Amíg másokkal voltunk

[A rekonstrukciós város]

(Hasonlatok)

[1930. április 6.]

Hatalmas bőrfotelban ül, belesüpped, eltűnik benne. Zsigát unja, Gellért Oszkárt most is tehetségtelennek találja, de bátornak és nagyon veszélyesnek, a zajos nemzetköziség mögött, ha valaha volt is, eltűnt a hazaszeretet, Schöpflin frivolan okos, aztán pedig Simonyi Mária egy pillanat alatt begyömöszöli valamennyiüket az impozáns dekoltázsába. Didé kiszúrja a vidéki publikum szemét két könnyű kezű szatirikus rajzzal, őrjöngő siker, végre szünet.

Kimennie lehetetlen, a szűk előtér tele helyiekkel, régiekkel és újakkal, előre unja őket. Felvonult a városi közönség, megtelt a nagyterem, izzadságszag terjeng, meg parfümök, akinek nem jutott jegy, az arany-fehér folyosókon és a csarnokban szorong. A múzeumigazgató a sorok között szuszogva közelít a pódium felé. De neki szerencséje van, az igazgatót feltartják a földijei, s ő a tapétaajtón át a mosdók irányába szökik előle. Talál egy teraszt, magára zárja, kiáll, szivarozik. Nézi fentről, nézi a szélben a Széchenyi teret. Lassan megnyugszik, akik felismerhetnék, odabenn vannak.

Ady-versek Mária hangján, Kosztolányi-versek a szerzőjükén. Bibó Lajos elbeszélése, mert mindig kell helyi erő, házi tehetség. Zsiga írta elő a sorrendet, Mihály ráhagyta. Aztán ő is elénekel két újat, Zsiga pedig lezár. Mondta, ő ráhagyta. Mindig ráhagyja. Nem érdekli a diszpozíció. Elunta.

Az est után lesz bankett. Tonelli fog beszélni, Tonelli Sándor, vagy mi volt a figura neve. Köszönteni fogja a Nyugat folyóiratot, Szegedi Fészek Klub, Tisza Szálló, zártkörű bankett az Arany-teremben, megírta az újság. Megszökhetnének Didével egy kicsit, megkereshetnék előtte Gyulát. Vagy helyette. Hét éve még megkeresték. Írtak róla, mondtak neki szépeket, azért vonult le, azért jött az egész pesti pereputty. Most már minek, hiába-valónak érzi ő is. Azt mondják, nagyon beteg. Vasárnap van, 1930. április 6-a. Szegény, szegény Gyula. Éltek vele, együtt kalandoztak, régen volt.

Már minden régen volt. Gyula, Béla, Didé. Huszonkét éve. Valósággal a hajánál fogva cibálták ki őt a barátai az irodalmi vásár különös illatú, szemetes piacára, bele a Nyugatba. Szegény Ernő is. Becsukódik már a szemem, amíg alszom, vigyázz reám. Ezzel a szörnyű verssel az ajkán kellett Osvát Ernőnek tavaly ősszel a lánya után halnia. Ez volt a tüdejében, ez volt a gégéjében, Pósa Lajos bácsi verse. Megint győzött a régi televény.

[Első félév, 1906 ősze]

Nap szárította vakolatok szagát érezte mindenütt. És frissen őrölt paprika illatát, szülővárosának boraiét. Azt mondják, oda az első szőlőket a harmadik században telepítette Itáliából a császár, Marcus Aurelius Probus. Ide meg a parasztok Isztambulból a tizenhatodik század közepén a pirospaprikatöveket. Ez a különbség, ez a kapcsolat. Szürke és vörös. Lassan gördült vele a városi vasút, keresztül az idegen városon, vontatták a súlyos, fáradt lovak. Az új sugárutak házai között néha előrenyújtott nyakkal felhunyorogtak az őszi égre.

Vonattal érkezett. Kézikocsin tolták utána az óriási, rézpántos utazóládát, a könyvei voltak benne, emlékek, meg néhány ruhadarab. Özvegy Szűcs Györgyné, Szent György utca 11. szám, ezt a címet adta meg a hordárnak. Mire nagy nehezen megtalálta a házat, a láda már rég a szobában felállítva, résnyire nyitva várta őt az ágya mellett. Bemutatkozott az özvegynek, kifizette az öreg szállítót, aztán csak feküdt egyedül a hideg sötétben. A földszinten, a bejárattól balra, a harmadik szobában lakott, az elsőben az asszony, köztük Károly, a Borosnyay. Fűtésre nem volt pénze. Amikor Homor igazgató másnap késő délután meglátogatta a fiával, még cigarettával sem tudta őket megkínálni. Bebújt a hidegen ropogó dunyhák közé ruhástul, és arról álmodott, hogy nagy nevelő válik majd belőle. Ő lesz a főreáliskola új igazgatója. Mindig kedvesen, segítőkészen, gyöngéden bánik a reá bízott fiatal, jutalomdíjas, helyettes tanárokkal.

[ ✳ ]

A másik új tanár Szászrégenből érkezett, a dédai vasúttal jutott el Kocsárdig. Feltűnően rosszul beszélt magyarul, pedig irodalmat és nyelvtant fog tanítani a friss kolozsvári diplomájával. Félénk volt, de fontoskodó, igazi filozopter, magas, szürke cilinderben haladt az új szegedi házak között. Együtt járták végig a hivatalos viziteket a tanártársaknál, eltelt ezzel az első hónap. Mintha Gräf lett volna a neve, dr. Gräf Gusztáv. Büszke volt az umlautjára.

Gräf mindenkit lekicsinyelt. Messziről önteltnek tűnhetett, valójában csupán megpróbálta összezsugorítani az ellenfeleit, mert nagyon tartott tőlük. Attól félt, hogy kiderül: az ő korai önteltsége alaptalan, egyelőre nem kellően megalapozott. Ez volt a stratégiája, hamar ki lehetett ismerni. Amúgy visszataszító, akaratos, rövidlátó kis ember volt, ő legalábbis ezt gondolta róla.

Szerették a tanárit, a magas ablakok mellett, a sarkokban pirosan izzó, tömzsi vaskályhák dohogtak. Mire az első tanár urak megérkeztek, az altisztek rendet raktak, kiszellőztettek, befűtöttek, könnyű és tiszta volt reggelente odabent a meleg. A két fiatalember egy-egy kályha előtt állva, kopott, tiszta ruhákban várta az idősebb kollégákat.

Az idősebb kollégáknak nem volt semmijük, amit ne pénzen vettek volna meg. Ő éppen ezért nincsteleneknek tekintette őket. És irigyelte tőlük mindenüket. Amikor hazaindultak, kelletlenül segítette fel a meglett emberekre a ruhadarabjaikat.

Veszprémi Vilmosé volt a legdrágább kabát. Tweedszövetből készült, lábszárközépig érő, elegáns darab, csípőig érő pelerin, rejtett gombolás, széles rever és selyembélés, úgy emlékezett, akkoriban havelocknak nevezték az ilyesmit. Estélyi viselet volt, de Veszprémi nappal is hordta. Mihály felsegítette az atlétatermetű tulajdonosra a kabátot munka után, szerette rásimítani a fáradt, állati testre, a széles vállakra a finom, illatos kelmét. Veszprémi kolerikus kedély volt, folyton elégedetlen, nagy bajszú ember, gyakran dühbe jött, fülig vörösödött, akkor kiabált is, hagyjon már nekem békét, kolléga úr. De amikor olyan szép ez a kabát, sóhajtotta a megszeppent Mihály. Nevettek rajta a tanár urak.

Veszprémi lehet most vagy hetvenöt-nyolcvan. Eljött az estre, hozták. Nagyon törődött már a test, esendő az erőszakossága. Keresi és követeli a helyét, rángatja a székeket, fél a kudarctól. Végigszendergi csöndben az első részt, szundikál hátul, az ablak mellett. Vénségére őt is könnyű, praktikus chesterfieldbe öltöztetik a fiáék, legalábbis úgy látta. Senki sem maradhat erős. Minden elkopik.

[ ✳ ]

Szűcsné szobáin túl ott állt a szélben a tornyos iskola. A középkorban templom volt, az asszonyfalvi plébániáé, aztán megkapták a minoriták, amikor pedig új templomot emeltek maguknak, a régit emeletekre tagolták, és iskolát telepítettek a helyiségekbe. Szent György iskola, az lett a neve. Iskola – templomból. Nagyon tetszett neki ez a kései szimbolika. Ha kilépett a házból, elindult a Tisza felé, ment néhány száz métert a Stefánián, és aztán lefordult jobbra, már előtte is magasodott a főreál.

Jó helyen lakott, de a szobáját nem szerette. Állt a sétány mellvédjénél, előtte és mögötte finoman forduló, végtelen sorban pihenőszékek, óvatosan lehelyezte az egyikre disznóbőr kézitáskáját, bámulta a vizet, hallgatta, szagolta, állt a tiszta reggeli fényben, és máris el akart menni ebből a gazdag és gyönyörű, minden elemében vadonatúj, rekonstrukciós városból. Nemesen és gyerekesen vágyakozott, déltengeri szigetek jártak a fejében, homályos fényképek, Tasmania. Szabad föld, mely csak munkát kíván, nem pedig frázisokat. Kevés az ember, sok a havasi eukaliptusz, de nincs magyar, nincs zsidó, a Dél Keresztje vörösen ragyog a fekete égen. A háta mögött, a tér túloldalán tót építőmunkások dolgoztak. A kalapja hátsó szegélyét meg a viseltes kabátja hátát rózsaszínű kőporral hintette be az őszi szél. Füle mellett zizegve szálltak a Tisza felé a láthatatlan szilánkok. El akart menni.

Félúton volt egy szatócsboltocska, otthon megszokott ételeit ott szerezte be. Odabent, a fülledt sötétben, a különböző formájú és nagyságú zöld dobozok mindegyikén nyomtatott felirat állt. Gyanta, kénkő, kékkő, kénvirág, horganyfehér, kréta, borkén, irka, fenyőmag, lencse, fehérmurok, gelatin, falzöld, dextrin, karlsbadi só. Megtanulta ezeket, mondogatta, vers. Ha kilépett a vegyeskereskedés csilingelő ajtaján, legálisan sírhatott tovább a borkén szó miatt, egész a főbejáratig. Talán Szekszárdról jött ez a szó utána. A kifejezések a tér kötelein mozognak. Nem tudják nyomon követni az időbeli, emberi lelket. Ez volt a sírása oka.

Az este sem volt jobb. Tétován ácsorgott a belváros magas házai között. Kiabálás hallatszott, szónoki ordítás. Élesen, folyamatosan mondta és mondta, a mondatok rendben, értelme semmi, nem hagyta abba, félelmetes volt. Köd ömlött az utcákon, a villanyos lámpák körül tágas, acélkék udvar. Az elektromos reklámok mozgó, derűs fénybetűket rajzoltak az alföldi estébe, de a Stefánián a nagy híd már ijesztően és végeérhetetlenül ívelt bele az újszegedi szürkeségbe. A rakparton foszlányos alakok ődöngtek és imbolyogtak egyedül. Bujdosott a ködben. Befordult egy mellékutcába, gázlámpák fénye szóródott a levegőbe, rávetült a köd lassú áramára. Nem látott mást, csak a szalatrinek ablakait. Némelyik világos volt, némelyik sötét, itt békés trécselés hangzott, ott szomorú cselédnóta. Szagok. Fogalma sem volt, hogy mit tegyen. El kellett volna határoznia.

Az ezredéves országos kiállítás jutott az eszébe, magával vitte az apja a fővárosba a harmadik osztály után. Májusi napsütésben, enyhe szélben, a ballon captiffal röpültek magasan a Városligeti-tó fölött. Látta a várost, értette a struktúrát, frissen mosott és ropogósan tiszta volt minden. Itt meg csak a köd.

[ ✳ ]

Ezúttal nem indult el feléje, de közel volt a főreál. Ide jártak akkoriban ebédelni, a Tisza Szálló kávéházában volt az állandó tanári asztal, itt kosztoltak együtt. Borosnyay Károly és a barátai, Horváth, Lukács, Szluika. Meg Mihály barátai, Bérczi, Resch Aurél és Kún. Négy barát és négy barát. Egymást is nagyon szeretik. Nyolc férfi. Ekkora volt a szűkebb társaság.

A másik négy tanár matematizált és röhögött.

Bérczi egy ideig magával sakkozott, aztán rohant futni, kerékpározni, súlyt emelni, az a fontos, hogy a tréning egyenletes és minden irányú legyen. A testi kondícióval tartjuk meg a proletárral szemben a fölényünket, így leszünk erősebbek a röszkei parasztnál. Vagy könyvtárba sietett, mert ismerve a tudomány gyönyörű szigorát és könyörtelen összefüggését, az alapjától kezdve akarta magasra emelni az ő tökéletesnek szánt épületét. Rések és hiányok nélkül. Esetleg dolgozott kicsit az anyja kertjében: a bodzafa szerszámnyeleket maga szárította a kamrában, madzagon lógtak a lehántott, görbe rudak, saját súlyuktól egyenesedtek lassan tökéletessé. Most már hetven körül jár ő is, de kalapot még mindig nem visel, sálat és nyakkendőt nem hord, előre ül, élénken figyel a legelső sorból Bérczi Ede.

A maradék három művészetekben utazott.

Akkoriban még jártak bolond-betegek az utcán. Kikanyarodott a bíróság mellett a térre fényes délben, csaknem nekirohant az egyik. Hatalmas, izzadságszagú ember volt, mezítlábasan, holdmintásra hímzett hálóruhában. Nézett egy új rémet, ahhoz beszélt, hozzá könyörgött. Nem látta, de ölelte, óvta, átkozta a feje fölött védelmezően a szörnyet. Aztán a bolondot elvitték, Mihály visszatért, kiegészülhetett a kávéházi asztaltársaság.

Megebédeltek, akinek dolga volt, ment utána: megtartották a délutáni órákat, beültek az önképzőkörökbe, ünnepségre készülődtek. Amikor végeztek, visszajöttek, és kitartottak estig, éjfélig, olykor hajnalig. Ravasz, dévaj mosolyaikkal, zajos röhögéseikkel sokat, túl sokat kívántak jelezni üres ifjúságukról. Egy kitöltetlen életszakasz utólagos meggazdagításának közös kísérlete. Nem fog ez menni, a fiatalabbak effélét gondoltak. Néha csak egyvalaki ült ott, de délelőtt tizenegy után sohasem maradt üresen a tanárok asztala.

Azt beszélték, régen maga Homor is idejárt. Homor István főreáliskolai igazgató, természettan–mennyiségtan szakos tanár korában, a legelsők között kísérletezett az országban röntgensugárral élő emberen. Raggambi Fluck Ferenc szegedi sótárnok keze lett a tárgy. Fluck Branyiszkónál elveszítette fél szemét, a jobb kezét pedig összeroncsolta egy ágyúszilánk, Homor meg akarta gyógyítani. Aztán csak egy fénykép lett az egészből. Itt értékelték ki a felvételt a Tisza asztalánál, tartották a Széchenyi tér fényébe heteken át.

Néha bogáncsos ökörcsordát hajtottak keresztül a nagy fasoron, máskor századnyi huszár lovagolt el a platánok között. Elöl a tiszt táncoltatta a lovát, hetykén tisztelgett, kisztihand. A hölgyek kacéran mosolyogtak, nem néztek oda, épp magasabbra emelték a Párizsból hozatott Paquin szoknyájukat, hogy átléphessék a járdára köpködött tökmaghéjat meg az ott felejtett, porló tehéntrágyát. Vasárnap délutánonként beözönlött Fadrusz szobra és a Lechner építette városháza közé, a külvárosokból és a közeli tanyákról egyenesen a korzóra, a paraszti nők tömege. Dorozsmai magyar lányok rózsaszín szalagokkal, tarka szoknyákban, icipici bársonypapucskákkal. Sváb lányok furcsa, fekete blúzokban, hátul a frakkszerű nyúlvány a térdhajlatig leér, nyakukon bársonyszalag, aranykereszt. A szerb lányokon szorosra húzott fűző, nyakukban zsinórra fűzött pénzérmék. A bunyevác lányok ruhája nehéz brokát, mozgó talapzaton inognak a gazdag, bizánci mellszobrok. A fényesre suvickolt csizmák, zsinóros nadrágok és körmöci cseréppipák közben állva korzóznak a járdaszögleteken. Magukba záruló, hozzáférhetetlen alakulatok. Nem a lény az egyedi példány, hanem a boly. Négy óra hosszat uralkodik a nép Szeged főterén.

A tanácskormány leváltotta Homort. Később visszakapta az igazgatói székét, de nem kellett neki: szabadságot kért, és nyugdíjba ment. Úgy felejtették el, hogy közben nem feledkeztek meg róla teljesen, ez állítólag nagyon idegesíti. Már nagyon öreg, ma otthon is maradt.

[ ✳ ]

Úgy találta, az Alföldön még a krumpli is savanyú. Hiányoztak a hegyek meg az erdők. A körtöltésen tettek hosszú sétákat Kúnnal, Bérczivel, Szatymaz lett a távlat, a legtávolabbi cél.

A Negoj fekete fenyőfáit és a Királykő hideg szikláit később közelről látta, csupasz kézzel tapogathatta őket. A szászok kötelességtudó emberek, ha már Fogarason élnek, lelkiismeretesen kiélvezik a természet szépségét: egyletet alakítottak, túrákat szerveztek. Különcségszámba ment, de néha csatlakozott hozzájuk. Lépkedtek fölfelé a réten hosszú, városi kabátokban sanda, fekete bivalyok között.

A szekszárdi Előhegyen pedig hullámzott a szőlő. A kanyargós út lejtőnek futott, egy szurdikba vezetett, ami előbb csak a válláig ért, és egészen keskeny ösvény volt, de minden évben mélyebb és szélesebb lett, ette állandóan a hegyet, fel fogja falni. Az apja kicsiny puttonyt csináltatott neki: a hátára kötötték, hordta ő is a hegyről a szőlőt szüretkor, három nehéz fürt fért bele. Apa nyelvén ott volt már akkor a kiütés, orvosi nevén leukoplachia, kiégették az orvosok izzó acéllal, fájt neki.

Jártak túrázni együtt Pécsen is. Futottak a bérceken, futott a gerincen a rend embere előtt hunyt szemmel, nevetve az ideges, boldog diák. Szelíd, türelmes, erős férfi volt az apja. A Karácsonynál jobban szerette az Adventet, a várakozást az ünnepnél. De aztán ’98 májusában mégis meghalt nagy hirtelen, elvitte az ő erős apját a nyelvrákjával együtt a tüdőgyulladás. Tizenöt éves volt abban az évben. Ősszel kapott a Lymburg–Styrum-féle alapból száz forintot, VI. osztályos tanuló.

[ ✳ ]

Volt egy szép takarója a Szent György utcában. Az özvegytől kapta, ha fázott, és nem akart megágyazni, azzal takarhatta be magát, azt teríthette az íróasztal előtt görnyedő, reszkető testére. Tűzött, világoskék pamuttakaró volt, rózsaszín szaténcsíkokkal, melynek kirajzolódó puha rombuszaiba fehér gyöngyöcskékből hímezte organikus mintáit egy rég elfelejtett tántika. Az özvegyet nem érdekelte a takaró. Mihályt is csak azért, mert akár Cenci nagyanyié is lehetett volna odahaza, ősszel fölviszi néha magával a hegyre.

Délelőtt fél tíztől, amikor a vonat magyar földre lépett, egy teljes órán át zúgott Szeged összes harangja. Lassú harangzúgásban vonultak a díszmagyarba öltözött városi előkelők a nagy rekviemre a Dömötör-templomba, az oltár előtt vörös-fekete ravatal, nemzeti zászlók, Pro libertate-lobogó. Este tízkor Te Deum hangzott ugyanott, hatalmas, fáklyás embertömeg az éjszakai Templom téren, kurucnóta, zsolozsma, tárogató, zsoltár.

Rákóczi és társai, hamvukban, átutaztak a városon, ez volt a felfordulás oka. A bujdosók földi maradványait szállító vonat egy óra késéssel érkezett, rövid egyházi szertartás és polgármesteri beszéd, aztán a tömeg elvonult a koporsókat szállító kocsik előtt, és már indult is a szerelvény tovább. Gyula Máramarosszigeten írt erről akkor egy verset. Neki nem jutott eszébe semmi, és nem is érezte, hogy kellene valamire gondolnia. Miszlikre tépte a névre szóló tanári jegyét, mogorván indult hazafelé a tűzgirlandok között.

Egy kocsmában rumot ivott, kettőt, hazament, betakarózott. Fonott fotelban ül a szőlőben, a lába előtt indul alá a lejtő, beleburkolózik a foszladozó, gyöngyös takaróba. A nap lemenőben. Félálmában ő volt a nagyanyi.

[ ✳ ]

Magyart és latint tanított. Szegény Hegedűs Pál helyett ő lett a VI. osztály főnöke, és a tanulói könyvtár felső osztálybeli csoportjának őre. Az első két tanévben, helyettes tanárként, mindösszesen ezerhatszáz korona volt a jutalomdíja, nyolcszáz forint egy évre, hatvanhat forint hatvanhat krajcár havi fizetés. Amikor megkapta az első pénzét, azonnal elköltözött az özvegytől, átment egy másikhoz. Özvegy Schmidt Imréné, Vitéz utca 16., földszint, jobb oldali lakás, ez lett az új cím. Az asszony nagyon megkeményedett, nagytakarításkor a szögeket is kihúzatja a padlóból, hogy megfényesítve verje őket vissza. A ház modern építésű, a szoba elegánsan bútorozott, addig egy honvéd százados lakta, őrnagyok, ezredes urak látogatták. Az anyja drágállotta, ő ellenkezett és maradt. De nem lett jobb neki. Állt az ablakban, óraszám elnézegette a szomszéd ház falára fölfutó, elszáradt vadszőlőt. Hallgatta a zörgését.

A szoba hideg, a háziak közönyösek, úgy érezte, az iskolában sem becsülik kellően, s bár a minősítése hibátlan, alig szeretik. Szentnek látták őt akkoriban, szinte áttetsző volt és papírszerű, Veszprémi tanár szerint a szülei a Biblia lapjai közül rázhatták ki annak idején. Amikor a második fizetése megérkezett, felkeresett egy jól renomírozott üzletet, és vásárolt magának egy nadrágot meg egy fekete kabátot. Attól kezdve szabadabban mozgott a társadalmi életben, már nem feszélyezte, ha valahol meg kellett jelennie. Meglepte, hogy épp ez lett a segítség, két rendesebb ruhadarab, ezt aztán soha nem hitte volna. Elcsodálkozott, hogy a belváros üzleteinek mélyén mennyire összesűrűsödött a nedves szőrme, az ázott bőr, a krémes sütemények, a felforralt borok, a fenyőfák és a parfümök illata. Advent volt. Máshol is, gondolta, az egész világon a tél uralkodott, keményre fagyott és szigorú mezők, egyhangú hó és jég, egészen a cári síkságokig, egész a Csendes-óceánig.

Volt a szobájában egy sötétre hímzett párna. Fekete cérnával hímezte a fehér vánkosra hosszú betegségében a fákat, bokrokat és a madarakat egy régebbi lakó, a városba tévedt rigai táncosnő. Táncolt, megbetegedett, meghalt, a párnája