnőm nem sűrűn főzött, ezért nem is kellett sokat használnunk azokat az ocsmányságokat. Sziszkó nem ért rá arra, hogy csak úgy főzzön, hiszen kereste az útját, igaz, már lassan tíz éve, de a lényeg, hogy dolgozott rajta. Szóval ezek fényében nem ért rá olyan dolgokra, hogy az önkifejező tányérjainkba legalább önkifejező instant levest merjen. De boldogok voltunk, és egyéniségek, mert mindenünk megvolt, amiből legalább húszmilliót gyártottak Európában. Sziszkó megtalálta mellettem az útját, rájött, mihez ért a legjobban. A pénzköltéshez. Románcunk hamar véget ért, mikor a huszonkilencedik születésnapomra meglepett egy pár új csöccsel, persze ezt is én fizettem, és mivel meglepetésnek szánta, azt hazudta, Szekszárdra megy egy kicsit az anyjához. Így csak utólag értesültem az új egyéniségkifejező lépéséről. Nem sokkal később a románcunk megkopni látszott, mivel rá kellett ébred­nem, hogy Sziszkó nem csak a mi kapcsolatunkban fejezi ki önmagát, és azokat a csöcsöket igazából nem is nekem csináltatta. Így megállapodtunk, hogy gyorsan elhagyja a lakást, de nagyvonalúságom­nak köszönhetően megtarthatja a melleit, igaz, a bal csöcsére és jobb bimbójára opciós használati és bérleti jogot tartok fent, akkor is, hogy az új lovagja igényt tart rájuk. Végtére is én fizettem ki őket. Ennyiben maradtunk. Amúgy cseszett nagy vesztes leszek, míg élek, hiszen Sziszkó sosem tartotta nagyra, hogy naphosszat körmölgetem a forgatókönyveimet és a könyveimet, többek közt A hatlövetűt. Végtére megszületett, siker lett, és megtanultam az írói szakma első számú szabályát: a profinak előleg kell, nem ihlet. Az országos sikeremnek köszönhetően Sziszkó rájött, velem jobban ki tudja fejezni önmagát, mint bárki mással, és nemcsak az új csöcsei, hanem selymes bőrű barna testének minden porcikája az enyém. Éppen tegnap adtam véglegesen a tudtára, hogy túl sokat futott, sok van az órájában, úgyhogy lépjünk túl az egész kapcsolaton.

Sajgott a hátam, és csak lassan tudtam mozogni az üvegkristályokban fekve. Én mindig is azt hittem, hogy a becsapódás után az ember szépen, csöndben kimúlik. De rá kellett jönnöm, hogy ez az egész igazából nem is fáj. Ez az érzés más, mint a fájdalom szó emberi elmében leképezett jelentése. Csupán az elején volt nehéz levegőt vennem, na meg a fülem is megsínylette az éles, robbanó üveghangot. Az állandósult rossz érzést követően meg már úgyis minden mindegy, és feladja a páciens, hiszen tudjuk: előbb vagy utóbb mindenki meghal. Felesleges a küzdelem, és lássuk be, az olyan emberek, mint én, tehát azok, akikért két ilyen bontókalapács-öklű senkiházi jön, jellemzően korán halnak. Legalábbis én valahogy így írtam le a könyvemben, de be kell látnom: rohadt nagyot tévedtem.

– Na! Jobb már? Beindultak azok a fogaskerekek? – szólt az Agy. Igazából nem válaszoltam, csak nyöszörögtem. Nem értettem, mit akarnak ezek, ha nem kell a pénzem.

– Utoljára kérdezem, hol van a steksz? – faggatózott az Agy rémisztő higgadtsággal, és nagyon úgy festett, ezt a steksz szót különösen szereti. Közelebb hajolt. Fogkőtől áporodott szájszaga volt.

– Én meg utoljára mondom, nem tudom, milyen stekszről beszéltek – válaszoltam, miközben azon töprengtem, hogy vajon Sziszkó kedvenc dohányzóasztalán kívül eltört-e még más is. Esetleg a gerincem?!

– Wolf! – szólt határozottan az Agy, mire a Szekrényhátú a kabátja belső zsebéből elhúzott egy ismerős könyvet.

– Ugorjuk át az első kérdést! Azt tudod, hogy én ki vagyok? – faggatott az Agy, miközben a kezében lobogtatta A hatlövetűmet.

– Az ember, aki farkast kiáltott?

– El kell ismernem, helyén van a tököd, kedves Gyulai Emánuel – az Agy leolvasta a borítóról a nevemet, és mellém dobta a regényt.

– Ahogy érzem, szerintem már nincs, felcsúszott a gyomromba – nyögtem, és lassan felültem a szilánkokban.

– Segítek! – magaslott fölém az Agy. – Én vagyok az az alak a tizedik fejezetből. Ha esetleg nem emlékeznél arra, hogy ki, akkor elárulom: Béki Konrád vagyok, az a figura, akit te Pongónak hívtál a könyvedben. Tudod, az a mindig okos pöcsfej. Elárulom azt is, ez a Pongó gyerek nekem nagyon nem szimpatikus, de ezt még meg tudom bocsátani. Betudom írói szabadságnak, vagy hogy a tökömbe is hívják ezt – szólt, miközben afféle nevelő célzattal megpaskolta a fejem búbját, és picit odébb rúgta a szilánkokból a regényemet. – De ő – a Szekrényhátú Wolfra mutatott –, ő kurvára nem örül, hogy egy dilettáns gyúrós fasznak ábrázoltad.

– Okos gyereknek tűnsz te, Emánuel! Remélem, kezd összeállni a kép, és ennyi segítség után újra megkérdezhetem: Hol van a steksz?

– Ha a könyvemben szereplő pénzt keresitek, jobb, ha tudjátok, mielőtt eldurvul a szitu: ez fikció, bassza meg! Nincs semmiféle pénz! – magyaráztam.

Az Agy, akiről már tudtam, hogy valójában Konrád volt, halkan faggatott.

– Szerinted az is fikció lesz, ha Wolf felhúz a tágítójára? Elárulom, az előbbi nyöszörgésedet hallva azt mondta, hogy nagyon cuki a hangod. Olyan igazi madame-os. Köztünk legyen szólva, neki ennyi is elég, hogy beinduljon. Az a sok tesztoszteronos szarság, amit szed, érdekes dolgokat művel az emberrel. Úgyhogy köhögd ki a választ iszonyat gyorsan, mert garantálom, hogy a randitok után megtanítalak egy új nyelvre, a holtak nyelvére!

2. FEJEZET

Az olló írta történet

Három perc gondolkodási időt kaptam a precíz válaszom megfogalmazására. Ez az időkorlát a kanapémon ücsörögve szűknek bizonyult, akárcsak Wolf és a köztem lévő ülőtávolság.

– Nos, Emánuel? Dereng már valami a pénzükkel kapcsolatban? – faggatott Konrád, miközben felmérte a lakásomat. Most már tudod a nevem. Én vagyok Emánuel, pontosabban Gyulai Emánuel, az író tag, akit láthattál már egy-két jelentéktelen újság hasábján, valahol a paleolit diéta-receptek és a Kik azok az ismeretlenek, akik elhaláloztak a lépcsőházban? rovat között. Szóval semmi extra nincs bennem. Sokak bánatára, kevesebbek örömére körmölök. Laktózérzékeny vagyok, de csak azért, mert Sziszkó anno azt mondta.

– Szép kis kecó! Ilyen jól megy az íróknak? Látod, Wolf, mondtam én, hogy pályát tévesztettünk. Ma már mindenből meg lehet élni, csak a kétkezi munkából nem. Pedig a fizikai munka nagyon becsülendő, de az ilyen galléros pöcsök, mint te, ezt soha nem fogják megérteni, míg a világ számukra a szupermarketig meg a plázáig tart, ahol mindent megvehetnek, és csak úgy lesz egy valamiből. Cola, ha megszomjaznak valahol – harsogott az Agy a hálószobámból, és gondolom, a galléros pöcs-dolgot nekem szánta. Konrád folytatta: – Gondolj bele, ha nincs az a hülye paraszt, nincs mit venned a boltban. Ha nincs az a hülye pincér, nem tolhatnád magadba a lecsót, miközben rázod a segged, és ha nincsenek azok a csúnya kopasz pénzbehajtók, naphosszat csak írogathatsz az adósodnak, hogy adja vissza a pénzed, miután hosszú ideig barátságot színlelve élősködött rajtad. A leveleddel meg nevetve törli ki a seggét az adós, és ezzel is vécépapírhoz juttattad a tagot, nem pedig a megoldáshoz a dolgot. Ha nincsenek olyan alakok, mint mi, nincsenek biztonsági őrök és kékek. Nagyon érdekes az összefonódás. Nemde?

– Igen, az. A kecó pedig hitel, örökség, sok írogatás meg egyéb eredménye. Nem nagy, de bőven elég nekem, és tudjátok, hogy megy ez. A látszatot fenn kell tartani – szóltam utána, miközben körbelesett a lakásban.

– Igazán szerencsés vagy, és ami azt illeti, az egyéb dolgok, amik pénzt hoznak, mindig felcsigázzák az érdeklődésemet – jött a válasz valahonnét a folyosóról. – Egyébként meg jól sikerült a könyv, pubikám, minden elismerésem. De ebben az egészben az az aggasztó, hogy ha mi magunkra ismertünk a sorok között, ez könnyen megeshet mással is – magyarázta a szobába visszatérve Konrád.

– És mi nagyon nem szeretnénk, hogy ránk ismerjenek – kontrázott Wolf, és elterült mellettem a kanapén. Zavarba ejtően átnyúlt mögöttem, ahogy elnyújtózott. Megveregette a vállam. – Csiripeld el szépen, hogy honnét ismered a pénzszállító rablásának a részleteit. Ha jól mondod fel a leckét, akkor továbbjutottál a következő kérdésig, és nem tépem le itt helyben a golyóidat! – morogta romantikusan Wolf. Megfontolandó volt a Szekérnyhátú ajánlata, őszintesége pdig nagy hatással volt rám. Ezért úgy döntöttem, megalapozom a barátságunkat, mert az ilyen alakokkal célsze­rűbb jóban lenni és meginni velük a pertut, mint a kérdésükre nem válaszolni. Tudtam, az utóbbinak csak én iszom meg a levét. Hiszen ha valakik, akkor ők tudták az aranyszabályt, miszerint: Ha nem kérdeznek, akkor nem is hazudnak nekik. De ők kérdeztek, így tisztában voltak a válaszom lehetséges reciprok értékével is.

– Ha adtok egy kis időt, kimatekozom! – vágtam rá.

– Halvány lila fingod sincs, igaz, kölyök? – nézett a szemembe Konrád. – Igazából két dolgot keresünk. A pénzünket és azt a verebet, aki lenyúlta – hörögte, és látogatásuk során először láttam az Agyon, hogy a történtek nagyon mélyen érintik.

– Nekem semmi közöm ehhez. Nem én vagyok az a veréb, akit kerestek, és nincs nálam a pénzetek – magyaráztam, és magabiztossággal bizonygattam: – Ez valami istenverte félreértés!

– Félreértés – hajtogatta bólogatva az Agy. – Hallod, Wolf? Ez egy félreértés! Rakjad vissza az ajtót a helyére, aztán kérjünk bocsánatot, ahogy a művész úr szeretné, és húzzunk innét a jó büdös francba! – magyarázta belátó megértéssel.

– Megesik az ilyen tévedés, hiszen itt a lakóparkban minden ajtó olyan egyforma. Nem kell elnézést kérni, elég, ha elhúztok, aztán holnap hívom a takarítónőmet, Jolikát. Áldott egy teremtés, igazán jól végzi a munkáját, akárcsak ti. Igaz, van néhány dolog, amit már első alkalommal tisztáztunk. Például, hogy nem szedi össze és nem mossa ki a szennyest, nem mászik létrára, nem mosogat utánam. De amúgy tökre bírom. És biztos nem fog berágni a pluszmunkáért, hacsak nem a kedvenc sorozata közben kell megcsinálnia.

– Elég a gyereknapból – közölte az Agy, miközben az arcomba hajolt és megerősítette azt a gondolatát, hogy ők rohadtul nem félreértésből vannak itt, akárcsak cemende a nemibeteg-gondozóban. Ez egy tudatosan kitervelt akció, ők pedig profik. Persze nem úgy, mint a focistáink, hanem ők valóban tudják, mi a dörgés. Bár ezt már sokan mondták, ahogyan azt is, hogy majd visszahívnak, szóval azért kételkedtem bennük egy kicsit, de inkább nem hangoztattam.

– Figyelj, tündérfiú! Tiszta sor, hogy nincs nálad a pénz – mutatott körbe a lakáson széttárt kezekkel az Agy. – Ezt veheted úgy, hogy kipipáltuk, mivel ha nálad lenne a lóvé, nem az IKEA-ból rendezted volna be a kecót! Tényleg, összeszámoltad már, hány tiplit vertél be?

– Ha nőből is ennyi lett volna, már nem élnék – sóhajtottam.

– Mond neked valamit az a név, hogy Hídvégi Oszkár? Oszi, ha úgy jobban tetszik – szólalt meg a Szekrényhátú, én meg a bordáimba fúródó könyöke ösztönzésére bólintottam.

– Remek! Megy ez, mit az ágyba hugyozás! És Wolfnak még a karodat sem kellett eltörnie. Bár ami azt illeti, ezt biztosan bánja, mert idefelé végig azt tervezgette a kocsiban, hogy roppantja majd szét a könyöködet.

– Bocs, ha csalódást okoztam! – mondtam, mire az Agy géppuskagyorsassággal kilőtte az újabb kérdést:

– Honnét ismered Oszit? – kérdezte, majd barátságosan megjegyezte, hogy szeretné, ha olyan hihető történettel állnék elő, amit az ő gyenge képzelőerejük is fel tud dolgozni, természetesen, különösebb megerőltetés nélkül. Némi töprengés után elkezdtek derengeni a részletek, és pillanatok múlva elő is kapartam a történetet a szürkeállományom legmélyéről.

– Nekem Oszi azt mondta, hogy ezt a sztorit még régebben hallotta a sitten – kezdtem, és elmeséltem, hogy Oszival egy lepukkant csehóban találkoztam először. Nem titok, hogy minden író kreativitása mögött áll egy régi trauma, na meg önmegvalósítási kényszer, és ezeknél valamivel több pia. Ahogyan mások, úgy én is szívesen múlattam az időmet az Icában. Ica sajnos nem volt sem szép, sem illatos. Ica koszos volt, olcsó és büdös, Erzsébetváros szívében. A környék leglepukkantabb presszója volt, az a fajta, ahol négyszázért kaptál egy korsó csapolt sört Unicummal, mindenféle mosoly nélkül. Ica és az ő nagyszerű szolgáltatásai még a rendszerváltás előtti időkből maradtak vissza az enyészetnek vagy a földieknek. Bánta is ő, kié lesz az Ica! A sors döntött. A földieké lett. Idejárt mindenféle simlis alak, cigus, zsebművész és alkoholmámorban úszó teológus, hogy feltöltődjön. Kis szerencsével találkozhattál itt milliárdossal, háborús hőssel vagy a szaúdi elnök testőrével. Mindenki másért járt ide. Volt, aki az olcsó piáért, más a pitiáner seftes ügyeiért, én pedig az ihletre várva lógattam itt a lábam. Az ide látogató a sötét kis sarkokban könnyen kaphatott pengét a gyomrába, lapos tévét nyerges vontatóval, műtrágyát gyárral, és még fel is önthetett a garatra az olcsó piákkal. Trógerek igazi Kánaánja volt az Ica. Ha itt valaki eladta a buga magnót, más azonnal megvette, hogy aztán egy ismeretlen távozzon vele. A magamfajta ihletvámpírok Mekkája volt az Ica. Egyik este, ahogy vizslattam az aljanépet, egy kopasz csúszott mellém. Első pillantásra nem tudtam eldönteni, hogy ül vagy fekszik-e a pultnál.

– Randid lesz, cicabogár? – szólt az alak felegyenesedve.

– Olyan nincs, hogy cicabogár – válaszoltam, és belehúztam a sörömbe.

– Azt hiszed, nemcsak szép, de okos is vagy, mi? – vigyorgott a tag. – Már pár napja figyellek. Tudod, hogy kilógsz a sorból, mint blankolt farkú gyerek a keresztény tábor fürdőjében? Már napok óta itt ülsz, betornászol egy-két sört, miközben fülelsz, mint egy fakabát – magyarázta és körbelesett a csehóban. – Sokaknak nem tetszik ez, hallottam előbb a slozin is, rólad témáztak a kanok, és előre szólok, nem lesz jó vége, ha sokáig alakítod a fülesbaglyot! Garantálom, hogy legatyásodva, némiképp kevesebb agysejttel mész haza, és az nem a két sörödtől lesz! – magyarázta.

– Köszönöm, hogy szóltál – vágtam rá, majd próbáltam nem törődni az alakkal. Közelebb csúszott.

– Én vigyázok rád! – kezdte elgondolkodva. – Persze, semmi sincs ingyen – magyarázta, majd megkeringette a poharában az utolsó korty áttetsző italát, és elém csúsztatta a poharat. Engedtem a csábító ajánlatnak.

– Gondolom, nem vizet ittál! – pillantottam a poharára.

– Gin tisztán! – kiáltott a tag, és kopogtatott a pult bádogján, majd kezet nyújtott nekem. – Hídvégi Oszkár vagyok, az Oszi – közölte alkoholbűzt lehelve.

– Üdv, barátom! – biccentettem felé.

– Nekem nincsenek barátaim!

– Én meg Gyulai Emánuel vagyok.

– Milyen elcseszett név az, hogy Emánuel? – nevetett a pultba kapaszkodva a kopasz.

– Olyan, mint amikor téged Oszinak neveznek az a barátaid – közöltem, mikor elénk került Oszi ginje.

– Mondtam, hogy nekem nincsenek barátaim! – vágta rá ridegen, afféle „jól gondold meg, mit beszélsz" hangsúllyal a tag. Úgy tűnt, hogy szinte kijózanodott.

– És mivel foglalkozik egy ilyen úri nevű gyermek? Mit keresel itt? – faggatott, és hozzátette: nagyon reméli, hogy nem cerkapolírozásban utazom. Miután elárultam neki, hogy éppen az új regényemhez gyűjtök anyagot, Oszi szeme úgy csillant fel, mint a cigusoknak áramszünet idején.

– Nekem van ám egy jó történetem – kezdte, és közelebb hajolt. – De még mielőtt elmesélem, megkérdezlek téged is, hogy gondolnád-e, hogy én gazdagabb vagyok, mint itt az összes fickó együttvéve? – magyarázta alkoholos lendülettel és diadalmámorban, miközben körbemutatott az Icában. Nem tudott nagyon meggyőzni az igazáról, többek között azért sem, mert máris a második italát lejmolta tőlem. Lassan belekezdett a tündérmesébe, amit valahol hallott. A történet egyre izgalmasabbá vált, nem úgy, mint egy német retropornó. Oszi történetében volt lendület, ez kellett nekem, figyeltem, és próbáltam mindent megjegyezni, amit csak alkoholmámorában csiripelt. Így hát a története megért nekem esténként néhány gint és sört. Oszival háromszor icáztunk együtt, miközben hallgattam a történetét. A találkozóink jobb hangulatban teltek, mint jó néhány randim, és el kell elismernem a tényt, hogy valóban biztonságban voltam Oszi mellett. Megdolgozott a piájáért. Ez az állítás az utolsó icázásunkkor nyert bizonyítást, mikor a slozin véletlenül levizeltem egy mellettem álló tag lábát. Ne kérdezd, hogyan csináltam. Legyen elég, hogy én nem bírtam annyira a gint, mint Oszi. Idejében érkezett a megmentésemre, mikor az általam csak Aladdinnak hívott arab fószer fejét kétszer a kézszárítóba, egyszer pedig (csupán a biztonság kedvéért) a csap szélébe verte. Ezt a beavatkozást az én testi épségem megóvásának érdekében hajtotta végre, miután letolt gatyában kirontott a klozetról, ahogy meghallotta az Aladdin gyomrosai okozta sikítozásomat. A padlóra zuhant Aladdint felszólította, hogy mielőbb foglaljon jegyet magának a varázsszőnyegre, és olyan messzire repítse magát innét, amennyire csak az erejéből futja, különben nem lesz mit mesélni az unokáinak a Budapesten töltött éveiről, mivel nem lesz mivel gyereket csinálnia.

– Ezen az estén láttam Oszit utoljára – magyaráztam. – Szóval nem említette, hogy bármiféle rablásban benne lett volna. Csak annyit mondott, hogy hallott egy sztorit – mondtam nyomatékosan, mire Konrád dühében a szekrénysorba csapott.

– Oszi kurvára bassza meg! Ő rohadtul nem hallotta ezt a történetet, hanem végigcsinálta elejétől az utolsó kurva pillanatig, és ellopta tőlünk! És persze, hogy nem említette. Tudod, egy pénzszállító elrablása nem egy olyan dolog, amivel úgy dicsekszel, mint amikor meghúztad a diszkó budijában a pult mellett ücsörgő részeg szőkét – dühöngött. – Azt meg pláne nem veri senki nagydobra, hogy lehúzta a társait, és lelépett a közös szajréval!

– Oké, oké, tiszta sor! Ez tényleg nem volt túl szép dolog – vágtam rá. – És most mit akartok tőlem?

– Egy dolgot, kedves Emánuel! Ez egy bonyolult, némiképp összetett feladat lesz. Segíts megszervezni egy találkozót Oszival, hogy kiszedjük belőle, hol a szajré.

– Remek, és hol van most?

– Vácon – szúrta közbe Wolf.

– Szuper, az nincs is messze! A ti kocsitokkal megyünk, vagy az enyémmel? – magyaráztam, és meggondolatlanul megemelked­tem a kanapéról. A slusszkulcsomért indultam volna.

– Nyugi, kicsi rigó! Csüccsenj vissza a tojásaidra! Nem lesz ilyen egyszerű a meséd. És mielőtt ellenkeznél, közlöm: onnantól kezdve, hogy papírra vetetted a történetet, nagyon is sáros vagy a buliban! Így két választásod van, vagy velünk vagy, és segítségünkre leszel, és afféle örök cimbik leszünk, akik majd egyszer, hangsúlyozom, egyszer talán, de nevetve emlékeznek vissza erre az egészre …

– Vagy…? – faggattam.

– Vagy különben Wolf itt és most alátámasztja fizikai elméletét a gyorsulásról. És az elméletben te leszel a kis a, elárulom, roppant szar dolog kis a-nak lenni, főleg ha a hatodikon laksz. Mert az elmélet úgy szól: a, mint alanynak eléggé fáj, ha kidobják az emeletről, és még mielőtt mindezt kimondaná, földet ér … – adta át a szót