Taligás

DARVASI LÁSZLÓ

TALIGÁS

regény

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

BUDAPEST

www.magveto.hu

www.facebook.com/magveto

magveto.kiadó@lira.hu

Felelős kiadó Nyáry Krisztián

© Darvasi László, 2016

Felelős szerkesztő Turi Tímea

A borítót Pintér József tervezte

Elektronikus verzió eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

ISBN 978-963-14-3457-6

A könyv megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

TARTALOM

Már majdnem vége

Bécsben

Szeged felé

Szegeden

Még nincsen vége

MÁR MAJDNEM VÉGE

A nyelvem a mandulámra csúszott, amikor megütöttek. Akkor pedig hamarosan megfulladok. Nem tudom, hol a csodában voltak idáig, de most visszatértek, méghozzá milyen látványosan, már-már karneváli fölvonulást tartottak, körbetáncoltak a kalyibában, mintha súlyos kendők lennének, közelről lihegtek rám, aztán hátráltak, elnyelte őket a part zöld függönye, beleolvadtak a tömegbe, az emberek hullámzó sokaságába, majd az egyikük kicsörtetett a bozótosból, és ahogy odaért hozzám, öklével az arcomba sújtott. Énekelt közben, magas hangon, sikított, mint egy óriási madár. Reccsent a csontom, elöntött a forróság. Az ember letérdel, hogy magasabb legyen. Mintha óriási vizek háborogtak volna a közelben, csattogtak és összeverődtek a vízfalak, hullám hullámra csapott, az üveg énekel így, az üveg.

Visszajöttem onnan, hallom a tömeget, hogyan daloltatja a gyűlölet. Édes és keserű az égett hús szaga, hallom a jajveszékelést, a kántálást, az imákat, miket úgy morzsolnak el a gyáva szájak, hogy felsértik a nyelvet közben. Olyan ismerős minden, hogy mosolyognom kell. Darazsak döngnek az arcom előtt, az egyik a számra száll. Azt hiszem, belehánytam a taligámba.

A taligám üres. Mindent kiborogattak belőle. Egy-két papírfoszlány, szakadt könyvfedél ragad még a fa belső falához, mintha odaragasztgattam volna őket. Kisilabizálhatok néhány nevet. Persze, tudom, mire kellett nekik a sok semmiség, Ovidius, Villon, Szapphó nyomatai vagy Hadlaub verse, Luther Asztali beszélgetése, a pápáról karcolt ínyencsége. Koldusok vagyunk, ez az igazság, hát persze.

Ha képes vagyok hányni, akkor mégsem nyeltem le a nyelvemet. Viszont megint el fogok ájulni, nyomja testemet lefelé az ég, magához húz a föld. Vagy a halálom órája ütött, a halál lépdel egyre közelebb, egyre barátságosabb az érzés, hogy a semmi vesz ölbe. De még arcok keringenek elém, itt imbolyognak előttem. Wolzbein, Róth meg Guld ábrázata keringőzik a lázamban, milyen csinos kis látomások, hogy vacogok tőlük. Milyen közhelyes, hogy így térdelek, szétvert arccal, sajgó, megropogtatott gerinccel. Hogy éppen ők térnének vissza. Valami rettenetesen nyomja az oldalamat, kitapogatom. És megörülök, hálát érzek, hogy így sajog az oldalam. Paulina kérdez valamit, nem hallom a hangját, de a szája mozgását látom, olvasok róla. Jól van, válaszolok neki, mire rémülten a szája elé kapja a tenyerét, sápadt lesz, mint a romlott tej. Aztán már nem látom. Vajon mit mondtam neki. A közelben lobognak a máglyák, ez biztos. Lobognak a máglyák, hányok. Füstöt hányok, verseket, még mindig dadogok. Nem, már nem dadogok, kiverték belőlem. Hol van Barbara, hol van Julius és a táncos lány? A tömeg moraja a válasz, meg a füst és a jajkiáltások.

Barbara!

Barbara!

Végre tétova hang locsog ki a kalyiba mélyéből. Az ajtaja nyikorogva leng. Föltápászkodom, elszédelgek a küszöbig. Az oldalfal résein át beszűrődik a fény, nincsen odabent senki, csupán a földön hever néhány ruhafoszlány, és megtaposott, szakadt papirosok, amiket vérfoltok pöttyöztek be.

Barbara!

A sarokból csicsereg rám, itt vagyok, te ostoba, te kelekótya Taligás. Itt vagyok, de te hol a fészkes fenében voltál? Miért lettél hűtlen, miért hagytál el, Taligás?

Nem hagytalak el, kislány!, hajolok az üvegtégelyhez, ami a sarokban hever eldőlve, s Barbara almaarca lefelé, a recsegő szalmába fordul. Onnan beszél, onnan csicsereg. Hamar kikaparom és megemelem, a könyökömmel tisztogatom. Megszédülök, csaknem elejtem.

Most akkor meghalsz, Taligás?

Nem tudom, kislány.

Nem tudja az ember, ha meghal, Taligás?

Mikor tudja, mikor nem. Sokszor tudja, aztán mégse roppan a nádszál.

Ha nem halsz meg, Taligás, akkor elmesélem, hogy volt ez a dolog Juliusszal. De ha meghalsz, akkor hiába mesélek bármit, ezt csicsergi a semmi száj az almaarcból, és nagyon komolyan csicsergi, érzem én, mikor akar Barbara jelentőségteljesnek látszani.

Nem patkolok el, kislány.

Mondd még egyszer!

Élve maradok, Barbara.

És a szavalással mi lesz?!

Hogyhogy mi lesz?!

Ha nem szavalsz, azonnal elhallgatok. Örökre!

Most, Barbara?!

Persze, persze, a harapóst. Azt szavald azzal a buta száddal, Taligás!

Önkéntelenül odanyúlok, a buta, fecsegő szám csupa seb. Csodálkozom, mégis dadogva szavalom neki Hadlaubot, egy szerelmes verset. Viszont könnyen meglehet, hogy beszartam. Tapogatom magam, izzadság és vér borít, de nem csináltam magam alá. Szavalom Hadlaubot, köpöm és hörgöm a szavakat. Megtámasztom a kalyiba oldalát, nyál csöpög a számból, mintha mindjárt hánynék, utána köpök. Vért köpök, Hadlaubot szavalom. A kalyiba ajtaja nyikorog, el- s visszaleng, igazán kitartóan csinálja. Megragadom Barbarát, aki laposakat pislog, kilépek a helyiségből. Hunyorgok az éles fényben. Kutyák marják egymást a közelben, úgy vinnyog az egyik, mintha ember lenne, horpadt, éhség nevelte dög, honnan kerültek ide, fogalmam sincsen. Zúg a meleg, füstszagú a szél, a nyárfák dőlnek, recsegnek és ropognak, a nagy koronás füzek bután rázzák magukat. Füst leng, még mindig füst leng. Fehér ez a füst, leszorítja a szél, elteríti, mint valami óriás szőnyeget. Nincs meg a taliga bőrtakarója, sehol se látom. De megvan! Odarugdosták a csalánbokrokhoz. A dülöngélő fatörzsek közé nézve megpillantom a vészesen lefogyott, szürke Tiszát. Néhány papirosom a földön hever, megszakadt könyvfedél remeg a közeli bokron. Fekete lepkék körülöttem, száll, kavarog a pernye.

Menekülj, Taligás, sikoltozik Barbara, hordd el az irhádat. Szaladj, menekíts el engem innen! Vigyél vissza a Gutpater Gasséba, vigyél haza, vigyél a drága otthonomba, ahol nekem jó, ahol én biztonságban vagyok!

Mi lett Johannával, és mi lett Juliusszal?

Elégtek, nincsenek már. És mind boldog volt, aki látta őket halni, elégni, pernyévé válni. Por és hamu, Taligás. Azzá lettek. Pernyeként táncolt az a lány, Taligás. Szürke szárnyak röpködtek a víz felett. Az emberek arcára ragadtak!

Igyekszem nyugodt maradni.

Mondd el, hogy történt, Barbara.

Nem beszélek már neked többet, Taligás, duzzogja.

Az üveget, amiben az almaarcú van, a fejem fölé emelem.

Jól van, jól van, sziszegi, elmondom.

Azért még forgatok rajta vagy kettőt. Iszonyatosan hasogat a fejem. Nem is látok rendesen. Ő meg beszélni kezd.

Az úgy volt, Taligás, hogy amikor idáig elértünk, amikor idáig toltad, amikor idáig zötyögtetted a taligádat nagy nyögések, káromlások és istentelenségek közepette, a Teremtőt sokféleképpen, nyájasan vagy haraggal a bűnös nyelvedre véve, az ábrázatod izzadságát folyvást törölgetve, köpködve és harákolva, mit ne mondjak, egyszer még vizeltél is, megálltál az utolsó halászház után, ahol hálók és varsák voltak kiaggatva karókra és faágakra, egy tört orrú, fű benőtte félladik is hevert ott, aztán tovább döcögtünk, már egészen közel voltunk ehhez a helyhez, ehhez a széllel bélelt, rozoga kalyibához, és akkor a homlokodra csaptál, de akkorát, hogy nekem is fájt, és kiáltozni kezdtél, mintha méreg fogott volna el, azt ordítottad, hogy pontosan tudod, hol vannak, hol fogják Juliust és a lányt, hol őrzik őket, mint holmi fő ajándékokat. Mert majd ők lesznek a látványosság! A táncoló lány és a bolond, az ő elégésük lesz a nap csúcspontja. Halleluja, összes szentek! Futni kezdtél lóhalálában. Ugrándoztak, dobálták magukat a könyvek, a papirosok. Egyszer én is a földre estem, ostoba. Majdnem a fűben hagytál! Amikor ideértünk, ehhez a kalyibához, éppen két vénasszonyt rángattak a máglyák felé a poroszlók. De azok ketten itt voltak, Julius és a táncos szuka őrizetlenül maradt. Beszaladtál a hodályba, kérlelni kezdted őket, hogy azonnal tartsanak veled. Úgy értem, velünk! Kövessenek nyomban! Megmented őket. Életükért felelsz. Még verset is dadogtál nekik.

Na, na, na, Barbara, verset?!

Hát persze, valami olyasmit, hogy

az embernél nincsen csodálatosabb.

Mert szánt, magokat szór a földbe, aztán meg arat.

Meg úgy beszél, mint a szél.

Várost épít, tornyokat, ólakat, bitófákat.

Törvénnyel kormányoz.

És hogy nincsen hazája annak, aki megelégszik a csúnyával.

Ilyeneket mondtál, Taligás, közben pukkadozott kifelé a hab a szádból. Mindhiába dadogtál. Azok ketten vonakodtak, semmiképpen sem akartak veled közösködni. Mint akik igazán beletörődtek a sorsukba. Julius erősen szorította Johanna kezét, és boldog, bolond vigyor terült szét az ábrázatán. Mint aki azt válaszolja, neki jó, ha Johannával együtt lesz a tűz martaléka. Az neki öröm, boldogság. Csak hörgött és vinnyogott, mint ezek a kutyák itt. És akkor te, Taligás, rángatni kezdted őket, még meg is ütötted a bolondot. Úgy verted, mintha ő lennél te is. Az meg visszaütött. Csépeltétek, martátok egymást. Együgyű lettél te is, Taligás. Együgyű lettél az őrülettől. Hogy tud verekedni magával a butaság, Taligás! Végül ő megragadott, mint egy szalmaembert, igazán úgy. Csontjaid ropogtak, mint szélben a fák. Julius a hajadat markolta, ütötte a fejed a taliga oldalába. Többször beleverte. Ordított a hatalmassá lett, véres szájával. Te vinnyogtál, Taligás, te is kutya lettél, recsegő fatörzs lettél. Aztán elájultál, mint egy üres zsák, amiből kiszórták az utolsó morzsát is. Ők meg elmentek, mert taposta az ösvényt visszafelé a két poroszló újra, követték azokat boldogan, táncoltak bele a tűzbe, a halálba.

Azt mondod, Barbara, hogy Johanna is boldog volt?

Azt hát, Taligás, válaszol igazán ártatlanul, olyan boldog volt, hogy a két szeme drágakő lett, és beletáncolt a halálába.

Jól van, bólintok, s magamban is ezt mondom, csak még hozzáteszem, hogy nem így volt tehát. Barbara hazudik, mint a részeg kanári. Vagy csak mesél. Hazudik vagy mesél. Mindegy.

Nem, egyáltalán nem mindegy.

Mindenesetre nem félek.

Keresek egy tuskót, leülök, igyekszem átgondolni a helyzetet. Nagy levelű, legyező alakú páfránylevelet szaggatok, a tégelyt gyorsan betakargatom vele, hogy Barbara hallgasson, ne zavarjon, azért még hallom, hogy a zöld alól kisziszeg, dögölj meg, Taligás, pusztulj!

A magasba emelem, többször megforgatom, hogy mindjárt a fenébe hajítom. Erre elcsöndesül. Törölgetem az izzadságom, a vérem. Hangyák nyüzsögnek egy repedés körül, fölvonulnak a csizmámra, már a kezemet marják. Jólesik. Néha vertem magam csalánnal is. A taligám üres, vagyis vöröslik benne hányadék, vér is lehet, visszaöklendezett bor, mindegy. A fejem irgalmatlanul hasogat, a fejbőröm több helyen szétnyílt, a vér a szememre, arcomra száradt, a halántékomból diók dagadtak. Sok dolog csodálatos, de az ember, nahát, ezt meg honnan a fenéből vette Barbara?! Valóban mondtam volna neki? Nem emlékszem ilyesmire. Könyveimet, nyomataimat, a kéziratokat elvitték. Hanem hogy megtaláltam ezt a két embert, Johannát és Juliust, talán hiába tettem. Talán már a fejüket vették, a víz alá nyomták őket, talán már elégtek. De ha nem ették meg húsukat a lángok, akkor van még esélyem. Nekik van esélyük. Lehunyom a szememet. Félek. Barbara üvegéért nyúlok végül, a rongyaim közé gyűröm. Félek. Teszek néhány lépést, remeg a füst, félek. S ahogy rendesen, úgy most hasztalan keresgélek szavakat, hiába méricskélem őket arra, amitől így kolompol bennem a remegés. A félelemnek nincsen szüksége a képzeletemre, nem kell neki, tojik arra, hogy az évek óta tartó taligázásban, az évek óta tartó szóhordásban annyi mindent a fantáziámra bíztam, s tettem aggodalom, különösebb kétség, a legkisebb zavar nélkül. Olyan voltam, akár egy gyerekember, mértéktelen és akaratos. Azt gondoltam, félhetek bármennyit és bárhogyan, a képzeletem akármi nehézségen átsegít. Ha kerülget valami rossz, azt képzelem, hogy a szavak betakarnak és megóvnak. Azt képzeltem, hogy a szavakkal vívok meg olyan csatákat, amit mások fegyverekkel, karddal és lándzsával, s ha nem is győzök, de nem is pusztítanak el.

Azt képzeltem, hogy megment a szó. Azt képzeltem, én mentem meg őt, rejtem, ha kell, mint a friss hajtást, gondozom, ha kell, mint újszülöttet, támolygó borjút, mint csibét, apró halat. Azt képzeltem, ő gondoz engem, mint a lélegzet.

Hagyd már ezt, te ütődött!, szól rám Barbara, akiért önkéntelenül utánanyúltam, s most itt van a kezemben, dühösen fintorog rám az almaarcával.

Most is csak fecsegsz a semmibe!

És akkor egy nevet motyogok, egy nevet ismételgetek magam elé.

Róth!

Mondhattam volna Millert is, de nem, nekem Róth kell, Barbarára kapom a tekintetemet, ő elcsöndesült, nyilván attól tart, hogy visszakerül a sötétbe, a rongyok közé. Vagy megsértődött. Nekem aztán egyre megy!

Róth, köhögöm föl újra a nevet. Meg kell találnom, rá kell vennem, hogy Juliust és Johannát visszaadja nekem. Miféle árat fizetek ezért, nem tudom, nem is érdekel. Megszédülök, amikor továbblépek. Ordítanak, boldogan süvölt a nép.

Róth!, ordítok velük.

Róth!

Bezzeg az én nevemet soha nem kiabáltad ilyen hangosan, duzzog Barbara, aztán nem locsog többé, végleg befogja a semmi száját, ahogy szakadt köpenyegem zsebébe dugom a tégelyt.

BÉCSBEN

Kora tavasz van, az est vérzik a Burg tornyai fölött. Nyikorogva dalol a taligám, ahogy szokta, a fogadó környékén csönd van, a szomszédos sarokról még hallom a vak furulyást. Hosszasan kopogtatok, ő meg mogorván nyit ajtót, csak a szeme csillan, elhúzza a száját. Föltűnő szótlansággal szorgoskodik, rakosgatja a bögréket meg a kancsókat, mintha mindegy lenne neki, itt vagyok vagy máshol, tőle aztán a világ akármelyik zugában ehetne a rozsda. Úgy látom különben, sokat ő sem változott, amióta legutóbb nála vendégeskedtem, igaz, nem vendég vagyok én már nála, annál több, de néha kevesebb is. Nem lett más, nem lett terebélyesebb, sem öregebb, csak szólni nem akar velem. Ilyenkor általában már egymást ölelgetjük. Vajon mivel haragítottam meg? Még a vállán is nagyokat ránt, amiből megtudhatom, magában beszél, mert szokott, és nem éppen kedveskedve. Elvackolok az ebédlőben, fölöttem kitömött madarak porosodnak, néhány kánya, dolmányos varjú, héják, de még egy jókora lúd is, elnézem, hogy pukkadozik a sör habja, amit szomjúság ellen kértem. Valami nagyon forralja a vérét. De mégsem igazán, ezt is észreveszem. Unja már, hogy jövök-megyek, hogy nem bízhat meg bennem, mert bármikor odébbhurcolkodhatok? Nem állítom, hogy ebben ne lenne igazsága, mert gyakran fölkap és elsodor tőle a szél. Szótlanul löki elém a bort, a karikázott kolbászt, meg mindenféle húsokat, kis agyagcsuporban a savanyított káposztát. Nagyokat koppan az asztalon a tányér, kilocsog a bor a kupából. Csönd lesz bent, a közelben harangoznak. Végül nagyot sóhajtva lehuppan mellém, a sűrű, göndör haját birizgálja, tovább sóhajtozik, a kenyeremről hulló morzsákat csipegeti, nyúlkál a tálamba, az egyik kolbászkarikáról lehúzza a bőrt, a mutatóujjára húzva hulahoppozik vele, végül csak kiröppen szájából a szó.

Na, jó, kockázni hajlandó vagyok veled, Taligás. De csak azt!

Hogy mennyire szép vagy ma, szólok halkan, megpróbálom lesütni a szemem.

Az voltam én tegnap meg tegnapelőtt is.

Mivel bántottalak meg?

Csapjak talán trombitás ünnepséget, hogy visszaevett a fene?!

Hallgatok, mit mondhatnék, a dühös kis ököl az asztalra csap.

Kockázunk vagy nem, te hűtlen, te gazember?

Már miért lennék hűtlen?!

Kockázzunk, és punktum!

Miért éppen kockázni akarsz?!

Mert abban a játékban mindig nyerni szoktam ellened, Taligás.

Mert más játékban, ilyen-olyan vetélkedésben én vagyok a nyerő?, nevetek, és megkönnyebbülök valamelyest.

Másban is sokszor én vagyok a nyertes, de mégis többször vesztek, mint te!, és nagyot vág az asztalra a kicsi öklével. Szikrázik a szeme, illetve a szemsarokban valami csillan. Csak nem könnyezik? Ezen a vádon persze elgondolkodom. Szurkálom a sonkát, a késhegyre tűzök egy darabot, feléje nyújtom, bekapja-e. Hogyne kapná be, rágás nélkül nyeli, mint falánk pulykamadár, s egy pillanatra kikerekedik a szeme, mint amikor azt szoktam mondani, hogy keménység támadt az ölemben. Különben pedig igaza van. Ha a szerencsét próbára tettük, ha játszottunk és évődtünk vele, ha fölpróbáltuk, mint valami szépen kihímzett göncöt, vagy használtuk, mint valami szomorú szerszámot, az inkább őt választotta, neki állt jobban, neki engedelmeskedett, neki szórt királyarcképes kisgarast. Úgyhogy az az állítás se lenne istentől elrugaszkodott, hogy szinte mindig őt választotta. Csakhogy nem most, nem ezen az estén. A Fortuna csúfot űz belőlünk, legalábbis fityiszt mutat, mert bizony engem választ. Én nyerek a kockázásban, ráadásul utolsó dobásra három hatos gurulja ki magát nekem. Elégedetten a kockákra borítom a kupát. Na, most csipogj az égről, kismadár. Duzzogva járkál a kocsmatérben, a szép, gömbölyű fenekét ringatja, vállát vonogatja, nagyokat fújtat, aztán odahajol hozzám, hogy két kézzel kapaszkodik az asztalba, s mintha keserű mézzel lenne tele a szája, azt suttogja,

nem baj, Taligás.

Semmit se félj te, Taligás.

A csalók így járnak, Taligás.

És a rezidenciájára siet, hogy értsem a helyzetet, jó hangosan zárja a szobája ajtaját, többször csattan a retesz, hogy nyerek, ez lesz a büntetésem. Nem ölelhetem az első estén.

Reggel persze csípőre tett kézzel áll elém, s azt kérdezi a szokásosnál kissé vékonyabb hangon, hol a fészkes fenében, melyik porfútta, disznószaros, patkányrágta, kövér, zsíros hajú trampliktól hemzsegő faluban találtam kellemesebb szeretőt nála, hogy már nem is vertem rá az ajtót éjszaka?!

Jó nagyot toppant a mondandója végén, talán gyakorolta, aha, a csatos kis cipője van rajta, a kemény sarkú.

De hiszen kopogtam, vertem én az ajtót többször is, de még meg is rugdostam!, dadogom.

Na, na, Taligás, rugdosás, az biztosan nem volt!, megragadja a kezem, a szobája felé húz, mutassam csak meg, hogyan kopogtam.

Így kopogtattam, mutatom.

Ezt meg ki hallaná?! Akinek három füle van, az se, te Taligás!

Verem az ajtót erősebben.

Ököllel verjed, Taligás, ököllel!

Verem ököllel, már fájnak az ujjaim.

Elég, te bolond, megsüketülök, nevet.

Aznap később reggelizünk, inkább ebéd az már, de hiába üres az asztal, csak azt látom, hogy nem lakott jól Paulina.

Böjtmás hava kezdődött néhány napja, és a Krisztus utáni 1728-as esztendőt számolják azok, akiknek ez a dolguk. A kertekben néhol még fehér szőnyegnek képzeli magát a hóvirág. Engem pedig a szokásosnál jobban gyötör régi cimborám, a szorongás. Mintha a tajtékzó Pán vett volna üldözőbe, s mintha magam lennék az egyik halálra vált nimfa, aki rémületében nádszállá változik. Nem változom nádszállá, hát persze, csak saroktól sarokig imbolygok a kora tavaszi napsütésben, éppúgy bennem zeng a Pán üvöltése, mint a nimfa didergése. Az utcák lucskosak, fekete pöttyök táncolják tele a házfalakat, amiket az elsiető fogatok és szekerek, figyelmetlenül ügető lovasok vernek rájuk. Erősen olvad, de még szertekavarog a forralt bor illata. Egy görög, már nem tudom, melyik bodros hajú, csicseregte, hogy a költő kedvtelésből szeret hazudni. Lehetséges. De másképpen és mást hazudik az, aki fél, mint az olyan, akinek a torkát, némi incselkedés után, marokra fogja a mámor. Hogy ne legyen kétség, ez a fuldokló, ez a levegőért kapkodó árnyalak vagyok én.

A nevem Taligás.

Wolzbein tanácsos üzen utánam még a karácsonyi ünnepek előtt, ha jól emlékszem, december elején, pecsét és jelzés nélküli levéllel, azokkal a jellegzetesen dülöngélő betűivel, és azzal a jól látható jellel, mit csak ketten ismerünk. Két könyvet kér tőlem, nem úgy, mint máskor, amikor inkább témákat jelöl ki, kacagtató, álmosító vagy tanulságos irományokat. Nem bízza rám a szerzők kiválasztását.

Soha nem feledem, hogy egyszer egy német nyelvű Aesopust rendel. Nem szokásom, mégis megkérdezem akkor, miért.

Mert nem szeretem a meséket, mondja, nem mosolyog.

A tanácsos most pontosan megjelöli mind a két könyvet. Azt kéri, szerezzem meg neki Benedikt Carpzovtól a Practicát, továbbá kér egy latin nyelvű Praxis Criminalist. Mondom, nem kérdem tőle, sem magamtól, miért kívánatos nekem ezeknek a nyomtatványoknak a megszerzése, s hogy miféle célból óhajt bennük elmélyedni. Nincs ehhez közöm. De mind a két kötetet meghozom neki. A Praxis Criminalist finom tapintású, okkerszínű, erősen viseltes, a szélein megkopott bőrkötésben szerzem meg, az első oldalon kéklik egy ujjnyom, úgy látom, semmiképpen sem gyermeké. Ritka darab, sokat ér. Sokáig elnézegettem. Kicsoda bírhatta, miféle emberé lehetett, él-e még, tapossa-e a föld porát? Olyan az ujjbegy nyomata, mint valami miniatürizált útvesztő. Milyen különös látni, hogy a legjelentéktelenebb érintés is útvesztőt idéz, s hogy a legjelentéktelenebb mozdulatunkban is benne időz a félig ember, félig bika Minotaurus, és áldozat után bömböl időről időre.

A könyvekkel megyek hozzá, az asztalára helyezem a példányokat, egy sellő alakú tintatartó, néhány összegöndörödött papiros és egy látványos tollazatú penicilus mellé. Hever az asztalon dohányosszelence, és több pecsétnyomó és csillogó kristálypohár egy szatírt formázó hasas likőrösüveget vesz körbe, mintha ugyan a nimfái lennének. A szatír földagadt pofával fuvolát fúj, a fasza meredezik, régi jó ismerősöm ő, Marszüasz, aki bőre lenyúzásával fizetett a merészségéért, hogy volt bátorsága Apollónnal versenyre kelni.

Bólintással köszöntöm szegényt, kócos üstökét megsimítom. Minthogy a könyveket a tanácsos megkapja, szélesen elmosolyodik, az egyikbe hanyagul, kövér ujjai könnyed mozdításával belelapoz, majd olyan pillantást vet rám, ahogyan máskülönben nem szokása. Nézése fürkésző, mintha azon töprengene, ki vagyok valójában, mik a valóságos, mind ez idáig föl nem fedett szándékaim, mesterkedem-e valamiben, s az neki veszélyt vagy hasznot jelent. Szelíden, egyszersmind határozottan állom a tekintetét, visszamosolygok, mint aki édes almába harapott. Kordul a gyomrom, délben éppen csak egy keveset faltam Paulinával, és már jócskán a délután fogy velünk. Arra gondolok, rajtam átfúj a világ, őbenne pedig, ebben a testes, körmönfont és magányos emberben leülepszik. Most föláll, és megláthatom, hogy biceg, erősen húzza a jobb lábát, fásli púpozza a bokáját. Olyan sántítás ez, ami nem a test belső vidékéről származik, inkább ütéstől vagy rúgástól ered. A tanácsos kis szekrényajtót nyit, dobozt emel belőle. Súlyos sóhajtással visszaül a helyére, a fedelet fölpattintva megkínál dohánnyal. Némán eregetjük a piszkoskék, lassú gomolygású füstöt, én tüsszögök, aznap már nem beszélünk. Éhségem elmúlik, bár amikor Hansi pici, úrnőknek való sonkás és kaviáros szendviccsel kínál, mégis falok valamennyit. Mielőtt mennék, a szatírra kacsintok, aztán elcsodálkozom. Föl nem foghatom, hogy került az ágaskodó farkára halikra.

Amikor Bécsben vagyok, öklömnyi barátimnál, a gnómoknál, a kis ferdülteknél, a szörnyszülötteknél, nevezzem akárminek őket, rendszeresen vizitálok. Most alapos változást látok, a termüket átfestették, igencsak meglep, hogy arborétumot pingáltak a falra, valóságos kert pompázik körülöttük, rózsák, hibiszkuszok, mályvák, liliomok és leanderek bujasága borul a kádak és az üvegkádak fölé. Egy ferde növésű, lapos homlokú gyerekkoponyába igazi rózsaszálat tűztek, a tüskéket is a száron hagyták. Néhány szirom a vicsorgó állkapocs előtt hever.

Ki festette ezeket a virágokat, például azt a pálmafát, melyre Barbara pislog unottan, s talán hintázó, bolhászkodó majmokat képzel rá?

Hát persze, biztosan Hansi volt a festő, az imádkozó teremőr, akit tudomásom szerint Wolzbein egy-két éve hozott ide Grinzingből. Hansi, a fehér bőrű, gyáva teremőr a névtelen művész, csak mert büszkélkedő szignót sehol sem látok. De nem lennék meglepve, ha a tanácsos ötlete lett volna a terem kipingálása, még azt is elképzelem, hogy Hansi mellett áll, instrukciókat ad neki, ide egy tulipánkert kellene, fiam, oda néhány liliomot fess, amoda sorakoztass nárciszokat, a török szörny fölé valami rózsakert lenne leginkább illő. Nem, nem, puttót ezeknek véletlenül se fess!

Délután érkezem, a mennyezet alá nyitott ablaksoron dől be a fény. Az utcákon erős szél zörgeti a cégéreket, behallik a süvöltése. Aznap kevés látogató lehetett, engem már üres, visszhangzó terem fogad. Kopog a csizmám, ahogy feléjük tartok. Barbarát keresem legelébb, az én dalos pacsirtámat. Barbara üvegtégelyét egy velencei rézműves készítette, a tégely torkát vastag rézfedél zárja, annak karimájába van a mester neve ólomszínű betűkkel belevésve.

Az az igazság, szeretem őket. Szeretem ezeket a nagyhangú és elégedetlenkedő, folyvást egymással civódó gnómokat, de nem úgy szeretem, ahogyan a többi ember gondol rájuk, akik folyvást azt sóhajtozzák, amikor meglátják őket, jaj, mi minden lehetett volna belőlük, milyen könyörtelenül bánt el velük a sors, mennyi széptől és jótól fosztotta meg őket. Úgy szeretem őket, ahogyan vannak, ahogyan lenniük rendeltetett, a ferdüléssel, a nyomorodással együtt. Amikor a közelükben időzöm, hallom, mint gúnyolják Frigyes Vilmost vagy Lajost, hallom, ahogy mégis élnek és beszélnek. Halottak pedig egészen. De én hallom belőlük dadogni és ordítani az életet. Hallom, mi mindent kiáltoznak az őket bámulóknak. Csúfolják őket, gúnyt űznek belőlük, könyörögnek, átkozódnak, mondanak ők mindent, amit élő ember. Barbarát hallom leginkább, az ő édes bugyogását, tőle tudom például, mi volt a többiek sorsa, kiket királyokról és uralkodókról neveztünk el, talán együtt, ki tudja már.

Odahajolok az almaarcúhoz.

Barbara, kocogtatom meg az üvegét, ma mit szavaljak neked?

A harapóst, Taligás! A harapóst!

Ne inkább egy könnyedebb Vogelweidét? Villont talán?

Nem inkább, Taligás, nem! Azt szavald, amit kértem, erősködik, és én nem vitatkozhatok. Úgysem enged, nem szokása. Hát szavalom neki Johannes Hadlaub harapós versét.

Az imádott nő megharapta a költőt, hogy fájdalmat okozzon neki, de ezzel is csak tovább hergelte. Vagyis fokozta a vágyát.

Ezt a részt imádja az almaarcú kislány. Bugyogva nevetgél, újra követeli a költeményt.

Még egyszer, Taligás!

Mondd még egyszer!

Ilyenkor adom az ártatlant, morfondírozok, az állam dörzsölöm értetlenül. Hol harapta meg az az imádott lány a költőt? A nyelvén, csók közben? Nem, így biztosan nem! Az arcát, a vállát, a hátát harapta volna, Barbara?!

Ó, dehogy, te buta! Alulra harapott, a faszát harapta, te Taligás! A teszetosza, ügyetlen, semmirekellő farkát harapta meg!

Hogy ez hogy nem jutott eszembe, kislány, dünnyögöm, és bámulom, hogy Barbara bugyog, forog, boldog, mint aki él.

Mint egy gyermek, aki százszor is eljátssza ugyanazt a mozdulatot, és aztán sem unja, mert mindig ez a színjáték. Mindig ezek a kérdések. Barbarának annyi idő sem adatott meg, hogy gyermek lehessen. Nem lett gyermek, sem kislány, sem öregasszony.

Taligás, te szörnyű, te rettenetes Taligás, kuncog, olyan most, mint valami pipacsos mező, aztán észbe kap, neki a haragvót kell játszania, neki dühöt kell köpnie és bugyognia, mert oly régóta nem látott, egyáltalán nem olyan rég, jegyzem meg, ellenkezve a magam gondolataival, néhány hónap nem olyan nagy idő, habár igaz, azt se tudta, élek-e, vagy már púposodik fölöttem a föld. Mennyi ideje, hogy nem jártam Bécsben? Rendben, több hónap is elvánszorgott, jó némelyik táncolt is, az utolsó látogatás óta. Paulinám hajában is megfehérült néhány hajszál. Legutóbb egy tehetős jurátusnak szállítottam le egy Senecát, éppenséggel a Vigasztalásokat, s úgy hallottam, miután elolvasta a könyvet, a gúnyájára kicsi csengőket hurkolgatva, fölkötötte magát a tölgyfás udvarán. Mint aki azt üzeni a szomorúsága mélyéből, hogy a halál is csak bolondság. Megjegyzem, mert utánakérdeztem, szeles napon történt az eset. Gyerekek találtak rá, tapsoltak, annyira tetszett nekik a csengők csilingelése.

Attól még gyűlöllek, bugyogja halkan Barbara.

Tudod, mennyire gyűlöllek?!

Annyira, Taligás, hogy azt kívánom, olyan legyél, mint én.

Legyél olyan, mint én!

Ó, drága Barbara, gondolom, s az üveget visszateszem a helyére. Intek neki, csókot is fújok felé a kérges, fájó tenyeremről, hogy nincsen semmi baj, nincs sértődés, nincs harag. Az utcán nyüzsögnek az emberek, egy csapat zenész tart a piac, a kapucinusok kriptája felé. Kupa forralt bort veszek egy utcai árustól, aki székre tett hasas hordóból méri az italt. Idős, csapzott hajú nő, fölnevet, amikor megégetem a számat, nem baj. Nyugtalankodom kicsit az almaarcú átkán, jaj, Barbara, hogy ferdüljek és sorvadjak el, mint a Gutpater Gasse termének kis lakói, kikről annyit meséltél nekem?

Legyek egyszemű,

legyek nyihogó, hörgő kentaur,

kecskelábbal dülöngélő faun,

legyek unikornis, kinek fehér homlokából szarv szúr az ég felé,

legyek kacska lábú, elnyűtt bénaság,

púpos hátú szatír?!

Ilyen legyek?!

Te buta, te nagyon buta!

Hát persze, történhetett volna így is, hogy efféle nyomorúságos szerzet leszek. Megeshetett volna, hogy hiába kopogtatok, hiába dörömbölök a világ kapuján, az nem nyílik meg, az élet nekem is zárva marad. Ki tudja, miért, nem így lett. Talán egy kicsit mégis így lett. Mert bizony arra, hogy ilyen sokat és hogy ennyire vég nélkül félek, aligha hihetem, hogy mentséget találhatnék. Én bűnöm, az én nagy bűnöm. Hát nem lesz-e maga is gnóm, nem torzszülöttet nevel az élete üvegszobájában, aki ilyen kitartóan és megfontolás nélkül szorong?! Nem keresek kifogásokat. Ami fél bennem, rosszul és csalfán használ engem, leginkább elront. De azt sem állíthatom, hogy minden félelmem, minden didergésem ellenemre van. Csillanás akad még a pöcegödörben is.

Ők, a gnómok persze nem félnek, még ennyi érzés sem jutott nekik, a létezés gazdagságának ez az árnyékos oldala. Én félek helyettük, mintha nekem kölcsönözték volna ki mindazt, ami bennük okozott volna szorongást, bennük nevelte volna a rettegés hajtásait. Ismerem őket, mint tenyeremen a vonásokat. Kérek még egy pohár bort. Csak meg ne égessem a számat, az asszony kedélyesen megpaskolja az arcomat, aztán a taligámra mutat, hogy milyen szép darab. Milyen jól mutatna az udvarán. Milyen nagy hasznát tudná venni. Szótlanul rázom a fejem.

Úgy mesélte nekem Barbara, amihez a magam mesélői kalandozásait is hozzáfűztem vagy beleszőttem, hogy Lajos, a tizennegyedik, fényűzésben nevelkedik, flamand csipkék, vörös bársonyhuzatok között, nehéz ónkupák derengésében. Egy Loire melletti kastély tündérkertjében nő föl, ahol az öreg tölgyek lombozatát megilletődve fésülgeti a szél. A kisfiú teste, lelke és észjárása ötesztendős koráig nem mutat rendelleneset. Szülei érző szigorral egyengetik az útját, szellemi előremenetele, lelki fejlődése példás. Okcitán dalocskák lengedeznek a bölcsője fölött, a sarokban zenészek ülnek, blockflöte felesel mandolinnal. Apja gyakran elsétál vele egy korhadt padhoz, amin a családi legendárium szerint maga Pascal üldögélt Lajos nagyapjával, ahol arról disputáltak, hogy a szerencsétleneken való szánakozás egyáltalán nem ellentétes a gonosz vággyal.

Lajos egy nap dúdolva ballag pitypangot szedni. Aranyló csigákban omlik alá a haja, vállát verdesi. Szent Bertalan napja van, aki csak teheti, emlékezik a szörnyűségre, hogy a jó katolikusok hogyan kaszabolták le a hugenottákat. Estét kongat a kastély komornyikja, a tányérok csörrenései jelzik, hogy megterítettek az ebédlőben. A vacsoránál a fiú odaáll az apja és az anyja elé, szomorú az arca, mintha gond nyomná a lelkét. Az asszony önkéntelenül a gyermek arca felé nyúl. Cirógatja. Az apa arra kéri, mondja el bátran, mi nyomja a szívét.

Morere, morere!, sziszegi nekik, halkan, gyűlölettel.

A kisfiút az apja nem legyinti meg, ahogyan pedig dukálna. Anyja fölemelkedik, és kifehérül a körme, ahogy a brabanti asztalfát markolja, a gyermek újra megszólal.

Apám. Anyám. Jól