Ajándék

Cecelia Ahern

Ajándék

Fordította

Cseicsner Otília

ATHENAEUM

Copyright © Cecelia Ahern, 2008

Hungarian translation © Cseicsner Otília, 2010

Athenaeum 2000 Könyvkiadó Kft.

www.athenaeum.hu

ISBN 978-963-293-110-4

A fordítás alapjául szolgáló mű

Cecelia Ahern: The Gift

(London: HarperCollins, 2008)

Jaynek és Roccónak –

a ti érkezésetek volt számomra a legnagyobb ajándék

1

A titkok serege

Karácsony reggelén, ha az ember a mézeskalács-homlokzatú külvárosi házak előtt sétál, az az érzése támad, hogy a csillogó-villogó dekorációtól pont úgy néznek ki, mint a becsomagolt karácsonyi ajándékok odabenn a fa alatt: mindegyikben egy-egy titkos meglepetés. Elég belesni a függönyrésen át, hogy vajon hogyan ünneplik odabenn a karácsonyt – mintha a csomagolópapír alá kukucskálna az ember az ajándék után kutatva –, és tanúi lehetünk egy pillanatnak, amelyet pedig igyekeztek elrejteni a fürkész tekintetek elől.

Karácsony reggelén szinte tapintható a nyugalom. A külvilág számára a házak otthonok, melyek, akár megannyi ólomkatona, vállvetve állnak, büszkén és védelmezőn, kidüllesztett mellkassal és behúzott hassal: ez a titkok serege.

Karácsony reggelén a házak kincsesládikák, bennük megannyi eltitkolt igazság. Az ajtóra szögelt fagyöngykoszorú olyan, mint a száj elé emelt mutatóujj: hallgatásra int. Az ajtó zárva, akár a lehunyt szemhéj. Aztán egyszer csak a lehúzott rolók és behúzott függönyök mögött felgyullad a fény – arról árulkodik, hogy valami történik éppen odabenn. Aztán ahogy éjjel odakinn egyik csillag a másik után, odabenn hajnalban a rolók és függönyök mögött felgyúlnak a fények. Egyesével, épp ahogy aranymosásnál a rögök fennakadnak a szűrőn. Az égboltot beragyogják a csillagok, és szobáról szobára, házról házra mint megannyi aranyrög ragyog, ébredezik az utca.

Karácsony reggelén nyugalom honol: mintha valamilyen különös esemény folytán mindenki a vackába bújt volna. Üres az utca. Ez nem félelmetes, sőt. Maga a megtestesült biztonság – a hűs levegő ellenére van benne valami melegség. Ahány ház, annyi szokás, ám ezt a napot mindenki inkább odahaza tölti. Kinn borongós idő, benn minden csupa szín, csak úgy szakad a csomagolópapír és szállnak a színes szalagok. A levegőben karácsonyi zene és ünnepi finomságok illata száll: fahéj, szegfűszeg és csupa finomság. Karácsonykor mindenki otthon marad, egy lélek sincs az utcán – a csirkefogóknak is van fedél a fejük felett.

Örömujjongások, ölelések, köszönetek repkednek a levegőben, mint szilveszterkor a szerpentin. Eközben kinn az utcán kézen fogva járnak-kelnek az emberek, mint megannyi kisiskolás, és mutatóujjukat a szájuk elé teszik. Csak az járja az utcát, aki egyik háztól a másikig siet. Ajándékokat pakolnak ki az autókból. Üdvözlések, beinvitálások szűrődnek ki a nyitott ajtók mögül. Ez is árulkodik arról, hogy mi folyik odabenn. Az ember csak ácsorog, készen arra, hogy átlépje egy vadidegen ember küszöbét (kedves a fogadtatás), aztán becsapódik a bejárati ajtó. A nap további részében már semmi keresnivalója itt.

A mézeskalácsházak sokasága között csak egyetlen árva lélek botorkál az utcákon. Nem látja meg a titokzatos házakban rejlő szépséget. Viszályt szítani jött, letépni a titokról a csomagolást, hogy kiderüljön, mit rejt a 24-es számú ház.

Számunkra egyáltalán nem érdekes, mivel foglalkoznak a 24-es számú ház lakói. Legyen elég annyi, hogy a tíz hónapos nem érti, vajon milyen célt szolgálhat a szoba sarkába állított hatalmas, zöld, szúrós valami, és szeretné megfogni rajta azt a fényes piros mütyürt, amelyben olyan viccesen tükröződik az az ismerős hurkás kezecske és a csücsöri száj. Közben a kétéves a csomagolópapírban hempereg és úgy fürdik a csillámporban, akár egy dagonyázó víziló. Mögöttük a Férfi egy gyémánt nyakéket tesz éppen a Nő nyakába, akinek elakad a lélegzete, kezét a mellkasára szorítja és kételkedve ingatja a fejét, mint fekete-fehér filmekben szokás.

Történetünk szempontjából azonban mindez mellékes. Nem úgy a 24-es számú ház előtti kertben álló személy számára, aki éppen a nappali behúzott függönyének résén át les be a házba. Tizennégy éves, és tőrt döftek a szívébe. A harag elvakítja, nem is látja, mi folyik odabenn, de el bírja képzelni – anyja elég esti mesét olvasott fel neki annak idején, úgyhogy el tudja képzelni, miért sír mostanában annyit.

Fog valamit. A feje fölé emeli a kezét, aztán teljes erőből elhajítja. Hátralép, és keserű örömmel figyeli, ahogy a nyolckilós mirelit pulyka berepül a 24-es számú ház nappalijának az ablakán. A függöny elválasztja őt a bentiektől és lelassítja a madár röptét. Vagy mégsem? Minthogy döglött állatról van szó, semmi nem fogja vissza röptében, és a pulyka aprólékostul a hajópadlón landol, pörög-forog, és meg sem áll egészen a karácsonyfáig. Ezt kapják!

Az emberek olyanok, akár a házaik: teli vannak titkokkal. Vagy a titkok uralják őket, vagy ők a titkaikat: szorosan magukhoz szorítják, hazug nyelvük béklyóba köti az igazságot. De az igazság, akár a tegnapi pecsenyelé, mindig a felszínre tör. Addig-addig tekereg legbelül, addig növekszik, míg kitör a megdagadt nyelv béklyójából. Amikor eljön az ideje, kiköpi a szavakat, amelyek áthasítanak a levegőn és úgy csapódnak be a világba, mint… mint ez a döglött madár a nappaliba. Az igazság és az idő mindig együtt jár.

Történetünk emberekről, titkokról és az időről szól. Emberekről, akik az ajándékcsomagokhoz hasonlóan titkokat rejtenek, de az jól be van csomagolva, és csak az arra érdemesek láthatják, milyen a legbensőbb énjük, mit rejt a csomagolás. Hiába piszkálják, rakosgatják őket kíváncsi kezek ide-oda, ők ott várnak szépen a fa alatt. Időnként muszáj odaadni magunkat valakinek, hogy kiderüljön, kik is vagyunk valójában. Időnként muszáj letépni mindent, ami elfödi a lényeget.

Történetünk arról szól, hogy valaki megtalálja önmagát. Arról, hogy aki számít, úgyis le tudja hántani mindazt, ami elfödi a lényeget. Akkor feltárul mindaz, ami számít. Épp időben.

2

A félmosolyok reggele

Raphael O’Kelly őrmester, másoknak csak Raphie, lassan és megfontoltan mozgott a howthi rendőrőrs zsúfolt személyzeti konyhájában. Reggel rájött valamire, és egyre csak ez járt az eszében. 59 éves volt, és csak egy éve volt hátra a nyugdíjig. Nem gondolta volna, hogy egyszer várni fogja azt a napot, ám aznap reggel úgy magukkal ragadták az események, úgy a feje tetejére állították, akár egy hógömböt, úgyhogy kénytelen volt beismerni: minden előzetes elképzelését a sutba vághatja. Minden lépésével az addig szilárdnak hitt meggyőződését taposta a sárba: szinte hallotta is, hogy összeroppannak. Pedig negyvenéves pályafutása alatt megélt már nem egy reggelt, nem egy pillanatot – na de ilyet, mint ez!

Két kanál instant kávét tett a bögréjébe. A bögrét egy New York-i rendőrjárőrkocsiról mintázták, és valamelyik fiú hozta neki New Yorkból karácsonyra. Úgy tett, mintha sértőnek találná az ajándékot, pedig nagyon is szerette. A bögréjét szorongatta Jézuska születésnapján is, és eszébe jutott, amikor több mint ötven évvel azelőtt karácsonyra egy játék rendőrautót kapott a szüleitől ajándékba. A kedvence volt, szerette, ám egyik este kinn felejtette az esőben, az autó berozsdásodott, úgyhogy a járőröket korengedménnyel nyugdíjazni kellett. Ahogy fogta a bögrét, arra gondolt, szirénázva végig kellene száguldania vele a konyhapulton, belerohanni a kristálycukros zacskóba, amely – ha más nem látja – fölbillen és behinti a kocsit.

Ehelyett azonban körbenézett, egyedül van-e a konyhában, és fél kanál cukrot tett a kávéjába. Felbátorodott, aztán még egy púpos kanállal vett a cukorból – harákolt, hogy elnyomja a zacskó zörgését és a cukrot gyorsan a bögrébe szórta. Már két kanállal vett és senki nem kapta rajta: pimaszul újra a zacskóba nyúlt.

– Tedd le a fegyvert! – szólt egy ellentmondást nem tűrő női hang az ajtóban.

Raphie meglepődött, fölugrott, a kanál cukor pedig kiszóródott a pultra. A bögre a halom cukorban: ideje segítséget hívni.

– Ez tettenérés, Raphie! – Jessica, a kolléganője már ott állt mellette a pultnál, és leütögette Raphie kezéről a cukrot. Majd elővett egy bögrét, amelyen Jessica Rabbit pózolt – ezt is a Jézuska hozta –, és a férfi elé tolta. A porcelán Jessica hatalmas melleit Raphie kocsijához préselte – Raphie pedig csak arra tudott gondolni, hogy örülnének ennek az emberei a kocsiban. Gondolatban már ott tartott, hogy emberei pirospacsiznak Jessica Rabbittel, amikor a nő megszólalt:

– Adjál nekem is!

– Talán légy szíves – javította ki Raphie.

– Légy szíves – utánozta dühösen Raphie-t.

Jessica még újonc volt, nemrég került a parancsnokságra, de Raphie máris megkedvelte. Túlságosan is. A huszonhat éves, magas, belevaló szőke lány nem ismert lehetetlen feladatot. Ráfért már erre a csupa pasi csapatra egy kis női energia, vélte Raphie. Úgy kezelte, mintha a lánya lenne, bár nem is volt lánya. Vagyis volt, de eltűnt. Elhessegette a gondolatot, és figyelte, ahogy a lány feltakarítja a kiszóródott cukrot a pultról.

Kész duracell-nyuszi, ám a sötétbarna, mondhatni fekete mandulaszemében mégis titok bujkált. Mint amikor hiába terítenek szét egy új réteg földet, mégis fölveri a gyom… A lány szemében titok bujkált, de hogy mi az, arra Raphie nem igazán volt kíváncsi. Mégis tudta, hogy ez az a titok, ami Jessicát előre viszi azokban a helyzetekben, amikor a józanabbak inkább visszakoznának.

– Egy fél kanál cukorba még nem halok bele! – morogta Raphie, és hörpintett a kávéjából.

– Hiszen ma reggel a kapucsengőt is alig bírtad megnyomni! Akkor egy fél kanál cukor is halálos lehet!

Raphie elvörösödött.

– Csak a szívem rakoncátlankodott, Jessica, semmiség. És légy szíves, halkabban! Aminek aztán igazán semmi köze sincsen…

– Pihenned kéne! – jegyezte meg halkan a lány.

– Az orvos szerint semmi bajom.

– Akkor az orvos fejét is meg kéne vizsgálni: te sose voltál teljesen rendben.

– Hat hónapja se ismersz! – morogta Raphie, és a lány kezébe nyomta a bögrét.

– Életem leghosszabb hat hónapja! – ugratta a lány. – Jól van, de akkor legalább barna cukorral idd!

Talán messzire ment, úgyhogy vett egy kanállal a barna cukorból és beletette a férfi kávéjába.

– Barna kenyér, barna rizs, barna ez, barna az. Régebben színesben éltem az életem.

– Régebben biztos a lábfejed is láttad, ha lenéztél! – replikázott.

Erőteljes mozdulatokkal kevergetni kezdte a férfi kávéját, hogy teljesen feloldja benne a cukrot: szabályos örvény keletkezett a közepén. Raphie figyelte és azon tűnődött, ha belevetné magát, vajon hol bukkanna ki.

– Ha mégis meghalsz tőle, én figyelmeztettelek! – tette le elé a lány a kávét.

– Ha mégis meghalok tőle, halálod napjáig kísért majd a szellemem!

A lány elmosolyodott, de a mosolya eltűnt valahol a szája és az orrnyerge között félúton: a szeme komor maradt.

Raphie elnézte, ahogy a bögrében elcsitul az örvény és vele oda lesz a lehetőség arra, hogy egy másik világba sodortassa magát az árral. Igen. Borzalmas egy reggel volt. Messze nem mosolyfakasztó. Talán egy félmosoly azért belefért, ám ebben már nem volt olyan biztos.

Raphie átnyújtott a lánynak egy bögre gőzölgő kávét: cukor nélkül, feketén, mert így szerette. A pultnak támaszkodtak, és egymással szemben szürcsölgették a kávét, és miközben két lábbal álltak a földön, gondolataik messze a fellegekbe kalandoztak.

Elnézte Jessicát, a bögrére kulcsolt ujjait, és ahogy szándékosan a kávéjába mered, mintha egy kristálygömbbe nézne. Bárcsak az is lenne, kristálygömb, bárcsak a jövőbe láthatnának és elkerülhetnék mindazt, amin már keresztülmentek! A lány sápadt volt, a szeme körül vörös karika – más nem árulkodott arról, ami reggel történt.

– Nem semmi egy reggel, igaz, kölyök?

A lánynak párás lett a szeme, de uralkodott magán. Rábólintott, és válaszul hörpintett a kávéból. A grimasza elárulta, hogy a kávé tűzforró, de ő csak azért is kortyolta tovább. Mert rajta a kávé sem foghat ki!

– Amikor először voltam karácsonykor szolgálatban, végigsakkoztam az őrmesterrel az egészet.

– Te mázlista! – szólalt meg végre a lány.

– Hát igen! Akkor persze másként gondolkoztam! Azt reméltem, hogy csupa pörgés lesz minden.

Nem árt meggondolni, mit is kíván magának az ember. A gondolat ottragadt a levegőben, akár a kozmaszag.

– Nyertél?

– Mit nyertem? – zökkent vissza Raphie.

– A sakkban.

– Dehogy! – kuncogott – Hagytam nyerni az őrmestert.

A lány megvakarta az orrát.

– Hát arra várhatnál, hogy én nyerni hagylak.

– Eszembe se jutott.

A lány elfintorodott, amit Raphie nem tudott mire vélni.

Raphie megvárta, amíg a kávé megfelelő hőmérsékletűre hűlt, és belekortyolt. Azonnal a torkához kapta a kezét, köhögött és fuldoklott, mint aki ott hal meg. Csak föl akarta vidítani a lányt – pedig tudta, hogy hiába minden, ettől ugyan nem lesz jobb a kedvük.

Jessica csak felvonta a szemöldökét, és tovább szürcsölte a kávéját.

Raphie elnevette magát, aztán egy pillanatra csendbe burkolóztak.

– Nem lesz semmi baj – nyugtatta meg a lányt.

A lány bólintott. Szűkszavúan felelt, mint aki már tudja:

– Ja. Felhívod Maryt?

Raphie biccentett.

– Mindjárt. A nővérénél van.

Karácsonyi kegyes hazugság, szezonális.

– Te felhívsz valakit?

Jessica bólintott, de nem nézett a férfi szemébe: többet már nem szabad elárulni, nem szabad.

– Mesélted neki?

– Nem. Nem.

– De felhívod?

Raphie megint a távolba révedt:

– Nem is tudom. És te?

Jessica megvonta a vállát. Az arca most sem árult el semmit. Állával a zárka felé bökött. – Vár a pulykás srác!

– Nem mintha sokra mennék vele! – sóhajtott Raphie. Hogy az életéről beszél-e, vagy csak az idejét sajnálja, nem derült ki.

Jessica várt egy pillanatig, aztán belekortyolt a kávéba. A bögrét az orra előtt tartva a férfira függesztette mandulaszemét. A hangjában olyan határozottsággal, megkérdőjelezhetetlen bizonyossággal szólalt meg, akár egy apáca. Raphie-nek eszébe se jutott kételkedni benne.

– Meséld el neki! – mondta Jessica határozottan. – Ha az életben nem is mondod el senkinek, legalább neki meséld el!

3

A pulykás srác

1. rész

Raphie úgy lépett be a kihallgatószobába, mint más a nappalijába: mint aki mindjárt ledobja magát a kanapéra és fölteszi a lábát az asztalra. A viselkedésében az égvilágon semmi fenyegető nem volt. Bár 188 centi magas volt, a teste mégsem töltötte ki a teret. Ha gondolkozott, a feje mindig előrebillent, szemöldökei ferdén keretezték borsónyi szemeit. Válla kissé előrehajlott, mintha egy kis csigaházat cipelne a hátán, ahova visszahúzódhat. A kis púpnál azért a pocakja nagyobb volt. Egyik kezében papírpohár, a másikban a rendőrautós bögre: még félig teli volt.

A pulykás srác Raphie bögréjére nézett.

– Király!

– Annyira biztos király, mint bevágni egy pulykát az ablakon.

A srác ezen elvigyorodott, és rágni kezdte a kapucnija zsinórját.

– Minek csináltad?

– Mer’ egy fasz.

– Nem „Az év apukája" karácsonyi meglepetésről van szó, gondolom. De miért a pulykát?

Vállrándítás.

– Anyám mondta, hogy vegyem ki a fagyasztóból.

Ezzel le is tudta a magyarázatot.

– És mondd, hogyan került a fagyasztóból apád nappalijának a közepére?

– Egy darabon vittem, aztán repült – vigyorgott tovább.

– Mikor ettétek volna meg?

– Háromkor.

– Nem úgy értem. Melyik nap? Legalább huszonnégy óra, míg egy kétkilós pulyka kiolvad. A tietek meg volt vagy nyolc kiló. Már vagy három napja ki kellett volna venni a fagyasztóból, ha ma akartátok megenni.

– Nem mindegy, vazeg? – úgy nézett Raphie-re, mint aki nem százas. – Ha teszek bele banános tölteléket, most nem ülök itt a pácban?

– Arra próbálok kilyukadni, hogy ha akkor kiveszed, amikor kellett volna, felolvadt volna és nem repül keresztül az ablakon. A bíróságon ezt úgy értékelhetik, hogy előre kitervelt szándékkal tetted; egyébként pedig nem, a banános töltelék nem hangzik túl jól.

– Nem terveltem ki! – kiáltotta a korához méltón.

Raphie kiitta a kávéját, és a kiskamaszt figyelte.

Az a kávéspoharat nézte és fintorgott. – Én nem kávézom.

– Jól van. – Raphie elvette előle a poharat, és a tartalmát átöntötte a csészéjébe. – Még meleg. Kösz. Mesélj csak erről a reggelről! Mégis mit gondoltál, fiam?

– Engem maximum az a kövér faszfej, akinek az ablakán bevágtam azt a pulykát, szólíthat fiamnak! Most mi ez, pszichoterápia vagy kihallgatás? Vádol valamivel, vagy mi?

– Megvárjuk, hogy a szüleid feljelentést tesznek-e.

– Ugyan már! Már hogy tennének? Nem tehetnek. Még nem vagyok tizenhat. Jobb lenne, ha elengedne, és nem vesztegetné rám az idejét.

– Már így is elég időt vesztegettem rád.

A srác a köldökét bámulta:

– Karácsony van, és kötve hiszem, hogy nincs jobb dolga ennél. A fánkzabáláson kívül.

– Ha te azt tudnád!

– Fogadjunk?

– Egy hülyegyerek például behajított egy pulykát az ablakon.

A srác már kezdte unni ezt az egészet. A faliórára lesett, de az csak ketyegett. – Hol vannak a szüleim?

– A zsírt súrolják föl a padlóról.

– Nem is a szüleim! Legalábbis az a nő nem az anyám! Ha értem jönnek, akkor se megyek velük sehová!

– Ne reménykedj, nem jönnek. – Raphie a zsebébe nyúlt, és egy csokit vett elő. Lassan kibontotta, a csöndben halkan zörgött a celofán. – Neked is feltűnt, hogy mindig az epres fogy el utoljára? – mosolygott, aztán bekapta.

– Ahogy elnézem magát, mind elfogy.

– Tehát apád és az élettársa…

A pulykás srác közbevágott, és egész közel hajolt a mikrofonhoz:

– Aki, mellékesen megjegyzem, egy kurva.

– …feljelentést tehetnek.

– Apám biztos nem! – tajtékzott a dühtől.

– Pedig gondolkodik rajta.

– Akkor sem fog! Ha gondolkodik, akkor is csak a nője miatt. Hülye kurva!

– Pedig valószínűleg tesz feljelentést, ugyanis most behavazik a nappalijukba.

– Miért, havazik? – előbújt belőle a gyerek, remény csillogott a szemében.

Raphie a csokoládét majszolgatta:

– Vannak, akik eszik a csokoládét. Én inkább csak szopogatom.

– Ezt szopogassa! – bökött a srác az ágyékára.

– Majd a barátod szopogatja.

– Nem vagyok buzi! – horkant föl. Ahogy előrehajolt, megint előbújt belőle a gyerek. – Jaj, hagyjon már! Tényleg esik a hó? Kienged, hogy megnézzem? Csak az ablakból!

Raphie lenyelte a csokoládét, és az asztalra könyökölt. Nagyon határozottan így szólt: – Az üvegszilánkok eltalálták a tíz hónapos kisbabát.

– Hát aztán? – mordult a srác, és hátradőlt a széken. Nem mutatta, de látszott rajta, hogy bánja. A körömágyát piszkálta.

– A baba a karácsonyfa mögött volt, amikor a pulyka landolt. Szerencse, hogy nem sérült meg. Mármint a baba – a pulyka sajnos elszenvedett néhány sérülést. Nem valószínű, hogy talpra áll.

A srác arcán megkönnyebbülés és a zavar.

– Mikor jön értem az anyám?

– Már úton van.

– Két órája is ezt mondta az a lány, azokkal a nagy – mutatta –, azokkal a nagy dudákkal.

Raphie megdöbbent, hogy hogyan beszél a srác Jessicáról, de uralkodott magán. Nem ér annyit az egész! Megéri egyáltalán beavatni?

– Lehet, hogy anyád lassan vezet. Csúszósak az utak.

A pulykás srác elgondolkozott ezen és gondterhelt arcot vágott. Tovább piszkálta a körömágyát.

– A pulyka tényleg túl nagy volt – ismerte be hosszú szünet után. Ökölbe szorította a kezét, aztán mindig kiengedte. – Ekkorát vett, amikor apám még otthon élt. Azt hitte, visszajön.

– Most anyádról beszélsz?

A srác bólintott. – Amikor kivettem a fagyasztóból, elborult az agyam. Túl nagy volt.

Csönd.

– Nem gondoltam, hogy betöri az ablakot – csöndesedett le. Nem nézett Raphie-re. – Honnét tudhattam volna, hogy a pulyka beszáll az ablakon?

Olyan kétségbeesetten nézett most Raphie-re, hogy a tiszt félretette a komolyságát és elmosolyodott. – Ez bizony pech.

– Csak rájuk akartam hozni a frászt. Untam, hogy boldog családot játszanak odabenn.

– Hát ennek valóban sikerült véget vetned.

A srác hallgatott. Korántsem volt olyan büszke magára, mint amikor Raphie belépett az ajtón.

– Egy nyolckilós pulyka kicsit soknak tűnik három embernek.

– Az apám egy kövér disznó, most mit mondjak?

Raphie rájött, hogy csak az idejét pocsékolja. Ami sok, az sok – menni készült.

– Apám családja mindig eljött karácsonykor – szólt Raphie után a srác. Beadta a derekát. – De idén úgy döntöttek, nem jönnek. A pulyka meg tényleg túl nagy volt kettőnknek – ismételte meg, és megrázta a