Everand Logo

Welcome to Everand!

  • Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

    Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

    Nőnek lenni, és nem bedilizni
    Nőnek lenni, és nem bedilizni
    Nőnek lenni, és nem bedilizni
    Ebook256 pages3 hours

    Nőnek lenni, és nem bedilizni

    By Katarzyna Miller and Monika Pawluczuk

    5/5

    ()

    Read preview

    About this ebook

    Nőknek, akik a boldogságot magukban keresik 11 nő, 6 nap, 1 szabad szájú terapeuta, és az örökké rejtélyes női lélek ezer oldala egyetlen kötetben! Valódi női könyv, mely példákkal, interaktívan boncolgatja azt a számtalan érzést, örömöt és bánatot, amit mi nők kortól függetlenül átélünk. Sorsfordító pillanatok, zokogás és örömkönnyek kísérik a beszélgetéseket, melyek rávilágítanak arra, hogy gyakran nemcsak a másik nem képviselői pislognak ránk értetlenül: először magunkat kell megértenünk, megismernünk és legfőképpen megszeretnünk. A lengyel bestseller szerzői a női lét gazdagságát valódi csodaként ünneplik. Mottójuk akár ez is lehetne: ,,Nőnek születtél? Ne nyavalyogj! Élvezd!"
    LanguageMagyar
    PublisherAthenaeum
    Release dateNov 26, 2013
    ISBN9789632932156
    Nőnek lenni, és nem bedilizni

    Related to Nőnek lenni, és nem bedilizni

    Related ebooks

    Related podcast episodes

    Related categories

    Reviews for Nőnek lenni, és nem bedilizni

    5/5

    1 rating0 reviews

    What did you think?

    Tap to rate

    Review must be at least 10 words

      Book preview

      Nőnek lenni, és nem bedilizni - Katarzyna Miller

      cover.jpg

      KATARZYNA MILLER

      MONIKA PAWLUCZUK

      NŐNEK LENNI, ÉS

      NEM BEDILIZNI

      ATHENEUM KIADÓ

      Budapest

      © 2012 by Wydawnictwo W.A.B.

      Hungarian translation © Szirmay Katalin, 2012

      ISBN 978-963-293-203-3

      eKönyv Magyarország Kft.

      Honlap: www.ekonyv.hu

      KATA: A nőknek

      MONIKA: Szüleimnek

      SZEREPLŐK:

       ÁGI:

      Ügyvéd, harminchat éves. Pasztellszínek jellemzik: finom szálú, szőke, vállig érő haj, visszafogott smink és ékszerek. Udvarias, szűkszavú.

       MAGDA:

      Ötvenes, de harmincnak néz ki. Gyönyörű. Mozgása méltóságteljes és megfontolt. Halkan, tagoltan beszél. Finom elegancia árad belőle: a bézs és bronz árnyalatai. Ékszert ritkán hord.

       KRISZTI:

      Ötvenöt éves. Akár szép is lehetne, de szemmel láthatólag elhanyagolja magát. Mackónadrágot és szürkésbarna pulcsit hord, haja seszínű, szemöldöke gondozatlan. Nem sminkel. Szolgálatkész: mindenkinek teát főz, vagy odahoz valamit.

       GABI:

      Huszonkilenc éves, nagyon pontos. Mintha skatulyából húzták volna ki: frissen mosott és vasalt ruha, kidolgozott izmok. Koncentrál, összevont szemöldökkel figyel, mindent gyorsan, egy szuszra mond.

       MARGÓ:

      Negyvenkét éves. Nagyon szép és ápolt. Mindennap máshogy öltözik, divatos, drága ruhákat hord, amelyek kiemelik karcsúságát. Mindennap más ékszert vesz. Imád vásárlásról, kozmetikumokról, fogyókúráról és plasztikai műtétekről dumcsizni.

       KINGA:

      Negyven fölött. Margó barátnője, most is mellette ül. Nagydarab szőkeség (szőke hajzuhatag, fehér bőr.) Dús keblű töltött galamb, mindig feketében jár. Nyugodt, itt gyakran fekszik.

       MELÁNIA:

      Ő a legfiatalabb a csoportban, huszonkét éves. Divatosan és rafináltan öltözködik. Festi magát. Csupa báj, amit néha tudatosan használ, máskor egyáltalán nem hisz a saját varázsában. Hangulatember.

       ZSÓFI:

      Harmincöt éves. Telt ajkak, göndör haj. Idegesítően precíz és mindenkit kioktat. Gyakran megsértődik és duzzog, máskor viszont gyermekien nyitott.

       ÉVI:

      Huszonnyolc éves, vékony, magas, szinte fiús alakja van. Mindig nadrágot hord és rafinált, furcsa kiegészítőket. Nem festi magát. Sokat nevet. Őszinte, nyitott. Egy meleg párral lakik.

       JOLI:

      Harmincöt éves. Sűrű, sötét haja van. Vékony, energikus,

      érzéki. Gondolatai gyakran elkalandoznak. Érdekes, eredeti cuccokat hord. Ritkán beszél, de akkor rátapint a lényegre.

       ZITA:

      Negyvenes. Mély dekoltázs, vörös hajában egy lila hajtinccsel, ami a szemébe lóg. A társaságban neki van a legnagyobb táskája és a legfeltűnőbb fülbevalója.

       KATA:

      Terapeuta, hatvanéves, de ha akar, negyvennek néz ki. Nagydarab, ő a csoportban a legkövérebb. Színesen öltözködik. Gyakran nevet, mindenre van egy vicce, de hamar felkapja a vizet. Kötőszóként káromkodásokat használ, ezek jó részét kigyomláltuk. Nagyon szereti a munkáját.

      HELYSZÍN: NINCS.

      A valóságban nem volt ilyen összetételű csoport, a work­shopokon a szereplőkhöz hasonló, vagy tőlük nagyon is eltérő nők vesznek részt. A terapeuta ezzel szemben létező személy. A többit olyan előadásokból, rövidebb és hosszabb egyéni és csoportos foglalkozásokból gyúrtuk össze, amelyeket számos kis- és nagyvárosban tartottunk. A könyvben több a „duma", mint a valóságban, mert a szerzőknek úgy tűnt, hogy néhány probléma hosszabb kifejtést igényel. A csoport tagjai nem létező személyek, hanem a képzelet teremtményei, akik a megannyi nő számára ismerős cselekményt játsszák.

      Könyvünk nem női-csoportterápiás pszichológiakönyv, sem a női problémák tárháza, hanem egy meglehetősen szabad és laza kísérlet arra, hogy bemutassuk egy terapeuta sajátos munkastílusát, hozzáállását azokhoz a dolgokhoz, amelyekről annyi fejlődésre és változásra vágyó nő szeretne beszélgetni.

      1. NAP

       KATA:

      Sziasztok! Nagyon örülök, hogy eljöttetek: ezen a héten megoszthatjuk egymással a tapasztalatainkat, és együtt lehetünk. Mondjátok csak, mi érdekel benneteket legjobban?

       GABI:

      A munka és a pasik.

       KRISZTI:

      Engem talán a gyerekek.

       ZITA:

      A szex.

       ÁGI:

      A barátom.

       KATA:

      Nem rossz felhozatal. Melyikkel kezdjük? Meg tudtok egyezni?

       ÉVI:

      A pasikkal!

       KATA:

      Nincs ellenvetés? Ha nincs, akkor csapjunk bele! Elsőnek felteszek egy provokatív kérdést: mit csinálunk a pasikkal?

       ÁGI:

      Sok mindent.

       KATA:

      Sok mindent? Pontosabban?

       ÁGI:

      Mozi, kávéház, séta…

       ZITA:

      Szeretkezünk.

       JOLI:

      Élünk.

       KATA:

      Hm… Én azt mondom – nálatok egy kicsit régebb óta élek –, hogy a pasikkal legjobb semmit se csinálni. Most nem érem be ennyivel, nem ezért jöttünk össze. Mondok valamit: ha egy srác álmatlan éjszakákat okoz egy lánynak, de ő a lány minden boldogságának egyetlen záloga, akkor már kész is a dráma. Sajnos gyakori eset.

       ÁGI:

      Régóta ezzel küszködöm.

       KATA:

      Mondd el!

       ÁGI:

      Régóta visszatérő problémám, de csak mostanában tisztult le bennem, hogy képtelen vagyok olyan hosszú távú, biztos, nyugodt kapcsolatra, amiben jól érezném magam. Rémesen választok párt.

       KATA:

      Jó, hogy észrevetted: te választasz.

       ÁGI:

      Sajnos észrevettem.

       KATA:

      Bravó! Gratulálok! Vegyél magadnak virágot!

       ÁGI:

      Egy lehetőséget sem…

       KATA:

      Tényleg vegyél! Az első lépést már megtetted. Mondd tovább, mi a tapasztalatod a férfiakkal?

       ÁGI:

      Mindig ugyanaz. A legrosszabb, hogy egy párkapcsolatban olyan, mintha megszűnnék. Eltűnnek az igényeim, a saját kis világom, a barátaim, a munkám, minden.

       KATA:

      Csak ő létezik.

       ÁGI:

      Mintha a férfi, akivel járok, teljesen kitöltené az életem, teljesen átadom magam. Nem koncentrálok a munkámra. Múltkor is egy fontos céges ügyféllel voltam, én meg teljesen elvarázsolva mentem a találkozóra, amiből később gondjaim is származtak, meg persze szégyelltem is magam. De ez se térített magamhoz. Bármit eltűrök egy kapcsolatban és egyáltalán nem csodálkozom, ha úgy bánnak velem, hogy… Erről nem is tudok beszélni…

       KATA:

      Mondd csak el!

       ÁGI:

      Nem egyszerű… Kiabál velem, hogy minden az én hibám. Meg hogy pszichésen sérült vagyok, és ezt már nem bírja. Időnként el akarom hagyni, de amikor legutóbb elment, majd felhívott és közölte, hogy vége, kicsúszott a talaj a lábam alól. Bármit megtennék, hogy visszajöjjön… kétségbe vagyok esve, nem értem, mi történik velem. Remegek. Nem tudom, mit tegyek. Félek, hogy a végén tényleg elhagy.

       KATA:

      Mi történne, ha elhagyna?

       ÁGI:

      Nem tudom… egyedül érezném magam, mint akit mindenki elhagyott. Senkinek se tudnám elmondani, hogy telt a napom.

       KATA:

      Neki el tudod?

       ÁGI:

      Nem…

       KATA:

      Mit vársz ettől a héttől?

       ÁGI:

      Megtanulni, hogyan kell egyedül élni. Hogy ne kelljen mindenáron együtt lennem valakivel.

       KATA:

      Nagyon fontos dolgot mondtál. Megtanulni egyedül élni. Igen…

       KRISZTI:

      Bennem is valami hasonló zajlik. Nem is tudom, hogy mondjam el. Ötvenöt éves vagyok, két gyerekem van. Azért jöttem ide, mert szomorú vagyok, valami nagy súlyt cipelek a vállamon, mintha az egész világot a hátamon hordoznám. Örökké rosszkedvű vagyok, lehangolt, mintha nem is élnék. Állandóan teszek-veszek, pedig semmi kedvem hozzá. Élettelen, löttyedt vagyok, olyan…

       KATA:

      Folyton azt mondod: ilyen vagyok, olyan vagyok… ez úgy hangzik, mintha azt mondanád, „ilyen a természetem". Bebeszéled magadnak, hogy ennek így kell lennie. Pedig nem kell. Beletrafáltál, ez a probléma sokakat érint: a rajtam van a világ terhe, a teljes elhagyottság, a szomorúság, sőt, néha a kétségbeesés, hogy semmiért nem jár nekem jutalom.

       KRISZTI:

      Igen. Ezért rászoktam az antibiotikumokra meg úgy általában a gyógyszerekre. Végül azt mondtam: „Ideje elkezdenem törődni magammal". Otthon persze lázadás tört ki, a férjem ideges lett, hogy az asszony, aki addig semmit nem csinált, akit semmi nem érdekelt, most elmegy valahová, az ég tudja, hová.

       KATA:

      Az asszony meg dühbe gurult.

       KRISZTI:

      Először nőni kezdett az önbizalmam, de a gyermekeimet még nem tudtam elengedni, értük tettem mindent, a legapróbb kérésüket is teljesítettem, a csillagokat is lehoztam az égről, mégsem vagyunk jóban, főleg a fiammal nem. Talán mert a férjem nem tisztel.

       KATA:

      Vagy mert túl sokat jártál a kedvükben.

       KRISZTI:

      Épp ezért kell most megtanulnom, hogy határozottabb legyek, hogy tudjak nemet mondani, de mindeközben félek is tőle, hogy ha nemet mondok, valami rettenetes fog történni. Úgy érzem, a gondoskodással, a mosással, a főzéssel megvásárolom a szeretetüket. Bűntudatom van, amiért ilyen volt a gyerekkoruk, amiért annyi éven át benn­ragadtam ebben a kapcsolatban.

       KATA:

      Nem szerették az apjukat?

       KRISZTI:

      Nem. Nem valami jó a kapcsolatuk, soha nem is volt az. Ráadásul volt olyan időszak, amikor a férjem ivott, de agresszív, az nem volt.

       KATA:

      De zsarnokoskodott, ugye?

       KRISZTI:

      Igen, egy zsarnok. Mindent ő diktált.

       KATA:

      Amiben senki nem akadályozta meg.

       KRISZTI:

      Ráadásul azóta is egy fedél alatt élünk. Válaszúthoz érkeztem. Szeretnék elszakadni, de nem tudom, mihez kezdjek aztán. A gyerekek kirepültek, mi elváltunk, de továbbra is egy házban lakunk. Most már jó, mert régebben, ha tíz után értem haza, mert a barátnőimmel lötyögtem a városban, a férjem készakarva a zárban hagyta a kulcsot, én meg mehettem szállodába. Hazaérek, az ajtó zárva, ki akarom nyitni, de a kulcs belülről benne van a zárban. Nem tudtam bemenni.

       KATA:

      Mit csináltál olyankor?

       KRISZTI:

      Álldogáltam egy darabig, hívtam a rendőrséget, akik fel akarták feszíteni az ajtót, de ha az ember annyi ideje ugyanabban a panelban lakik, most töresse rá az ajtót… A férjem meg röhögne a markába, hogy mindenki hallja, mikor jár haza a felesége. Ez nem megoldás.

       KATA:

      Hol aludtál?

       KRISZTI:

      Olyan megalázó volt. Álltam egy órát az ajtó előtt, a kutya bent vonyított. Olyan régóta lakik ott az ember, és erre nem tud bemenni…

       KATA:

      Az ember?… Azt mondod magadra: „az ember, nem azt, hogy „én. Ez a helyzet annyira megalázó, hogy nem tudsz egyes szám első személyben beszélni magadról.

       KRISZTI:

      Igen… Nem. Később a barátnőim megvártak, és ha kellett, náluk aludtam. Legalább nyolc-tíz alkalommal. Amikor reggel hazamentem, a férjem az ajtóban várt. „Óóó, hazaért a nagyságos asszony?" – kérdezte. Olyan lekezelő volt! Megmutatta, ki az úr a házban.

       KATA:

      Könnyebben beszélsz róla, mint magadról. Nem gondoltál arra, hogy egyáltalán ne menj haza? Hogy ne add meg neki az elégtételt, és egyáltalán ne menj haza este?

       KRISZTI:

      Nem, ez eszembe se jutott.

       KATA:

      Látod, mennyire szolgai módon gondolkodsz… Persze, ennyi év után… Ez nem értékítélet, csak diagnózis. Nagyon fontos, hogy diagnózist állítsunk fel magunkról. Azt mondod: „ez eszembe se jutott". Szerintem a lakást meg lehet osztani vagy elcserélni két kisebbre, és akkor egyedül lehetnél. Egyelőre még sok minden gátol abban, hogy felszabadultan élj. Érdemes lenne megnézni, pontosan mi zavar. Mit szeretnél leginkább?

       KRISZTI:

      Szeretnék nemet mondani. Engem bárki nyugodtan visszautasíthat, én mégis mindent megteszek másoknak. Lesem a gondolataikat is.

       KATA:

      Mert nagyon igyekeztél is, hogy olvass a gondolataikban. Nem biztos, hogy azonnal vissza tudod majd őket utasítani. A legfontosabb, hogy tedd meg az első lépést. Szeretem azt a mondást, hogy ha el akarsz jutni Rómába, először ki kell lépned otthonról, sőt, előtte fel kell kelned. Már megtetted az első lépést: felkeltél és eljöttél ide, pedig ő nem nézi jó szemmel.

       KRISZTI:

      Ez igaz…

       KATA:

      Kriszti, ez talán meglepett? Eddig nem így gondolkodtál?

       KRISZTI:

      Nem, de tetszik.

       KATA:

      Ez fantasztikus! Hatalmas üdvrivalgást, hölgyeim! Megérdemli! Szeretnél még valamit mondani?

       KRISZTI:

      Egyelőre nem.

       MARGÓ:

      Nekem saját cégem van, de én is mindent megcsinálok otthon. Évek óta egyedül én foglalkozom a gyerekekkel, mindennel. Mostam, főztem a férjemre, mindig volt ebéd az asztalon. Satöbbi. Mindketten sokat dolgozunk, de otthon én csináltam mindent. Ő semmit. A házat én építtettem, a gyerekeket angolra meg teniszre hordtam. Mostam, főztem a férjemre, mindig volt ebéd az asztalon. Satöbbi. Én vezettem a könyvelését is, mert ő tudós, másra nem áll rá az agya. Még a kutyát is én sétáltattam. De ő ebből semmit sem érzékelt. Csak napokon keresztül bújta a könyveket.

       KATA:

      Margó, ezt hallgatni sem bírom! A pasikat nem érdekli a vasalt ing, a takarítás meg a főzés, vagy csak a nagyon hülyéket! Saját jószántadból vasalsz és takarítasz, és közben mártírt csinálsz magadból. Hölgyeim, valljuk be, a pasik jó nőt akarnak. Olyat, aki szereti és értékesnek tartja magát, aki nem hagyja, hogy utasítgassák. Sőt, nem is tesz meg akármit a férfinak. „Talán én kértem, hogy főzz rám? Kértelek én valaha, hogy az összes ingem simára vasald?" Egy normális srác annak örül, ha boldog, elégedett, mosolygós vagy, ha élvezed az életet és ő egy bombanővel járhat. És az is irtó fontos, hogy érezze, boldoggá teszi a barátnőjét. Ezt akarják a pasik. Szeretik, ha a párjuk ragyog, kicsit még flörtölhet is, hogy érezze, az ő csaja más pasiknak is tetszik, de mégiscsak hozzá tartozik… Margó, mégis minek választottad pont őt férjedül? Azért, hogy rád se bagózzon!

       MARGÓ:

      Igen, de ő mondta, hogy kötelességem ezt meg azt csinálni… állandóan tanácsokat osztogat, én meg élni szeretném a saját életemet…

       KATA:

      Hány éves vagy?

       MARGÓ:

      Negyvenkettő.

       KATA:

      És hány évesen szeretnél élni? A férjed becsületesebb nálad: ő úgy él, ahogy szeretne, de te nem. De ez az ő hibája, igaz?

       MARGÓ:

      Ne-e-em…

       KATA:

      Nem is tudod, mid van. Férjhez mentél, mert…

       MARGÓ:

      Mert beleszerettem…

       KATA:

      Tegyük fel, hogy így volt: te az ő szerelmébe szerettél bele, és eszedbe se jutott, hogy előbb saját magad ismerd meg, a valódi önmagad. Hogy megtudd, TE mit akarsz, NEKED mire van szükséged, mi a TE utad, a TE elképzelésed az életről. Jó volt a családod?

       MARGÓ:

      Nem túlzottan.

       KATA:

      Vagyis a férjed kiemelt abból a közegből, ahol nem érezted jól magad, belehelyezett egy másikba, és biztosított róla, hogy jó lesz. Te meg elhitted neki. Ráadásul nem kért tőled semmi mást, csak vasalást, mosást és takarítást. Te meg örömmel belementél.

      Néhány vonásod, hogy életteli, csodálatos lény vagy, születésed óta megvan és azért maradt meg, mert arány­lag kényelmes és szerető környezetben éltél. Az elején még azt is megtapasztaltad, hogy szeretnek, de hogy a saját kezedbe vegyél és alkoss valamit, az nem ment. Mert persze az ő dolga, hogy te továbbra is vonzónak érezd magad, neki kéne törőd­nie a fejlődéseddel, neki kéne meghatároznia az értékrendedet. Ő meg ehelyett, elégedetten azzal, amije van, csak ül otthon, és nem zavarja, hogy a felesége unatkozni kezdett.

       MARGÓ:

      Nem, nem, nem! Ő egyáltalán nem erőltette meg magát!

       KATA:

      Hogyhogy nem erőltette meg magát?

       MARGÓ:

      Én kezdeményeztem.

       KATA:

      És?

       MARGÓ:

      Először jó volt, mert a férjem partner volt benne.

       KATA:

      Megengedte, hogy eljárjatok ide-oda.

       MARGÓ:

      Igen. Aztán meg ledőlt a kanapéra.

       KATA:

      Az én férjem is mindig

      Enjoying the preview?
      Page 1 of 1