Bűntudat

Jonathan Kellerman

BŰNTUDAT

A mű eredeti címe

Guilt

Copyright © 2013 by Jonathan Kellerman

This translation is published by arrangement with Ballantine Books,

an imprint of Random House, a division of Random House LLC.

All rights reserved.

Hungarian translation © Gács Júlia

© GENERAL PRESS KIADÓ

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

GÁCS JÚLIA

Szerkesztette

BAJTAI ZOLTÁN

A borítótervet

ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN

készítette

ISBN 978 963 643 502 8

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2.

Tel.: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026

www.generalpress.hu

generalpress@generalpress.hu

Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ

Megbízott irodalmi vezető SZABÓ PIROSKA

Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN

Felelős szerkesztő BARDI ERZSÉBET

Kiadói munkaszám E3808-14

Az e-könyv konvertálását

KALMÁR CSILLA

végezte

Evának

Külön köszönet Clea Koffnak, Terri Porrasnak, Miguel Porrasnak és Randy Emának

1. fejezet

Ez mind az enyém!

A ház és a hasában növekvő élet.

A férj.

Holly ötödszörre is körbejárta a hátsó szobát, amely a kertre nézett, majd megállt egy pillanatra, hogy kifújja magát. A kisbaba – Aimee – nekifeszült a rekeszizmának.

Mióta lezárult a vásárlással kapcsolatos ügyintézés, Holly már vagy százszor körbesétált a házban, és közben álmodozott. Az épület minden szegletét imádta; annak ellenére, hogy a kilencvenéves vakolatba beleivódott a macskapisi, a penész és a szétfőtt leveszöldségek szaga. Meg az öregasszonyszag.

De mindezt elnyomja majd a friss festék illata, amikor pár nap múlva megkezdik a munkát; a vidám színek pedig elfedik a falak lelombozó szürkésbarnáját Holly álomházának mind a tíz szobájában. És akkor a fürdőszobákat még nem is számoltuk.

A téglaborítású, Tudor-stílusú ház a Cheviot Hills negyed déli szélén épült, egy ezer négyzetméteres telken, akkoriban, amikor az épületeket még hosszú távra tervezték. A szobáknak boltíves mahagóniajtajuk és tömör tölgyfa padlójuk volt, a falakat pedig díszlécek és faburkolat ékesítette. A parkettás, helyes kis dolgozószobát Matt majd itthoni irodaként használhatja, ha haza kell hoznia a munkáját.

Holly akkor rácsukhatja az ajtót, és nem kell többé hallania, ahogy Matt az idióta ügyfeleket átkozza, akik képtelenek rendesen vezetni a nyilvántartásukat. Ő pedig a kényelmes kanapéra kuporodva babusgathatja közben Aimeet.

Amikor Holly a tizenhat hetes ultrahangvizsgálaton megtudta a baba nemét, ott helyben eldöntötte a kicsi nevét is. Mattnek még nem mondta el. A férfi még mindig nem szokott hozzá teljesen az apaság gondolatához.

Holly néha azon tűnődött, vajon a férje álmában is csak számokat lát-e.

A mahagóniból készült ablakpárkányra támaszkodva Holly hunyorított, és a gazok meg a kiszáradt fű helyére megpróbált egy zöld, virágokkal teli édenkertet képzelni.

Nehezen ment így, hogy annyi helyet elfoglalt az a hatalmas fatörzs.

Az öt emelet magas platánfa az egyik fő oka volt, hogy megvették a házat: hordóvastagságú törzsével és sűrű lombjával mélabús, szinte kísérteties hangulatot teremtett. Holly képzelőereje azonnal beindult, és már maga előtt látta a lehajló, alsó ágra erősített hintát. Aimee kacarászva röpülhetett volna rajta a magasba, azt kiáltozva, hogy Holly a legjobb mama a világon.

De két héttel a szerződés aláírása után az évszakhoz képest szokatlanul erős vihar csapott le, és a fa gyökerei kiszakadtak a földből. Még szerencse, hogy a monstrum csak megingott, és nem dőlt el, mert pont a házra esett volna.

Megállapodtak, hogy az eladók – az öregasszony fia és lánya – állják a fa kivágását és elszállítását, a tönk felaprítását és a talaj kiegyenlítését is, de végül csak a fa kivágását fizették ki, a többit lespórolták. Az irdatlan fatörzs ott maradt, és teljesen elfoglalta a kert hátsó részét.

Matt őrjöngött, és azzal fenyegetőzött, hogy lefújja az egész üzletet.

Felbontani a szerződést. Milyen ronda kifejezés.

Hollynak végül sikerült lecsillapítania a férjét: megígérte, hogy majd ő intézkedik, és kiharcolja, hogy kompenzálják őket, Mattnek pedig nem is kell foglalkoznia a dologgal.

Rendben. Ha tényleg elintézed.

Most Holly elbátortalanodva és kicsit tanácstalanul bámult a hatalmas fára. Úgy gondolta, hogy a platán egy részét esetleg fel lehet hasogatni tüzelőnek. A kisebb darabokat, leveleket, kérget ő maga is össze tudja gereblyézni, és talán csinálhat belőlük egy komposzthalmot. De azok az óriási oszlopok...

Mindegy, majd később kitalálja. Egyelőre a macskapisi-, penész-, zöldség- és öregasszonyszaggal kellett foglalkoznia.

Mrs. Hannah ötvenkét évig lakott a házban, de még így is nehéz volt elhinni, hogy egy ember szaga ennyire bele tud ivódni a falécekbe és a vakolatba. Nem mintha Hollynak valami kifogása lett volna az öregekkel szemben. Bár az is igaz, hogy nem ismert túl sokat.

Kell lennie valaminek, amivel felfrissítheti magát az ember, miután elért egy bizonyos kort – talán egy speciális dezodor?

Akárhogy is, Matt idővel majd megnyugszik. Előbb-utóbb meg fog békélni. Mindig így szokott lenni.

Ahogy magával a házzal is történt. A férfi korábban soha nem mutatott érdeklődést az építészet iránt, de hirtelen a kortárs épületek rajongója lett. Holly számtalan unalmas, fehér dobozt nézett meg vele, miközben végig tudta, hogy Matt mindegyiknél talál majd valami kifogást, mert ő már csak ilyen.

Mire Holly álomháza testet öltött, addigra férjét már nem érdekelte az épület stílusa, csak az, hogy jó áron jussanak hozzá.

Szinte pillanatok alatt történt az egész; olyan ritka alkalom volt ez, amikor varázslatos módon minden összejön, amikor kedvező a csillagok állása, és a karmánk is helyrebillen. Amikor az idős asszony meghalt, kapzsi gyerekei hamar pénzhez akartak jutni, ezért azonnal megkeresték a Coldwell ingatlanirodát, ahol véletlenül pont Vannessához kerültek, aki pedig még a ház piacra kerülése előtt felhívta rá Holly figyelmét, mert hálás volt neki, amiért Holly annyi éjszakát töltött azzal, hogy átsegítette egy-egy rosszul elsült beszíváson, és meghallgatta végeláthatatlan sirámait személyes problémáiról.

Ehhez hozzájött még az elmúlt évtizedek legnagyobb ingatlanválsága, meg hogy Holly kilenc éve, a főiskola elvégzése óta napi tizenkét órát dolgozott PR-robotként, és minden garast a fogához vert; Matt pedig még nála is takarékoskodóbb volt, ráadásul éppen fizetésemelést is kapott, és a részvények, amelyekbe Matt egyik haverján keresztül fektettek be, szintén hasznot hoztak, szóval így éppen elég pénzük volt az önrészre, és a hitelt is megkaphatták.

Mind az enyém!

Beleértve a fát is.

Holly küszködött egy kicsit a régi, makacs rézkilinccsel – eredeti fémszerelvények! –, aztán kilökte a megvetemedett franciaajtót, és kilépett a kertbe. Végighaladt a levágott ágakból, élettelen barna levelekből és töredezett kéregdarabokból álló akadálypályán, egészen a kerítésig, amely elválasztotta az ő telkét a szomszédokétól.

Most nézte meg először igazán a pusztítást, és a helyzet még rosszabb volt, mint képzelte: a favágó cég körültekintés nélkül fűrészelt, hagyva, hogy a levágott darabok csak úgy a földre essenek, ami számtalan lyukat vájt a talajba, szinte kráterek keletkeztek – kész katasztrófa volt a terep.

Talán erre hivatkozva megfenyegethetné a céget, hogy beperli őket, ha nem szállítanak el mindent, és takarítanak el rendesen maguk után, gondolta Holly.

Szüksége lesz egy ügyvédre; egy olyanra, aki hajlandó sikerdíjért vállalni az ügyet... Istenem, de rondák ezek a lyukak, a vastag férgekként előtörő gyökerekkel, meg azzal a kiálló, hatalmas, hegyes szilánkkal.

Holly letérdelt a legvisszataszítóbb kráter szélére, és rángatni kezdte a gyökereket, de azok meg sem mozdultak. Aztán egy kisebb gödörnél folytatta a próbálkozást, azonban ott is csak a földet tudta kicsit meglazítani.

A harmadik lyuknál, amikor végre sikerült kiráncigálnia egy nyaláb kisebb gyökeret, az ujjai valami hideget érintettek. Valamilyen fémet.

Hohohó, talán elásott kincs, kalózzsákmány! Az lenne csak az elégtétel!

Holly nevetve félresöpörte a földet és a köveket, amíg elő nem tűnt egy halványkék folt. Aztán egy vörös kereszt. Még néhány simítás, és a fémtárgy egész teteje látszott már.

Egy ládika volt az, olyan, mint egy széfkazetta, csak nagyobb. Kék színű, a középen lévő vörös kereszttől eltekintve.

Valami orvosi dolog? Vagy gyerekek ástak el valamit egy régi dobozban?

Holly megpróbálta megmozdítani, és a ládika megmoccant ugyan, de nem engedett. Ide-oda billegtetve sikerült kicsit meglazítania, de csak nem tudta kiszabadítani az átkozott vacakot.

Aztán eszébe jutott a kupac rozsdás szerszám, amit a régi tulajok hagytak a garázsban, és előhozott egy ősrégi ásót. Ez újabb megszegett ígéret volt részükről: a testvérek azt állították, mindent ki fognak takarítani, de végül azzal mentegetőztek, hogy a szerszámok még használhatók, és ők ezzel mulasztással csupán Hollyék kedvében akartak járni.

Mintha Matt valaha is a kezébe venne egy sövényvágót, gereblyét vagy szegélynyírót.

Holly visszament a gödörhöz, és az ásó lapos fejét becsúsztatta a fém és a föld közé, majd teljes súlyával ránehezedve próbálta kifeszíteni a dobozt. A makacs jószág megnyikordult ugyan, de épp csak megmoccant. Talán kinyithatná a tetejét, hogy megnézze, mi van benne... de nem, a zár szorosan beékelődött a földbe. Holly dolgozott még egy kicsit az ásóval, de továbbra sem jutott semmire.

Régebben ilyenkor minden erejét bevetette volna. Régebben hetente kétszer zumbázni járt, egyszer jógára, tíz kilométereket futott, és nem kellett lemondania a szusiról, a tatár bifsztekről, a kávéról és a chardonnay-ról.

Mindezt érted teszem, Aimee.

Hétről hétre fáradtabbnak érezte magát, és ami korábban könnyedén ment, most hatalmas erőfeszítésébe került. Holly megállt, és kifújta magát. Ideje más taktikához folyamodni. Módszeresen haladt körbe a doboz szélénél: benyomta az ásót, majd gyorsan aprót rántott rajta, közben vigyázva, hogy ne erőltesse meg magát.

Miután kétszer körbement, éppen újra akarta kezdeni, de alig nyomta be az ásót, a doboz bal oldala fölugrott, és a ládika kipattant a gödörből, Holly pedig megtántorodott.

Elejtette az ásót, ahogy mindkét karjával hadonászva igyekezett visszanyerni az egyensúlyát.

Érezte, hogy el fog esni, de minden erejét összeszedve végül sikerült talpon maradnia.

Meleg helyzet volt. Holly úgy zihált, mint egy asztmás tévéfüggő. Miután ismét lélegzethez jutott, kivonszolta a dobozt a talaj sima részére.

A rozsdás pánton nem volt lakat. A doboz többi része megzöldült az oxidációtól, és ahol a kék festék lekopott egy darabon, látni lehetett, hogy miért: bronzból készült. A súlyából ítélve tömör bronzból. Ennek már önmagában is érnie kellett valamit.

Holly mély levegőt vett, és piszkálta kicsit a pántot, amíg sikerült felpattintania.

– Lássuk a medvét! – mondta, és felemelte a fedelet.

A doboz alja és oldalai elsárgult újságpapírral voltak kibélelve. Az újságkivágásokból készült fészekben bolyhos anyagba bugyolálva feküdt valami – a szaténnal beszegett takaró valamikor kék lehetett, de mostanra nagyrészt barnává és halványzölddé fakult. A szegélyen lilás foltok látszottak.

Valami értékes dologról lehetett szó, ha egyszer becsomagolták és elásták. Holly izgatottan emelte ki a takarót a dobozból.

Azonban rögtön csalódást érzett, mert a csomagnak alig volt súlya – tehát pénzérmék, aranyrudak vagy gyémántok szóba sem jöhettek.

Holly lefektette a takarót a földre, és a szélénél megfogva kigöngyölte.

A takaróban lévő valami rávigyorgott.

Aztán alakot váltott, te jó ég, és Holly felkiáltott, mert a szeme előtt hullott darabjaira, hiszen csak a takaró szorítása tartotta egyben.

Egy apró csontváz volt az, vagyis most már csak csontok halmaza.

A koponya pont Holly elé esett. És vigyorgott. Az átható fekete szemgödrök tébolyítóan meredtek rá.

Az alsó állkapocsban két icipici fogszerűség mintha épp harapni készült volna.

Holly csak ült a földön, képtelen volt megmozdulni, lélegezni vagy gondolkozni.

Egy madár csipogott valahol.

A csend ránehezedett Hollyra.

Az egyik lábszárcsont látszólag magától arrébb gurult, és Holly némán öklendezett egyet a félelemtől és az iszonyattól.

De a koponyát ez nem zavarta. Továbbra is bámult. Mintha tudna valamit.

Holly összeszedte minden erejét, és sikítani kezdett.

És csak sikított.

2. fejezet

A nő szőke volt, csinos, sápadt és terhes.

Holly Ruche-nak hívták, és egy tuskón gubbasztott, annak a körülbelül tucatnyi, láncfűrésszel levágott darabnak az egyikén, amelyek az elhanyagolt hátsó kert jó részét elfoglalták. Kezével átfogta a hasát, és összeszorított szemmel mélyeket lélegzett. Jobb hüvelykje és mutatóujja között Milo felismerhetetlenségig összegyűrt névjegykártyáját szorongatta. Mióta megérkeztem, már kétszer hárította el a mentősök segítségét.

Azok mégis maradtak, ügyet sem vetve a rendőrökre és a halottkém embereire. Mindenki feleslegesnek tűnt és tanácstalanul téblábolt: ezzel a helyzettel csak egy antropológus tudott volna kezdeni valamit.

Milo a mentősöket hívta ki először. – Az fontosabb. A maradványok megtalálása nem nevezhető éppen vészhelyzetnek.

A „maradványok" alatt egy rakás barna csontot értett, amelyek valamikor egy csecsemő csontvázát alkották, most pedig egy régi takarón hevertek szétszóródva. Látszott, hogy nem csak úgy összedobálták őket: nagyjából kivehető volt egy apró, darabjaira hullott emberi test alakja.

A még nyitott koponyavarratokból és az alsó állkapocsban látszó fogkezdeményekből úgy ítéltem, hogy a kicsi négy-hat hónapos lehetett, de nem olyan szakterületen szereztem a PhD fokozatomat, hogy ilyen találgatásokba bocsátkozhassak. A legkisebb csontok – ujjak, lábujjak – alig voltak vastagabbak egy fogpiszkálónál.

Fájt ránézni a szegény kis jószágra, úgyhogy inkább a többi részletet vettem szemügyre.

A takaró alatt egy köteg 1951-ből származó újságkivágást láttam, amelyekkel egy körülbelül hatvan centi hosszúságú, kék fémdobozt béleltek ki. Az újság a Los Angeles-i Daily News volt, amely 1954-ben megszűnt. A doboz oldalán egy matricán a Svéd Szeretetkórház tulajdona, Central Avenue 232., Los Angeles, Ca. felirat állt – Milo hamar kiderítette, hogy az intézményt ’52-ben bezárták.

A jellegtelen, zömök, Tudor-stílusú ház öregebbnek tűnt, talán a húszas években épülhetett, amikor Los Angeles jó része kialakult.

Holly Ruche sírva fakadt.

Az egyik mentős megint odament hozzá. – Asszonyom...

– Jól vagyok... – A nő szeme bedagadt, féloldalas bubifrizuráját összekócolta, ahogy idegességében beletúrt. Milóra nézett, mintha először látná, aztán rám siklott a tekintete, majd megrázta a fejét, és felállt.

Karját gömbölyödő hasa köré fonva Milóhoz fordult. – Mikor kaphatom vissza a házamat, nyomozó úr?

– Amint befejezzük a vizsgálatokat, Ms. Ruche.

A nő megint végigmért.

– Az úr dr. Delaware, a pszichológus tanácsadónk...

– Pszichológus? Valakinek kétségei vannak az elmeállapotomat illetően?

– Nem, asszonyom. Dr. Delaware-t néha megkérjük, hogy...

– Köszönöm, de jól vagyok. – Holly megborzongott, ahogy visszapillantott a helyre, ahol megtalálta a csontokat. – Olyan ret tenetes.

– Milyen mélyen volt eltemetve a doboz? – kérdezte Milo.

– Nem is tudom... nem túl mélyen, végül is ki tudtam húzni. De ugye nem gondolja, hogy ez egy valódi bűntény? Szóval, amit mostanában követtek el.. Ugye, ez csak a történészeket érdekelheti, és nem a rendőrséget? A ház 1927-ben épült, de már jóval azelőtt is itt lehetett a doboz... Régen bab- és szőlőültetvények voltak errefelé; ha fölásnánk a környéket – tulajdonképpen bármelyik környéket –, ki tudja, mi mindent találnánk.

A mellkasára szorította a kezét, mintha nem kapna rendesen levegőt.

– Talán le kellene ülnie, asszonyom – mondta Milo.

– Ne aggódjon, tényleg jól vagyok.

– Nem szeretné, hogy mégis megvizsgálják a mentősök?

– Már megvizsgált egy igazi orvos tegnap – felelte Holly. – A nőgyógyászom, és mindent tökéletesen rendben talált.

– Hányadik hónapban jár?

– Az ötödikben. – Holly mosolya fagyos volt. – Mi ne lenne rendben? Van egy gyönyörű házam. Még akkor is, ha maguk épp átvizsgálják. – Fújt egyet. – Az előző tulajok hibája az egész, én csak azt akartam, hogy szabadítsanak meg a fától. Ha nem ilyen trehányan csinálják, akkor ez sosem történik meg.

– Az előző tulajok?

– A Hannah testvérek, Mark és Brenda; az anyjuké volt a ház, és amikor ő meghalt, alig várták, hogy pénzzé tehessék... Tényleg, most eszembe jutott valami, nyomozó úr... bocsánat, mit is mondott, hogy hívják?

– Sturgis hadnagy.

– Szóval arra gondolok, hadnagy úr, hogy a néni kilencvenhárom éves volt, amikor meghalt, és nagyon hosszú ideig élt itt; a házban még mindig érezni a szagát. Könnyen meglehet, hogy... ő tette.

– Utána fogunk nézni, Ms. Ruche.

– Miből áll pontosan a vizsgálat, amit végeznek?

– Az attól függ, hogy még mit találunk.

Holly a farmerja zsebéből elővette a telefonját, és mérgesen bökdösni kezdte a képernyőt. – Gyerünk, vedd már fel... na végre, hogy elértelek. Figyelj, ide kellene jönnöd... a házhoz. Nem fogod elhinni, mi történt... mi? Nem, nem tudok... jó, akkor amint vége az értekezletnek... nem, ne hívjál, csak gyere ide.

Letette a telefont.

– A férje? – kérdezte Milo.

– Könyvelő. – Mintha ez magyarázat lett volna. – Tehát mi ez a vizsgálat?

– Először hozunk néhány kutyát, hogy körbeszaglásszanak, és attól függően, hogy mit találnak, esetleg egy hanglokátorral is megnézzük, hogy nem temettek-e el valami mást is.

– Mást? – kérdezte Holly. – Miből gondolja, hogy valami másnak is kell itt lennie?

– Nem tudom, de alaposnak kell lennünk.

– Azt mondja, lehet, hogy az otthonom egy temető? Ez iszonyatos. Csak néhány régi csontot találtunk, nincs okunk azt feltételezni, hogy van még itt más is.

– Biztosan igaza van...

– Persze hogy igazam van, az enyém a ház. A ház és a telek is.

Keze a hasához rebbent, és masszírozni kezdte. – Az én kisbabám tökéletesen fejlődik.

– Ez nagyszerű, Ms. Ruche.

Holly Milóra bámult, és egy kis nyikkanást hallatott. A szeme fennakadt, a szája elnyílt, és dőlni kezdett hátrafelé.

Milóval mindketten elkaptuk. A nő bőre hideg és nyirkos volt. Ahogy összecsuklott, a mentősök hozzánk rohantak, és furamód elégedettnek tűntek.

Mi megmondtuk előre, érződött a bólogatásukon. – Akik makacskodnak, azokkal mindig történik valami. Átvesszük, hadnagy – mondta az egyik.

– Még jó, hogy átveszik, a fenébe is – felelte Milo, és ment, hogy fölhívja az antropológust.

3. fejezet

Liz Wilkinson épp befejezte az előadását az egyetemen, és azt ígérte, húsz perc múlva ott lesz. Milo további telefonhívásokat intézett, én pedig Holly mellé ültem.

A mentősök szerint minden életfunkciója rendben volt, de utasították, hogy pihenjen, és vegyen magához folyadékot. A gatorade-es üveget rám bízták, összepakoltak, és elindultak, mert egy segélyhívás érkezett a 405-ös autópálya mellől.

Amikor először kínáltam oda Hollynak az üveget, összeszorította az ajkát, és megrázta a fejét. Másodjára már kinyitotta a száját, néhány korty után pedig elmosolyodott, és jobbját a bal kezemre tette. A bőre már felmelegedett kicsit. – Már sokkal jobban érzem magam – mondta. – Maga az áldozatoknak szokott segíteni mint pszichológus?

– Azt csinálom, amire éppen szükség van, nincs meghatározott menete a dolognak.

– Tulajdonképpen én is áldozat vagyok. Vagy olyasmi.

– Biztosan szörnyű volt.

– Rettenetes. Gondolja, hogy a hadnagy az egész kertet fel tú ratja majd?

– Semmi feleslegeset nem fog tenni.

– Ez úgy hangzik, mintha mentegetné.

– Tapasztalatból mondom.

– Szóval sokszor dolgoznak együtt.

– Igen.

– Biztosan... óó. – Holly arca megrándult, kezével a hasához kapott. Fekete dzsörzépulóvere megfeszült. – Nagyon beindult a kicsi. Lány lesz.

– Gratulálok.

– A kislányok szuperek – vigyorodott el. – Már alig várom, hogy legyen egy kis barátnőm. – Megint elfintorodott. – Hű, ma nagyon eleven... jesszus, ez már fájt egy kicsit... a bordáimat rugdossa.

– Első gyerek? – érdeklődtem.

– Látszik rajtam? – kérdezte Holly. – Nagyon amatőrnek tűnök?

– Egyáltalán nem. Csak még fiatal.

– Nem annyira – felelte. – Harmincegy múltam.

– Az fiatal.

– Anyám tizennyolc évesen szült engem.

– Hát az még fiatalabb.

Holly felnevetett, aztán elkomolyodott. – Én másképp akartam.

– Nem akarta olyan korán kezdeni.

Felnézett. – Ahogy anyám csinálta... de azért mindig is vágytam rá.

– Az anyaságra.

– Az anyaságra, a házra, a kertre, az egész háziasszonyszerepre... isteni lesz. – Elnézett mellettem a helyszínelők felé, akik épp a fatörzsdarabokat vizsgálgatták. Negyedórával azelőtt érkeztek meg, és most Liz Wilkinsonra vártak. A kék dobozt fehér textillel takarták le. Az anyag alatt kirajzolódott a téglatest: olyan volt, mint egy leeresztett szellemjelmez.

– Nem fogom hagyni, hogy a kertemet katasztrófaövezetté változtassák. Tudom, hogy most még nincs rajta semmi különös, de terveim vannak vele.

Az apró csontokról egy szót sem ejtett. És mint férjes asszony, vajon miért nem a közös tulajdonukként utal a házra?

– Már épp kezdett minden összejönni – mondta Holly. – És ennek a hülye fának pont most kellett...

Mindketten a kocsifelhajtó felé fordultunk, amikor közeledni láttunk onnan valakit. A kopasz, szakállas, sovány, de mégis puhánynak tűnő férfi nagyjából egyidős lehetett Hollyval. Szemügyre vette a kivágott fát, mielőtt felénk indult. Hosszú ujjú, kék inget és szürke nadrágot viselt barna cipővel. Az övén csipogót hordott, kezében iPhone-t szorongatott, pilóta-napszemüvegét feltolta sima fejének tetejére.

– Szia – mondta Holly.

– Szia – felelte a férfi.

Láttam, hogy egyforma a jegygyűrűjük. Mégis ennyivel intézték el az üdvözlést. A férfi tipikusan az a fajta volt, aki mintha allergiás lenne a mosolygásra. Hollytól több lépés távolságra megállt, és úgy viselkedett, mint akit valami sérelem ért.

– Matt?

A férfi tekintete Holly kezére siklott, amely még mindig az enyémen nyugodott.

Felálltam, és bemutatkoztam.

– Doktor? – kérdezett vissza a férfi. – Van valamilyen egészségügyi probléma Hollyval?

– A körülményekhez képest jól van.

– Akkor jó. Matt Ruche vagyok. A férje.

– A doktor úr valójában pszichológus – mondta Holly. – Segített, hogy össze tudjam szedni magam.

Matt Ruche szeme összeszűkült. – Oké.

Felesége széles mosolyt erőltetett az arcára. – Már sokkal jobban vagyok. Teljesen kikészültem... amikor megtaláltam.

– Képzelem... mikor csinálhatunk rendet?

– Nem tudom, majd szólnak.

– Hát ez szívás.

– Csak a munkájukat végzik, Matt.

A férfi megérintette a csipogóját. – Rémes ez a felfordulás.

– Az a hülye fa kidőlt – mondta Holly. – Senki nem tudta volna...

– Jó, jó. – Matt a telefonjára pillantott.

Indulni készültem.

– Várjon egy pillanatot – szólt utánam Holly.

Felállt. – Van egy névjegykártyája, dr. Delaware?

Előkerestem egyet. Matt érte nyúlt, de a felesége megelőzte. A férfi a feje tetejéig elvörösödött. Aztán vállat vont, és SMS-ezni kezdett.

Holly mindkét kezével megszorította az enyémet. – Köszönöm.

Épp sok szerencsét kívántam neki, amikor Liz Wilkinson besétált a kertbe két műanyag táskával a kezében. Csokoládészínű nadrágkosztümöt viselt, ami ugyanolyan tónusú volt, mint a bőre, csak néhány árnyalattal világosabb. Fehér köpenyét a karján vitte. Hosszú haját nemrég kiegyenesíttette, és most kiengedve hordta. Észrevett, intett nekem, de nem állt meg.

Már előre tájékoztathatták, mert miután felvette a köpenyét, hátrakötötte a haját és kesztyűt húzott, egyből odalépett a ponyvához, és felhajtotta.

– Ó, a szegény kis jószág.

A csontok még kisebbnek tűntek; néhol karamellszínűek voltak, máshol szinte feketék, és törékenyek, mint a csipke. Mindkét állkapocs rágófelületén apró dudorokat láttam: fogcsírákat, melyek még nem törtek elő.

Liz lebiggyesztette az alsó ajkát. – A fa alatt volt elásva?

Rámutattam a gödörre. Liz megvizsgálta a kék dobozt.

– Svéd Kórház? Sosem hallottam róla.

– ’52-ben bezárták. Szerinted mire használhatták eredetileg a dobozt?

– Talán pont erre – felelte Liz.

– A hullaházban?

– Arra gondolok, hogy földi maradványokat szállítottak benne.

– A csecsemő természetes halállal halt meg a kórházban, és ebben szállították át a tetemet a hullaházba?

– Igen, erre gondolok. Utána meg ki tudja? Az előírások akkoriban nem voltak annyira szigorúak.

– A doboz tömör bronzból van. Talán laboratóriumi minták szállítására szánták, és úgy gondolták, hogy a vas vagy az acél növelné az oxidáció kockázatát.

Liz visszafordult a csontvázhoz, nagyítós szemüveget tett fel, és egészen közel hajolt a csontokhoz. – Nincsenek drótok vagy kifúrt lyukak, valószínűleg nem fehérítették ki őket, és más vegyszerrel sem kezelték, szóval feltehetően nem szemléltetőeszközről van szó. – Megérintette a fogkezdeményeket. – Nem újszülött, mert már majdnem kijöttek a metszőfogai. Úgy tippelem, hogy négy-hét hónapos lehet, az egész csontváz mérete is erre utal. Bár ha a babát elhanyagolták vagy bántalmazták, akkor akár idősebb is lehet... nem látok töréseket vagy más, traumára utaló nyomokat... és szerszámok nyomát sem... semmilyen sérülés nincs rajta... a nyakcsontok épek, tehát a fojtogatást kizárhatjuk... feltűnő elváltozás nyomait sem látom a csontokon, amit angolkór vagy más betegség okozna... ami a nemét illeti, túl fiatal hozzá, hogy a csontokból megállapíthassuk. De ha sikerül DNS-t kinyernünk, akkor ezt is kideríthetjük, és talán valamilyen mértékben a faji hovatartozását is. Viszont egy ilyen vizsgálatra elég sokat kell várni, és egy ilyen régi ügyet biztosan nem fognak előrevenni. A halál időpontját radiokarbon-kormeghatározással kideríthetem, de valami azt súgja, hogy nem egy ősi leletről van szó.

– A dobozt ’52 után hivatalosan már nem használhatták, az újságpapír ’51-ből való, a ház pedig ’27-ben épült. Tudom, hogy ez nem határolja be, de...

– De jó kiindulópont, igazad van. Szóval ahelyett, hogy rögtön a csúcstechnológiát vetnénk be, Milónak meg kellene néznie az ingatlan-nyilvántartásban, hogy ki lakott itt, és onnan haladni visszafelé. Ha talál egy gyanúsítottat, akkor megsürgethetjük a DNS-vizsgálatot. Kivéve ha az illető már nem él, amire elég nagy az esély, ha tényleg egy hatvan-hetven éves bűnténnyel állunk szemben. Viszont ha ez a helyzet, akkor talán az egyik hozzátartozója hajlandó lesz DNS-mintát adni, és kimutathatjuk a részleges egyezést.

– Milo már elkezdte átnézni az ingatlan-nyilvántartást – dörmögte mögöttünk egy mély hang. – Helló, Elizabeth.

Liz felnézett. – Szia, nem láttalak, amikor bejöttem.

– Odabent telefonáltam – mondta Milo.

És akkor már körbe is szaglászott az üres házban. Az arckifejezéséből látszott, hogy semmi feltűnőt nem tapasztalt. – Na, mire jutottál, kislány?

Liz megismételte az első benyomásait. – Nem mintha ehhez rám lenne szükséged.

– Az ifjú Mosesnek szüksége van rád, én pedig értékelem a véleményedet.

Moe Reed nyomozó Liz szerelme volt. Egy hullákkal teli mocsárban ismerkedtek meg.

Liz felnevetett. – Moses is értékel engem. Add neki át üdvözletemet, mert szerintem előbb találkozol vele, mint én. Mit tehetek még érted? – kérdezte miközben felállt.

– Vedd gondjaidba a csontokat – felelte Milo –, és kezdd meg a bűvészmutatványaidat. Ha a dobozra is szükséged van, akkor vidd, egyébként a laborba küldöm.

– Nem kell – felelte Liz. – De nem vagyok biztos benne, hogy ennél sokkal többet tudok majd mondani.

– Az áldozat korát esetleg?

– Belövöm, amilyen pontosan csak lehet. Meg is röntgenezhetjük a csontokat, hogy lássuk, nincs-e belül valamilyen sérülés rajtuk, de nem valószínű. Az biztos, hogy semmi nyilvánvaló jel nem utal rajtuk bántalmazásra vagy még rosszabbra. Lehet, hogy természetes halálról van szó.

– Ha természetes, miért temették el egy fa alá? – ráncolta a szemöldökét Milo. – Ez nem tetszik nekem. – Pocakja fölött kiszabadult az inge. Betűrte, majd fölrántotta a nadrágját.

– Talán tényleg valamiféle bűntudatra utal, hogy titokban temették el. És az, hogy nincsenek külsérelmi nyomok, még nem zárja ki a gyilkosságot, nagyon könnyű például párnával megfojtani egy újszülöttet. Nem ritka, hogy így ölnek meg gyerekeket.

– Puha gyilkosság – mondta Milo.

Liz pislogott egyet. – Ezt a kifejezést még nem hallottam.

– A fekete humor mestere vagyok.

4. fejezet

Milo és én visszamentünk Holly Ruche-hoz. A férje már nem volt ott.

– Tárgyalása van – magyarázta Holly.

– Könyvelői dolgok – bólintott Milo.

– Nem túl izgalmas, ugye?

– A legtöbb munkában sok a rutinfeladat – felelte Milo.

Holly végignézett az udvaron. – Még mindig nem tudom, hogy miért hívtak ide egy pszichológust. Arra gondolnak, hogy valami őrült lakott itt?

– Egyáltalán nem. – Milo hozzám fordult. – Ki vagy rúgva, doki.

– Na végre – feleltem.

Holly egy fél pillanatra elmosolyodott.

– Az a fehér köpenyes hölgy ott egy törvényszéki antropológus – mondta Milo.

– A fekete nő? Érdekes... – Holly keze ökölbe szorult. – Remélem, nem az derül majd ki, hogy ez is egy olyan eszelős sorozatgyilkos-ügy, amikor mindenhonnét hullák kerülnek elő. Akkor képtelen lennék itt lakni. Folyton a bíróságra járhatnánk, kész katasztrófa lenne.

– Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz.

– Ha csak egyetlen icipici csontváz – csattant fel Holly –, az még rendben van?

Lenézett a hasára. – Sajnálom, hadnagy úr, csak... nem bírom nézni, hogy a házamat elözönlik az idegenek.

– Megértem. Nem kell itt maradnia, Holly.

– Ez az otthonom, a lakásom csak köztes állomás.

– Ki kell ürítenünk a helyet, hogy idehozhassuk a kutyákat.

– A kutyákat – ismételte meg Holly. – És ha azok találnak valamit, akkor majd mindent feltúrnak munkagépekkel.

– Jobban szeretünk olyan módszereket használni, amelyek nem bolygatják meg a területet, mint például a földradar, illetve a levegő és a talaj elemzése.

– Hogyan elemzik a levegőt?

– Vékony, rugalmas csöveket vezetünk a talajban lévő légüregekbe. De egy ilyen régi tetem esetében nem valószínű, hogy kimutatható lenne a bomlás szaga.

– És ha találnak valami gyanúsat, akkor hozzák a gépeket, és nekiállnak mindent felforgatni. Rendben, elmegyek, de kérem, figyeljenek rá, hogy ha használják a villanyt, kapcsolják le, amikor végeztek. Most írattuk át a közműveket a nevünkre, és nem szeretném a rendőrség villanyszámláját is kifizetni.

Elsétált, azzal a meglepően tetszetős kacsázó járással, amely az állapotos nők sajátja. A keze ökölbe szorítva, a nyaka merev.

– Elég ideges természetű a kislány – jegyezte meg Milo.

– Nem indult valami jól a napja. És úgy tűnik, a házassága sincs teljesen rendben.

– Aha... figyelted, hogy végül mégsem mondtam meg neki, hogy hogy kerültél ide? Nincs értelme kiábrándítani az embereket.

A legtöbb gyilkosság hétköznapi történet, és egy-két nap alatt lezárható. Milo néha szól nekem, ha egy-egy „érdekes" eset akad.

Ezúttal azonban egy ebéden múlt a dolog.

Egész pontosan bifsztekről, salátáról és skót whiskyről volt szó, amit egy étteremben rendeltünk, a belvárostól nem messze nyugatra. A délelőttöt mindketten a kerületi ügyész irodájában töltöttük: Milo egy borzalmas többszörös gyilkosság aktáját nézte át, én pedig a szomszéd szobában korrektúráztam a tanúvallomásomat ugyanazokkal a gyilkosságokkal kapcsolatban.

Milo megpróbálta elkerülni a dolgot, szabadságot vett ki, és nem reagált az üzenetekre. De amikor John Nguyen, a helyettes kerületi ügyész éjfélkor felhívta, és megfenyegette, hogy átmegy hozzá néhány doboz vegán ételmaradékkal, amit már egy hete rendelt, Milo megadta magát.

– Jó döntés, és eszedbe se jusson, hogy végül mégsem jössz el – mondta Nguyen. – Kérdezd meg Delaware-t, hogy nem akarja-e ő is letudni a saját dolgát ugyanakkor. Pont most érkeztek meg a vázlatok.

Milo reggel kilenckor értem jött a Porsche 928-assal, amit a partnerével, Rick Silvermannel közösen használtak. Egy természetellenesen fényes anyagú szürke hawaii inget viselt, melyet bamba oroszlánfókák és depressziós angyalhalak díszítettek. Elöl ráncolt khakiszínű nadrágjához kopott bakancsot húzott. Az ing színe nem sokat javított bőrének négy fal között érlelt sápadtságán,