Leszálló nap

Robert Goddard

LESZÁLLÓ NAP

Robert Goddard

LESZÁLLÓ NAP

A mű eredeti címe

Into the Blue

Copyright © Robert Goddard 1990

Hungarian translation © Bajtai Zoltán, Pejkov Boján

© General Press Könyvkiadó, 2014

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

BAJTAI ZOLTÁN (köszönetnyilvánítás, 1–27. fejezet)

PEJKOV BOJÁN (28–65. fejezet)

Szerkesztette

KURTA ZSUZSANNA

A borítót

ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN

tervezte

ISBN 978 963 643 705 3

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: 299-1030

www.generalpress.hu

generalpress@lira.hu

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő BARDI ERZSÉBET

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

Phil Dwerryhouse-nak

Köszönetnyilvánítás

Hálával tartozom Tina Maskell-Feidi útmutatásaiért a könyvben használt görög szavakra vonatkozóan, továbbá a dartmouthi Britannia Royal Naval College parancsnokának és személyzetének az 1960-as évek egyetemi életével kapcsolatos információkért.

1. fejezet

Semmi baj nem lenne, ha Heather még most vagy öt percen belül visszatérne. Alaptalannak bizonyulna Harry félelme, hogy soha többé nem látja viszont. Elmondhatná, hogy csak képzelődött, mert túl hosszú időre maradt egyedül, és túl nagy volt a csend. Ha arra gondolt, hogy Heather bármikor megjelenhet az ösvényen és rákiálthat, lényének egyik fele, a precíz, szobatiszta, józan énje megnyugodott. Csupán az ösztönös benyomások zűrzavaros világába fészkelte be magát a gyanakvás, azonban saját lelkének ezzel az oldalával sohasem foglalkozott szívesen.

Ráadásul Harry teljes joggal okolhatta az egyre erősödő szorongásért a helyzetet, amelyben várakoznia kellett. Alaposan megviseli ugyanis az ember idegeit, ha egy kidőlt fa törzsén kell üldögélnie háromnegyed órán keresztül egy fenyvessel borított hegy oldalán, miközben a nap délutáni ragyogása lassan elhalványul, és az alkonyat hűvös csendje borul rá a tájra – határtalan, könyörtelen csend, amikor a szél sem rezdül. Ez bárkinek próbára tenné a tűrőképességét. Már megbánta, hogy nem kísérte el Heathert a hegytetőre. Ha viszont már úgy döntött, hogy nem megy vele, akkor okosabb lett volna a kocsiban várni és hallgatni közben a rádiót. Mindkét lehetőséggel jobban járt volna, mint azzal, hogy itt kell várnia.

Őrködésének kezdete óta már a negyedik cigarettáját szívta. Elnyomta a csikket, és mélyet sóhajtott. A hegy árnyékos oldalán egyre hidegebb lett, jóllehet a tengerparti lapály még mindig az aranyló napfény melegében fürdött. Idefenn, a tűlevelekkel vastagon borított emelkedőn viszont már egyértelműen alkonyodott, és ez érződött a tiszta, hűvös levegőben.

Miért nem jött még vissza? Aligha tévedhetett el, hiszen még egy útikönyv és iránytű is volt nála. Ráadásul járt már korábban Profitisz Iliászban, amit Harry nem mondhatott el magáról. És most el is határozta, hogy soha többé nem tér vissza ide. Két órával ezelőtt még egy tengerparti psarotaverna teraszán sütkérezett, és a finom ebéd után kényelmesen rágyújtott ugyanennek a csomagnak az első szál cigarettájára, miközben azon tűnődött, mennyire irigy lehet a pincér, hogy egy ilyen túlsúlyos, középkorú angol úriember, mint ő, egy ilyen csinos nőt rá tudott venni, hogy ebédeljen vele. Most már nehezére esett felidézni ezt a képet, Profitisz Iliász ugyanis pillanatok alatt homályos emlékké mosott el mindent. Heather döntött úgy, hogy jöjjenek fel ide.

– Kocsival egy félóra alatt ott vagyunk – mondta Harrynek. – Csodás hely. Elhagyott, omladozó villák az olasz megszállás idejéből. Gyönyörű onnan a kilátás. Ezt neked is meg kell nézned.

Harry nem érzett hasonló késztetést, mert a természet lélegzetelállító csodáinál sokkal többre tartott egy bárt, amelynek dekorációját egy pohár ital fénytörésén keresztül csodálhatja. Ennek ellenére nem tiltakozott.

Így hát nekivágtak a kanyargós útnak, áthaladtak Szalakoszon, és lassan, de feltartóztathatatlanul hajtottak tovább az erdővel borított hegycsúcs felé, míg végül minden kocsit maguk mögött hagyva magukra maradtak, és csak a fenyők kísérték figyelemmel útjukat. Harry kezdetben semmi vészjóslót nem fedezett fel növekvő magányukban, mígnem végül elérték a hotelt, ahová az út vezetett, és amint várható volt, a szálloda a téli időszakban zárva tartott. Profitisz Iliász egyre inkább megmutatta igazi arcát.

Úgy tűnt, hogy a hely hangulatának a csend a legfontosabb alappillére. A csend, amely abban a pillanatban lecsapott rájuk, ahogy kiszálltak, és becsukták maguk mögött a kocsiajtókat; a csend, amely egyenesen az erdő mélyéről érkezett, és áhítatos suttogásra késztette őket. A csend, amelyet csak felerősítettek a romos villák és az üres hotel, azt a benyomást keltve, hogy az elhagyatott épületek rosszabbak, mintha egyáltalán nem lennének itt épületek. A csend, amelyet hovatovább még a természet is tiszteletben tartott, mert szél sem mozdította a fák ágait, madarak sem énekeltek, mókusok sem futkostak rajtuk. Profitisz Iliászon mindent a csend uralt, de nem a nyugalom csendje.

Két hónappal korábban még tartott a szezon, és a hotel is minden bizonnyal nyitva volt, a vendégek gyerekei játszottak az udvaron, talán még erre a fatörzsre is felmásztak, amelyen most Harry ült. A zaj, a mozgás, a nevetés, a nagy társaság talán máskor zavarta volna, most azonban tiszta szívéből vágyott rá. Meglepte a felismerés, hogy mennyire rosszul érzi magát egyedül. Persze ha tényleg egyedül van. Mert önkéntelenül is eszébe jutott, hogy amikor kiszálltak a kocsiból, és elindultak megcsodálni a kilátást, ami a hotelból nyílik, felpillantott a fakorlátos erkélyekre meg a pirosra festett redőnyökre, amelyek semmitmondó alpesi jelleget kölcsönöztek az épületnek, úgy tűnt neki, mintha hirtelen egy alak húzódott volna vissza az egyik első emeleti ablakból, amelynek redőnye nem volt leeresztve. Akkor azzal hessegette el magától a gondolatot, hogy biztos csak a szeme káprázott, de most ennek a bizonytalan benyomásnak az emléke még súlyosabbá tette aggodalmát, amely közben elhatalmasodott rajta.

Hol lehet Heather? Annyira magabiztosnak tűnt, annyira megnyugtatóan határozottnak, amikor azt bizonygatta, hogy Harry szinte észre sem fogja venni a hiányát, olyan gyorsan visszaér. Nem kis kihívást jelentett a hoteltől feljutni a csúcsra a hepehupás, sűrűn benőtt ösvényen, ezért Heather kemény tempót diktált. Már messze jártak, Harry kezdett kifogyni a szuszból, és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megálljon egy kidőlt fánál, amely keresztbe feküdt az ösvényen, míg Heather folytatta útját a csúcs felé. – Itt a slusszkulcs, legyen inkább nálad, hátha vissza akarsz majd menni a kocsihoz – mondta, majd amikor észrevette, hogy Harry a homlokát ráncolja, még hozzátette: – Ne aggódj, az ösvényen maradok. Nem leszek távol sokáig. Csak annyi, hogy most már nem tudnék visszafordulni. – Miközben ezt mondta, már mászott is át a fatörzsön, visszamosolygott Harryre, és ment tovább.

Majdnem egy óra telt el azóta, de Harry úgy érezte, hogy egy világ választja el attól a pillanattól, amikor ezt a búcsúmosolyt látta a fák sűrűjébe vesző emelkedőn. Azóta megértette, hogy lelki nyugalmunk csak addig tart, amíg elszívjuk az első cigarettát. Sok minden megfordult a fejében, de egyre makacsabbul tért vissza egy képzet, amit nem tudott elhessegetni magától: a rettentő csendből a füle suttogó hangok kórusát vélte kihallani, ebben a hatalmas csendben fáradt érzékei szinte már elhitették vele, hogy valahonnan a magasból vagy a közelből valaki figyeli őt.

Megnézte, mennyi az idő. Már majdnem négy óra volt, ami azt jelentette, hogy egy kicsivel több mint egy óra múlva lemegy a nap, és ilyen magasan az évnek ebben a szakában csontig hatoló hideg tud lenni alkonyatkor. Erővel kényszerítette magát, hogy sorra vegye a kínálkozó lehetőségeket. Visszamehet a kocsihoz, mert lehet, hogy Heather is ezt tette egy másik útvonalon haladva. Bár az is igaz, hogy ha már visszaért volna az autóhoz, akkor biztosan feljött volna ide érte, úgyhogy talán több értelme volna mégiscsak itt maradni, hiszen ez az a hely, ahol keresni fogja. Elég volt azonban egyetlen pillantást vetni maga köré, és azonnal eszébe jutott, hogy nem maradhat itt sokáig. Elindulhatna ő is a hegycsúcsra vezető ösvényen, hátha Heather bajba került vagy egyszerűen csak elveszítette az időérzékét. Végül arra a következtetésre jutott, hogy ez az egyetlen választása maradt.

Felemelte a lábát, átfordult a fatörzsön, és leugrott a másik oldalán, ami messzebb volt a földtől. Megtalálta az emelkedőn felfelé kanyargó ösvényt, amelyet még mindig kovakövek szegélyeztek annak ellenére, hogy már évek óta jóformán senki sem járhatott erre. Nekivágott, és hirtelen azt a megkönnyebbülést érezte, amely a hosszú tétovázás utáni cselekvés nyomán fogja el az embert.

Hamarosan a fák ritkulni kezdtek, és Harry megpillantotta a hegygerincet. Hirtelen nevetségesnek érezte magát, amiért nem ragaszkodott hozzá, hogy végig elkísérje Heathert, mert távolról sem volt olyan hosszú és meredek az út a hegycsúcsig, mint korábban gondolta. Újra és újra eszébe jutott, hogy talán Heather volt az, aki mindenáron egyedül akarta folytatni az utat, bár el nem tudta képzelni, hogy mi oka lett volna rá. Tudatában volt, hogy ez a gondolat tévképzet is lehet, és olyan jelentéssel ruházza fel Heather szavait és tetteit, amely egyáltalán nem valóságos.

Amikor az ösvényen haladva nem sokkal a hegygerincre érkezése előtt egy napsütötte sávba ért, megállt, hogy kifújja magát. Jobbra előtte egy vörös és fehér színűre festett rádióantenna emelkedett a hegycsúcson, melynek tövében egy kis épület állt. Első pillantásra katonai megfigyelőpontnak tűnt, amelyet szemmel láthatóan senki sem használt már. Nem mintha bármi késztetést érzett volna, hogy megnézze közelebbről is. Kilenc éve élt már Rodoszon, és ez megtanította arra, hogy okosabb távol tartania magát a görög hadseregtől. De vajon Heather is ugyanilyen óvatos lett volna? Igen, egészen bizonyosan az volt. Ráadásul az ösvény balra kanyarodott, és a nő megígérte, hogy nem tér le róla.

Harry felsétált a hegygerincre, és hátrafordult, hogy szemügyre vegye a megtett utat. Az elé táruló látványt sokkal fenyegetőbbnek érezte annál a nyugtalanságnál, ami útközben az erdőben fogta el. Hirtelen felötlött benne, hogy talán épp azt akarták valakik elérni, hogy így cselekedjen, és hogy egy lépéssel közelebb kerüljön a neki előzőleg felállított csapdához. Aztán persze rögtön megrótta magát ezekért a gondolatokért, és inkább úgy döntött, hogy alaposabban szemügyre veszi a messzeségben nyugat felé elkanyarodó tengerpartot. A kis öböl a visszakunkorodó földnyelvvel nem lehet más, mint Kaminosz Szkala, és azok a bálnák hátához hasonló szigetek odakinn a nyílt tengeren csakis Alimnia és Halki lehetnek. Ezek olyan tájékozódási pontok voltak, amelyek igazolták, hogy a Profitisz Iliaszon kívüli valóság még létezik, és hogy Harry is hamarosan vissza fog térni oda.

Először azonban meg kellett találnia Heathert. Rémülten vette észre magán, mennyire idegenkedik attól, hogy hangos kiáltozással szólítsa őt – a nyomasztóan nagy csend szinte némaságot parancsolt minden élőlényre –, úgyhogy inkább ment tovább a hegy gerincét követő, sziklák és göcsörtös törzsű, szél tépázta cédrusok között kanyargó ösvényen, amelyet még mindig kovakövek szegélyeztek. Ha nem tért le az ösvényről, akkor előbb-utóbb meg kell találnia. De ha mégis...

És akkor meglátta azt a valamit. Ott lógott árván és elhagyatva egy cédrus alacsonyabb ágán a mozdulatlan levegőben. Egyforma szélességű fehér és rózsaszín sávok csíkozták. Pontosabban cseresznyepiros és ezüst csíkok. Azonnal eszébe jutott, ahogy Heather helyesbített, amikor ő pontatlanul nevezte meg a színeket. Heather sálja volt az, a hosszú gyapjúsál, amit a nyakában viselt, amikor a kidőlt fánál elváltak. Harry pontosan fel tudta idézni a mozdulatot, ahogy a nő kezével átvetette a vállán a sál egyik végét, miközben eltűnt az emelkedőn. És most itt volt a sál, Heather pedig nem volt sehol.

Harry kiszabadította a sálat, aztán csak állt ott, szorította a kezében, és kétségbeesetten próbált rájönni, mit jelenthet ez a felfedezés. Heather véletlenül elveszítette? Lesodródott a nyakából, miközben végigrohant az ösvényen. Ha igen, mi elől menekült? Körbenézett, hátha meglát még az alacsony cédrusokon vagy a fűvel borított hegygerincen agyarként meredező, kemény sziklákon valami nyomot, valami más fennakadt tárgyat, de nem talált semmit, amiből következtetni tudott volna Heather sorsára.

Harry a nyakára tekerte a sálat, és hosszú léptekkel végigment az ösvényen, amely egy hegyfokra vezetett, onnan le egy völgybe, majd ismét emelkedve vitt tovább egy távolabbi csúcs felé. Déli irányban kilátás nyílt a sziget belseje felé, amely még mindig verőfényben úszott. Lehet, hogy Heather elveszítette a tájékozódási képességét, tűnődött Harry, és a hegy rossz oldalán ereszkedett le? Megállt, egy sziklának támaszkodva próbálta kifújni magát, és közben szemügyre vette a terepet. Nem, ez felfoghatatlan volt. Az ösvény teljesen jól látszott, nem okozhatott nehézséget követése. Csakis határozott szándékkal térhetett le róla, valami rémisztő kényszer hatása alatt. És ahogy Harry állához ért a sál, érezte, hogy az utóbbi lehetőségtől kell tartania. Sietve ment tovább.

Miután a völgyön átvágva feljutott a következő csúcsra, racionális érveléssel sikerült részben visszanyernie korábbi magabiztosságát. Emlékeztette rá magát, hogy mennyire nem ismeri ezt a környéket. De még ha ismerné is, akkor sem tudná átfésülni egyedül a területet. Ha Heathert bármi szerencsétlenség érte, akkor csak úgy tud segíteni rajta, ha még napnyugta előtt jelenti eltűnését Szalakoszban, hogy minél hamarabb a keresésére indulhassanak. Az órájára pillantott. Első lépésként azonnal vissza kell mennie a kocsihoz. Bár úgy tűnhetett, hogy korai még elindulnia, egyértelmű volt, hogy nem késlekedhet tovább.

De mégsem, az ösztöne azt súgta, még egy utolsó kísérletet kell tennie, hogy ő találja meg Heathert. A kézenfekvő módszer az volt, amit eddig vonakodott megtenni, most mégis tudta, hogy elkerülhetetlen lesz. Olyan hangosan kell elkiáltania Heather nevét, amilyen hangosan csak tudja, hátha itt van még hallótávolságon belül. A hangja jó messzire elhallatszik a hegyfokról, ahol állt, úgyhogy semmilyen kifogást nem találhatott. Tudta, hogy nem tétovázhat tovább, ezért felmászott egy közeli sziklára, nagy lélegzetet vett, szájához emelte a kezét. Már épp elkiáltotta volna Heather nevét, Profitisz Iliász azonban hamarabb törte meg a csendet nála, és a döbbenettől egyetlen hang sem jött ki Harry torkán.

Egy makacsul hosszú, éles sípszót hallott. Nem tudta volna megmondani, hogy honnan érkezik a hang. Úgy tűnt, hogy egyszerre hallja minden irányból, a magasból, a mélyből, közelről, távolról. Aztán a síp elhallgatott. Harry lassan leeresztette mindkét karját, egész testében reszketett, és hevesen zihált. Mit jelentsen ez? Honnan jött ez a hang? Valami jelzés volt? Üzenet? Figyelmeztetés? Neki szólt, vagy valaki másnak?

Hirtelen, ahogy egy sziklafal bukik alá váratlanul a tenger hullámaiba, amelyek hosszú éveken át ostromolták a mélyből, Harry teljesen elveszítette önuralmát. Minden lépését valaki más irányította. Csapdába csalták. Az arc a szálloda ablakában, a fa ágán fennakadt sál és a semmiből érkező sípszó mind ennek a csapdának az állomásait jelentették. Ésszerű érveknek itt már nem volt helyük, az egyetlen esélyt az jelentette, ha hanyatt homlok menekül.

Az ösvény innen már lefelé vezetett, éles kanyarokkal cikázva a sziklás lejtőn. Harry azonban nem maradt az úton, inkább a sziklák között bukdácsolva vagy a laza, kavicsos talajon csúszva levágta a kanyarokat. Egy kicsi, szúrós bokor ágai végigkarcolták az arcát. Egy szikla éle lehorzsolta a bőrt a kézfejéről. Nem törődött vele. A látszatok itt már nem számítottak. Semmi mást nem akart, csak lejutni a hegyről, megszabadulni a rozsdásodó félelemtől, amelyet a levegő már a csupasz lényegéig lemart.

Miután átvágott egy páfránybozóton, és lecsúszott egy nagy, félig a földbe temetett szikla oldalán, Harry egy széles földúton találta magát, amelyen valami nehéz jármű kerekei hagytak nyomot. Minden erejével megpróbált összpontosítani, és sikerült felidéznie, hogy az út kicsivel azon túl ágazott el, ahol leparkolták a kocsijukat, és a bal oldali elágazás útjelző tábláján az Eleousa név állt, míg a jobb oldali elágazás egyenesen az erdőbe vezetett. Ő most minden bizonnyal a kettő közül az utóbbi úton áll, úgyhogy ha elindul rajta lefelé, megtalálja a kocsit.

Futásnak eredt az út közepén haladva, a mellkasában érzett hasogató fájdalommal sem törődött. Az egyik kanyar után meg is pillantotta a fehér kocsit és mögötte a hotel vörös cseréptetejét. Már majdnem odaért. Aztán hirtelen lelassította lépteit. Húsz métert sem tett meg így, amikor megállt. A hotel látványa ugyanis felidézte az ablakból leselkedő arcot és a félelmetes, lassan testet öltő gondolatot, hogy pontosan azt az utat követi, amelyet valakik már előzőleg elterveztek számára, és a menekülés hamis ígéretével kecsegtető kanyarok csupán egy még veszélyesebb csapdát rejtenek.

Zihálva állt az úton, és igyekezett összeszedni a gondolatait. A nyakát megérintve észrevette, hogy elveszítette a sálat. Biztosan leesett a földre, vagy fennakadt az egyik bokron, amelynek nekiment. Eszébe jutott, hogy talán Heather is így veszíthette el – ő is kétségbeesetten menekült ugyanattól a titokzatos rémülettől hajtva. Lehet, hogy Harry is a nő hiábavaló menekülésének útját követte? Nem, lényének racionálisan gondolkodó fele nem adta meg magát. Heathernek ott kell lennie valahol a hegytetőn. Eltévedt útközben, kiszolgáltatott helyzetben van, és egyedül tőle remélheti, hogy segítséget hoz. Harry tudta, hogy nem veszítheti el a fejét.

Lassú léptekkel elindult előre, nem nézett sem balra, sem jobbra, minden erejével a kocsira összpontosított, amely egyre nagyobbnak és nagyobbnak látszott, ahogy közeledett felé. Ezzel a módszerrel úrrá tudott lenni azokon a gondolatain, amelyek azt sugallták, hogy valaki talán követi, vagy ami még ennél is rosszabb, valaki vár rá. Számolta a lépéseit, és hangosan ki is mondta a számokat, hogy ezzel is lekösse a figyelmét. Elhagyta az útelágazást és az Eleousa felé vezető utat. Aztán az útjelző táblát, amelynek felirata rettegéssel töltötte el: ΠΡΟΦΗΥΗΣΗΑΙΑΣ. Profitisz Iliász. Odaért a kocsihoz.

Érezte, hogy a sietség ugyanolyan végzetes lehet, mint a tétovázás, ezért óvatosan vette elő a kulcsokat a zsebéből, kinyitotta az ajtót, és beszállt. Kimondhatatlan megkönnyebbülést jelentett, hogy a kulcsot elfordítva a motor azonnal beindult. A berregő hang és a remény, hogy hamarosan elindul vele a jármű, azonnal helyrebillentette önbizalmát. Sebességbe tette a kocsit, ráhajtott az útra, tolatott, bevette a kanyart, és egyre gyorsulva elindult lefelé az úton.

Ahogy méterről méterre maga mögött hagyta Profitisz Iliászt, úgy enyhült a hatás, amit ez a hely a lelkére tett. Rövidesen valami ésszerű magyarázatot talál arra, ami itt történt vele. Csak annyi történt, hogy az agya a normális ingerektől megfosztva hallucinálni kezdett. Heather eltévedt, és most egy igen kellemetlen éjszaka vár rá, amit a szabad ég alatt kell eltöltenie. Persze, ha Harrynek sikerült segítséget kérnie Szalakoszban, akkor megmentheti őt ettől, de a legrosszabb esetben is az történik, hogy Heathernek valami menedéket kell találnia éjszakára. Tizenkét órát kell meglehetősen kényelmetlen körülmények között eltöltenie, Harry pedig ugyanezt a tizenkét órát végigaggódhatja. Aztán minden visszatérhet a régi kerékvágásba.

Csak az utolsó pillanatban vette észre a kecskét. Az állat pont egy hajtűkanyart követő szakaszon ment ki az út közepére, és olyan nehéz volt észlelni az út fölé hajló fák árnyékában, mintha lesben állt volna. Amikor a kanyarból teljes gázzal kihajtva megpillantotta, Harry ösztönösen elrántotta a kormányt, és épp egy hajszálnyira sikerült elkerülnie. Megkönnyebbülése azonban nem tartott tovább egy másodpercnél, mert az úton átcsúszva meglátta, hogy egyenesen egy meredek lejtő felé tart. Fékezni már nem maradt ideje, és az út szélén futó korlát túl gyengének tűnt, hogy megtartsa a nekiütköző járművet. Csak annyit tehetett, hogy a korlátot tartó, masszív betonoszlopok egyikének kormányozza a kocsit, és a szerencsére bízza magát. Egy pillanat múlva hatalmas puffanással csapódott neki az oszlopnak, gőz csapott fel a motorháztető alól, és megszólalt a kocsi dudája, mert Harry nekiesett a kormánykeréknek.

Néhány másodpercnyi kábult mozdulatlanság után kilökte a kocsi ajtaját, és kikászálódott az ülésről. A kecske megmenekült – Harry hallotta az állat nyakába akasztott csengő vad kolompolását az erdőből –, de a kocsin látszott, hogy teljesen használhatatlan. Eleje behorpadt, és a bal oldali kerék deformálódott. Harry csendesen káromkodva rátámaszkodott az autó tetejére. A feje megsérült, a bordái is fájtak. Legszívesebben azonnal lehajtott volna valami erős italt, de a közelben sehol nem juthatott hozzá. Ez a baleset csak rontott a helyzetén – ahogy Heatherén is.

Kimerültnek és elesettnek érezte magát, de tudta azt is, hogy nem süllyedhet bele az önsajnálatba. Elkeseredetten belerúgott a kocsi sérült kerekébe, és vánszorogva elindult lefelé az úton.

2. fejezet

Miltiadész felügyelő kis ideig mereven nézte Harryt az ajtóból, majd lassan odament az asztalához, és leült vele szemben. Harry ekkor már hat órája várta, hogy a felügyelő visszatérjen. Hat órán át, ami hat évnek tűnt, mégis tartott tőle hogy rákérdezzen, mit talált, mert egyre inkább elhatalmasodott rajta a meggyőződés, hogy az igazság még annál is sokkal rosszabb, mint amit legrosszabb lehetőségként el tudott képzelni.

Az egész napot a rodoszi rendőrkapitányságnak ebben a barátságtalan, hiányosan berendezett helyiségében kellett eltöltenie, ahol a faliórán és az ajtót vigyázó rendőr kifejezéstelen arcán kívül nemigen akadt látnivaló; illetve a saját csapongó gondolatai társaságában, amelyek egyre csak akörül forogtak, hogy vajon milyen eredménnyel jár majd a Profotiszt átkutató csapat fáradozása. Több mint huszonnégy óra telt el azóta, hogy utoljára látta Heathert, és a félig elsötétített ablak mögött az alkonyi fény utolsó sugarai beszűrődtek, hogy egy újabb éjszaka borítsa fátylát a titokra: merre lehet most Heather. Más persze a helyzet, ha Miltiádésznek sikerült valamit megtudnia.

A felügyelő arckifejezése azonban semmit nem árult el. A sovány, aszketikus külsejű, gondosan vasalt egyenruhát viselő, fényes fekete hajú rendőr óvatos mozdulattal levette a szemüvegét, megdörzsölte zsibbadt orrnyergét, majd visszahelyezte a szemüveget, miközben le nem vette komoly, rezzenéstelen tekintetét Harryről.

Harry már szólásra nyitotta száját, amikor a vele szemben ülő férfi hirtelen felvonta a szemöldökét, és ettől elbátortalanodott. Harry erőt vett magán, rendezte a gondolatait, majd azt kérdezte: – Mit tud nekem mondani, felügyelő úr?

Miltiádész nem felelt. Ehelyett elővett egy kicsi magnetofont az oldalán lévő aktatáskából, letette az asztalra kettejük közé, és bekapcsolta.

– Úgy vélem, jogom van hozzá, hogy tájékoztassanak – tette hozzá Harry.

Miltiádész a könyökére támaszkodva előrehajolt. Beszélni kezdett, de görögül, és szavait a magnó mikrofonjához intézte: – To Savato thotheka Noembriou chilia enniakasia ogthona oktot, exinta treis ores. – Majd Harryre emelte a tekintetét, és azt kérdezte tőle: – Mit szeretne hallani tőlem, Mr. Barnett?

– Természetesen azt, hogy megtalálták-e Miss Mallendert. Hogy jól van – mondta Harry, miközben érezte, ahogy az idegesség nyomán emelkedik a hangja, de nem tudott úrra lenni türelmetlenségén. Mégis milyen jogon tartja a gyötrődésnek ebben a kegyetlen állapotában ez az ember? – Egy egész napjuk volt rá, hogy átkutassák Profitisz Iliászt. Mire jutottak?

– Egyelőre csupán annyit közölhetek önnel, hogy nem találtunk semmit.

– Ezt mégis hogy értsem?

– Értse úgy, hogy előbb válaszolnia kell az én kérdéseimre, és én csak utána válaszolok az önére.

Hát ez volt a helyzet. Megerősítést nyert a gyanú, amely egész nap ott motoszkált benne: nem hittek neki. Ezért nem maradhatott a helyszínen, amikor megindult a keresés. És Miltiádész ezért nem mondott neki semmit: mert azt remélte, hogy ha elég hosszú ideig tartja őt bizonytalanságban, végül elárulja magát. Mégis mit gondolnak ezek róla, hogy ő ölte meg Heathert, és el is temette odafenn a hegyen? Miért gondolnának ilyesmit? Lehet, hogy találtak valami erre utaló jelet? Esetleg Heather holttestét? Te szent isten, még elgondolni is szörnyű.

– Ön, ugye, 1979 márciusa óta tartózkodik Rodosz szigetén?

– Tessék?

– Ha jól tudom, kilenc éve él itt.

Harry képtelen volt szembenézni mindazzal, ami rá várt. Egyedül Miltiádész könyörületességére számíthatott. – Az ég szerelmére, felügyelő, árulja már el: meghalt?

Miltiádész arckifejezése nem változott. – Egyelőre csupán annyit közölhetek önnel, hogy nem tudjuk.

– Hogy lehetnek ennyire... – Harry behunyta a szemét, és próbálta elhessegetni magától a látomást: Heather fehér, csupasz testét, amint a boncasztalon fekszik... Amikor újra kinyitotta a szemét, még mindig Miltiádész fürkész tekintete szegeződött rá.

– Endaksi. Kezdjük az elején. 1979 márciusa óta lakik itt egy ház gondnokaként Lindoszban, a Villa ton Navarkhonban, amely egy honfitársa tulajdonát képezi. Jól mondom?

A látomás eltűnt. Helyette ezt a sivár, steril szobát látta, ahol épp most kezdődött el a kihallgatása. A psarotavernára gondolt, ahol együtt ebédeltek a kaucsukfa alatt álló asztaluknál, szinte látta, hogy a kellemes melegben milyen lágyan esik a napsugár Heather hajára. Érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe, nagyot nyelt és azt válaszolta: – Igen, jól mondja.

– Az ön teljes neve Harold Mosley Barnett.

– Igen.

– A Mosley nem tipikusan keresztény név, avagy tévedek?

Kihallgatója vajon erre gondolt, amikor azt mondta, hogy kezdjük az elején? – Osvald Mosley brit politikus volt a két világháború közötti időszakban. Apám azonos nézeteket vallott vele.

– Pontosabban...

– Fasiszta volt. Enas fasistis.

– Őszinte részvétem – bólintott Miltiádész.

– Próbálok nem törődni vele. – Furcsa volt, hogy épp egy görög rendőr idézte föl az apja emlékét. Évek óta nem gondolt már rá, homályba vesző, távoli lényére, amelyet csak fényképekről és anyja szenvtelen elbeszéléseiből ismert. – Hogyan...

– Ön 1935. május huszonkettedikén született.

– Igen. De...

– A Wiltshire megyei Swindonban.

– Honnan tud ennyi mindent?

– Az útleveléből.

– Az útlevelemből?

– Itt van nálam.

Harry hirtelen meg sem tudott szólalni. Elmentek Lindoszba, és átkutatták a holmiját, miközben ő abban a tudatban ült itt, hogy a rendőrség Profitisz Iliászt fésüli át, hogy megtalálják Heathert?

– Miss Mallender útlevelét kerestem – folytatta Miltiádész. – Nem tudja véletlenül, hol van?

– Gondolom a kézitáskájában. De nem volt joguk a házat...

– Felhívtuk a tulajdonost, és mikor elmagyaráztuk neki, hogy miről van szó, ő megadta az engedélyt.

Ezek szerint beszéltek Dysarttal. És mit mondtak neki? Csak a jóisten tudja. – Miért akarta látni Heather útlevelét?

A kihallgatás során először történt meg, hogy Miltiádész elmosolyodott: – Szóval most már Heather, és nem Miss Mallender. A hölgy megtiltotta önnek, hogy a keresztnevén szólítsa?

– Ne kötözködjön. Miért tiltotta volna meg?

– Mert a hölgy vendégként tartózkodott Mr. Dysart házában, ön pedig gondnokként.

– Nem vagyok Mr. Dysart alkalmazottja.

– Akkor milyen minőségben tartózkodik ott?

Tényleg, milyen minőségben? Harrynek be kellett ismernie, hogy hajszálnyi volt a különbség. – Ingyen lakhatom ott, s cserébe vigyázok is a házra.

– Tehát bérlő.

– Bizonyos szempontból.

– Én pontosan erre a szempontra vagyok kíváncsi, Mr. Barnett. Már el kellett volna mondania nekünk, milyen fontos személy Mr. Dysart. Parlamenti képviselő, miniszter, a brit kormány tagja.

– Csak államtitkári minőségben.

– Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen magas beosztású személy épp önre bízza rodoszi nyaralójának felügyeletét?

– Miért ne tehetné?

Miltiádész válasza az volt, hogy alig leplezett megvetéssel nézett Harryre. – Milyen körülmények között találkozott először Mr. Dysarttal?

– Nagyon régen, még egyetemi hallgató korában dolgozott nekem. De mi köze ennek...

– Miss Mallenderhez? Pontosan ezt szeretném hallani öntől, Mr. Barnett. A hölgy bátyja ma este érkezik Angliából repülővel, a szülei pedig döbbenten értesültek arról, hogy ön és Miss Mallender... barátok. Úgy tudom ön Miss Mallender apjának alkalmazottja volt, mielőtt Rodoszra érkezett.

– Igen, így van.

– És pénzügyi szabálytalanságok miatt bocsátották el.

– Állítólagos pénzügyi szabálytalanságok miatt.

– A helyzet az Mr. Barnett, hogy ön nem az a személy, akit Miss Mallender apja szívesen látna a lánya társaságában. Elképzelhető, hogy még mindig neheztel egykori munkaadójára, és bosszút akar állni rajta – vagy egy közeli hozzátartozóján.

– Mit bánom én, hogy... – hangja belefulladt a csendbe. A helyzet rosszabb volt, mint képzelte. Csak annyit szeretett volna megtudni, hogy megtalálták-e Heathert. Ha megtalálták, akkor minden bizonnyal halott, mert egyébként aligha engedte volna meg, hogy ilyen képtelen helyzetbe hozzák őt. De ha nem találták meg...

– Mr. Barnett, ön ötvenhárom éves. Volt már házas?

– Nem.

– Vannak gyermekei?

– Nincsenek.

– Akkor ön egy magányos férfi.

– Így is mondhatjuk.

– Hogyan éli ki... a szexuális vágyait?

Harry megdöbbent. Muszáj volt erre a legócskább, legmocskosabb szintre aljasítani a gyanakvásukat? Szerette Heathert. Nagyon szerette. De fura módon a testi vágy egy pillanatra sem fertőzte meg ezt az érzést. Valahol máshol, valaki más iránt persze könnyen érezhetett volna ilyesmit. Heather iránt azonban soha. – Sokat iszom, az elnyomja az efféle vágyakat. Mi mást tehetnék?

– Figyelmesen elolvastam a vallomását, amit tegnap este Szalakoszban tett. Emlékszik, mit mondott?

– Természetesen.

– Azért felfrissíteném a memóriáját. – Miltiádész belenyúlt az aktatáskájába, és kiemelt egy papírköteget. – Így írta le Miss Mallendert: „Körülbelül százhatvan centi magas. Huszonhét éves. Vállig érő, szöszi haj." A szöszi érdekes szó, Mr. Barnett. Sokat tanulmányozom a szavakat, és büszke is vagyok a nyelvtudásomra.

– Jogosan.

– A szöszi szót mégsem ismertem. Elég sajátságos kifejezés. Azt sugallja, hogy a leírt személy igen mély benyomást tett önre.

– A szöszi csak egy szó a haj színére.

– Mégis miféle szó? Vágyakozást fejez ki. Nem mondott semmit arról, hogy Miss Mallendernek jó alakja van-e.

Harry úgy érezte, hogy a vér az arcába szökik. Nem szabad megszólalni, mondogatta magában. Nem szabad hagynia, hogy ez az ember provokálja. Nagyon okosnak hiszi magát. Bizonyítsuk be, hogy nem az.

– Kövér a hölgy? Sovány?

– Egyik sem.

– Ezek szerint arányos testalkatú. Valóságos Afrodité.

– Menjen a fenébe.

Miltiádész elmosolyodott. – Hadd térjek vissza a vallomására. Leírta a hölgy ruházatát, amelyet eltűnésekor viselt. „Rózsaszín-fehér sál. Amit ön később persze meg is talált. És utána el is veszített. „Fekete kordbársony zakó. Piros szvetter. Sötétkék gyapjúkesztyű. Térdig érő, skótkockás rakott szoknya. Fekete trottőrcipő. Fekete harisnya. Így mondta, ugye?

– Igen.

– Harisnya és nem harisnyanadrág.

– Igen, harisnya, nem harisnyanadrág.

– Honnan tudja?

– Mit?

– Hogy a kettő közül melyiket viselte?

– Nem tudom.

– Akkor miért mondta épp a harisnyát? Ezek szerint nem olyan biztos benne?

– Persze hogy nem vagyok benne biztos. Ez csak egy szó.

– Egy újabb sajátságos kifejezés, Mr. Barnett.

– Ezt hogy értsem?

– Például úgy, hogy ön a helyzetéből adódóan tisztában van vele, hogy a hölgy harisnyát vagy harisnyanadrágot visel.

A harag felőrölte Harry magára erőltetett nyugalmát. Mit találtak ezek? Bármit vagy semmit? Bármit is találtak, Miltiádész nem szándékozott elárulni neki.

– Megtaláltuk a kocsit azon a helyen, amelyet ön leírt nekünk. Vallomásában azt állította, hogy a kocsi üres.

Egy csapóajtó nyílt ki Harry lába alatt. A kocsi. Miltiádész biztos nem arra gondol, hogy... A csomagtartót nem nézte meg. Meg kellett volna néznie, de eszébe sem jutott. – Azt akarja mondani, hogy nem volt üres?

– Nem volt teljesen üres. Találtunk valamit a kesztyűtartóban.

Látható megkönnyebbülés ült ki Harry arcára. – És mi volt az?

– Két üres levelezőlap. Itt vannak. – Az egyiket odatette elé az asztalra. – Felismeri?

A híres rodoszi Aphrodité-szobor fényképe volt. Az istennő a haját szárítja a napon, miután kiemelkedett a tengerből. – Igen, felügyelő, természetesen ismerem. Százával árulják ezeket a képeslapokat Rodoszon, az ég szerelmére.

– De nem ön vette ezt a képeslapot, ugye?

– Nem, biztos Heather vásárolta.

– És ezt? – odatette a másik lapot az első mellé. Ez a fénykép is egy szoborról készült, a félig kecske, félig ember szatír istenséget, Szilénuszt ábrázolta, aki hatalmas, merev falloszával kérkedik.

Harry nem mondott semmit. Nem volt semmi, amit mondhatott volna. Persze hogy látta már ezeket a fotókat mindenfelé az árusok állványain. És azt is sejtette, hogy Heather miért vette meg őket. Az egyik a szépség megtestesülése volt, amit Heathert – a rá jellemző módon – csodálattal töltötte el. A másikat pedig nyilván azért, mert szerette volna később megtréfálni vele Harryt. „Ki az a Szilénusz?, kérdezte tőle, amikor a Taverna Silenou nevében felfedezte a hasonlatosságot. „Jobb, ha nem tudod, felelte akkor Harry évődve, ez az évődés azonban most visszaütött rá.

Amikor Harry felpillantott, szeme egyből összeakadt Miltiádész tekintetével, amely mereven rá szegeződött. Egyértelmű volt, hogy mire gondol a felügyelő. A finom, fehér márványba faragott fiatal nő és a durva, zöld színű, bronzból kiöntött, züllött vénember szembeállítása túlzottan nyilvánvaló párhuzamnak tűnt.

– Valószínűleg mind a kettőt Heather vásárolta – szólalt meg végül Harry. – Gondolom, angol barátainak akarta elküldeni. Fogalmam sem volt, hogy ott voltak a kesztyűtartóban.

Miltiádész mélyet sóhajtott. – Miss Mallender tényleg jó tréfának találta volna, hogy egy ilyen képeslapot – itt Szilénusz obszcén ábrázolására mutatott – küldjön el az „angol barátainak"?

Harry habozott. Képtelen volt eldönteni, hogy érdemes-e őszintének lennie ezzel az agyafúrt és állhatatos emberrel. – Nem – felelte az őszinteséget választva. – Nem találta volna jó tréfának. Valószínűleg más szándéka volt ezekkel a képeslapokkal.

– Miféle szándéka?

– A főszezonban általában felszolgálok és takarítok egy lindoszi tavernában, a Taverna Silenouban.

– Tudom, Mr. Barnett – bólintott Miltiádész. – Már beszéltünk a tulajdonossal, Konsztantinosz Dimitratosszal, és ő nagyon készségesen tájékoztatott bennünket.

– Beszéltek Kosztasszal?

– Természetesen.

– Miért? Ő alig ismeri Heathert.

– Önt viszont annál jobban, Mr. Barnett, és számunkra ez most fontosabb. Nagyon értékes információkkal látott el.

– Mit mondott maguknak? – Harry tisztában volt vele, hogy Kosztasztól távol áll szándékosan befeketíteni őt, azonban szegény fickóban valószínűleg ösztönös megfelelési kényszer él az egyenruhás hatósági személyek iránt, ami veszélyes lehet.

– Sok mindent. Például azt is sikerült megtudnunk, hogy múlt nyáron nézeteltérései támadtak az egyik vendéggel. Egy dán lánnyal... aki hasonló korú volt, mint Miss Mallender. És csinos, nemdebár?

Harry szinte hallotta, ahogy Kosztasz elfecsegi a történetet. Valószínűleg hajlandó volt úgy fogalmazni, hogy azzal Miltiádész kedvére tegyen. Harry azonban nem tudott olyat mondani, amivel elnyerhette volna a felügyelő bizalmát. – Csak egy félreértés volt, felügyelő. Semmi több.

– Hát persze. A dán lánynak is szöszi haja volt?

– Nem. És „valóságos Aphrodité"-nek sem nevezném.

Miltiádész pár pillanatig szótlanul nézte őt, majd azt kérdezte: – Találkozott Miss Mallenderrel azelőtt, hogy a hölgy október tizenhetedikén Rodoszra érkezett?

– Nem. Illetve... nem hiszem. – Pedig találkozott vele. Ez akkor jutott eszébe, miközben ezt a választ adta a felügyelő kérdésére. Szinte látta maga előtt a két lányt, amint iskolai egyenruhájukban kiszállnak anyjuk kocsijából a Mallender Marine udvarán, ahová azért érkeztek, hogy meglátogassák apjukat, az ő főnökét. Borús volt az idő. Hogy milyen évszak? Erre nem emlékezett. Talán ősz. Talán az évnek ugyanez az örökké borús szaka. Portland Harbour egy unalmas, sivár, jellegtelen hely. És a két lány, egyikük kissé túl magabiztos, aki már szinte nőnek képzeli magát, míg a másik a bokájára csúszott zoknival és a foghíjas mosolyával... minden bizonnyal ő volt... Heather, akit szinte véletlenül pillant csak meg az unott, enyhén másnapos, nagyjából tizennégy évvel fiatalabb Harold Mosley Barnett.

– Szóval nem hiszi? Mennyi bizonytalanság. Ez kevés, Mr. Barnett. Nekünk ez nem elég.

– Lehet, hogy találkoztam vele, amikor még kislány volt. Elvégre az apja beosztottja voltam.

– Hát persze. Hiszen mondta is. De amikor a hölgy Rodoszra érkezett, nem ismerte meg.

– Nem.

– Nem értesítette önt Mr. Dysart a hölgy érkezéséről?

– Nem.

– Nem találta ezt szokatlannak?

– Nem. A gondnoki lakásnak külön bejárata van, ezért nekem nem kell tudnom arról, ha Mr. Dysart vagy egy barátja érkezik.

– Miss Mallender nyaralni jött?

– Igen.

– Csak ezért?

– Hogy felépüljön, talán mondhatjuk így.

– Miből épüljön fel? Valamilyen betegségből?

– Azt mondta, hogy az utóbbi időben depressziós volt. A nővére tragikus körülmények között halt meg tavaly, ezért a pszichiátere azt javasolta...

– Ó! Szóval pszichiáterhez járt...

– Azt hiszem, igen.

– Ezek szerint megállapíthatjuk, hogy depressziójának nem voltak nyilvánvaló, külső jelei?

– Sohasem állítottam, hogy lettek volna.

– Nem. Valóban nem állította. Tehát Miss Mallender azért érkezett Rodoszra, hogy Mr. Dysart nyaralójában felépüljön a depressziójából, ön pedig itt ismerte meg.

– Igen.

– Barátok lettek?

– Igen, szeretném ezt gondolni.

– Ön tehát továbbra is a gondnoki lakásban tartózkodott, a hölgy pedig a villában.

– Igen.

– Aztán ön felajánlotta, hogy megmutatja neki a szigetet?

– Nem. Ez az ő ötlete volt. Rögtön a megérkezése után kocsit bérelt, és néhány napot azzal töltött, hogy körülnézzen a szigeten. Szerdán is kibérelt egy kocsit egy nagyobb túrához. A következő héten akart hazautazni. Aznap meghívott engem is, hogy menjek vele.

– Maga pedig arra gondolt, hogy ezt kár lenne kihagyni. Arra gondolt, hogy a kocsiban, a lindosziak kíváncsi tekintetétől távol megkaphatja őt.

Bizonyos értelemben pontosan erre gondolt, ám Miltiádész nyilván nem tudta, vagy nem akarta ebben az „értelemben" látni a helyzetet. – Csupán elfogadtam a meghívását. Ennyi.

– Rendben. A Rodosz városi autókölcsönző nyilvántartása szerint Miss Mallender szerda délután bérelte ki a kocsit. Ön is ott volt vele?

– Nem. Még csak nem is tudtam róla, hogy mit tervez. Akkor mondta el nekem, amikor este visszatért a villába. Akkor kért meg rá, hogy menjek vele.

– És mikor indultak el erre a búcsúkirándulásra?

– Másnap.

– Mi volt az úti cél?

– Katávia és Monolitosz.

– És hova mentek tegnap?

– Reggel elmentünk a kamiroszi romokhoz. Ebéd után...

– Profitisz Iliászba mentek.

– Igen.

– Miért?

– Heather már járt ott korábban, de akkor nem maradt ideje arra, hogy felmenjen a hegy csúcsára. Be akarta pótolni a mulasztást.

– Más oka nem volt rá?

– Azt mondta, hogy tetszik neki a környék hangulata.

– Magának is tetszett?

– Nem.

– Miért nem?

– A hotel zárva volt, a nyaralók is üresen álltak. Sehol egy lélek. A csendet pedig... nyugtalanítónak éreztem.

– De Miss Mallander nem érezte annak.

– Nem.

– Az sem nyugtalanította, hogy maga meglátott valakit a hotel egyik ablakában?

– Nem mondtam neki.

– Miért nem?

– Mert nem voltam benne biztos, hogy tényleg volt ott valaki.

– Nos, akkor talán érdekelni fogja, hogy mi is szétnéztünk a helyszínen, és nem találtunk ott senkit.

– Akkor talán tényleg csak képzelődtem.

– Minden bizonnyal. – Miltiádész rövid szünet után folytatta: – Mind a ketten elindultak a hegycsúcsra, aztán maga megállt, Miss Mallender pedig egyedül ment tovább. Miért?

– Fáradt voltam. Heather viszont nem volt az.

– És ekkor látta őt utoljára?

– Igen.

– Ön pedig majdnem egy órán keresztül csak ült ott a fatörzsön, míg végül aggódni kezdett a hölgy miatt.

– Igen, így volt.

Miltiádész váratlanul jobb tenyerével az asztalra csapott, amitől Harry megriadt, és még az ajtónál álló rendőr is megijedt. – Hazudik, Mr. Barnett – kiáltott durván Miltiádész –, minden szava hazugság.

Harry az ijedtségtől egy pillanatig szóhoz sem jutott. Agya egy pillanatra működésképtelenné vált, de megpróbált egyetlen gondolatra összpontosítani: arra, hogy kihallgatójának ez a váratlan dühkitörése csupán egy bevett módszer arra, hogy kizökkentse őt a kérdések és feleletek monoton ritmusából, és ezáltal bizonytalanná tegye.

– Ön szexuálisan közeledett Miss Mallenderhez, aminek a hölgy ellenállt. Aztán megpróbálta őt megerőszakolni. De nem sikerült, ezért végül fojtogatni kezdte őt a nyakán lévő sállal.

– Nem.

– Aztán megrendezte ezt az egész autóbalesetet, mert ez mentséget szolgáltatott magának arra, hogy ne riassza a rendőrséget az éjszaka beállta előtt.

– Nem.

– Meggyilkolta őt, és otthagyta a félmeztelen holttestet a hegyen, hogy mi találjunk rá.

Itt volt hát megint. A látomás, amelyen nem tudott úrrá lenni. Heather véraláfutásokkal és sebekkel borított, élettelen teste, az üveges, semmibe meredő tekintet és a némán lefittyedő száj... Tehát megtalálták. Nem reménykedhetett tovább. Heather halott volt.

– Mondja el az igazságot, Harry. – Miltiádész hangja megváltozott. Szelíd, állhatatosan kérlelő hangon mondta ezt a mondatot, amely arra biztatta Harryt, hogy könnyítsen a lelkiismeretén, és ossza meg ezt a terhet kihallgatójával. – Tudom, hogy nem akarta megölni. Ez épp annyira volt az ő hibája, mint a magáé. Nem így van? Nem így történt?

– Hol találták meg?

– Ahol maga hagyta őt, Harry. Hol másutt? Gyújtson rá, és mondjon el nekem mindent.

Miltiádész egy doboz cigarettát nyújtott felé, Harry pedig automatikusan odanyúlt, hogy elvegyen egy szálat. Csak akkor állt meg egy pillanatra, amikor észrevette a cigaretta márkáját. Karelia Sertika volt, amit ő maga is szívott Profitisz Iliászon. Miltiádész mosolya túl széles volt, együttérzése túl otromba. Harry egy pillantást vetett az asztalon heverő a magnóra. Már nem volt bekapcsolva. Akkor kapcsolhatták ki, amikor épp elterelték valamivel a figyelmét. De miért? Ennek csak egy oka lehetett: Miltiádész hazudott neki, és nem akarták, hogy ez szalagra kerüljön. Nem találták meg Heathert. Semmit sem találtak, csak négy cigarettacsikket a kidőlt fa mellett. – Már elmondtam mindent, amit tudok – mondta Harry kimérten. – Ez minden.

Miltiádész hátradőlt a székén, és felsóhajtott. Aztán kinyújtotta a kezét, és újra bekapcsolta a magnót. Nem mondott semmit, de az arcáról elég egyértelműen le lehetett olvasni, hogy módszere kudarcot vallott, így nem próbálkozik újabb blöfföléssel.

– Tudja, hogy hol van Heather? – kérdezte őt Harry.

– Nem, Mr. Barnett, nem tudom. Profitisz Iliászt átkutatva több olyan nyomra is bukkantunk, amely arról árulkodott, hogy ön ott járt, a hölggyel kapcsolatban azonban semmit sem találtunk. Még a sálját sem, amelyet ön nekünk említett.

Harry nem tudta eldönteni, hogy örömöt vagy szomorúságot érezzen. Örömmel töltse el, hogy Heather talán még életben van, vagy szomorúsággal, hogy egyáltalán nem találják. – És mi a következő lépés? – kérdezte végül bizonytalanul, bár tudta, hogy mindig van egy következő lépés.

– Holnap hajnalban folytatjuk a keresést, és ezúttal ön is részt vesz benne.

– Jó.

– Addig viszont itt tartjuk.

– Mivel vádolnak?

– Semmivel. De kitalálhatunk valamit, ha nagyon akarja. Közlekedési kihágást példának okáért. Úgy tűnik azonban, hogy ön hajlandóságot mutat az együttműködésre, és ebben az esetben...

– Önként maradok.

– Biztos voltam benne, hogy így dönt. – Miltiádész előrehajolt, és kikapcsolta a mikrofont. Egy utolsó, gúnyos pillantás kíséretében még megkérdezte: – Szeretne valakinek telefonálni?

– Nem.

– Az ügyvédjének esetleg?

– Nincs ügyvédem.

– Nagyszerű – mondta Miltiádész és felállt. – A kihallgatás véget ért.

De ezzel még nem volt vége. Nem volt még vége a hosszú, álmatlan éjszakának, ami várt rá, és a hosszan tekergőző, meddő gondolatoknak. Nem volt vége a találgatások hosszú sorának és a rettegésnek, hogy mi vár rá, ha nem találják meg Heathert. Miért nem tért vissza? Harry még most sem tudott többet, mint akkor, amikor nekivágott a hegynek, hogy megtalálja őt.

Másnap a pocsék reggeli mellé egy újságot is kapott, amelynek címoldalát rettegéssel olvasta. H ΕΞΑΦΑΝΙΣΗ ΤΟΥ ΧΕΔΕΡ ΜΑΛΛΕNTΕΡ: Heather Mallender eltűnése. Η ΑΣTΥΝΟΜΙΑ ΔΙΕΡΩTΑTΑΙ: A rendőrség tanácstalan. Nem olvasta tovább, fölösleges lett volna. Hiszen Harry mindenkinél többet tudott. Még így is, hogy nem tudott semmit.

3. fejezet

Harry lepillantott a keréknyomokra az úton, és a homlokát ráncolta. Érzékei azt súgták, hogy földrajztudása félrevezeti: ez itt nem Profitisz Iliász. Legalábbis nem az a Profitisz Iliász, amelyet ismert, amelytől félt. Nem az a nyugodt, csendes, erdővel borított hegytető, amely rémülettel töltötte el és csapdába ejtette. Emberi kiáltozástól és vérebek ugatásától volt hangos az erdő, helikopter zúgott a magasban, és egy rádió sercegett a közelben. Most együtt volt minden – zaj, mozgás, emberek társasága –, amire két nappal korábban annyira vágyott, de olyan körülmények között, amelyekre egyáltalán nem vágyott.

Sorkatonákat is bevontak a keresésbe. Harry nézte, ahogy ezek a terepszínű ruhás alakok előregörnyedve, lassan haladnak az utat szegélyező fák között, és próbálják egymással tartani a lépést, miközben átvizsgálják az aljnövényzetet. Nem is mentőalakulatnak tűntek; inkább olyanok voltak, mint fajdvadászaton a hajtók. Harry nem remélte, hogy bármit is találnak. Több mint egy órával ezelőtt előkerült Heather sálja – egy fiatal rendőr hozta oda Miltiádésznek, és izgatottan azt kiáltozta, hogy „To mantili! To mantili!" –, de ez csalóka reménynek bizonyult. Harryben egyre erősebbé vált a meggyőződés, hogy a hegyen semmi más nyomát nem fogják felfedezni Heather jelenlétének. A rendőrség újra végigjárta, és a lehető legalaposabban átvizsgálta azt az utat, amelyen a nő feltehetőleg végigment a hegycsúcs felé haladva, ellenőrizték azokat a csapásokat is, amelyeken haladva eltévedhetett, az erdő minden négyzetméterét átkutatták. És semmit sem találtak. Bár az is igaz, hogy az erdő hatalmas volt, és tévesen határolták be a keresés területét. Még akkor sem mondhatták volna, hogy végeztek a munkával, ha heteken át kutatnak tovább. De Harry már feladta a reményt. Nem várhatta Miltiádésztól, hogy megértse őt, arról már nem is beszélve, hogy higgyen neki. Ráadásul ő maga sem szerette volna elhinni, hogy nincs remény. Pedig egyre elkerülhetetlenebbnek tűnt, hogy levonják a végső következtetést. Nemcsak Heather tűnt el nyomtalanul, hanem az emberek és a kutyák megjelenésével annak a napnak minden apró mozzanata is. A nagy felhajtásnak köszönhetően Profitisz Iliász titokzatos csendje odalett. És épp ezáltal véglegessé vált a hely titokzatossága.

– Most visszamegyünk a hotelbe – mondta Miltiádész megérintve Harry karját. – Itt már nem tehetünk többet.

Harry nem felelt. Elindultak együtt lefelé ugyanazon az úton, amelyen Harry menekült hanyatt-homlok negyvennyolc órával korábban.

– A sálat természetesen törvényszéki vizsgálatnak vetjük majd alá, talán kiderül majd belőle valami. – Miltiádész hangjából azonban hiányzott minden meggyőződés. Egyértelmű, hogy többet remélt a kereséstől, s most nem tudott mit kezdeni a kudarccal. Gyilkossággal gyanúsította Harryt, ugyanakkor nem tartotta képesnek rá, hogy eltüntesse a bűntény nyomait.

– Heather bárhol lehet – mondta Harry –, az is előfordulhat, hogy már elhagyta a szigetet. – De az ő szavaiból is hiányzott a meggyőződés.

– Akármilyen furcsa – felelte Miltiádész –, de ez nekem is megfordult a fejemben. – Gúnyos pillantást vetett Harryre. – Ha Miss Mallender elhagyta az országot, akkor a határátkelőhelyen ellenőrizték az útlevelét, és ennek írásos nyoma kellene hogy legyen. Ilyet azonban nem találtak. A repülőtéri és kikötői hatóságokat is riasztottuk, így mindenképp észlelik, ha megpróbálkozik az ország elhagyásával. Be kell azonban vallanom, hogy szerintem erre a közeljövőben aligha kerül sor. Mondja, Mr. Barnett, tud-e bármiről, ami miatt komolyabban kellene kezelnem ezt az ügyet?

– Nem tudok.

– Van esetleg valami más, amit talán nem árul el nekünk?

– Mit ért azalatt, hogy más?

– Csupán annyit, hogy ön beszámolt nekem Miss Mallender nővérének a haláláról ahelyett, hogy ennek az információnak közlését a konzulátusra hagyta volna.

– Igen, beszámoltam önnek róla.

– Azt azonban nem említette, hogy ő is a ház tulajdonosának, Mr. Dysartnak volt az alkalmazottja, és hogy egy terrorista bombatámadás áldozata lett, amelynek a célpontja Mr. Dysart volt.

Ezek szerint Miltiádész nem sajnálta az időt rá, hogy egy újabb véletlen egybeesés nyomára bukkanjon, de Harry tisztában volt vele, hogy ez nem több véletlen egybeesésnél. Mindaddig fogalma sem volt róla, hogy Clare Mallender éppen Dysart személyi titkára volt, míg az angol újságok váratlanul világgá nem kürtölték, hogy egy félresikerült IRA-akció nyomán Clare-nek kellett meghalnia a főnöke helyett. Végül is ez most nem számított. Az egész tizenhét hónappal ezelőtt történt, és egy