Bűvös rabság

J. Kenner:

BŰVÖS RABSÁG

Fordította

SZILÁGYINÉ MÁRTON ANDREA

J. Kenner:

BŰVÖS RABSÁG

ATHENAEUM

A fordítás alapjául szolgáló mű

J. Kenner: Take me

Copyright © 2013 by Julie Kenner

Részlet a Kínzó vágyból, Copyright © 2014 by Julie Kenner

Hungarian translation © Szilágyiné Márton Andrea, 2014

This translation is published by arrangement with Bantam Books, an imprint of The Random House Publishing Group, a division of Random House, Inc.

Minden jog fenntartva.

Kiadta az Athenaeum Kiadó, az 1795-ben alapított

Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

Felelős kiadó az Athenaeum Kiadó ügyvezetője

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Tel.: 1-235-5020

www.athenaeum.hu

www.facebook.com/athenaeumkiado

athenaeum@lira.hu

Szerkesztette: Kónya Orsolya

Műszaki vezető: Rácz Julianna

Borítóterv: Földi Andrea

ISBN 978-963-293-351-1

Első fejezet

Fehér

Körülvesz a fehérség. Lágy és hullámzó. Puha és gyengéd.

Egy szobában állok, bár sem ablakot, sem falakat nem látok. Csak az anyag végtelen hullámzását. A selyem érzéki simogatását a testemen, ahogy végighaladok a függönyök között, amelyek betöltik az előttem tátongó teret. Több száz, talán több ezer is van. Gyönyörűek. Tökéletesek. Én pedig nem félek.

Ellenkezőleg, tökéletesen nyugodt vagyok. Ahogy haladok előre, meztelen lábam lágyan érinti a hűvös padlót, és rájövök, hogy valamilyen fény felé tartok. A fény átvilágít az áttetsző drapériák között, amelyek elhaladtomban megrezzennek – mintha az óceán szellője simogatná őket.

Tudom, hogy valami – valaki – felé tartok, és érzem, ahogy felbuzog bennem az öröm. Ő van ott. Valahol az érzékiség erdeje mögött ott van. Valahol a fényben.

Damien.

Meggyorsítom a lépteimet, pulzusom szaporább lesz, ahogy egyre gyorsabban haladok.

Kétségbeesetten vágyom rá, hogy lássam. Hogy érezzem ujját a bőrömön, amely olyan lágy, mint a függönyök érintése a testemen. Azonban bár előresietek, láthatóan egyáltalán nem haladok, és most a függönyök lágy suttogása fenyegetővé válik. Mintha utánam nyúlnának, megragadnának, visszahúznának.

Pánik zubog fel bennem: muszáj, hogy odaérjek hozzá. Látnom kell, meg kell érintenem, és mégis: bármennyire is igyekszem, egyáltalán nem jutok előre. Egy helyben ragadtam, és ami egy pillanattal ezelőtt a mennybe hívogató függönynek tetszett, az most csapdának, trükknek, borzalmas rémálomnak tűnik.

Rémálom.

Pulzusom szaporább lesz, ahogy feldereng előttem az igazság. Nem egy szobában vagyok, hanem egy ágyban.

Nem szaladok, hanem alszom.

Ez egy álom, egy álom, csak egy álom. De olyan álom, amiből láthatóan nem tudok felébredni, pedig most már gyorsabban haladok, átnyomakodom az elátkozott függönyök között, mert biztos vagyok benne – azzal a bizonyossággal, amely csak az álmok világában létezik –, hogy ha át tudok jutni rajtuk, akkor szabad leszek. Akkor felébredek. És ismét biztonságban leszek Damien karjaiban.

De nem tudok átjutni.

Bár ököllel ütöm és csapkodom szét a gézszerű selymet – bár futok és futok, amíg azt nem érzem, hogy tüdőm kiszakad a megerőltetéstől –, nem tudok előrébb jutni annál, mint ahol most vagyok, és összeesem, legyőzötten, a hűvös földre omlok, szoknyám virágszirom felhőként hömpölyög körülöttem.

Tétován megsimogatom az anyagot. Amíg szaladtam, nem döbbentem rá, hogy egy ruha van rajtam, de ez egy álom, és több eszem van annál, mint hogy túlságosan mélyen eltűnődjek a valóság eme változatának különös paraméterein. Inkább arra összpontosítok, hogy összeszedjem magam. Hogy nyugodt maradjak. Mélyeket lélegezzek. Már nem haladok előre, és ez jó, mert most, hogy megálltam, a függönyök elhúzódnak, gyengéden végigsuhannak a padlón, hogy aztán a vizet érintő vattacukorként eltűnjenek, amíg semmi nem marad, csupán én és ez a szoba a fehér falakkal, amelyek összezárulnak körülöttem, minden egyes levegővételemmel egyre jobban közelednek és közelednek.

Mellkasom szorít, és ahogy lenézek, rájövök, hogy kezem ökölbe szorul a selyemruha anyagán. A ruha szegélyénél apró, arany és sárga virágokat hímeztek a fehér selyemre, és a virágokon élénken csillogó, fehér gyöngyberakás van, amely most keménynek érződik az érintésem nyomán. Lepillantok a szoros pruszlikra, a selyem tökéletességére, a gyengéden nyomó fűzőre.

A menyasszonyi ruhám van rajtam, és egy pillanatra megsimogat a valóság. Damien, jut eszembe megint. Nincs mellettem, de tudom, hogy itt van velem. Ez a férfi – ez a hihetetlen férfi, aki hamarosan a férjem lesz.

A gondolattól is megnyugszom, és könnyebben tudok lélegezni. Továbbmehetek, megmozdulhatok. Felállhatok, elindulhatok és elhagyhatom ezt a szobát.

Damien karjaiba rohanhatok.

Pontosan ezt teszem, áttéve a súlypontomat, hogy fel tudjak állni.

Ekkor látom meg a foltot.

Rózsaszín folt emelkedik ki a szoknyarész tiszta fehérségéből. Olyan halvány, hogy először azt hiszem, a fény játszik velem. De aztán a szín elmélyül, rózsaszínből vörös lesz, ahogy szétterjed, bemocskolva gyönyörű ruhám tisztaságát.

Vér.

Most már rémülten próbálok visszafelé rohanni, mintha valahogy meg tudnék szökni a folt elől, annak ellenére, hogy rajtam van. De természetesen nincs menekvés, körmömmel tépem a szoknyát, megpróbálom felhúzni, és alánézni. Kétségbeesetten igyekszem meglelni a vér forrását.

De nem megy. Túlságosan is síkosak az ujjaim. Vörösek, nedvesek, foltosak. Beletörlöm őket a szoknyába, próbálom letisztogatni őket. Kapkodva szedem a levegőt, pulzusom olyan hangosan dobol a fülemben, hogy semmit nem hallok, csak vérem dühödt nyargalását az ereimben. Ugyanazt a vért, amely betakar, amely kiszökik belőlem.

Ne, ne, jaj, Istenem, ne.

De így van – biztos vagyok benne. A szoknyán levő vér az enyém. Egyetlen végső, kétségbeesett mozdulattal felhúzom az anyagot, addig rángatom a selymet, a szatént és a csipkét, míg a csípőm köré nem kerül és látom a lábamat – a meztelen lábamat, amely vértől iszamós.

Zajt hallok – valaki levegőért kapkod. A hang belőlem jön, dörgölni kezdem a vért, keresem a forrását. Térdelek, combjaimat szorosan összezárom, de most széttárom őket és meglátom a hegeket, amelyek annyi év után is ott vannak belső combom lágy bőrén. Az önkezem ejtette sebek, amelyeket egy erősen megmarkolt pengével ejtettem magamon.

Emlékszem az első bemetszés édes élességére. A dicsőséges forróságra, amikor az acél behatol a húsba. A megkönnyebbülésre, amely a fájdalommal együtt elönt, mint amikor a teáskanna végre fütyülni kezd, ahogy kiengedi a gőzt.

Emlékszem a fájdalomra, de már nincs szükségem rá. Ezt mondogatom magamnak. Nincs szükségem a sebekre, nem kell a fájdalom.

Többé nem kell megvágnom magam.

Már jobban vagyok. Itt van Damien, aki magához szorít. Aki által egyben vagyok, önmagam vagyok, egész vagyok.

De nem lehet tagadni a vér meglétét. És ahogy lenézek a nyílt sebre – a nyers, cafatos húsra, a körülöttem tócsába gyűlő vérre, amely olyan ragacsos és úgy bűzlik –, érzem, hogy mellkasom összeszorul, és fájni kezd a torkom.

Aztán végül meghallom a saját sikolyomat.

Második fejezet

Damien karjai között ébredek, torkom fáj a borzalmas sikolytól, ami kiszakadt belőlem. Arcom nekinyomom meztelen mellkasának és zokogok, a levegőt kapkodva, nagyokat nyeldekelve veszem.

Keze a vállamat simogatja, a mozdulat egyszerre erős és megnyugtató, birtokló és védelmező. A nevemet mondogatja – Nikki, Nikki, csss, semmi baj, kicsim, semmi baj –, de csak azt hallom, hogy biztonságban vagyok. Hogy szeretnek.

Hogy az övé vagyok.

Könnyeim lassabban folynak és mélyet lélegzek. Az érintésére koncentrálok. A hangjára. Az illatára, amely szexi, ismerős és kétségbeejtően férfias.

A kis dolgokra összpontosítok, amikből apránként összeáll az a férfi, akit szeretek. Azokra, amik miatt ő ő lesz, azokra, amelyek megadják neki azt a hatalmat, hogy képes legyen lenyugtatni engem. Hogy szembe tudjak nézni a démonaimmal és elzavarhassam őket. Ez a férfi egy csoda, és a világ legnagyobb csodája az, hogy ő az enyém.

Kinyitom a szemem, hátradőlök, és felnézek. Annak ellenére, hogy nemrég riadt fel álmából, kivételesen gyönyörű, én pedig magamba szívom a látványát, hagyom, hogy ennek a férfinak a szépsége megnyugtassa viharvert lelkemet. Lélegzetem eláll, ahogy belenézek a szemébe: abba a mágikus, kétféle színű szemébe, amelyben olyan sok minden tükröződik – szenvedély, aggodalom, eltökéltség. És mindenekfelett szerelem.

– Damien – suttogom, és ő egy halvány mosollyal jutalmaz meg.

– Hát itt vagy. – Gyengéden